Az álmok aggasztó képessége

Feltartóztathatatlan erő bomlasztja fel a szovjet birodalmat és vele a kommunista pártállamot. A belső feszültségek és a nyugati hatások elegendőek a felbomláshoz; kérdés, hogy elegendőek-e a nyugati demokráciák rokonainak megteremtéséhez. A központilag vezérelt tervgazdaság felbomlik, de tud-e a helyén dinamikus piacgazdaság kialakulni?

Minden bizonnyal létrejön egy semleges övezet az orosz nemzet – ma még szovjet, holnap talán valamilyen más típusú – befolyási övezete, valamint az atlanti–nyugat-európai közösség között. A németek egyesülnek, s ez lehetővé teszi a Szovjetunió részére, hogy kivonja csapatait Közép- és Kelet-Európából, mivelhogy a megszállás költségeit és mindazt, ami vele jár, sem a megszálló, sem a megszállott nem kívánja és nem is tudja már fedezni. Valószínű, hogy a takarékosság szelleme el fogja érni a nyugati hadiköltségvetéseket is, és ahogy a szovjet impérium leépül, úgy lesz mind kétségesebb az amerikai haderő költséges nyugat-európai jelenlétének raison d’être-je is a nyugati politikai közvélemény számára.

Washington és Moszkva hidegháborúja a közeljövőben múzeumba megy, aminek következtében a verbális Európa keleti határa talán még ebben az évezredben kitolódik, mondjuk, Vlagyivosztokig, tehát a Csendes-óceánig, a legtermészetesebben átlépve az Urált és vele a földrajzi Európa határát, s nem utolsósorban figyelmeztetve bennünket arra, hogy itt élünk Eurázsia nyugati sarkán.

 

*

 

Úgy emlegetnek bennünket: a keleti Közép-Európa. Zsibongó lakosságú, felemás jellegű, nem egészen kiszámítható térség, ahol már a közeljövőben – kölcsönös megállapodás alapján – sem az amerikaiak, sem az oroszok nem állomásoztatnak csapatokat. Egy régió, amelynek semlegességét garantálni mind az atlanti közösségnek, mind az oroszoknak érdekében áll. Egy térség, amelyben még számottevő katonai erő van, demilitarizációjáról tehát még korai lenne beszélni, de amely sem keleti, sem nyugati irányban – mint katonai hatalom – nem jelent fenyegetést.

Egy olyan térség, amelynek a demokratikus ellenzéki mozgalmai az erőszakmentes civil társadalom eszményét helyezték szembe a katonai-rendőri-bürokratikus diktatúrákkal szemben. Pusztán az a tény, hogy az oroszokat és a Nyugatot elválasztjuk egymástól, hogy egy szuverén, önfinnesítő övezet jött létre Kelet és Nyugat között, olyan történelmi érdem, amely egyelőre még beláthatatlan jelentőségű. Mindenesetre véget vet a háború utáni korszaknak, és egyre anakronisztikusabbá teszi a hidegháború intézményeit és ideológiáját.

 

*

 

Elkerülhetetlenül haladnak keletre a közép-európai demokratikus mozgalmak eszméi. Ha 1989 a kisebb Varsói Paktum-országokban hozott forradalmi hevességű átrendeződést és nyitást a szuverén parlamentáris demokrácia felé, akkor a kilencvenes évek elején a genuin, a házilag készített kommunizmusokban: a Szovjetunióban és Jugoszláviában is várhatunk forradalommal felérő politikai átrendeződéseket, amelyek a kommunista pártbürokrácia hatalmi monopóliumát megtörik, s az uralom alapját, az uralomban részt venni esélyesek körét meglepően kiszélesítik, olyannyira, hogy a disszidens értelmiségieknek is komoly esélyük van arra, hogy a létesülő új kormányzatokban vezető tisztségeket foglaljanak el.

