Nyugati barlangkutatók figyelmébe

Már évtizedek óta Budapesten lakom, de nem merném azt mondani, hogy ismerem a várost. Itt mindenki tud valami fontosat, amit én sohasem tudhatok meg. Aki idejön és körülnéz, aki egy hónapot sem tölt Budapesten, és már könyvet ír róla, az a maga részéről elintézettnek vélheti a városunkat. Rohannia kell egy másikba, mondjuk Prágába vagy Krakkóba, hogy sebtiben azt is leírhassa, s hogy meglegyen a legfrissebb klisé Közép-Európáról. Az időhasználat gazdaságos módjából következik a kellemes felületesség. A könyvben lesz szűkösség, némi veszély fűszerillata, és lesznek romantikus történetek arról, hogy jó emberek azért, mert jók, bajba kerültek. Van itt vágy, keserűség és kiszolgáltatottság, amit a nyugati polgárnak nem kell megtapasztalnia. Van szoros körülhatároltság, amelyből kitörni alig lehet. Mondják, hogy az egyik kitörési kísérlet az irodalom. A mi terhelésünk az államkultúra; a nyugati embereké az önkéntes többségi klisé. Vannak, akik azzal vigasztalják magukat, hogy súly alatt nő a pálma.

 

*

 

Egymás megértéséhez nem elég a tolerancia, egymás megértéséhez cinkosság kell. Alapvető tapasztalatunkat csak együtt élve tudjuk megosztani. Mint magyar, akinek egy kicsit könnyebb, mint a többi szomszédnak, voltam már amerikai nagybácsi egy szomszéd országban. Csak egy kis késéssel jöttem rá, hogy karikatúra vagyok. Nem állítom, hogy az a jobb, akinek rosszabb. De azt sem állítom, hogy az a jobb, akinek jobb.

 

*

 

Mi nem élünk a változás delíriumában. Nem azt tapasztaljuk, hogy minden szédületesen megváltozott. Éppenséggel azt tapasztaljuk, hogy a lényeges dolgok igen állandóak. A lényeges otthonok, barátságok, kérdésföltevések. Sok minden változott az életünkben, de leginkább a felszín változik. Minél mélyebb rétegekhez érünk, a változás annál illuzórikusabb, sőt talán groteszkebb is.

 

*

 

Mi vagyunk a szegény rokonok, mi vagyunk a bennszülöttek, mi vagyunk a leszakadtak, a hátramaradottak, a csököttek, az idétlenek, a csórók, a tarhások, az ingyenélők, a szélhámosok, a balekok, az érzelmesek, az ódivatúak, a gyerekesek, a tájékozatlanok, a zavarosak, a hangzatosak, a ravaszok, a kiszámíthatatlanok, a hanyagok, a levélre nem válaszolók, a nagy alkalmat kihagyók, az iszákosok, a fecsegők, az eltanyázók, a határidő-túllépők, az ígéretelfelejtők, a hetvenkedők, az éretlenek, a monstruózusak, a fegyelmezetlenek, a sértődősek, az egymást agyonsértegetők, az egymástól elszakadni vágyakozók, de nem tudók, mi vagyunk a hibásak, a zúgolódók, a görbe úthoz szokottak, a kudarctól mámorosak.

 

*

 

Bosszantóak vagyunk, túlzóak, elszomorítóak, némileg szerencsétlenek. Mivelünk packázni szoktak, mi olcsó munkaerő vagyunk, tőlünk alacsonyabb áron veszik meg a portékánkat, nekünk kiolvasott újságot hoznak ajándékba, tőlünk csúnyán gépelt levelek jönnek fölösleges, gyámoltalan részletekkel, bennünket meg lehet mosolyogni, rajtunk sajnálkozni szoktak, amíg egyszer csak kellemetlenné nem válunk. Amíg nem mondunk valami furcsát, éleset, amíg ki nem meresztjük a körmünket, és ki nem vicsorítjuk a szemfogunkat, amíg ki nem derül, hogy szívósak, vadak, lényegre törőek vagyunk, amíg a cinikus röhögésünket meg nem hallják, amíg a pokolba nem kívánnak bennünket, arrogáns bolondokat.

 

*

 

Hol lejjebb, hol följebb a normálisnál. Nem a megbízható, értelmes középszerűség, nem az áttekinthető, konzisztens életelvek, nem a tervező, józan céltudatosság, nem a megfelelő eszköz a cél szolgálatában, nem az apróságokra is ügyelő gazdaságosság, nem az akkurátus rendtartás, nem a sikerek gondos halmozása, nem az életenergiák szolid tőkésítése. Valami más. Az egész szegényes, de valami nem egészen világos okból mégis elég otthonosan érzed magad benne, s ráadásul van min gondolkoznod, ha érintkezésbe jutsz a bennszülöttekkel. Néha még eszelősebb is, pazarlóbb is, bőségesebb is ez az életkör, mint az, amelyből jöttél. Védekezz, mert különben belekeveredsz a hínárba. Metaforáid lesznek az anyaföldről és az ingoványról. Vigyázz, mert jó anális-részegen nyakig elmerülsz a sárban.

