Visszapillantás 1985-ben az értelmiség osztályhatalmára

A marxista-leninista szocialisták, más szóval a kommunista pártok a piacgazdálkodás vak anarchiája helyett központi újraelosztással, tudományos tervezéssel kívánták szabályozni a társadalmi tőke mozgását. Ehhez a társadalmi-gazdasági élet államosítása kellett, a pártállamközpont monopolhatalma. Ez a tudományos szocializmus feltétele. A tudományos irányítás akadályozatlanságához az önszabályozó kommunikáció radikális csökkentése kell.

A tudományos jelző nem annyira a nemesek, polgárok, parasztok, munkások, mint inkább az értelmiségiek becsvágyának tetszik. Persze, legyen minden nagyon tudományos. Tudományosan igazságos. Ha ezért a tudományos igazságért korlátozni kell a zavaros érdekű és értelmű polgárok szabadságát, hát istenem! Dönteni kell. Mit akarsz? Kapitalizmust vagy szocializmust?

Ha ismert kritikája miatt nem akarod a kapitalizmust, nemcsak fasiszta, de liberális-demokrata kormányzattal sem, akkor ugye helyeselned kell a tudományos-nevelő-egypártrendszerű-tekintélyelvű szocializmust. Voltak és vannak emberek, akik így gondolják. Többnyire értelmiségiek voltak, mert a tudományos irányítás még a leginkább az ő szívügyük. Nem mindenki fogadta el a tőke helyett a redisztribúció ethoszát, de hát az értelmiségieknek nem fájt olyan rettenetesen a tőkéért a szívük. Azért sem szerették olyan nagyon, mert kevés volt nekik belőle. Szegény országban a szocialista állam bőkezűbbnek mutatkozott az értelmiség irányában, mint a tőke. Még leginkább az értelmiségiek voltak azok, akiknek tetszett, jót hozott vagy legalábbis a legkevésbé ártott a szocialista berendezkedés, kivált akkor, amikor már konszolidálódott.

Akik egy ilyen rendszerben fent vannak, azok inkább értelmiségiek. Nem minden értelmiségi van fent. Nem minden értelmiségi értelmes. De az sincsen kizárva, hogy értelmes értelmiségiek vannak odafent. Az elit tagjai, a felső egyhuszad, akiknél az előnyök többsége összejön, jobbára szellemi foglalkozásúak, értelmiségiek. Akiknél pedig a hátrányok összetorlódnak, azok általában fizikai dolgozók. Nem minden előny, és nem minden hátrány. Vannak gazdag kékgallérosok, és vannak szegény fehérgallérosok. De ha azt nézed: ki lakik a hegyen az új villákban, azok inkább fehér-, mint kékgallérosok.

Ki az, aki a rendelkezés, a szabályozás, az igazgatás, a döntés, az elbírálás, a felsőbb szervek nevében szólás, a nevelés és az igazságszolgáltatás, a kutatás és a szellemi befolyásolás lehetőségeivel vagy inkább kiváltságával, mindent összefoglalóan: hatalommal, olyan-amilyen hatalommal rendelkezik? Ha egy értelmiségi normálisan karrierista, nagyobb hatalomesélye van, mint egy normálisan karrierista munkásnak. Lesz némi tisztes hatalma, utazhat állami pénzen, hozzásegítik valami jobb lakáshoz, előbb-utóbb meglesz a jobb kocsija, nyaralója, divatosabb berendezése, meglesznek azok a kapcsolatok, sportok, társas összejövetelek, fényűzések, magánbűnök, személyes passziók, amelyek az elit szerephez hozzátársulhatnak. Ha ügyesen manőverez és van esze, még némi jó hírnevet is szerezhet.

Az autoritárius, paternális, cenzurális egypártrendszer kiterjedt rendőri ellenőrzéssel és a vele járó aggodalmakkal igazán nem mindig kellemes, de még mindig inkább az állami értelmiségiek felső rétege részesül a létező kárpótlásokban és vigaszokban, amelyek közé odatartozik, hogy ők azok, akik – a maguk tudományos, ideológiai, újságírós vagy akár irodalmi nyelvén – beleszólnak a közélet ügyeibe, megtöltik arcukkal a képernyőt, szavaikkal a hivatalosan engedélyezett, a rendszer tartópilléreit nyíltan nem vitató nyomtatványokat. A sikeres értelmiségitől nem kérnek többet, csak annyit, hogy legyen okos, tudja, hogy mit szabad, mit nem, és csak nagyon ritkán műveljen olyan dolgokat, amelyek fent nem tetszenek. A sorok között azért mondhat ezt-azt, kemény dolgokat is. Okos ember, tud együtt élni a játékszabályokkal. Ki tudja fejezni magát az adott kultúrában.

Tény, hogy államszocializmus nemcsak ott van, ahol idegen csapatok garantálják a központi újraelosztás monopolhatalmát. Van olyan országban is, ahol a saját erőszakszervek garantálják. A vezető közgazdászok a dolgok rendjének tartják, hogy a keresők reálkeresetét ők szabályozzák, a sztrájkfelhívást pedig a törvény bünteti. Ha olyan rossz ez a rendszer, mint sokan mondják róla, mi tartja fenn? Kinek jó mégis? Vagy kinek a legkevésbé rossz? Nem az elitjének, amely az értelmiséggel konkubinátusban él? Ki csinálja az államkultúrát, amely az egész társadalmat egyben tartja?

A hatalomnak része a szellemi holdudvar is: az ethosza és a legitimációja, a stílusa, szertartása, ünnepe és büszkesége is. Nincs szocializmus állami díjas kiválóságok nélkül. A politikai bizottság illetékes tagja – az elit egyik végéről – átadja a magas kitüntetést a művészeti vagy tudományos élet kitűnőségének, az elit másik sarkának. Ennek a sokszögű értelmiségi elitnek egyik sarkát a neves disszidensek alkotják. Pártok nincsenek, de van számos csoportosulás. Pluralizáció határok között.

Ismeretes az a jelenség, hogy az elit tagok mindenáron kárvallottnak akarják látni magukat. Hatalmi és áldozati paranoia; gyakran ugyanabban a személyben. Egyik percben ő üldöz, a másik percben öt üldözik. Még hogy nekem hatalmam lenne? A hatalomról inkább a főnökük jut az eszükbe, s nem az, hogy a beosztottjuk mit gondolhat róluk. Elismerjük, még a király sem a maga ura. Kiskorúak országa.

Ez olyan társadalom, amelyet nem a pénz szabályoz, hanem a hatalom, említett holdudvarával. A pénz nyelvéhez hozzátartozik a formális jog és ésszerűség uralma. A hatalom nyelvéhez hozzátartozik az ideologikus-tartalmi-lényegi jog és ésszerűség uralma. A pénz szereti a mennyiségi mérhetőséget. A hatalom a lojalitás minőségi gesztusait szereti.

