Európa megcsinálható

Kelet-közép-európaiak, lengyelek, csehek, magyarok, délszlávok, ismét egy kissé mozgásba jöttünk. Elkerülhetetlenül az a szerepünk, hogy nyugtalanítóak legyünk. Érdekeltek vagyunk az Európa-csinálásban. Kívánjuk országunk csatlakozását az európai unióhoz, a Közös Piachoz és az európai integráció egyéb intézményeihez.

 

*

 

Nyugat-Európából a mi számunkra a pluralista federalizmus a legígéretesebb eszme. A földrész nyugati felén lassan kialakul egy demokratikus, policentrikus unió, amelyben egyik állam sem uralkodik a többi fölött. Számunkra ez a legfontosabb, hogy a nyugat-európai társulásban nincsen vezető hatalom. Az egyenrangúak integrációja viszonylagos sikerességével rámutat a földrész keleti felén a birodalmi szerveződés meddőségére.

 

*

 

A demokratikus federáció eszmeköre hozta létre kétszáz évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államokat. Szemünk előtt ölt alakot és tágul az európai demokratikus unió, amelynek csak olyan állam lehet tagja, amely biztosítja polgárainak a demokratikus szabadságjogokat. Amelyik nem biztosítja, az rosszul jár. Mi rosszul járunk.

 

*

 

Mi, magyarok is szeretnénk nagyhatalmi garanciával többpártrendszerűek és semlegesek lenni, mint az osztrákok. Volt egy miniszterelnökünk, aki 1956-ban kinyilvánította ezt a közóhajt. Sorsa ismeretes, sírhelye ismeretlen. Budapest, Prága, Varsó megtanulta, hogy mikor kimondja azt, ami a szívén van, akkor jönnek a konvencionális haderők. Mi a rakétáktól nem is tartunk annyira, mint a testvéri tankoktól. Ilyen ferdék a beidegződéseink.

 

*

 

Nyíltság akkor lesz, ha városunk körül nem lesznek készenlétben testvéri tankok. Amíg ez a készenlét Európa szívében megmarad, addig nemcsak a kelet-európaiak, hanem a nyugat-európaiak is félni fognak. Megtartják tehát kétértelmű, nem nagyon felnőttes viszonyukat az amerikaiakhoz, legyenek is itt, meg ne is. Sem atlantizmus, sem szuverenitás.

 

*

 

Nyugat-Európa bizonytalansága a mi függőségünk velejárója. Eddigi tapasztalataink szerint forradalmak vagy politikai földcsuszamlások révén nem bontakozhatunk ki a válságba jutott államszocialista egypártrendszerből és egyáltalán a keleti katonai tömbből, amely viszont a kommunista pártvezetés hatalmi monopóliumát szavatolja. Mivel a belpolitikai pluralizmus magával hozná a külpolitikai semlegesség igényét, ezért az egypártállam és a Moszkva iránti lojalitás egymást föltételezik.

 

*

 

Helyzetünk változását ténylegesen a Nyugat sem kívánja. Amíg Nyugat-Európának oka lehet félni a szovjet fegyveres erők indokolatlan, mert a védelem szükségleteit meghaladó nagyságától, addig a Nyugat nem vonzódik olyan javaslatokhoz, hogy mind a Varsói Szövetség, mind a NATO oszoljon fel. Amíg tehát a szovjet reformpolitika nem tudja lényegesen csökkenteni a szovjet hadikiadásokat, addig a Nyugat gyanakvó marad, és elfogadhatatlan árnak tartaná egy kelet-közép-európai ország neutralizációjáért cserében egy nyugat-európai ország neutralizációját. Akárcsak egy állam kiválása egy katonai szövetségből, láncreakciót vonhatna maga után mind Keleten, mind Nyugaton.

 

*

 

Számunkra tehát egyelőre nem ígérkezik kibontakozás nemzetközi szerződések, nagyhatalmi rendezések révén. A Nyugat semmit sem kíván kevésbé, mint a kelet-közép-európai térség destabilizációját, amely a jelen lévő hadigépezetet irritált mozgásba hozhatná. Hevesebb politikai mozgások Európa kényes katonapolitikai szerkezetének az egyensúlyát veszélyeztethetik.

 

*

 

Keletről-nyugatról azt az üzenetet kapjuk, hogy korlátozott szuverenitásunk tény, vessünk számot vele, boldoguljunk az adott keretek között. Ha szűkösek is ezek a keretek – türelem! Tanuljunk meg élni szerény lehetőségeinkkel. Nekünk ez a javaslat ismerős. Mást sem csináltunk – jól-rosszul – századok óta.

 

*

 

Többnyire függő helyzetben éltünk. Kisebb létszámú népeink sorsát többnyire meghatározta valamilyen külső nagyhatalmi-katonai konstelláció. Az állami létünkkel mindig bajok voltak. Tetszetősebb intermezzók után mindig jött valami szerencsétlenség, rideg autokráciák, bénító cenzúrák hosszú apátiái. Szuverenitásunk nélkülözi a normális gyakorlat eleganciáját és humorát, mindig inkább patetikus követelmény marad.

 

*

 

A szívósabb emberek megpróbálják a függést egyéni vagy kis csoportos autonómiákkal ellensúlyozni. Közben – az értelmiség fiatalabb nemzedékeiben – szerveződik valami olyasmi, ami a civil társadalom előzményének is tekinthető. Mindenki reformista, a kormány is, az ellenzék is, a politikai reformról egyre több szó esik. Tudjuk azonban, hogy az önrendelkezés élménye még jó darabig csak a szemünk előtt fog villogni, de nem lesz a miénk. Kísérletezve tanuljuk az önkorlátozó emancipáció stratégiáját. Felgyorsulások idején azonban sokan hajlamosak megfeledkezni az önkorlátozásról.

