Individuumok Európája

Igen, ma ez a választott témánk, az individuumok Európája és nem a kollektívumoké. Nem a nemzeteké, az államoké, a vallásoké vagy az osztályoké. Nem a szakmáké, a szervezeteké, az intézményeké. Hanem az olyan műveké, amelyekből csak egy van, akárcsak mibelőlünk. Adassék illő tisztelet a transzindividuális alakzatoknak is, de ez most nem az ő órájuk. Nem a könyvtáré, ahol egymás mellé állnak valamilyen osztályozási elv szerint a magányos szerzők (noha igényeljük a könyvtárakat, és némelyiket szeretjük is), de mi most nem az elvont, illetve a könnyen kézbe vehető Európáról beszélünk, hanem arról a megfoghatatlanról, arról a kimerikus identitásról, amely újabban egyre hevesebben keresi magát, amelyet inkább csak sejtünk, de magunk elé idézni nem tudunk, meghatározni még úgy sem, ami után konferenciák százain nyomoznak okos európaiak, keresve azt a nagyvonalúan felfogott európai humanizmust, amelybe ez is meg az is belefér, amelybe mi magunk feszengés nélkül beleférünk, keresve önmagunkat. Szellemi találkozások idő- és térhálózatáról beszélünk, amelynek végtelen számú konfigurációja van. Mindegyikünknek megvan a magunk Európája olvasmányokból és utazásokból, konfliktusokból és barátságokból, egyedi eset mindahány, sőt időnk múlásával a mi Európáink is módosulnak. S ha egyetlenegy ember Európája már ilyen bonyolult valami, hogyne lenne az minden európai Európája, hogy a távolabbi szomszédokat ne is említsem, s hogyan lehetne a végtelen szövegből, amely e tünemény leírásához kellene, egy egyedi kollázst szerkesztenünk, magunkhoz, önökhöz és találkozásunk alkalmához illőt?

 

*

 

Úgy döntöttünk, hogy az egyének Európájáról beszélünk, mert minden eredeti mű deviáció. Mert a deviánsból lesz a normális, mert az autentikus normalitás útja a deviancián át vezet. Az európai kultúrát szemlélhetjük úgy is, mint deviánsok összeesküvését. Amikor egy tiszteletre méltó intézmény díjat ad személyeknek, akkor számot kell vetnie azzal, hogy hozzá képest elhajló, az intézmény komoly általánosságához képest furcsa jelenségeknek ad díjat, alkalmasint mennyiségszerűen is absztrahálhatót, művekért személyeknek, akik a belső tisztánlátás állapotában a sorsukkal szembesülnek, a ballisztikus görbével, amely egy ponton véget ér, embereknek, akik a munka hevében zárójelbe teszik az intézmények képét és ügyeit. A tisztánlátás órája, amelyben a műalkotás alakot nyer, kirekeszti mindazt, ami nem tartozik a formáláshoz, figyelmen kívül hagyja tehát a hívásokat és kötelességeket, és nem tisztel a mű individuális igazságán kívül semmilyen transzindividuális igazságot. A koncentráció autisztikus állapotában, amelyben a művek előállhatnak, még minden lehetőség nyitva van, és semmilyen megoldás sem szent. Ez a szentségtörés órája, amelyet akár szentnek is nevezhetnénk. Nincs kultúra szentségtörés nélkül. Védelmezzük tehát a képzelet egyszeri villanásait, amelyek minden megállapodástól elszakadnak, gyászosan tudva, hogy majd visszahanyatlanak a konvencióba és a könyvtárba.

 

*

 

Az európaiakat valami különös szellemi viszketegség fogta el, imádják úton-útfélen használni ezt a melléknevet: európai – és közben nyugtalanul firtatják, hogy mit is jelent. Az európai közösség keresi a maga identitását túl az integráció egyes intézményein, túl a Közös Piac fórumain. Volt az európai arrogancia, aztán jött az európai megalázottság, most jön az európai autonómia, ami nem tud komparatív önvizsgálat nélkül létezni. Mi az a közös érték, ami transznacionálisnak tekinthető, amely mindenütt megvan? Amikor azt mondtuk, hogy verbális kontinens, akkor azt mondtuk, hogy a reflexió kontinense. A reflexió individuális művelet. Egyéni szükséglet, okoskodó, rákérdező, fecsegő, a beszédben örömüket lelő embereké. Európa reflektál valamennyi kulturális megnyilvánulásában. Azért szuperkomplex az európai kultúra, mert személyek reflexiós hálózata alkotja. Európa sokkal több, mint nemzeti kultúráinak összege, egymás mellé sorolása. Az európai kultúrát személyek csinálták, majdnem mindig feszültségben az intézményekkel, akár éppen nemzeti kultúráik közhelyeivel és előítéleteivel, amelyek, ha nem is ellenségei, de nem is pártfogói az individualitásnak. Ahhoz, hogy például egy kulturális intézmény embere barátja lehessen a személyes jelenségnek, éppúgy meg kell önmagát haladnia, ahogy az egyháziaknak is meg kell önmagukat haladniuk ahhoz, hogy valóságosan, testben és lélekben; vagyis egyéni munkában közeledhessenek ahhoz, amiről naponta beszélnek, isten eszméjéhez.

