Középről

Mi ez a Közép-Európa: leíró vagy ideologikus fogalom? Politikai vagy transzpolitikai? Nosztalgikus vagy utópikus? Miért olyan magától értetődő sok cseh, magyar, szlovén, osztrák etc. számára, és miért olyan ingerlő néhány pedáns, nagyhatalmi elme számára? Akik a bipoláris világrend és világkép fenntartásán fáradoznak, azok azt mondják: Bécs, az Nyugat. Budapest, az Kelet. Bécs kapitalista, Budapest szocialista. És ezt hiába csűröd-csavarod, ez így marad. De hát akkor miért jönnek mégis össze értelmes emberek ennek az enigmatikus fogalomnak a kibontása vagy éppen a cáfolata végett? Miért írnak róla annyian? Milyen tartalmával tud ez a földrajzi terminus némelyeket felbosszantani? Miért tetszik az egyiknek, és miért nem tetszik a másiknak? Hogy lehetne kitörölni a szótárból? Hogy lehetne testet adni neki?

*

Akár profetikus köd, akár szarkasztikusan leleplezett buborék, mindenki érzi, hogy van benne valami. A fogalom számos problematikus jelentést foglal magában, amelyekkel szembenézni fölkavaró lehet a manicheus klisék őreinek. Ez a valami a mai ideológiai sémák számára egyelőre klasszifikálhatatlan. De hát a klasszifikáló elmékkel ez a malőr a történelemben már több ízben megesett. Ezeknek a metaforáknak, amelyek diffúznak is látszhatnak, az az előnyük, hogy nincsenek igazán kimondva, csontig elemezve, hogy belső tartalékaik vannak, hogy tartogatnak még egyet-mást. Életük van. Mert aminek hosszú múltja van, annak jövője is lesz. A történelemben sok közünk volt egymáshoz, sok bajunk volt egymással, ez összetart. A kicsik attól tartanak, hogy senkinek sem számítanak, annak viszont, akivel annyi viszontagságunk volt, annak talán egy kicsit számítunk. Igen, nosztalgikusan emlékezünk minden jól sikerült közös munkára. Nézd meg a színházainkat a vidéki városokban, ugyanaz a cég építette őket egész Közép-Európában. Ez miért számítana kevésbé, mint holmi katonai paktumok? Ezek a színházak valóságos rokonok, a paktumok fikciók. Így adódott. Ez az etnoökológiai régió valami nagyobb erők között van, valami nagyok közé szorult. Itt van ezen a korántsem szerencsés, de nem is érdektelen helyen. Ilyenné lett, mit csináljon? Még neve se legyen szegénynek?

*

Közép-Európa fogalmának azért van valami transzpolitikai életképessége, mert olyan normális. Mert olyan magától értetődő, mint mondjuk akár a középosztály fogalma. Olyan naiv is, mint az értelmes normalitás, amely azt mondja: miért ne állhatnának úgy a dolgok, ahogyan állniuk az összes érdekeltek szempontjából a legelfogadhatóbb volna? Egyszóval, ahogy maguktól elrendeződnének. Miért kellene annak, ami szomszédos, széthasítva lennie? Ennek a naiv normalitásnak a nézőpontjából a széthasító törekvések paranoiák. Megkockáztatnánk azt az állítást, hogy akiket ez a szegény Közép-Európa-ötlet úgy felbosszant, azok valamilyen ideológiai paranoiában szenvednek. Józan ember a határokat nem megkeményíteni akarja, hanem feloldani. Akik a határok megkeményítésén fáradoznak, azok valamely kollektív paranoia szellemi foglyai. A fogoly beleragad a politikai játszma terminológiájába, ahol a fő játékos a mindenkori szovjet pártfőtitkár és a mindenkori amerikai elnök. Az újságírói tudat nem is tehet mást, azokat az egyéneket tekinti a történelem demiurgoszának, akik a napi hírekben a legterjedelmesebben szerepelnek. Közép-Európa fogalma azokhoz áll közelebb, akiknek az a meggyőződése, hogy a közép-európai történelem demiurgoszai itt laknak helyben, és igazán nemcsak politikusok.

*

Annak, aki például Budapesten él, fontosabbnak látszik, hogy helyben mi történik, mint az, hogy az amerikai elnök vagy a szovjet pártfőtitkár mit gondol arról, ami Budapesten történik. Az a benyomásom, hogy ez a két ember nem olyan sokat gondolkozik Budapestről. Megvan a maguk baja. Amit ők gondolhatnak, az benne van az ő kliséik rendjében. Ennél igazán érdekesebb az, amit a helybeliek és a környékbeliek, szóval akik gyakran megfordulnak itt, gondolnak a városunk életéről és annak újabb alakulásairól. Leginkább az számít, hogy ennek a földrajzi térségnek a lakói mit gondolnak magukról, és hogyan látják magukat a környezetükben.

*

A fecskék is csiripelik, hogy a birodalomépítő imperializmusok kora lejárt, a dekolonizáció megy tovább, eléri a középhatalmak után a globális hatalmakat is, mert a globális hatalom illúzió, és csak bosszúság forrása – ezt a vietnamiak és az afgánok szemléletesen bebizonyították. Minden népnek megvan a maga módszere, hogyan tegyen valamit az önállóságért, mert elvetemülten mind önálló akar lenni, és nem hisz annak, aki azt mondja neki, hogy ez nem lehetséges. Aki nekem, budapesti polgárnak azt bizonyítja, hogy a jelenlegi európai geostratégiai status quo, ha nem is jó, de bármiféle destabilizációja káros, arról én tudom, hogy más nyelven beszélünk. Mert én ezt a status quót tartom károsnak, mivelhogy ebből a status quóból a hidegháború, esetleg maga az emberileg elviselhetőnél is forróbb háború következik. Ha viszont a politikusok már nem akarják a hidegháborút, akkor felül kell vizsgálniuk a geostratégiai status quót.

*

Vége a háború utáni korszaknak, a századvégen már robbanásveszélyesek ezek a század eleji konstrukciók, ezek a nagyhatalmi, kongresszusi döntések népek sorsáról. A múló idő érvénytelenítette őket. Intelligensebb, ökologikusabb, az emberi valósághoz rugalmasabban igazodó szerkezetekkel kell felváltani őket, amelyek összhangban vannak az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában foglalt követelményekkel, a világközösség által univerzálisan elfogadott elvekkel. Ez minden érintett fél felelőssége. Az instabilitás adva van, lusta szellemek hátat fordítanak neki, és türelemre intenek mindenkit.

*

Közép-Európa ma kezd érdekessé válni. A fogalmaknak élete van. Négy éve még azt találgattuk, hogy van-e még álom Közép-Európáról a földrajzi értelemben vett Közép-Európában. És hogy van-e szellemi megfelelője a földrajzi fogalomnak? Azt kérdeztük: miért is ne lenne a földabrosz minden tájának saját kulturális arca? És felvetődött a kérdés, mi hatalmasabb: az aktuális katonapolitikai határ vagy az a normális igény, hogy a világtérkép minden tájának meglegyen a maga öntudata. Többeket megnyugtatna, ha csak azt állítanánk: ó, kérem, semmi az egész! Csak egy kis leírófogalom kultúrtörténeti komparatisták házi használatára. Kevésbé megnyugtató, ha azt állítjuk, hogy ez a Közép-Európa-fogalom valami aktív szellemiséget is jelöl. Egy ébredező mentalitást, esztétikai fogékonyságot, kommunikációs intimitást, mögöttes konszenzust, otthonosságot az irónia és a pátosz, az utópizmus és a cinizmus váltogatásában. Valami sokfejű alanyt, esetleg egy új történelmi ágenst. Mire egy nagyhatalmi elme megjegyezheti: Teremtőm! Még egy aktor! Nem voltunk már így is épp elegen a világszínpadon?! Nem óhajtunk újabb jövevényeket. Ez a sok kis ország külön-külön mind van, ezt elismerjük, vannak a földön picik is, oké, de Közép-Európa az nincs. És erről ne is halljunk többet! Az egész csak a német imperializmus találmánya. Amire e sorok szerzője gondolkodóba esik: igen, miért ne, lehet, hogy az, de az is lehet, hogy a vend imperializmusé.

*

Csak aggregátuma-e Közép-Európa a különbözőségeknek, vagy potenciálisan valami olyan közösség, amelyik tud is magáról, és amely legalábbis értelmiségi szinten kooperációra és szolidaritásra is képes? Nem valami új szovjetellenes eszme ez? Ha pedig valami olyan kompromisszumot ajánl, amely Amerika bármelyik európai pozíciójának feladását is magában foglalja? Ha tehát kölcsönös csapatvisszavonásokat is ajánl bizonyos térségekről, s nem csupán a fegyverek és a katonák számának százalékos csökkentését az aszimmetriák kiküszöbölésével, akkor egyszersmind nem Amerika-ellenes is? Nos, tessék színt vallani, mi ez a Közép-Európa? Történelmi-tipológiai csoportosítás-e vagy lehetséges politikai koalíció? Tudományos játék, költők nappali álmodozása vagy több annál, esetleg valami nyugtalanítóbb?

*

Igen, Közép-Európa fogalma politikai fogalom is. Azt az igényt jelenti, hogy a vasfüggönynek el kell tűnnie Európa közepéről, mert zavaró. El kell tűnnie a szovjet-amerikai katonai szembenállásnak is Európa közepéről, mert zavaró. El kell tűnnie a társadalmi alakulás katonai determinációinak. Közép-Európa kulturális fogalma magában foglalja a kettéosztott Európa katonai ábrájának az elutasítását. Elvi elutasítását, ami a felszámolás fokozatos programját tartalmazza. Azt jelenti, hogy ez a vaspáncél elócskult és megrozsdásodott. Azt jelenti, hogy nincs többé Brezsnyev-doktrína, noha amerikai közlések szerint a szovjet tankok száma csendben gyarapodott a közös európai ház középső helyiségeiben. De lám, ígéret hangzik el csökkentésükre. Nem sorsdöntő, hogy tízezernél több vagy kevesebb van, de megvan a mindenre kiterjedő hangulata annak is, ha nő, annak is, ha csökken a számuk. A csökkenés végtére is a hazavonulás irányába mutat. Fölemelt borospohár fogadja tehát a csapatvisszavonásokról szóló bejelentéseket, de a szuverenitás igénye addig nem szokott nyugodni, amíg egy ország területén idegen katonai alakulatok tartózkodnak. Kérdezhető, hogy vajon távozásuk után boldogabbak leszünk-e, említhető, hogy a szomszéd országok lakosságát a helybeli egyenruhások is kellőképpen meg tudják félemlíteni, mégis van egy olyan sejtelmünk, hogy a helyi civilek a helyi fegyvereseket előbb-utóbb meg tudják kezesíteni. Az önrendelkezés eszméje nem tud nem eszébe jutni a politikai nemzeteknek.

