Jegyzetek a posztkommunista demokráciáról

A szovjet csapatok kivonása és az egypártrendszer feloldása az önigazgatási formák virágzását hozná Kelet-Közép-Európában. Valószínű, hogy térségünkön érdekes demokratikus-szocialista vagy éppen liberálszocialista kísérletek nőnének ki a talajból. Alkotmányos európai békerendben a kelet-európai országok katonailag semleges, jószomszédi viszonyban élnének a Szovjetunióval, úgy valahogy, mint Finnország. Az önállósodásnak erre a stációjára mi csak szerződéses fokozatossággal juthatnánk el. A kompromisszum azon az elven alapulna, hogy a nagy szomszédnak joga van a barátságunkra, a konstruktív együttműködésünkre gazdaságban és kultúrában, de nincs joga társadalmi-politikai berendezkedésünk meghatározására.

Intelligens kis nemzeteknek meg kell tanulniuk, hogy önvédelmük érdekében kifogyhatatlan leleményt kell tanúsítaniuk a szomszédokkal való egyezkedésben. Értelmes provincia nem az összeomlást szorgalmazza, hanem a kapcsolatok szerves átrendeződését. Katonai semlegesség, gazdasági-kulturális kooperáció, politikai önrendelkezés, ennél szerényebb távolabbi célra nem érdemes törekedni, közbülső célként jóval szerényebb eredményekre is törekedhetünk.

Az ötvenhatos magyar forradalomnak az volt a dramaturgiai szerepe, hogy a lényeget taktikázás nélkül kimondja. Nem titkoltuk, azt kívánjuk, hogy a szovjet csapatok menjenek haza, hogy országunk területén ne tartózkodjanak idegen csapatok, hogy minden ország katonája menjen saját hazájába. Ennél az egyszerű alapelvnél valami bonyolultabbat kívánni igen kedves lehet azoknak az országoknak, akik szeretnek csapatokat tartani más országokban, de nem meggyőző olyan kis népek számára, akiket ez a kísértés nem foglalkoztat.

Az ötvenhatos magyar forradalomban a munkástanácsok kinyilvánították, hogy kell a demokrácia minden szinten, politikában és gazdaságban, a parlamentben és a gyárakban. Kell a demokrácia önvédelemképpen a gyárvezetéssel, a kormánnyal, a nagyhatalmakkal szemben, hogy ne lehessen megfélemlíteni, megszállni, megalázni bennünket. Ötvenhatban a Nagy Imre köré csoportosuló magyar reformkommunisták is beletörődtek abba, hogy csak olyan mértékben ragaszkodnak az állam ellenőrző hatalmához a társadalom felett, amilyen mértékben a szóhoz jutó társadalom ezt az ellenőrző hatalmat méltányolja, ésszerűnek tartja és igényeli az akaratérvényesítés formális-pluralisztikus-demokratikus módszereivel.

Vegyes intézményrendszer volna az, szocialista és kapitalista elemekből annyi, amennyit társadalmaink akarnak. A kelet-európaiak már eddig is többé vagy kevésbé a maguk képére formálták a szovjet doktrínát, a marxizmus-leninizmust, aminek tulajdonképpen sem Marxhoz, sem Leninhez nem sok köze van. Nem sok, mert Marxot nem kérdezték meg, hogy kíván-e Leninnel egy fogalmi kategóriában szerepelni, és Lenin sem volt elragadtatva ifjú munkatársának elméleti képességeitől, aki a marxizmus-leninizmus fogalmát konstruálta és kanonizálta. Lenin a kicsapott ortodox szeminarista Sztálinnak nem adta át az orosz forradalmi szociáldemokrácia elméleti irányítását. Benne van Lenin műveiben az, ami lett; de ha más lett volna, azt is ki lehetne olvasni belőle. Minden szövegből mindent ki lehet olvasni.

Előbb-utóbb el lehet fáradni minden emberi viszony államosításában. Ha a párt nem akar rendőrterrort, mert maga is fél tőle, akkor egyre inkább békén kell hagynia az embereket. Ha viszont békén hagyják őket, akkor az emberek megcsinálják a maguk függetlenedő, előbb informális, majd formális szervezeteit. A sztálinizmus ezt terrorral megakadályozta. A posztsztálinizmust úgy tekinthetjük, mint hosszú, unalmas félelmet mind a terrortól, mind a demokráciától.

 

*

 

Lehetséges-e fél Európa homogenizációja, gleichschaltolása, begyurmázása a merev öntőformába? Lehet-e az emberből ömlesztett sajtot csinálni? A tényállás úgy foglalható össze, hogy a sajt megmozdul, artikulálódik, fészkelődik, s kezd saját formákat fölvenni, de amikor a tömeg kezd öntevékeny közösséggé válni, az állam megpróbálja visszagyurmázni.

El kell ismerni, hogy az államszocialista struktúrának nagy a rehomogenizációs képessége, képes egész nemzeteket, mikor már éppen elszabadulnának, visszadolgozni a klasszikus koncepcióba, amelynek az a lényege, hogy a központ parancsol, és az alárendelt részek engedelmeskednek. A „forradalmi folyamat” megvédi magát, s a dolog annyiban forradalmi csakugyan, hogy a civil rendetlenség és igazságtalanság helyébe katonai rendet és igazságosságot iktat.

Az államszocializmus belső emberei egyenruhában vagy civilben járó katonák. Elég egyszerű mentalitás ez, lojálisnak kell lenni, a parancs mindenekfölött. Az államszocialista országok népi rendetlenségén átsejlik a katonai váz szigora. Ebből a katonai szellemből következik, hogy vannak engedélyezett és engedélyezetlen tettek, szavak, irodalom és művészet. A parancs bizonyos iróniát és önállóságot kell hogy engedélyezzen, de a parancsnoki rendszer törvényességének megkérdőjelezését nem szabad engedélyeznie.

És valóban, aki civil engedetlenséggel, az engedélyezés és tiltás egész rendszerére fittyet hányva, ezt az egész cenzurális procedúrát nevetségessé téve úgy dönt, hogy engedélyezetlen lesz, annak ebben a parancsnoki rendszerben botrányos és bűnös a léte. Úgy kell tehát tenni, mintha nem lenne, vagy kriminalizálni kell és úgy beszélni róla, mint bűnözőről, akinek voltaképpen börtönben volna a helye, majd esetleg, ha éleződik a helyzet, be is kell csukni egy időre.

Az államszocialista rendszer vezérkarának ez megoldhatatlan nehézsége, a katonai-parancsnoki rendszerrel szembeni civil ellenállást nem minősítheti törvényes ellenzékké, mert a katonai rendszerben teoretikusan elképzelhetetlen az engedélyezett civil ellenzék. Azt csak mint lazaságot lehet eltűrni, lehet szemet hunyni fölötte, mint például afölött, hogy a katonák szolgálati időben részegen mulatoznak a szomszédos kuplerájban, de nem lehet elismerni, hogy a dolgoknak ez a rendje.

Le kell tehát számolni az államszocializmus szovjet típusú koncepciójával, a leninizmussal, a kommunizmussal, a párt vezető szerepének, élcsapat funkciójának egész mitológiájával. Ennyiben az államszocializmus radikálisan nem reformálható. A katonai szervezetet nem lehet fokozatosan civil szervezetté alakítani. A reetatizáció, a recentralizáció, a rehomogenizáció, egyszóval az uralkodó politikai bürokrácia többé vagy kevésbé kemény föllépése a revizionistákkal, az ellenzékiekkel, a radikális reformerekkel, a demokratikus nacionalistákkal, a szociáldemokratákkal, a liberális demokratákkal, a konzervatív liberálisokkal, egyszóval mindazokkal szemben, akik egymástól különböző értékpremisszák alapján megkérdőjelezik az egypártrendszer legitimitását, az államszocializmus önvédelme az ellenforradalommá nyilvánított forradalommal szemben mindeddig minden alkalommal tűrhetően sikerült.

