Ökológiai realizmus

Ha igaz, hogy Nyugatról nem kívánják bekapcsolódásunkat az Európai Közösségbe, mi vár akkor ránk: béna lesüllyedés parlamenttel és operával a harmadik világba? A magyar lakosság mind csökkenő iskolázottsága? Máris utolsó előttiek vagyunk Európában az egyetemi hallgatók korcsoportjukhoz mért számaránya tekintetében. Miközben mi úgy használjuk az Európa szót, mint fuldokló a mentőövet, észlelnünk kell, hogy nem várnak, nem repesnek értünk. A táguló és élénk belső forgalmat bonyolító európai ház metaforája értelmiségi és kisebbségi vonzalom tárgya. A nyugat-európai politikai retorikát átszínezi, ha nem is az idegengyűlölet, de valami türelmetlenség a kelet-európaiak iránt, akik így is, úgy is tarhások. Akkor is, ha menedékjogért folyamodnak, akkor is, ha otthon maradnak: nyugati pénz után ácsingóznak. Ha Kelet-Európában dűl-borul minden, mehetnek a segélyszállítmányok. Valami keveset talán ígér a kelet-európai üzleti terjeszkedés, de elég körülményes, a munkaerő nem olyan serény, mint Ázsiában, és ráadásul nem is olyan engedelmes. Fusermunka és nagy száj. A nyugati kisreálpolitikus, és ebből van mindig a legtöbb, fél minden instabilitástól, továbbá attól is, hogy a demokratikus eszkaláció éppenséggel instabilitáshoz vezet.

 

*

 

Az amerikai–nyugat-európai viszonyt tartósan jellemzi valami féltékeny és sértett neheztelés, a különérdek megfogalmazása és az a kérdés, hogy mennyire maradnak együtt egy békésebb korban is a hidegháborús korszak atlanti partnerei. Ennek a nyugati koalíciónak már így is vannak nem teljesen megbízható tagjai, a nyugatnémetek és a görögök, akik a keleti birodalommal határosan élnek. Ha lehetséges volna is átcsábítani egy Varsói Paktum-országot, kérdés, hogy mennyire lenne megbízható szövetséges az, aki csak az imént váltott szövetséget. Nem jó befogadni bizonytalan tagokat. A gazdasági és a katonai együttműködés egymást feltételezi. Az Európai Gazdasági Közösségnek egyelőre – Írországot kivéve – minden tagja egyszersmind tagja a NATO-nak is. Mérvadó nyilatkozat nem hangzott el a beltagok részéről, hogy semlegeseket is szeretnének integrálni, mivelhogy szükség van a nyugat-európai politikai közösség egyeztetett, határozott stratégiájára a különböző típusú szocialista országokkal szemben. Varsói Paktum-országok bekapcsolása a nyugat-európai politikai szövetségbe belátható időn belül szóba sem jöhet. A Nyugat kíváncsian és óvatos rokonszenvvel nézi a lengyel és a magyar fejleményeket. Lengyelország a féldemokratikus választás után kap huszonötmillió fontot Angliától. A mérvadóak jelentős része inkább úgy gondolja, hogy csak őrlődjön fel a keleti tömb belülről. Nem demilitarizálnak területet területért. Nem kívánják a szovjet tömböt politikailag egyenrangú partnerként elismerni csak azért, mert pusztító erő tekintetében egyenrangú ellenfél. Nem áll módjukban a Varsói Paktumból kialkudniuk bennünket.

 

*

 