 

*

 

Így, ha egy nemzeti, kulturális anyaintézmény, amelynek leányai vannak szerte a világon, történetesen fordítót díjaz, ezt igen jól teszi, mert senki személyesebb áldozatot nem hoz az európai eszmecseréért, mint az, aki a maga nyelvén testet ad egy másik ember amúgy megközelíthetetlen látomásának. Csak aki maga is fordított, csak az tudja, hogy ez a módosító ismétlés milyen egyszeri mű, és mennyire magán viseli a munka különböző óráinak a hangulatát, hiszen a megszállottság, az átlényegülés és az újraköltés műveletei páratlanul alkalomszerű ajándékok. Ha definíciókat írnánk egymás alá, akkor az egyik így hangozna: Európa a fordítók műve. Általuk tud ez a soknyelvű félsziget verbális kontinens lenni, ahol nyelvi határokon át a rokon szellemek egymás felé villannak. A fordítók jóvoltából emberek személyes kapcsolatban vannak egymással kétezer-ötszáz éve, átszántva idő és halál határmezsgyéit. Így vannak a figyelmes olvasók némely szerzővel: az belép az életükbe, és fölcserélhetetlen helyet foglal el ott. Egy oldal Platón- vagy Proust-szöveg elolvasása után egy kicsit európaibbak leszünk, és kedvet érzünk, hogy ebbe az érdekes – és a könyvek által vendéglátó – társaságba betekintsünk. Politeista mitológia Aphroditéből, a filmcsillagokból és a kamaszkori szerelmeinkből összefűzve, meg talán egy csábos szomszédasszonyból. Így ki-ki páratlan tartományokat kapcsol be a közismert sztárgalériába. Aphrodité és a szép szomszédnő egymásba lengése érzékelteti, hogy az Európáknak ez a végtelen multiplicitása kedvelni való, ha éppen kedvelni kívánjuk ezt a tágabb önmagunkat, Európát, szóval, ha egy kis dicsekvésre vágyunk.

 

*

 

Mindannyiunkban van például egy kép Goethéről, mindenki számára jelent valamit ez a szó: goethei. Egyetlen tulajdonnévből képzett melléknév, amely éppúgy jelzi a tizenkilencedik század kezdetének éghajlatát, mint a kafkai a huszadikét. Egyetlen szó, tele nagyszabású talányokkal és paradoxonokkal. Képektől és jelentésektől hemzsegő fogalom, amellyel igen gazdaságosan lehet dolgozni. Egyetlen szóval sokat mondunk. Egy egész világképet idéz föl, történetek és mondások garmadáját. Egy ilyen név: főpályaudvar, amelyen a szélrózsa minden irányából összefutnak a vonatok, hogy aztán róla szerterobogjanak. Láthatunk magunk előtt egy káprázatosan sűrű vasúti hálózatot, amelynek csomópontjai a kimagasló Szellemek. Igyekszünk négy dimenzióban látni ezt a hálózatot, tehát az emlékezet idejében is. A csomópontok olyan rendkívüli, alkalmasint rendellenes szellemek, akiknek lényeges attribútuma a kihívás. A született másként gondolkodók összenevetnek.

 

*

 

Mert az irodalom provokáció. Az élő gondolkodás provokáció a közhelyek világrendszerével szemben. Olyan tisztánlátás, amely nem simul bele semmilyen kész nézőpontba, semmilyen embercsoport vagy társadalmi intézmény világnézetébe. Az irodalom szelleme semmilyen emberi intézmény iránt nem tanúsít mély tiszteletet. Ne aludj! Történjen veled valami. Egy Én beszél egy Te-hez, egyikről is, másikról is minden lefoszlik. Pőre majdnem semmik, itt vergődünk. Az embert mindig meglepik, a csapás mindig váratlan. Továbbra is helyénvaló a gyanakvás irodalma. A táborok és a terror közeli példái bizonyítják, hogy az erkölcsi középszerűség nem elég. Mi szabhat gátat az emberi faj szenvedélyes önátvilágításának, az irodalomnak? Van-e legitim kényszerhatára a tisztánlátásnak? Az irodalom: kihívás metafizikai anarchizmusra, amely szerenitáshoz vezet. Az anarchizmusnak az egyetlen adekvát helye a művészet, amelyben az emberölést csak ábrázolják, de nem hajtják végre.

 

*

 

Töltse velem az estéjét, mondja az író az olvasónak. Mielőtt eljön hazulról, nézzen jól körül. A ház lángra lobbanhat. A házba bejöhetnek, és elvihetnek valamit. Önt akár. A házból, szegény barátom, holnap reggel kegyedet is kicipelhetik a halottszállítók. Lehet, hogy ez az este az utolsó este. Lehet, hogy ez a mondat az utolsó mondat. Add meg az utolsó órának a magadét. Ne add fel! Még mindig ne add fel! Mulass jól! Ahogy Európát a bika, úgy ragadja el az olvasó képzeletét egynémelyik könyv; elhurcolhatja bárhová, rémes helyekre akár. Az írónak minden oka megvan rá, hogy térdre bocsátkozzon az ismeretlen olvasók előtt. A szerző életidejének sokszorosát töltötték olvasói az ő könyveinek a társaságában. Nem lophatja át az enyészetbe az olvasó szűkös idejét! Utóbbi magvas beszédet, sűrű szöveget érdemel. Az irodalomtörténet? Tömörítési eljárások kísérleti sora. Szenzuális tombolás, sírunk, röhögünk, elszáll az eszünk. Tapogatás és madártávlat, itt nincsen törvény, valahogy túléled. Ha már nem tudtad elkerülni a mámort és a megrázkódtatást, bízhatsz benne, hogy egyszer véget ér. Van-e szabadabb akció az olvasva-újraköltésnél?