Lehet személyeket, csoportokat, nemzeteket „normalizálni”. Lehet kultúrává fejleszteni a cenzúra művészetét. Lehet az írók leleményének önkéntes feladatává tenni a prudens adaptáció keserű, szomorú, önmarcangoló, viaskodó, groteszk, sötét humorú, apokaliptikusan vizionáló elfogadását és gyakorlását. A játékszabályokon, a karámon, a villanypásztoron belül elbődülhetsz: be unalmas és be komor az emberi sors. Kevesebb apokalipszis, de némi derűvel kitörés a karámból és szabad nyargalászás, legelészés a domboldalon: ez a bűn, így kezdődik a forradalom.

 

*

 

Miben bízhat az, aki itt él? Abban a makacsságban, hogy nem adjuk fel. Lehet, hogy a magyarokra jellemző valami makacs rezisztencia. Nem szeretik, gúnyosan nézik a fölényeskedőt. Aki magas lóról beszél velük, annak nincsen sok sikere. Van itt valami realista, becsaphatatlan cinizmus, elég közönséges és elég erőteljes. Az emberek megszólják, kicsinyelik egymást, a szövetkezés nem jól szokott sikerülni, de azért egymást érdesen ugratva összetartanak. Ha egy tucat ember itt összefog, az feltűnik, annak még sikere is lehet.

Egy ilyen már nem igazán rendi, de nem is igazán polgári társadalomban nagy szerepe van az életkornak. Nagy divatban vannak a nemzedéki mítoszok és viszályok; az életkor a legegyszerűbb és a legkevésbé kockázatos önmeghatározás. Az idősebbek itt még könnyen lehetnek tekintélyesebbek is, megvan a nemzetség- és a törzsfők hatalma, megjelennek az érett korú vezérek, szubkulturális fejedelmek, megvan a biológiai súlyuk; ha ők emelkednek szólásra, akkor az ifjúság elcsendesül. Ismerjük a notabilitások életrajzát, sok próbát kellett megállniuk. Aki ötven fölött itt nem hülyül el, nem csúnyul és nem romlik meg, az tulajdonképpen elég csodálatos jelenség. Tiszteljük benne a szívós vadat. A háttérben még ott rejtőzik a pogány-arisztokratikus szerveződés, valami kereszténység előtti minta. Mindig is voltak főemberek, azok, akikről beszélnek, azok, akik reprezentatív nyomatékkal beszélnek, apák, apai nagybácsik, akiket tulajdonképpen szeretnénk tisztelni. Nem szeretjük az apáskodó zsarnokokat, de egy igazi apa jól jönne nekünk. Szerettük Nagy Imrét, mert fiatalos nagyapánk volt. Úgy emlegettük, az öreg. Voltak, akik megpróbálták Kádárt is így emlegetni, nem terjedt el, mostanában ismét csak a vezetéknevén említik.

Azért vagyok optimista, mert ez a lappangó társadalom elég erős ahhoz, hogy megakadályozza a hatalmi szigor elvadulását. Naponta változik az erőviszony a szigor és az ellenállás között. Az elmúlt tíz évben nem a szigor javára változott. A monopólium erőit fokozatosan vissza kell szorítani, leginkább a közfelfogásban, a társadalom hangulatában. A tényleges hangadók és véleményformálók éreztetik maguk körül, hogy mi tetszik nekik és mi nem. Történt egy változás: elfogytak, semmivé váltak a diktatúrához fűzött illúziók; nem szeretik, gúnyolják, talán már nem is olyan elkerülhetetlen rossznak tartják. Mintha kezdene a közhangulat visszakanyarodni az ötvenhatos reminiszcenciákhoz. Várakozás, valaminek jönnie kell, ez így nem mehet tovább, váltani kellene elveket, életformát, egy korszak a végéhez közeledik.

 

*

 

Igen, ahhoz, hogy a társadalom katonai szervezetét civil szervezet váltsa föl, ahhoz forradalom kell, demokratikus forradalom. Vértelen, demokratikus forradalom, ha van ilyen. A kemény váznak meg kell olvadnia. Az államszocialista társadalmakban be kell következnie előbb vagy utóbb a pluralista-demokratikus forradalmaknak, amelyek megadják minden polgárnak az emberi jogok törvényes garanciáját.

Kvalitatív, strukturális jelentőségű és meghatározó erejű különbség van az önmagát reformálgató államszocializmus és a posztkommunista demokrácia között, amelyet a társadalom nem csekély része demokratikus szocializmusnak vagy szociális liberalizmusnak kíván elképzelni, nem tagadva meg a törvényes jogot másoktól, hogy egyszerűen, a nyugati társadalmaktól miben sem különböző liberális kapitalizmusnak képzeljék el azt.

Ezt a kvalitatív különbséget nem lehet eltüntetni. Az átlépés a kommunizmusból a posztkommunizmusba nem lehet észrevétlen. Minden bizonnyal drámai lesz és forradalmi. Majd felgyorsulnak a napok, romantikába fordulnak át a biográfiák, s a kortársak úgy érzik, hogy nagy idők tanúi voltak. Amikor néhány nap alatt több változás esik, mint előzően harminc éven át, amikor intézmények egyik napról a másikra szétolvadnak, és másoknak adják át helyüket, amikor mindenki úgy érzi, hogy mondanivalója van a közállapotokról, amikor a falak faliújsággá változnak, azok nagy napok minden nép emlékezetében és abban a biográfiaerdőben, amibe, múlván, összeállnak az egyes életek.

Ma is úgy gondolom, hogy ebben a városban szükség van egy demokratikus forradalomra. Ma is úgy gondolom, hogy a Kádár-ellenforradalom a történelemben körülbelül úgy lesz értékelhető, mint a Horthy-ellenforradalom. Az egyik ebben csúfabb, a másik abban, az egyik ebben érdemesebb, a másik abban. De mindkettő ellenforradalmi restaurációs korszak volt, mindkettő elodázta, erőszakszerveivel bekorlátozta a magyar demokráciát, mindkettő rendőrileg üldözött olyan embereket, könyveket, viselkedéseket, véleményeket, amelyek normális liberális demokráciákban legálisak és elfogadhatóak lennének. Ennek az ötvenhat elfojtásából származó rezsimnek is előbb-utóbb vége lesz.

A demokratikus strukturális átalakuláshoz nem kell vérontás. Spanyolországban a harmincas években még sok vér kellett a demokráciához, és mégsem sikerült. Aztán, ahogy Franco meghalt, a diktatúra megolvadt, és egyáltalán nem kellett vérontás ahhoz, hogy kiépüljön egy modern, alkotmányos demokrácia. Görögország és Portugália is bizonyítja, hogy a demokratikus forradalomhoz nem kell vérontás. A demokratikus forradalmat a demokratikus mozgalomnak kell előkészítenie. A demokratikus mozgalom hosszú, kreatív tanulás, gyakorlat, reform. Gondolkodásunk és viselkedésünk átalakulása.

A nyílt ütközet egyesélyes: a fegyveres személyzet letöri a szabadságmozgalmat. Tehát minél kevesebb harcot, összeütközést! Ne vetődjön föl az a kérdés, hogy ki győz, és kit győznek le; eredetibb az a kérdés: hogyan tudunk egymás mellett létezni? Kelet-Közép-Európában ma még az atyai hatalom és az önállósuló lakosság méltányos együttélése a lehetséges legkisebb rossz. Formális társadalmi szerződés egyelőre nem lehetséges, csak hallgatólagos kompromisszum.

Ami a mélyben van, az éppannyira van, mint ami a felszínen van. Hosszú trendekben gondolkozzunk. A társadalom időnként kap egy horogütést az államtól, de azután ismét feltápászkodik.