Miért ne jöjjön létre egy kelet-közép-európai demokratikus federáció? Akár két országból vagy azok egyes szervezeteiből, intézményeiből? Egy finnesedő koalíció, közvetítő övezet, amelyben a kommunista pártnak nincsen kormányzati monopóliuma, és amelyet Moszkva éppen ilyenként elismer, nyíltan kimondva a Brezsnyev-doktrína halálát. Ez a közvetítő szféra mindenekelőtt emberekből áll, akik ott, ahol vannak, számot vetve a hely exigenciáival, nyugat felé is nyitnak, de nem csukódnak be kelet felé, és igencsak figyelmesek dél és észak felé, akik tudják, hogy a helyzetük bizonytalan, amíg szocialista szomszédjaik nem léptek határozottan a demokratikus átalakítás útjára, akik éppen ezért felvágós struccpolitika helyett a mediációra vállalkoznak, vagy éppenséggel a kísérleti terep szerepére. Ez a közvetítő övezet képes lenne a kelet-nyugati problematika enyhítésére azáltal, hogy két vagy több irányban fordít. Nem annyira más nyelvre, mint inkább más észjárásra. A Nyugatnak is érdeke a posztkommunista demokráciák viszonylagos stabilitása. A Kelet és a Nyugat között szükség van egy politikai lökés- és ütközésgátló zónára. Ha nem kergetünk illúziókat, akkor tudhatjuk, hogy nem kellünk a Nyugatnak közvetlen társként, direkt, azonos státusú szövetségesként, kellhetünk azonban indirekt szövetségesként. Az indirekt szövetséges más minőségben dolgozik hasonló célokon. Amíg a kelet-közép-európai demilitarizáció meghatározó mértékű nem lesz, addig is, amíg a mindinkább szimbolikusan itt tartózkodó szovjet csapatok ki nem vonulnak: kiépíthető a liberális és a demokratikus szocialista kísérleti mezők koalíciója.

 

*

 

Az esetleg kényszerítő katonai tényezőn túl is marad még egy és más, ami összetartja ezeket a kelet-európai országokat. Nevetséges volna most – mint egy bűnbandának szétszaladnunk mindenféle irányban, mintha sohasem láttuk volna egymást. Ülünk egy közös intézményi struktúrájú blokk süllyedő hajóján, a KGST-piac rozoga alkotmányán, nem érdemes most egymás ellen hadakoznunk rajta, és azt sem tehetjük meg, hogy a helyünket itt hagyjuk, mert végzetesen egymás mellé vagyunk települve már elég régóta. Nem hagyhatjuk el a földünket, a településeink pedig szomszédosak. Kell tehát egy demokratikus federáció. A Varsói Szerződést fokozatosan demilitarizálva, reformkísérletek józan, civil koalíciójává kellene átalakítani azt.

 

*

 

Stratégiai és etikai célunk a katonai semlegesség, ami esetünkben az élet-halál függés enyhített változata. A semlegesség nem közömbösség, hanem a civil cselekvés választása a katonai cselekvés helyett. Ha a Varsói Paktum a NATO-val valahol mégiscsak konfliktusba kerül, akkor mi is együtt pusztulunk. A katonai tömb lényege nem egyéb, mint a konfliktus láncreakciója. Megjegyzendő, hogy egyszersmind visszatartó tényező is, mivel a veszély olyan extrém, hogy a nagy játékosok óvakodnak bármilyen tűz elharapódzásától, és ezért féken tartják az amúgy esetleg egymásnak ugrani képes szomszédos kisnacionalizmusokat. Geostratégiai helyzetünk alapos mérlegelése nyomán a vágyak és lehetőségek összetévesztése helyett a realizmust javasolom, többirányú behatároltságunk tudomásulvételét és egy ennek megfelelő – éles szeműen liberális – határon átkelő stratégia kialakítását, amit nagyon is aktív és alkotó magatartásnak tekintek. Lehetséges volna például ilyen mediatív koalíciókat kialakítani semleges országokkal, továbbá olyan államokkal, amelyek rokonszenveznek a kreatív semlegesség eszméjével, de különböző, egyelőre elháríthatatlan okok miatt benne vannak valamilyen katonai szövetségben. Ehhez az kell, hogy mozgónak lássuk és ne tekintsük végérvényesnek az aktuális európai status quót. Vége a háború utáni korszaknak, a hidegháború kezdetén kialakított struktúrák nem elég rugalmasak. A szovjet térség nyugati és az atlanti térség keleti perifériája a dolgok erejénél fogva intenzívebb érintkezésben állnak egymással, mint a tömbközpontok. A nyugat-közép-európai liberális demokráciák és a kelet-közép-európai liberalizálódó szocializmusok egymással szerződéses együttműködésben létrehozhatják a mediatív övezetet. Nem érdekünk a kelet-nyugati konfliktus élesedése és a katonai-politikai mező bipolarizációja, mert az első NATO-atomcsapás mint felvonulási övezetre és a Szovjetunió érzékenységét kimélendő ránk van célozva, keletnémetekre, lengyelekre, csehekre, magyarokra. Ha kiéleződik a hidegháború, visszarándulhatunk ebből az épphogy-Közép-Európából Kelet-Európába. A két periféria gyakorlatias összefűződése hosszú távon előnyös a játszma összes szereplőjének, akkor is, ha most a tömbközpontok összevonják a szemöldöküket. A közvetítő övezetnek, amelyet mediatív vállalkozásnak is nevezhetnénk, lehetnek részei személyek, intézmények és államok.