 

*

 

Új ideológiai-földrajzi jelenség, hogy az európai idealizmus, ha van még olyan, általában társul a személyiség szabadságának az eszményével. Az értelmiség világában mindig is volt valamiféle idealizmus. A szimbólumok embere a maga ideáit rá akarja vetíteni a világra. Meg akarja kínálni velük a többi embert. Örvendetes és figyelemre méltó, hogy nincsenek mértékadó értelmiségiek, akik manapság principiálisan ellene volnának kollégáik intellektuális szabadságának. Nem hozakodnak elő kollektivista erkölcsi retorikákkal. Megértették, hogy ha nekik sok hatalmuk lesz mások felett, akkor másoknak is sok hatalmuk lesz őfelettük, ami már kevésbé kívánatos. Legjobb tehát, ha senkinek sem lehet túl sok hatalma mások felett. Az alkotmányosan és az éber praxisban biztosított szabadságjogok olyan keservesen megszerzett és kiküzdött értékek ezen a kontinensen, hogy nagyon komolyan védeni kell őket a fundamentalizmusokkal szemben. Értelmiség és demokrácia – ez a két fogalom napjainkban végre már nem ellentétes. Komoly antidemokratikus értelmiségi mozgalom nincs a színtéren. Az európai értelmiség a közelmúltban elvetette a liberális demokráciának mind a jobboldali radikális, mind a baloldali radikális alternatíváit, lemondott az extremizmusokról, a fasizmusról és a kommunizmusról, az etatista antiindividualizmusnak erről a két válfajáról. Más szóval a politikában elővigyázatosan, a reformáló centrumtól nem nagyon messze helyezkedik el. Ezzel párhuzamosan megy előre diadalútján a kapitalista demokrácia, amelyet éppenséggel propagálunk is államszocialista környezetünkben, harmadik helyzetben sem eszményítve harmadik utakat. Nem mondhatjuk azonban, hogy a mi közép-európai kedélyünk minden irritáció nélkül vonzódik a kapitalista demokrácia hangulatához. De hát miért is surrannánk észrevehetetlen simasággal, mintegy erkölcsi kötelezettséggel a nyugati civilizációba, ha egyszer annak valamilyen perifériáján élünk, mellesleg azonban olyan helyen, amelyet, csupán mert a miénk, elvetemülten a világmindenség központjának tekintünk.

 

*

 

A szemlélődés és a verseny két igen különböző lelkiállapot. A versenyzők földjén mindenki versenyző lesz. A közép-európai emigráns is mindent a siker lapjára tesz fel. Azért ment el, mert szabadságra vágyott, de most már valami másra vágyakozik. Eddig nem illett egyértelműen kívánnia a sikert, most már szabad a környezettől támogatottan otthagynia egy várost, egy baráti kört (ami odahaza pazarló hűtlenségnek minősült volna), és felcserélnie azt egy ismeretlen másik emberi környezettel, némi viszonylagos jövedelemkülönbség csábképétől vezérelve. A versenyzőnek ez az elmozdulás örvendetes és természetes, a szemlélődőnek kapkodás. Kirándulni, ó igen, de elmenni és otthagyni lelki vagyonunkat? A többség ésszerűnek tartja ezt a szenvtelenséget, mert a látszatot és a valóságot, a szerepet és a személyiséget összecseréli. Annyit érsz, amennyi az elvont piaci értéked. Ódivatú közép-európainak ez a kvantitatív versenyszellem a kvalitatív értékek és tevékenységek világában: groteszk. Számára a jövedelem az önmagában jó minőségű munka örvendetes járuléka. Azzal kívánja hitegetni magát, hogy neki nincsen ára. Őt nem lehet megvásárolni. Nemcsak hogy hatalmat nem akar, de még gazdagságot sem. A versenyzők izgalmában csak unalmat talált. Ki fut, ki hajt a leggyorsabban? Az ilyen ódivatú deviáns nem tiszteli jobban a gyorsat, mint a lassút. Miért lenne a gyors élet jobb, mint a lassú élet? Ahhoz, hogy az ember meggondoljon valamit, és megszeressen egy másik embert, ahhoz időre van szüksége. Aki a siker után fut, annak meghatározásszerűen nincsen ideje.

 

*

 