 

*

 

Mi marad, ha kimennek a szovjet csapatok, az amerikaiak pedig nem jönnek be a helyükre? Mi terem meg a posztkommunista társadalmakban magamagától? Hogyan határozhatnánk meg az átalakulás fő alternatíváját? Milyen irányban fejlődnek, milyen kényszerpályákon haladhatnak a tegnapi szovjet periféria társadalmai? Államok, amelyek az elmúlt ötven évben előbb német, majd orosz megszállás alatt álltak, és polgáraik, ha akarták, ha nem akarták, megtanulták, hogy mit jelent a korlátozott szuverenitás és a csatlós szerep. Hogyan állítják helyre a kelet- és közép-európaiak a szuverenitásukat, milyen stratégiát követnek szomszédaikkal szemben a szélrózsa minden irányában? Kérdés, hogy milyen struktúra keletkezik a felbomló helyén, kérdés, hogy mi változik valójában. Melyek a transzformáció főbb ideológiái? Mi jön ki a sistergő fazékból, ha lekapcsolják a fedelét?

 

*

 

Mi volt a kommunizmus latens belső alternatívája? Egyszerűsítve: a nacionalizmus és a liberalizmus. Hogy alakul a többpártrendszerű, a korábbinál plurálisabb rendszeren belül a nemzeti demokrata és a liberális demokrata erők viszonya? Mindkét irányzatnak megvan az elmúlt két évszázadban a maga többé vagy kevésbé erős hagyománya, s a kettő esetenkénti találkozása áldásos volt, de az áldott korszakok elég rövid életűeknek bizonyultak. Az elkövetkező időkben vajon inkább a polgári-liberális vagy inkább az állami-nacionalista viszonylatok uralják-e majd a terepet? Mennyire lesznek a régió kultúrái megszállottak az átalakulásuk belügyeitől?

 

*

 

Az egyik lehetőség a nacionalista opció. Túl az államszocialista önmeghatározáson mi más juthatna az átlagpolgár eszébe, mint a nemzeti-nemzetiségi-nyelvi hovatartozás? Semmi sem kézenfekvőbb, mint a nemzeti identitás. Lehetne mondani, hogy a felbomló szocialista birodalmi kényszerközösség alól kibújnak a virulens nemzeti közösségek. A nemzeti önmeghatározás, a nemzeti önigenlés, amit, ha tetszik, nacionalizmusnak is nevezhetünk, nem tud nem lenni. Valamennyi európai nép nacionalista, csak az a különbség közöttük, hogy a régi, kipróbált demokráciák nacionalizmusa szerves, nyugodt, önkritikus és magától értetődő, a vesztes országok, a bukott diktatúrák romjain feltápászkodó demokráciák nacionalizmusa viszont meghasonlottabb, bizonytalanabb, heves érzelmi kilengésekre hajlamos.

Mit választanak a térség népei: progresszív avagy regresszív nacionalizmust? Nyitott határokat avagy területi homogenizációt, birtokosi szemléletet, s ennek tükörképeként a revizionizmust? Nem bizonyos, hogy a parlamentáris demokrácia egymagában biztosíték a nemzetiségek autonóm szerveződésére, demokráciában is fölléphet a kisebbségekkel szemben a többségi arrogancia és az asszimilációs nyomás. Előállhat a koszovói, a karabahi szituáció, a terület megtartásának a feltétlen igénye mindkét részről, illetőleg a nemzetiségi autonómia elutasítása.

Hogy tudunk összeférni egymással, ha nem nehezül ránk az orosz uralom? Az aggódók tartanak a régió embereinek inherens vadságától és rideg nemzeti elzárkózásától, a törzsi irracionalizmus felülkerekedésétől.

 

*

 

A kommunista funkciokrácia helyére értelmiségiek jönnek, az ő eszméikkel és ami a raktáron van, az most mind forgalomba kerül. A föld alatti búvópatakként rejtező szellemi családok a felszínre törnek, megmutatkoznak. Semmit, ami volt, nem lehetett végérvényesen eltemetni, ami volt, az van is, feléled, előbújik valahonnan, minden hagyomány azon van, hogy fenntartsa és előrelendítse magát, minden hagyomány felejt is, tanul is.