 

*

 

Budapesten ifjúságomban megismertem és most is kezdem észlelni azt a különös lelki elváltozást, amelynek során egyszerre mind többen vélik tűrhetetlennek azt a helyzetet, amelyben addig megvoltak valahogy. Terjedő elragadtatottság ez, egymást élesítik a felszólalások, kiderül, hogy a sajtószabadságnál kevesebbet nem lehet követelni, az akadémikus és a metaforikus óvatosság után szokásba jön a radikális fogalmazás. Van retorikainfláció is bőven, a nemzeti-demokratikus beszédmód is hajlamos a nagyotmondásra. Megindul a verseny az új szerepekért. Már kevésbé feltűnő a szabadabb szólás, a keserű kimondás már nem az író dolga. Mindenki űzze a maga mesterségét, a harci maskara letehető. Az állami ember vagy a disszidens lárvájából kiléphet az író – mint protocivil. Kezd a dolog normális lenni. Nemsokára az ellenzék is jó befektetés lesz, feltűnnek benne a törtetők.

 

*

 

Mind többen ismerik fel tehát, hogy leginkább csak önmaguktól remélhetik a szabadságukat. Lehet, hogy a civil társadalom úgy jön létre, mint egy rossz varázslatból való kiszabadulás? Ugyanazok az emberek egyszer csak elkezdenek másképpen viselkedni. A felügyelők nem felügyelnek. Van, aki elképzelhetőnek tartja, hogy a jelenlegi nemzetközi katonai status quo mellett is terjedjen a gazdasági-politikai-kulturális pluralizáció. A társadalom haragszik, az állam engedményeket tesz. Van, aki a többpártrendszert is lehetségesnek tartja a testvéri tankok jelenléte mellett. Elvégre ez lenne a jaltai közös nyilatkozatok egyik olvasata. Vannak, akik a szovjet-közép-európai viszony reformjáról képzelődnek. A szkeptikusok persze újabb ellenforradalmaktól és ellenreformációktól tartanak.

 

*

 

Ha nem jön közbe semmi trauma, akkor lesz szocialista kapitalizmusunk és egypártrendszerű többpártrendszerünk. Lesz demokratizáció, ha nem is demokrácia, lesz liberalizáció, ha nem is liberalizmus. Ebben az örök approximációban, ebben a plátói szerelemben mi mindig meg fogjuk tartani szép illúzióinkat a nyugati típusú parlamenti demokráciáról. Szívünk minden melegével arra vágyunk, hogy elszenderülhessünk az elnökjelöltek televíziós vitája közben, hogy úgy nézhessük a politikát, mint más versenyeket, hogy úgy írhassunk róla, mint a pénz vagy a nemiség szenvedélyéről.

 

*

 

De miért is ne jönne közbe valami trauma? Most először lenne szerencsénk? Nehezen hihető. Miért ne robbanna fel a kísérleti palack? Nem lehetetlen, hogy a demokratikus nyitás ismét kijárási tilalommal és internálásokkal végződik. Hány embert kell letartóztatni, hogy ismét csend legyen? Nem szoktunk túl nagy számot mondani, ha erre fordul a szó.

 

*

 

Mi a magunk részéről méltányoljuk azt a tényt, hogy nemcsak a szovjet, de a nyugati politikai közösség sem kívánja kérdésessé tenni Európa mai kelet-nyugati politikai kettéosztását. Méltányoljuk továbbá a kis lépések diplomáciáját is. Mégsem gondoljuk, hogy ezzel helyettesíteni lehet a nagyobb vonalú, történelmi távlatú diplomáciát. Várjuk az eredetibb politikusegyéniségek új generációját.

 

*

 

Egyszer valakinek meg kellene kérdezni Moszkvát: mi volna az ára annak, hogy például Budapestnek hasonló geopolitikai helyzete lehessen, mint Bécsnek? Mit kér a Szovjetunió cserébe haderőinek a kivonásáért Kelet-Közép-Európából? Vagy akár csak egyetlen kelet-közép-európai országból, például Magyarországról, amelynek területén nincsenek utánpótlási vonalak Németország felé, ezért nemzetközi katonapolitikai státusa közvetlenül nem érintkezik a németkérdéssel. Mit kér a szovjet vezetés népeink önrendelkezésének a helyreállításáért? Nem vagyok merész, ha feltételezem, hogy egy népszavazás Magyarországon egyértelműen a semlegesség mellett döntene. Tehát esetünkben az önrendelkezés és a tényleges szuverenitás egyet jelent a semlegességgel. És hogyan ítéli meg a Szovjetunió a német békeszerződés feltételeit? Eljutottunk a kulcskérdéshez. A fegyverzetcsökkentési tárgyalások után el kell jutni a kemény politikai tárgyalásokhoz, amelyeket értelmiségi diszkusszióknak kell megelőzniük. Az árat, ha túl magas, nem muszáj megfizetni. De legalább tudni kell, hogy mi ez az ár. Amely talán csak az első ár az alkudozás hosszú processzusában. De az alku kiinduló feltételeit ideje tisztázni. A kérdésnek előbb-utóbb el kell hangoznia, már csak azért is, hogy az összes érintett fél alaposan elgondolkozhasson rajta.

