III.

 

Visszapillantás 1985-ben az értelmiség osztályhatalmára

A marxista-leninista szocialisták, más szóval a kommunista pártok a piacgazdálkodás vak anarchiája helyett központi újraelosztással, tudományos tervezéssel kívánták szabályozni a társadalmi tőke mozgását. Ehhez a társadalmi-gazdasági élet államosítása kellett, a pártállamközpont monopolhatalma. Ez a tudományos szocializmus feltétele. A tudományos irányítás akadályozatlanságához az önszabályozó kommunikáció radikális csökkentése kell.

A tudományos jelző nem annyira a nemesek, polgárok, parasztok, munkások, mint inkább az értelmiségiek becsvágyának tetszik. Persze, legyen minden nagyon tudományos. Tudományosan igazságos. Ha ezért a tudományos igazságért korlátozni kell a zavaros érdekű és értelmű polgárok szabadságát, hát istenem! Dönteni kell. Mit akarsz? Kapitalizmust vagy szocializmust?

Ha ismert kritikája miatt nem akarod a kapitalizmust, nemcsak fasiszta, de liberális-demokrata kormányzattal sem, akkor ugye helyeselned kell a tudományos-nevelő-egypártrendszerű-tekintélyelvű szocializmust. Voltak és vannak emberek, akik így gondolják. Többnyire értelmiségiek voltak, mert a tudományos irányítás még a leginkább az ő szívügyük. Nem mindenki fogadta el a tőke helyett a redisztribúció ethoszát, de hát az értelmiségieknek nem fájt olyan rettenetesen a tőkéért a szívük. Azért sem szerették olyan nagyon, mert kevés volt nekik belőle. Szegény országban a szocialista állam bőkezűbbnek mutatkozott az értelmiség irányában, mint a tőke. Még leginkább az értelmiségiek voltak azok, akiknek tetszett, jót hozott vagy legalábbis a legkevésbé ártott a szocialista berendezkedés, kivált akkor, amikor már konszolidálódott.

Akik egy ilyen rendszerben fent vannak, azok inkább értelmiségiek. Nem minden értelmiségi van fent. Nem minden értelmiségi értelmes. De az sincsen kizárva, hogy értelmes értelmiségiek vannak odafent. Az elit tagjai, a felső egyhuszad, akiknél az előnyök többsége összejön, jobbára szellemi foglalkozásúak, értelmiségiek. Akiknél pedig a hátrányok összetorlódnak, azok általában fizikai dolgozók. Nem minden előny, és nem minden hátrány. Vannak gazdag kékgallérosok, és vannak szegény fehérgallérosok. De ha azt nézed: ki lakik a hegyen az új villákban, azok inkább fehér-, mint kékgallérosok.

Ki az, aki a rendelkezés, a szabályozás, az igazgatás, a döntés, az elbírálás, a felsőbb szervek nevében szólás, a nevelés és az igazságszolgáltatás, a kutatás és a szellemi befolyásolás lehetőségeivel vagy inkább kiváltságával, mindent összefoglalóan: hatalommal, olyan-amilyen hatalommal rendelkezik? Ha egy értelmiségi normálisan karrierista, nagyobb hatalomesélye van, mint egy normálisan karrierista munkásnak. Lesz némi tisztes hatalma, utazhat állami pénzen, hozzásegítik valami jobb lakáshoz, előbb-utóbb meglesz a jobb kocsija, nyaralója, divatosabb berendezése, meglesznek azok a kapcsolatok, sportok, társas összejövetelek, fényűzések, magánbűnök, személyes passziók, amelyek az elit szerephez hozzátársulhatnak. Ha ügyesen manőverez és van esze, még némi jó hírnevet is szerezhet.