Az államszocializmus nem tudja véglegesen kiiktatni a pénz nyelvét. Fokozatosan növekvő teret ad neki. A kommunizmus polgárosul. Sanghajban és Budapesten ugyanazok a reformideák kísértenek, lassan talán Moszkvában is.

Ha csak a hatalom nyelve érvényesül, akkor a szakértelmiség szorosan alá van rendelve az uralkodó politikai bürokráciának. Ha a pénz nyelve is érvényesül, akkor a szakértelmiség viszonylagos önállóságra tesz szert a politikai bürokráciával szemben. A közvetlen engedelmességet felváltja a lojalitás a finomabb játékszabályok iránt. Így is, úgy is – az alárendeltség és az autonómia különböző fokán – az értelmiség tölti be az irányító-nevelő-szervező pozíciókat. Amíg az értelmiségiek állami állás vagy megbízatás nélkül nem tudnak megélni, addig az értelmiség hivatalnokarca eltakarja az ő polgár arcát.

Minél inkább érvényesül a pénz nyelve, mint semleges kommunikációs eszközé, és hozzákapcsolódóan minél általánosabban elterjed a piacgazdálkodás rációja, annál kevésbé tűnik fel ésszerűnek a központi újraelosztás monopolhatalma, és annál mozgalmasabb lesz a versengés a piac meglevő autonómiája és a redisztribúció megmaradó hegemóniája között.

Minél inkább előrehalad ez a folyamat, annál inkább polgárnak tekinti magát az értelmiségi. Nem a különös, őt a többiektől megkülönböztető tudásával indokolja társadalmi állását, hanem alapvető és egyenlő polgári jogaival, sikerességével a versenypályán. Az alapvető polgári jogok felől nézve a dolgot, nem egyéni méltánylást vár, hanem mindenkire érvényes jogokat akar érvényesíteni. Minden akadályoztatást feudális röghöz kötésnek tekint, valami elavultnak, archaikusnak, visszaesésnek. Mindinkább ragaszkodni fog ahhoz, hogy kapcsolatai egyenrangúak legyenek, és önkéntes szerződésen alapuljanak. Ha polgárnak tekinti magát, természetesnek tartja, hogy vállalkozó legyen: politikában és művészi kísérletezőként éppúgy, mint gazdasági megnyilatkozásaiban. Szakmai karrierjét, mindennapos munkáját és munkalehetőségeit ne határozzák meg olyan körülmények, hogy különféle pártokról mi a véleménye, és hogy azoknak mi a véleményük őróla. Minél inkább polgárnak tekinti magát az értelmiségi, annál nyíltabban ragaszkodik alkotmányos jogaihoz a végrehajtó hatalommal szemben.

Ha a pénz az uralkodó nyelv, akkor az értelmiségi tulajdonképpen polgár. Akkor az értelmiségnek nincsen osztályhatalma. Ha a hatalom a nyelv, akkor az értelmiségi tulajdonképpen hivatalnok. És akkor az értelmiségnek van valami korlátozott osztályhatalma.

Nem biztos, hogy osztályhatalommal rendelkezni boldogító állapot, alkalmasint nyomasztó is lehet. Nem kétséges azonban, hogy kollektív fontosságérzetet ad. Például az olyan embereknek, akik szeretnek többes szám első személyben beszélni. A létező szocializmusokban a derék emberek szeretik ezt a többes első személyt, amelynek belső hajlandósága van arra, hogy állami többes elsővé váljon, hogy a Mi általában az állampolgárok összességét és különösképpen a legtudatosabb és a legfelelősebb állampolgárokat, a hatalom központját jelentse.

Az a baljós kiváltság, hogy osztályhatalommal rendelkezünk, ránk méri a közéleti fontoskodás kötelezettségeit, pletykáit, vitáit, stílusát, amely divatok szerint változik. Ránk mér egy igen sajátos közéleti kultúrát, amelynek tetszetősségén lehet vitatkozni, de a létezésén aligha.

Gondoljunk csak a kommunizmus ikonográfiájára, arra, ahogy a termeket földíszítik, a zászlókra, az elnökségi asztalokra vagy akár csak a televíziós híradók belpolitikai eseményeire, arra, hogy mi minősül eseménynek, ezekre az avatásokra, kitüntetésátadásokra, sajtóértekezletekre, interjúkra, amelyekben a kérdező mindig tiszteli, kíméli a magas állású pártállami kérdezettet, akit sarokba szorítani tilos. Vagy idézzük fel az egyhangú parlament egyhangú megválasztásának ceremóniáit. Vagy a kommunista ország legnagyobb eseményét: a pártkongresszust. Olvassuk, hogy a politikai bizottság egyik vagy másik tagja meglátogat egy fővárosi kerületet. Megyünk az utcán, megérkezik egy kormányfő, nem mehetünk át az úttesten. Megannyi érdekes, ikonografikus szertartás, amelyek életünk díszleteit alkotják.

Nem tudjuk ettől a szertartásrendtől elvonatkoztatni magunkat, tehát szocialista emberek, szocialista értelmiségiek vagyunk. Akik ezt a sok homályos értelmű, illemtudó szóvirágot a tudatunkba döntik a médián át, akik azt a cenzurálisan jóváhagyott szószaporítást művelik, mi egyebek lennének, mint értelmiségiek? Ők legalábbis annak mondják magukat.

Értelmiségiek azok, akiket a hatalom szeret, mert ők is jelét adják a hatalom iránti meleg érzéseiknek. Értelmiségi az is, aki a hatalomnak fejfájást okoz. Azért áll módjában fejfájást okozni, mert az osztályhatalom központja szeretné megnyerni, szeretne büszkélkedni vele. Polgári állam nem szeretné annyira megnyerni az értelmiségieket, mint a kommunista állam. Ha egy vezető állás egy rátermett értelmiségi kezébe jut, mindenki megnyugszik. És értelmiségiek azok is, akik kilőtték magukat a számukra lehetséges karrierutakról, mert megsértették a cenzúrát, mert szimbolikus gesztusaikkal ellenzékinek nyilvánították magukat, akik elhatárolták magukat a közös többes szám első személytől, de az értelmiségi munkát nem adták fel.

A kint-bent dilemmái foglalkoztatják a leginkább a szocialista értelmiségit. Annál inkább van – államtársadalmi értelemben –, minél inkább belül van. Minél inkább kívül van, annál kevésbé van: nem létezővé, megnevezhetetlenné, a nyilvánosság számára halottá válik, de mert tulajdonképpen még él, fantommá inkább. Ha észhez tér, ha tiszteletben tartja a játékszabályokat, ha finoman jelzi, hogy már nem rossz, tehát már nem viselkedik polgárként, akkor talán megbocsátanak neki.

