Hol vannak a republikánusok?

A harmincadik évforduló reggelén telefoncsengetés ébreszt. Interjút adok egy nyugati rádióállomásnak. Igen, változatlanul azt gondolom, hogy az eredeti célt, a társadalmi és a nemzeti szabadságot el fogjuk érni. Ha egy nép hisz abban, hogy tehet valamit a szabadságért, akkor előbb vagy utóbb fel fog szabadulni. A politikában a legfontosabb a hit.

Ön ilyen optimista?

Igen, az vagyok. A szabadság lassan vonul át embereken és nemzedékeken. Valakiben kivilágosodik, aztán elhalványul, majd ismét kivilágosodik, de már valaki másban. Van egy emlékünk, amelybe belekapaszkodhatunk. Emlékszünk rá, hogy egyszer megpróbáltuk. Ez az emlék harminc év alatt megnemesedett. Hogy nem rajtunk múlik, kis népen, hanem a világtörténelmi erőkön? Ha egy kis nép összehúzza magát, akkor csakugyan kicsi. De ha kihúzza magát, akkor nem az. A szabadság csak házi sütésű lehet. Az ajándékba kapott szabadság se rossz, de nem az igazi. A polgárok élvezik, de nem hordják magukban, nem igazán az övék.

Köszönik a beszélgetést.

 

*

 

Magnetofonkazetta: egy rádióriporter harminc éve kitette a mikrofonját az ablakba: lánctalpcsikordulás, tankágyúforgás, dörej, aztán a tankgéppuska kerepelése. Hallgatom az egykori hangokat, megemlékezem arról az őszről.

Akkor regényesebbnek éreztem polgártársaimat, ma gyarlóbbnak. Az akkori budapestiek soványabbak és szebbek voltak, mint a mostaniak. Pragmatikus és duzzogó államjobbágyokat látok magam körül. A petyhüdt beletörődés nem üdít föl. Nem veszed észre, hogy az emberek nem olyan nagyon törik magukat a szabadság után? Te is hódolsz, neked is hódolnak. Itt ez a természetes, ez a megszokott: a rendi állam, amelynek a normális polgár fegyelmezett lojalitással tartozik. Megbízható: ez annyit jelent, hogy lojálisabb a feletteséhez, mint a barátjához. Tanáros óvatosság, gyakorlatlanság a nyilvános gondolkodásban. Király alatt kiskirály, az alatt még kisebb király. Hol vannak a republikánusok?

Televíziós műsor ötvenhatról: a hazugság tud elképesztő lenni. Csúnya, romlott arcú emberek, az egyik hülye, a másik áruló. Nem értik: mi lehet rossz egy olyan rendszerben, amelyben ők az urak?

Kevesen tudnak a félelem burája alól kisétálni. Egy kolléga: nem látod, hogy te vagy az egyetlen, aki azt írod, amit gondolsz? Egyikünk sem azt csinálja. Mögöttem van néhány döntés, nem ábrándozom a helyzetem javulásáról. Komoly szigorodás esetére a képzelt bőrönd ott áll az előszobában. A kedélyem tűrhető, idegenkedem a szenvedélyes dualitásoktól.

 

*

 

Harminc éve voltak önfeláldozó emberek, akik úgy érezték, hogy közük van a dolgokhoz. Megelégelték a félelmet. Felnőtt embert nem lehet pofozni. Nőket tilos megrugdalni. Szülőt a gyerekével nem szabad zsarolni.

1848. március 15., 1956. október 23. Két ébredés. Évszázadonként egy-egy piros betűs nap történelmünk kalendáriumában. Fiatalemberek egy gesztussal nagykorúsították magukat. Századok óta ugyanattól félünk: cenzortól, spiontól, poroszlótól, foglártól, csupa régi, reakciós fantomtól. A lázadás a megfélemlítők ellen: forradalom. A megfélemlítők bosszúja: ellenforradalom.