Az autoritárius, paternális, cenzurális egypártrendszer kiterjedt rendőri ellenőrzéssel és a vele járó aggodalmakkal igazán nem mindig kellemes, de még mindig inkább az állami értelmiségiek felső rétege részesül a létező kárpótlásokban és vigaszokban, amelyek közé odatartozik, hogy ők azok, akik – a maguk tudományos, ideológiai, újságírós vagy akár irodalmi nyelvén – beleszólnak a közélet ügyeibe, megtöltik arcukkal a képernyőt, szavaikkal a hivatalosan engedélyezett, a rendszer tartópilléreit nyíltan nem vitató nyomtatványokat. A sikeres értelmiségitől nem kérnek többet, csak annyit, hogy legyen okos, tudja, hogy mit szabad, mit nem, és csak nagyon ritkán műveljen olyan dolgokat, amelyek fent nem tetszenek. A sorok között azért mondhat ezt-azt, kemény dolgokat is. Okos ember, tud együtt élni a játékszabályokkal. Ki tudja fejezni magát az adott kultúrában.

Tény, hogy államszocializmus nemcsak ott van, ahol idegen csapatok garantálják a központi újraelosztás monopolhatalmát. Van olyan országban is, ahol a saját erőszakszervek garantálják. A vezető közgazdászok a dolgok rendjének tartják, hogy a keresők reálkeresetét ők szabályozzák, a sztrájkfelhívást pedig a törvény bünteti. Ha olyan rossz ez a rendszer, mint sokan mondják róla, mi tartja fenn? Kinek jó mégis? Vagy kinek a legkevésbé rossz? Nem az elitjének, amely az értelmiséggel konkubinátusban él? Ki csinálja az államkultúrát, amely az egész társadalmat egyben tartja?

A hatalomnak része a szellemi holdudvar is: az ethosza és a legitimációja, a stílusa, szertartása, ünnepe és büszkesége is. Nincs szocializmus állami díjas kiválóságok nélkül. A politikai bizottság illetékes tagja – az elit egyik végéről – átadja a magas kitüntetést a művészeti vagy tudományos élet kitűnőségének, az elit másik sarkának. Ennek a sokszögű értelmiségi elitnek egyik sarkát a neves disszidensek alkotják. Pártok nincsenek, de van számos csoportosulás. Pluralizáció határok között.

Ismeretes az a jelenség, hogy az elit tagok mindenáron kárvallottnak akarják látni magukat. Hatalmi és áldozati paranoia; gyakran ugyanabban a személyben. Egyik percben ő üldöz, a másik percben öt üldözik. Még hogy nekem hatalmam lenne? A hatalomról inkább a főnökük jut az eszükbe, s nem az, hogy a beosztottjuk mit gondolhat róluk. Elismerjük, még a király sem a maga ura. Kiskorúak országa.

Ez olyan társadalom, amelyet nem a pénz szabályoz, hanem a hatalom, említett holdudvarával. A pénz nyelvéhez hozzátartozik a formális jog és ésszerűség uralma. A hatalom nyelvéhez hozzátartozik az ideologikus-tartalmi-lényegi jog és ésszerűség uralma. A pénz szereti a mennyiségi mérhetőséget. A hatalom a lojalitás minőségi gesztusait szereti.

Az államszocializmus nem tudja véglegesen kiiktatni a pénz nyelvét. Fokozatosan növekvő teret ad neki. A kommunizmus polgárosul. Sanghajban és Budapesten ugyanazok a reformideák kísértenek, lassan talán Moszkvában is.

Ha csak a hatalom nyelve érvényesül, akkor a szakértelmiség szorosan alá van rendelve az uralkodó politikai bürokráciának. Ha a pénz nyelve is érvényesül, akkor a szakértelmiség viszonylagos önállóságra tesz szert a politikai bürokráciával szemben. A közvetlen engedelmességet felváltja a lojalitás a finomabb játékszabályok iránt. Így is, úgy is – az alárendeltség és az autonómia különböző fokán – az értelmiség tölti be az irányító-nevelő-szervező pozíciókat. Amíg az értelmiségiek állami állás vagy megbízatás nélkül nem tudnak megélni, addig az értelmiség hivatalnokarca eltakarja az ő polgár arcát.