Az állami értelmiséginek részben jogai, részben kegyei vannak. Aki polgárként viselkedik, az rossz. Aki ilyeneket mond: hogy én mit gondolok, az az én dolgom, az polgár. Ha értelmiségi volna, a szó szocialista értelmében, nem ilyen formális szempontokkal hozakodna elő, hogy ki gondolja a gondolatot, hanem a lényeges, osztálytartalmi kérdéssel: hogy mit tartalmaz a gondolat, és hogy helyes-e vagy helytelen?

A szakmájukban kiváló és politikailag megbízható értelmiségieknek (akik nem okoznak túl sok főfájást, és nem lőtték ki magukat a pályáról, az ilyen tehetséges és elővigyázatos embereknek) lesz egy kis hatalmuk is, tekintélyük is, vagyonkájuk is.

A püspök és az orvosprofesszor, a pártközpont osztályvezetője és a költő-szerkesztő, a főmérnök és a miniszterhelyettes, az újságíró és a belügyi tiszt ugyanannak a tágas, népfrontos, államcsaládias Mi-tudatnak az előkelőségei. Szoktak elnökségi asztalnál ülni, árad rájuk az udvari kegy, felelősnek érzik magukat az ország sorsáért, tudnak mértéktartóan, politikusan fogalmazni, van közös stílusuk. A kommunista államkultúra stílusa.

Ha minden olyan remekül megy, mint nálunk, akkor még az absztraktokra, sőt talán még a posztmodernekre is rásüt a napfény. Akkor megfelelő szűréssel, de beáramolhat a kortársi nyugati kultúra; minél apolitikusabb, annál inkább. Akkor az ifjúsági szövetség felkarol mindenféle művészi avantgárdot. Akkor a nemzetállami ikonográfia kedvezményezi a nemzeti lobogót. Akkor van bőven folklór és rockzene helyes arányosításban. Akkor az egyetemi tanár majdnem olyan, mint a nyugati kollégája. A lakása, a műveltsége, a világlátottsága.

Majdnem. Meg kell kérdeznie, hogy mehet-e, ha hívják. Meg kell kérdeznie, hogy mondhatja-e, ha kérdezik. Vigyázni kell, hogy okosan elkerülje a „kényes”, „rázós”, „provokatív” kérdéseket. Nyilvánosan legalábbis. Nem lenne szerencsés némi jelentéstételtől elzárkóznia. Tudnia kell, hogy bizonyos állásokhoz feddhetetlenségi bizonyítvány kell, amit megvonhatnak tőle. A belügyminisztérium vonhatja meg. Nem lehet igazgató vagy főosztályvezető, ha nem feddhetetlen.

Vannak feddhetetlen értelmiségiek. Ők az államszocializmus koronaékszerei. A nyilvánosságcsinálóknak a hatodik érzékükkel tudniuk kell, hogy ki mennyire feddhetetlen.

Ha minden jól megy, ha reformok frissítik a kommunista államok szervezetét, akkor az értelmiség útban van, de mindig csak útban saját osztályhatalma felé. Egyre inkább megközelíti az elérhetetlent. Tantaloszi kínok. Mert akkor lenne pompás ez a hatalom, ha nem járna vele annyi óvakodás, mondjuk ki: félelem. Milyen uralkodó az, aki folyton fél? Hát, ez ilyen.

Tényleges, nemcsak hívogatóan délibábszerű osztályhatalmat az értelmiség sohasem fog szerezni, mert elállja útját az uralkodó rend, a politikai bürokrácia, a párt és a belügy, amelyektől nem függetlenítheti magát. Annál kevésbé állnak az útjába, minél inkább egyesül velük. Ez az egyesülés azonban együtt jár bizonyos elválással: elfogulatlan lényének feladásával. Az egyesülés nyomán át kell vennie a testületi fegyelmet. Elérni az osztályhatalmat az értelmiség sohasem fogja, amíg az uralkodó kommunista rend hegemón marad.

Amíg az értelmiségi úton van saját osztályhatalma felé, addig az uralkodó rend diktál. Az lehet legális értelmiségi, aki nem következetesen illojális az uralkodó rend normáival szemben. Az első norma a cenzúra, a közös hallgatás és mellébeszélés. Aki ezt következetesen áthágja, az kikerül a legális, tehát az állami értelmiségből. Nehéz élet vár rá. Aki ezt következetesen megtartja, az intellektuális öncsonkítást végez.

Boldog, akinek – például szakmájánál és hajlamánál fogva – nem kell sokat lecsonkolnia magából. Van olyan is, aki nem tudja, hogy csonkolja magát. Az agy nem mindig van tudatában annak, hogy mit tilt magának. A politikai felettes én úgy tilt, hogy morális fátylat borít a tilalomra. Vagy adaptálódsz, vagy nem lehetsz értelmiségi. Miért is ne adaptálódnál? De ha az értelmiségiből kivonod a független polgárt, nem marad más, csak a hivatalnok, aki ugyanúgy az alá-fölé rendeltség viszonyaiban él, mint a katona.

Ha az értelmiségi lét, ha a kultúra infrastruktúrája felől nézzük a dolgot, és megkérdezzük: honnan kapja az értelmiségi a pénzét? akkor azt mondhatjuk, hogy az államszocializmusban az értelmiség az államból él: és annál jobban, minél lojálisabban odaadja magát az államnak.

Az elit elitje, a feddhetetlen értelmiség tevékeny és elég figyelmesen jutalmazott életre számíthat, majd annak végeztével dísztemetésre, netán márványtáblára. Ha ennek kellően örülni tud, akkor a repülőjegyét ritkán kell a saját zsebéből fizetnie. Minél jobban örül, annál több oka lesz az örömre. Más az, ha az ember egy cég, egy intézet, végső soron az állam nevében megy tárgyalni, mint ha csak úgy a maga szakállára röpköd. Ahhoz, hogy normális legyen, ahhoz állami megbízatást kell kapnia.

És ez így maradhat nagyon sokáig. Mert az így tulajdonképpen nem is olyan rémes annak, aki belül van és felül van. Rosszabb kívül és alul lenni. Akinek nem jó kívül és alul lenni, az megváltoztathatja a viselkedését, és követhet olyan stratégiát, amely esetleg belülre és fölülre vezet. Ezek a stratégiák megtanulhatók.

A dolog a kívülállóknak kevésbé tetszik, mint a belülállóknak. De azért ők is vigasztalódhatnak a rendszerkritikus, a polgárjogi aktivista, a másként gondolkodó disszidens ugyan hatóságilag korlátozott, de sok szubkulturális bensőséget kívánó szerepében. Némileg kénkőszagú hírhedettségüket azok is respektálják, akik nem szeretnének osztozni benne.

Ha meg sehogy se jó, akkor az elégedetlen értelmiségi elmehet nyugatra, a pénz világába, ahol alaposan át kell nevelnie magát ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon, mert ott nem az lesz a kérdés, hogy ő elhárítja-e magától a karrier kísértését, hanem az lesz a baj, hogy neki kell a kísértés után loholnia.