*

Nincs semmilyen nagyhatalmi, katonai-politikai doktrína és konszenzus, amely a geográfiai Közép-Európában élő emberek életét legitim módon meghatározhatná. Közép-Európa nehezen definiálható eszméje jelenti a bipoláris világkép tagadását és a multipoláris világkép igenlését. Nincsen vezető hatalom, és nincsenek kis szövetségesek. Aki közép-európainak mondja magát a politikai Kelet-Európában, az kinyilvánítja, hogy nem szövetséges Nyugat-Európa ellen, mert Nyugat-Európát nem tekinti ellenfélnek. Kelet-Európát sem tekinti ellenfélnek. Az ilyen ember a vezető hatalom fogalmát doktriner határozottsággal tagadja. Működőnek és tisztességesnek tartja viszont a demokratikus federációk, az egyenjogúak önkéntes társulásának eszméjét. Jelenti ez a fogalom azt az intenciót is, hogy a Föld bármely pontján élő emberek a maguk világának jogos közepén érezhessék magukat, s ne kelljen magukat mások csatlósainak tudniuk. Mások hatalmasabbak? Miben? Szerelemben? Irodalomban? Az élet melyik minőségében? Hogy a katonai pusztítóképességben hatalmasabbak? Az ma már nem érdekes. Az már a tavalyi hó.

*

Mert egyre kevésbé használható. Egy esetleges testvéri katonai intervenció például Budapesten már azért is kerülendő volna, ahogyan Varsóban is elkerültetett, mert megbolygathatná a kényes egyensúlyt, mert kölcsönös katonai készültséget idézne elő. De hát a kérdés föl sem vetődik, mivel a szovjet csapatok itt vannak a városban és a környékén. Tudomásom szerint senki egy rossz szót sem szól hozzájuk. Nagy létszámú helyi közvetítő személyzet kell ahhoz, hogy ezek a kaszárnyák legyenek a belső viszonyok leginkább meghatározó tényezői. Magyarországnak nincs oka katonai megszállástól tartani, megtörtént. Egyszersmind bebizonyosodott, hogy az adott életfeladatok megoldásához a katonai eszközök alkalmatlanok.

*

Budapesten senki sem fenyegeti az adminisztráció stabilitását, a fegyveres szervezetek biztonságát. Vannak ugyan civilizált tüntetések, de nincsenek erőszakos vagy fenyegető tömegmozgalmak. Senki sem kívánja ijesztgetni a kormányzat tisztségviselőit. A normalitás nyugodt revolúciója zajlik. Az, hogy a magunk sorsának a gazdái legyünk, éppen olyan normális igény, mint az, hogy a szomszédainkkal tisztességesen bírjunk együtt élni. Egy új, erőszakmentes, civil stratégia van érlelődőben. Ez szívósabb valóság, mint a kormányzatok politikai elhatározásai. Egy mentalitás megjelenéséről van szó, amelynek az a lényege, hogy megtanulunk együtt élni az abszurd antinómiáinkkal, és hogy ezekből az antinómiákból életmetaforákat csinálunk. Tizennyolcadik századi idealizmus egyfelől, másfelől nem is csekély ellenkező élettapasztalat. Komplexebb gondolkodásmód, mint a felhorzsolt ideológiai rendérzék pedáns őreié.

*

Közép-Európát emlegetni jelent valami jó szándékot is, udvarias együttélési készséget lakóhelyünkön a többiekkel, együttgondolkodási törekvést a szomszédainkkal, annak feltevését, hogy vannak közös érdekeink, és hogy lehet közös nyelvet találni kölcsönös nemzeti sérelmeink tisztázására. Azt a reményt jelenti, hogy nem fogunk az egymás elleni gyűlölködés mocsarába belesüllyedni, és azt a pedagógiai bizakodást, hogy a szabadság viszonyai között a nemzeti és a nemzetiségi ellentétek felszínre törnek ugyan, de vannak technikák a többé-kevésbé fair kezelésükre. A közép-európai autonómia stratégiájában a nemzeti és a demokratikus törekvések az értelmiségi középosztály hangadó részében párhuzamosak. Közép-Európa metaforája a nemzeti törekvések önfegyelmező keretéül kínálkozik, és alighanem nélkülözhetetlen emblémája a becsületes nemzeti kompromisszumoknak.

*

Nem követelő értelemben állítom, hogy Közép-Európa fogalma politikai fogalom is. Csak prognosztikus értelemben. Természetesnek találom, hogy minden területi csoport valamilyen ökológiai együttest alkot, és hogy ennek tudatában is van. Abban sincs semmi rossz, ha ápoljuk az autonómiánkat, és nem tartjuk magunkat perifériának. Az az álláspont is védhető, ha a kulturális komplexitás dimenzióját nem tartjuk alábbvalónak a fizikai hatalom dimenziójánál. A sok nem érdekesebb, mint a kevés. Van az életnek egy öntörvényű dimenziója, amely nem azonos sem a fegyveres erő, sem a tőkeerő nagyságával. Ez a dimenzió: a bonyolult emberi jelenség megértésének a művészete. Az a tudás, ami inkább a társaságban, az összejövetelekben, a személyiségben és talán éppen a művészetekben mutatkozik meg.

*

Mindkét szuperhatalom változatlanul jelentős katonai erőt tart Európában. Számottevő egyeztetett erővisszavonástól még távol vagyunk. A kommunista és kapitalista fehér civilizációk első számú ipari ágazata, a fegyveripar még sokáig mindkét oldalán ragaszkodni fog a katonai szembenállás ideológiáihoz. Az erjedés azonban csak bizonyos határok között respektálja a táborfelállást. Az ideológiai paranoiák szempontjából az volna rendjén, ha a határ mentén lakók haragudnának a leginkább egymásra. Ha a kettévágott falu felvége és alvége egyszersmind engesztelhetetlen ideológiai ellenfele is lenne a másiknak. A blokkszisztéma akkor életerős, ha koreaiak állnak szemben koreaiakkal, vietnamiak vietnamiakkal, németek németekkel, olyan mérgesen méghozzá, annyira fölfűtve az ideológiai dühösségtől, hogy képesek akár egymásnak is esni, más szóval: ha a kutya mérgesebb, mint a gazdája.

*

A bipoláris etikett szerint talán az osztrákoknak és magyaroknak is fékezniük kellene szomszédi, sőt – történelmi értelemben – rokoni érdeklődésüket egymás iránt; érdeklődésüket, amely ma sem túlságos, és ma sem felhőtlen, de mégiscsak létezik valamelyest. Lehet, hogy érdeklődés csak akkor van, ha érdekesség is van. A puszta szomszédság még nem indok önmagában a barátkozásra. Lehetünk egymáshoz udvariasak is. A barátkozáshoz valami érdekeset kell nyújtanunk, valami jelenkorit, nemcsak muzeálisat, valami emberi kísérletet.

*

A mi kísérletünk az lehetne, ha úgy viselkednénk, mint egészen normális szomszédok. Ehhez szükséges az, hogy mi magunk is normálisak legyünk. Magyarországon például most zajlik valami, amit úgy is nevezhetnénk: a normalitás újrafelfedezése, a visszatérés a normalitáshoz. Az újságíró úgy tesz, mintha újságíró lenne, a kiadó úgy tesz, mintha kiadó lenne. Egynémely képviselő úgy tesz, mintha képviselő lenne és így tovább. Egy társadalom elkezd demokráciát, egy pártállam elkezd jogállamot játszani. Nemcsak azért teszik ezt, mert azt hallják, hogy a Szovjetunióban is több helyen kezdenek néhányan demokráciát és jogállamot csinálni, hanem azért is, mert nem fogadták el állandó törvényszerűségnek azt a doktrínát, hogy a szovjet csapatok jelenlétében nem lehet demokráciát csinálni. Miért is ne lehetne már most, így, ahogy állunk, elindítani az erőszakmentes, sőt erőszakellenes demokratikus folyamatot?

Ez a kis ország most nem mondja fel Jaltát, csak a jaltai nyilatkozatok szövegéhez alkalmazkodik, amely nekünk önrendelkezést és demokráciát ígért. Kezdjük kitanulni a dolog módját. Végül is, volt többpártrendszerünk a háború utáni két-három évben, a szovjet csapatok nyomatékos jelenléte mellett is.

*

Ha az értelmiségi osztály számban és tekintélyben hangadó tagjai kezdenek bizonyos nézeteknek nemcsak a magán-, hanem a nyilvános megnyilatkozásokban is hangot adni, ha tehát normálisan, mesterségünkhöz illően viselkedünk, ha kivonjuk magunkat mindenfajta táboretikából, és kollektíven is olyan udvariasan állunk szemben egymással, ahogy az civil társaságban szokás, ha tehát nem zavarjuk össze a fejünket a kollektív egók paranoiáival, ha nem fogadjuk el a rémálmot valóságnak, akkor különös tapasztalatok várnak ránk.

*

Akkor kiderül, hogy amiről ijedezve azt hittük, hogy teljesen lehetetlen, az igenis lehetséges. Igen, mindenfajta fegyveres testületek jelenlétében fogunk demokráciát csinálni. Itt vagytok, vitéz urak? Jó egészséget. Mi attól még végezzük a dolgunkat. Mi nem látunk tibennetek sem ellenséget, sem fölöttest. Ha éppen megkérdezitek, hogy menjetek-e vagy maradjatok, nem fogunk erőszakkal marasztalni sem. Nyomott kedvű fiúarcok a kaszárnyakerítés mögött. Egyetek-igyatok, fiúk, aztán szép lassan vonatozzatok haza a mamához. Lehet, hogy a barátságnak jobbat tenne a diákcsere, mint ez a sok kaszárnya.

*

Csakugyan: miért ne akarjunk úgy élni, ahogy azt normálisnak tartjuk? Ebben a városban az autonóm tartás kezd normális lenni. Finom vegyi folyamat ez a lélekben, az értékek egy bizonyos kollekciója átadja a helyét egy másik kollekciónak. Már nem igénylünk ideológiai álarcot, mert az arcunk annál érdekesebb. Itt már nem érdemes hazudni. Ismerjük a színét is meg a visszáját is. Épp eleget tudunk egymásról ahhoz, hogy bármifajta felvágás ne minősülne ízléssértőnek. Közép-európaiak között a politikában is csak körülbelül annyi felvágás engedhető meg egymással szemben, amennyit mondjuk egy muzikológus megenged magának egy másik nemzetbeli muzikológussal szemben.