Mindkét bukás után szép szemű fiatal lányok sírtak messze földön a magyarokért. Hogy a nagyhatalmi konstelláció erősebb volt, mint a felkelő ifjúság, nem volt nagy csoda. Az a kéthetes városi mulatság volt a csoda. Kis szabadságsziget a zsarnokság tengerén. – Szép öcsém, hogyhogy nincs tankelhárító rakétája? – Kedves bátyám, mi már csak ilyen erőszakellenesek lettünk. – Szép öcsém, nem pipogya maga egy kissé? – És maga, kedves bátyám, nem agent provocateur?

Ötvenhatról nyilvánosan csak a megtorlás adminisztrációja beszél. A kivégzettek jeltelen sírban fekszenek. Nincs kiengesztelődés. Akkor meg kellett ostromolni a Rádiót, hogy beolvassák az egyetemi hallgatók követeléseit. Béke csak akkor lesz Budapesten, ha ehhez nem kell semmiféle ostrom. Amíg a Rádió nem a budapestieké, addig a demokratikus forradalom változatlanul esedékes. Abból, hogy az erősebb ellenfél leütött, nem következik, hogy nincsen igazam. Felállok, korrigálom a stratégiámat.

 

*

 

Egy lakáson összejön hatvan ember, köztük tekintélyes, idős urak, két napon át szertartásos komolysággal felidézik az ötvenhatos forradalmat. Anekdota, vita, állásfoglalás, szerep, minden normális és tetszetős. Közgyűlésre összejönnek az írók, kihúzzák a listáról az udvaroncokat. A helyükbe megválasztanak olyanokat, akiket tisztelnek. Nyáron jó volt egy hétvégét együtt tölteni a sátorban, ha esett az eső, és kint a réten, ha sütött a nap. Férfikarantén, tisztességtudó fegyelem a törzs vénei körül. Ellenzékiek, populisták, reformerek, függetlenek civilizáltan vitatkozunk, senki sem szakítja félbe a másikat, mindenki odaáll a mikrofonhoz, amely ragasztószalaggal van egy bot végére odaerősítve és az elnökség asztalához támasztva, kimegyünk, és állva beszélünk.

Magyar komolyság és illendőség, kell, hogy elnökség is legyen. Zsidó és keresztény megfontoltan, lassan beszél. A közös kultúra erőteljesebb, mint a faji karakter. A gondolatok papíron kevésbé csillognának, de itt van helyzeti erejük. Nem különösebben gyors cselekvési reakciók hagyománya. Előre nem rögzített kimondások. Íme a törzs, a nagycsalád, amelyben otthonosan és otthontalanul érzem magam. Elüldögélek a többiek között, valamit mondok is. Az ország nekem elsősorban ezek az emberek. Azok, akikkel tudunk egymásról, azok, akik olvassuk egymás könyveit, akikkel egymáshoz indulatos viszonyunk van. Elhatalmasodtak rajtunk a címkéink, gyanakszunk egymásra. Most az ismerkedés, egymás újrafelfedezése van műsoron.

 

*

 

Van többféle határ közöttünk, például: tilosban jársz-e vagy sem. Legalisták és illegalisták, csak hivatalosan vagy inkább csak szamizdatban publikálók. Aki léte nagyobb részével áthágja a cenzúrát, az ettől valahogy más ember lesz. A többiek megtanulták csak majdnem azt írni, amit gondolnak. Ők is tudják, hogy nagy varázs van abban: hátunk mögött tudni a cenzúrát, akár az országhatárt.