Minél inkább érvényesül a pénz nyelve, mint semleges kommunikációs eszközé, és hozzákapcsolódóan minél általánosabban elterjed a piacgazdálkodás rációja, annál kevésbé tűnik fel ésszerűnek a központi újraelosztás monopolhatalma, és annál mozgalmasabb lesz a versengés a piac meglevő autonómiája és a redisztribúció megmaradó hegemóniája között.

Minél inkább előrehalad ez a folyamat, annál inkább polgárnak tekinti magát az értelmiségi. Nem a különös, őt a többiektől megkülönböztető tudásával indokolja társadalmi állását, hanem alapvető és egyenlő polgári jogaival, sikerességével a versenypályán. Az alapvető polgári jogok felől nézve a dolgot, nem egyéni méltánylást vár, hanem mindenkire érvényes jogokat akar érvényesíteni. Minden akadályoztatást feudális röghöz kötésnek tekint, valami elavultnak, archaikusnak, visszaesésnek. Mindinkább ragaszkodni fog ahhoz, hogy kapcsolatai egyenrangúak legyenek, és önkéntes szerződésen alapuljanak. Ha polgárnak tekinti magát, természetesnek tartja, hogy vállalkozó legyen: politikában és művészi kísérletezőként éppúgy, mint gazdasági megnyilatkozásaiban. Szakmai karrierjét, mindennapos munkáját és munkalehetőségeit ne határozzák meg olyan körülmények, hogy különféle pártokról mi a véleménye, és hogy azoknak mi a véleményük őróla. Minél inkább polgárnak tekinti magát az értelmiségi, annál nyíltabban ragaszkodik alkotmányos jogaihoz a végrehajtó hatalommal szemben.

Ha a pénz az uralkodó nyelv, akkor az értelmiségi tulajdonképpen polgár. Akkor az értelmiségnek nincsen osztályhatalma. Ha a hatalom a nyelv, akkor az értelmiségi tulajdonképpen hivatalnok. És akkor az értelmiségnek van valami korlátozott osztályhatalma.

Nem biztos, hogy osztályhatalommal rendelkezni boldogító állapot, alkalmasint nyomasztó is lehet. Nem kétséges azonban, hogy kollektív fontosságérzetet ad. Például az olyan embereknek, akik szeretnek többes szám első személyben beszélni. A létező szocializmusokban a derék emberek szeretik ezt a többes első személyt, amelynek belső hajlandósága van arra, hogy állami többes elsővé váljon, hogy a Mi általában az állampolgárok összességét és különösképpen a legtudatosabb és a legfelelősebb állampolgárokat, a hatalom központját jelentse.

Az a baljós kiváltság, hogy osztályhatalommal rendelkezünk, ránk méri a közéleti fontoskodás kötelezettségeit, pletykáit, vitáit, stílusát, amely divatok szerint változik. Ránk mér egy igen sajátos közéleti kultúrát, amelynek tetszetősségén lehet vitatkozni, de a létezésén aligha.

Gondoljunk csak a kommunizmus ikonográfiájára, arra, ahogy a termeket földíszítik, a zászlókra, az elnökségi asztalokra vagy akár csak a televíziós híradók belpolitikai eseményeire, arra, hogy mi minősül eseménynek, ezekre az avatásokra, kitüntetésátadásokra, sajtóértekezletekre, interjúkra, amelyekben a kérdező mindig tiszteli, kíméli a magas állású pártállami kérdezettet, akit sarokba szorítani tilos. Vagy idézzük fel az egyhangú parlament egyhangú megválasztásának ceremóniáit. Vagy a kommunista ország legnagyobb eseményét: a pártkongresszust. Olvassuk, hogy a politikai bizottság egyik vagy másik tagja meglátogat egy fővárosi kerületet. Megyünk az utcán, megérkezik egy kormányfő, nem mehetünk át az úttesten. Megannyi érdekes, ikonografikus szertartás, amelyek életünk díszleteit alkotják.