 

*

 

Lehet, hogy ma még mind az oroszok, mind az amerikaiak stratégiai axiómának tekintik az európai katonai kondomínium fenntartását. Talán nem is volna logikus, ha egy szuperhatalom a maga befolyási övezetének a csökkentését kívánná. Hallani olyan véleményt is, hogy régiónkban tartani lehetne a nemzeti konfliktusok elmérgesedésétől. Mi törne fel a néplélekből, ha a felügyelet megszűnnék? A demokrácia kívánsága vagy inkább a nemzeti retorika? Hátha egymásnak esünk a gyámhatalom kivonulása után, így tűnődnek a stratégák. Vajon nem biztonságosabb-e, ha a két józan szuperhatalom fenntartja a rendet az európai pálya rá eső térfelén? Törékeny rend, de működik. Hosszú ideje fennáll, tehát életképes, így a pragmatikusok, akiknek nem az a dolguk, hogy látnokok legyenek. Legújabb helyzetünket az jellemzi, hogy az oroszok és az amerikaiak egyre kevésbé óhajtanak ellenségeskedni egymással. Évtizedünk kezdetén, az afganisztáni bevonulás idején elkezdődött a második hidegháború. Napjainkban, az afganisztáni kivonulással megkezdődik az enyhülés második fejezete.

 

*

 

Új lehetőségek nyílnak a kelet-nyugati viszony stratégiai alapproblémáinak a megvitatására. Indokolt, hogy közép-európaiak hívják fel a figyelmet a jelenlegi európai status quo költséges, veszélyes, mesterkélt és ideiglenes mivoltára. Intellektuális kényelmesség nem szembenézni a tömbrendszer logikájának aggasztó képességével arra, hogy önállósuljon, hogy a játék függetlenítse magát a játékostól, és oda sodorja, ahonnan már nincsen visszaút.

 

*

 

Hátha mégis van Jaltának valami kevésbé veszélyes és kevésbé pazarló alternatívája? Így a két szuperhatalom, a két egykori szövetséges kölcsönösen legyengíti egymást, a háborús vesztesek pedig kivirulnak, és úgy néznek ki, mintha győztek volna. Nem csoda, ha felvetődik a gondolkodó oroszokban és amerikaiakban, hogy ez a struktúra talán nem örök érvényű, és ezért kísérletképpen előretolt támaszpontjaikból egyet-mást feladhatnának. Kivált ha a támaszpontok körül a lakosság nyugtalankodik. Valószínű, hogy egyre több szovjet és amerikai politikusban megérik a kétség: miért is kell a csapataiknak Európa közepén farkasszemezniük egymással?

 

*

 

A kelet-közép-európaiak nyugtalanok, mert nem akarnak kimaradni Európából. Nem akarnak olyan vesztegléssel, amely hanyatlásnak is tekinthető, lecsúszni a harmadik világba. Nem mindenki fogadja rezignációval a lecsúszást. Európa kettéosztásával most még csak ez az övezet elégedetlen. Csak mi tartjuk ezt a status quót kényelmetlen formának, amelyet időnként rohamszerűen le akarunk rángatni magunkról. Egy heteronóm és egy autonóm paradigma mérkőzését tanulmányozhatjuk saját magunkban és a környezetünkben. A társadalomnak kezd több feje nőni. Így – több fejjel – érdekesebb.

 

*

 

Az, amit Jaltának nevezünk, egyre kevésbé magabiztos. Ha nem lesz háború, akkor ennek a roppant fegyverarzenálnak a puszta eltakarítása is sokba fog kerülni. Akkor negyven év telt el annak a banalitásnak a bebizonyításával, hogy nincs ma a földön egyetlen állam sem, amely képes volna uralkodni egész Európán. Ez itt nem szokott sikerülni. Ez már nem a birodalmak ideje, mindenki elfoglalja a saját helyét.

 

*

 

Jalta fenntartásához kölcsönösen harapós retorika kell. A feleknek vallásos szigorral kell hinniük, hogy ők egymásnak fundamentális ellenségei. Hinni kell valami fundamentalista elképzelésben. Nehéz az ilyen hitet sokáig fenntartani, olyan változékonyak a mediális divatok. Egy-egy hiedelemre nem jut még egy évtized sem. Idő kérdése, mikor lesz alaposabb viták tárgya a mai eurostruktúra ésszerűsége. Úgy rémlik, mintha mind a két szuperhatalmat mindinkább lekötnék a saját problémái; otthon is van hova tenniük a pénzt. Amerika most inkább a Csendes-óceán felé fordul. Európa nem olyan nagyon érdekes. Hogy hanyatlik-e vagy nem hanyatlik, ez a kérdés Dél-Kaliforniában nem kelt hevesebb izgalmat. Az oroszokat is jobban érdekli Amerika, mint Európa. Európa leginkább önmagának érdekes. Ki szeresse Európát, ha nem az európaiak?

 

*

 

Újra kell gondolnunk annak a kultúrának az alapvető értékeit, amely a század nagy háborúit, diktatúráit, táborait létrehozta. Európának legalább annyira van oka önkritikára, mint öntudatra. A második világháborúval és a gyarmatbirodalmak felbomlásával véget ért Európa szuperioritásának a korszaka. A nukleáris korszak Európa inferioritását hozta magával. A földrész mindkét fele átengedte szuverenitását a háború vagy béke kérdésében a területén állomásozó csapatok főparancsnokának. Akinek a legfontosabb kérdésbe nincsen beleszólása, annak a helyzetét az inferioritás szó pontosan jellemzi. Szuperioritás és inferioritás után Európának autonómiára van szüksége. Intellektuális autonómiára mindenekelőtt.