Amit el lehet venni tőlünk, azt nagyrészt el szokták venni. A székház és a nyomda elvehető, azt fegyveres hatalommal el lehet foglalni. Ahhoz, amit erőszakkal el lehet venni, ahhoz nem kell egész lelkünkkel ragaszkodni. A gondolkodást, a viselkedést, a stílust nem lehet elvenni, bennünket nem lehet elvenni, a független stratégiához kell ragaszkodni.

 

*

 

Akár tetszik, akár nem, a szocializmus része lett a mi történelmünknek. Senki sem tudja, hogy milyen lesz a jövője; megtervezni még kevésbé lehet, és ezt már a hatalmi elit is kezdi fölismerni. Terjed a szkepszis aziránt, hogy csakugyan az lesz-e, amit csinálni szeretnének. Egy biztos: ezen a térségen is lesz valamilyen jövő, és senki sincs előnyös pozícióban annak előrejelzésére, hogy az milyen lesz. A művészi sejtelem legalább olyan jó pozícióban van, mint az úgynevezett tudományos előrelátás.

Szabad futást engedélyezek utópiámnak, kritikáimnak, vágyaimnak, majd pedig előhívom a destruktív hitetlenséget: mindebből semmi sem lesz! Így lesz és még ígyebbül, mondom másnap. De aztán jön egy harmadik nap is, s megnézem, hogy mi maradt életben utópia és destruktív éleslátás harcában. A szocializmus tényleges jövője szempontjából az sem közömbös, hogy a szocialistának nevezett társadalomnak polgárai milyen jövőt kívánnak maguknak, és mit árulnak el ebből a vágyukból.

Mikor a szocializmus még nem volt „reálisan létező”, mikor még nem volt itt, akkor különféle embereknek ez a szó annyit jelentett, hogy igazságosabb lesz, mint a meglévő, hogy a szegény is ember lesz, és inkább barátja, mint farkasa a másiknak. Idealizmus volt ez, szentimentalizmus is, bizalom abban, hogy a társadalom lehet kevésbé szívtelen, mint az, ahol a szegényt, ha nincs miből lakbért fizetnie, családostul kilakoltatják.

Még ma is sok embernek ilyesmit jelent ez a szó nyugaton, délen, mindenfelé. Egy nyugati szocialista munkás vagy értelmiségi fejéből nehéz kibeszélni azt az ideát, hogy az élet lehetne jobb is, a kapcsolatok lehetnének szolidárisabbak is, az emberi alkotóerő működtetése lehetne okosabb is.

Ha jön egy kelet-európai, és elkezd legyintgetni, fölényeskedni, hogy adja fel az ábrándozásait, mert a szocializmus egyáltalán nem ez, hanem valami rémes, szürke és ijesztő, akkor a nyugat-európai baloldali azt gondolja, hogy a mi jövőnk olyan lesz, mint amilyenek mi vagyunk, s ennek az embernek a jelene pedig minden bizonnyal azért olyan, amilyen, mert ő maga is ilyen.

 

*

 

Ha a kereszténység transzcendens üdvtan volt, akkor a szocializmus immanens üdvtan. Az ebben a világban megvalósuló jövőről beszél. A fogalomban magában, a marxi alapvetésben nincsen benne a szocializmus és a szabadság elvi elválasztása. A szó eredetileg valami olyasmit jelentett, hogy miként az egyén, úgy a társadalom is tanulhat, tökéletesítheti magát, mert nem végzetszerű természeti folyamat.

Benne rejlik az ideában az a humanista előföltevés, hogy az emberek – képesek lévén az önreflexióra – az önalakításra, viszonyaik értelmes változtatására is képesek, és hogy talán van magasabb értelem is a világpiacnál. Mindazok, akiknek a világpiac spontán tendenciái nem kedveznek, mindazok, akik pórul jártak, megmásíthatatlanul kételkednek abban, hogy a dolgoknak ez a világkapitalista valóság a legideálisabb rendje.

Az eredeti szocialista elképzelés autonóm és szolidáris társadalomról beszélt, az e világi jóról, az ember országáról. Miért kell azt mondani, hogy légy alázatos a világkapitalista elittel szemben, s ha nem jó a sorod, bízzál istenben? Ne felejtsük el, hogy a nyugat-európai demokrácia posztfeudális, a miénk viszont, ha lesz ilyen, posztkommunista lesz. Ennyiben: többet fog tudni.

Hatalmunkban áll felújítani, visszavenni, megrázni, kitakarítani a szocializmus fogalmát. Jogunkban áll saját tartalmat adni ennek a homályos szónak, amely társadalmi társadalmat jelent. Ez jókora tautológia lenne, ha nem jelentene valami diszkussziót a természeti, biológiai társadalom fogalmával szemben. Jogunkban áll azt állítani, hogy egy közösség annál szocialistább, minél önállóbbak a polgárai, minél gazdagabb a közösség autonómiája és szolidaritása.

Lehet, hogy a szovjet-orosz típusú modell, mivelhogy olyan túlnyomó benne a rendi állam, a rendi társadalom predemokratikus tradíciója, mivelhogy annyira paternalista, hajbókolós, tekintélytisztelő, ravaszkodó, hamiskodó, pöffeszkedő, annyira szolgabírós, annyira ispános, sztarosztás, annyira kapcsolódik egy agrár-falusi társadalom autoritásviszonyaihoz, tehát oly kevéssé urbánus, hogy éppenséggel állíthatjuk: az orosz kommunizmus igazán nem az utolsó szó a történelemben.

 

*

 

Képmutatásnak tartom nem fölismerni, hogy a mai magyar szocializmus nagyon is hasonlít a mai magyar emberekhez. Csak annyira bír szabad lenni, amennyire a mai magyarok szabadok bírnak lenni.

Hogy az önkiadás, a szamizdat, a demokratikus ellenzék több kelet-európai országban lehetséges, ez bizonyítja, hogy a szocializmusba annyi fér bele, amennyit mi belerakunk. Nem muszáj elfogadni, hogy a szocializmus diktatúrát jelent, szabadságkorlátozást, ósdi bürokratikus nehézkességet, szervilizmust s a fent lévők hatalmi arroganciáját, ordináré dicsekvését, hazudozását és az érdemi bírálat elhallgattatását.

Nincs egy szocialista ősmumus, akivel szemben itt állunk mi, szegény, okos, tehetséges, jobbra érdemes áldozatok. Az emberek itt és most sokkal szabadabbak lehetnének, ha megpróbálnának sokkal szabadabbak lenni. A szabadsághoz rengeteg munka kell, nem jön magától könnyen, a szabadság meglévő fokában sok emberi beruházás van, sok kulturális tőke van beletéve. Az egyes emberek szabadságteljesítményeit titokzatos hajszálcsőrendszer köti össze, amelyet jobb szó híján kultúrának is nevezhetnénk.

A század elején a türelmetlen bankfiúk és a kósza bölcsészek azt képzelték, hogy a szocializmushoz államosítani, központosítani, cenzúrásítani kell és mindent a propagandával átitatni. Nem is volt olyan nehéz. Csak éppen a dolog nem lett nagyon új, inkább elég ócska maradt.

Túl sok emberi veszteséggel, a méltóság túl sok sérelmével járt együtt ez a vaskorszak, ez a neoprimitivizmus, amelynek kétségtelenül van egy pozitív tulajdonsága, éspedig az, hogy ez történt, hogy megtörtént, és akár jó, akár rossz: így történt. Az állam túlhatalma, a monarchikus gerincbántalmak gyakorisága azonban fölveti a kérdést: nem kellene ismét elővenni a republikanizmust a lomtárból? Petőfi ma disszidens lenne, Ady is, József Attila is. A katonai, nemesi, rendi, hivatali, hatalmi gőgnek megvan az államszocialista felújítása. Nem sok új van a dologban.

