Emlékezés Nyugat-Berlinre

Feketefenyő és fehér nyírfa az ablak előtt, kis tó a parkban, szomorúfűz, kékes és ezüstös itt a lomb, otthon sárgászöldebb. Villanegyed csendessége, toboz az ujjak között séta közben, húzódunk az élénkséghez, a kis piachoz. Elvágyódás és szemérmes perfekció. Ózondúsabb itt a levegő, suhanóbb a halál és rendezettebb a temető, mint ott délkeleten, a látogató városában, amely Buddha nevéhez hasonlóan kezdődik, de úgy folytatódik, mint a pestis, bennünket mindenesetre megfertőzött.

A fehérre mázolt kerítés biztosan fehér; mély, érett téglaszínek; a pázsit gondosan nyírva van. A telefonszerelő és a taxi biztosan megjön; a titkárnő kedves, odaadja idejében a fénymásolást; a házmester világos eszmékkel rendelkezik, régi szociáldemokrata, szereti megoldani a technikai nehézségeket.

Érdeklődő, jó közönség, eljönnek hajnali két órakor moziba, ott lesznek a felolvasáson, a pódiumdiszkusszión, a kiállításmegnyitón és a bemutató előadáson. A kapucíner jó, az almás rétes vaníliaszósszal ajánlható, a karbonpapír, a géppapír, a postaszolgáltatás, a Herkules bicikli, az orvos barát diagnózisa és gyógyító működése megbízható, a tó körül barátságosan mosolyognak rád az emberek.

Naponta körülsétálom a Csata-tót (Schlachtensee); kocog velem szemben a sok jeune cadre dinamique. Kivörösödő, izzadt arccal körülfutják a tavat; senki sem sétál, azt unnák, senki sem megy csak úgy, lépésben, elgondolkozva; a fiatal pár és a kutya fut, a nagymama és az unoka biciklizik; mindenki gyorsabban halad, mint amennyire gyalogolni tudna.

 

*

 

Az alattam lakó szomszédasszony figyelmeztet, hogy déli egy és három között pihenőidő van, akkor nem gépelhetek. Csakhogy nekem akkor fog a legjobban a fejem, és most éppen gépelnem kell, válaszolom az előszobaajtóban kétségbeesetten. „Miért kell gépelnie? – kérdezi az idős hölgy. – Tudtommal ön író; egy író miért nem ír kézzel? Az klasszikusabb.” Szerencsétlenül nézek rá, az ujját a szájára teszi és távozik. Kisvártatva megint becsenget, hoz egy vastag filc alátétet: tegyem ezt az írógép alá, és csukjam be az ablakot. Mindenki tegyen egy kis engedményt, ő is tesz, beláthatom. Megköszönöm a megoldását. Az idős hölgy záradékul megjegyzi: most, hogy már ezt a gépelési ügyet elrendeztük, talán nem fogom önzéssel és az ő ebéd utáni szunyókálásának egyébként talán ebben a korban, ugye, méltányolható érdekével magyarázni, ha ismét megjegyzi: szebbnek találná, ha én egy jó töltőtollal írnék, hogy beleadjam a stílusba a kézmozdulat egyetlen lendületét, és csak a végén bíznám gépre a dolgot, mert amit az ember saját kezűleg megcsinál, abban van valami je ne sais pas quoi, amit semmilyen Maschinchennel nem lehet helyettesíteni. Valami íz, valami einzigartig, ahogy az emberi kézfogás is, ha megfigyeltem, egyetlen.

 

*

 

Ez a hölgy később, szilveszterkor játszik megint komolyabb, fantazmagórikusabb szerepet az életemben.

Délután becsenget, és benyújt egy tányér aprósüteményt, dióval, fügével, cukrozott gyümölccsel díszítve. Kis csokor; az elrendezés kecsessége vetekszik a műtárgy ízletességével. Kívánja, hogy az új év ilyen édesre sikerüljön. Legyen benne írói siker, itáliai utazás, hogy egy kis derűre hangolódjam.

„Mert az ön könyvei, kedves szomszéd uram, nagyon sötét könyvek. Megvettem az egyiket, noha a nyugdíjam szerény, zsebkiadásban azonban megengedhettem magamnak. Elolvastam. Mielőtt az ön könyvéről mint műalkotásról szólnék, megemlítem, hogy a könyv végén boldogság fogott el. Milyen jó, gondoltam, hogy itt, ebben a kertre néző kis lakásban nincsenek olyan szomorú körülmények, mint amilyeneket ön ábrázol. Az unokám, aki ma talán meglátogat, nem gyengeelméjű, sőt igen elmés. Általában, ahogy körülnézek, itt minden nettebb. Még a kocsmákban sem történnek olyan vad dolgok, mint az ön könyvében.”

Asszonyom, mondom, ne tévessze össze az irodalmat az élettel. Ezt a tanácsot ő kedves mosollyal nyugtázta; én pedig megígértem, hogy a legközelebbi regényem szívderítőbb lesz.

 

*

 

Írtam a regényem soron következő fejezetét szilveszterdélután is, éppen kínzásokról és rémtettekről volt szó. Meg voltam híva egy szilveszteréjjeli összejövetelre Annához, ahol lesz egy vegyes magyar-német vagy német-magyar társaság. Különös hölgyek, akik a mi heveskedéseinket kifinomult és nagyvonalú elnézéssel már megtanulták eltűrni. Már tagjai a hungarian connectionnek, ennek a kolóniának, amely mindenütt a világon létrejön, amellyel több kontinens városaiban találkoztam, olyannyira, hogy tudtam, ha lesz valahol egy nyilvános felolvasásom, akkor utána oda fog jönni hozzám egy magyar, aki ott él, és aki bármilyen nézeteket képviseljen is, az mind másodrendű lesz ahhoz a cinkossághoz és indulatossághoz képest, amely bennünket összefűz.

Nem igazán racionális és nyugati nézőpontból nem egészen erkölcsös kapcsolatok; segítjük egymást a Leistung-prinzip-től eltekintve is. Nem lehetne mégis elintézni? Van köztünk valami furcsa összetartás. Még ha lepocskondiázzuk is egymást, egy másik alkalommal – ha baj van, ha segítség kell – egymást hívjuk fel, orvosért, kölcsönért, szállásért, tájékoztatásért, miegyébért, amire a blokk-kerítésen túlról jövőnek általában szüksége van, mert nem érti a Nyugatot, mert nem tudja, hogy működnek a dolgok, mit kell egy bankban mondani, mennyivel kell tárgyszerűbbnek, rövidebbnek, személytelenebbnek lenni ahhoz, hogy elintézd, és hogy ne keltsél feszengést.