Nem tudjuk ettől a szertartásrendtől elvonatkoztatni magunkat, tehát szocialista emberek, szocialista értelmiségiek vagyunk. Akik ezt a sok homályos értelmű, illemtudó szóvirágot a tudatunkba döntik a médián át, akik azt a cenzurálisan jóváhagyott szószaporítást művelik, mi egyebek lennének, mint értelmiségiek? Ők legalábbis annak mondják magukat.

Értelmiségiek azok, akiket a hatalom szeret, mert ők is jelét adják a hatalom iránti meleg érzéseiknek. Értelmiségi az is, aki a hatalomnak fejfájást okoz. Azért áll módjában fejfájást okozni, mert az osztályhatalom központja szeretné megnyerni, szeretne büszkélkedni vele. Polgári állam nem szeretné annyira megnyerni az értelmiségieket, mint a kommunista állam. Ha egy vezető állás egy rátermett értelmiségi kezébe jut, mindenki megnyugszik. És értelmiségiek azok is, akik kilőtték magukat a számukra lehetséges karrierutakról, mert megsértették a cenzúrát, mert szimbolikus gesztusaikkal ellenzékinek nyilvánították magukat, akik elhatárolták magukat a közös többes szám első személytől, de az értelmiségi munkát nem adták fel.

A kint-bent dilemmái foglalkoztatják a leginkább a szocialista értelmiségit. Annál inkább van – államtársadalmi értelemben –, minél inkább belül van. Minél inkább kívül van, annál kevésbé van: nem létezővé, megnevezhetetlenné, a nyilvánosság számára halottá válik, de mert tulajdonképpen még él, fantommá inkább. Ha észhez tér, ha tiszteletben tartja a játékszabályokat, ha finoman jelzi, hogy már nem rossz, tehát már nem viselkedik polgárként, akkor talán megbocsátanak neki.

Az állami értelmiséginek részben jogai, részben kegyei vannak. Aki polgárként viselkedik, az rossz. Aki ilyeneket mond: hogy én mit gondolok, az az én dolgom, az polgár. Ha értelmiségi volna, a szó szocialista értelmében, nem ilyen formális szempontokkal hozakodna elő, hogy ki gondolja a gondolatot, hanem a lényeges, osztálytartalmi kérdéssel: hogy mit tartalmaz a gondolat, és hogy helyes-e vagy helytelen?

A szakmájukban kiváló és politikailag megbízható értelmiségieknek (akik nem okoznak túl sok főfájást, és nem lőtték ki magukat a pályáról, az ilyen tehetséges és elővigyázatos embereknek) lesz egy kis hatalmuk is, tekintélyük is, vagyonkájuk is.

A püspök és az orvosprofesszor, a pártközpont osztályvezetője és a költő-szerkesztő, a főmérnök és a miniszterhelyettes, az újságíró és a belügyi tiszt ugyanannak a tágas, népfrontos, államcsaládias Mi-tudatnak az előkelőségei. Szoktak elnökségi asztalnál ülni, árad rájuk az udvari kegy, felelősnek érzik magukat az ország sorsáért, tudnak mértéktartóan, politikusan fogalmazni, van közös stílusuk. A kommunista államkultúra stílusa.

Ha minden olyan remekül megy, mint nálunk, akkor még az absztraktokra, sőt talán még a posztmodernekre is rásüt a napfény. Akkor megfelelő szűréssel, de beáramolhat a kortársi nyugati kultúra; minél apolitikusabb, annál inkább. Akkor az ifjúsági szövetség felkarol mindenféle művészi avantgárdot. Akkor a nemzetállami ikonográfia kedvezményezi a nemzeti lobogót. Akkor van bőven folklór és rockzene helyes arányosításban. Akkor az egyetemi tanár majdnem olyan, mint a nyugati kollégája. A lakása, a műveltsége, a világlátottsága.