*

A világ egyik politikailag legkevésbé stabil térsége ma a keleti Közép-Európa. Kezdenek ránk aggodalommal nézni. Innen is, onnan is türelemre intenek. Senki sem óhajtja, hogy például a magyarok kisétáljanak a Varsói Paktumból. A mai világstruktúra az amerikaiaknak nem olyan rossz, az oroszoknak sem olyan rossz, a franciáknak, az angoloknak, a nyugatnémeteknek és az osztrákoknak sem olyan rossz, de a keleti Közép-Európában sok ember úgy gondolja, hogy rossz, és hasonlóképpen gondolják ezt a Balti-tengertől az Adriáig egyre többen. Ennek megfelelően térségünkön a belpolitika eseménydúsabbá lett. Az öreg struktúrák nyúlnak-repedeznek. Úgy is mondhatnánk: kezd a közélet pezsegni, erjedni. A tekintélyuralom szellemi tartalékai kimerültek. Megöregedett mozgalmak már nem tudnak szenvedélyes ifjú militánsokat magukhoz vonzani. Vannak szenvedélyes fiatalok, de azok máshol vannak. Mi dolga van a város szapora beszédével a katonai erőnek? A stramm cenzúrához nemcsak sok odaadó cenzor kell, de még ráadásul valamicske hit is a cenzúra értelmében. De ha ezek az odaadó cenzorok eltünedeznek, mert már nem hisznek abban, hogy ennek a ténykedésüknek bármilyen értelme van, ha már egy kicsit sem hisznek benne, ez bizony furcsa állapot. Mi történik akkor, amikor az emberi szó és vele talán a lélek is elszabadul? A jelenről beszélek és a küszöbönálló jövőről, amelynek azt hiszem, kedvezőbbek az auspiciumai, mint a hasonló korábbi kísérletek alkalmával.

*

A merev struktúrák olvadóban. Nemcsak a konzervatív kommunizmus, de a konzervatív antikommunizmus is megöregedett. Okos konzervatívok érzik már, hogy a szovjet birodalom elindult egy belső transzformáció útján, amelyet nem lehet egy ember nevéhez kötni, noha sokat köszönhet neki. Ez a transzformáció belülről megkérdőjelezi a mai katonapolitikai struktúrát. A hidegháborúhoz két lelkes játékos kell. Ma ez a két lelkes játékos a világszínpadon nincs jelen. Amerikai konzervatívok is kezdenek utalni a kétoldalú csapatvisszavonás lehetőségére. Azt mondják, védjék meg magukat az európaiak, ha olyan gazdagok. Adunk nekik atomernyőt, az is elég. Miért is ne legyen valamilyen közép-európai semleges övezet? Az amerikaiak európai katonai jelenléte évente százmilliárd dollárba kerül. Mit lehetne ebből megtakarítani a nagy államadósságok idején? Terjedez az ilyenfajta okoskodás: „Ha ők is visszavonnak, méghozzá többet is, mint mi, mert nekik több tankjuk van, mint nekünk, akkor talán mi is visszavonhatnánk valahol valamit, hogy a dolognak mégiscsak meglegyen a kétoldalú, szerződéses komolysága.” A két globális hatalom egy lépést tesz a realizmus irányába: tudomásul veszik, hogy már inkább csak imperiális, mint globális hatalmak. Az imperiális felelősség kötelez. A kis Magyarország is íme már felcsipog: „Kérem szépen, ha már mindenképpen ki tetszenek vonulni, akkor tessék talán itt, minálunk kezdeni. Virág is lesz, búcsúztatóbeszédek is lesznek.”

*

Íme egy igen optimista elméleti forgatókönyv. Az értelmiség fokozatosan kisajátítja a pártot, anélkül hogy bárkinek egy hajszála is meggörbülne. A civil társadalom eszméjével az államtársadalom személyzete is kezd egyetérteni. A politikai bürokrácia úgy ér véget, hogy beleolvad az értelmiségi középosztályba. Lemond rendi kiváltságairól mind a politikai hatalom, mind pedig az anyagi részesedés terén. Teheti, mivel kárpótolni tudja magát, képes belépni a versenyszférába: kibírja ugyanis. Megvan a magához való esze.

*

Előbb-utóbb rá kell jönni arra, hogy kis országok is lehetnek a kezdeményezői nemzetközi változásoknak. Rossz és jó értelemben egyaránt. Valamilyen új helyzet elé állíthatják a nagyokat. A magyar kormány megengedhetné magának, hogy ünnepélyes barátsági és megnemtámadási szerződést kössön két semleges szomszédjával, Ausztriával és Jugoszláviával. Ennek a két szimbolikus barátsági és megnemtámadási egyezménynek nagy jelentősége volna. Kinyilvánítaná, hogy a barátság áthatol a meglévő szövetségi határokon, és valamikor talán még egy új szövetség magvát is alkothatná. És akkor egy olyan történelmi összetartozást újítana fel, amely szívesen látna újabb csatlakozókat, helyreállítva egy javított Duna-társulást. Hogyan tudna ez a három igen különböző adottságú ország közös kulturális piacot, közös tanulóterepet csinálni? A federális demokráciáról Ausztriának van mit mondania, ami a szomszéd országokban érdekes lehet. A kérdés így áll: amit birodalmi eszközökkel kellett a Habsburgoknak úgy-ahogy ellátniuk, hogy lehetne azt a feladatot ma kollegiálisan elvégezni? Végül is nem főrendek tárgyalnak egymással, hanem politikusok, értelmiségiek, akadémikusok, üzletemberek. Lehet, hogy a Jugoszlávián belüli nemzeti ellentétek is rugalmasabban lennének kezelhetők egy közép-európai integrációban. A szlovének, azt hiszem, előbb fogják megérteni ezt, mint a szerbek, de a szerbek sem tudnak ennél okosabbat kitalálni. Reálisnak tartok egy barátsági és kulturális együttműködési szisztémát, amely számunkra előnyös önreflexiót kínálna. Lehetővé tenné egy bizonyos idő múlva a szovjet csapatok jelenlétének revízióját is, hiszen ha Magyarországot a szélrózsa minden irányából olyan országok veszik körül, amelyek parlamentjeivel barátsági szerződéseket kötöttünk, akkor ki ellen védenek ezek a hadosztályok?

*

Magától értetődőnek tartom, hogy amíg közép-európai integráció nem lesz, addig rendezetlen marad a trianoni határok által az anyaországtól elvágott magyar kisebbségiek helyzete is. Egy közép-európai integrációban, könnyen átjárható határok mellett, a kétnyelvűség, a kettős-hármas identitás, tehát az emberi realitás normális volna. Addig azonban – tehát a homogén nemzetiségűnek igényelt közép-európai nemzetállamokban – a kisebbségek kettős terhelése fennmarad. A kisebbségeknek érdekük fűződik Közép-Európához. A kis nemzeteknek is érdekében áll Közép-Európa megalkotása. Ezeknél a kis monocentrizmusoknál érdekesebb lehetne egy policentrikus hálózat a bankéletben éppúgy, mint a zenei életben. A policentrikus hálózat nem szünteti meg a monocentrikus hálózatokat, csak új topológiai mezőbe helyezi azokat.

*

Ahhoz, hogy ne egyen meg az unalom, nekünk a vállalkozók aktív szerepe kell. Közép-Európának transzcendencia kell – valami kísérlet. Például egy történelmi kísérlet. Hogyan lehet kinőni a paternalizmusból? Hogy lehet ezen a tájon öntudatához segíteni az ébredező civil társadalmat? Nehéz beszélnünk egymással, más nemzetbeliekkel, mert kevesen beszélnek idegen nyelveken. Valahogy azonban csak találunk közös nyelvet. Lehet furcsa hálózatokat csomózni keresztül-kasul a térségen. Személyes nyomozás, hogy mi teszi a másikat ismerőssé, rokonná, természetesen nem mindig a legvonzóbb értelemben. Minduntalan kitörnénk valami szorosságból, és mégis rendkívüli a mi összebújó képességünk. Miért ne adnánk még egy keverést, még egy alkotóelemet, még egy nemzeti színt ennek a nyomott családiasságnak? Csak akkor van élet, ha nyüzsgés van. Csak akkor van nyüzsgés, ha válság van. A gondolkodás meglódulását nem tekinteném válságnak. Miért azonosítanám a paternalizmus válságát a társadalom válságával? A paternalizmus válsága a civil társadalom egészségének a jele.

Manapság meglepődik az ember, hogy ott, ahol eddig annyi korlát vette körül az életünket, mennyi minden lehetséges abból, ami eddig lehetetlennek látszott. Felgyorsulása volt ez – minek is? Minthogy a változás megtörtént, ergo meg is történhetett, és nem szólt ellene semmilyen szubsztanciális törvényszerűség. A civil társadalom Budapesten nemrég fölébredt. Lehetséges volt a kelet-európai szocializmusokban jelentős meghátrálásra késztetni az egész életet behálózó cenzúrát. A kommunikációt már nem lehet egy kézben tartani. Sokan fölébrednek abból a fikcióból, hogy egy mindenható hatalom uralkodik felettük. Az ébredés stratégiájában az a megkapó, hogy nem kell hozzá semmi erőszakosság. Ellenkezőleg, általában kiiktatja az erőszakot a megengedhető gesztusok köréből, és csak szigorúan megvizsgálandó, kivételes esetekben fogadja el azt.

*

Az ébredés stratégiája abból indul ki, hogy a represszív etatizmus nem egyéb, mint egy lidérces álom. Az indulatos, de nevetni is tudó felvilágosodás állapotában az ember rákérdez minden szabadságkorlátozásra, minden értelmetlenségre: miért? Csakugyan, miért? Az ébredés – aktív érdeklődés. Szerény halandók egyszer csak úgy vélik, hogy nekik is közük van a szűkebb és tágabb közügyekhez, még akár az emberiség túlélési esélyeihez is. Néhány figyelemre méltó jel mutat arra, hogy az óvatos állampolgár kanti értelemben vett világpolgár akar lenni. Sokan átmennek egy bizonyos gondolkodásmódból egy másikba. A bensővé tett paternalizmus visszája – a lemondó ráhagyás és tehetetlenségérzés. Egy közép-európai nagyvárosban, Budapesten most nem néhány száz, hanem néhány tízezer ember megunta a saját bénaságát. A nem-ráhagyás a közelmúltban még személyes kihívás, alkalmasint botrány volt. Nem akart az ember botrányhős lenni, csak éppen nem akart ráhagyni sem, így hát mégiscsak botrányhős lett. Most kezdenek annyian nem-ráhagyni, hogy ez már nem is botrányos, sőt lassan normális lett. Minden új normalitás magában hordoz valami újítást.

