Visszatekintés a szamizdatra 1989-ben

Milyen esemény volt eleinte egy-egy saját kiadású, engedélyezetlen folyóirat! A ritkaságértéket fokozta a tilosságérték. Mint amikor a pancsolt bor mellett iszol egy pohár pancsolatlant. Mivel a nyomtatáshoz idén már nem kell engedély, a szamizdatnak már vége, ezt akarta: a saját természetes halálát. Illő, hogy megemlékezzünk róla, milyen volt az elhunyt az ő föld alatti életében.

A szamizdatot keresik. A szenvedélyes olvasó áldozatot hoz a tilos szöveg olvasásáért; lázadás ez tőle, konspirálva szerzi meg, hajlandó érte messzire elutazni és aránylag sokat fizetni, majd, hogy másnak is jusson, akár le is gépeli.

A titkosrendőr is keresi, belopódzik a lakásodba, pókhálós padláson-pincében turkál, fáradságosan lehallgat, hogy megtudja, mi van a fejedben.

A szamizdatolvasó hasonlít a szamizdatszerzőhöz. Maga is fel akar szabadulni a félelem alól. Lehet mondani, hogy romantikus idealista, nem a siker vezérli, hanem az igazságkeresés.

Az állami paradigmában lehetsz hivatalos és disszidens. A hivataloson belül lehetsz konzervatív és reformer. Az önkiadó más, mint a reformer, kilép a hivatalos keretből, nem azon belül javítgatna, s teszi ezt annak tudatában, hogy ezért meg fogják büntetni. A szamizdatszerző pusztán a választott médiuma által nyilvánosan feljelenti magát.

A cenzúra védekezik, megpróbálja elszigetelni, itthon ez valamennyire sikerül is, a táboron kívüli nyomdagépek fölött azonban nincs hatalma. Megpróbálja az országhatáron kívül rekeszteni a disszidensek nyugati visszhangját. Szembeállítja a külföldet a belfölddel, akárcsak a világpiac hidráját az autark idillel. A cenzúra kívánja a paternalista bensőséget, a szocialista biedermeiert, amelyet a titkosrendőreivel garantál.

Az államkultúra hajlamos a gondolatok szüntelen erkölcsi megítélésére. Van szent és van aljas eszme. Nagyon fontos, hogy mit csinálsz és mit mondasz. Figyeljük egymást mindannyian. Ez az, ami nem nyugati bennünk. Hogy meg vagyunk szállva a súlyos ügyeinktől. Azt a nyugalmas közönyt az állam ügyei iránt nem tudjuk érezni, amire a nyugati ember képes.

A diktatúra számára fontos, hogy a cenzúra réstelen legyen. Mindenkit be akar sorozni a lojális sokaságba, az egész személyiséget elnyeli, létfeltétele az egység látszatának őrzése. Az illojális szabálysértőt viszont, kivált, ha visszaeső, a szorongó diszciplína „nem létező személlyé” változtatja.

A disszidens magatartása is védekező, gyanakvó, férfias-harcias. Nem akar sodródni, tárggyá lenni, nem kívánja, hogy elcsábítsák. Nem akar kapkodni, engedelmeskedni, a maga feje után megy, a maga játékát játssza, az általa elfogadott szabályokhoz ragaszkodik. Megátalkodott figura, nem bajnok a rugalmasság versenyében. Másfajta ember, sokkal pillangószerűbb az, aki a sikert látja szépnek, és azon járatja az eszét, hogy mi az, ami iránt éppen most kereslet van a piacon.

Az engedélyezetlen önkiadó előzően megtapasztalta, hogy a megengedett önmagának nem mindent engedhet meg. A kellően burkolt és ezért engedélyezett ellenzéknek megvan a maga szellemi hangulata. A totalitarizmus burája alatt a bensőség sokféle fajtája tenyészik, és az enyhülő korszakban a pártállam intimitása mellett meghatározó a se-nem-kormánypárti, se-nem-ellenzéki, a se-nem-támogatott, se-nem-tiltott, a sem-nem-hódoló, se-nem-szembehelyezkedő többség hangulata.

A rendszer hatalmát a belülállók szilárdabbnak vélték, mint a kívülállók. Utóbbiak is a valóságosnál erősebbnek gondolták, és most csodálkoznak, hagy így omladozik.