Hoztuk, amit hoztunk, levél-, pénz- és kéziratcsempészek. Mind így vagyunk, ilyen kandi, rabló-pandúros viszonyban a hatósággal, amely szemtelenül túlterjeszkedik a hatáskörén. Ha nincs külön utasításuk rá, nem vagyok gyanús a vámosoknak. Szolid, német áruházi kabát és zakó, kigombolt ing, továbbengednek. Időnként azonban van utasításuk rá, hogy papírjaimba túrjanak. Hogy a kéziratomat nem vihetem nyugodtan át, hogy életidőm sűrítményét elrabolhatják tőlem, ez az önkény a határok ellenségévé tesz. Még nem fordult velem elő, hogy minden kéziratom velem legyen a repülőn. Maradnak valahol a biztonsági példányok.

 

*

 

Kívül-belül, de micsodán kívül-belül? Vakarom, kaparom le magamról ezeket a borzalmasan meghatározott és meghatározó identitásokat, féltem tőlük az ép eszemet. Próbálom kidolgozni magamat minden közösségből, és autonómiáról beszélek, ami tulajdonképpen hencegés, bosszantom a többieket polgári individualizmusommal. De mit csináljak, ha ez érdekel, hogyan tudom átvilágítani magam, ha mások úgyis átvilágítanak? Gondolkozz hangosan, tedd elülsővé hátsó gondolataidat, ilyen feladatokat adtam magamnak. Tudata és tudatalattija bányatelepét ez az ember köztulajdonnak nyilvánítja. Ha tudsz valamit kezdeni a mondataimmal, használd őket. Semmim sem az enyém.

Még a levelek színét és a föld szagát is jobban szeretem itt, mint másutt. Az időjárás változásait, a nyári és az őszi rózsák bőségét. Ahogy a kertekbe benézek, kéjeleg a szemem, bőrömön érzem a nedves zöld színeket, pontosan ez a gondosság és elhanyagolás esik jól nekem. A kultúrákban rendező ízlésként működik egy elképzelés arról, hogy milyen legyen az arány rend és rendetlenség, tartás és önelhagyás, dolgosság és lógás között. Én ezt a budapesti, közös, titkos mintát átvettem. Ilyenre sikerültem, nem vagyok igazán rendes, de igazán rendetlen sem. Sem a pedantériát, sem a ziláltságot nem állom. Van egy tűrhetően gazdaságos kombinációm: a lényegre telik, a lényegtelenre nem. Van, amiről eleve lemondok.

Szeretem és utálom a budapestiességet, amely hajlandó mindent leócsárolni, és imádja sajnáltatni magát, de aztán amit meg kellene gondolni, azt elvicceli. Köznyavalya ez a mindent lepocsékolás: itt semmi sem megy, minden szar, fejétől bűzlik az ország, megdöglött a lélek. Ülünk a csárdaasztalnál, keserűen iszunk a hullaszagban. Ugyan, pajtás, amit te mondasz, az csak mese, nem hiszem én már azt sem el, amit magam mondok.

Közben pedig csináljuk a dolgunkat. Az egyik dolgunk az emlékezés, hogy az én liftaknájában az öntudat kivilágított fülkéje hangtalanul suhanhasson föl és alá a most és a régvolt között.

 

*

 

Huszonhárom éves voltam ötvenhatban. Akkor azt hittem, hogy már sok mindent tapasztaltam, nagyképű voltam. Ma is az vagyok, egy kíváncsi nagyképű, ha van ilyen. Ha kiismertél egy-két kelepcét, azt gondolod, hogy nem esel bele a következőbe. Bennünket már nem lehet átverni, gondoltuk. Reménykedések évada. Tudtuk, hogy az egész nem igaz, az egésszel baj van. Majd meglátjuk, hogy mennyire kell az állami tulajdon, most mindenekelőtt vissza a demokráciát! Kell, hogy a szocializmus több legyen, mint az államvédelmi hatóság és ezek a rémült és fensőbbséges hivatalnokok!