Az alkalmazkodni tudatlan követheti a begubózás stratégiáját is, lebocsátkozhat a megtűrt észrevétlenségbe, korai nyugdíjasságba, elpepecselő ártalmatlanságba, amely vidám remeteséggé stilizálható, és körülkeríthető a múltakat emlegető öreg harcos mind szenilisebb adomázgatásával.

Az egypártrendszerű kommunizmusok, ha minden jól megy, addig reformálják magukat, amíg a központi hatalom demokratikus leválthatóságának a tabujához nem érnek. Mondhatjuk úgy is, a központi hatalom alulról való leválthatatlanságának a dogmájához. Ez olyan szent princípium, amilyen a cároknak volt a szamogyerzsavie, az önkényuralom, ami a másik alapelvvel, a narodnoszttyal, a népiséggel egy tőről fakadt az igazhitű államvallással együtt magasztos triádában. Állami önkényuralom, valamilyen populista kultúra és a sérthetetlen államvallás, olyan triáda ez, amelyet I. Miklós cár örökérvényűen deklarált, és utódainak a tizenhetes szakadás után is fokozatosan meg kellett értenie, hogy ehhez a három elvhez ragaszkodni kell.

Amíg a politikai vezetés a külső-belső karhatalom éber gondossága jóvoltából leválthatatlan marad, amíg ezt a tabut nem lehet megsérteni, addig a boldogtalan értelmiség folyton-folyvást úton marad saját osztályhatalma felé, afelé talpal, anélkül hogy bármikor is eljutna ahhoz, mert az osztály összefogásán dolgozó politikai értelmiséginek meghatározásszerűen mindig nagyobb hatalma lesz, mint az integrációt veszélyesen bomlasztani, föllazítani is képes, mert a dolgokat a maguk különösségében néző szakértelmiséginek.

Amíg egypártrendszer van, amíg elvileg oszthatatlan, egy központú uralom van, tekintélyuralom, amely nem okvetlenül rémuralom (mert lehet atyaian jóságos is, a szigorról sem mondva le egészen), addig nincsen plurális, tehát polgári kultúra, addig államkultúra van, addig az ember állami ember, az értelmiségi állami értelmiségi, az óvodás állami óvodás, a filozófus állami filozófus, addig az értelmiséginek lehet igen szép pozíciója, de nem lehet független és nagykorú.

Merőben föltevésszerűen azt is elgondolhatjuk, hogy az egypártrendszer ilyen vagy olyan változások következtében többpártrendszernek adja át a helyét, s beáll a végrehajtó adminisztráció szabályozott leválthatóságának és kicserélhetőségének politikai kultúrája. Ebben az esetben a politikai bürokráciától független egzisztenciák is lehetségesek. Ebben az esetben az értelmiséginek éppúgy, mint a többi polgárnak, jogbiztonsága és jogtudatossága van. Ebben az esetben rendelkezhet és vállalkozhat saját kulturális tőkéjével. Bürokratikus énje ilyen változások esetében sorvadozni, polgári énje pedig duzzadozni kezd.

Egy ilyen változás után sokan fogják azt a tudományos rációt, amelyre addigi munkájukban hivatkoztak, irracionálisnak tekinteni, és azt érezni racionálisnak, amit addig irracionálisnak tartottak. Így például a világpiac nagy erőit, amelyek a gazdagnak és a hatalmasnak általában kedveznek, a szegénynek és a kicsinek nem.

Egy ilyen változás után az értelmiség nézni fogja a pöffeszkedő, újgazdag vállalkozókat a villáikban, a tőkést, aki nem lát üzleti fantáziát az ő irodalmi-művészeti termékeikben, és akkor az értelmiségiek a tőke amoralizmusa miatt fognak bánkódni. Rossz lelkiismerettel nézik majd a kapitalizmus roncsait, a koldusszegényeket szerte a világon, s felötlik eszükben, hogy abban a szocialista szűkös-szegényes, de elég széles körű biztonságban is volt valami jó. Párizsból vagy New Yorkból nézve jobban becsülhető, hogy majdnem minden gyereknek jut óvoda. Ha egy anya gyereket és munkát akar, ha független akar lenni, akkor ez nem kicsiség. A pénz világában az értelmiségi át fogja érezni a maga hatalomnélküliségének az önironikus keserűségét.

Szomjas és szomjan maradó társaság. Ha nincs hatalma: vágyik rá. Ha van hatalma, megiszonyodik tőle. De azt, ami szomjúságát valóban oltaná, szellem és erő, mindentudás és mindenhatóság isteni princípiumainak egységét sohasem érheti el.

Nézzétek, hogy milyen komolyak és ünnepélyesek a szocialista értelmiségiek! Egyáltalán nem bohócosak. Népi király népi udvaroncai. A király is rafinálódik, az udvaronc is rafinálódik. De a mell düllesztve van, a stílus nem arisztokratikus, inkább gazdag parasztos. Kezdőkkel, hölgyekkel, gyengébbekkel csak leereszkedőleg!

A szóban demokraták viselkedésben kevésbé azok. A szóban liberálisok a régimódi úrhatnámság, rangosság, a néha otromba és dühös tekintélyvédelem kövületei. Hát még a nem liberálisok! Hallottam már olyan párttitkárról, aki megtiltotta, hogy beosztottjai akkor lépjenek ki a folyosóra, amikor ő végigmegy azon. Hallottam már olyan párttitkárról, aki nyári délelőtt kiüríttette a városi strandot, hogy egyedül úszkálhasson.

Nem egészen új keletű rendi civilizáció, rendfenntartó rendi civilizáció, rengeteg hagyományos-hierarchikus beidegződéssel. A tábornok és az őrmester ugyanazt akarja, egy rend köti össze őket: a katonai. A tábornokot és az őrmestert összeköti a parancsolás és a parancsteljesítés, a tekintély és az engedelmesség szelleme. Aki a parancsot megtagadja, az nézze meg magát. Békeidőben kiteszik a hadseregből, háborús időben az életből.

A cenzúra mérnökei, műszerészei és munkásai is függőleges rendi összetartozásban vannak. A papok is rendet alkotnak, a vasutasok is, a párttagok is és a pedagógusok is. Rendi kultúrában szokás azt gondolni, hogy tudás, hatalom és jóság eredendően összetartozik. Ez a jóravaló, esendő hiedelem tartja fenn a rendszert. Lehet, hogy azért nincsen igazán ellenállás a kommunizmus ellen, mert a kultúracsináló és irányító értelmiségiek valahogy megférnek vele.

Fönt lenni jó, de a szabadságkorlátozás nem jó. Íme a szocialista értelmiségi felemás dicsekvése és sírása, egyik szeme sír, a másik nevet. Elbíbelődik siker és becsület kis ütközeteivel, elvan velük, és ettől a rendszer is elvan, sőt tiszteletre méltóan szilárd. Képes reprodukálni és valamivel még állóképesebbé tenni a saját hatalmi szerkezetét, politizál, és nem is nagyon rosszul.