Miben különbözik Ceauşescu elnök ikonográfiája a provinciális fasizmusokétól, a színes diktatúráktól? És miben különbözik ötvenes éveinktől? Menjünk tovább: miben különbözik olyan végzetesen a román hatalmi váz a többi kommunista ország hatalmi vázától? Abszurdabb és groteszkebb változata a közös hatalmi váznak. Kolozsváron könnyebb megérteni, hogy tulajdonképpen miben élünk, mint Budapesten. Amikor nagy fölénnyel megyünk oda, mint az amerikai nagybácsik.

 

*

 

Az államszocializmus megtermeli a maga ellenzékét. Az államszocializmus nem bír meglenni értelmiségi legitimáció nélkül, szüntelenül feltölti tehát saját bírálóinak a karzatát.

Amikor polgári karrierérdekünket meghaladó szolidaritásokba bonyolódunk, amikor nemcsak a pénz nyelvén beszélünk, amikor rendszerkritikusok, reformerek, ellenzékiek vagyunk, akkor a létező szocializmus integráns részei vagyunk, szocialista realisták, a dolog ismerői. Túlnézünk rajta, de benne állunk. Ez veszi körül a testünket, ez járja át az elménket. Nem is bírnánk szüzek maradni ettől a folytonos hatástól.

A közép-európai demokratikus mozgalmat évszázados feladat hordozójának látom. A polgári egyenrangúság viszonyait próbálja normálissá tenni. Még körülvesznek bennünket a feudális-patriarkális függés és úrhatnámság viszonyai. Az államszocializmus visszanyomta a polgári viszonyokat – az árucserét és a gondolatcserét –, és ezzel épp a szolgalelkűségnek meg a hatalmaskodásnak adott új erőt, felfrissítette az erkölcsileg elavultat.

A piramis mágneses centruma a csúcs, a politikai bizottság, élén a királlyal. A pártállamnak ahhoz, hogy fennmaradjon, ellenőrzése alá kell vonnia a társadalmi kommunikációt. Cenzúra nélkül, rendőri megfélemlítés nélkül nem tudja hatalmi monopóliumát fenntartani. Szabad emlegetni szocialista demokráciát, de ha ez a fogalom élettel telik meg, jönnek előbb a figyelmeztetések, aztán a tankok, és megtelnek a börtönök.

Közép-Európában nemzedékről nemzedékre folyamatos sor van azok között, akik elutasították a cenzúrát. Sarktétel, hogy véleménykülönbségeket nem lehet rendőri-bírói úton rendezni. Erőszakmentes intellektuális tevékenységgel szemben állami erőszaknak nincsen helye.

 

*

 

Mi marad a szocializmusból, ha kivonjuk belőle az etatizmust? Mi maradunk. Ebben a felemás állapotunkban; mindent folyton a nullpontnál elkezdve. Ahogy nincsen szerves építészetünk és viselkedéskultúránk, úgy a szociálteóriák és stratégiák sem épülnek szilárd eszmei alapra, jelentős gondolkodók felismeréseire, amelyek beolvadtak a köztudatba.

Akinek elege van a pártfunkcionáriusokból, az nem okvetlenül szeretné fölcserélni ezt a félelmet a tulajdonos főnöktől való félelemmel. Mivelhogy az emberek minden helyzetben, ahol pöffeszkedésre nyílik alkalom, pöffeszkednek, embertársaink önkényével szemben mindenhol védekeznünk kell.

Akkor ülhessek föl a vonatra, s mehessek bárhová, mikor akarok; ne kelljen elkéredzkednem az államtól. Miért is tartanánk bármiféle vámeljárástól, ha könyvekkel és irományokkal utazunk át az államhatáron? Tőlünk itt folyton elkobozgatják a papírjainkat a határon. Cenzúra? Le vele! Szervezkedhessünk, egyesülhessünk, pártoskodhassunk, amennyit akarunk. Az alkotmányos demokráciát nem kell kitalálni. Az alapvető emberi jogokat – hogy meggyőződése kinyilvánításáért senkit se lehessen becsukni, macerálni, kirúgni, megnyomorítani –, mint univerzális jogokat, fölébe kell tenni az értékhierarchiában az állam jogainak. Ezek axiomatikus polgári szabadságjogok. Semmi sem értékesebb náluk, semmilyen homályos közösségi ügy, semmilyen nemzeti retorika.

A különbség a liberális, nyugati demokráciák és a sejthető-megkölthető posztkommunista demokráciák polgárai között talán abban áll, hogy mi kénytelenek vagyunk mindent újragondolni.

 

*

 

Inkább elcsábítani a medvét, mint verekedni vele. Dönthet a medve amellett is, hogy dühösen fújtat a fuvolásra, de azt is választhatja, hogy tánclépéseket tesz, és mézes brummogásba kezd. A medvével nemcsak azért táncolunk, nemcsak azért fuvolázunk neki, mert félünk, hogy a nagy mancsával lecsap, hanem azért is, mert valóban szeretnénk megszelídíteni, ha már itt van mellettünk, ha már szinte egy ágyban fekszünk vele.

Az európai kultúra a legnagyobb komplexitás kísérlete. Addig nem nyugszik, amíg az egész földrészen el nem terjed a pluralizmus szelleme. Európa hivatása több annál, hogysem csupán semleges övezet legyen a két nagy között. Kulturálisan legyen szuverén, s nyerje meg azokat saját világképének, ízlésének. A tegnapi heroikus értékek elbutultak mára, az expanzió és az elzárkózás nacionalizmusa megavasodott, a friss nacionalizmus tanul és közlekedik.

A kis népek is megjelenhetnek a világnézetek nemzetközi piacán. Nem az a kérdés, hogy melyik a nagyobb nép, az a kérdés, hogy melyik a vonzóbb nép.

Hozzám ne nyúlj, mondják a nagyok, mert akkorát kapsz, hogy én is belehalok. Mi meg fotelünket egymás mellé tolva, kéz a kézben életünk párjával nagyokat bólogatunk a televízió előtt. Senki sem mondja: egyetlen európai állam területén se tartózkodjanak idegen csapatok. Unalmas arcok, közhelyek, mindig ezek az érdektelen figurák a képernyőn, kibérelték.

Az ember hasonlít arra, amit mond: ez a sok unalomtartály, aki mindig ugyanazt mondja, belül se lehet sokkal érdekesebb, mint kívül. Világos, hogy ők bennünket is ugyanolyan unalmasnak képzelnek el, mint amilyenek ők maguk. Számukra elvont lények vagyunk, termelők, fogyasztók, adófizetők, katonák, legjobb esetben szavazatok, megszámolható, funkcionális egységek. Áll a nagy szónok egy tucat mikrofon és sok ezer ember előtt, lehetetlen, hogy ne képzelje nagyon okosnak magát. Mi meg elbóbiskolunk a televízió előtt.

Polgár vagyok, és az is akarok maradni. A magam valóságos közegében függetlenséget akarok mindenkivel szemben. Egyenrangúként tárgyalok mindenkivel, nem arisztokrataként felülről, és nem jobbágyként alulról. A munkásradikalizmus nagyotmondás volt: semmik vagyunk, minden leszünk. Nem lesznek minden, nem lesznek vezető osztály, lehetnek kisközéposztály, középosztály. A munkásból lehet polgár, ez normális és jó. Mindent akarni körülbelül annyi, mint lemondani az elérhetőről. Alulról tömegesen nem lehet felülre kerülni, legfeljebb középre. Lehetséges célunk polgári viszonyokat teremteni, jogszerű csereviszonyokat a politikai egyenlőség alapján. Amíg egy pártnak vezető szerepe van, s tagjainak vezetői kiváltsága, addig nincsen politikai egyenlőség. A polgári viszonyok liberális demokráciát jelentenek.