Nem jártunk Nyugaton, nem tudtuk, milyen egy működő demokrácia. Talán a jugoszláv önigazgatás, mondogattuk, de úgy hallottuk, hogy a titkosrendőrség főhatalmát az sem korlátozza. Budapesten is, Belgrádban is könnyen letartóztathatják és megverhetik az embert. Nem olyan nagyon érdekes, hogy mik a nézetei annak, akit a földön rugdalnak. Feszélyező volt, hogy a régi rendszer emberei, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt a demokráciánál, most egyszeriben az angolszász demokráciáról áradoztak. Túlságosan is látványosan lettek emberek németbarátból Amerika-barátok vagy éppen szovjet-barátok. Sok vén csibész. Sok handabandázás és zavarosság.

 

*

 

Van egy emberfajta, különböző színű zászlók alatt mindig ugyanazt teszi: másokat piszkál élvezkedve, zaklat, ellenőriz, megró. Tartuffe, a kulturális csendőr mindig valami általános nevében ítéli el a személyest, sérteget és meg van sértve, áldozatot igényel a többiektől, s viszonzásul nyomasztó lelki savanyúságot áraszt.

Nekem ötvenhatban már mindegy volt, hogy mit mond az ideológus Tartuffe, megismertem a fajtáját. Ez az, mondtam; ez képes felkoncoltatni a szökevényt. A kenetes korbácsoló. A lelki kínzások kieszelője vagy újrafelfedezője.

Tartuffe azt akarja, hogy ne gondoljam, amit gondolok, hogy ne legyek az, aki vagyok, kéjesen följelent. Már ismertem. Ha sarokba szorítanak a gondolataid miatt, tiszteld a gondolataidat.

 

*

 

Kevesebbet tudtunk Európáról, de inkább voltunk európaiak, mint ma. Úgy képzeltük, hogy Budapest a világ egyik fontos színpada. Felocsúdtunk egy hűdéses állapotból, drámai felvilágosodás. Nem vagyunk béna csatlósok, szuverén alanyok vagyunk! Így rémlett. Az én tanulópályámon a kizárások sorozata olyan folyamatos volt, hogy szinte módom sem volt beleolvadni a nagy közös butaságba. A szovjet megszállási övezetben a fiatalok úgy voltak a negyvenes évek végén a kommunizmussal, ahogy egy évtizeddel azelőtt a német befolyási övezetben a nemzetiszocializmussal. Divatos, fölmenő mozgalom volt, sokan próbáltak felülni a jövő vonatára. Az eszme szép, a gyakorlat még kezdetleges, mondták sokan, szerettek volna mielőbb üdvözülni a dolgozók harmóniától sugárzó államában. A fiatalok szívesen úsznak együtt a történelmi szükségszerűséggel, méghozzá a sodrás legközepén.

Albérletben, sötét udvari szobákban kuporog a jövő embere, de bennlakó lesz a paradicsomban, még mielőtt meghal. Talán már néhány év múlva. Jót kíván az emberiségnek: legyen kommunista az egész világ. Addig is mindegy, hogy a világforradalom katonája milyen ideiglenes szálláson dobja le a hátizsákját. Vészes önzetlenség. Ki merne polgárian önző lenni egy olyan világban, amelyben mindenki ilyen vészesen önzetlen?

Ami a múltból jön, az rossz, az új eleve jó. Tagadd meg a polgári hátteredet, menj közös tanulószobába, hálóterembe, táborba, legyen a te házastársad munkás vagy paraszt. Az egység a mi szemünk fénye, olvadj bele a nagy egészbe, a nagy Szovjetunió vezette béketáborba. Ha nem olvadsz, elrohadsz. Ha ugyan nem vagy máris rohadt. Le az arisztokratikus individualizmussal! Aki fentről jön, megbízhatatlan, aki lentről jön, megbízható.