Majdnem. Meg kell kérdeznie, hogy mehet-e, ha hívják. Meg kell kérdeznie, hogy mondhatja-e, ha kérdezik. Vigyázni kell, hogy okosan elkerülje a „kényes”, „rázós”, „provokatív” kérdéseket. Nyilvánosan legalábbis. Nem lenne szerencsés némi jelentéstételtől elzárkóznia. Tudnia kell, hogy bizonyos állásokhoz feddhetetlenségi bizonyítvány kell, amit megvonhatnak tőle. A belügyminisztérium vonhatja meg. Nem lehet igazgató vagy főosztályvezető, ha nem feddhetetlen.

Vannak feddhetetlen értelmiségiek. Ők az államszocializmus koronaékszerei. A nyilvánosságcsinálóknak a hatodik érzékükkel tudniuk kell, hogy ki mennyire feddhetetlen.

Ha minden jól megy, ha reformok frissítik a kommunista államok szervezetét, akkor az értelmiség útban van, de mindig csak útban saját osztályhatalma felé. Egyre inkább megközelíti az elérhetetlent. Tantaloszi kínok. Mert akkor lenne pompás ez a hatalom, ha nem járna vele annyi óvakodás, mondjuk ki: félelem. Milyen uralkodó az, aki folyton fél? Hát, ez ilyen.

Tényleges, nemcsak hívogatóan délibábszerű osztályhatalmat az értelmiség sohasem fog szerezni, mert elállja útját az uralkodó rend, a politikai bürokrácia, a párt és a belügy, amelyektől nem függetlenítheti magát. Annál kevésbé állnak az útjába, minél inkább egyesül velük. Ez az egyesülés azonban együtt jár bizonyos elválással: elfogulatlan lényének feladásával. Az egyesülés nyomán át kell vennie a testületi fegyelmet. Elérni az osztályhatalmat az értelmiség sohasem fogja, amíg az uralkodó kommunista rend hegemón marad.

Amíg az értelmiségi úton van saját osztályhatalma felé, addig az uralkodó rend diktál. Az lehet legális értelmiségi, aki nem következetesen illojális az uralkodó rend normáival szemben. Az első norma a cenzúra, a közös hallgatás és mellébeszélés. Aki ezt következetesen áthágja, az kikerül a legális, tehát az állami értelmiségből. Nehéz élet vár rá. Aki ezt következetesen megtartja, az intellektuális öncsonkítást végez.

Boldog, akinek – például szakmájánál és hajlamánál fogva – nem kell sokat lecsonkolnia magából. Van olyan is, aki nem tudja, hogy csonkolja magát. Az agy nem mindig van tudatában annak, hogy mit tilt magának. A politikai felettes én úgy tilt, hogy morális fátylat borít a tilalomra. Vagy adaptálódsz, vagy nem lehetsz értelmiségi. Miért is ne adaptálódnál? De ha az értelmiségiből kivonod a független polgárt, nem marad más, csak a hivatalnok, aki ugyanúgy az alá-fölé rendeltség viszonyaiban él, mint a katona.

Ha az értelmiségi lét, ha a kultúra infrastruktúrája felől nézzük a dolgot, és megkérdezzük: honnan kapja az értelmiségi a pénzét? akkor azt mondhatjuk, hogy az államszocializmusban az értelmiség az államból él: és annál jobban, minél lojálisabban odaadja magát az államnak.

Az elit elitje, a feddhetetlen értelmiség tevékeny és elég figyelmesen jutalmazott életre számíthat, majd annak végeztével dísztemetésre, netán márványtáblára. Ha ennek kellően örülni tud, akkor a repülőjegyét ritkán kell a saját zsebéből fizetnie. Minél jobban örül, annál több oka lesz az örömre. Más az, ha az ember egy cég, egy intézet, végső soron az állam nevében megy tárgyalni, mint ha csak úgy a maga szakállára röpköd. Ahhoz, hogy normális legyen, ahhoz állami megbízatást kell kapnia.