Jönnek a tisztes szellemi családok, a liberális demokrácia, a keresztény demokrácia, a szociáldemokrácia, amelyek konzisztens és egymással összeférő családok, mivelhogy olyan univerzális értékrendszerekre hivatkoznak, a liberalizmusra, a kereszténységre és a nyugati szocializmusra, amelyek különböző országok, sőt földrészek lakói számára hasonló és átélhető jelentéssel bírnak. Természetes, hogy ezek mindegyike nacionalista a maga módján, amennyiben pozitíven azonosul a nemzete, hazája érdekeivel, és igyekszik azt egyeztetni a környezet, például Európa, vagy egy kisebb régió közös, tehát transznacionális érdekeivel, mert a messzire néző nemzeti egoizmus önmagának a környezetben kreatív és kezdeményező szerepet igényel, nem pedig ellenségeset, gyanakvót és bezárkózót. Az is természetes, hogy mindezek egymást korrigálva respektálják és garantálják az egyén alapvető emberi polgárjogait, a többség uralmát és a kisebbség autonómiáját, egyszóval a demokráciát, jogosan használják tehát a nevükben a demokrata szót.

 

*

 

Mindezek mellett jöhet azonban egy nacionalista autoritarianizmus is, amely a kisebbségeket korlátozni és asszimilálni akarja, amely az egységes nemzetállam eszményét vallja, ezért folytonosan homogenizációt, centralizációt, egységesítést és tisztogatást igényel. Ha az ilyen nacionalizmus kisebbségben van, a többséggel való kezdeményező párbeszéd és önállóságbővítő tárgyalások helyett sündisznóállásba merevedik, és gyanakvóan elkülönül a többségi nemzettől. A nacionalizmusnak számos alakja van, vannak szélsőséges és hisztériára hajló változatai is, amelynek hordozói akár ölni és halni is készek.

 

*

 

Hiba volna elfelejteni, hogy volt az antikommunizmusnak ezen a térségen egy autoritárius jobboldali vagy éppen fasiszta válfaja is. A szovjet birodalomból kibújó nemzetek, a hosszú ideig tartó kényszerleértékelés után hajlamosak nosztalgikusan fölértékelni a kommunizmus előtti rendszereket, a háború előtti status quót, s a dolog lendülete elvezethet jobboldali hagyományok rehabilitációjához is. Prekommunista jelenségek posztkommunista divatokká változnak.

Nagy kérdés, hogy nincs-e a kollektív EGO-knak valami alig nevelhető, makacs hajlama az irracionális önzésre, amely képes a legbékésebb retorika mögött áttelepíteni a szomszéd kertjébe a mérgeződést, sugárzást, mindenféle környezeti ártalmat.

Még nem tudjuk, hogy el fog-e indulni a már nem kommunista vagy éppen antikommunista nemzeti radikalizmusok egymást gerjesztő láncreakciója, s hogy az írástudók visszaesnek-e a régi kollektív paranoiába, amely a másik nemzet-nemzetiség-etnikum embereit eleve ellenségesnek véli, és ezért nem is akar velük szóba állni. A nacionalista konfliktusok természetük szerint képesek eszkalálódni, sérelemre sértés a válasz, miközben az ártás lehetséges eszközei mindegyre kiszámíthatatlanabbak.