Kívül mutatós, de belül férges alma voltam. Az ifjúsági szövetségből kétszer zártak ki, az egyetemről háromszor. Már kezdtem elhinni, hogy nekem nincs helyem az ő egyetemükön, mások vagyunk. De hogy eleve gyanús, kihalásra ítélt, fertőzően dekadens osztályidegen volnék egy nagy x-szel minden névsorban, ezt a portrét csak annyira tudtam komolyan venni, mint korábban a nyilasokét, ami annál is inkább lehetséges volt, mert falumból egy hajdani nyilas küldte utánam az ártalmas káderjelentéseit.

Aztán mégiscsak sikerült elvégeznem az egyetemet, és legalább nem unatkoztam. Szeretném megérteni, hogyan sikerült élvezni akkoriban az életet. Harminc éve szovjet gyártmányú, dobtáras, lyuggatott csövű géppisztolyt akasztottam hosszú, nehéz, szúrós télikabátom vállára, azzal járkáltam, mint egy esernyővel. Sohasem biztosítottam ki, sohasem éreztem, hogy íme a pillanat, amelyben lőnöm kellene, sohasem húztam el a billentyűt. Viszont ha fegyvert osztanak, fel kell markolni egyet. Másként riadsz fel az éjszakai csengetésre, ha az ágy alatt van egy géppisztolyod.

 

*

 

Ötvenhatos voltam, de borzadtam a lincseléstől, és elkerültem a fegyveres harcot. Amikor a kiégett páncélosokban megláttam a kicsire szenesedett orosz hullákat, nem éreztem semmi diadalt. Amikor mindenkit, aki harcolt, felkötöttek, gyűlöletet éreztem az alattomos és kegyetlen rendszer és felelősei iránt. Hivatalos, hideg lelkű, előre megfontolt állami gyilkosságok. Emberek csendes hivatali szobákban elhatározták, hogy öletni fognak. Fejbe vágják a várost és a falut, folytatják a felmorzsolást. Megvárják, hogy a felkelő kamaszok betöltsék tizennyolcadik évüket, akkor elfogják és felakasztják őket.

A megtorlás éveiben, ötvenhat után sokat gondoltam a börtönben zsugorodó barátaimra, de élvezni is tudtam a napok folyását. Akkor is jó volt a könyvtárból hazamenni a feleségemhez, nyaralni a tóparton, sétálni a hóban, akkor is olvastam jó regényeket, hallgattam jó zenét, ettem jó húsokat és gyümölcsöket, akkor is táncoltam házimulatságokon, és űztem titkos szerelmi üzleteimet. Ó, az a kis utcasarki forradalom, az emléke is elillant már. Elmúlt, mint egy bolondos vakáció.

Mi más lett volna egy forradalom általános sztrájkkal és kijárási tilalommal? Fizetett szabadság mindenkinek helyben. Lehetett egymáshoz látogatóba menni. A város tizenkét napos szabadságbulit rendezett. Tanulságos volt, történetfilozófiai leckét adtunk magunknak. Felpörgettük az események folyását, hogy a szerkezetek tankönyvszerű világossággal megmutassák magukat. Szóval ilyen a világ! Felnőttek lettünk, realisták. Machiavellit olvastuk, és olyan aforizmákat kívántunk írni saját korunkról, mint ő a magáéról. Természetes, hogy az uralkodók Anti-Machiavellit írnak, és azt hangoztatják, hogy a politika lehet erkölcsös is, sőt annak kell lennie. A gonosz szerző megrágalmazza az uralkodás nemes művészetét.

Megértettem, hogy a reformista kommunizmus farsangja után jön a terror hamvazószerdája. Az értelmiségiek azonban csak úgy tudják szeretni az ittlétet, ha zümmöghetik a reform dalocskáit, bizakodva a szebb jövőben.

Kerestem egy aránylag tisztességesen ellátható állami állást. Nem akartam elhelyezkedni az irodalmi gépezetben. Olyasmiből akartam élni, ami miatt nem kell szégyenkeznem. Olyan állást kerestem magamnak, amelyet nem irigyelnek tőlem.