És ez így maradhat nagyon sokáig. Mert az így tulajdonképpen nem is olyan rémes annak, aki belül van és felül van. Rosszabb kívül és alul lenni. Akinek nem jó kívül és alul lenni, az megváltoztathatja a viselkedését, és követhet olyan stratégiát, amely esetleg belülre és fölülre vezet. Ezek a stratégiák megtanulhatók.

A dolog a kívülállóknak kevésbé tetszik, mint a belülállóknak. De azért ők is vigasztalódhatnak a rendszerkritikus, a polgárjogi aktivista, a másként gondolkodó disszidens ugyan hatóságilag korlátozott, de sok szubkulturális bensőséget kívánó szerepében. Némileg kénkőszagú hírhedettségüket azok is respektálják, akik nem szeretnének osztozni benne.

Ha meg sehogy se jó, akkor az elégedetlen értelmiségi elmehet nyugatra, a pénz világába, ahol alaposan át kell nevelnie magát ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon, mert ott nem az lesz a kérdés, hogy ő elhárítja-e magától a karrier kísértését, hanem az lesz a baj, hogy neki kell a kísértés után loholnia.

Az alkalmazkodni tudatlan követheti a begubózás stratégiáját is, lebocsátkozhat a megtűrt észrevétlenségbe, korai nyugdíjasságba, elpepecselő ártalmatlanságba, amely vidám remeteséggé stilizálható, és körülkeríthető a múltakat emlegető öreg harcos mind szenilisebb adomázgatásával.

Az egypártrendszerű kommunizmusok, ha minden jól megy, addig reformálják magukat, amíg a központi hatalom demokratikus leválthatóságának a tabujához nem érnek. Mondhatjuk úgy is, a központi hatalom alulról való leválthatatlanságának a dogmájához. Ez olyan szent princípium, amilyen a cároknak volt a szamogyerzsavie, az önkényuralom, ami a másik alapelvvel, a narodnoszttyal, a népiséggel egy tőről fakadt az igazhitű államvallással együtt magasztos triádában. Állami önkényuralom, valamilyen populista kultúra és a sérthetetlen államvallás, olyan triáda ez, amelyet I. Miklós cár örökérvényűen deklarált, és utódainak a tizenhetes szakadás után is fokozatosan meg kellett értenie, hogy ehhez a három elvhez ragaszkodni kell.

Amíg a politikai vezetés a külső-belső karhatalom éber gondossága jóvoltából leválthatatlan marad, amíg ezt a tabut nem lehet megsérteni, addig a boldogtalan értelmiség folyton-folyvást úton marad saját osztályhatalma felé, afelé talpal, anélkül hogy bármikor is eljutna ahhoz, mert az osztály összefogásán dolgozó politikai értelmiséginek meghatározásszerűen mindig nagyobb hatalma lesz, mint az integrációt veszélyesen bomlasztani, föllazítani is képes, mert a dolgokat a maguk különösségében néző szakértelmiséginek.

Amíg egypártrendszer van, amíg elvileg oszthatatlan, egy központú uralom van, tekintélyuralom, amely nem okvetlenül rémuralom (mert lehet atyaian jóságos is, a szigorról sem mondva le egészen), addig nincsen plurális, tehát polgári kultúra, addig államkultúra van, addig az ember állami ember, az értelmiségi állami értelmiségi, az óvodás állami óvodás, a filozófus állami filozófus, addig az értelmiséginek lehet igen szép pozíciója, de nem lehet független és nagykorú.

Merőben föltevésszerűen azt is elgondolhatjuk, hogy az egypártrendszer ilyen vagy olyan változások következtében többpártrendszernek adja át a helyét, s beáll a végrehajtó adminisztráció szabályozott leválthatóságának és kicserélhetőségének politikai kultúrája. Ebben az esetben a politikai bürokráciától független egzisztenciák is lehetségesek. Ebben az esetben az értelmiséginek éppúgy, mint a többi polgárnak, jogbiztonsága és jogtudatossága van. Ebben az esetben rendelkezhet és vállalkozhat saját kulturális tőkéjével. Bürokratikus énje ilyen változások esetében sorvadozni, polgári énje pedig duzzadozni kezd.