 

*

 

Nem mi csináltuk a kommunizmust, de ha már a szovjet csapatok elhozták, a kelet-európaiak kifészkelték a helyüket benne; ki-ki a maga módján. Nem lehet józan ésszel tagadni, hogy a kommunizmus nemcsak a szovjet modell erőszakos átplántálása volt, hanem a közép-európai népek kísérlete is, hogy kihasználják az új körülményeket. Sok magyar kisembernek ez a történelmi korszak inkább jó volt, mint rossz. Akik a rendszer jóvoltából feljebb kerültek, és sokan voltak ilyenek, azoknak nem volt igazán rossz.

Milyen alapon lehetne egy nagyszabású társadalmi-gazdasági átrendeződést – a személyes mobilitás végtelen útvonalhálózatával – egészében rossznak vagy akár jónak nevezni? Ez a sok testes ember itt körülöttem inkább haszonrészesnek látszik, mint áldozatnak. Főként paraszti társadalmak így lendültek neki egy minden bizonnyal vitatható modernitásnak.

Az az igazság, hogy a szegény nép nem nagyon szerette és nem nagyon sajnálta a régi urakat, a módosabbakat; sem a zsidókat, sem a keresztényeket, de még a parasztsorból jött nagygazdákat sem. Negyven évvel ezelőtt a kastélyt és a cselédházat szét kellett szedni ahhoz, hogy a falusi szegénység megépítse a maga családi házát. A mai faluszéli emeletes villák, amelyeket a szerelők, kőművesek és állattenyésztők építenek, jól olvasható illusztrációi a társadalmi átrendeződésnek és átrétegződésnek.

Magyarországon ez az átalakulás történhetett volna másképpen is, de abban, ami történt, sok eleme van annak, aminek mindenképpen meg kellett volna történnie, annak, ami napirenden volt.

És most? Sok állami szigor és tilalom mérkőzése a polgárosodással. A polgárosodás mindig birkózásban van a hatalmi autoritással. Melyik hogy enged a másiknak? Van a polgárosodásnak egy kelet-európai, mondhatnánk kommunista altípusa. Van protestáns, van katolikus, van zsidó és van muzulmán polgárosodás is. Ha visszatekintünk, megállapíthatjuk, hogy a modernizációnak, a polgárosodásnak többféle útja volt. Együgyű séma azt állítani, hogy csak egy jó és egy rossz, egy nyugati és egy keleti, egy normális és egy abnormális. Igen, volt az is, amit Max Weber leírt, az északnyugat-európai, protestáns polgárosodás, de volt Közép-Európában az is, amit Werner Sombart leírt, a zsidóságé, és volt még sok más útja is a hűbéri függőségek elhárításának.

Ha tetszik, ez a hegeli értelemben felfogott világtörténelem értelme, tapasztalatilag megállapítható uralkodó folyamata: a polgárosodás, középosztályosodás, verbürgerlichung, embourgeoisement; ez megy végbe mindkét tömbben és a harmadik világnak mondott térségeken is mindenütt, Ázsiában és Latin-Amerikában, s mondjuk ki még egyszer: Kínában és a Szovjetunióban is.

Mit is jelent ez? Az egyén önállósul, emberhez méltó megélhetést, otthont, tudást, jogokat, eszméket szerez. Más emberekkel nem alulról fölfelé és nem felülről lefelé beszél, hanem egyenrangúan és talán éppen ezért barátságosabban. Van magánélete és magánterülete, külön szobája, vannak lelki problémái, van szabadideje, amikor ráér elgondolkozni a saját életén. Van némi biztonsága mindenféle értelemben. Egy aszályos év nem fogja éhen halasztani, egy ragály nem fogja elvinni, és nem lehet megkorbácsolni vagy csak úgy lepuffantani, nem lehet rendelkezni vele, nem lehet szabályos eljárás nélkül letartóztatni, van rá módja, hogy törvényes jogait védelmezze a hatóságokkal szemben is. Van önérzete és önbizalma, nem senkinek érzi magát, tudja, hogy vannak emberi jogai. Ami nincsen megtiltva, azt szabad csinálni, a polgár tehát vállalkozhat mind gazdasági, mind kulturális vagy politikai téren, éppen ezért világos jogrendszert igényel a vállalkozásaihoz.

Kelet felé haladva a polgárosodásban mind több a nacionalista-katonai elem. Kelet-Európában inkább az állam integrál. Nyugat-Európában a társadalom kiharcolt valamilyen egyensúlyt az állammal szemben, vagy valamilyen katonai vereség révén ingyen jutott hozzá. Amerikában az állam csak mint katonai szervezet erős, mint civil szervezet gyengébb a polgári társadalomnál.

Az állami kollektivizmus és a piaci individualizmus kísérlete nem úgy áll egymással szemben, mint a jó és a rossz. Kommunista az, aki az államit eleve preferálja. Az Elbától keletre nincsen egyensúly az állam és a polgári társadalom között. Az állam maga alá gyűrte, megerőszakolta és elgyengítette a polgári társadalmat. Az eléggé dinamikus magyar polgárosodást megszakította a fasiszta és kommunista radikalizmus. Mindkettő az állam túlsúlyát hozta. A nem állami emberi viszonyoknak azonban szerves, növényi hajlamuk van arra, hogy növekedjenek és szétterjedjenek. A civil biológiai ereje nagyobb, mint az államé, mert több élvezettel jár. Megtanultuk, minél államibb, annál örömtelenebb.

Nyitott kérdés, hogy ki asszimilálja hatásosabban a másikat: a központosító bürokrácia-e vagy a vállalkozó-értelmiségi középosztály. Tudja-e az új középosztály polgárosítani az államszocializmust? Nem annyira birkózásról van szó, mint inkább egy csábításról és csábulásról. A vállalkozó érzékelteti a hivatalnokkal, hogy mindketten megtalálják a számításukat, ha együttműködnek.

A korrupció nélkülözhetetlen eleme az eróziónak. Egy kis részesedésért a hivatalnok engedélyezi azt, amit amúgy is ésszerű volna engedélyeznie, amit ésszerű viszonyok között nem is kellene engedélyeznie.

Nem arról van szó, hogy ki foglalja el a másik helyét. A vállalkozó vagy a tudományos kutató nem kíván a hivatalnok helyére ülni. Van pozícióharc is, de inkább az uralkodó renden, a politikai bürokrácián, a funkcionáriusok rétegén belül. A vállalkozók és az alkotó értelmiségiek nem pályáznak ezekre a pozíciókra. Utóbbiak inkább egy mentalitás sikerét kívánják; azt akarják, hogy a hivatalnok ne akadályozza meg, sőt ha lehet, még segítse is őket munkájukban. De semmiképpen se jusson eszébe az a badarság, hogy vezetni akarja őket, mert az sokba kerül az országnak, és mindenkinek sok fejfájást okoz.

Ez a társadalom már kezdi történelemként nézni a kezdeteit. A második világháborús lerombolódás után, a zéróponton, a felvetődő kérdésekre a kommunizmus volt az egyik felelet. Hogyan lehet modern ipari társadalomba átvezetni az agrártöbbséget, akkor ezt a kérdést sokan tartalmasnak látták. A fejlődő egészségügy, az általános oktatás nagy állami intervenciót kívánt, és a modernizációnak volt egy forradalmi víziója is.

 

*

 

Régen a polgárok azért masíroztak, mert tetszettek nekik a katonatisztek. Ki tetszik ma jobban a másiknak, a funkcionárius vagy az értelmiségi? Melyik magatartás oldja fel magában a másikat? Valójában kicserélhetetlen szerepekről van szó, egy funkcionárius nem helyettesíthet egy értelmiségit, de a vezető-szervező gyakorlatiasság is másfajta képességeket igényel, mint a művészi vagy a tudományos reflexió.