*

A demokratikus folyamat világfolyamat. Az autoritárius rezsimek fokozatos dekompozíciójának a folyamata (és bennük valami más dolognak a megjelenése) valóban érdekesnek ígérkezik. Az a történelmileg egyedülálló jelenség állt elő, hogy a történelmi változás főbb ágensei egyszersmind gondolkoznak is azon a furcsa jelenségen, aminek a részesei. Majdnem mintha a történészek csinálnák a történelmet. Ez most finomabb munka, mint az ötvenhatos volt. A szereplők jobban tudnak az idővel bánni, nem hamarkodják el a dolgot. Eszerint a végzet papírtigris, a rendszerek szubsztanciája csupán szóbeszéd, és az ijesztőgépezetek sem olyan ijesztőek, ha az értelmiségiek rendesen elvégzik a dolgukat. Ezt mindig is gyanítottuk.

*

A közelgő 1992-es év egy új európai idealizmus mérföldköve lesz. Ez az idealizmus mindenképpen tesz egy körutat a keleti Közép-Európa városaiban. A nyugat-európaiak kezdik megérteni, hogy nem beszélhetnek európai egységről, ha hátat fordítanak Budapestnek, Prágának, Varsónak, Kelet-Berlinnek vagy a jugoszláv fővárosnak. A közép-európai térség új nemzetközi rendezést kíván. Megkezdődött a ráerőltetett sztálinista struktúra eróziója és a hozzá fűzött illúziók szétfoszlása a politikai bürokrácia körében is. Eddig inkább az értelmiség beszélt a bürokrácia nyelvén, most inkább a bürokrácia beszél az értelmiség nyelvén.

*

Magyarország helyzetének az a különössége, hogy a magyar politikai elit újabb nemzedéke fél szívvel maga is szeretne kibontakozni a saját rendszeréből. A megfiatalodott vezetés hátát nem nyomasztja a saját lakosság letörésének közvetlen felelőssége, sem a vezető szerep az ötvenhat utáni neosztálinista ellenforradalomban. Nem kell magát a szovjet intervenció helyi adminisztrációjának tekintenie. Fokozatosan mindinkább azonosulhat a tartós nemzeti érdekek képviseletével. Ha nemzeti stratégiát követ, ez nem jelenti azt, hogy nyíltan szembefordul Moszkvával, hanem azt jelenti, hogy egy demokratikus szocializmus agentúrája lesz a blokkon belül. Egy olyan kommunista párt, amely a rendelkezésre álló garnitúrán belül a demokratikusabb reformszárnyat képviseli, ha valóban átáll egy nemzeti, közép-európai vágányra, akkor komoly politikai tőkét szerezhet magának, és demokratikus versenyfeltételek között is megtarthatná a hatalmának egy, bár más minőségű, de tekintélyes részét.

*

Demokratikus szocializmus? Nehéz megmondani, hogy mi az, de lehet róla vitatkozni. Erős nemzeti és demokratikus nyomás nehezedik a kormányzatra, ez pedig kezdi megérteni, hogy csak a demokratikus értékekre hivatkozva maradhat konszenzusban a nemzetközi közvéleménnyel. A magyar közvélemény is sejti, hogy nem adhatja át magát az irredenta-soviniszta neheztelésnek, mert ahhoz nem talál a határokon túl szövetségeseket. Az emberi jogok és a kulturális értékek védelméhez viszont talál szövetségeseket szerte a világon.

*

Mi van Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában és Albániában? Négy országban, ahol nincsenek szovjet csapatok. A helyi uralkodó elit évtizedeken át megőrizte tekintélyuralmának a szilárdságát. Mindenütt jól bevált és valamennyire tetszett is a népnek a paternalista modell és alkalmasint az üdvösséghozó vezér, aki felhatalmazását az uralomra formálisan a párttól, ténylegesen – udvaroncai szerint – egyenesen a világtörténelemtől kapja. Jugoszláviában most kezd a Tito-kultusz megdőlni. A zsarnokok között Ceauşescu a legszürrealistább. Úgy látszik, ezt a csődtömeget is el lehet fogadtatni egy lakossággal, ha a vezér korlátlanul alkalmazza a nemzeti dicsekvés tömeglélektani fogását.

*

A nemzeti kommunista rendszerek antidemokratikus, kisebbségellenes, egységesítő és alárendelődést követelő nacionalizmusával szemben megfogalmazódóban van egy kritikai, közép-európai demokratikus nacionalizmus, amely tud szolidaritást vállalni nemcsak a saját nemzetéhez tartozókkal, hanem a szomszédokkal is. A demokratikus nemzeti és közép-európai érdekek óhatatlanul magukban foglalják az önrendelkezés fokozatos, de csorbítatlan helyreállítását is. Ezeknek az érdekeknek a képviselete elutasít mindenféle kényszergyámságot. Ez a közép-európai politikai gondolkodás nagy kihívása: milyen formákat talál az etnikai-nemzeti sérelmek kölcsönös mérsékelésére. Meg kell találni normális helyünket a kontextusban. A kelet-közép-európai újdemokraták személyesen aktív és kezdeményező külpolitikát kénytelenek folytatni, mert mindenki más jól megvan a mai status quóval. Benne vagyunk a kontextusban. Befolyásolni is lehet az európai folyamatokat és a nagyhatalmi döntéseket. Fontos, hogy az értelmiség és a kormányzat között nyilvános és folyamatos dialógus működjön, csak akkor tud a kormányzat a külpolitikájában szerencsésen originális lépéseket tenni. Nem az a kérdés, hogy mi a neve a hatalom első emberének, hanem az a kérdés, hogy milyen stratégiát követ. Úgy sejtem, hogy a közeljövőben előtérbe kerül a nyilvános vita a hosszú távú, demokratikus, nemzeti és közép-európai stratégiáról.

*

Most érlelődik – rohamosabban, mint korábban – a szerződéses tárgyalási stílus, a demokratikus politikai kultúra. Olyan értelmiségiek a hangadók, akik egymással beszélő viszonyban vagy éppen jóban vannak. Ebben az ébredési folyamatban méltányolandó szerepe volt a szovjet és a kelet-európai cenzúratörő disszidenseknek, akik egy új társadalmi szerepet, egy új magatartástípust mutattak be a nagyközönségnek. Példájukkal jelezték, hogy így is lehet. Nem könnyű, de lehet. A nagy többség inkább a biztonságos gyarapodást választotta. Ahogy azonban a válságok feltárják sötét mélyüket, ahogy a szegényedés beköszöntött, a konzumáció etikája, a gyarapodók konformizmusa groteszk öncsalásnak bizonyul. Az új politikai kultúra értéknek tekinti az autonóm társaságok és viselkedések hálózatát, mezejét, egyszóval az értelmiségi emancipáció stíluspróbálkozásait.

*

A demokrácia minden újrafölfedezése – egyszersmind a megújítása is. Remélem, hogy az újdemokraták változásigénye nem merül ki abban, hogy X. Y. helyett Y X. legyen felül. Igényünk a polgári szabadságra tágabb annál a különös óhajnál, hogy két elnökjelölt közül melyik győzzön a lóversenyben. Maguk a polgárok akarnak szóhoz jutni. A disszidens: előpolgár. A független, cenzúrázatlan, földalatti sajtó munkatársai kedvet ébresztettek a legális újságírókban a valódi újságíráshoz. Azt, hogy van független közvélemény, és hogy ennek a megnyilatkozásairól lehet a hivatalosan fenntartott sajtóban is olvasni – alig túlbecsülhető változásnak tartom. Legfontosabb a médiumok demokratizációja, a nyilvánosság, a közvélemény lassú fölébredése. Küszöbön áll az az idő, amikor sok ember, aki senkinek érezte magát, egyszer csak rájön arra, hogy ő is valaki, és mi több, képes a többieket is meggyőzni erről. Társadalomról igazában csak akkor beszélhetünk, ha kifejezi önmagát. A hűtőszekrények szegényesebbek lettek, a közbeszéd azonban mintha dúsabb lenne. Furcsa munka elemenként szétszerelni és az irattárba tenni egy mitológiát.

*

A társadalom erősödik, mert az emberek átmennek egy kollektív élmény katarzisán. Minden nemzet keresi az összeforrasztó közös élményeket, ez vagy valami nagy szenvedés szokott lenni, vagy valami, amire büszkének is lehet lenni. A legutóbbi nemzeti vereség, az 1956-os már a hátunk mögött van. Most újra eljött az önálló játék ideje, de ez most mintha tapasztalatain okuló játékstratégia lenne.

*

Demokratikus jogállam, ez a kifejezés mind gyakrabban szerepel a sajtóban. Új alkotmányról, alkotmányozó nemzetgyűlésről, többpártrendszerről, törvényesen biztosított egyesülési, gyülekezési és sajtószabadságról esik szó a sokasodó független nyilatkozatokban és a tüntetéseken skandált jelszavak között, majd pedig a törvényjavaslatokban. Már nem az a kérdés, hogy ki legyen a nemzet atyja. Nem mutatkozik igény semmiféle demokratikus paternalizmusra sem. A demokráciának nem elégséges bizonysága a szabadon választott képviselő vagy elnök, akire a nemzet rábízhatja a sorsát és a lelkiismeretét. Fontosabb, hogy a választópolgár mit csinál és hogyan él, amikor éppen nem szavaz, vagyis ideje javában. Ez a posztkommunista civil társadalom nem bízza rá a sorsát és a lelkiismeretét senki teremtett emberre. Rájuk bízza az ügyek vitelét törvényes határok között. Ez a megélesedő tekintet a körmére óhajt nézni mindenféle hatalomnak. Ez az új aktív réteg nem éri be azzal, hogy időnként szavaz. Maga is tevékeny akar lenni. Maga is hallatni akarja a szavát.

*

Az értelmiségi és a vállalkozó polgárok közötti gyanakvás oldódik. Közös óhajuk a demokratikus jogállam. Az értelmiség nem kívánja államosítani a polgári egzisztenciákat. Ez most a közép, a gondolkodó, vagy ahogy régen mondták, a művelt középosztály mozgalma. Értelmiségiek nem játsszák azt, hogy ők nem ők, hogy ők csak csatlakoznak másokhoz. És mivel ez nem munkásmozgalom és nem parasztmozgalom, mivel nem kényszerül semmilyen színlelt retorikára, módjában áll feltárni és képviselni más társadalmi csoportok, akár az egész nemzet érdekét. Nincsen nagyburzsoázia, nincsen nagy bank- és korporációs tőke, csak jobbára egyetemi végzettségű gazdasági tisztviselők vannak, akik életmódjukkal, beállítottságukkal az értelmiségi középosztályhoz tartoznak. Éppen ezért a változás nem elsősorban a személycserékben fejeződik ki, hanem inkább abban, hogy ugyanazok az emberek mást mondanak ma, mint amit tegnap mondtak.