 

*

 

Ahhoz, hogy Nyugat-Európa benn maradjon az Atlanti Szövetségben, kell, hogy legyen közte és a Szovjetunió között egy közvetítő szféra. Elképzelhető, hogy mi nagyobb megértést tudunk mutatni a két fél logikája iránt, mint amilyen megértést ők tudnak mutatni egymás iránt. Egy olyan Kelet-Európa és Szovjetunió, amely nem fenyegeti katonailag a Nyugatot, sokat ér. A Nyugat gyanakvásának enyhítéséhez és együttműködési hajlandóságának felébresztéséhez Kelet-Európa messzebb menő demilitarizációjára van szükség. A kölcsönös görcstelenítés feladata hárul ránk. Érteni egymás bonyolult szisztémáit és nem elveszteni a türelmünket. Tudnak működni nyugati típusú intézmények is ezen a területen, csak megfelelő helyi emberek kellenek hozzájuk. A közvetítő vállalkozás úgy is felfogható, mint kutatás, ismeretanyag és valami ennél több is. Számunkra kínálkozó politikai kísérlet. Mellesleg azt gondolom, hogy ez illik a legjobban Közép-Európához, a közvetítés, a kapcsolatteremtés, a kölcsönös dialógusszervezés, a megértés figyelmes kutatómunkája. Hogyan lehet finom kézzel, nem katonai eszközökkel, intellektuális eljárásokkal kezelhetővé tenni vagy éppen feloldani az érdek- és ideológiai konfliktusokat? Mint pszichiáter a kveruláns pácienseket, úgy kezelni a harcosokat, a törzsi ellenségeskedések őrzőit, a katonai nacionalizmus hagyományvédőit.

 

*

 

Emlékezzünk Széchenyi éleslátó realizmusára, tudta, hogy ebben a közép-európai monarchiában a régi formában megmaradni hátrányos, kiválni belőle viszont nem lehet. Most csináljuk meg a számunkra lehetséges minden irányú, mind a négy égtáj felé szertenyúló integrációt. Nem tudjuk kivonni magunkat a tulajdonképpeni kérdés hatálya alól: hogyan lehetne a szovjet térség liberális átrendeződését mindenféle erőszakos kitörés vagy betörés, mindenféle hiszterizáló erőszak-alkalmazás nélkül lebonyolítani. Érdekeltek vagyunk abban, hogy az egész szovjet térség bekapcsolódjék a világpiacba és a többpártrendszerű alkotmányos demokráciák társaságába. A nyugat-európai térség államai, intézményei és polgárai be vannak kapcsolva a világrendszerbe. Hogyan lehet a szovjet térségnek is bekapcsolódnia? Hogyan lehetne civilizálni a kelet-nyugati viszonyokat? Ez számunkra életbe vágó fontosságú, mert nekünk a status quo nem előnyös, nekünk új viszonyok kellenének. Szabadságszükségletünk bennünket szembefordít a tömbrendszer retorikáival.

 

*

 