Néha krízisekbe keveredik, ilyenkor a szép szó nem használ, kénytelen nyomatékosan felmutatni a testre ártalmas fémeszközeit. Ideiglenesen kénytelen lemondani melegszívűség, népszerűség és hatalom dicséretes egységének ragyogásáról, de ahogy lecsillapíttatott a rendzavarás, a rendszer nyomban elkezd dolgozni erkölcsi és intellektuális dicsfényének helyreállításán, és a legnemesebben közösségi-hazafias eszmékből vezeti le önigazolásait, ami persze nem megy értelmiségi asszisztencia nélkül.

Írástudók kellenek ahhoz, hogy az államtisztviselői kar euforikusan vagy rezignáltan arra a reálpolitikus meggyőződésre jusson, hogy nincsen más, és nem is lehet, hogy csak azt lehet csinálni, amit csinál. A tömb szilárdan áll, és sokkal kevésbé inog, mint sokan hinni szeretnék. Az ügyek így vagy amúgy értelmiségi kézben vannak.

Ha nem az egyikében, akkor a másikéban. Az értelmiségi lehet tehetségtelen is. Nem attól értelmiségi, hogy okosat mond, hanem attól, hogy ő beszél. Engedélye van rá, hogy mikrofonközelbe kerülhessen.

A nemes és a paraszt, a polgár és a munkás lehetett okos és áldozatkész, lehetett buta és önző, az értelmiség szívesen beletörődött abba, hogy egyikük sem ártatlan. De mi, értelmiségiek? Hát, ha a többiek nem is, mi ártatlanok vagyunk! Ahogy valaki valami disznóságot csinál, ha közülünk való, kitaszítjuk. Azt mondjuk, nem közülünk való, nem értelmiségi. Mi analizálunk, nem minket analizálnak.

Miért kell, hogy az értelmiség ártatlan legyen? Nem az. E pillanatban perzsa papok küldik vágóhídra tízezrével a kamasz fiúkat. És ezek a fiúk eltelnek a szent és hősi életérzéssel, mielőtt egy golyóba belerohannak. Ahol gyilkolózás van, ott megtalálható mögötte annak a fajta gyilkolózásnak az eszmeadó értelmisége. Mindenféle halálgyár szellemileg meg volt alapozva.

Az értelmiség történetéhez az inkvizíció ugyanúgy hozzátartozik, mint a felfedezések, nemcsak az alkotás, hanem a fegyelmezés is, nemcsak a szabadságmozgalmak, hanem a megvadult reakció is. Semmi sem történt nélkülünk, liberalizmusnak, kommunizmusnak, fasizmusnak megvolt a maga értelmisége. Az értelmiség emancipációjának is meglesz a maga értelmisége.

Ki csinálta a világirodalmat, a matematikát, a zenét? Nem mi? Nem az igazi, a szó klasszikus értelmében vett értelmiségiek? Nem lenne helyénvaló figyelmünket átterelnünk a Janus-arc másik felére, a szárnyalóra, a transzcendensre, ha a történelmi-genetikusra már oly sok illúzióromboló szkepszist fordítottunk? Nem durva materializmus lehúzni ezt a titokzatos szellemi alkotóképességet hatalom és gazdaság nyers reáliáiba?

Azért van kultúra, mert volt szellemi transzcendencia. Nem? De igen. Mert az ész és a sejtés legyőzte korlátait, az alkotó a félelmeit, a tudós az elfogultságait, mert a lángelmék a saját érdekeik ellen fordultak, mert vállalták nemcsak a kisebbséget, de az elmagányosodást is és az ennél is kellemetlenebb következményeket, semmint hogy megtagadják legfontosabb szellemi fölismeréseiket. Nem így volt? Így volt.

Nem lehet akkor azt állítani, hogy az írástudóknak igazi története nem az árulásaik, hanem a helytállásaik története? De, lehet ezt állítani. Egyetlen, folyamatos, nehéz história, a kreatív eszmélet szabadulása a függései és a félelmei alól. Nemcsak egyházi cenzúra volt, hanem úttörő misztika is, rendszeralkotó skolasztika és mámoros szabadgondolkodás is. Nemcsak óvatos semmitmondás, de féktelen igazmondás is. Nemcsak a státus hatalma, de a szépség hatalma is.

Az értelmiség kalandja a történelmen át: hogyan próbált boldogulni a hatalommal? Milyen szerepeket vett föl, hogy képes legyen a túlélésre. És hogyan próbálta ezt a hatalmat, amelyet aggodalommal és bizonytalansággal kellett szemlélnie, ha már nem lehet közömbösíteni, hát istenem: megszerezni.

Szeretném ezt a gesztust is teljesen megérthetővé tenni és nem a bűnbeesés paradigmájaként ábrázolni. A két nagy fordulat alkalmával, mikor a magyar értelmiséget a szocializmus eszméje el tudta varázsolni, a magyar értelmiség két abszolút botránnyal állott szemben, az első és a második világháborúval, töméntelen gyilkossággal, amelyekért az előző konzervatív hatalmak voltak felelősek. Olyan hatalmak, amelyeknek inkább kellett egy földbirtokos, egy nagyiparos, mint egy értelmiségi. Mindkét alkalommal az lehetett a komolyan gondolkodó értelmiségieknek a benyomása, hogy ennél rosszabbul, mint ahogy eddig nélkülük csinálódott a világ, nem is lehetett volna csinálni. Talán nekünk, magunknak kellene kézbe vennünk a dolgokat. Mert eddig gyalázatosan mentek. Két háborús vereségbe, rengeteg tömegsírba torkollott az az úri politika, amely fölöttünk átnézett. Az értelmiséget nem engedték be a politikába, s lám, mire mentek?

Az értelmiség nem akart függeni tovább a származási-hivatali-katonai uralkodó rendtől, a tőkés polgárságtól, és megpróbálkozott a tudományos szocializmussal. Inkább legyünk mi az urak, mert ezek az urak, akik eddig voltak, buta és rossz urak voltak. A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy a szocializmus kommunista alakjában is nagy kísértés volt, amikor új volt a fiatal értelmiségiek számára. A mai fiatalok kinevetik, amit az akkori fiatalok írtak-képzeltek, de hát valószínűen ők is ilyesmit írtak-képzeltek volna, ha akkor fiatalok.

A kísérlet kívánnivalókat hagy maga után. Az egykori radikális antikapitalisták fölfedezik a piacgazdálkodás előnyeit, és tudomásul veszik, hogy a gazdaság váratlan mozgalmait a tudományos ész nemhogy tervezni és irányítani nem tudja, de még megérteni is alig-alig. Mert nem lehet az összes többi embert tervezni. Mert az emberi akaratokat nem lehet tervezni még kényszerhatalommal sem, ha pedig az sincs, akkor sehogy. Kezdődik a tervvel mint törvénnyel, aztán folytatódik a trendvonalakkal, futurológiával, prognosztikával, később meg az egész futurista intervencionizmus, az egész értelmiségi nagyképűség megunásával. Megjelennek a liberális, polgári értékek az államszocializmusban.