Valamit azért megcsillogtathatsz egy másik hangulatból is, ami nincs igazán ellenére a berlinieknek. Mert abban a másik hangulatban mi nagyokat nevetünk és kacérkodunk, so südlich; és szenvedélyesebben veszünk össze, méghozzá úgy, hogy nem fogunk utána haragudni egymásra. Tudunk olyan emberekről is rosszat mondani, akiket szeretünk, mert egyik nap így látjuk, másik nap meg úgy látjuk őket. Nem ragaszkodunk olyan kitartóan egy program tervéhez, egy elképzeléshez; fecsegünk róla, jó lenne, elképzeljük: és ezzel a dolog már szinte meg is valósult.

A magyarok elég jók a software-ben, de nem jók a hardware-ben. Számunkra viszont a németek akkor fantasztikusak, ha azt nézzük, hogy milyen alaposak, amikor kiviteleznek, amikor nem halogatnak, amikor észlelik a durcheindandert, a repedést a falon, a málladozást a festéken, és igyekeznek a dolgokat idejében megjavítani, mert kevésbé engednek az entrópia dekadenciájának, az elhanyagolásnak, a rezignációnak, habár állítólag a legszebb náció a rezignáció.

 

*

 

De most még nem tartok Anna estélyénél. Egyelőre még benne vagyok a regényemben; a kapott filc alátéten másolom. Talán nem minősül irodalmias túlzásnak, ha azt mondom, hogy a szoba elég vad képek árnyékfiguráival van tele. Megfigyeltem egyébként: a szoba levegőjéhez, a genius locihoz hozzátartozik, hagy regényünknek éppen milyen hangulatú fejezetét írjuk. Nos, azon a szilveszterestén a szoba eléggé alvilági volt, amit fokozott a kívülről behatoló durrogás. Előbb úgy képzeltem, hogy ez valami katonai gyakorlat távoli döreje, hiszen a lakásomtól nincs messze a fal és az amerikaiak gyakorlótere, hallgatom néha a lövészet ropogását. Azt viszont nem egészen értem, hogy miért nem nyugszanak azok a katonák éppen szilveszter estéjén. Mehetnének már mulatni!

A lövésektől hangos regénykézirat-oldal szellemi korrespondenciában van a külső durrogással, amelyet az ostoba szerző növekvő aggodalommal ágyúdörejnek, netalán tanktoronyágyú-dörejnek vél. Az ember viszi magával mindenhová a paranoiáit: talán mégsem a falat belülről őrző katonák csinálják ezt a lármát, hanem a kívülről jövők, a hívatlanok. Akkor hát ezzel magyarázható, hogy a durrogás egyre közelebb jön! Mintha elhúzódna a faltól, és beljebb hatolna a kertvárosi utcákon. Mintha a tó körüli sétányokon már géppisztolyos egységek szökdelnének.

Nem igazán akarjuk még közel engedni magunkhoz ezt a zörejt, ahogy egy betegség tudatát sem akarjuk igazán bebocsátani az elménkbe, nem, ez nem lehet igaz. A szerző hozzá van már szokva, hogy kellemetlen élethelyzetekben gyakorlatias lépéseket tegyen. Szerencsés körülmény, hogy a család, a gyerekek távolabb vannak, Párizsban. Úgy látszik, a hazai katonai-politikai környezet ismét körülvesz, a birodalmon megint belülre, abba a különös szituációba kerültünk, amelyben ismét féltenünk indokolt a kéziratunkat. Bármilyen groteszk, odahaza tapasztalnunk kellett, hogy komoly, állami szervek megmagyarázhatatlan irodalmi mohósággal húzzák ki a párnánk alól tollunk műveit.

 

*

 

Elvégre olyan városban vagyunk, ahol az, aki áthalad egy közeli határátkelőhelyen, hogy a Fal túloldalán, a város egy másik negyedében a barátjával találkozhasson, mert a barát csak amott, a fal túloldalán várhat bennünket egy kocsmában, ahol a vendégek lehalkítják a hangjukat, és körülnéznek: ki az, aki csak úgy ül, fogyaszt és fecseg, és ki az, aki hivatásszerűen megfigyeléseket végez, olyan városban vagyunk, ahol a határátkelő, ha valami irományt akar átvinni, azt a kebelébe rejti. Bizarr eset, hogy itt is körülveszik a kéziratvadászok.

Regényünk kézbe fogható testét korábban szeneskamrában rejtettük el és mindenféle lehetetlen helyeken, ami csak akkor volna egyértelműen nevetséges, ha az efféle dugdosás teljességgel megalapozatlan volna, de mert volt már alkalmunk akkoriban, az édes hetvenes években otthonunkban megélni azt a helyzetet, hogy emberek kivesznek a szekrényünkből mindent, amit írtunk, nyerset és sültet vegyest, és egy zsákravalót csak úgy elvisznek, paranoiánk félig-meddig realisztikus.

Volt már eset rá, hogy prágai kollégánk franciaországi lakásából pontosan az a nyolc jegyzetfüzet tűnt el, amelyet sikerült átcsúsztatnia a jegyzetfüzet-ellenőrök árgus szeme előtt.

Most éppen olyan városban vagyunk, ahol a hatalommegragadás könyvégetési – majd a dolgok logikájaképpen: emberégetési – projektekkel kapcsolódott össze. A tóparti erdők szelleme tud rémlátásra is bátorítani. A szerző tehát gondolkodóba esik, hogy most hova is tegye többéves munkáját.

A dörej erősödik, ha jönnek, akkor előbb-utóbb hozzám is jönnek, értem is jönnek. Ki kell vinni a kéziratot a lakásból. De hátha már az utcán lesz valami igazoltatás és táskaellenőrzés? Talán mégsem lenne célszerű magammal vinnem.