 

*

 

Helyes nem elfordítani a szemünket az elmúlt évek nemzetiségi összecsapásairól, pogromokról, kiűzésekről, rohamos kivándorlásokról, menekülésekről s a központilag kivezényelt karhatalmak vadulásairól. Az ellenségeskedő nacionalizmus nem igényel fejlett szellemi apparátust, belső bajokért külsőket, idegeneket, más nemzetiségűeket vádol, a problémákat externalizálja, szerinte az ellenség mindig kívül van. A regresszív nacionalista nem igyekszik saját nemzeti közösségén belül felismerni a drámát. Abból indul ki, hogy a világ ellenünk van, megtéveszt, hogy az idegen rosszat akar, és ezért nem a tanulás, hanem a begubózás a megfelelő életstratégia.

A regresszív nacionalizmus hosszabb távon nem tud összeférni a demokráciával. A kommunizmus alternatívájaként megjelenik a plurális demokrácia helyett a nacionalista tekintélyuralom tendenciája, amire a harmadik világ számos országában találunk példát éppen eleget. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a kommunista diktatúrák helyén egyik-másik országban ezúttal nacionalista retorikával épülhetnek ki paternalista, esetleg elnöki rendszerek, szükség szerint szigorúbb vagy engedékenyebb formában, számottevő történelmi előzményekkel.

Nem egészen lehetetlen, hogy a térség népei ismét elpuskázzák ezt a rendkívüli történelmi alkalmat a polgári szabadság meggyökereztetésére, mert a társulás filozófiája helyett – szerencsétlen történelmi reflexek hatására – az ellenségeskedés filozófiáját választják, és a szomszédaiktól várható sérelmekben inkább ürügyet, mint okot lelnek arra, hogy most aztán vége szakadjon a türelmüknek.

 

*

 

A demokráciát, pontosabban annak most nyíló esélyét meg kell védeni, de nemcsak a kommunista, hanem a nacionalista tekintélyuralmi kísérletektől is, amelyeknek csupán extrapolációja a sztálinizmus és a nácizmus, amelyeknek minden országban megvoltak a helyi agentúrái. Volt nemcsak kommunista, hanem fasiszta internacionalizmus is, s bár a helyi fasizmusok a helyi nemzeti retorikát dagasztották, a gyakorlatban a nemzeti érdek rovására mindig kiszolgálták a német hadigépezetet.

Nagy szellemi visszaesés volna, ha a kommunizmus demokratikus ellenzéke, azonos oldalon találva magát a soviniszta antikommunizmussal, elfogadná ezt a szerencsétlen közép-európai ingamozgást a jobboldali és a baloldali extremizmus között, amelyeket összeköt a fundamentalista, etatista antiliberalizmus. A kommunista és a nemzeti-autoritárius abban módfelett hasonlítanak, hogy el kell jutniuk eszmei alapvetésük logikai csúszdáján a cenzúráig.

 

*

 

Szándékosan, de nem alaptalanul festettem az ördögöt a falra, hogy annál kívánatosabbá tegyem a másik opciót, a kreatív demokráciát, amely a polgári szabadságjogokhoz, a nyugati típusú liberális demokrácia alkotmányos előírásaihoz szigorú formalizmussal ragaszkodik, és minden emberi személyt, minden állampolgárt egyenrangúnak tart, tekintet nélkül annak nemzeti-etnikai-vallási stb. hovatartozására.

Ez a döntés filozófiai döntés; aki ezt végiggondolja, annak azt kell akarnia, hogy az emberek közlekedését, mozgásait, kapcsolatait, szabad életalakítását államnak, határoknak – ilyen önkényes alkotásoknak – minél kevésbé szabad akadályoznia. Társulást javasol az ilyen szemlélet, hasonló vagy közös feladatok elvégzésére.

Az egész közép- és kelet-európai térség a kísérlet állapotába került, soha ilyen szerencséje még nem volt: saját magától függ a sorsa. Mondhatjuk, hogy Reagen és Gorbacsov uraknak megvolt a maguk személyes érdeme a folyamatban, de hat országban azért történt meg a politikai földcsuszamlás, mert a helybeliek ezt így akarták. Ez a tény öntudatot ad és felelősséget ébreszt.