Vitákat hallok magánbeszélgetéseken: mi jobb? a konzervatív liberalizmus vagy a szociáldemokrata (népjóléti-redisztribúciós) liberalizmus? Ha nem tiszta államgazdaság, akkor milyen arányú és szervezetű állami-magán vegyes gazdaság működne e helyett a válságokkal küszködő helyett termékenyebben? Az államgazdaság meddősége közhely lett. Jóléti redisztribúció és monetarizmus modus vivendijét hallom vitatni a társaságokban.

Ez bizony lemondás az értelmiségi osztályhatalomról, amelynek fegyelme és rendi szabályai alól a gondolkodásmódjában polgárosuló állami értelmiség fokozatosan szabadulni kíván. Fájó szívvel lemond a szellem vezérelte társadalom utópiájáról, amely olyan volt, mint egy eszményileg elképzelt irodalomóra egy gimnáziumban. A tanár beszél, kérdez, összefogja a lelkesedést és a tárgyismeretet. Hát, nem így sikerült. Az értelmiségnek minden oka megvan az önreflexióra. Rendkívül unalmas és vidékies az önreflexió folytonos elnapolása panaszos ujjmutogatással a cenzúra felé.

Én jól hallgattam, mondja az egyik. Soha semmi olyat nem mondtam, ami nekik hízelgő, így a másik. Célozgattam, mondja a harmadik, nem vetted észre, hogy a harmadik fejezetben hogy beolvastam nekik? A negyedik: én csúfolódóan beszéltem, sokan jót nevettek rajtuk, és ők ezt eltűrték. Az ötödik: én dicsértem is, bíráltam is őket, kiegyensúlyozottan. A hatodik: én főként kritizáltam őket, mindig abban a mértékben, ahogy lehetett. Ki kell várni a körülmények megérlelődését. Mi volt akkor a baj, urak? Hiszen mindenki nagyszerűen viselkedett! Mégse lehetett olyan rossz világ ez, ha ilyen nagyszerű viselkedésekre nyílott benne alkalom. Mennyit lehet majd mesélni róla. De ki is az az ŐK?

Ha földrészünkön még lesz egy következő, tömb nélküli korszak, amelyben tessék, szabad a pálya, ki-ki bemutatja, amit tud, az értelmiség az egyik elit csoport lesz a többi között, és maga sem lesz olyan általánosan hangolt vagy ellenhangolt, mert többféle alapkonfliktus lesz, nemcsak ez az egy, amely most olyan kikerülhetetlen nyomasztással foglalkoztat mindannyiunkat: az állam túlhatalma a társadalom felett. Akkor több alternatíva mentén rendeződnek majd az érdekek és az eszmék. Akkor az értelmiség egy plurális elit tagja, része lesz. Lesz, aki benne lesz, lesz, aki nem; kinek hogy sikerül.

Minden társadalomnak megvan a maga morális gőzfelhője. Annyit mondhatunk: a közösségi morálok végül is inkább az államszocializmusban érzik otthon magukat, az individualista morálok pedig inkább a liberális kapitalizmusban. Nehézkesség és közösségi morál, sok minden készteti (túl az idetartozás élményén) a magyar értelmiségit, hogy ne települjön át Nyugatra, noha így vagy úgy módja lenne rá. Ha már itt van, részt vesz. Ha már itt van, állást foglal a közügyekben. Egy kicsit nemzetibb, egy kicsit reformistább, egy kicsit szociálpolitikusabb hangsúlyt igényel az államideológiában.

Az államkultúra is közélet, amelyben sokan szívesen lubickolnak. Aki itt van, annak nehéz kivonnia magát az olyan izgalmakból, hogy odafent milyen személyi változások készülnek. Az államszocializmus legheveskedőbb konfliktusai a személyi konfliktusok. A csúcspozíciókért egymással az élőszóbeli nyilvánosságban vetélkedő kommunista oligarchák háta mögött gyülekeznek a kliensek, akik között humanisták és igricek is vannak.

A személyi csaták fordulatai, a bárók állásváltozásai után lehet busongani vagy ujjongani aszerint, hogy védőpajzsunk és pártfogónk feljebb vagy lejjebb ment-e. Az értelmiség energiáinak nagyobb részét ezek a közügyek lekötik. Ha más nem, a csúfolódás rajtuk. Annál is inkább, mert a lovagi tornában a bajnokok nem a televíziós kamerák előtt vívnak, és a közélet a társalgások pletykavilágában zajlik. Abból ítélve, hogy milyen szenvedéllyel teszik, a résztvevőknek ez a szurkolás úgy látszik, éppannyira jólesik, mint a futballszurkolóknak a maguk időtöltése. Aki meg nem szurkoló, az a játékban gyönyörködik, mint valami kultúrantropológus.

Ettől persze az értelmiség tudata mind kevésbé kozmopolita és mind tisztábban nemzetállami lesz. Pró-kontra, minél inkább eltölt saját nemzetállamunk, annál nemzetállamibbak vagyunk mi magunk is.

Gondolatkísérletként engedjük meg magunknak azt az axiómát, hogy ez a rendszer itt és most a létező rendszerek legjobbika. Ha az, miért az? Azért, mert olyan hagyományos. Mert nem az osztályszerveződés, hanem a rendi szerveződés az uralkodó folyamata. Miért gondolnánk, hogy a rendi szerveződés elavult és roskatag múlt? Japán erejét éppen az adja, hogy az osztályszerveződést alárendelte egy funkcionális-tradicionális-korporációs rendi szervezetnek.

Az osztályszerveződés a horizontális integráció: lásd tőkések és proletárok, horizontális szintek egymás fölött és egymás ellen (lásd a Kommunista kiáltvány kurta történetfilozófiáját: fönt és lent, elnyomók és elnyomottak).

A rendi szerveződés a vertikális integráció. Hadsereg, bürokrácia, japán konszern, nemzetközi nagyvállalat, kizárólagos uralmon levő párt. Közös normák a csúcstól a talpig, amelyek a legnagyobb és a legkisebb rendtagot nemcsak összekötik, de alkalmasint versenybe vagy éppen harcba állítják más rendi-vertikális integrációk tagjaival. Az igazságügy-minisztert és a foglárt fejlett igazságérzetük egyesíti. Minél virulensebb a nacionalizmus, annál kombattánsabb közösségérzés van a tábornok és a közkatona között.

Az első világháborúban kiderült, hogy a vertikális integráció erősebb, mint a horizontális integráció. Legutóbb Lengyelországban derült ki: a hadsereg (a társadalom fiai) legyőzte a társadalmat. A rendi szerveződés ereje túlbecsülhetetlen. A mi vidékünkön különös joggal lehetne elmondani, hogy az emberek szeretnek fölfelé igazodni. Minél inkább keletre megyünk, annál inkább ez a helyzet.