Én a legjobban az emberek képzelt regényét méltányolom. Hogy milyen szépen, dúsan szövődik bele egy ember a maga környezetébe. Nem üres szó a hűség a saját időnkhöz, múltunkhoz, önmagunkhoz. Arra, hogy az ember szeresse a városát, a baráti körét, a családját, nincsen semmi – a versenyszellemmel összefüggő – oka. Az ember életének elég alacsony pillanataiban verseng. Azok az izzadt-feszült arcok, ahogy minden idegszálukkal a versenyre koncentrálnak, olyan kevéssé vonzottak, hogy elkerültem őket. Amikor az Én már nem is szégyenli, hogy a nyerés a mindene, akkor egy kicsit gusztustalan. A nyugati kultúra az ének szabad vásárát megnyitva egyszersmind jóváhagyta az individuumok vetélkedő önkínálatát. A szellemi alkotó ettől meztelen és ügyefogyott lett, elbizonytalanodott a méltósága. Elveszíti azt az ars poeticát, amely a bibliai szerzők előtt még világos volt, hogy ugyanis az írónak nem a győztesek ünneplése a dolga, hanem a részvét a vesztes iránt, mert az ember halandóságánál fogva többé vagy kevésbé álcázott vesztes. A versenyben több a vesztes, mint a nyertes, ez az alapállapot. Ha az írót sikerül magába nyelnie a kommunista hatalomkultúrának vagy a kapitalista pénzkultúrának, akkor el kell húzódnia azoktól, akik segítségre szorulnak. Az értelmiség hatalmas öncenzúrákra képes. Ha valakinek a javára eltekintek a tisztánlátásomtól, és ha ettől a valakitől azért tartok, mert esetleg becsukat, vagy mert esetleg nem fizet nekem, akkor bizony eladtam magamat. Az én szememben mind a rendkívüli hatalom, mind pedig a rendkívüli vagyon összefüggése azzal, akié, a birtokosával – szervetlen és groteszk. Nekem jobban tetszene, ha mindannak egy részét; amit korlátlan vállalkozóként megkerestem, inkább az erkölcsi, mint a jogi törvény szerint el kellene osztanom, s jutalmam ezért éppen az lenne, hogy legjobb belátásom szerint én magam oszthatnám el azt, s nem pedig az állami, felkent újraelosztók. Jobban tetszene, ha az iskolázottság legelsősorban az adás tudományát és művészetét jelentené. Jobban tetszene, ha az uralkodó én-minta nem a hatalmas és nem a gazdag volna, hanem a bölcsesség tanulója. Mindebből kitetszik, hogy a mai európai értékrendszereket tekintetbe véve, valamelyest csalódott vagyok, mert a szabad adás etikája és esztétikája aránylag ritka madár ezen a tájon. Némi kedvetlenséggel őgyelgek az áruházban, nem rossz ez a paradigma- és stíluskínálat, de valahogy nem tudtam egyikbe sem beleszeretni. Ez a kis émely az áruházi őgyelgésnek ismerős velejárója.

 

*

 

Csináltunk Budapesten egy Wallenberg Társaságot. Egy svéd emlékére, aki a magyar fővárosban zsidók ezreit mentette meg a német és a magyar náciktól, majd a szovjet titkosszolgálat elhurcolta és megölte. Egyszóval hommage-ként egy európai emlékére, aki mint egy igazi regényhős, a lelkiismerete buzdítására szembeszállt a diszkriminációval, amely őt amúgy nem érintette volna. Tudta, amit egy írónak is tudnia kell, hogy mindig más emberek kerülhetnek a diszkrimináltak helyzetébe, hogy mindig más a kiközösített. Egyszer csak észreveszed, hogy a törvény nem véd. Megtörténhet, hogy az állam, a fegyveres hatalom körülkeríti, mellőzi, üldözi az állampolgárok egy csoportját. Mindig az ő hátrányukra döntenek, és mindig őrájuk jár a rúd. A többiek megszokják, és természetesnek, sőt helyénvalónak is tartják ezt; majd közmegrovásban is részesül a nem üldözöttek közül az, aki az üldözöttek pártjára áll. Az üldözöttet eleve bűnösnek nyilvánítják, és hogy ne védekezhessen, elnémítják. Még nem oszlott semmivé, még visszajár a diszkrimináció kísértete. Mint egy vírus, lappang egy darabig, majd újra támad. Minden okunk megvan rá, hogy az emberi méltóság világnézetét keressük. Wallenberg olyan ember volt, aki nem felsőbb utasításra jár el, hanem a saját erkölcsi kódexét követi. Egy ember, ha az igazáról meg van győződve, sokat tud tenni.

 

*

 

Nos, megint egy impérium felbomlásának vagyunk a tanúi. A birodalom eróziójához a szó patakzása vezet. Szétmossa. Látjuk az átlépést a birodalmak utáni, posztimperiális Európába. A politikában a posztimperializmus még csak optimista jóslat, az irodalomban már ma is követhető gyakorlat. Kerülhető a kis népek sértettsége is. Az irodalomban nincsen kis nép, és nincsen uralkodó nemzet. Budapesten most éppen azzal kísérletezünk, hogy lehet a kommunizmusból demokráciát csinálni. Eddig ez még senkinek sem sikerült. Ha mi most boldogulunk, akkor olyat csinálunk, amire még nincsen minta. Most éppen a többpártrendszerű, parlamentáris, képviseleti demokrácia bevezetése van napirenden. Kezdenek rendbe jönni a dolgok, és mi ennek módfelett örülünk. Ilyenkor talán nem ünneprontás arról példálózni, hogy a reprezentáció sem az üdvösség maga, hiszen az ember nem mindig éri be maga helyett egy másik emberrel, a képviselőjével. Mostanában sokan elkezdenek a maguk nevében, maguk helyett beszélni, kibontják igazibb arcukat. Számomra most, paradigmaváltáskor, van valami érdekes személyessége a magyarországi politikai-emberi változásoknak, úgy is, mint színháznak. Ilyenkor sok minden lehetséges. Tapasztaltuk, hogy az emberi döntésen sok múlik. Lehetsz egy rossz döntés következtében halott vagy legalábbis erkölcsi halott. Gyorsulás idején fokozott döntéskényszerbe kerülünk. Kényelmes hajlandóságaim miatt szeretnék megfeledkezni a rám váró döntésekről, de ha kinyitom a szemem, tudnom kell, hogy sokszor és sokat döntök. Éber élet – sok választás. Nem éber élet – sok sodródás. A szorongás a sodródásból jön, a derű pedig a merész improvizációból. A veszélyérzékenység és a boldogság nem ellentétesek.