Ismeretes a börtönpszichózis: az ember egyedül van a cellában, a folyosón a falnak fordítják, ha szembejön egy rabtársa. Az a cél, hogy egyedül érezze magát. Higgye azt, hogy a vele szemben álló világ emberei sokan vannak, és mind össze vannak kötve a tulajdonképpeni hivatalos szervezet, a rendszer idegzete – a titkosszolgálat – által. Zárkában vagy szabadlábon, az ellenzéki érezze azt, hogy senkiben sem bízhat, hogy mindenki tégla. A túlnyomó többséget ez a reálparanoia megbénítja.

Mennyire valóságos egy mítosz? Addig tartja magát, ameddig hisznek benne. „Ők erősek, én meg gyenge vagyok”, ezt kell a teljhatalmú állam polgárának átéreznie. Ilyenkor az ellenszegülő hajlamos a többieket magánál gyengébbnek látni, és azt hiszi, hogy ők már feladták, kevésbé ellenállóak, mint ő maga. Az óvátosságukat jelként értelmezi, hogy a másik oldathoz tartoznak. Ők egy másik nyelvet beszélnek, számukra más az, ami természetes és ami nem természetes, ezért a föld alatti ember hajlamos egy lelki mozdulattal eltolni magától őket, ami persze növeli az elszigeteltségét.

Hogy valaki disszidenssé lett vagy sem, nem is annyira bátorság kérdése volt, hanem inkább azon múlott, hogy ki milyen természetesnek tartotta a rendszert. A legalista csak a fennálló renden belül tud gondolkodni; ellenszenvvel, de respektálja az autoritást; ugyanazokba a pozíciókba jobb személyeket kíván. Arról nem beszél, hogy magának a pozíciónak kellene megszűnnie.

Sokan haragudtak azokra, akik egy petíció aláírására jöttek hozzájuk. „Hogy lehet engem ilyen helyzetbe hozni? Most vagy tönkreteszem magam, vagy gyávának mutatkozom.” Aki az ívet hozta – vészmadár, kuvik. Így megzavartatva, alkalmasint rendjén valónak tartották a disszidensek kirekesztését. A pártvezetés engedett, ha szolidaritást észlelt magával szemben, és felülkerekedett, amikor nem volt szolidaritás.

Írásaimat az elmúlt tíz évben csak a független AB kiadó közölte. Könyveim Demszky Gábor jóvoltából egy-kétezer példányban napvilágot láttak. Szerettem, hogy van számomra is lap és kiadó, örültem azoknak az olvasóknak, akik a szokásosnál több pénzt és fáradságot költenek szellemi találkozásunkra. Nem értem rá irigykedni azokra a kollégáimra, akiknek a könyvei nagy példányszámban kaphatóak voltak a boltokban.

Miért csináltam? Erőlködésnek éreztem volna az ellenkezőjét. Vége a jó közérzetemnek, ha elfogadom az uralkodó játékszabályokat. Nem vonzott a csavaros utalás, a kibúvó a pátoszba, viccbe, amivel a tabut el tehetett kerülni. Így szorul egy mérsékelt és konzervatív alkatú ember radikális szerepbe. Természetesen így is fogoly lesz, eluralkodik rajta és a sorsát meghatározza a szerepe. Fogoly a legalista is, fogoly az ellenzéki is.

A politikai rendőrség és a pártállam kulturális hivatalai között megvolt a szoros közlekedés. A cenzúra naprakészen reagált, akár a legegyszerűbb önálló gesztusokra is, és tudatta, hogy ki mennyire tilos. Ez a magaviseleti osztályzat elterjedt ismeretségi körünkben.

Kinek jó és kinek kellemetlen a jelenléted, például, hogy mellette ülsz? Ki engedi meg magának, hogy felhívjon? Ki elég úriember ahhoz, hogy fittyet hányjon a nem egészen alaptalan aggályokra? Ki az, aki csak beállít telefon nélkül, mert nem szeretné, hogy illetékesek regisztrálják az ittlétét.

Valami zavartságot észlelsz a veled tartott kapcsolatokban, valami helytelenítést. Nem is akarják hallani, hogy miket művelsz. Jobb, ha nem is tudják, akkor nem lehet belőle baj. Aki szeret, az is valami idegenkedő kíváncsisággal néz, és mellesleg azt mondja, hogy marha vagy. Mert ő az okos, aki nem csinál ilyet.