Országaink a tömbállam megyéi. Meghalt a király, éljen a király. A tömbállam ifjú vezérét nagy várakozás köszönti. Lehet, hogy új korszak virrad ránk? Az udvari ember legfőbb dátumai a koronázások és temetések. Az udvari embernek az, hogy udvari kultúrában él, nem sokat mond, olyan az neki, mint halnak a víz. Abban van otthon. Az értelmiség az udvarban igen tiszteletreméltó szerepet tölthet be, ha tiszteletben tartja az udvari szellemet és szertartásokat. Ha nem, akkor valószínűleg mellőzni fogják, és akkor csatlakozhat a zúgolódókhoz. Az udvarban ékeskedő vagy a tömlöcben sóhajtozó költő alakja meseszerűen kedves nekünk. Kosztümös filmalakok vagyunk.

Mondanám tehát, hogy az osztály- és a rendi szerveződés mérkőzik egymással, párhuzamosan a monetáris és a hatalmi szabályozás mérkőzésével. A magyar közelmúltból például: a liberális középnemes a reformkorban a polgárosodás, az osztályszerveződés lovagja; utóda azonban, az elszegényedett dzsentri maradék rendi előjogaiba kapaszkodott, vagy még pontosabban a rendi szellembe. Talán azért is, mert feladta a sebességi versenyt a gyors zsidókkal, neki nem volt olyan sürgős, mint nekik. Akkor már inkább jöjjön a dzsentri életforma mint öncél, a saját dekadenciáját finoman élvező stílus. Proletár? Ez is valami zsidó találmány?

Nyugat-osztály-piac-árukultúra. Kelet-rend-hatóság-államkultúra. Ezek valahogy így tartoznak össze. Az értelmiségnek csak a rendi szerveződés mellett van esélye arra, hogy osztályhatalma legyen. Azon van, hogy valóban osztállyá váljon. Amit nem érhet el, mert útjában van az uralkodó rend, a politikai bürokrácia.

S íme: varázsütésre a rendi szerveződés alulkerült. Be különös. Mi történik: Semmi sem áll már az értelmiség útjában. De ő sem áll már a többiek útjában. Márpedig a többiek jönnek, nyomakodnak fölfelé nagy eréllyel az elitbe.

Ha az osztályszerveződés győz, akkor az értelmiségnek nem lehet osztályhatalma. Csak egy lehet a többi közt a polgári középosztályban. De miért ne legyünk csupán egy a többi közt?

Mindenesetre ma még itt vagyunk a vívódó lojalitás, a csúfolódó lojalitás, a szembehunyó lojalitás világában. Ebben a rendi-udvari kultúrában, amelyben az irodalom fő műfaja a nekrológia. Az értelmiség, ha áttörné a rendiséget, ha megcsinálná a maga polgári demokratikus forradalmát az államszocialista rendi viszonyokkal szemben, hogy végre Petőfi és Miczkiewicz után majd másfél századdal ne legyen Közép-Európában cenzúra, akkor egyszersmind maga is a polgárság részévé válna. Akkor megjelenne a pénzforgalmon (nem az utasításfogalmon) alapuló társadalom plurális elitje. Ki tudja, mi a jobb szegény ingadozó értelmiséginek? Lehet, hogy ott jobban járna, de hát ki tudja, és hátha nem? Tapasztalatlan ő ott, ebben meg járatos már. Ismeri az utat a megyei titkár szívéhez. Minden alakzat különös csokor a frusztráció és a vigasztalódás virágaiból.

A cenzúra tagadhatatlanul frusztrál. Mi is a cenzúra voltaképp? A rendi lojalitás őrzése. A hivatalos kultúra a lojalitás ethosza. Vagy még inkább sokféle modus vivendi a lojalitás ethoszával. Az udvari szerepeken kívül lehetséges az anticenzurális panasz, a rendőri sérelmek krónikája, az egyeduralom leleplezése a kertek alatt, túl a vársáncon. Nézhetjük úgy is magunkat, hogy belül vagyunk mindnyájan, mosolygó vagy zúgolódó, republikánus eszmékkel kacérkodó udvariak. A független osztály-szervezet (például: Szolidaritás) nem lehetséges. Független rendi szervezet (egyház) igen.

A pravoszláv ortodox egyház példát mutat rá, hogy be tud illeszkedni a bürokratikus rendi ikonográfiába. A pártfőtitkár temetésén a pátriárkának helye van. Katonazene, díszlépés, komor pompa, márványpadlós, velencei csilláros terem, hagyományvédő ösztöneinknek nem kell irtózniuk a forradalmi brutalitástól és formarombolástól. Ez olyan kultúra, amelyben mindennek ismét megvan a maga formája. Ez a nagy kérdés, hogy az egész tömbben milyen együttállásba kerül egymással a dinamikus polgárosodás és a statikus rendi szerveződés.

A piaci racionalizmus kétségtelenül terjed, de kritikus kérdésekben kénytelen behódolni a rendi szilárdság szempontjainak s az intézményekben megtestesülő rendi viszonyoknak. Megszabják, hogy ki versenyezhet, kinevezik a versenyjátékost, tulajdonképpen a győztest és a vesztest is.

Amíg a tömbállam része vagyunk, addig a társadalom csak a reformmal és a törvényszegéssel vigasztalódhat. Az értelmiség fújja a reformot, a decentralizációt, a feketefuvarban járó állami sofőr és a rendőraltiszt gyakorolja a népi, önvédelmi korrupciót, ami tulajdonképpen az osztályszerveződés, az új munkásosztály népi szolidaritásának nagyon jelentős formája. Sem a teherautó-sofőr, sem az igazoltató rendőraltiszt nem felfelé lojális. A menetlevélben benne van a pénz, a rendőr védőkíséretképpen alkalmasint felül a kocsira. Kétszer nem illik megvámolni. Ilyen lehetett a kereskedőutak biztonsága a jó múltban. De a fuvar ott lesz az építkező megrendelőnél, ígért időben, közép-európai és a piacon ellenőrzött áron.