 

*

 

Vannak nagy döntések, ilyenek előtt állnak most Európában a lengyelek, a magyarok, a délszlávok és egyre inkább a Szovjetunió nemzetei. Megyünk kifelé a preracionális, demonologikus gondolkodásból, amely az ellenzéket az ellenséggel azonosítja. Megyünk kifelé egy kezdetleges pravoszláv szeminarista sötét fundamentalizmusából. Aki a fordulat ügyeiben dönt, aki a fordulatot előmozdítja, az valami nagy jót hozhat, de a baleset kockázata is megnövekedett, mint általában minden gyorsulásnál. Vannak határhelyzetek, amelyekben a köznapi, pontosabban az addig szokásos éleslátás, bölcsesség és erkölcs nem elég, amelyekben a cselekvőknek önmaguk fölé kell magasodniuk, mint például egy asszonynak szüléskor.

 

*

 

Szép, szép, de azért csak vigyázzunk az elköteleződéssel. Egy író nem tartozik semmilyen közösségnek szellemi függetlensége korlátozásával. Az irodalom transzpolitikai valóság, akkor is, ha bőven táplálkozik kora politikájából. Ethosza a politikai retorikától többnyire idegen irónia. Irónia hiányában az embernek elhomályosul a valóságérzéke, és azonosítja a dolgokat a róluk szóló formulákkal. A beszédes európai ember időnként betege lesz az absztrakciónak, és hajlamos arra, hogy szavakat élőlényekként kezeljen. Igen, talán vannak nemzeti irodalmak. S melyik nagy műből lenne letagadható a nemzeti alkotórész? De nem azért olvasom őket fordításban, mert az oroszra vagy az angolra vagyok kíváncsi, noha az is érdekel, hanem arra a többre, ami túl van a nemzetin, ami az orosz és az angol művek között Dosztojevszkijt és Dickenst egyetlenné teszi. Hány kortársát nem olvasom Dosztojevszkijnek és Dickensnek, olyan szerzők műveit, akik pedig minden bizonnyal hasznos és értékes művelői voltak nemzeti irodalmuknak. Nem azért kedvelem valakinek a személyét, mert valamit képvisel. A minőség és a tartósság bizonyos szintje fölött – az irodalmat nem lehet földrajzi-politikai határok mentén felosztani.

 

*

 

El tudunk képzelni egy korszakot, amelyben itt Közép-Európában sem lesz már semmilyen állami cenzúra. Akkor majd búcsút kell vennünk az elnémított értelmiségi romantikus arcképétől. Akkor a betiltott szó már csak az elmaradottság kísérőtünete lesz, folklór a harmadik világból. Akkor mindenki beszélhet, s az egyetlen veszedelem csak az, hogy nincs mit mondani. Már egy magyar értelmiségi is kezd abba a helyzetbe jutni, hogy publikálhatja, amit gondol. A cenzúra a keleti Közép-Európában hátrál, és utóvédharcait vívja. Mit mond a disszidens szerző, amikor észleli, hogy nincsenek tiltó határok előtte? Ha a demokrácia már nem cél, hanem ugyanolyan normális környezeti adottság, mint az árubőség vagy a hálózatok működése, akkor jönnek az igazi kérdések, a felnőttkor kérdései.

 

*

 

Az európai értelmiségi emberek tudnak egymással beszélni, és értik egymás szavát. Számon tartják és valamennyire védelmezik is egymást. Mintha ez valami újonnan tudatosodó konfraternitás lenne, amely felesküdött a maga legelemibb javának, a képzelet és a reflexió szabadságának a védelmezésére. Kivel-mivel szemben? Az individualizmus legfőbb értékét – a gondolatszabadságot – mindig is a fundamentalizmusok ellen kellett és kell védelmezni. Transzindividuális ideológiákkal szemben, amelyek a személy méltósága helyett valamilyen közösségi értéket emelnek a legmagasabb polcra. Az egyéniségnek a fundamentalizmus az ellenfele, a pluralizmus a szövetségese. Gondoljanak, hölgyeim és uraim, Václav Havel és Salman Rushdie európai, illetve eurázsiai írókra. Az egyiket bebörtönözték, a másikat halálra ítélték a minap.

 

*

 