Ébredés egy túlpolitizált korból. Keresni a szószaporításban a gondolattörmeléket, amely kidomborodik a szövegből, mintha vakírással lenne odaírva. Sok információ, kevés redundancia: ez a klasszikus. Akkoriban kezdett elterjedni a kibernetika nyelve. Felismertük az irodalomban a zörejt. Gyulával azt játszottuk, hogy leemeltünk a polcról egy könyvet, a másik nem látta, s néhány mondatból meg kellett mondani, hogy milyen a szerző.

Isten nem lakik a városban, nem tudtunk meghalni érte, mondtam. Isten jelenléte a városban megérdemelné, hogy meghaljunk érte. De nekünk nincsen szentélyünk. Néztem, hogyan próbálják előbb a németek, majd az oroszok a magukévá tenni a várost. A birodalmak mohóságában nincsen sok talány. A falat megakad a torkukon. Nézheted magad, mint egy darab húst.

Csipkefüggöny az ablakban, golyónyomok a festett téglafalon, krétával felrajzolt elvont női nemi szerv. Az embert körülállják a halottak, meglehetősen testszerűen. Az eltávozottak mögöttem mennek. Itt vannak a feledékenységeim, itt van minden hibásan eltöltött órám. Meg vagyok idézve, áldozatot kell bemutatnom a törvény előtt.

 

*

 

Az életnek az a szokása, hogy a vereség után sem áll meg. Az elefánt, az oroszlán, a majom és a kobra tud élni állatkertben is. Az azóta eltelt harminc évünk nem volt merő veszteglés. Eltérítve és feltartóztatva bár, de a nagy áramlat megy tovább. Polgárosodás, kijózanodás, a nemzet csinosodása. Ki-ki a maga módján tágítgatja egyszemélyes kis önrendelkezését. Senki a másik helyett nem gondolkozhat. Aki tesz valamit a szabadságért, az jobban érzi magát a bőrében. Jó csínyek után szívesen borozunk. A kemény fal porhanyósabb lett, helyenként szivacsos. Itt a kommunizmus fedőpalástja alatt polgárosodunk.

 

*

 

Most már a rossz tanuló is tudja, hogy a demokráciánál okosabbat nem lehet kitalálni. Minden attól eltérő találmány elszegényít és elbutít. Olyan mértékben vagyunk európaiak, amilyen mértékben egyénenként függetlenek vagyunk. Elfogadom és magamévá teszem az Európai Demokratikus Chartát. Jogunkban áll intézményeinket nagy történelmi tapintattal és finom utópikus képzelettel karbantartani. Keletnémet, lengyel, cseh és magyar ellenzékiek közös nyilatkozatot tesznek közzé. Közösséget vállalnak a kelet-közép-európai felszabadulásban. Különböző emberek alkotmányeszmékkel állnak elő. Közhellyé nyomul a politikai demokrácia igénye. Olyanok állnak szóba egymással, akik ezt éveken át nem tették. Ezen a századvégen sok múlik azon, hogy miben hiszünk. Növekszik a belső döntések súlya. Kristályosodás.

Ötvenhat leckéje ma? Ne hazudj. Az ünnepet pedig meg kell ünnepelni.

Mindenki menni akar valahova, mindenki vissza akar jönni, nyugatkeleti és keletnyugati hangulatok. Vallásos táj, hittétel és káromkodás együtt jár.

 

*

 

A reformizmus a rendszer hivatalos nyelve lett. A reformerek semmit sem akarnak kevésbé, mint a munkásokat felizgatni. Nyersanyag nincs, technika nincs, ötletek talán még vannak. Az irodalom és a tudomány kezd kibontakozni a politikai gyámkodás alól. Az irányzatos irodalom nem vonzó már. Működik itt valami realista, csalódásokon okult cinizmus, amely kikezdi és felmorzsolja az aktuális retorikákat. A szövetkezés itt ritkán szokott sikerülni, összeesküdni nem tudunk és nem is akarunk, mivelhogy bő emléktárunk van az árulásokról és a kifecsegésekről. Megszóljuk, irigyeljük és kigúnyoljuk egymást, az érdes ugratás megfér az összetartással.