Ha egyszer a papír veszélyes lehet, ha egyszer a cenzúra emléke még közel van mind a múltban, mind a térben, ha egyszer népmérgezőnek hihetett egy egész sebtiben átpolitizált nemzet könyveket, amelyek individualizmussal rontják meg az ártatlan népet, akkor az ember nem lehet eléggé elővigyázatos, ilyeneket sugdos a felbolygatott képzelet.

 

*

 

Becsöngetek az idős hölgyhöz, és kezébe adok egy aktatáskát: én most elmegyek, mondom, majd eljövök személyesen ezért a táskáért, magyar nyelvű kézirat van benne, senki másnak ne tessék odaadni, csak nekem.

A kedves szomszédasszony, ahhoz képest, hogy – most, utánagondolva – mennyire meghökkentő a kérés, nem kérdez semmit sem, mintha értene valamit, mintha felfogna valami hangulathullámot. Azt mondja, rendben van, szomszéd úr, és elteszi a táskát, én pedig föllélegezve kilépek a kapun, és szembenézek a valósággal.

 

*

 

Most látni fogom a harceszközöket, amelyek mintha ismét távolabbról durrognának. Ó, igen, hiszen már átvonultak ezeken az utcákon! Mi már a háttérterület vagyunk.

Pilóta barátom, aki gyakran teszi meg ezt az utat, látni szokta a gépéből a legelésző harckocsinyájakat. Megehetnék a várost reggelire, negyedóra alatt a közepén lennének.

Hallani olyan pletykákat is, hogy van egy névsor: kritikus esetben kit vinnének el repülőgépen a városból. Pilóta barátom nevet: senkit! Kinek lenne erre ideje? Itt tulajdonképpen minden ideiglenes: habár megkérdezhető, hogy hol nem ideiglenes.

Az autóbusz-megállóhoz közeledve semmilyen harci jelenséget nem észlelek, csak két kisfiút látok, akik petárdákat csapdosnak a járdához. Én, kelet-európai hülye! Nem tudtam, hogy itt szilveszterkor petárdáznak! Akkor, 1977-ben, amikor ez történt, Budapesten még nem volt divat a durrogtatás. Otthon trombitálnak, sípolnak, ördögnyelvet fújnak feléd, mindenféle lármát csinálnak, de nem ilyen háborúsat. Betyár kölykök! Hátam mögött fülsiketítő robbanás.

Rózsaszín füstben megy az autóbusz, fent az emeleten ringatózom, csurgok befelé, a Wittenbergplatz felé. Benn vagyok ebben a dús városban, ünnepeljük az újévet. Élénk, szívélyes emberek. Az autóbusz minden megállóba percnyi pontossággal érkezik. Szeretem a fasorok világítását, a sima gördülést és az emeletes jármű kellemes odakanyarodását a járdához. Itt a belvárosban még több petárda durran; nem zavar, cseppet sem zavar.

 

*

 

Egy estére szóló gondolatkísérletként állítsunk szembe két világnézetet: az etatizmust és az urbanizmust. Az egyik a történelem igazi alanyát az államban, a másik a városban szeretné felismerni. Ki mit szeret, azt erősíti: egyik inkább az állam ethoszát, a másik inkább a városét. Ez nem a valóság és az eszmény duelluma: két nehézsúlyú valóságot állítok egymással szembe.

Miért állítom szembe őket? Mert az egyiket szeretem, a másikat nem. Van, aki inkább az államhoz húz, van, aki inkább a városhoz. Én a városhoz.

Az etatizmus nekem az újkor nagy háborúit jelenti, a katonai koalíciókat, a fundamentalizmusokat, a véres diktatúrákat, sok rögeszmét, amitől az emberek megvadultak, egymásnak estek, és föllelkesítve a legszörnyűbb bűnöket követték el. Nem szeretem a paternalista állami kultúrát a maga zord és parancsoló hivatali épületeivel, marcona történelmi giccsfestményeivel, katonai szertartásaival.

Mivelhogy világnézet és cselekvés együtt jár, beszélhetünk állami emberről és városi emberről. Az állami ember az egyöntetűséget, a fegyelmet és a kötelességteljesítést szereti, a városi ember a diverzitást, a szabadságot és a szórakozást. Az állami ember a komollyal álcázza a komolytalant, a városi ember a komolytalannal a komolyat. Az állami ember moralista, a városi ember szabadgondolkodó. A városi ember ugyanúgy elvégzi a dolgát, mint az állami, de a jelenlét fényűző mámorának is áldoz.

 

*

 

A város érzékibb és tartósabb valóság, az állam önkényesebb és elvontabb. A város önmagát alkotó műalkotás, a közösségben élő emberek legfantasztikusabb műve. Dűlnek-borulnak az államalakulatok, de a város, az marad. Akkor is újra kinő a földből, ha felperzselték, ha lebombázták. Túléli a feléje hatalmasodó megszálló birodalmakat, diktatúrákat. Egy-egy komolyabb európai város tartozott már több mesebeli nevű államalakulathoz, amelyek ma már csak a történelmi atlaszon léteznek.

A várost nem a faluval, hanem az állammal állítom szembe. A város a környékével együtt értendő, a vonzáskörébe eső kisebb településekkel együtt, városmegyeként. Hozzájuk, szimbiózisukhoz képest az állam uralkodó, tehát parancsoló és tiltó instancia. Az etatizmus rendi szerveződés, az urbanizmus polgári szerveződés. Az etatizmus álma a birodalom, az urbanizmusé az autonómia.

 

*

 

Városállam fölött az önkényuralom nagyon ingatag. Mindig a külső erek hozzák a város nyakára a zsarnok államot, akár megszállóként, akár védelmezőként. Amellett, hogy az állam túlnyomó legyen a várossal szemben, csak a háborús fenyegetettség vagy annak a mítosza szól. Ha nincs háborús veszély, vagy legalábbis nem sokat beszélnek róla, akkor a város felvirágzik, és az élet megírja a városi szerepek tarka galériáját.

 

*

 

A városi polgár ellenőrzése alá akarja vonni a tekintélyt, vigyáz, nehogy az elöljárók a fejére nőjenek, nehogy csak úgy tömlöcbe vethessék. A városi polgár biztosítani akarja az életét és a szabadságát, ezért szerződéses viszonyokat, alkotmányba foglalt emberi és polgári jogokat igényel.