*

Van még egy újdonság: a katonai értékek vonzása egyelőre elhanyagolható. A régi nacionalizmus militarista volt, az új nem az. A tüntetőknek a rohamosztagosokkal szemben a legjobb fegyvere a vicc. A normalitás lázadása és a non-violens stratégia együttesen új modellt alkot. Átvettünk valamit, amit a modern időkben Tolsztoj, Gandhi és King kezdeményezett, és amit az összes földrészen a polgárjogi mozgalmak is magukévá tettek, közös stratégiájukként. A demokratikus nacionalizmus, az emberi jogok ideológiája, az internacionális szolidaritás az emberi jogok körül, az öntudatok kitágulása a közép-európai régió, az európai kontinens és a választott szellemi hálózatok horizontjáig: a gondolkodásnak egymásba épülő szintjei ezek. Mivelhogy az átalakulást az értelmiségi középosztály csinálja, ezért a változásnak nem a politikai nyelv az egyetlen hiteles nyelve. Az ébredés stratégiája magában foglalja a politikai autonómiák igényét, de több annál. Visszateszi vagy talán odateszi a politikai kultúrát a maga arányos helyére a kultúra egészében.

*

Ahogy a későn jövőknek, ha ügyesek, van valami előnye a technikai fejlődésben, úgy a kultúrában és ezen belül a politikai kultúrában is előállhat egy ehhez hasonló helyzet. Akik ma csinálják a demokráciát és az alkotmányt, azok tudják, hogy mi történt az elmúlt kétszáz évben. Ez a mi keletkező demokráciánk talán éberebb. Mögötte van már a hitlerista és a sztálinista tapasztalat. Itt valami posztfasiszta és posztkommunista demokrácia készül. Az átalakulás során annyi marad a szocializmusból, amennyit a társadalom abból önkényesen megújítva megtart és asszimilál. Ha megkérdeznék az embereket, azt hiszem, kevesen kardoskodnának a katonai költségvetés szinten tartása mellett, de a többség megszavazná a kedvezményes költségtérítésű gyermekintézmények fenntartását. Ha a szocializmus redisztribúció, akkor egy felelősséggel megvizsgált ember- és környezetvédő redisztribúciót a posztkommunista demokrácia is fenntart.

A nyolcvanas évek végén az új magyar demokratikus mozgalom egyik szembeötlő sajátossága, hogy inkább középről indul. Mozgásba jött az új, kitágult középosztály, értelmiségi csoportok jelentkeznek a politikai mezőben. Az első magyar disszidensek főként szociológusok, filozófusok és építészek voltak; mind jeles személyek a maguk szakmájában; néhány író is akadt közöttük. Hosszú éveken át csak ők szerepeltek a független megnyilatkozások porondján, a protestálók, az aláírók között. Aztán jöttek mások is. Jött az Írószövetség, jöttek a fiatalok, a tudósok, az újságírók, a tanárok, a bírók, és mind külön szervezeteket alakítottak. Ezerszám alakulnak az egyesületek, körök, társaságok, klubok, szervezetek, hovatovább pártok is. A független mozgalmak köztereken rendszeresen tüntetéseket és nagygyűléseket rendeznek. Kora nyáron a rendőrség ütött, aztán egy darabig nem ütött, most késő ősszel már megint üt. Lehet, hogy most egy darabig megint nem fog ütni. A szabadabb beszéd betódul a közlő szervekbe, némelyik újságot hosszasabban is lehet olvasni. Belső és külső emigránsok könyvei ismét megjelennek, a fantomok életre kelnek. A hivatalos politikusok kezdenek úgy beszélni, mint akik tudják, hogy az utolsó szó nem okvetlenül az övék lesz. Mint akik most tanulják a dialógus stílusát. A hatalmi arrogancia kezd kimenni a divatból. Az érett demokráciák felnőtt társaságában zsibongó frissességével és ügyetlenségével ennek a fiatalos jövevénynek is megvan a maga vonzóereje.

*

Ötvenhatban még a rendszer saját szövegét fordították az aktivisták a rendszer ellen. Az igazság letéteményese a munkásosztály volt, működött a lenini felkeléselmélet meg a marxista-leninista forradalmi romantika. A nemzeti-demokratikus forradalmárok néhány évvel korábban még hivatásos forradalmárnak szerették volna önmagukat látni. Még az 1980–81-es Szolidaritás is új munkásmozgalom volt, anarchoszindikalista elemekkel és értelmiségi tanácsadókkal. Tömegeire büszke mozgalom, élén a karizmatikus munkásvezérrel. Magyarországon organikusabban jut szóhoz az értelmiség, az új középosztály, amely már egy újabb, a tényállásnak megfelelőbb álláspont nevében lép fel. Ez a tudás a liberális-demokrata spektrumban helyezkedik el, és az alkotmányos garanciákat nem hajlandó tovább nélkülözni. Ez már nem a revizionista pártnyelv, az értelmiség kezdi már a saját nyelvét használni. Az emberi jogok ideológiája behálózta az egész földet, és társult a plurális demokrácia követelményével. A pluralizmus elfogadott igény lett, és a vezető hivatalnokok sem tudnak vele szemben hathatós ellenérveket felsorakoztatni. Budapesten ma nincsen erős hivatalos ellenállás azzal a társadalmi igénnyel szemben, hogy az ellenzéki mozgalmak is törvényesen működhessenek. A szocialista pluralizmus és a demokratikus szocializmus hivatalos jelszavakká lettek – egyelőre igen homályos tartalommal.

*

Nemzeti elitek játékáról és játékstratégiájáról van szó. A különböző nemzeteknek a politikában is megvan a maguk játékstílusa. Különös történelmi okok miatt a magyar – uralkodó és a vele vitában álló politikai-kulturális – elit inkább tud újítóan viselkedni, mint a többi kelet-európai vezető réteg. Azért mondom, hogy újítóan, mert felfedező értéke van annak a kísérletnek, hogyan lehet megoldani a mindeddig lehetetlennek mondottat: hogyan lehet egypártrendszerű államszocializmusokba demokratikus intézményeket beépíteni és általuk az egész ország hangulatát megváltoztatni? Ha igaz, hogy Kelet-Európa a mai nemzetközi politikai status quo, és a blokkrendszer túsza, hogyan lehetne mégis kijátszani a lehetetlent?

*

Ötvenhattól nyolcvanhétig tartott a Kádár-korszak, a szovjet típusú egypártrendszer restaurációja, konszolidációja és kezdődő eróziója. Szemben a csehszlovákiai és lengyel restaurációkkal, Kádár János restaurációjának számláján közel négyszáz végrehajtott halálos ítélet van. A kezdet – a megtorlás – minden bizonnyal kegyetlenebb volt, mint a többi kelet-közép-európai országban. Paradox, hogy a nyolcvanas évekre a magyar rendszer sok tekintetben liberálisabb, engedékenyebb lett, mint a többi kelet-európai rendszer, habár többféle szabadságot mind a lengyel, mind a jugoszláv vezetés inkább engedélyezett, mint a magyar. A különös körülmények egyikeként megemlíteném, hogy az elmúlt évtizedben még a konzervatív bürokrácia is mérsékletet tanúsított a represszióban a rendszer szórványosan fellépő intellektuális ellenzékével szemben. Latin-amerikai vagy török jellegű öldösés és kínzás nem történt. Politikai perek, letartóztatások inkább csak fenyegették az utóbbi másfél évtizedben az új demokratikus ellenzéket, de annak tagjai közül ténylegesen senkit sem börtönöztek be. Eltérően a többi kelet-európai politikai rendőrségtől, a magyar mértéktartóbban zaklatta a cenzúratörő nyilvánosság munkatársait, habár kötelességmulasztással sem vádolható, zaklatott annyit, amennyi mellett a magyar kormány még kaphatott nyugati hiteleket. Mindenesetre a Kádár-korszak (más szóval a politikai vezetés kizárólagos egyeduralma a legális közlő szervek, a büntetlen nyilvánosság szférájában) vagy hogy múlt századiasan fejezzük ki magunkat, az abszolutizmus kora véget ért.

*

A mai különös helyzetet az jellemzi Magyarországon, hogy az ellenzék csoportjai még nem esélyesek a kormányalakításra, és nem alakítanak árnyékkormányt. Egyelőre inkább csak programszerkesztésre, szervezeteik kiépítésére, alkalmi nyilatkozatokra telik az erejükből. Jelen akarnak lenni a színpadon. Még nincsen sok tapasztalt emberük, nincsen kidolgozott alternatív kormányprogramjuk, és nem állnak elő azzal az igénnyel, hogy a politikai bürokrácia adja át a helyét az ő személyzetüknek. A maguk nyelvét beszélik, nem keresnek mindenáron konszenzusnyelvet. Az ellenzéki beszéd ma még nem igazodik a gyakori közvélemény-kutatásokhoz. Tucatszámra lépnek fel a pártkezdemények, és ez a diszperzió lehetségesnek bizonyul. Alighanem ilyen a felkészülés alkalmas szervezeti kerete. Az egypártrendszer táguló határain belül kialakul a többpártrendszer. Az egypártrendszer a tojás, a többpártrendszer a csirke. Mind az uralkodó egy párt, mind a párton kívüli politikai mező – beleértve a sokarcú ellenzéket – pluralizálódik. Az egység nem elsőrendű érték, a személyes tarkaság inkább. A csoportok kiválnak egymásból, osztódnak, duzzadnak, aprózódnak, új meg új elnökségek és szóvivők kerülnek mikrofonközelbe, lehet ezt a jelenséget groteszk zsibvásárnak is tekinteni, de lehet benne meglátni egy demokratikus politikai műveltség elemi iskoláját is. Ezt a tarka mozgalmat nehezebb lefejezni, mert ehhez a sok fej levágása volna szükséges. Ezt a gyorsuló differenciációt sokan szétbomlásnak tekintik, de lehet erjedésnek is tekinteni.

*

Nagy kérdés, hogy mennyire alkalmas Magyarország erre a kísérletre. Mennyi tehetség és érettség van a magyar társadalom különböző uralkodó és nem uralkodó vagy éppen ellenzéki elit csoportjaiban arra, hogy átvezessék az országot ezen a transzformáción, ezen a reformsorozaton – katasztrófák és erőszak nélkül? Nagyon fontos, hogy erőszak nélkül. Aki ötvenhatra gondol, annak nem tud nem eszébe jutni az esetenkénti lincselés. Teljesen érthető, ha egy réteg tart a pogromoktól, és alkalmasint elkeseredett lépésekre is hajlandó annak érdekében, hogy ezt a sorsot elkerülje. Amikor egy rendszer bomlófélben van, bizonyos tér nyílhat a demagóg vádaskodóknak, akiknek nemzeti stratégiaként semmi jobb ötletük nincsen, mint a számonkérés, a felelősségre vonás. Lehet, hogy a politikai bürokrácia nemcsak a nyílt erőszakkitörésektől tart, hanem a bírói úton történő felelősségre vonástól is, ami nem tartozik a lehetetlenségek körébe. Dél-Amerikában, Spanyolországban a vértelen átmenetnek az előre megadott amnesztia volt a feltétele. Ezek a dilemmák belátható időn belül napirendre kerülhetnek Kelet-Európában is. Korrekt szerződéssel kell érdemessé tenni múltjától függetlenül minden magyar állampolgár számára az átállást a demokratikus fordulat oldalára.