 

*

 

Századunk első felében Európa a terjeszkedő, sértett, visszavágni óhajtó nacionalizmusok székhelye volt, és magával húzta a világháborúiba a gyarmatait. Marakodó nemzetek darázsfészke, ahol mindig kellett valamilyen eszme egymás legyilkolásához. A vallási nézeteltérések sem voltak rosszak, de a nemzeti önérzet még alkalmasabb formulaként kínálkozott az egymás elleni hadviselés igazolására. Sűrű kontinens, több agresszió, a nagy torlódásban könnyű megsérteni egymást. Vereségéig, megaláztatásáig Európa az ostoba nemzeti gőg frazeológiáját terjesztette el az egész földön. Ha tehették, akkor a kicsik is le akartak csípni a másik földjéből valamit, akkor ők is nagyobb élettérre pályáztak, bizonyítván, hogy csak az nem imperialista, aki nem elég erős hozzá. Így rendeződtek a nemzeti ügyek, nagyhatalmi döntésekkel, megszállásokkal, annexiókkal, területcsatolásokkal, amelyeknek elhatározásában az érintett lakosok igénye számított a legkevésbé. Érzékelhető volt a kulturális folytonosság a feudális hódítások, valamint a nagy és kis imperializmusok hódításai között.

 

*

 

Rendszerváltozások ezt a helyzetet nem változtatták meg. A Szovjetunió ugyanolyan imperialista hatalomként viselkedett, mint a cári Oroszország, csak még egy univerzalista ideológiát is hozzá tudott kapcsolni a legnagyobb lélekszámú európai nemzet kemény, gyarmatosító terjeszkedéséhez. A versailles-i, a müncheni és a jaltai döntések mind ugyanannak a logikának az állomásai. Mivelhogy az emberek millióinak a sorsáról az ő megkérdezésük nélkül döntöttek, ezek mind az imperialista logika szimbólumai. Természetes, hogy a nagyhatalmak vezetői elrendezik egymás között népeik sorsát. A nagy emberek szívesen rajzolnak egy pálcával vonalakat az előttük kiterített kontinensre. Azonosulva államukkal, az európai kisemberek is fájdalmasan kicsinek érezték magukat, és országuk nagyobbodását kívánták. A kontinens lakóinak jelentős kisebbsége érdeklődően vagy éppen tetszéssel fogadta azt az ideát, hogy Napóleon után Hitler próbál egy új Európát, birodalmi nagyteret csinálni, hogy az egész kontinens német vezetéssel egy állam legyen. Ez a vállalkozás mégsem tudott sikerülni, a többi nép nem bírta belátni, hogy miért rendelje alá a saját ügyét a németek ügyének. A nacionalizmus nem elég a világhatalomhoz. Aztán a szovjet szocializmusnak sem ment, mert ez ugyan internacionalista jelszavakat hangoztatott, de mégiscsak Moszkvának rendelt alá mindent. Az amerikai liberalizmusnak sem megy az imperializmus, mert a liberalizmus bumerángnak bizonyul. A kapitalista világpiac nem az a médium, amelyen nemzeti monopóliumokat meg lehetne tartani.

 

*

 

Európa nemcsak katonai hatalomként mondott csődöt a második világháború végére. Azzal is, hogy a kontinentális Európa nagyobb része erkölcsileg gyámoltalanul behódolt azt megelőzően a fasizmusok szövetségének. Európai humanizmus? Európa a városok tönkrebombázásának, a totális háborúnak, a koncentrációs táboroknak a színtere és szimbóluma lett. A zsidók eltávolítása és kiirtása az európai hitleristáknak nem okozott különösebb nehézséget, komolyabb ellenállás nem mutatkozott. A politikai és erkölcsi hatalmak bele tudtak törődni a kész ténybe. Senki sem adta ki a parancsot az auschwitzi gázkamrák és krematóriumok lebombázására. Az európaiak a nagy mocsok részesei lettek. Nem maradt erkölcsileg épen semmilyen politikai intézmény. És ezután következett a kommunizmus bemutatkozása a kelet-európai színpadon. Megtörtént. A közönség már nem tapsol. Nehéz a játékot füttykoncert ellenére is folytatni. Kiderült, hogy ez a nagy ábránd is csak egy régimódi térhódító hatalommánia.

 

*

 

Az európaiak szégyenét a második világháború utáni politikai rendezés fokozta. Létrehozta ugyanazt az abszurdumot, ami két világháború oka volt a földrészünkön: a két katonai szövetséget, tömböt. Az új elem csak annyi, hogy ezúttal az európaiak a nagy katonai játszmában lesüllyedtek a csatlósok vagy a kisebb szövetségesek rangjára. Ne abból a képtelenségből induljunk ki, hogy Európa maximálisan meg van tömve fegyverekkel. Ezek a fegyverek valószínűleg csak tárolási problémát fognak jelenteni. Induljunk ki abból a valószínűbb eshetőségből, hogy nem lesz háború. Mi lesz akkor?

 

*

 

Mi lehet Európa funkciója a világban? Valószínű, hogy Európa szolid harmadik, esetleg második lesz a gazdasági nagyhatalmak rangsorában. Valószínű, hogy az európai dolgosság itt-ott kisebb gazdasági csodákat eredményezhet. Ahány nemzet, annyi csodalehetőség. Volt már szó svéd, német, olasz, angol, finn csodáról. Kelet-Európa most igazán válságövezet, de egyszer talán még innen is jöhet valami érdekes.