Az urbanizmus piacgazdaság. Szuverén alanyok tranzakciója. Csereviszony, ahol két formailag egyenrangú cserél. Formális kapcsolatok, formális jogrendszer; az előírt előjogok és hátrányok eltörlése. Pluralizmus minden létszférában, vállalkozói szabadság, kínálatgazdagság, beépülés a világpiacba, konvertibilis pénz, egyszóval kapitalizmus.

De az urbanizmus a város önvédelme is a külső-belső tökével szemben, továbbá az az elv, hogy ahol a polgárság gazdag, ott a tanács sem lehet szegény. Az urbanizmus jellegzetes eszköztára: okosság, vita, fortély, pénz, csábítás, megvásárlás, rabul ejtés, nem a fegyver.

A város a tulajdonképpeni nyilvánosság. Sok terem, ahol az emberek szemben ülhetnek egymással, piactér, ahol semmi sem marad kimondatlan és kitudatlan, mert a városi ember fecsegős. A várossal szemben a titkosszolgálat vagy a katonai titok fogalma: összeesküvés. A várossal szemben minden parancsuralom: összeesküvés.

Az urbanizmus demokratikus forradalom. A Bastille lerombolása, a Sztálin-szobor ledöntése, a sajtószabadság kitörése, a politikai foglyok kiszabadítása, a besúgói jelentések kiszolgáltatása az érintetteknek. Sok felvonulás, éneklés, szavalás, nyüzsgés, az utcák fokozott igénybevétele, barikád és Molotov-koktél vagy mindezek híján politikai vicc.

A legéletképesebb társadalmi valóság a városhálózat, amelynek formája a csillaghalmaz vagy a szigetcsoport, amely sokféle minta, érdek és érték szerint szerveződhet egymással. Vajon nem jelenti-e Európa újraéledése Nyugat-Európában az urbanizmus felülkerekedését az etatizmuson?

 

*

 

Ha a demokrácia a város retorikája, akkor a nacionalizmus az államé. Az urbánus szívesen száll meg a másik városban, az etatista szívesen száll meg egy másik várost.

Tény, hogy a nacionalizmus is a város műve, városokban találták ki az állami hazát. A német romantika nacionalizmusa és a német filozófia etatizmusa is innen ered, Berlinből.

A nemzetállam eszméje győzött a városállamok társulásának eszméjén. Íme az etatizmus szobrai szörnyű bajusszal és karddal. A pékek és a kalaposok díszlépésben vonulnak el a császár előtt, és úgy tartják a sétabotjukat, mintha kard lenne.

A mai helyzethez az etatista Berlin hübrisze vezetett. Egyenes út vezet a könyvégetésnek helyet adó egyetemi udvartól a wannsee-i villa idillikus környezetéig, ahol elhatározzák a zsidók kiirtását, azét az urbánus, nemzetközi népét, amely nem keveset tett ezért a városért.

Az etatista Berlin könyörtelenül elbánt az urbánus Berlinnel, aminek következményeképpen a világ is keményen elbánt az etatista Berlinnel. Megmutatta neki, hogy a mértéktelenül felfuvalkodó békát kipukkasztják. Megmutatta a nemzetállami expanzió paradigmáját. A világ előbb vagy utóbb el szokott bánni a túl nagyra nőtt birodalmakkal. A német nacionalista, birodalmi etatizmus itt Berlinben szemléletesen összeomlott. De a maternalista, pluralista város, a maga csábító hatalmával tovább él.

 

*

 

Ez a város nem uralkodik egy egész országon, még a környékén sem. Körülkerítve, szűkös belterületére záródva nem uralkodik semmin sem. Rajta hagyja azonban visszahívó nyomát mindazok emlékezetén, akik itt időztek. Életképességével, azzal a derekasságával, ahogy szoros helyzetében nemcsak a túlélés, de bizonyos fajtájú virágzás módját is megtalálta, Nyugat-Berlin előnyt kovácsolt a szorultságából, és az urbanizmus sikeremblémájává változott.

Ha egy városban egy kissé szárnyaltunk, ha szép napokat értünk meg benne, ha kószálásainkkal fokozatosan birtokunkba vettük, akkor egyszersmind foglyai is vagyunk a szó erotikus értelmében. Az igazi városnak megvan a birodalma: az átutazók vágyódó emlékezetében. Az igazi városok a mi álmaink. Ennyire futotta, ezeket tudtuk álmodni, ezek az emberfaj mentségei.

 

*

 

Berlinnek szerencséje is a katasztrofális szimbólumgazdagsága, az elvágottsága. Itt mintegy a térben kiterítve lehet látni a történelmet. Ha már ezek a katonai viszonyok olyan meghatározóak lettek Berlin igazgatásában, akkor éppen ebből a koncentrációból, hogy négy hadsereg orra szinte összeér, született itt valami németen-túlian európai: valami képszerűen sűrített megfogalmazása az európai helyzetnek.

Berlin már nem a német hatalom fővárosa. Kénytelen volt tehát egy másikfajta szerepet kimunkálni, amire egyébként jó esélye volt: kihasználni a várossziget mivoltát.

Tudva, hogy a hangulati divatirányítás nem kisebb hatalom, mint a rendeleti szabályozás, Nyugat-Berlin kinevezte önmagát a német csábítás fővárosának, amelynek az ország határait messze meghaladó vonzásköre van. Ez a varázs vagy van, vagy nincs.

Nyugat-Berlin a maga sajátos kisugárzását többek között annak köszönheti, hogy a nem német írók, művészek és tudósok szemében Nyugat-Berlin a legkozmopolitább német város.

Itt van az urbanizmus modellje, körülölelve az etatizmus modelljétől. Körülölelve a testvérvárostól, ahol az iskola homlokzatán olyan nagy betűkkel áll ez a jelmondat: Unser Staat – unser Stolz, hogy minden ablakot elsötétít egy nagy, piros betű.

 

*

 

Elképzelhetünk egy olyan Európát, amelyen belül sem a nyelvi, sem az állami határoknak nincsen perdöntő jelentősége, ahogy Nyugat-Európában sokszor már ma sem ébresztik fel az utast, miközben a vonat egy államhatáron áthalad. Képzeljék el, hátha egyszer a vasfüggöny és így a keletnémet-nyugatnémet határ is ilyen átaludható lesz, ilyen észrevehetetlen.