Mindenesetre a hangulat ma még nem harcias és nem erőszakos. A tüntetések fegyelmezettek, a demagógiának nincsen tömegsikere. A változás élgárdájában nem a marginális elemek a hangadók, hanem az olyan értelmiségiek, akik a maguk mesterségében sem rosszak. A nem-erőszak eszméi elterjedtek, az újabb vallási mozgalmak is az erőszak ellen hatnak. Nincs már az ölni tudó kiválóságnak tekintélye. Benyomásom szerint a magyar társadalom szívesen lemondana mindenféle komolyabb katonai erőről, hadseregről, fegyverkezésről. Szívesebben, mint az oroszok, a nyugat-európaiak és az amerikaiak. Az a harciasság, amely ötvenhatban a fiatalokban még benne volt, a háború maradványa volt, de már azóta elszivárgott. Meg aztán a nagy népi dühöknek nem is igazán lenne céltáblája.

*

Az emberek a maguk helyén elkezdenek normálisan viselkedni, ez új jelenség. Nem pozíciót akarnak váltani, hanem a pozíciójuknak megfelelően akarnak viselkedni. A disszidensek normálisan kezdtek írni, vagyis úgy, ahogy gondolkoztak, és felléptek, mint lapszerkesztők, magánkiadók, mert semmi sem normálisabb, mint az, hogy az ember kiadja, amit írt. A civil társadalom normális, mert civilizáltan viselkedve konzisztens elvekkel rendelkezik. Megjelent az erkölcsi igény, hogy az emberek kijöjjenek az árnyékból, és nyilvánosan is azt mondják, amit magánkörben. A civil társadalomra nem jellemző a sunyi ravaszkodás. Emberek önmagukat kitették a retorziónak, kiálltak a mögé, amit írtak, megkeresték a módját egy, a mi vidékünkön szokatlan, nem kétszínű állampolgári magatartásnak. Az ellenzékiektől nem kell félni, hogy mást akarnak, mint amit mondanak, mert kimondják, hogy mit akarnak. Ez a magatartás belföldön és külföldön némi megbecsülést váltott ki. Van valamelyes érdekessége annak, ha az ember nem célszerűen, vagyis nem előre láthatóan, hanem inkább a személyes nyíltság hitelével beszél. Ez a magatartás még nem általános, a többség egyensúlyoz az állami ember és a független polgár szerepei között. A gesztusok és a szavak stílusa ide-oda csúszkál a kettő között. Egyre többet szabad kimondani, egyre több precedens van újabb kimondásokra, és igazán üdvözlendő, hogy az emberek ezt anélkül tehetik, hogy emiatt egzisztenciájuk elvesztésével kelljen számolniuk.

*

Alakul az új értelmiségi-vállalkozói középosztály mentalitása, amely az általános polgárosodás folyamatának a fő ágense. Ebbe az új középosztályba a mozgékonyabb parasztok és munkások is bekapcsolódnak. A felélénkülés fő terrénuma nem a párt, de a párttagok sincsenek kizárva belőle. A centrikus mozgás magához vonzza a párttagok egy részét is, eltolódóban van a konszenzus centruma a polgári függetlenség irányába.

*

A korai gazdasági reformretorika megfakult. A lakosság zöme még mindig csak a drágulást érzékeli. Hogy a politikai intézményrendszer transzformációja is elkerülhetetlen – 1988 végén, Budapesten már közhely. Egy-két éve a pluralista politikai reform igénye még vakmerő óhaj volt. Ma a fő trend az alkotmányos demokrácia kialakulásának a folyamata. A törvényes parlamentáris jogállam. Hosszú latin szóval: a konstitucionalizáció.

*

Ha vannak alkotmányosan biztosított polgári szabadságjogok, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenül föllép a nemzeti önrendelkezés igénye is. Ma még ennek taglalását a hivatalos köznyelv nem engedélyezi. A legális sajtóban a politikai szabadságnak állítólag határt szab a külpolitikai szövetségesi lojalitás tabuja. Ez még el fog tartani egy darabig. Cenzúra és öncenzúra tehát még van, egy-két éve azonban még nem tudtuk volna megjósolni azt, ami ma van. Hogy ezek a lehetőségek megnyíltak, az mindannyiunk számára biztató meglepetés volt.

*

A kelet-közép-európai országok mindinkább előrehaladó társadalmi folyamata a polgárosodás. Polgárosodásról akkor beszélhetünk, ha a színpadon megjelenik az önérzetes polgár, aki a maga erkölcsi és jogi egyenrangúságára hivatkozva bocsátkozik tranzakciókba másokkal. Autoritárius politikai struktúrák meglazulnak, és nyíltan megjelenik a színpadon a demokrácia értékrendje – mint az önérzetes polgár politikai kultúrája. Fontos, hogy az értelmiség kinőtt a polgárellenességből. Ennek a középosztályi szakértelmiségi rétegnek ma nagyobb súlya van, mint a politikai bürokráciának.

*

Magyarország még sohasem volt abban a helyzetben, hogy az elit zöme a nyugati demokrácia eszméjéhez vonzódjék. Itt volt a német Nyugat és az angolszász Nyugat konfliktusa. A Nyugat nem volt olyan plasztikus, mint a mostani európai integráció. Itt már nem egy új csatlós szerep kínálkozik. Sokan azt mondják, hogy a magyar gazdaság csak akkor működhet normálisan, ha bizonyos fokozatossággal, különszerződések aprónkénti lépései által Magyarország is betársul az európai gazdasági és politikai unióba. Ettől még fenntarthatók a Szovjetunióval és a többi kelet-európai országgal való egyenrangú kapcsolatok. Hogy ez olyan simán bekövetkezhetnék, abban mások igencsak kételkednek. Vannak pesszimisták, akik azt mondják, hogy a kocsi lefelé halad a lejtőn. A régi gépezet egyre rosszabbul működik, valódi szerkezetváltásra pedig nincsen lehetőség, mert a hőn óhajtott nyugati tőke óvakodik komolyan belépni egy olyan országba, amely az ellenséges katonai szövetséghez tartozik, és amelynek a mai politikai rendszere a magánvállalatok államosításával egyidejűleg jött létre.

*

Nincs sokkal nagyobb feszítőerő a változások mögött, mint amekkora megmutatkozik. Körülbelül annyian tüntetnek, ahányan erre készek. A független mozgalmaknak körülbelül annyi aktív tagja van, ahány ténylegesen föllép – nincsenek olyan sokan. A demokratikus ellenzék körül legfeljebb néhány száz ember volt, most néhány ezerről beszélhetünk. Nincsenek nagy, kimondatlan feszültségek, mert van már valamilyen politikai élet, van már valamilyen kezdetleges, plurális mezőny, tehát a tényleges erőfelállás megmutatkozik. A társadalomban terjed a felismerés, hogy azért, aki nem tesz magáért semmit, azért nem sokat lehet tenni. De ha már fellépünk, akkor hangoztathatjuk a magunk mindenkitől eltérő külön érdekeit.

*

Megjelent két formális egyenjogúság követelménye – az egyének és az államok egyenjogúságának a posztulátuma. Hangsúlyozandó: formális egyenrangúságról beszélünk. Például: az emberi személyek formális egyenjogúságáról. Akár isten, akár az ész, akár a halál szempontjából egyenrangúak vagyunk. Egyének lehetnek szebbek, erősebbek, okosabbak, gazdagabbak, hatalmasabbak a többieknél, de ez nem jelenti azt, hogy formálisan nem egyenrangúak a többiekkel. Államok is lehetnek népesebbek, nagyobb területűek, műveltebbek, gazdagabbak, hatalmasabbak a többieknél, de ez nem jelenti azt, hogy nem egyenrangúak a többiekkel. Tehát az egyes államoknak nincsen semmilyen fundamentális elvből, ideológiából levezetett előnye vagy hátránya a többiekhez képest. Egyének és államok formális jogi egyenlősége nincsen logikai ellentétben egyének és államok materiális egyenlőtlenségével. Mindenfajta tulajdonság vagy birtoklás tekintetében lehetünk sokféleképpen egyenlőtlenek, de mint szuverén alanyoknak jogunk van arra, hogy az egyenrangúság alapján tárgyaljunk egymással, hogy sem személyekként, sem államokként ne legyünk egymásnak sem hűbérurai, sem vazallusai, jobbágyai.

*

A szuverenitások egyenrangúsága és jogi egyenlősége: ez az az ésszerűen nem vitatható alapelv, amely kizárja az ideológiai, politikai, társadalmi, nemzeti, etnikai, vallási, faji diszkriminációt, illetőleg bálványozást. Ez az az alapelv, amelyre törvényes alkotmány és áttekinthető, konzisztens, ésszerű jogrend is építhető. Ez az az értékrend, amelyhez a kelet-közép-európai fiatal demokraták makacs idealizmussal ragaszkodnak, alighanem megmosolyogtatva a régi demokráciák polgárait.

*

Ez az az alapelv, amely összhangba hozható a nagy világvallások többségével. Ez az az alapelv, a formális egyenjogúság elve, amelyet társasjátékaikban a gyerekek elfogadnak, és igazságosnak tartanak. Ahhoz, hogy ne így legyen, hogy a játékosok ne legyenek elvileg egyenrangúak, ahhoz valamelyik gyereknek nagyon meg kell félemlítenie a többi gyereket, ami ritkán szokott tartósan sikerülni. Az, amit sportszerűnek, fair playnek, becsületesnek, világosnak, ésszerűnek és kiszámíthatónak szoktunk mondani, az erre az alapelvre, a formális egyenrangúságra épül. Ettől a normatív alapelvtől az államok és a személyek legalább feszélyezni hagyják magukat. Ezeket az elveket tudják ismételni a Föld egyesült nemzetei közös nyilatkozataikban alapvető emberi jogainkról, amelyeknek a szövegét az aláíró államok törvényeikbe foglalták. Ezekre az elvekre hivatkoznak a sértett személyek, kisebbségek, nemzetek, államok.