Számot kell vetnünk azzal, hogy egyedül nem szökhetünk át Nyugatra. Nem hagyhatjuk itt a lengyeleket, cseheket, szlovákokat és délszlávokat, s hogy ez a sok szláv valamivel ellensúlyozódjék: a szívünknek kedves románokat. Tudomásul kell vennünk, hogy hol élünk. Nyugaton nem kellenek sem a politikai, sem a gazdasági menekültek, a belőlük származó propagandalehetőség már kevésbé csábos, mint azelőtt, már bizonyítva van, hogy nemcsak egyesek akarnak átlógni a másik blokkba, hanem egész országok. A Nyugat részéről nem elfogadható konzervatív válasz az, hogy ne mozduljatok. Viszont ésszerű válasz az, hogy ne hirtelenkedjétek el a dolgot. Ha mostanig tudtatok várni, akkor várjatok még egy kicsit. Készítsétek elő kívül-belül, otthon és a nagyvilágban a dolgot. Mivel? Többek között megfelelő ideákkal és a ti viszonyaitok önkéntes, belülről végrehajtott liberalizációjával. Ha a Nyugat ilyeneket mond, játszhat a szánkon kesernyés mosoly, fölösleges azonban elővennünk önsajnáló, kis nemzeti retorikáinkat. Látni kell, hogy kivel vagyunk egy hajón. Egyelőre Lengyelország, Magyarország és talán Jugoszlávia köthetne valamilyen praktikus közép-európai koalíciót, amely mások számára is nyitva állna. Együttesen szerencsésebben léphetünk fel Nyugaton, és hatékonyabban tisztázhatjuk a válságból való kilábalás stratégiáját és technikáit.

 

*

 

Itt az egészséghez nagy szívósság kell. Érzelmes meghittségben vagyunk a vereségeinkkel. Mindig eszünkben billeg a találgatás, lehet, hogy így lesz, lehet, hogy úgy, lehet, hogy jól, lehet, hogy komiszul. Egy átlagos észak-amerikai szemében ez furcsa, szomorú és meglehetősen cinikus felfogás. Mi pedig tudjuk, hogy lehet dolgozni a kudarc nagyobb valószínűsége mellett is, csak nagyobb edzettség kell hozzá. Kelet-Európa népeit hasonlóra gyalulta ez a fél század, van a jellegzetes problémáikban és gondolkodásmódjukban valami intézményi hasonlóság. Hasonló helyzetben hasonló reakciók. Közös múlt meghatározottságai. Tárgyaktól a bürokratikus stílusig. Mi tetszik jobban a nagyközönségnek, a nemzeti purizmus és visszanyesés avagy egy nagyvonalú Duna-parti kerti mulatság? Közép-európai – számomra ez a szó ennyit jelent: organikus beilleszkedés mind a négy égtájon az ökológiai környezetünkbe. A tágasabb Európába a többieket talán kissé megelőzve, de alapjában a régiónkkal együtt fogunk bekapcsolódni. Ne szálljon a fejünkbe, ha most nekünk egy kissé jobban menni látszik, ne bosszantsuk hetvenkedésünkkel a földieket. Egymásra támaszkodva szerencsésebb kezelésmódban részesülünk nemcsak a Szovjetuniótól, hanem a kontinens nyugati felétől is.

 

*

 

Közép-Európa fogalma többeket zavar, ingerel és vonz. Létezik, de alig meghatározható. Benne van a középen-lét és a között-lét kettőssége. Között vagyunk? Avagy középen is vagyunk? Foglal-e magában ez a fogalom – a sem ez, sem az negativitásán túl – valami pozitivitást is?

 

*

 

Ha szúrós kedvünkben vagyunk, jelentheti Közép- és Kelet-Európa fogalma a nemzetiségi viszályok és tekintélyuralmi rendszerek földjét is. Vannak és jöhetnek újabb nemzeti diktatúrák, nacionalista rendpártok. A szerbekről hallom, megmámorosodtak szerbségük harcias öntudatától, haragszanak a többiekre, az albánokra a leginkább, de a nyugati délszlávokra is, és eközben elfogadják az új szerb vezér tekintélyuralmát, mert bőven merít a nemzeti retorikából. Meddig el nem bírt menni a román nacionalizmus extrém demagógiája! Mintha a baloldali diktatúrák hajlamosak lennének átcsusszanni jobboldali diktatúrákba. Félő, hogy a Nyugat-Európában megenyhült nemzeti konfliktusok kelet felé haladva egyre engesztelhetetlenebbek, és hogy a felek egyre megnemalkuvóbbak. Merev, agresszív, végsőkig elmenni hajlandó nacionalizmusok. Könnyű nacionalistának lenni, nem kell hozzá túl nagy szellemi erőfeszítés. Sokszor kell bizonykodni, hogy mi sem vagyunk alábbvalók a többieknél, majd hozzá kell tenni: sőt!