A közép-kelet-európai polgárosodás második nagy hulláma (a városi rétegek polgárosodása után) a huszadik században nekilódult és a Nyugathoz képest egy századdal késlekedő paraszti polgárosodás volt. Ezt követi-folytatja az új, alulról szerveződő, népi polgárosodás. A polgárosodás felhajtóereje ironikus módon a munkásosztály vállalkozóbb rétege. A munkásosztályé, amelybe a szövetkezeti-vállalati üzemforma révén a parasztság is beletartozik. Ma a munkás-paraszt osztályból kerülnek ki a legrealistább kisvállalkozók Magyarországon. Nem proletárosodni akarnak, hanem polgárosodni, de legalábbis kispolgárosodni. Nem okvetlenül a tanulás útján. Az egyik gyerek egyetemre megy, a másik belefog valami kisgazdálkodásba, ki tudja, melyik jut följebb? Az élelmesebb értelmiségiek is így-úgy becsatlakoznak a trendbe, kacérkodnak az üzleti vállalkozással, mert végül is nem rossz dolog önállóan, főnök nélkül élni. De ilyenkor a tervezőnek, aki eddig makulátlan fehér köpenyes szellem volt, most valamennyire kék munkaruhás művezetővé vagy akár előmunkássá kell válnia, testté egyszóval, ami elég érdekes kaland. Az értelmiség és a munkásosztály határán, érintkezési vidékén újszerű társadalmi jelenségek támadnak. Erről a vidékről származik a lengyel Szolidaritás is. Aktivistái tanult munkások, technikusok, kezdő értelmiségiek voltak. Lehet, hogy ugyanezek az aktivisták Magyarországon a második gazdaságban próbálják ki a tehetségüket és szívósságukat. Ők az újpolgárok. Szocialista polgárok.

A kisértelmiségiek körében, a kezdők, a kevéssé kiváltságosok körében, a nagyon kevés hatalmúak körében élénk politikai energiák feszülnek, ez a réteg nagyon keresi az útját, nagy értékzavarban és értékéhségben van, mert az uralkodó értékek nem elégítik ki.

E két forrásból jön az a stramm, de már kissé pocakosodó, bajuszos, komoly férfi, úgy harminc fölött, aki autóján ide-oda rohangál, ügyködik, éjjel a bárban esetleg hülye összegeket szór el, aztán fegyelmezi magát, félretesz, épít, ingatlanba menti át a pénzét, ahhoz képest, hogy mit kell gürcölni érte, szinte palotát emel maga köré. Ez a polgárosodó réteg megépítette a polgári létforma, a privát szféra nélkülözhetetlen létfeltételét, a házat, a magánotthont, ahol van férőhely individuális szokásokra, kifinomodásra, művelődésre is. Úgy érzem, hogy ez a legdinamikusabb rétege a mai magyar társadalomnak.

Vannak értelmiségiek is, akik részt vesznek ebben az átrendeződésben. Szimpátiával számos udvari mandarin is részt vesz benne, de a testi részvételükkel inkább a marginálisok. Az egész szamizdat a fizikai és a szellemi munka különbségének meghaladása. Nyomdai műveletek, loholás, szervezés, piaci megfontolások, vállalkozás és kockázat egyszóval. Testi kockázat is. A félelemleküzdés, a félelemmel együttélés pszichotechnikái.

Ellenzék és második gazdaság összefonódása a rendőri korlátozások ellenére is végbemegy. Mondható, hogy a marginális értelmiség a létében kerül közel ehhez a szocialista polgárosodáshoz. Ez a fölemelkedés útja sok munkásnak és kisértelmiséginek, ez a gyakorlati polgárosodás. Hogy a magánpiacnak dolgozva tartják fenn magukat, ez új aspektust ad az értelmiség fogalmának. Nem okvetlenül kell mandarinnak, udvari embernek lenni ahhoz, hogy valaki értelmiségi legyen. Prágában, Varsóban, Budapesten van elég sok tehetséges értelmiségi, aki nem állami-értelmiségi állásban keresi meg a kenyerét, de azért nem szűnik meg értelmiségi lenni.

Nem merném azt állítani, hogy innen jönnek a legfigyelemreméltóbb szellemi művek, inkább beérném azzal, hogy az értelmiség egészén belül a bürokratikus értékekkel szemben erősödnek a polgári értékek, amelyek természetes úton társulnak a liberális demokrácia vagy a demokratikus szocializmus értékeivel.

Világerők alkudozásától függ, hogyan alakul a sorsunk a keleti Közép-Európában, érjük be itt most annyival, hogy a polgárosodó osztályszerveződés és az államosodó rendi szerveződés ellentétes tendenciái különböző erőviszonyokat mutatnak országonként. Itt, Budapesten e pillanatban még eléggé szembeötlő ennek a két paradigmának az interferenciája. Melyik lesz a meghatározóbb? Nem tudjuk. Úgy rémlik, hogy ez az értékerjedés elég érdekes kulturális jelenség és szociológiai téma.

Miután mi, értelmiségiek mindinkább felismerjük, hogy elég különös társadalmi csoport vagyunk, amelynek megvannak a maga érdekei, ideológiái, hatalmi és ellenhatalmi aspirációi, elgondolkozhatnánk történelmünkön úgy is, hogy annyi nemes ügy felvállalásán túl, annyi másokért szóláson túl, mi volt a mi saját érdekünk és mintegy kebelbeli filozófiánk?

A hatalom sohasem volt közömbös számunkra. Kellett, hogy pénzt adjon, másrészt féltünk tőle. Mi az érdekünk? Hogy meg tudjunk tisztességesen élni, és ne kelljen félnünk művészi-intellektuális teljesítményeink fogadtatásától. Ne kelljen fizikai szabadságkorlátozásokat szenvednünk büntetésképpen miattuk. Az értelmiség igazi hatalma nem az, ha rendőrileg tudja a maga értékeit a többiekre ráerőltetni. Ha nem lesz az a társadalom olyan tudományos, hát istenem, nem lesz olyan roppant tudományos! Ha az értelmiségnek osztályhatalma van, akkor maga is foglya lesz annak. Lehet azt is mondani: az értelmiségnek az a jó, ha nincsen semmiféle fizikai hatalma, de fölötte sincsen semmiféle fizikai hatalom. Ha ő sem tudja eszméit másokra ráerőltetni, de őrá sem lehet eszméket ráerőltetni, őt sem lehet eszméktől eltiltani. Az értelmiség hatalma: a saját autonómiája. Az értelmiség olyan mértékben válik szellemi hatalommá, amilyen mértékben kiküzdötte a saját függetlenségét mindenféle létező hatalommal szemben.

Kell annyi piac és annyi redisztribúció, hogy ne kelljen a cenzúrától és a rendőrségtől félni, de az akadémiai megélhetés is meglegyen. Annyi kétes kísérlet után az értelmiség beérheti szimbolikus-intellektuális hatalmával. Ha többet akar, rosszul jár. Médiuma a különböző nyilvánosságok és közvélemények. Ha viszont nem védi magát, akkor vagy befogják a száját, vagy lakbérgondokkal kínlódik. Nagykorú osztály: ismeri, megvédi és nem túlozza el a maga érdekeit. A megvédett érdek: hatalom is; de nem teljhatalom és nem osztályhatalom. Valamiféle csoporthatalom. Prózai ügyek, kevés dráma. Szellemi teljesítményeknek se nem növeli, se nem csökkenti az értékét, hogy mit szól hozzá a kormány, mert a kormánynak semmi köze hozzájuk. Nincs szubvencióért cenzúra. Az számít, ami a művekben van, nem a sok hűhó, ami körülöttük van. Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.