 

*

 

Az írómesterség természetéhez tartozik, hogy mielőtt munkaasztalunkhoz ülnénk, az előszobában, a ruhafogason hagyjuk az identitásainkat. A fellegek fölött mindig süt a nap, odafönn találkozunk. Idelenn akadályozza a magunkkal szembeni tárgyilagosságot ez a rettenetes kollektív és egyéni önsajnálat. Velünk csúnyán bántak, újságoljuk sokféleképpen és egyhangúan, és csakugyan: velünk csúnyán bántak. Mit lehet ehhez szólni? Van, akinek kedvez a történelem, van, akinek nem. A szerencsésebbek időnként ösztönszerű ellenszenvet éreznek a szerencsétlenebbek iránt.

 

*

 

Közép-Európában, a huszadik században, amely az első világháborúval kezdődött, nem elképzelhetetlen és nem is különösképpen fantasztikus az a kafkai regényszituáció, hogy amikor az ágyadban fekve reggel kinyitod a szemed: két idegen ember ott áll az ágyad mellett, és közli, hogy le vagy tartóztatva. Hiába kapálózol, nem tudsz szabadulni a büntetéstől. Elszigetelnek, elhallgattatnak, tönkretesznek, bezárnak, sőt még rosszabb is lehetséges. A Per jellegzetes közép-európai regény. Arról szól, hogy az ember tehetetlen a többiekkel, valami anonim hatalommal szemben, hiába bizonygatja az igazát, csak ront a helyzetén. A közép-európai írók javarészt ezt a konfrontációt fogalmazzák meg azzal a náluknál hatalmasabb, kiszámíthatatlan erővel, amely az igazmondást bünteti. Van, aki elrejti a kéziratát, van, aki elrejti a gondolatait, hogy ne lehessen a szaván fogni. Nehogy el lehessen hallgattatni, inkább maga hallgat, nyomtatásban, néha igen sok szóval hallgat arról, hogy szeretné elkerülni azt a sok kellemetlenséget, ami azzal járna, ha nem hallgatna.

 

*

 

A nyugati látogatót furcsán érinti, hogy milyen általános itt az államgúnyolás, holott a beszélők is szegről-végről az állam emberei, ha másért nem, hát mert a túszai. Életük vezetésében sohasem feledkezhetnek meg az állam kiterjedt jelenlétéről, fürkésző szeméről. Megfontolásaikból, hogy mit hogyan csináljanak, nem egykönnyen tudják kiiktatni az állam képzetét. Jellegzetesen közép-európai szimbiózisban élünk az állammal; már pusztán azzal is, hogy itt lakunk, Kelet-Közép-Európában, ahol a nyilvánosan gondolkodók zöme beletörődött abba az íratlan fogadalomba, hogy bizonyos dolgokat soha nem fog nyilvánosan kimondani vagy leírni. Ez a fogadalom megkívánja az állam valamelyik nyelvének a használatát. Az államilag engedélyezett nyelv az írástudók kiskorúságának kultúrájává szilárdul. Kiskorú az, aki a papírón tekintetbe veszi, hogy mit szabad, mit nem. A tekintetbevétel fejlettebb formája az az eset, ha a szerzőnek már eszébe sem jut semmi olyasmi, ami tilos. Ez a lemondás a nagykorúságról keserűséggel jár, aminek alkalmasint hangot adni is szabad.

 

*

 

Milyennek láthatnánk irodalmunkat, ha varázsütésre sajtószabadság nőne ki a földből, ha semmiféle morál, bátorság nem kellene ahhoz, hogy egyszerű, de ma tilos igazságokat minden további nélkül leírjunk? Abban az utópikus delíriumban, amelyben ezt a valószínűtlen fordulatot el bírjuk képzelni, sok minden feleslegesen csavarosnak és hangzatosnak látszik a jelenkori olvasható szövegekből. Mintha valami közneurózisból szabadulnánk ki. Delírium kell ahhoz, hogy józanul elcsodálkozhassunk: szellemi módszerré fejlesztettük a szorongást, mert ez a normális társadalmi létezés előfeltétele. De vajon nincs-e művészi haszna az intellektuális rejtőzködésnek? Minden bizonnyal van. Kimondás és ki nem mondás páratlan egyensúlya adja a művészi hatást. Nem biztos, hogy a nyomatékos kimondás ígéretesebb művészi stratégia a rejtőzködésnél. Maradnak tehát az egyéni csodatételek. A többségnek nem sikerül, keveseknek sikerül. Nincs szabály. Még az sem lenne pontos, ha csak a tehetség rendkívüli erejére hivatkoznánk, elvégre annyi melléktényező játszik közre. Az egyik lángelme tönkremegy, a másik nem. Lehet, hogy éppen ez a belső tépelődés az üzenet. Minden hiedelmünk és kölcsönzött eszménk szétszaggatásának-faggatásának a diszciplínája. Ez a kényszeresség, hogy minden kérdésessé tétetik, tudva bár, hogy az írás kaland, amiért fizetni kell. Aki elszánja magát arra, hogy megírja, amit gondol, az rákényszerül arra, hogy minden lehetőséggel számot vessen, mint egy merénylő.