 

*

 

Az imperialista korszakból kifelé haladunk. Az élet olcsósága a szegény országokban és fölértékelése a második világháború utáni Európában lehetetlenné tette, hogy konvencionális fegyverekkel győzni lehessen a kezdetleges, de a saját térségüket védő színes nacionalizmusokkal szemben. Bebizonyosodott, hogy katonai erővel Európa nem jut sokra. A géppisztolyos, színes fiatalemberekkel szemben az európaiaknak nincsen fölénye. Sokan vannak és elszántabbak. Ugyanezt később az amerikaiak és az oroszok is kénytelenek voltak megtapasztalni. A harmadik világban nemcsak a munkaerő, az embervér is olcsóbb. Európaiak csak addig tarthatták a gyarmataikat, amíg a többi kontinens lakóinak nem lett gépfegyvere, amit kezelni nem nehéz. Európa szuperioritásának a haditechnikai fölény volt az alapja. Olcsón vásárolta meg és olcsón foglalta el a gyarmatait, fenntartásuk azonban megdrágult. A második világháború után az angolok, a franciák, a hollandok, a belgák és a portugálok mind kénytelenek voltak sorsukra bízni a gyarmataikat, mert polgáraik nem akartak meghalni saját államuk fennhatóságáért más népek fölött. Megtelt a térkép új államokkal. Európa egy a többi földrész között.

 

*

 

Imperializmusok dekadenciája, autonomizmusok szenvedélyes kibontakozása. Az egyes államok világhatalmának vége. Nincs állam, amely akár az egész európai kontinensen uralkodni bírna. A globális hatalom és globális felelősség a tegnap nyelve. Ritkán lehet egy népet úgy megszállni, hogy az ne tudjon előbb-utóbb talpra állni. Minden birodalom alól új erők nőnek ki, és veszélyeztetik a központ egyeduralmát. Egy globális hatalom globálisan sérthető. A nagy sok mindent nem tűrhet el a maga befolyási övezetében, és időnként rendőrgesztusokra kényszerül, ami a kisebbeknek eszébe sem juthatna. Ezekből a rendőri akciókból nem sok öröm származik. A katonai hatalom egyre használhatatlanabb. Az imperializmusok évadával együtt egy egész kultúrtörténeti korszak véget ért. Az imperializmusok talán csak történelmi epizódok voltak a planetáris civilizáció kialakulásában. Világhatalmi szerepüket hátrahagyva a nemzetek fölveszik természetes nagyságukat, akkorák lesznek, amekkorák valójában. Nem baj, ha egy nép kénytelen elfoglalni valóságos helyét a népek sokfejű és egyenrangú közösségében. Nem baj, ha egy nép a tehetségétől nagy, és nem attól, hogy meg tudja ijeszteni a többieket. Aki csak ijesztgetni tud, az elbutul. A szupernagyokat megbénítja az ő roppant erejük, ha nem akarják Armageddont, vigyázniuk kell, nehogy összeütközzenek. Eközben a kicsik fölélénkülhetnek, kísérletezhetnek. Európa a kisebbek koalíciója.

 

*

 

Nyugat-Európának jót tett, hogy megszabadult a gyarmataitól. Jót tett annak a belátása is, hogy a katonai imperializmusnak tulajdonképpen bealkonyult. Talán nehéz megszokni, hogy nincs már birodalom, de lehet anélkül is élni. A nyugat-európaiak rájöttek, hogy meg tudják vérontás nélkül is csinálni az európai nagyteret, egyszerűen azzal, hogy egymás között mindinkább megnyitják a határaikat. Az európai polgár számára a fegyveres terjeszkedésnek nincsen értelme. Nyugat-Európában a demokratikus belviszonyokat követték a demokratikus külviszonyok. Irreális hatalmát elveszítve, Európa komoly lépést tett belső egyesülése és az európai civil társadalom emancipációja felé. A föderális megoldások elég sikeres gyakorlata bizonyítja, hogy a demokratikus jogszerűség alapján a regionális-etnikai problémák többsége tárgyalások útján megoldható vagy enyhíthető. Az államon belüli demokratikus technikák az államok közötti viszonyokra is konzisztens módon kiterjedtek.

 

*

 

Minthogy a szovjet-orosz szférában a bürokrácia maga alá rendelte a civil polgárt, a szocialista államok között is a legutóbbi időkig katonai-bürokratikus szubordináció érvényesült, és még nincs megbízható jele annak, hogy erről már csak múlt időben lenne okunk beszélni. Keleti közép-európaiak, lassan, óvatosan húzódunk a nyugat-európai unió felé. A Közös Piacnak csak olyan államok a tagjai, amelyek, ha maguk korábban nem voltak demokráciák, a közelmúltban azzá lettek. Miért állna meg ez a sor éppen az Elba folyónál? – kérdik azok, akik az Elbától keletre laknak. A demokráciák sokfélék lehetnek, de vannak összetéveszthetetlen, közös kritériumaik: az alapvető, személyes szabadságok megléte vagy hiánya. Aki ezeket a formális szabadságjogokat nélkülözhetetlennek tartja, annak nem áll módjában intellektuális kompromisszumot kötnie ezeknek a jogoknak felemás, részleges, alkalmi és engedményszerű variánsaival. Más a politikai és más a szellemi kompromisszum. Az előbbi szükséges, az utóbbi nem. Ahhoz, hogy Budapesten, Prágában vagy Varsóban is megtörténjen az, ami Athénban, Lisszabonban és Madridban megtörtént – a diktatúra belső elbizonytalanodása és felbomlása, majd a demokratikus politikai intézmények alkotmányos bevezetése –, ahhoz – eddigi tapasztalataink alapján úgy véltük – a szovjet csapatok szerződésszerű távozása szükséges, amit a világ mai állása szerint amerikai csapatvisszavonásnak kell ellentételeznie. Amíg ehhez a szuperhatalmi egyezséghez el nem jutunk, marad a rendszerkritikai oppozíció, ami átfogóbb, mint a kormányzati oppozíció.