Akkor majd Berlinben a barbár időkre csak egy kis átléphető falmaradvány utal, amelyen a gyerekek szeretnek végigsétálni apjuk kezét fogva, és amely egyébként a városi forgalmat miben sem akadályozza.

Ahogy a varratoknál hevesebben forradnak össze az elvágott részek, úgy a város természetes összetartozásának az eszméjét csak erősíti majd a hajdani mesterséges elvágottságnak ez a műemléke.

Európai béke csak akkor lesz, ha nyitott határok lesznek. Mi marad az államszocializmusból, ha megnyitja magát a versenynek? Valami csak marad, valahányan csak maradnak. Ha át lehet autózni, amikor kedvünk tartja, miért ne maradnánk megszokott városhazánkban, és miért ne próbálnánk államhazánkat testhezállóbbá tenni?

Berlin akkor a maga modellszerű különösségével fölé emelkedik annak a feladatnak, hogy csupán német város legyen: mozgékony színpadot kell kínálnia két civilizáció vonzásversenyének. Akkor a kelet- és a nyugat-berliniek a szó mélyebb értelmében válhatnak európaiakká. Ha a szemhatár kis-nyugat-európai, akkor a szívet eltölti a szorongás, mikor a szem ránéz a térképre. Meg tudja-e őrizni azonosságát Eurázsia északnyugati csücske?

A keleti és nyugati európaiaknak szükségük van egy olyan Európa-metaforára, amelyben a képzeletük szívesen érzi otthon magát. Európa akkor is volt, amikor ez a két katonai tömb még nem volt, Európa akkor is lesz, amikor ez a két tömb már nem lesz. Ugyanezt elmondhatnánk Berlinről is.

 

*

 

A látogató megbecsüléssel néz az urbánus Nyugat-Berlinre. Nem csekélység, hogy sikerült túlélnie az etatista Berlin dühöngését. Bebizonyította, hogy lehet körülkerítve is szépen, tehát a magunk módján élni. Ezért jön itt aránylag sok olyan ember össze, aki a maga módján kíván élni. Úgy tetszik, hogy ezt a vendégjárást a város aránylag türelmesen viseli, sőt a kíváncsiságával még inspirálja is. A magunkfajta vendég nem igényel töviről hegyire kipucolt várost; a gyomnövények sem bántják az ízlésünket. A várostól inkább azt várjuk, hogy színház legyen. Élénk publikumot igényelünk, exhibicionistákat, sznobokat és divatmajmokat. Semmi sem komolyabb, mint a játék.

Mivelhogy nincsen háború, Berlin a patthelyzet ábrázolása. Az ember itt a legérzékenyebb a blokkrendszer abszurditására. Itt van a leginkább értéke a finom kezű munkának, a lehetetlen megszelídítésének, a tárgyalás praxisának, annak a pragmatizmusnak, amely a ma megoldhatót megoldja, de a megoldatlanságot nem minősíti siralomvölgynek. Itt és most is lehet érdekesnek tartanunk egymást. A nagy mutatvány, a szenzációs mutatvány itt és most jön.

 

*

 

Nyugat-Berlin nem főváros, hanem randevúváros; olyan hely, ahol össze szokunk jönni. Nem könnyű egy városnak a találkahely rangjára emelkedni. Európában, a kontinensen Párizs után Nyugat-Berlin jut eszünkbe, ha a városokat úgy soroljuk, hogy hol találkoznak a leginkább a magunkfélék, írók, művészek, intellektuelek. New York, Párizs, Nyugat-Berlin.

A randevúvárosnak titokzatosabb a vonzórereje, mint a fővárosnak, különösen számunkra, törpe kisebbség számára, mert inkább a mi színpadunk. Itt nem az állam és a tőke sztárjai virítanak, itt miránk is esik fény, mert itt sok a magunkhoz hasonló figura. Megérdemeljük, hiszen mi költjük a városok mítoszát. A többiek utánunk mennek szaglászni. Kíváncsiak, hogy mit szimatoltak meg ezek az előszaglászok. Azt szimatolták meg, hogy itt sok érdekes emberrel lehet találkozni. Mert az érdekes emberek keresik egymást, és ha nem is itt laknak, de eljönnek ide. Persze hogy nem kell folytonosan a randevúhelyen élni, de visszajárni oda jólesik.

 

*

 

A randevúvárosban egy kissé okosabbnak érezhettem magamat. Itt a törésvonalon üldögéltem, ahol a korszakok és a civilizációk egymáshoz súrlódnak, ahol a mítosz maga is felhorzsolt szövet, ahol a líra érdes, és a gúny megtűretik.

Itt a kegyes megoldásokkal te magad sem fogod beérni. Itt a tompaság nem erény. Itt élesebb, serkentőbb a légkör. Itt pontosabban látod, hogy untatod-e vagy sem a többieket, és hogy hány percig tart a te hazai históriáid érdekessége.

Itt ide-oda kapkodhatod a fejed, keletről nyugatra, nyugatról keletre, itt eltűnődhetsz azon, hogyan lett két szomszédos ház lakóiból két különböző civilizáció címere, és megránthatod a vállad azon is, hogy lám az ember milyen képlékeny, mennyire determinálható.

Találkozol csillogó cinkosokkal, akikkel kellően szemtelen nézeteket lehet váltani, akikkel nem kell folyton vigyázni, hogy meg ne bántódjanak, akik nincsenek belesülve a helyi komolykodásokba, vagy legalábbis, amíg itt vannak, egy kissé kilazulnak, mint amolyan szellemi fürdőhelyen, mert itt a hangnem és a villódzás a legfontosabb. Rögtönzés a fölfedezés anyja.

 

*

 

Már a megérkezés is! Budapest felől repülőgépen jössz, és látod az ablakon át, hogy a zöld simaságból valami mesterséges kibuggyad, kiduzzad.

Látod szinte, hogy a kerítésfalak között valami koncentráció zajlik. Majd ahogy leszállsz, érzékeled is az anyagtalanabb hemzsegést, a finom szikratáncot, az érintkezés és ellebbenés gyors váltakozásait.

Materializációnak ennyi is elég: egy hölgy és egy úr szemben ül egymással egy berlini szoba hosszú, refektóriumi asztalának két oldalán.