 

*

 

Az értékek senkiföldjén élünk. Itt sem a háború előtti, sem a mai nyugati, sem a mai keleti értékrend nem érvényes. Lehet, hogy érdekes évek jönnek, lehet, hogy a zavaros oldat egyszer csak kristályosodni kezd. A közép-európai emberek nem igazán beletörődőek. Meg vannak győződve arról, hogy jobb sorsot érdemelnek. Az emberi méltóság feltámadásának hullámai itt koronként viharos erejűek. Habár a felszabadulás kísérletei rövid életűek, tehát sikertelenek voltak, egy sem volt hiábavaló. Visszatartott energiává válnak, amely esetleg valamelyik későbbi nemzedékben tör fel halmozott erővel. Az embereknek ezen a tájon dönteniük kell, akkor is, ha nem keresik maguknak a bajt. Némelyikük botcsinálta hős lesz. Ki szeret hős lenni?

 

*

 

Itt lakunk Nyugat-Európa tőszomszédságában, hozzávetőleg ugyanabban a kultúrkörben, a tegnapi Európa tárgyai között. Kirándulás a félmúltba, közeli egzotikum. Ez a kelet-nyugati relativizmus a furcsaságunk. Tudjuk nézni a dolgokat erről is meg arról is, elég lucidusan, hogy azt ne mondjam, cinikusan. Egyszersmind azonban nyugaton szokatlan pátosszal is. Egyik-másik látogatónk azt mondja, hogy ittjártában talált valami olyasféle meleget, amire ő mintha egy előző életéből emlékezne. Itt-ott földerengett előtte a sietségmentes jelenlét filozófiája. Sok élőszó, ha tetszik, fecsegés. Ebből a ki nem nyomtatott és le sem írt orális irodalomból valami lecsapódik a könyveinkben.

 

*

 

Nem vagyunk világtörténelmi népek, nem dicsekedhetünk a hatalmunkkal, tőlünk nem szoktak félni. A mi földjeink nem nagyon téresek, a mi lelkünk nem olyan széles, mint az oroszoké. Marad a kisvilág beltenyészete. A kiscsaládé és a nagycsaládé, amelybe nemcsak rokonaink és barátaink tartoznak, de még az ellenségeink is. Régóta ismerjük és számon tartjuk egymást; furcsa ez a szorosság és hevesség. Kis térre szorultunk össze, nincsenek birodalmi mániáink, innen rajzunk ki a nagyvilágba, ide szállingózunk vissza, semmi más nem maradt, csak ez a képzeletbeli bántalmaktól sebzett összekapaszkodás. Itt azt lehet tanulni, hogyan mérkőzik a nyugati és a keleti mentalitás egy agyban, egy ágyban. Közép-Európa kultúráját felfoghatod szerencsés kereszteződésnek is. Van benne ésszerű aktivitás, de van benne rezignált fatalizmus is. Van benne kalkuláció és részegség. Aki itt jár, fölfigyel rá, hogy az idő itt kevésbé pénz, mint nyugaton. A vonat is lassúbb, a film is lassúbb, a dolgok elintézésének a módja is. Rászánjuk az összejövetelekre az időt, van hova mennünk, van kivel találkoznunk, van kit hívnunk, ha nem akarunk egyedül maradni. Időnként heves, részeg összecsapások; a látogató azt hinné, összevesztek, de nem: jól kivitatkozták magukat.

Megkönnyebbültek, összecsókolóznak. Beszélgetéseink kultúrája dúsan lombosodó szobanövény. Ha lehallgatják is, árad a szó. Új vendég állít be, letanyáz, ismer mindenkit, azt is, akit nem. Mindenki szívesen elmondaná az életét. A sérelmeit. Az utálatait. Az utas azt is észreveszi, hogy sok az erkölcsi ítélkezés és a cinikus anekdota. A történelmi emlékezet ilyen társasági mesefüzérek alakjában öröklődik át a fiatalabbakra. Régi bútorok között virágzó paradoxonok, elnyúzott, bonyolult, viharvert kapcsolatok.