Írók esetében kategorikus imperativus az önvédelem a fundamentalista hisztériával szemben. Ezen nincs mit latolgatnunk, ahogy azon sincsen, hogy megvédjük-e a gyerekünket vagy sem. Az individuumok Európája szempontjából mindig veszélyes a tömeg összeházasodása egy életegységet kínáló, rajongóan egyértelmű eszmével. A dolog lényege mindig a belül állók felmagasztosítása és a harc a kívülállók ellen. Mindegyik fundamentalizmus bőszen elkerít egy embercsoportot a többitől, és feltétlen odaadásáért dagályos hízelgéssel fizet. A legtöbb tömegmozgalomnak van valami értelmiségellenes, könyvégető hangulata. A könyvet azonosítják a sátánival, a mérgezővel. Veszélyes, ha a tanulatlanok valami igazoló erkölcsi eszmét nyernek ahhoz, hogy az iskolázottakkal elbánjanak. A nacionalista, a kommunista és a vallásos fundamentalizmusok egyaránt könyvégetők voltak. Indiai-angol kollégánk közeli esete most először példázza, hogy a támadás házhoz jön, akár a pokolgép. Most alkalma adódott nyugat-európaiaknak is, hogy a felelősséget megosztva és a kockázatot vállalva kiálljanak a megfélemlítés erőivel szemben. Másoknak alkalma adódott sebtiben bebizonyítaniuk a gyávaságukat. Most egy pillanatra meg kellett ismerniük nyugat-európai embereknek is azt az elszántságot, amit a kelet-európai disszidensek kénytelenek folyamatosan ébren tartani, azt a vállalt tudatot, hogy alkalmasint meg is ölhetik őket, ha ragaszkodnak az álláspontjukhoz. Ez más, mint a verbális méltatlankodás, ez most egy kis ízelítő az egzisztenciális kiállás problematikájából. A biztonságodért nem sokat tehetsz. Kiállsz és kész, várod, hogy jönnek-e vagy csak blöfföltek. Most nem szabad megkérdezni, hogy Rushdie milyen ember, vagy azt, hogy milyen ez a könyv. Ezek most hibás kérdések. Látható – a visszakozások jelzik –, hogy máris kezdenek egymással szolidarizálni a kollektívumok képviselői, a politikusok és a papok. Belépett a veszély a házba, a nyugati világba, a demokratikus jogbiztonságba is, ez már a civilbátorság kihívása. Előbb a terrorizmus, majd ez a halálos fenyegetés. Ki marad az író mellett, akinek az a dühös öregúr az életét akarja? Politikust még nem fenyegettek így meg. Jellemző, hogy egy írót fenyegetnek meg halálos ítélettel. És jellemző, hogy a politikusok némi megértést mutatnak az ítélkezővel szemben.

 

*

 

Európának arra is vigyáznia kell, nehogy maga is belesüllyedjen valami saját fundamentalizmusba, miközben más, agresszív fundamentalizmusok ellen védekezik. Ez lehet nemzeti-provinciális vagy európai-provinciális gőg, amely ugyanazzal a logikával operál, mint a klasszikus szovjet kommunizmus vagy mondjuk az iráni-síita fundamentalizmus. A másik nagy hiba az óvatoskodó, álrealista meghunyászkodás volna. Fölösleges engedmény, ha most egyház és kormány elítéli az indiai-angol írót; nem tudják annyira elítélni, hogy az a fundamentalistáknak elég legyen. Ráadásul ilyen nyilatkozatokkal európai erkölcsi tekintélyek vétenek a gondolatszabadság európai axiómája ellen, ami nekünk, kelet-közép-európai heves és idealista demokratáknak a szemében sérthetetlen kell hogy maradjon. Ez a példa alkalmat ad arra, hogy a reflexió abszolút szabadságát deklaráljuk. Mindaddig, amíg független bíróság be nem bizonyítja, hogy egy auktor személyek vagy csoportok ellen erőszakos cselekményekre buzdít, addig institucionális állásfoglalásnak könyvvel és íróval szemben nincsen helye.

 

*

 

A fundamentalizmusok elvágják a globális kommunikációt, megmerevítik és elszigetelik egymástól a kultúrákat. Fundamentalizmus azáltal áll elő, ha valamilyen szellemi álláspont radikális politikai tömegmozgalom alapja lesz, és ha egy harcos kisebbség vallási-ideologikus államot csinál. A civil állam és a vallási-ideologikus állam konfliktusáról van szó. Az előbbi a civil személyiségre épül, alapja a minden intézményhez képest transzcendens személyiség. A transzcendens szón azt értem, hogy az egyén nem önmagáért van. Nem zárul le önmagában, kiteljesedése túlvezet önmagán. Azáltal valósítja meg a formáját, hogy odafordul a többiekhez. A reflexió előmunkásai ugyanúgy tartoznak a közönségnek a fejükkel, mint a futballisták a lábukkal. Megfélemednünk azonban nem szabad a közösség eszméjétől. Nem a közösség nevében lépünk fel az egyénnel szemben, hanem a személyiségünkké vált munkánk nevében beszélünk a közönség előtt. Olyan értékekről van szó, amelyeknek a védelmében nem szabad megalkudni. A személyes szabadság abszolút elve áll itt szemben a kollektív kötelesség abszolút elvével. Az ember csak szuverén alanyként léphet túl a saját érdekén. Ha az egyén nem szuverén kényszeráldozatot hoz, az nem emelkedés, hanem lealacsonyodás.

 

*

 