Konyhákat látok magam előtt, ahol mondom, hogy mit írtam. Igen? A házigazda más tárgyra tér. Ha valami rendes folyóiratban megjelentethetném, több figyelmet szentelne a dologra. A házigazda most persze sokkal dühösebb a kommunizmusra, mint én voltam.

Mi elmondtuk a magunkét, könnyítettünk magunkon, tehát nem is voltunk olyan mérgesek. Ellenben akik visszafojtatták magukat, akik mostanáig tartogatták, azok sokkal haragosabbak, bosszút követelnek, valamilyen leszámolást.

Ilyenkor mindig felvetődik, hogy kinek áll jogában ítélkezni. Az ítélkező bizonyára csak viszonylagosan jobb az elítéltnél. Nem nehéz kihallani az irigység szólamát a moralista vádbeszédekből! Nem esne rosszul a megvádolt íróasztalát, hatalmát és talán egy-két előjogát is átvenni.

Aki csak az imént kapott rá a 89-es, demokratikus-hazafias újbeszédre, az úgy születik újjá, hogy nemes haragjának a bukott vezetők ellen visszamenőlegesen, nyilvánosan teret enged. Most sokan retrospektíve átalakulnak tegnapi szenvedőkké, most sokan megint áthazudják a történelmet, ami ezen a tájon nem először fordul elő. Amikor a retorika fekete esője hull egész múltunkra, ilyenkor érdemes elmondani, hogy eddig eltelt életünkben is sok minden igen élvezetes volt.

Már több underground generációt éltem meg, lehet, hogy 56 után a Belvárosi kávéház irodalmi asztaltársasága is ilyen marginális kör volt. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy önkiadók legyünk. A közelmúlt akkor még a vad megtorlás volt. Így vagy amúgy elfogadtuk a rendszert azáltal, hogy maradtunk, és viseltük a folytonos horzsolódást.

Majd jött a pallérozottabb elnyomás és az új alvilág, az ötvenhatosok után a hatvannyolcasoké, s vele az új ellenzék, az elhatározott törvényszegőké, amely a közlés tekintetében polgári engedetlenséget fogadott. A szamizdat a jogsértéseket nyilvánosságra hozta, leleplezte a világközvélemény előtt a magyar kormányt. Volt, aki ezt illojális, hazafiatlan viselkedésnek tartotta. Falazni, cinkoskodni a rendőrállammal ebből a nézőpontból lojális és hazafias viselkedésnek látszott. Mindenesetre a hatóságoknak kétszer is meg kellett fontolniuk, hogy durvuljanak-e vagy se, mert észlelhették, hogy semmi sem marad titokban.

A hatóságok legkomiszabb fogása, hogy hallgatási fogadalomra késztetik a gyanúsítottat, a vádlottat, az elítéltet. Az embernek megmondták, hogy ne beszéljen az őt ért sérelemről, és a többség szót fogadott. Az egyik ember titokban tartotta a másik előtt, hogy a hatóságok kérdezősködtek róla. A szocialista lojalitás azt diktálta, hogy ez a kérdezősködés ne említődjék.

Akik el akarták mondani, hogy mi történt velük, könnyen beszorulhattak az elmebeteg szerepébe. Félig-meddig a politikai pszichiátria áldozatai, csak azért félig-meddig, mert maguk is közreműködtek ellehetetlenülésükben, furcsák, magányosak lettek, környezetük visszavetette őket.

Az elnyomásra nézve végzetes jelentősége volt annak, hogy a disszidensek eltökélten nem vállaltak titoktartó cinkosságot a kormányzattal, a tabu megtört és ostobaságnak bizonyult.

Eltérően a többségtől, tanári kötelességtudással válaszoltunk újságírók és olvasók kérdéseire, ha valaki elég merész volt hozzánk fordulni. Megértettük a médiumok használatát, és az országba visszajött az ellenzéki beszéd.

Egy televíziós vezető: K.-nak a kisujja sem jelenhet meg a képernyőn! Pártfegyelmi vizsgálóbizottság szállt ki a filmgyárba, hogyan kerülhettem egy filmkockára. Ne lássák az arcomat! Aki látható, az már valamennyire el van fogadva. A tiszteletre méltó kulturális egyesület elnöke tiltakozott, hogy velem egy levegőt kellett szívnia egy diplomata házában. Egy német televízióscsoport interjút akart készíteni velem, és segítséget kért a magyar kollégáktól. K. Gy.? Ilyen nevű magyar író nincs, mondta egykori évfolyamtársam, a televízió illetékese.