A kettőnek az elvi keverése is lejárt nosztalgia; ma már nem rajongunk a cselekvő értelmiségi vagy a cselekvő irodalom fogalmáért. Kiderült, hogy azok csinálták meg rendesen a munkáikat, akik ennek a vágyképzetnek sohasem dőltek be. Aki folyton cselekszik, az nem ér rá megérteni, aki csak a megértéssel foglalatoskodik, az nem ér rá cselekedni. Amikor az irodalmat rávették, hogy cselekvő legyen, elbutult. Hasson az olvasóra, mondták a pedagógus-kritikusok, hasson, miért ne? Ha a könyv nem érdektelen, akkor hat az olvasóra, ez a tulajdonsága. Más kérdés, hogyan? Nem űzi vad tettekre, de elmélyíti a tisztánlátását. Az irodalom a magánemberhez szól, aki ott lappang a hivatásos politikusban is.

Nevetséges, ha a politikusok mondják meg, hogy milyen legyen a kultúra. A kommunizmus polgárosulása úgy kezdődött, hogy a párttitkárok kezdték nem beleütni az orrukat a tudományok és művészetek belső dolgaiba, s nem akartak mindenkinél okosabbnak látszani. A kommunizmus első, klasszikus terrorkorszaka hozta, hogy újságírók és kritikusok abszolút hatalmat nyertek a művészet és az irodalom fölött, lévén, hogy ők mindenre kész párttagok, akik a szolgálat egyik pozíciójából könnyen áthelyezhetők a másikba, és mindenütt a párt vezető szerepét szolgálják, azt a dogmát, amelyet a kommunista országok hatalmi elitje egyáltalán nem óhajt feladni, mert édes a hatalom is meg a jövedelem is, ami vele jár. Nagy érzés a közepes elmének pénzt és állást osztogatni, leszidni, kirúgni, majd ismét nagylelkűen adományozni, kitüntetni. Nézd az arcukat, és mindent megértesz: önelégültek. Ki az, aki önként, szívesen lemond az önelégültségnek erről a pöffeszkedő válfajáról, amelyet ugyan meg-megkeserít a bizonytalanság, időnként azonban a fontosságérzés ópiummámorával tölti el az esékeny lelket?

Az állami szekér azonban egyre inkább beleragad a kátyúba. A funkcionárius-önelégültségből nem lesz exportdeviza. A világgazdaság méri az országok hatalmi elitjének értelmességét vagy ostobaságát. A magyar hatalmi elit butább, mint a magyar gazdasági-kulturális elit, folyik tehát a politikai kiváltságok és monopóliumok eróziója.

A felnőttek egytizede sem párttag, a vezetőknek háromnegyede. Mivelhogy ez az állapot folyamatosan sérti a párton kívüli kilenctized jogérzékét, és mivelhogy az egytized uralmát a kilenctized fölött csak erősen kiépített rendőrállammal lehet fönntartani: az egypártrendszerben benne rejlik az ellene kibontakozó demokratikus forradalom eshetősége.

A gazdasági teljesítőképesség és a polgári szabadság tartósan összefüggenek. Amíg a politikai ellenőrzés nem enyhül, addig gazdasági fellendülés sem lesz. Ha nincs szokásban a politikai önállóság, akkor a közgazdasági öntevékenység sem gyökeresedhet meg. Kelet-Közép-Európában a reform a kommunista párttagok és pártok újfeudális kiváltságainak és tabuinak a lebontását jelenti.

 

*

 

Aki fáradságosan hatalmat szerzett, az szeretné azt meg is tartani, minél tovább, s ha lehet, egyszer és mindenkorra. Az embernek nem esik rosszul, ha a többiek mind őróla beszélgetnek, ha mindenki az ő szavát lesi. Dönteni másokról, minél több emberről, folyamatos megbizonyosodás arról, hogy fontosak vagyunk. Mivelhogy gyakran még az is kétséges, hogy vagyunk-e egyáltalán, nemcsak lenni, de fontosnak is lenni: férfiak számára földi üdvösség. Minden funkcionárius, talán minden ember szíve sarkában ott bujkál a zsarnok.

Funkciokrácia vagy demokrácia? (Funkciokrácia: a funkcionáriusok leválthatatlan uralma. Demokráciában választás útján leválthatók.) A funkcionáriusok, ha nem tartják vissza őket, megcsinálják a funkciokráciát. A polgárok, ha nem tartják vissza őket, megcsinálják a demokráciát. A demokrácia a civilek önvédelme a funkcionáriusokkal szemben. Világos, hogy az uralkodó funkcionáriusoknak kényelmesebb, ha nem függenek a polgároktól.

A politika intézményrendszerének nagy önállósága van a társadalom más intézményrendszereihez képest, és a benne közreműködőknek érdekükben áll növelniük ezt az önállóságot. Az autoritás igent mond önmagára, és nem szereti, ha mások nemet mondanak rá. Notórius bírálóinak szeretné betapasztani a száját. A demokrácia abból a józan felismerésből származik, hogy minden ember megkísérthető: ahogy a gazdag még több pénzt akar, a hatalmas még több hatalmat akar. Résen kell tehát lenni vele szemben.

A politikai osztály főműve az állam. A funkcionáriusok érdekeltek saját uralmukban. Természetes, hogy a funkcionáriusok etatisták. A diktatúrákban az a jó, hogy sok embernek adnak állami állást, sok funkcionáriusuk van. Ha minden jól megy, akkor minden politizáló embernek lesz valami funkciója.

Demokráciában nem mindenki funkcionárius, aki politizál. Viszont egy olyan szépen kifejlett funkciokráciában, mint a kommunizmus, a politikai osztály minden tagja funkcionárius, és ez így is van rendjén. Aki itt nem funkcionárius, és mégis politizál, sőt a központi uralomtól függetlenül, esetleg éppen annak ellenére teszi ezt, az rendellenes, az disszidens. Nem volna szabad lennie, ezért tulajdonképpen nincs is; láthatatlan, föld alatti démon.

Demokráciában az is politizálhat, aki civil, aki nem abból él, aki meg van elégedve a maga mesterségével, és nem szeretné azt semmilyen közhivatalra fölcserélni, csak éppen érdeklik a közügyek, és jogosnak véli, hogy hozzájuk szóljon. Kommunizmusban viszont azt mondják az íróról, a tudósról, ha kimondja véleményét a közügyekben, hogy szerepel, feltűnési viszketegség hajtja, esetleg bolond. Rendes író vagy tudós nem üti bele az orrát a róla szóló, az ő életét is meghatározó döntésekbe. Ezt sokan el is hiszik a politikusoknak, és engedelmes óvatosságukat gőggel palástolják.

Ahol a funkcionáriusok az urak, ott a klasszikus időben elképzelhetetlen, hogy legyenek nyílt ellenzékiek is. Az államszocializmusban az ellenzékiek nem tartozhatnak a politikai osztályhoz, még a legális értelmiséghez sem. Sztálin alatt: vagy funkcionárius, vagy táborlakó. Ma sincs elismert ellenzék, az ellenzék tulajdonképpen ellenség, de már nem táborlakó. Itt és most nem.

 

*

 

Nem hiszem, hogy a politikáról lehet realista tisztánlátással gondolkodni, ha nem hat át bennünket valamelyes szemléleti anarchizmus. Akiben megvan ez az antipolitikus tartás és irónia, az a szövegeket eleve retorikának tekinti, s megalapozott bizalmatlansággal nézi a közfunkciók betöltőit. Ha elfogadom az emberek erkölcsi egyenrangúságát, akkor eleve szkeptikus vagyok az emberek közötti hatalmi viszonyok iránt, az emberek alá- és fölérendeltsége iránt.

A politika és a politikai osztály másból, mint önmagából nem magyarázható meg. Az uralom nem magyarázható meg másból, mint önmagából. Az állam nem magyarázható meg a társadalomból, a hatalom a hatalom nélküliekből, a képviselő a képviseltekből, ahogy a tőke nem magyarázható meg a munkából, ahogy a gazdag nem magyarázható meg a szegényből.