Európa kreatív hivatása előmozdítani az emberiség integrációját, méghozzá úgy, hogy elkerüljük a háborús vagy ökológiai katasztrófákat, és hogy az emberi nem túlélését biztosíthassuk. Az új Európa-reflexió talán abban különbözik az amerikanizmustól, hogy későbben születik. Meg kellett tanulnia, hogy mi van a látszatok mögött, és hogy mennyi csapda rejlik a cselekvésben. Mi nem mondjuk, hogy mi vagyunk a legjobb, a legszabadabb, a legokosabb, a leggazdagabb és a leghatalmasabb közösség. Nincs mire olyan nagyon büszkének lenni. Ha a két világháborúra gondolunk, mindannyian lesüthetjük a szemünket. Aki keres, talál; minden nemzetnek van valami szégyellnivalóa. Még itt vannak a hátunk mögött a nemzetiszocialista és az államszocialista könyvégetések. Újoncok vagyunk még a szabadság kultúrájában. Nincs kies pagony a második évezred végén. Aki nem áll kezdeményezően résen, azt kellemetlen meglepetések érhetik. Európának a közeljövőben alaposabban át kell majd élnie, hogy Eurázsia része. Dialógusba kell bocsátkozni az alapprincípiumokról az iszlám vallási közösséggel, a személyes szabadság elvéből azonban nem szabad engedni. Minden országban ott vannak ennek az értéknek a titkos és sóvárgó barátai. Ma talán még disszidensek, holnap normameghatározók. Nincsen erőteljesebb világtörténelmi tendencia a demokratikus folyamatnál. Azt, amit megtanultunk, nem szabad elfelejtenünk. Minden virágzásunkat a személyes szabadság tiszteletének köszönhetjük. Ennek az elvnek a terjesztéséhez erőszakmentes civilbátorság kell, nem fegyveres behatolás. Európának a világban, Nyugat-Európának a kontinensen felelőssége van. Európa éppen eleget ártott a többi földrész, a többi kultúra embereinek ahhoz, hogy most új szerepet keressen magának. Túl már a fundamentalista hisztériákon, Európára az a feladat hárul, hogy felnőtt legyen.

 

*

 

Az értelmiség és a polgárság ismét megfér egymással. A polgárságnak jó oka van respektálni a radikális értelmiséget, mert bebizonyosodott, hogy utóbbi nagy felfordulásokat és rémes közszigorúságot tud okozni, ha eluralkodnak rajta a világmegváltó mániái. Az éles szavakra hajló írástudóknak pedig jó okuk van arra, hogy ismét megbecsüljék a polgárságot, mert megtanulták, hagy a kapitalista környezet korántsem veszélyezteti annyira a kultúra szabadságát, mint a profit helyett eszmékre hivatkozó bürokrácia, amely mindig tőlünk, bomlasztó eszmék hirdetőitől oltalmazza a romlatlan közösséget. Az értelmiségi polgárság kezdi igényelni, hogy saját világképe legyen, mivelhogy autonóm nézőpont nélkül nincsen ép elme. Akkor ép az elme, ha örömmel követi a gondolkodás útját, és nem torpan meg a szorongás piros lámpái előtt.

 

*

 

A totalitárius ideológiák polgárellenesek. Államosítani akarják a polgárságot. A polgár szó Budapesten csak az utóbbi néhány évben kezd jobban hangzani. Fiatalkoromban szidalom volt. A radikális értelmiség, mind a jobboldali, mind pedig a baloldali, ösztönszerűen és fegyelmezetten utálta a polgárokat. A diktatúrák bürokráciája mindig ápolja az ellenségességet az értelmiség és a vállalkozó polgárság között. Az elmúlt két évszázadban a különféle etatizmusok annyit kellemetlenkedtek a liberális individualizmusnak, hogy ez utóbbit, szegényt szinte a romok alól kellett kimenteni. Akkor jönnek a gyümölcsöző reformkorok, a liberális virágzások, amikor a vállalkozók és a gondolkodók rokon eszméket vallanak.

 

*

 

Szükségünk van egy új, egyetemes világnézetre. A második ezredvég új humanizmusa az alapvető emberi jogok védelme. Ez az új szemlélet konvertibilis, minden nyelvre és érzékenységre lefordítható. Az emberi jogok filozófiája átlósan metszi a politikai családokat. Közömbös, hogy az elhallgattatást jobb- vagy baloldali eredetű szólamok igazolják. A nacionalizmusnál és az államszocializmusnál ígéretesebb ötlet az alapvető emberi jogok védelme. Annyiféle megrongálása után sem látok okot arra, hogy ne használjam a humanizmus szót az embervédelem értelmében. Az emberi faj világnézetét értem ezen, amelynek sarktétele, hogy minden emberi élet egyenrangúan abszolút érték. Nincs olyan közösség, se vallási, se nemzeti, se politikai, se társadalmi, amely kiigényelhetné magának a humanizmus definíciójának jogát. Humanizmusunk törvénykönyve a világirodalom és benne a szívünkhöz közelibb, amit anyanyelvünkön írtak. A törvénynek minden ennél szűkebb meghatározását elvetem.

 

*

 

Mi más lenne a humanizmus a második ezredforduló végén, ha nem globális? Ha mind a háborús, mind pedig a békés tevékenységeinkkel tönkre tudjuk tenni a létfeltételeinket az egész bolygónkon, akkor a felelősség is globális. Az emberiség nevét kimondani nagyotmondás? Bolygónk ügyeit azért is hasznos fölemlegetni, mert ezáltal gyakorolhatjuk parányiságunk szemléletét.

 

*

 

Érlelődik az európai civil társadalom. Civil emberek társadalma, akik semmilyen uniformisban nem maradnak meg, akik kibújnak minden kliséből. A nemzetközi civil társadalom a nemzetközi értelmiség asszociációja. Ebben mindenki a maga személyes jogán van jelen. Nem mint képviselő, nem intézményének követeként. Éppen ezért ez elég stabil hatalom. Nem lehet visszahívni, nem lehet leváltani. Az értelmiség keleten-nyugaton kiábrándult az államszocializmusból, és a civil társadalom ideológiája felé tapogatózik. Igen, ez az eszme a tizennyolcadik században a rendi hierarchia ellen irányult, a huszadikban a totalitarizmusok és a diktatúrák ellen. A civil társadalom felvilágosító eszméjével össze van kötve a személyek morális egyenrangúságának és politikai egyenjogúságának az eszméje.