 

*

 

Keletkezni látszik egy törékeny lengyel-magyar-szovjet háromszög, mindhárom országban egy felvilágosultabb elit megpróbál kibontakozni a sztálinista struktúrából. A felvilágosodott koalíció összeroppanhat a nacionál-sztálinizmus nyomása alatt, ami viszont ezeknek a rendszereknek az inherens kísértése. Hideg nyugati elme továbbra is kitart ama nézete mellett, hogy a Nyugatnak szüksége van egy katonai limesre, amelyen túl a barbárok kedvükre öldöshetik egymást. Lehet, hogy a régió embereinek a bőre alatt ott lakik a barbár? Civilizáltak és barbárok egy bőrbe varrva? Mi más lenne a pogromig is elmenni tudó nemzeti gyűlölködés, mint barbárság? Rányílik az ajtó az Ázsiáig érő xenofób vadulásokra. Indiában – írókollégák mondják – nyelvi közösségek ölik egymást. Miért ölik az üzbégek a meszheteket? Miért az azerbajdzsánok az örményeket? Miért a bolgárok a törököket? Keresztények a mohamedánokat, mohamedánok a keresztényeket, hogy a zsidókról ne is szóljunk. A nacionálbarbárok térségünket harmadik világgá változtathatják át. Mind képes megölni a szomszédját. Századok alatt nem bírtak összeszokni.

 

*

 

Működhet-e itt a nemzetiségi konfliktusok nyugati-racionális enyhítőszere, a demokratikus federalizmus, a nemzetközi liberalizmus, amikor a népek csak azt ismerik, hogy vagy feljebb, vagy lejjebb; az egyenrangúságban nem bíznak, trükköt látnak benne? Lehet-e bízni románok és magyarok összemelegedésében? Lengyelországban már alig van zsidó, az antiszemitizmus azonban még fel-fellobog, mondják. Irigység, gyűlölködés és harci kedv elmúlhat-e valaha is? Az azerbajdzsán orvosok megmutatták a szülőotthonban az örmény nőket a pogromcsőcseléknek, az meg keresztet hasított a mellükre, hátukra, és lekergette őket az utcára meztelen. A polgártársaik tették ezt, a többi, más vallású szumgaiti lakos, akikkel addig megvoltak valahogy, és akik most egyszer csak megőrültek.

 

*

 

Szembeötlően diszkontinuus kultúrák. Egy-egy nemzedék életrajza is lehet többszörösen szaggatott. A szerepek is ilyen hasadtak. Létezik-e a gyakorlott köpönyegforgatóknak valami szilárd váza? Vannak-e ezek az emberek egyáltalán? Vagy ez a forgandóság csak életrevalóságuk jele volna? Panasz, megbántottság, sértettség, ressentiment. Labirintusba, inkognitóba, föld alatti zugokba rejtőzik az ember, az odú mitológiája. Hiányzik errefelé a polgári regény, amelyhez kontinuus szerepek kellenek. Hiányzik a polgári társadalom. Van avantgárd robbanás a század elején, mozgalmak és ideológiák indulnak el, amelyek végül is beletorkollanak a nacionálkommunista diktatúrákba. Bennünk van az autoritárius ember és ő maga mint a saját bohóca; bonyolult összenevető és együtt gyűlölködő cinkosságok. Adamot, Danilót úgy értem, mint magamat. Amit írnak, amit mondanak, amit a fantasztikus pofájukkal játszanak. Jó napot, Havel úr, kár, hogy nem lakik a szomszéd utcában, mondom a képernyőnek. Etnikai? Esztétikai? Etikai rokonság? Merő véletlen? Most adieu, disszidens szerep! Nem fogunk nélküle fázni?

 

*

 

Lengyel és magyar autonómiára vágyó értelmiségiek kénytelenek vagyunk tudomásul venni saját hatalmunkat. Nem vagyunk kénytelenek a továbbiakban a romantikus áldozatot és kívülállót alakítani. Az önmagát egyre nyomatékosabban kormányozni akaró közvélemény hatalommal, tehát felelősséggel is rendelkezik. A szerepek még nem váltak külön. Írók politizálnak, vagy egyre dühösebben utasítják el maguktól a politizálást. Irodalom és politika nem vált még el. Megfigyeljük és kommentáljuk a megtörténteket, ezzel olvasóink véleményét befolyásoljuk, mi ez, ha nem hatalomgyakorlás. Riporterek megkérdezik: vége az antipolitikának? Tanácstag lett, uram? Jelölteti magát képviselőnek? Egy barátunk egy másik barátunknak teljes komolysággal azt mondja, hogy ő jövőre miniszterelnök-helyettes lesz. Izgatottan mondja ezt. Egyébként okos és jó humorú ember. Lehet, hogy egy kicsit mindenki megőrült?