A politikai hatalom akarja, jóváhagyja, szereti, igazolja, szépíti, kiterjeszti, fenntartja és megörökíti önmagát. A halandó szeretne halhatatlan lenni. Miért is ne lennénk istencsászárok, ha mód van rá, hogy azok legyünk? Melyik politikus nem lenne szívesen történelmi hérosz? Sosem hiszek annak, aki mesterségét a mások szolgálatával magyarázza. A király nem szolgál. Őt szolgálják.

Szegény lelki kiskorúaknak időnként szükségük van egy közapára. A polgárok időnként láthatatlan uniformist viselnek. A diáktársból kibújik a stréber örömkatona, a kollégából a feljelentő. Rájuk jött az engedelmesség, a behódolás, a közösségi fegyelem vágya. Rend és fegyelem, kedves szó ez a lelki funkcionáriusoknak.

Ha nagy a demokratikus rendetlenség, ha tüntetnek a diákok, ha sztrájkolnak a munkások, akkor felsorakozik a rendpárt, és a kaszárnyákban riadókészültség van. A diktatúrák funkcionáriusai a civil viszonyokat anarchiának minősítik. Szeretik a díszszemlét és az ünnepi szónoklatot. Az utasítás nem vitairat. A párt nem vitaklub. A funkcionáriusok kultúrája épületes és pozitív. Kedvenc igemódjuk a felszólító mód. Azt a kérdést, hogy mi van, röviden elintézik; majd hosszasan taglalják, hogy mit várnak el határozataik végrehajtójától, a néptől.

 

*

 

Nem a kommunizmus kísértete járja be Európát. A demokrácia kísértete járja be az egész földkerekséget. Kínától Lengyelországig, Chilétől Dél-Koreáig a diákok több szabadságért tüntetnek, és a demokratikus mozgalom fellendülőben van. A polgárok civil kormányzást akarnak. Elegük van a katonai diktatúrákból, a magukat ünneplő totalitárius, féltotalitárius, autoritárius, paternalisztikus rendszerekből. Európában a kommunista országokon kívül már sehol sincsen diktatúra. Csak mi védjük még – államszocialista országok – Franco, Salazar és a görög ezredesek örökségét. Igazán nem meglepő, ha a gondolkodó emberek mindenütt gondolatszabadságot akarnak, ha a diákok mindenütt a cenzúra ellen tüntetnek.

A világtörténelem uralkodó folyamata a polgárosulással párhuzamos demokratikus folyamat, amely helyenként és időnként forradalmi. Itt, Európában 1789-ben, 1848-ban, 1871-ben, 1917 februárjában, 1918 októberében, 1945-ben, 1956-ban, 1968-ban, 1980-ban az volt; a szabadságakarat magasba csapott, a demokratikus folyamat felgyorsult. Ilyenkor az embereknek elegük van a paternalizmus minden formájából, nemcsak a gyilkos apából, hanem a jóindulatú apazsarnokból is. Elvégre egyik nagykorú ember miért lenne egy másik nagykorú embernek az apja?

A felülvizsgált autoritás korszakában élünk, se vallás, se nacionalizmus, sem ideológia nem támogatja az autoritást abban a természetes igyekezetében, hogy feltételesből feltétlenné váljon. Ez már a megosztott, szekuláris, átlátható autoritás korszaka. Beájulások után undor a demagógiáktól; megköveteljük az értelmes, nyílt beszédet. Ki tudja, milyen titkos áramlat okozza, hogy egy nép egyszer csak nem bírja már elviselni, ha hülyének nézik.

Sorra buknak a nagy, világméretű zsarnokok után a provinciális, még pojácaszerűbb törpezsarnokok, akik azonban ahhoz elég erősek, hogy sok embert megöljenek, s egész népeket meggyötörjenek. Buknak, de még vannak játszmáik. Továbbá a katonai államcsínyt sem szabad kiiktatni a lehetőségek sorából. A demokráciák nem sebezhetetlenek. A tankok fölvonultathatók, és azt a pár ezer bajkeverő értelmiségit egy éjszaka be lehet gyűjteni. Ha megvan a hatalom, kerülnek hozzá funkcionáriusok.

Egyszer vagy kétszer el lehet játszani egy országban a diktatúrák rémdrámáját. Aztán a lelkekből elmúlik a paranoid felajzottság, és erre a darabra, amelyben a vezér egy államról, egy népről, egy pártról és mindenekfelett egységről szónokol, amely persze őt támogatja, erre a nagyon is kiismerhető darabra már nem jön be a közönség. A diktatúra kimegy a divatból: a kellékei elócskultak.

Már ismerjük és közös név alá foglaljuk a diktatúra tüneteit. Íme a fontosabbak:

1. Egypártrendszer; ellenzéki pártok nincsenek, vagy csak mint látszatdemokratikus fügefalevelek vannak. 2. Van cenzúra; írásművek tartalmát rendőrök és ügyészek mérlegelik; más a nyilvános és más a magánszöveg. 3. Besúgók véleményeket fülelnek; kormányellenes megnyilatkozásokért a hatóságok embereket meghurcolnak. 4. Van valamilyen vezérkultusz, államfőkultusz, újmonarchikus ikonográfia. 5. Normális karrierhez rendszerhű vagy legalábbis apolitikus-lojális politikai magatartás kell. 6. Minden diktatúrában előbb vagy utóbb megjelennek a disszidensek, tehát az olyan ellenzékiek, akik a kiállásukkal az egzisztenciájukat kockáztatják. A disszidensek szövedéke pedig kialakítja a demokratikus mozgalmakat.

Ezek olyan formális tünetek, amelyek megjelennek mindenféle diktatúrában, kommunistában és fasisztában, vallási és katonai diktatúrákban egyaránt. Ezek a jelenségek lényeges és alig mellőzhető alkatelemek. Természetes, hogy a diktatúrák művészi ízlése is hasonló. Természetes, hogy a köztéri szobrok is mutatják, hogy áll a közszabadság az országban.

 

*

 

Elmondhatjuk, hogy a huszadik század vége a demokratikus mozgalmaké. A különböző típusú diktatúrák ellenzékei túllépnek a nemzeti határokon, és legalábbis regionális szinten egymás szövetségesei lesznek. Diktátor legyen a talpán, aki ezeket a posztdiktatoriális társadalmakat ismét az önkénye alá akarja vetni.

Az ideológiai versenyben a demokratikus értékek vezetnek, és a legerőteljesebb az emberi jogok alapeszméje. Ennél hatásosabb alapeszme nem képzelhető el. Kell egy olyan értékkollekció, amelyet a jóakaratú emberek mindenütt a világon kézenfekvőnek tudnak tartani. Az emberek szeretnének kevésbé félni börtöntől, golyótól, megtorlástól, háborútól, mérgezéstől, erőszaktól. Az emberek szeretnének kevésbé félni más emberektől, más nemzetektől. Az emberek szeretnének kevésbé félni saját vezetőiktől; civil kormányzást akarnak, amelyben van legitim politikai pluralizmus, és az ellenzéki kisebbséget nemcsak a törvény, de a joggyakorlat is védelmezi. Az értelmiség mindinkább elfordul a katonai-rendőri-szükségállapotszerű kormányzástól, mert abban van internálótábor és izgatási per, mert abban baráti körök államellenes szervezkedésként kerülnek a vádlottak padjára.

Mondhatok-e bármit nyilvánosan vagy sem? Ez a valóságos határvonal a progresszív és a reakciós között. Ha mondhatok, akkor lesz annyi szocializmus is, amennyit a nép akar. Lesz annyi társadalmi szolidaritás, önkormányzat, köztulajdon és közösségi kultúra, amennyit az emberek igényelnek. Legyen mindenféle szocialista praxis, ha az emberek szabadon szerveződhetnek, és ha a szocialista intézményeket demokratikus parlamentben foglalják törvénybe. Legyen, de csak annyi központi állami újraelosztás, amennyit a kritikai nyilvánosság elfogad. Ahhoz képest, hogy szabadon beszélhessünk és szerveződhessünk, minden más érték másodlagos. A fő érték a demokrácia, hozzá képest a demokratikus szocializmus alárendelt érték.