Hogy ki az író, azt a kultúrpolitikai vezetés szabta meg. Aki ellenszegül, az nem író. Az pamfletíró. Az nem kéziratot ír, hanem ellenséges anyagot. A könyvesboltokban nincs, a könyvtárban zárt anyag, nem lehet folyóiratokban említeni, tankönyvben nem szerepelhet. Fantomember, akiről legálisan nem volt szabad tudni; csak a bizalmas információs füzetek tájékoztatták róla a funkcionáriusokat. És volt olyan író, nem is egy, aki a dolgok természetéhez tartozó balesetnek vélte pályatársa kiközösítését, semmiképp sem a saját ügyének.

Jöttek a küldöttségek, kérdezgették a kultúrpolitikusokat a betiltott szerzők felől, hazudniuk kellett, magyarázkodniuk, nem gondoltak rájuk szívélyesen. Megkönnyebbültek, ha úgy fordíthatták a beszélgetést, hogy a szóban forgó művek és szerzők azért nem jelennek meg, mert rosszak; senki sem kényszerítheti a kiadót, aki persze önállóan dönt, hogy silány műveket is kiadjon.

Megteszed-e az udvariassági gesztusokat? Például: választhatnál tilos írásodhoz álnevet is. Kiváló emberek teszik ezt. Ha ezáltal elhatárolod magadat a cselekedetedtől, akkor kevésbé vagy büntetendő. Én inkább úgy éreztem, hogy éppen ez a lényeges, vállalni azt, amit csinálunk. Egyéni stratégiák bő választéka épült ki az idők során, s nem éreztük volna elegánsnak a nem ellenzéki magatartás lekicsinylését. De az ösztönös cinkosság és betyárbecsület leginkább azokhoz kapcsolt, akik eljutottak a nyílt ellenzékiséghez, ami meglehetős lelki munkát igényelt. Az állástalan társadalomkutató például, aki már nem kutathat, elkerülhetetlen önérzetsorvadást észlel magán, kirekedve a szakmából, marginális fantomként hajlamos önmagára a többiek, a tőle elforduló egykori társak szemével nézni.

Természetesen mindazok, akik legalisták voltak, most élénken vitatják, hogy a demokratikus ellenzéknek komoly szerepe lett volna az abroncsok szétfeszítésében. Még sokáig élni fog a neheztelés a tegnapi szamizdat művelőivel szemben; hitelességi előnyüket, hogy előbb mondták, amit ma mondani szokás, nehéz megbocsátani. Annál is inkább, mert a cenzúra játékszabályait tavalyig meg nem sértő, az engedélyezetlen önkiadást elkerülő legalisták nem lehetnek egészen biztosak abban, hogy a jobbat választották.

Szamizdatkiadóm és munkatársai iránti hálám kifejezésével szeretném befejezni ezt a visszapillantást. Demszky Gábor jött a táskájával, fegyelmezett idealista, mutatott valamit, elismerően bólogattam, javul a szedés, tetszett a professzionalizmusa, hogy a gazdasági és technikai szakismeretek is megjöttek a politikai helytállás mellé. Mindketten végeztük a dolgunkat, a magunk választotta és alkatunkhoz illő teendőt. Volt idő, amikor ő volt szinte egyedül a titkos nyomtatás szervező központja, szállítmányozója, lelke, mindenese. Követték, zaklatták, elkapták, motozták, kifosztották, megrugdosták, de az ő rosszacska autói csak felberregtek itt-ott a városban, lerázta a követőt, átadta a kéziratot, kapta és továbbadta a filmlemezt, és elrejtőzött tanyasi házakba a titkos nyomdászokkal.

Szerény hálózatként körülvették nők és férfiak, akik, ha újra kellene, akkor újrakezdenék. Megértésemről biztosítom mindazokat, akik ezt nem tették, akiknek ehhez nem volt köze, de ha valamikor még bajban lennék, azokhoz fordulnék, akik benne voltak az önkiadó kultúrában, és éveken át edzették magukat az erőszakmentes ellenállásban. A ritkábban említett társnők, Rozi, Zsuzsi, Kati és még mások nélkül a dolog nem ment volna. Pszt, sss, szépen, halkan megcsinálták, amit kellett.