 

*

 

Előállt egy olyan helyzet, amelyben a kommentárnak még hatalma van, talán mert még nem vált külön az, ami kifejlett polgári demokráciákban már régen külön van. Annál is inkább így van ez, mert az egész változás a művelt középosztály munkája. Ez a réteg odafigyel a megjelenő szövegekre. A mai értelmiség úgy csinálja a politikát, mint a múlt század derekán a liberális nemesség. Ennek is, annak is megvan a független megélhetése, akkor is valaki, ha nincsen politikai hatalma, személyes tekintélyével operál. A politizálás akkor is úri fényűzés volt, ma is az. A politikacsinálásnak megvolt a nemesi hagyománya, amihez hozzátartozott az irodalom és a politika közötti fluktuáció. Talán mert ez még mindig inkább politikai, nem pedig polgári társadalom. A politikai társadalom inkább a hatalom nyelvét beszéli, nem a pénz nyelvét. Tanúi vagyunk a kitáguló politikai értelmiség uralmának. A kitáguló politikai értelmiség a posztkommunista polgárosodás avantgárdja.

 

*

 

Az alapmassza még mindig a plazmatikus ember, az alkalmazkodás professzionalistája. Az emberi gyanús. Ha ismerőseink átváltozásait követjük, akkor fölmerül a kérdés, hogy vajon az ember szuverén konzisztenciája nem csupán arisztokratikus álom-e, merőben szellemi követelmény, aminek az emberi tényállás nem felel meg? Mélyen kétségbe vont embereket látok, állítani próbálják magukat, inkább gyámoltalanul, mint parádésan.

 

*

 

Történelemnek én a nem várt dolgok váratlan sokaságát nevezném. Az erőviszonyok hirtelen eltolódását. Olyan áramlat ez, amely visz mindannyiunkat magával. Minden hiteles szöveg hozzájárul az erőviszonyok látványos módosulásához. Ez a térség az önmeghatározás állapotában él.

 

*

 

Minden regényíró a maga módján foglalkozik műfaja nézőpontjából a cselekmény, az akció, a kaland problémájával. Kézenfekvő: a létezés mint kaland. Az írói túlélés mint kaland. Az alkalmazkodás és az elrugaszkodás dilemmája. Realizmus és radikalizmus. Közép-európaiság: a bennünk hordozott, kivethetetlen dilemmák tudatosítása. Nincsenek a huszadik századi kelet-közép-európai történelemben folyamatos hagyományok. Ránk kényszerítődött a változás. Állandóan átmeneti állapotban élünk. Kétszáz éve tart ebben a régióban a késleltetett átmenet a polgári társadalomba. Ha kétszáz éve átmenetben élünk, akkor vajon nem éppen ez a tartós valóság? Akkor vajon nem éppen ez a kétszáz éves történelem Közép-Európa lényege? Hozzátartozik a zsidó kultúra múltja és kiirtása egyaránt. Hozzátartozik a mai antiszemitizmus is, noha már számos országból eltűntek a zsidók. Hozzátartozik a kérdés, hogy a közép-európai alapszemélyiségnek melyik énje fog győzni, az idegengyűlölő vagy a többiekkel méltányosan együtt élni tudó.

 

*

 

Közép-Európa mint politikai egység nem létezik, csak mint a provincializmusokat meghaladó kulturális ellenfogalom. Ténylegesen csak a nemzetállamok léteznek és az őket összefogó Varsói Paktum. A kulturális ellenfogalom egyszersmind értékfogalom a ravasz és szívós nacionalista zsarnokságokkal szemben. Kelet felé, nyugat felé rajtunk át vezet az út. Most talán a nyugati szeglet expandál. Most itt Budapesten tartanak kongresszusokat, legközelebb talán Kijevben vagy Tbilisziben találkozunk. Föl fogjuk fedezni, hogy ott is két szeme van az embernek. Megy a Nyugatvonat keletre.