*

Mindenféle diktatúrák politikai érvelésmódjukban mindig is szerettek pejoratív jelentést kapcsolni a formális melléknévhez. Formális – tehát nem igazi, külsőséges, álságos, megtévesztő. Formális demokrácia: nem demokrácia. Tartalmi demokrácia: a jó közösség uralma, a megfelelő nemzeté, fajé, etnikai vagy vallási közösségé, a megfelelő osztályé. Ahhoz, hogy az egyik közösség uralmát a másik közösség felett igazoljuk, ahhoz diszkreditálnunk és korlátoznunk kell az egyének és az államok formális egyenrangúságának alapelvét. A diktatúrák piaci árfolyama világszerte inkább csökken, mint nő. Nem nekik dolgozik az idő; újabb nagy tömegeket már nem bírnak lelkesíteni. A gyarmati rendszer felbomlása diktatúrák sokaságát eredményezte, de előbb-utóbb mindegyikben megjelent az emberi jogvédők demokratikus mozgalma: polgári kormányzatot, alkotmányos jogállamot, plurális demokráciát, a tényleges döntésekben részt vevő, aktív civil társadalmat igényelve. Ha képmutatástól övezve is, ha ellentétes gyakorlatoktól bénítva is, megjelent a nemzetközi színpadon mind a személyek, mind az államok egyenrangú szuverenitásának elve, mint az egyetlen kínálkozó szabály az egyének és a népek gyümölcsöző és méltányos együttéléséhez.

Meddig mehet ez a folyamat? Egyelőre azt látjuk, hogy a rendszer marad, a kormányzat marad, és közben újabb meg újabb hangok lépnek be a legalitásba. Lehetséges, hogy belátható időn belül majdnem-sajtószabadság lesz. Valamiféle majdnem-többpártrendszer is lehetségesnek látszik. Az sem lehetetlen, hogy a tőkemozgás kevésbé lesz irányított. Fokozatosan odáig érlelődhet a helyzet, hogy a nemzeti-külpolitikai önrendelkezés igénye is felmerülhet. Ha az egyik oldalon a Szovjetunió és Kelet-Európa van a maga elmaradottságával, a másik oldalon pedig az a nyugat-európai integráció, amely nem mutat válságjelenségeket, akkor egyre kevésbé meglepőek az olyan nézetek, hogy a kelet-európai országoknak valamilyen formában be kellene kapcsolódniuk a nyugat-európai integrációba, akár egyenként, akár pedig közvetítő integrációk közbeiktatásával. A pápa is népeinknek ezt a visszatérését igényli Kelet-Európából Közép-Európába. Kimondva vagy sejtetve, ezt kívánnák a kelet-európai elitek távolabbra látó képviselői is.

*

A magyar helyzet különösségét az adja, hogy a szovjet jelenlét az országban nincsen hozzákötve a németkérdéshez, nem vezetnek át utánpótlási vonalak az országon. A szovjet katonai jelenlét külön szerződés tárgya volt 1955-ben, az osztrák államszerződés megkötése után. Harminchárom év alatt bebizonyosodott, hogy Magyarországot sem Ausztria, sem Jugoszlávia felől fegyveres támadás nem fenyegeti, következésképpen erre a fegyveres védelemre az országnak nincsen szüksége. Amire nincsen szükség, arról le lehet mondani. Elgondolható, hogy lesz olyan magyar kormány, amely megfelelő külpolitikai konstellációban le fog mondani erről a fegyveres védelemről. Elképzelhető egy presztízsveszteség nélküli kivonulás Magyarországról, mintegy az új külpolitikai gondolkodás jeleként, nem pedig a birodalom vereségeként. Feltéve, hogy a magyar újdemokraták önfinnesítéssel előnyössé teszik a Szovjetuniónak ezt a választást. Mivel a Szovjetuniót ilyen lépés megtételére kényszeríteni nem lehet, továbbá, mivel ingyenadomány sem várható tőle, ezért korrekt ajánlatot kell tenni neki.

*

Magyarország alkalmas terep lenne a keleti konvencionális erő aszimmetrikus fölényének korrigálására. Némi, a szimbolikusnál nagyobb, de ezzel a kivonulással nem egyenértékű amerikai kivonulás ellentételezhetné és a kölcsönösség, a kétoldalúság keretein belül tarthatná ezt a jelentős lépést, amely az afganisztáni kivonulás után a legjelentősebb bizonyítéka lenne annak, hogy az új szovjet vezetés újító reálpolitikára is képes. Lehetőség kínálkozna továbbá egy olyan kreatív jószomszédi viszonyra, amely a nemzeti szuverenitást és a belső demokráciát nem korlátozza.

*

Nagy kérdés, hogy mennyire fél ettől a mai nyugati, különösképpen a nyugat-európai elit. Nem valószínű, hogy ez a lépés bármiféle függőségbe hozná a nyugat-európaiakat az oroszoktól. Inkább egy föllélegzést eredményezne: lám, tudnak a szovjet csapatok kelet felé is visszahúzódni, nemcsak nyugat felé előrenyomulni. Az is elképzelhető, hogy az egyesülő Európa, legalábbis a konvencionális haderők tekintetében, mindinkább a saját lábára áll. Nincs komolyan számba vehető valószínűsége annak, hogy a szovjet vezetés Nyugat-Európa katonai lerohanását tervezné. A Gorbacsov irányzatánál konzervatívabb bürokrácia sem ragadtatná magát ilyen féktelen vállalkozásokra. A magyar kísérlet kockázata nem különösebben nagy egyik szuperhatalom számára sem. A kísérlet többet hozhat, mint amennyibe kerül.

*

A magyar transzformáció Keletnek-Nyugatnak érdekes laboratóriumi kísérlet: hogyan lehet békés úton eredményes demokráciát csinálni egy államszocialista országban? Az amerikaiak áldozhatnak ezért némi csapatvisszavonást, a szovjet vezetés pedig érdekelt lehet a modellértékű laboratóriumi kísérlet eredményeiben. Itt jöttek össze a legkedvezőbben a kísérlet előfeltételei, nem utolsósorban a húszéves megelőző reformtörekvések jóvoltából. Ezt a történelmi alkalmat egy szép játszma lefolytatására érdemes volna minden érdekelt félnek megragadnia. A kivonulás Magyarországról más volna, mint Afganisztánból.

*

A Nyugat álláspontja ebben a játszmában kényelmes. Többen azt szeretnék gondolni, hogy a keleti birodalom kollapszusa magától bekövetkezik, az agyaglábú óriás szétesik, mint egykor az ottomán impérium. Ha ez igaz lenne, az nem lenne előnyös a Nyugat számára, mert növelné a keleti remilitarizáció valószínűségét, hiszen a centrifugális széthullást csak katonai eszközökkel lehetne, ha nem is megállítani, de lassítani. A szovjet szféra fizikai és ideológiai remilitarizációja növelné a Nyugat-ellenes katonai kihívást is, amire a Nyugat nincsen felkészülve. A nyugati államok megpróbálják egymásra áthárítani az arányos konvencionális fegyverkezés terheit. Mivel sem az amerikaiak, sem a nyugat-európaiak nem készek ezeket a költségeket fedezni, érdekükben áll egy konvencionális leszerelés. Olcsóbb megoldás a lényeges katonapolitikai, geostratégiai egyezkedés. A kölcsönös, fokozatos katonai visszavonulás Közép-Európából – a változott társadalmi viszonyoknak megfelelően – mindinkább elkerülhetetlennek látszik. Néhány évvel ezelőtt ez még obszcén gondolat volt Keleten-Nyugaton, ma már egyre kézenfekvőbb. Ma már a konzervatívok is erről kezdenek gondolkodni. Ezt a megoldást fundamentálisan vitatni, a kelet-európai népeket pedig sorsukra hagyni, páholyból nézni összeomlásunkat, majd pedig ünnepélyesen sajnálkozni rajtunk – olyan képmutató lustaság volna, és az aktív képzelet olyan szklerózisát mutatná, hogy egyszersmind a Nyugat tehetetlenségét is előrevetítené.

*

Mind a két szuperhatalom kénytelen relatíve csökkenő gazdasági hatalmának megfelelően redukálni a maga katonai szerepét a világban. Egyre több játékos van, nem lehet két pólus köré, két csapatba felsorakoztatni a játékosokat. Mindinkább jelentkezik a két szuperhatalom közös felelőssége, ami a helyi konfliktusok rendezéséhez és az Egyesült Nemzetek Szervezetének a felértékeléséhez vezet. Nem irracionális birodalmak állnak szemben egymással. Közös cél és érdek a fundamentalista irracionalizmusok mérséklése és visszatartása. Ez a kényszerűség az oroszokat közelebb hozza Európához és a nyugat-európai értékekhez. Nyugat-Európa és az új szovjet vezetés közeledése folyamatban van. Ez a közeledés egyszersmind a vonzerők mérkőzése. Az igazi kérdés tulajdonképpen így áll: ki tudja inkább elcsábítani a másikat? Kinek van nagyobb szüksége a javak és eszmék, stílusok és minták importjára? Ha a verseny nem katonai, akkor a keskeny Nyugat-Európa kiinduló pozíciója nem rosszabb, mint a terjedelmes Szovjetunióé. A keleti Közép-Európa tanulságos közbülső variánsokat és közvetítő megoldásokat nyújthat a nem katonai értékeknek ebben a versenyében.

*

Naivitás azt gondolni, hogy a szovjet birodalom egyszerűen szétesik, valahogy úgy, mint ahogy – nem is olyan régen – a török birodalom tette ezt. Az oroszok ma is Európa legnagyobb népességszámú nemzete, a török sohasem volt az. A birodalmak mögött ott állnak a nemzetek. Azt állítani, hogy az orosz nemzet a jövőben lelép a színpadról: értelmetlen jósolgatás. Ennek a nagy nemzetnek meg kell találnia a maga méltányos és minden érdekelt fél számára elfogadható helyét az európai és a globális kontextusban. Ebben az új kontextusban az orosz nemzetnek le kell mondania a maga globális hatalmi szerepköréről, cserében viszont nyugodt helye lesz a nemzetek közösségében, az eurázsiai kontinensen.

*

Szavakban Amerika még fenntarthatja a maga globális szerepét, de egyre inkább szembeötlő az eltérés a retorika és a gyakorlat között. Amerikában csak a Szovjetunió demonizálásával lehetett eladhatóvá tenni a globális hatalmi retorikát. A változó szovjet térség erre a demonizációra mind kevésbé ad alkalmat. Talán még ebben a században mindkét hatalom le kell hogy mondjon a maga globális hatalmi szerepköréről. Egy kettőnél többpólusú játszmában Amerika és a Szovjetunió a maguk eszközeivel nem tudják elrendezni a világ ügyeit. Újabb és újabb térségekről kell katonailag kivonulniuk, felismerve, hogy nincsen ottan dolguk. Ez a dekolonizáció újabb stádiuma. Ahogy az európai középnemzeteknek, a negyven-ötvenmilliósoknak is fel kellett adniuk a gyarmataikat (nem szólva a kisebb európai gyarmattartó nemzetekről), úgy most a több százmilliós hatalmaknak is mindinkább fel kell adniuk hegemón fölényüket a kisebb államokkal szemben. A csatlósok mozgolódnak, kifizetődőbb egyenrangú viszonyokat kialakítani velük. A világnak mind több régiójáról sem Washingtonban, sem Moszkvában nem lehet rendelkezni. El lehet fogadni az egyenjogú viszonyokat a politikai nemzetek között. A szuperioritásból nem az inferioritásba vezet az út, hanem a célzott, okos nagyhatalmi szerepkörbe, amely az ország befolyását főként a leleményes civil külpolitika eszközeivel tartja magas szinten.