 

*

 

A változást előidéző tényezők között kétségtelen szerepe volt a kelet-európai értelmiségi kapcsolathálónak, amelynek szemeit egyaránt alkotják a szaktudósok és a disszidensek eszmecseréi. Kialakult valamiféle egyeztetett úti szándék, ha tetszik, stratégia. Ebben lényeges mozzanat a közép-európai demokratikus föderalizmus válaszként a sztálinista vagy újjobboldali nacionalizmusra.

A demokratikus opcióból következik a közép-európai opció: hogy a kisebbségeknek méltányos jogok és autonómiák adassanak egy olyan térségen, ahol sok a kisebbség; hogy a kommunizmus utáni demokratikus átrendeződés tapasztalatait az érdekelt országok lakói kicseréljék és egyeztessék, mivel az előttük álló feladatok erősen hasonlóak. Mindannyian el akarjuk foglalni méltányos helyünket Európában, indokolt, hogy egyeztessük európai stratégiánkat, annál is inkább, mivelhogy együtt többet nyomunk.

 

*

 

Mivel a német újraegyesülés közeli eshetőség, és mivel az új megnövekedett Németország tagja marad mind a Közös Piacnak, mind a NATO-nak, a többi nyugati hatalom érdekelt lehet – a megnövekedett német súly ellensúlyozására – az európai integráció kiterjesztésében keleti irányban. A nyugati közösségen belül a status quo irányzat továbbra is távolságot kíván tartani a közép- és kelet-európai országokkal szemben, megnehezíti azonban a dolgát az egyensúlyelbillenés Németország javára. Az ellensúlyozók ma még inkább úgy vonzódnak térségünkhöz, mint a teátrumhoz, nézni érdekes, no de együtt élni vele, az sok.

Megindult a nyugati vonat kelet felé, a szállodák egész évre foglaltak, oda a szocialista biedermeier. A nyugat-európai unió nem tud nem kitágulni. A német újraegyesülés után időszerű szellemileg előkészíteni Közép- és Kelet-Európa lépcsőzetes társulását önmagával és a nyugat-európai integrációval, mert ez a dolgok logikája. Az integrációt nem a politikai-katonai, hanem a kulturális-humán szférában kell kezdeményezni legelébb, mert az a folyamat motorja.

Ha a konvertibilis pénzek övezete kitágul a szovjet határig, s ki tudja, mikor még tovább, ha a hatalom nyelvét mindinkább a pénz nyelve váltja fel Európa keleti felében is, ha a vállalatok a maguk pragmatikus szintjén megtalálják is a kooperáció ésszerű formáit, ha a KGST hűlt helyén mégiscsak kialakulnak észak-déli irányban gazdasági társulások, azzal ez az új sáv, ez a kitágult közép-európai zóna még mindig itt marad öntudatának sokféle dilemmájával lakói számára, akik a kontinensen belül egymásnak különleges ismerősei és sorstársai. Az ilyen tudat magamagától is kialakul, még jobb, ha alakítják, méghozzá olyanok, akikre a maguk környezetében hallgatni szoktak.

 

*

 

Mind a keleti, mind a nyugati tárgyalófeleket emlékeztetni fogjuk az ő közvetlen vagy közvetett politikai felelősségükre a Jalta-rendszer hosszú életében. Magunkat felszabadítva megszabadítottuk Nyugat-Európát a jogos félelem tetemes hányadától, így fokozatosan megszabadítjuk a hadikiadások tetemes hányadától is. Tekintse magát Nyugat-Európa megajándékozottnak. Illendő és ésszerű viszonoznia az európai szolidaritást.

Mind a közép-európai, mind pedig az össz-európai társulásnak a legkönnyebben és a legolcsóbban a kultúra szférájában lehet eredményeket felmutatnia, mert a hólabdahatás a szellemi szférában a leggyorsabb. Az álmoknak megvan az az aggasztó képességük, hogy egyszer csak valósággá váljanak.