 

*

 

Ó, a Berliner Zimmer! A lakás fóruma, a szalon. Egy kíváncsi és introvertált város urbanitásának a védett fészke. Talán még itt lebeg ezekben a berlini szobákban Rahel Varnhagen jótékony szelleme. Egy érzékeny asszony irodalomtörténetet tud csinálni. Két atommáglyát egymásnak bemutatni nem kis művészet. A berlini szobákban több nyelven beszélnek, és az akadozó nyelvhasználaton át is sok mindent megértenek.

Itt nem kell másnak lenned, mint amilyen vagy; itt éppenséggel olyannak kell lenned, amilyen vagy. Azt méltányolják benned, ha egyáltalán vagy valamilyen.

A berlini szobák tudnak jószívűen mosolyogni a költők furcsaságain, mert itt a társaság számol azzal, hogy a versírás az embert furcsává teszi. Berlinben a kiszámíthatatlanság több elnézéssel találkozik a kiszámíthatóbbak részéről, mint Nem-Berlinben. A standardnormák uralma alól itt könnyebben siklasz ki. Itt kapod a legkevesebb morálprédikációt. Itt elég büntetlenül lehetsz cinikus, mert ahogy semmi emberit nem tartasz magadtól idegennek, úgy semmi emberit nem veszel egészen komolyan.

 

*

 

Ohnmacht, igen, a kevesek tehetetlensége és hatalma. Ez a kultúrtörténeti paradoxon adja az urbanitás enigmáját. Az számít, amit néhányan először megsejtenek, végiggondolnak és megcsinálnak. Az ebből a szempontból szerencsés városokban megszövődik egy finom pókháló néhány ember között, akik elmélyülő beszélgetésekben megértenek valamit, ama addig nem tudtak megérteni. Ezáltal lép egyet-egyet a történelem.

Mert a milliókkal a berlini szobáknak nincsen sok dolga. A gazdaságnak és a politikának Berlin nem a fővárosa, tulajdonképpen a kultúrának sem, mégis Berlin a találkozóhely, a többi német város pedig kevésbé az, noha vannak dicséretes érdemeik.

 

*

 

Az urbanitás: különféle stílusú mítoszok találkozása. Egyféle stílus nem elég, a homogeneitás nem erény. Azért tömörülünk Berlinben, mert itt inkább lehet valamit megsejteni a lényegből.

Aki átsétálgat a falon, hogy találkozzon a barátaival, az emlékezetes képeket őriz arról, hogy mi lehet abból az Európából, amelynek egy fővárosa akart lenni, és az a főváros történetesen Berlin volt.

A Zeitgeist kiállítás idején kinéztem a Martin Gropius-ház ablakán az esős földbuckákra, amelyek alatt a hajdani Gestapo kínzókamrái voltak. A kínzókamrák sorsa beteljesedett: hozzátartozik a történethez az a mozzanat, hogy az egykor föléjük magasodó székházból csak romok maradtak.

A korszellem öt évvel ezelőtt kétségbeesett gúnnyal fintorgott. A korszellem a fejét rázta: nem értem, nem értem.

Valami rakétákról volt szó akkoriban. Hány kell vagy nem kell belőlük? Hány kell a többiből? Mintha péksütemények szép választékáról lenne szó. Mindez azért, hogy nekünk jó legyen, hogy ne kelljen félni, hogy itt Európa közepén fel ne forrósodjanak a dolgok, hogy a két csapatban egymással szemben felsorakozott németek agyon ne csapják egymást annak büntetéseként, hogy Berlin valaha egész Európa fővárosa akart lenni.

A császári birodalmi központból, az Új Európa szívéből megmaradt díszletek csupán stiláris értékűek, de ezzel nem mondtunk keveset.

Íme egy eredetileg nem egészen abnormális ambíció maradványai, hogy ugyanis egy város parancsoljon egy egész kontinensnek.

 

*

 

A német Új Európa birodalmi fővárosa elmúlt, a berlini szoba azonban megmaradt. A nagyzási téboly megtöretett, a Bildungsbürgertum szokásai azonban túlélik a megrázkódtatásokat.

Vasárnap délelőtt tizenegykor felolvasni egymásnak néhány oldalt készülő munkánkból a villásreggeli után, majd a könyvesszobán áthaladva kilépni az erkélyre és még valamit magunkba engedni az őszi napfényből, amely szeptemberben nemcsak a nyugati tavak környékén szép, de a sűrűbb beépítésű bérházak balkonján is az.

Egy jó városban kell, hogy találkozzon a lent és a fent, a kint és a bent. Leni lenni itt nem lehet olyan reménytelenül, hogy az ember ne legyen még akkor is egy berlini lecsúszott, ami valahogy más, mint egy nem berlini lecsúszott. Itt van valami támogató háttér. Hullásodban valamilyen védőhálón fennakadsz.

Kint? A Kintnek is megvan a bentje. Kreutzbergnek is van olyan intimitása, amelybe Dahlem villanegyedeiből sokan szeretnének, de nem tudnak bekukucskálni. Az a jó város, ahol különböző életformák úgy szagolgatják egymást, hogy valamit talán meg is tanulnak, meg is irigyelnek egymástól. Természetes, hogy szívük mélyén az ellentétek is büszkék is egymásra. A bensőségek Nyugat-Berlinben nem kínálgatják magukat, de megnyílnak, ha az utasember őszinte érdeklődést mutat.

 

*

 

Olyan embereket láttam itt, akiknek van ironikus válasza szellem és hatalom különválására. Nem is kell, hogy ez a kettő egyesüljön. A filozófus ne parancsolhasson, és a parancsnok ne tekinthesse magát filozófusnak.

A birodalmi főváros általában nagy kísértés a fontoskodásra. Kezdesz túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ki kormányoz, s hogy ki mit pusmog és intrikál az udvarban, ahol az ember per definitionem: udvari – nem pedig városi – ember.

A városállamban, amely nem főváros, Washingtont vagy Bonnt nem veszik egészen komolyan. Legalábbis: nem tartják stílus dolgában irányadónak. Talán azt gondolják: igaz ugyan, hogy a hatalom ott van, abban a vidéki fővárosban, ahol az emberek egy kissé bumfordiak, de az is igaz, hogy a stílus az itt van, a sokat szidott metropolisban. Ott, a komoly ügyek székhelyén, talán jobban tudnak szónokolni (amin persze gyakran csak mérges kiabálás értendő), társalogni azonban itt tudnak jobban. Az volt a benyomásom, hogy Nyugat-Berlin nem gyászolja mindennap a fő politikusok máshollétét.