*

A mai helyzetben merészebben is kooperálhatnánk ismét egymással délszlávok, osztrákok és magyarok. Ausztrián át vezetnek az utak a Közös Piachoz. Ilyen regionális részintegrációk csak finomítják és gazdagítják az összeurópai integráció folyamatát, és egyáltalán nem állnak ellentétben vele. Ellenkezőleg, aki Közép-Európát mond és csinál, az Európát mond és csinál. Európának részei, régiói vannak, s a lakásunk tájegységek közvetítésével illeszkedik Európába. Aki Közép-Európát mond, az lojális a századokon áthúzódó történelmi feladathoz, hogy annyiféle nép békésen tudjon együttműködni. Ideológiától elhályogosodott szem kell ahhoz, hogy az ilyen kézenfekvő történelmi kihívásokat ne vegyük észre, vagy hogy azokat elfelejtsük.

*

Mindenféle formális és informális kapcsolat által egy osztrák-magyar-délszláv külön kapcsolatrendszer megvalósítható. Ausztria, Jugoszlávia és Magyarország kulturális hármas szövetsége – amelyet parlamentjeik törvénybe is iktathatnának – senkinek sem ártana. Hogyan reformálja magát két különböző típusú államszocializmus egy olyan semleges, demokratikus kapitalizmus mellett, amelyben erős szociáldemokrata intézményrendszer váltotta fel a császári-bürokratikus civilizációt egy nemzeti-szocialista intermezzóval? Mindegyikünk intézményes és szellemi demokratizációja érdekes lehet a szomszédoknak. Ebben a régióban nincs különös indulat a három ország között egymás ellen. Tágabb keretben a jugoszláv nemzetek egymás elleni belső indulatai is könnyebben volnának lecsapolhatók. A három ország értelmiségi emberei mintha tudnának egymással beszélni. Természetes, hogy északi szomszédaink is szívesen látottak volnának ebben a kulturális szövetkezetben, hiszen történelmi szomszédok vagyunk, csakhogy ezt nekik is hathatósabban kellene akarniuk. Egyelőre azt kellene megcsinálni, ami megcsinálhatónak látszik. Ez a hármas együttműködés nem látszik irreálisnak.

*

A keleti közép-európaiak sem kevésbé európaiak, mint az Európai Közösség új nemzetei. Lehet, hogy a közösség kiterjedésének a legvalószínűbb iránya a közeljövőben Délkelet-Európa lesz. Közvetítő állomása lehetne ennek a délkelet-európai irányú tágulásnak egy olyan városszövetség, amely nemcsak az államok fővárosait foglalná magában, hanem a kisebb városokat is, és ezáltal az városi vonzáskörzetek hálózatszerű szövetségét alkotná. Miért ne lennének a városaink ismét az élet ezernyi kapcsolatával összeszőtt rokonok, ha már száz évvel ezelőtt is azok tudtak lenni?

*

Valóban sokféle megközelítésben lehet az Európa-fogalomnak értelmet adni. Ha néhány kis nép egy közös tájon kialakítja az együttélés leleményes formáit, és ha természetes érdeklődésből vagy éppen hűségből a tágabb értelemben vett szülőföld iránt elhatározzák, hogy igyekeznek megismerni egymást, ha tevékenyen megnyitják egymás előtt kultúráikat és érdeklődésüket, az a legjobb értelemben vett nemzeti és európai munka. Körülbelül annyira értelmes, amennyire egy egyetemi szeminárium is értelmessé tehető. Ismerjük egymásnak nemcsak a kiválóságait, de a mizériáját is. Igazában egymás mizériáinak, hibáinak, gyarlóságainak bensőséges ismeretében tudunk csak megbízhatóan kooperálni. A gyarló alanyok szövetkezése van olyan regényes és megbízható, mint a páváskodó bajnokoké. A szentek, a hősök és a sztárok távoli mítoszai után gondolkozhatnánk a gyarló ember közeli mítoszán, amelynek megköltésére és megtapasztalására Közép-Európa alkalmas tájként kínálkozik. Megvizsgáljuk egymás sikereit és bukásait. A hatalomnak határai vannak, az ismerkedés viszont megengedheti magának, hogy ne ismerjen határokat. Közép-európai értelmiségiek öntevékeny, leleményes társulására gondolok, különféle általuk kezdeményezett vállalkozásokban. Óhajthatnánk, hogy a szomszédos természeti és kulturális tájak megismerése passziójává váljék az itt lakó embereknek.

*

Történelmi tudattal történelmet csinálni nem érdektelen vállalkozás. Ahogy egy régi épületet egy mai épületbe belefoglalunk, úgy foglaljuk bele történelmi tudatunkat új kooperációkba. A katonai mentalitás bizonyos tudományterületeket titkosnak tekinthet, de a humán tudományok biztosan nem titkosak. Lehet, hogy a humán tudósok, az írók és a művészek közép-európai gondolatcseréje még gyümölcsözőbb volna, mint a fizikusoké. A csábító feladat: megkölteni egy tágasabb önfelfogást, amely új is, régi is, és amely mindannyiunknak a saját lakóhelyünkön nagyobb szellemi otthonosságot adna.

*

Közép-Európa eszméje inkább az értelmiségieket vonzhatja. Nem is mindegyiket, egy figyelemre méltó kisebbséget. Olyan embereket, akik már igyekeztek valamit megismerni a világ nagy országainak a kultúráiból, úgyhogy nyugodt szívvel megengedik maguknak az ismerkedést a szomszédos, kisebb országok kultúráival. Ha eleget utaztál, érdekelni kezd a házad környéke. Érdekes volna csinálni egy közép-európai kulturális kispiacot. Majd aztán meglátjuk, hogy mi egyéb sikerülhet még. Teremtsünk egymásnak céltudatosan kulturális piacot, hogy az értelmiségiek ezekben az országokban tágabb tüdővel lélegezhessenek. Az a benyomásom, hogy ez lehetne az a kísérlet, amelytől kis országaink kevésbé lennének görcsösek és kicsinyesek.

*

És a nacionalizmusokkal hogy állunk? A nacionalizmus nem tud nem lenni. Ha egy közösség nem béna, akkor állítja, igenli, kedvelni igyekszik, és védi magát, tisztességes helyet akar a többiek között. A nemzeti közösségek mindig hordoznak valamilyen neheztelést, mindig lehet mondani, hogy egyik a másik kárára terjeszkedik, hogy az egyik elnyomja a másikat. Minthogy a kollektív egók expanzív természetűek, ez teljesen lehetséges. A kisebb nemzetek mindig sértetten felpanaszolják, hogy a nagyobbak ijesztgetik, befolyásolják és lekicsinylik őket. Ezt fegyelmezetten le kell nyelni. Egy közép-európai kulturális közös piac ennek a tényállásnak, ennek a természetes hátránynak a keserűségeit enyhíthetné.

*

Mi lenne, ha megcsinálnánk a Közép-európai Kulturális Köztársaságot? Ennek a furcsa, tarka köztársaságnak értelemszerűen csak személyek lehetnének a polgárai. Egy államon túli, transz-etatista köztársaságot gondoljunk el, amelybe önként lehetne tagként jelentkezni, amelynek chartája is lenne. Minthogy ennek a Közép-európai Kulturális Köztársaságnak semmilyen kényszerítő ereje nem volna, tagja sem muszájból lenne az ember, hanem csak azért, mert kedve van a dologhoz. Nem kell, hogy nagyon sok tag legyen, kisebbségről van szó. A fűszertől sem azt várjuk, hogy többségben legyen. A Közép-európai Kulturális Köztársaságnak az a polgára, aki annak gondolja magát. Mi lenne a charta lényege? Hogy korrekt viszonyokat akarunk egymás között teremteni, meg hogy barátságos érdeklődésünkről biztosítjuk egymást. Kívül van ez az idea a politikai baloldal és a politikai jobboldal minden fogalmán. Idealisták köztársasága csakugyan. Mert a legfontosabb benne a deklaráció, a benső elhatározás, hogy az olyanfajta nemzeti gőgöt, amely a szomszédot tulajdonképpen le akarja nézni, szellemi éretlenség jelének tekintjük. Nevelni kell magunkat az etnocentrikus xenofóbia elkerülésére. Kölcsönösen egyénenként úgy megszálljuk egymást, ahogy jólesik, ahogy azt eredendő lustaságunk megengedi. Első a személyes kezdeményezés, a kultúr-ökológiai szimpátia. Látni fogjuk, hogy tárgyi-néprajzi alapja is van ennek az identitás-bálnak. A legfontosabb ebben a köztársaságban a vallási gesztus. Meghatározatlan, önmagukat még folyamatosan újrakérdező és újratételező, még igazában meg nem állapodott, végképp még le nem horgonyzott öntudatokról van szó. Olyanokról, amelyeknek még nincsen stabil centruma. Instabil öntudatok szövetkezete. Ebből is kisülhet valami. Ahogy már említettem, gyarló népek szövetkezete.

De mi az eszméje, de mi az eszméje? – sürgeti bennem egy kérdező. Néha úgy rémlik: klausztrofóbia és klausztrománia furcsa dialektikájáról van szó. Közép-Európában mindenki bezártságot észlel, és ilyen-olyan zárt terekbe szorulva kikívánkozik a tágasabb mezőkre, de mihelyt kinn van, honvágya támad az otthoni életzamat után. Ez a mi közép-európai életzamatunk más, mint az orosz vagy a német; tenger sok változata és néhány közös tulajdonsága van. Életünk summája általában az autonómia kálváriájához kapcsolódik, vannak benne sérelmek és gyanakvások, van azonban a viszonyainknak valami szegényes bősége is. A lélek ingamozgásában elég nagy lengéstávokat észlelünk.

*

Kellene egy eszmei köztársaság, amelynek nincsenek fegyveresei. Ettől a hiányosságtól azért még kedvelhető. Egy köztársaság, amelyen belül eleve szabad vagyok. Egy köztársaság, amelyen belül engem nem képvisel senki, mert magam képviselem magamat. Talán csak azzal, hogy itt, a papíron megalakultnak nyilvánítom.

(1988)