Nem egészen rendi és nem is egészen polgári társadalom. Pogány törzsfők árnyékhatalma. Ha egy koros nagyvad emelkedik szólásra, az ifjúság elcsöndesül. Kellenek a perfid álapák helyett az igazi apák, a megbízhatóak, akiken a kor sem fog, a szívós példányok, akiket királyi legendáinkba foglalunk. Tekervényes, ravasz beszédek, a félelem durva is tud lenni. Gyanakszik, hogy veszélybe sodorják. Kisebb házkutatások, foglalások, szúrópróbák, körülfalazzák az ellenzéket.

Sokan azt mondják, hogy a közhangulat visszakanyarodik oda, ahol ötvenhatban volt, abba a várakozásba. Valaminek történnie kell. Ez így nem megy tovább. Sokan azt mondják, hogy egy korszak a végéhez közeledik. Egy autoritás megrokkant. Egy önigazolás omlófélben. Türelmetlenség és gyorsulás.

Ismerem a vereség szellemét, a szegényes behódolásokat, a nagycsalád kis szégyeneit, de azt is tudom, hogy a könyv olyan érdekes, amilyen szabad. Ravaszkodó szerzőnek ravaszkodó a szövege is. Az írók megalkusznak, az irodalom nem alkuszik. Minél behódolóbb, annál unalmasabb. Sok körülményes unalom. Érzem elhatalmasodását magamon az érett kori, pimasz jókedvnek.

Az óvatosabbak körülállják a bátrabbakat: mi lesz? Mikor kezditek? A hosszú, mérsékelt középút egyszer csak megint zsákutcának bizonyult. Megint rossz lóra tettünk. Vagy mi voltunk rossz lovak. De azért mégsem szeretnénk valami csúnya összeomlást. Csúszásában egy közép-európai nép meg akar kapaszkodni. Abban a makacsságban bízhatunk csak, hogy nem adjuk fel. Nyakas rezisztenciánknak vannak fényes elődei.

Nagy a pezsgés, de én nem érzem veszélyben a rendi államot. Sok törekvő ember azt mondja, ha én benne vagyok, akkor már nem is olyan rossz. Sokan kerültek alulról, kinevezés útján magas hivatalokba, ők is kapaszkodnak. A politikai karrier után most az árnyékgazdaság emel magasra, állami állás és magánüzlet együtt csinál egy új középosztályt, amely egyszerre szervilis és felvágós. Onnan merít, ahonnan lehet, ahhoz dörgölőzik, akihez érdemes, rámenős, mohó, vagányos-népies. Dagadt önérzet, fitogtatás, lesajnálás, bennfentesség. A kisügyesség energikusabb, mint a polgári becsület. A köznyelv nem szellemi.

Ezen a földön soha nem voltam még szabad polgár. Ha ebben a szobában akarok dolgozgatni, lehet, hogy akkor még sokáig állami gyámság alatt fogok éldegélni. Igyekszem nem lenni terhére a többieknek, ha jól kidolgoztam magam, jókedvű vagyok és együgyű. Mondtam magamnak: válaszd a csöndet, ne mozdulj, légy terepszínű, maradj csak papíron anarchista, bámészkodj jámbor inkognitódból. Most valahogy unom ezt, akárcsak a pragmatikus rezignációt.

Sustorognak a rémlátók: jön a válság, értékét vesztheti, amit eddig összehoztunk, nem lesz ez se, az se, tartalékolj a hét szűk esztendőre. A test elnehezedik, a vágy lehűl, a hang rekedtes, egy önérzet meghasadt, eluralkodik a belső tehetetlenség hangulata. A csendes tó alján megremeg a forradalom hidrája.