 

*

 

A civil társadalom a nyelvek sokféleségét, a dimenziók pluralitását igényeli. Ha a többség joga már megvan, akkor a kisebbségek létjoga foglalkoztatja inkább a másokért is felelősséget vállaló embereket. A civil társadalom eszméje teszi lehetővé, hogy a tízparancsolat és a hegyi beszéd etikája ne álljon képmutató ellentétben a társadalmi gyakorlattal. Az értelmiség akkor beszél először a saját nyelvén, amikor a civil társadalom ideológiájához eljut. Ezzel tér vissza önmagához. Gondolataiért senkit se lehessen bántani: ez elsőrendűen értelmiségi érdek. A magángazdaság léte a civil társadalomnak szükséges, de nem elégséges feltétele. A fasizmusokban is van magántőke, de civil társadalom csak a rendszer ellenében szerveződik. A civil társadalomnak erős a társadalometikai kritikája. A demokratikus és az emberi jogvédő mozgalmaknak is ez a tartalma és mozgatóereje.

 

*

 

Különös, hogy miért szégyelli az értelmiség megfogalmazni a saját érdekét. Ezt csúnyának tartja. Az értelmiség sok szabadságot és az átlagnál nagyobb jövedelmet akar. A bürokráciának ki kell egyeznie az értelmiséggel Kelet-Európában, különben a játéknak nem lesz jó vége. A bürokrácia engedni fog, mert nincsen alternatívája. Az értelmiség közben megerősödött, mert a bürokrácia értelmiségi szövetséges nélkül csak egy jókora csődöt tud előállítani. Lehet kirekeszteni és alárendelni az értelmiséget a maga igazi valóságában, tehát a maga autonómiájában, de akkor nem lesz semmi. Mind a burzsoáziának, mind a bürokráciának Nyugaton–Keleten kompromisszumot kellett és kell folyamatosan kötnie az értelmiséggel, hogy a társadalom működőképes legyen; az értelmiségnek viszont le kellett és le kell mondania a közvetlen hatalomról, mert gazdasági vagy politikai hatalma neki nem lehet. Az író, aki miniszter lesz, már nem író, hanem miniszter. Közvetlen hatalma csak a bürokráciának és a vállalkozóknak lehet. Az értelmiségnek van azonban valamilyen saját és közvetlen hatalma: értékeket csinál magának és a többieknek, életstratégiákkal kísérletez, eszméi pedig átszivárognak a létező nyilvánosságba. Az írónak nincs oka panaszra, hogy nem figyelnek rá. Az író legföljebb arra panaszkodhatna, hogy nem jut az eszébe semmi különös. Napjaink szellemi aporiája összefügg azzal, hogy az értelmiség felsült a nacionalizmussal és a kommunizmussal, majd visszahúzódott a liberalizmus védelmébe, amely nem igényel különösebb értelmiségi kontribúciót, anélkül is megvan, kiegyensúlyozottan és ésszerűen.

 

*

 

A szereplők szerepet keresnek. Az ezredvégi eszkatológia még nem jött meg. A szerzők már tudják, hogy mi van mögöttük, de – eltérően század eleji elődeiktől – már nem szerelmesek a jövőbe. Továbbra is szerelmesek azonban, ha valódi szerzők, a saját mesterségükbe és mindabba, ami általa lett: a tágan vett világirodalomba, ebbe az időbeli és szellem-földrajzi valóságba. Igényes, évezredeken át működő konfraternitás. Nincs más valóság, amely ne kompromittálta volna magát valamilyen embertelen butasággal. Európa az én szememben egy eleven könyvtár, ahol az élő és a halott szerzők az olvasók között mozognak.

 

*

 

Európa azáltal van, hogy az európaiak tudnak róla, hogy már nemcsak a maguk szűkebb pátriájáról tudnak. Tudnak rálátni, mint valami egészre, kivált ha Európán kívül vannak. Európa egy metafora, amely mindinkább fizikai erővel jelenik meg előttünk. Minden európai másképpen olvassa, de kénytelen olvasni. Művészetben és történelemben, evésben és szerelemben. Nem lehet nem szembesülni Európával mint kérdéssel. Akinek ez sikerül, annak tisztelem a szüzességét. Az európai államhatárok ehhez a metaforához képest konzervatív kicsinyességek. Bosszantások, akadékoskodások. Most mintha kezdenének sorvadozni. Van, ahol még lőnek a határon, de az interkommunikáció erősebb. A cenzorok és a vámosok irodalomellenes internacionáléja Európában érzékeny veszteségeket szenvedett. Az európaiak gyorsuló ütemben ismerkednek. Akiben él az ismerkedési szándék, annak mindinkább módja is van rá. Budapestről például még soha ennyien nem utaztak szerteszét, a szélrózsa minden irányába, és soha ennyien még nem jöttek ide. Az íróknak nem kell sokat törődniük azzal, hogyan lesz Európa politikai, gazdasági integráció. Valahogy lesz. Számtalan speciális szerződés és kooperáció révén. Én érdekesebbnek tartom a magam számára Európának mint képzeletbeli metaforának az ápolását, amelyben éppen ez a különös, ez a pazar beszédesség, ami az irodalom termőtalaja.