 

*

 

Megjelenik azonban az új típusú ellenzék, amely zárójelbe téve a számára megoldhatatlant, tárgyalásokat javasolva minden érdekelt félnek a tényleges kérdésről, a csapatok visszavonásáról, abból a premisszából indul ki, hogy már most is létrehozhatóak a civil társadalom változatos intézményei. Össze lehet jönni köztereken nyílt beszéddel, és nem kell tartani a fizikai brutalitástól. A csapatok jelenlétében is van autonómia és szabad kezdeményezés. Az államszocialista bürokrácia egyszer csak nem tud hinni abban, hogy szilárd a helyzete. Mindenki új szerepet keres magának. A plurális demokrácia lidérce megszállja az egypártrendszer funkcionáriusainak szorongó tudatát. Akkor is nehéz demokratikus legitimáció nélkül kormányozni, amikor a nép meghúzza magát, a hatalom pedig magabiztos. De ha az értelmiség zendül, a nép zúgolódik, a hatalom pedig elveszti a biztonságérzését, akkor sok minden lehetséges. Annyi kudarc után talán először némi siker is. Amikor egyre többen mondják, hogy felgyorsult a változás, amikor egyre többen szimatolják a történelem jelenlétét, az ember nehezen tudja elkerülni, hogy a reményteljes forgatókönyv mellett el ne képzelje a történelmi katasztrófák buta repetícióját. Egyszerűen szólva valami stramm katonai megoldást, kijárási tilalommal és internálásokkal.

 

*

 

Nekem most úgy rémlik, hogy Magyarországnak ezúttal jobbak a külső és belső esélyei egy demokratikus fordulatra, mint bármikor eddig voltak. Különös jelenség, ha egy értelmiség kiemelkedik a közönyéből, és hinni kezdi, hogy amit akar, az ha el nem is érhető, de legalábbis megközelíthető. Földcsuszamlás az alkotmányos jogállam felé. Ehhez nem kell megrohamozni a Rádiót és feltörni a fegyverraktárakat. Az is elég különös, ha a Rádió emberei kezdenek úgy beszélni, ahogy gondolkoznak. Forradalom, amely abban áll, hogy az emberek kezdenek normálisan viselkedni. Lehet, hogy az autonómiák föllendülésének és a demokratikus forradalmaknak a korát éljük.

 

*

 

Ha a hadsereg már nem olyan fontos, akkor megnő az egyes ember fontossága. Egyre becsesebb az, ami személyesebb. Katonai hatalomként Európa nem első osztályú, de a személyesség versenyében még mindig tűrhetően áll. A standard, az elvont és a mennyiségi túl sokat hódított el a személyestől, a konkréttól és a minőségitől, ezért az inga most visszalendül. Van-e mű, amely inkább lenne maga is személyiség, mint a műalkotás? Nem igazolható, hogy a leghatalmasabb országok a művészetben is a leghatalmasabbak. Gazdag országoknak nem biztos, hogy gazdag az irodalma. Közömbös, hogy melyik író mögött mekkora ország áll. Tulajdonképpen csak az számít, hogy kinek mi jut az eszébe. Olyan dimenzió is elképzelhető, amelyben egy nép akkora, amekkora az irodalma. Ha a katonai értékek háttérbe szorulnak, akkor civil értékek elfoglalják a színpadot, ami az irodalomnak nem rossz. Van mit végiggondolni.

 

*

 

Az emberi személyiség tiszteletét alapvető európai eszmének kell tekintenünk. Ez határozza meg a dolgunkat: út kifelé a személytelenség kultúrájából. Az európai irodalomban nem csalódtunk. A magányos alkotókat nem lehet legyőzni, a remekművek nem veszítik el az érvényüket. Az irodalom a civil társadalom öntudata. Mi, európaiak annyira vagyunk bölcsek, amennyire az irodalmunk az. Annyira van igazunk, amennyire az irodalmunknak igaza van. Nem kell ilyen vagy olyan eszmét hirdetnünk, hanem el kell látnunk az emberi megértésében hagyományosan ránk háruló feladatunkat. Ebben a társaságban ki-ki szembenéz a maga sorsával. Az irodalom adja az emberiség érintkezéséhez szükséges alapvető szimbólumokat. Az irodalom tartja karban a humanizmust. Az irodalom által belebújunk az emberiség bőrébe. Összedugjuk a fejünket az elmúlt korok legértelmesebb embereivel. A múlt írásos művei közül az irodalom a legértelmesebb. A klasszikusok vénülve erősödnek. Annak, aki egy kissé körülolvasta Európát, kontinensünk dialogikus összetartozása nem vadonatúj felismerés. Annyi minden hallatszott már Európa dekadenciájáról, hogy kezdjük ezt a lehetetlen földrészt megkedvelni. Kivált ha egy időre itt hagyjuk, és messziről, tengerentúlról nézünk vissza rá. Amit otthon nem értékelünk, azt a távolban értékelni kezdjük. Igazán nem csúnya és nem is buta kontinens, művei elég jó minőségűek. Az európaiak agyát újabban kevésbé homályosítja el valami kollektív nagyzási hóbort, ezért jó esélyeik vannak a világ behatóbb megértésére. Ha már így összeszorultunk ezen a kis helyen, okosabb megismerkednünk egymással. Az európai irodalomnak dolga van: tágabb környezetünkben újonnan meglátni személyes és kollektív önmagunkat. Látjuk Európát a maga hasonlóságaiban és változataiban. Különösségünk összefügg a hosszabb időtávra visszatekintő kollektív emlékezéssel. Leginkább ebben lehetünk erősek: az önmagunkról való reflexióban. Önmagunk? Hol van ennek a fogalomnak a határa? Ez már nem lesz nemzeti tudomány. Otthonunkból szertekalandozva egy új transznacionalizmus a kihívásunk. Komparativizmus, hogy ne relativizmust mondjunk. Az a legfontosabb, hogy mi magunk milyen értékeket választunk magunknak. Az európai kísérlet? Hogyan lehet a nemzetek közötti kapcsolatokat a személyek közötti kapcsolatok magasabb szintjére emelni? Melyik viszony személyesebb a szerző és az olvasó együttléténél? Hogyan lesz az internacionálisból interperszonális? Az európai kulturális közösség léte megelőzi az európai politikai közösséget. A valóságot általában utólag szokták észrevenni, akkor, amikor már régen van, akár a betegséget vagy a szerelmet. Egyszer csak kimondják, nevet adnak neki. Igen, Európa van.