 

*

 

Folyik közben szép csendesen a városok versenye Európában a mitologikus sztárváros címéért. Egy város egyszer csak divatba jön, kezdenek egyre többen beleszeretni, titokban továbbadják egymásnak a friss értesülést, ott kell lenni, onnan kell hazahozni, amit odavittünk, ott kell megmutatni, vele kell hitelesíteni, ott sirengenek az aranyhalak, ott tudják, hogy milyen az igazi férfi és az igazi nő, az igazi próza és az igazi cipő.

A sztár nem egyedül akar játszani a színpadon; hanem éppenséggel másokkal, jó színészekkel együtt játszva akar a függöny előtt a többieknél egy kissé hosszasabb tapsot kapni.

Nem olyan nagy szerencsétlenség, ha egy város inkább egy kávéházra, mint egy minisztériumra emlékeztet. Magasabb értelemben az számít, ami az ilyen kávéház-városban történik.

 

*

 

Elnéző helyen jobb elidőzni. Ha az emberek barátságosak tudnak lenni a piacon egy idős transzvesztitához, aki nagy, virágos-gyümölcsös szalmakalapban lebeg végig az árusok között, kokett mosolyokat dobálva, szinte csókot hintve a sajtos- és a halaskofának, csak hogy nyájas üdvözléseket kapjon vissza, mert tulajdonképpen vásárolni sem akar igazán, csak felvonulni, csak megmutatni a szép kalapját, nem titkolva csúnya, kis görcsös-görbe-öregemberes lábikráját sem, csak egy kicsit feltűnősködni óhajt ezen az egypiacnyi színpadon, és ha a piac népe nem bántja meg ezt az esengő lényt, ha a férfiak megállapítják, hogy milyen csinos ma a dáma, akkor ott valami mosoly úszkál a levegőben.

Szeretünk ott regényt írni, ahol az erdőben sétálva barátságosan néznek ránk vadidegenek, akik a búcsúzó fényben élvezik ezt a kis körülkerített, de mégis emlékterhes természetet, ahol a kutyák is illemtudóan szaglásszák egymás fenekét, ahol a Kertészeti Hivatal hivatásának magaslatán áll, ahol nem túl elkedvetlenítő messzeségben ihatsz egy kannácska kávét, ahol magas témákról cseveghetsz társalkodónőddel a csónakban, amelyben férfiasan te evezel, és amellyel körbecsobogjátok a tavat.

Nyárra ősz jön, őszre tél, és nagyjából ugyanazt a témát folytatjátok a hófödte jégen topogva avagy kitavaszodván, a füvészkertben biciklizve és úgy térve haza, hogy este még lesz egy program, a társaság jónak ígérkezik, remélhetőleg kialakul valami formás beszélgetés.

 

*

 

Vendég voltam Berlinben, és találtam kedves embereket, akikkel jól megértettem magam. Köszönet a kedves nőknek és férfiaknak, mindenkinek, aki törődött velem. Megbízható volt a taxirendelés, a randevúkra mindig késve indultam, de mindig idejében érkeztem. Jó volt átdolgozott nappalok után beereszkedni a városba, menni a fény felé, arra a néhány erősebben megvilágított útra és térre, ahol különös férfiak és nők ülnek a vacsoraasztalok körül. Olyanok, akik még elalvás előtt fürödni akarnak egy kissé a szcéne aznap esti megvilágításában, akik még várakoznak arra, hogy egy frissen belépő vendég az ő látványuktól fölragyogva odaköszönjön nekik, hogy az asztalok fölött átrepüljön egy kedves bók, kacsintás vagy invitáció.

 

*

 

Nemcsak a helyben lakó, de a látogató is a város tulajdonosa. Aki itt egy-két évet eltöltött, az valamennyire berlininek érzi magát; akkor is, ha visszatér a saját városába, vagy továbbvándorol egy másik városba.

Tulajdonosa lettem a Savigny térnek, ott vásárolom a legjobb géppapírt és rosttollat, ott van a közelben a bankom, a Courcarréban fogok meginni egy pohár Edelzwickert barátnőmre várakozva, aki talán biciklivel jön a városból, ahol ma délelőtt sok mindent kellett elintéznie, de most valami apróságot elfogyaszt velem.

Jó nap van mögöttem, nagy, fehér íróasztalomra könyökölve írtam egy-két tűrhető oldalt, megittam valamit a feketefenyők alatt, a tűlevelekkel teleszórt erkélyen, igazat adtam a szomszédasszonynak, hogy jólesik ez a kis nyár végi, remegő fény, habár egy kissé szomorú is. Megint elmúlt egy év; nem szívesen megyek el innen, szeretném még az ittlétet kiélvezni.

A banktisztviselő abba a sokfelé ágazó nemi érdeklődésű kifinomult fajtába tartozik, aki gyorsan, halkan elrendezi pénzügyeimet, és még tud közben kajánul pillantgatni is, zárójelbe téve a bankteendőket, jelezve, hogy délután űzni fogja a passzióit, de most azért kis fölénnyel rendben tartja a rendetlenségeimet.

Politikai hatalmakhoz Berlinben nincs közöm, csak a bankhoz van. Ha van még elég a számlámon, akkor küldhetek többet is a családnak, és a mai napnak is megadhatjuk, ami neki jár.

Felkaphatok erre a jó, robusztus, sebességváltós biciklire, és karikázhatok jogos sávomon biztonságosan mindenfelé, némely rokonszenves sarki kocsmában megerősítve a lelkemet sörrel és gabonapálinkával, melyeknek hatására a láb élénkebben tapos, hogy már szinte száguldok a platánok és füzek alatt.

Fennakad a tekintet egy fehérre festett loggián, időtlen arccal könyököl ott egy idős hölgy, aki a férjével már csak képzelődve tud beszélgetni. Már nem is tudom, hol járok, szeretnék Berlinben eltévedni. A gyalogút ezen a hosszú utcán egy kissé eseménytelen volna, az ingerbombázás itt nem nagyon erős, illik ide a bicikli.