Végre van egy általános és éppen formalizmusa miatt tartalmas ideológiánk, amely sokkal nemzetközibb, mint a kommunizmus. Hogy ne kelljen félni: ez mindenütt rokonszenves igény. Hogy egy ország mennyire marxista, mennyire iszlám, mennyire kapitalista, ezek elég bizonytalan ügyek. Ideológia, vallás, tulajdonforma van sokféle; hogy egy diktatúra milyen frazeológiát használ, milyen szentségre hivatkozik, ez másodrendű kérdés.

Az elsőrendű kérdés így hangzik: Van-e sajtószabadság? Szabad-e pártot szervezni? Szabad-e felvonulni? Szabad-e sztrájkolni? Van-e formális jog, amely mindenkit ugyanazzal a mértékkel mér? Igen, ezek formális követelmények. Igen, formális demokráciát akarunk, mert ha ahelyett állítólag tartalmi demokráciát kapunk, akkor megtévesztenek bennünket, és a mi nevünkben fognak bennünket elnyomni.

Lehet mondani, hogy az államszocializmusok funkciokráciák, olyan rendszerek tehát, amelyekben a funkcionáriusok egyeduralkodók, és az egész kultúra ezt az állapotot hivatott igazolni vagy legalábbis nem sérteni. Az egypártrendszerű, szovjet típusú, központosított társadalomban a funkcionáriusok legfőbb tulajdonsága a feltétel nélküli lojalitásuk: azért uralkodhatnak náluknál tehetségesebb szakemberek fölött, mert a központ csakis őbennük bízik meg, ezzel szemben nem bízik meg a szakemberekben, tudósokban, munkásokban, művészekben, a diákokban, senkiben. Csak azokban, akik elkötelezték magukat, hogy mindig a pártfőtitkárnak fognak igazat adni, mindaddig, amíg egy másik pártfőtitkár ki nem mutatja az előző pártfőtitkár hibáit.

A kommunizmusban nincsen jogegyenlőség, mert aki hűségesebb a főtitkárhoz, az egyenlőbb. Azzal, hogy beléptél a kizárólagosan uralkodó pártba, lemondtál a független ítéletről. Azzal, hogy a párt vezet, olyan emberek vezető szerepe mondatik ki alapeszmeként, akik lemondtak a független ítéletről.

 

*

 

Ha egymás között vagyunk, ha őszintén beszélünk, mindig abból indulunk ki, hogy megszállt csatlós ország vagyunk, kisebb vagy nagyobb önálló cselekvési térrel. Tudjuk, hogy nagyobb belpolitikai ügyekben nem lehetünk függetlenek a birodalmi központtól; ez elég kellemetlen, de még mindig ideális állapot, ha például a balti országokéval hasonlítjuk össze. Több balszerencsével válhattunk volna mi is szovjet tagköztársasággá, és lehetne a fővárosunk Moszkva. Ha Sztálin még merészebb, és a Nyugat még engedékenyebb.

Nem lettünk szovjet alattvalók, és most éljük a birodalom hanyatlásának korát, amely még hosszú ideig eltarthat. Tény, hogy a szovjet birodalom helyi magyar funkcionáriusai egyre kevésbé hisznek a közös birodalmi ügyben. Ha vannak orosz érdekek, akkor vannak magyar érdekek is, sőt ukrán, észt vagy kazah érdekek, és ezek sem kevésbé indokoltak és jogosultak, mint az orosz érdekek.

Megjelent a viszonylagos önállóság és a korlátozott önrendelkezés eszméje. Megjelent minden relációban: mind a szovjet vezetés és a kelet-európai vezetők, mind pedig a kommunista pártállam és a tőle már nem egészen függő társadalom viszonylatában. Lengyelországban megjelent az önkorlátozó forradalom eszméje és gyakorlata.

Tény, hogy a központosított funkciokrácia, az egypártrendszerű kommunizmus nem képes olyan társadalmi-gazdasági reformokra, amelyek eredményessé tehetnék országainkat a világgazdasági versenyben a harmadik ipari forradalom idején. Tény, hogy ebben a politikai szerkezetben csak süllyedni tudunk, le és még mindig lejjebb, a harmadik világ fejlettebb országainak színvonalára, majd pedig annál is alább. A kommunizmus nem képes olyan reformra, amely a belső gazdasági válság jelenségeitől országainkat meg tudná óvni. Ténylegessé válik elmaradásunk állandósulása; a rendszernek a stagnáció és a degradáció a velejárója.

A tartalékok kimerülése, a kedvetlenség, a csömör, az apolitizmus, a romlástól való szorongás, a fészekbe húzódás, az iszákosság, a korrupció, az életkedv-zsugorodás, a betegségbe menekülés, az egészségtelen élet, a félelemneurózis, az elszürkülés, az erkölcsi elhasználódás és értéksüllyedés, a felfelé irányuló ellenszenv és émelygés lettek normális tünetei a rendszernek, amely úgy is felfogható, mint a társadalom tartós betegsége.

Mindannyian, akik kommunista országban élünk, előbb vagy utóbb esedékes demokratikus forradalom előtt állunk. A mesterséges elvágás, elszigetelés, elszakítás évei után társadalmaink vissza akarnak térni a világba, és nem akarnak tábort alkotni. Honvágyunk van Európa, a tágabb valóság és a Nyugattal való régi és természetes kapcsolataink után. Az enyhülés és a kereskedelem lyukacsosabbá tette a táborhatárokat; most a lebontásuk van napirenden.

Időről időre sikerülnek a birodalmi reintegrációk, amelyeknek másik oldala a Nyugattól és a történelemtől való újólagos elszakítás; mégis úgy fest, hogy Európa életképesebb valóság, semhogy a szétvágott kommunikációs vezetékek biológiai életerővel ne állnának helyre.

Titokzatos, hogy mikor következik be az az állapot, amikor az emberek átlátnak a régimódi rendi társadalom államszocialista modernizációján, és amikor egyszer csak föl akarják számolni a feudálszocializmus alapvető politikai egyenlőtlenségét. Negyedszázad múltán belső erjedési jelenségek mutatkoznak a szovjet imperializmus hatalmi központjában is, a reformhangulat első fecskéi. 1956-ban még reformellenes volt Moszkva is, Peking is, most már a reformfrazeológia elárasztotta mindkét kommunista birodalom elitjét.

A kommunista országokban a történelmi agendán a következő igen egyszerű tapasztalati és logikai konzekvencia levonása áll: a gazdaság pluralizmusához politikai pluralizmus kell. Amíg az egypártrendszer fennáll, nem lesz valódi piac. Marxista nyelven: a társadalmi-politikai rendszer, a termelési viszonyok megakadályozzák, bénítják a termelőerők fejlődését. A gazdasági pluralizmus lehetőségei igen korlátozottak, amíg nincs politikai demokrácia, amíg a reformot csak felülről lefelé csinálják.

Reform akkor lesz, ha alulról is csinálják, ha azok csinálják, akiknek érdekükben áll, ha világos lesz, hogy ki a reformfolyamat alanya. Akkor lesz, ha a reform nemcsak a központi hatalomban érdekelt funkciokrácia alkalmi koncesszióiból áll, hanem egy társadalmi mozgalom viszi előre, olyan embereké, akik nem részesülnek a politikai hatalomban, akiknek nincsenek politikai színezetű funkcióik, akik nincsenek erre fölülről fölhatalmazva, akik ezt öntevékenyen, saját társulásaikban teszik, akik elkötelezték magukat a demokratikus alapértékek mellett, és akik képesek új egyezségeket javasolni a funkcionáriusoknak. Ha a reform megint elakad, akkor Magyarországon megint forradalom lesz.