 

*

 

Minden közösség ereje az embereiben van. Képesek-e alkotó kezdeményezésekre? Hogyan tudják minél kevesebb emberöléssel és erőszakkal megoldani egymás közötti nézeteltéréseiket? Az alkalmas, a sikeres, a túlélésre képesítő életstratégia megválasztása intelligencia kérdése. A hajlékony, megbízható, tehát művészi életviszonyok és viselkedések önmagukban elsőrendű céljai egy kultúrának. Az érett és tisztán látó személyiségek legyőzhetetlenek. Az emberi ügyek elrendezésének bölcsessége: ez az a legfontosabb változó, amelyhez képest minden más paraméter csak függő helyzetben van. Hogy mennyi számítógépet csinálunk és használunk, ez még nem kizárólagos ismérve annak, hogy mennyire vagyunk intelligensek. Hogy Európa lesüllyed-e vagy sem, az nem utolsósorban az európai irodalomtól, az európai emberek félretolt, de a sarokban ott leselkedő öntudatától függ.

 

*

 

Európa szellemi exportcikkeivel megbutította, megfertőzte a földgolyót. Többé vagy kevésbé elvakult nacionalizmusok haragoskodnak minden földrészen; népek válnak ki nemzetekből, és lesznek maguk is nemzetté. Leszegett állal, szembe nem néző, mosolyogni nem tudó szemmel mondják a magukét a sértett identitások. A két világháborúban az európai nacionalizmusok nagyjából kitombolták magukat. Nincsen újabb tombolási kedv. Neki-nekilendülnek, erőlködnek, de már nincs meg az agressziótömeg a harcias nacionalizmushoz. Születőben az euronacionalizmusok, amelyek se többet, se kevesebbet nem kívánnak a maguk nemzetének, mint méltányos helyet a többi nemzet között.

 

*

 

Európában sokkal nagyobb a laksűrűség ahhoz, hogy a hadművészet teljesítményeit értékelni tudjuk. Hátunk mögött a két világháborúval, nincs okunk büszkélkedni. Megtermékenyítettük a világot a diktatórikus nacionalizmusokkal, amelyek hol jobboldalinak, hol baloldalinak állítják magukat. Expanzív, fegyveres eszméket szállítottunk a többi kontinensnek, megvették a gyilkoló termékeinket és az eszméinket. Újdonsült nemzetállamoknak kedvük támadt egymásnak esni sértett identitásaik védelmében. Irak és Irán háborúja – ahogy a dölyfös vezetők nagyvonalúan százezreket dobnak a tűzbe – az európai háborúk még abszurdabb mása. Ez a mi földrészünk most nem erőszakpárti, szóra illik szóval válaszolni. Kell a szó, hogy meg tudd védeni magad.

 

*

 

A verbális Európa a dolgok elrendezésének jogszerű, tárgyalásos módját keresi. Átbeszélni a katonai konfliktusokon. Ezeket a merev dichotómiákat bonyolult elemzésekkel viszonylagosítani, ez a tipikus európai harcmodor. Szóra, vitára, közös értékek elfogadására, civilizált szabályok betartására bírni rá a másikat. Természetes, hogy a világ tele van Európa-ellenességgel és sértettséggel Európa iránt. Nem muszáj szégyenkezőn igazat adni mindenféle Európa-ellenes haragnak és előítéletnek, tudjuk, hogy van itt is egy-két jó dolog, de az európai patriotizmus inkább érdeklődő rokonszenv, mint szenvedélyes mi-tudat.

 

*

 

Sokat öltünk és haltunk ahhoz, hogy most már tapintatosabban akarjunk megférni egymással, hogy most már ne magasztosítsuk fel a marakodás szenvedélyeit, és hogy már ne a többiek ellen legyünk szolidárisak egymással. Az európai ember új öntudata abban állhat, hogy a magáénak kezdi érezni ezt az oly sokféle tájat és házat, nyelvet és ennivalót, amelyeknek egymás között van valami familiáris ismerőssége. Európai az olyan ember lesz, aki tudatában lesz annak, milyen kényes feladat együtt élni egymással ezen a megkisebbedett, tarka félszigeten.