A következő színhalmozódás helyén az erkölcsös járművet egy fa derekának támasztom, majd a soros stáción nyájasan körülnézve, az előző rendelést szabatosan megismétlem, talán afölötti örömömben úgy elszárnyalva, hogy megengedtem magamnak egy dologtalan délelőttöt.

 

*

 

Egy urbánus urbanista üdvözli Nyugat-Berlint. A fal túlsó oldaláról jött, egy kissé megtanulta azonban az innenső oldalát is. Megtanulta, hogy nemcsak az a nyavalyás Kelet-Európa van a maga unalomig ismert litániáival az elnyomásról.

Azt is megtanulta azonban, hogy a jog szerint szabad gondolkodás is tud sorompók között haladni, és tud öncenzurális érzékenységeket kifejleszteni magában. Úgy látszik, minden hely szelleme hajlamos rá, hogy a szellem komolyságával lépjen föl.

A látogató megtanulta, hogy ünnepi óra az, amelyben egy hosszú, refektóriumi asztal mellett olyan emberek mosolyognak egymásra, akik nem ismerhetik egymás gyerekkorát, mert más-más genius loci üvegharangjában peregtek le az éveik, de most valahogy mégis értik egymást.

 

*

 

Ki más lenne az urbanizmus lovagja, mint a kószáló, a flaneur. Aki lehet alkalmasint éppen ez az egyéves hölgy vagy úr is a maga piros kocsijában vagy netán a papa vállán lovagolva és a papa fejét jóakaratúan paskolva, de közben jobbra-balra tekingetve és tüzetesen megszemlélve a látnivalókat, amelyek titokzatos úton elraktározódnak a fejedelmi arcocska mögött.

A saját lábán haladó flaneurnek még sejtelme sincsen róla, hogy a következő utcasarkon egyenesen fog-e továbbhaladni, vagy netán oldalt befordul-e, és ha igen, akkor jobbra-e vagy balra. Egyelőre még szabad. Minden irány az övé, az egész város az övé. Véletlen bolyongás. A bámészkodó kering, barangol, hurokvonalakat rajzol a még ismeretlen, de már megszelídülő térben. A városnak jót tesz, ha sétálnak benne.

Nagyszerű dolog másodmagunkkal is sétálni, de még jobb egyedül; akkor nem kell semmi absztrakcióra figyelni. Az emberek roppant elvontak, még a legfinomabb szeretteink is. Most azonban, ebben a paradicsomi lézengésben összekötheted a bámészkodást és a meditációt. Nem muszáj futni, senki sem vár el tőled semmilyen teljesítményt. Nem kell izzadt, vörös, elkínzott arcoddal a normális járókelőben szánalmat keltened. Ballagjál szép nyugodtan, feltűnésmentesen, inkognitóban, minél kevesebb agresszív nyomot hagyva a föld arcán.

A sétamester bizonyos értelemben többet tud a városról, mint a polgármester. Áldás persze, ha a polgármesterben egy sétamester lappang, aki tudja, hogy elsősorban nem a réginek kell igazolnia magát, hanem az újnak, az ideának, hogy érdemes-e a létezésre, érdemes-e a felépítésre, ami óhatatlanul bontást is jelent, meglévő életegységek elpusztítását.

Nézd meg és menj tovább, nem a tied, nem muszáj vele semmit sem csinálnod. Tekintsd virágnak, amelyet nem muszáj leszakítani: ott is hagyhatod a helyén. Egy üres foghíj is lehet virág. Egy gyomnövény is lehet virág. Ki fog kószálni, ki fog a fűben heverészni, ha minden telken egy építész-kertész lakik?

Engedd meg magadnak, hogy csak arra figyeljél, amit látsz. Éppen erre a falra, éppen erre a lámpaoszlopra. A lámpaoszlop akkor is nagyon érdekes, ha nem lóg rajta senki sem. Neked épült a város; szemmel-szájjal, füllel-orral, kézzel-lábbal hozzáérsz, mégsem avatkozol bele. Paráználkodsz vele akkor is, ha éppen téged csap oldalba a szélnyeste eső.

 

*

 

Ne igyunk meg egy korsóval a Régi Berlin Sörszalonban? Szombat éjfél, a járdán még özönlik a nép, nagyszerű. Sok főtt csülök, sok főtt sonka, istenem, mennyi hús!

Táncol a sok hús fúvószenére; mikor a szaxofonos elrendeli, az egész táncporond népe lecsücsül. Kivétel nélkül mindenki. A teremburáját, ez aztán a fegyelem. A túszul ejtett Budapesten nem mindenki csücsülne így le.

Az egyik főlecsüccsenőt, akiről szerencsére megtudom, hogy nyugatnémet turista, megpillantom a határátkelőhelyen. Minél komorabb az egyenruhás, annál lelkesebben igyekszik a kedvében járni ez az éllecsüccsenő. Odaát persze meglesz a dolgokról a maga szövetségi-köztársasági véleménye.

 

*

 

Üdvözlet a halk berlini nővéreknek, akik, ha megköszönöd, amit tettek, a mosolyukkal is jelzik, hogy szívesen. Üdvözlet a finom idős hölgyeknek, akik a posta pénztárablakánál havonta sorban állnak a nyugdíjukért, amelynek szerénységét látva, szeretnéd megsimogatni a fehér cérnakesztyűjüket. Nem apáca-e az özvegy, aki már a háború óta az, akinek meg kellett tanulnia a magány előkelőségét is, nemcsak a rigolyáit?

Egyúttal azonban elnézést is kérünk a járda szélén fegyelmezetten megálló idős hölgytől, aki, mikor délkelet-európai-anarchista képpel átmegyünk a pirosban, ahogy átérünk a túlsó járdára, megkérdezi tőlünk, hogy a lámpa zöld-e már, pedagogikusan úgy téve, mintha nem hinne a szemének, vagy mintha rosszul látna. Őszintén fájlaljuk, hogy egy kissé megszédül, amikor nagy mosollyal tájékoztatjuk: nem, asszonyom, a lámpa még nem zöld, hanem piros. Visszanézel, s mit látsz? Az idős hölgy is visszanéz. Ennélfogva nekimégy egy lámpaoszlopnak, a szemüveg is leesik az orrodról, de szerencsére nem törik el.

A néni nyájasan búcsút int.