 

*

 

Nincsen már semmilyen univerzalisztikus színezetű ideológiai mentség a szomszédok elleni fenekedésre. Közép- és nyugat-európaiaknak nincsen okuk arra, hogy vadidegenekként nézzenek egymásra. Tanúi és részesei vagyunk a mi-fogalmunk kitágulásának. A nemzeti keresi a helyét az európaiban. Logikus, hogy ezzel párhuzamosan megjelennek az Európa-ellenes lokalizmusok. Napirendre kerül a népi kultúrák önvédelme az integrációval szemben, amely indokolatlan sietséggel cseréli ki a környezet tárgyait és fogalmait.

 

*

 

Európa nem lesz, hanem csinálják. Kimondott tudatossággal vagy csak úgy, egyre többen csinálják. Nem kellenek hozzá vad utópiák, inkább némi önmegfigyelés. Némi visszatekintés távoli kontinensekről erre a megkisebbedett tájra. Európai az, aki szereti, hogy itt kevesebb helyen több minden van, mert nem szeret unatkozni. Európai az, aki igényeli az emberi események szórakoztató sokaságát. Európai az, aki lemond arról, hogy egy nemzetállam szempontjait mindenek fölé helyezze.

 

*

 

Az ember abból csinál filozófiát, amije van. Én a legnagyobb európai teljesítménynek az európai városokat tekintem. Az európai városokban van mód a körültekintő sétára. Az olyan városokat, ahol nincsen mód a szemlélődő gyalogsétára, a lábam használatára: furcsálkodó, sőt tiszteletteljes idegenkedéssel nézem. Éppoly kevéssé hatnak az érzékeimre, mint a hölgyek a jogging állapotában. Nem kívánom, hogy a testek titoktalanok legyenek. Embertársaimban a személyiség spontán talányosságát figyelem a legnagyobb elismeréssel, a rejtett mosolyt. A városok rejtett mosolya, a városok megfejthetetlen és kimeríthetetlen talányossága, a denzitás mint misztériumhalmaz – ez az első számú európai vagyon.

 

*

 

Európainak tekintem a kontinuitás szellemét, amely nevetségesnek tartja azt az igyekezetet, hogy pusztítóan kimagasodjunk a történelemből. A házat, a kertet és a köztereket gondozni kell. Legyen elvonult magány, és legyenek helyek a találkozásra változatos sokaságban. Ágas-bogas mitológiáink összekapaszkodnak, tőlünk telhetően ápoljuk őket. Nem a semmiből jöttünk, felkeressük a dédanyák sírját.

 

*

 

A múlt ápolása és újraköltése itt több helyet kap az emberek tudatában, mint, mondjuk, Dél-Kaliforniában, egy olyan városnegyedben, amelyen a házak, az utak, a pálmák és a szökőkutak még egyévesek sincsenek, ahonnan nézve a jövő olyan nyitottnak látszik, mint az óceán. Poggyász-e a múlt, amit terhes cipelni? Kívánatos-e a jó közérzethez a kollektív amnézia? Erre a kérdésre nem lehet felelni. A csecsemő nem érzi rosszabbul magát, mint az érett korú ember. Közös emlékezet nélkül az emberek tudnak kedvesek lenni egymáshoz, de a szeretethez közös múlt kell. Az a sok régi dolog, hallottam mondani Európáról. Vonzódom a múlthoz, mert teste van, a jövő viszont testetlen, nincsenek jó történetei. Az én utópiám egy emlékezni tudó kultúra. Reflexív társadalom, amely időnként fel tudja függeszteni szükségleteit és szorongásait, és tud egyensúlyt tartani aktivitás és szemlélődés között.

 

*

 

Van, aki térben, van, aki időben gazdag. Ahol egy emberre kevesebb tér jut, ott egy emberre alkalmasint több idő jut. Akinek sok tere van, az az időt nem becsüli, vagy legalábbis fél tőle. Akinek sok emléke van, az nem rajong a nagy térségekért. A kis tér szellemes megművelése: ez európai törekvés.

 

*

 

A térkultúra és az időkultúra két különböző paradigmára épül. Az európai jelenben benne van az európai múlt, nemcsak mint megtagadott és lefeszegetett anakronizmus, hanem mint fenntartott hagyomány. A térkultúra is konzisztens, az időkultúra is konzisztens, nem állítunk közöttük rangsort, de indokolt, hogy mindegyiknek meglegyen a maga öntudata. Kultúráink történelmi arca tartósabb valóság, mint a válságaink.

 

*

 

Mivelhogy sok kultúra él itt egymás mellett, könnyebben ismerjük fel a szomszédok kliséit és a mieinket. A komparatisztika jó fegyvere a klisévadászatnak. Amikor felismerjük, hogy kollektív öntetszelgéseink majdnem úgy hasonlítanak a többi európai kollektív öntetszelgésére, mint két tojás egymásra, akkor átélhetjük azt a derűs felszabadulást, amellyel saját butaságainktól búcsúzunk.

 

*

 

A művészi társadalom az, ami az ipari társadalom után jön. Mit jelent ez a fogalom: művészi társadalom? Olyan társadalmat, amelynek jelképes alanya a művész, aki formát alkot élete anyagából. Alakot adni a telő időnek: tudni és csinálni, szellem és gyakorlat, ihlet és gesztus együttesen. Nem elég, ha az ember szakszerűen elvégzi a dolgát, művészien kell a maga mesterségét gyakorolnia. A művészi társadalom lényegénél fogva civil társadalom. Emblémája a különös emberi arc. Nem a kényelem, hanem a koncentráció, nem a kapás, hanem az adás a normája. A művésznek a polgár az inkognitója. A művész úgy viseli a polgárt, mint egy jó szabású, tiszta gyapjú télikabátot.