Egy ilyen változás után sokan fogják azt a tudományos rációt, amelyre addigi munkájukban hivatkoztak, irracionálisnak tekinteni, és azt érezni racionálisnak, amit addig irracionálisnak tartottak. Így például a világpiac nagy erőit, amelyek a gazdagnak és a hatalmasnak általában kedveznek, a szegénynek és a kicsinek nem.

Egy ilyen változás után az értelmiség nézni fogja a pöffeszkedő, újgazdag vállalkozókat a villáikban, a tőkést, aki nem lát üzleti fantáziát az ő irodalmi-művészeti termékeikben, és akkor az értelmiségiek a tőke amoralizmusa miatt fognak bánkódni. Rossz lelkiismerettel nézik majd a kapitalizmus roncsait, a koldusszegényeket szerte a világon, s felötlik eszükben, hogy abban a szocialista szűkös-szegényes, de elég széles körű biztonságban is volt valami jó. Párizsból vagy New Yorkból nézve jobban becsülhető, hogy majdnem minden gyereknek jut óvoda. Ha egy anya gyereket és munkát akar, ha független akar lenni, akkor ez nem kicsiség. A pénz világában az értelmiségi át fogja érezni a maga hatalomnélküliségének az önironikus keserűségét.

Szomjas és szomjan maradó társaság. Ha nincs hatalma: vágyik rá. Ha van hatalma, megiszonyodik tőle. De azt, ami szomjúságát valóban oltaná, szellem és erő, mindentudás és mindenhatóság isteni princípiumainak egységét sohasem érheti el.

Nézzétek, hogy milyen komolyak és ünnepélyesek a szocialista értelmiségiek! Egyáltalán nem bohócosak. Népi király népi udvaroncai. A király is rafinálódik, az udvaronc is rafinálódik. De a mell düllesztve van, a stílus nem arisztokratikus, inkább gazdag parasztos. Kezdőkkel, hölgyekkel, gyengébbekkel csak leereszkedőleg!

A szóban demokraták viselkedésben kevésbé azok. A szóban liberálisok a régimódi úrhatnámság, rangosság, a néha otromba és dühös tekintélyvédelem kövületei. Hát még a nem liberálisok! Hallottam már olyan párttitkárról, aki megtiltotta, hogy beosztottjai akkor lépjenek ki a folyosóra, amikor ő végigmegy azon. Hallottam már olyan párttitkárról, aki nyári délelőtt kiüríttette a városi strandot, hogy egyedül úszkálhasson.

Nem egészen új keletű rendi civilizáció, rendfenntartó rendi civilizáció, rengeteg hagyományos-hierarchikus beidegződéssel. A tábornok és az őrmester ugyanazt akarja, egy rend köti össze őket: a katonai. A tábornokot és az őrmestert összeköti a parancsolás és a parancsteljesítés, a tekintély és az engedelmesség szelleme. Aki a parancsot megtagadja, az nézze meg magát. Békeidőben kiteszik a hadseregből, háborús időben az életből.

A cenzúra mérnökei, műszerészei és munkásai is függőleges rendi összetartozásban vannak. A papok is rendet alkotnak, a vasutasok is, a párttagok is és a pedagógusok is. Rendi kultúrában szokás azt gondolni, hogy tudás, hatalom és jóság eredendően összetartozik. Ez a jóravaló, esendő hiedelem tartja fenn a rendszert. Lehet, hogy azért nincsen igazán ellenállás a kommunizmus ellen, mert a kultúracsináló és irányító értelmiségiek valahogy megférnek vele.

Fönt lenni jó, de a szabadságkorlátozás nem jó. Íme a szocialista értelmiségi felemás dicsekvése és sírása, egyik szeme sír, a másik nevet. Elbíbelődik siker és becsület kis ütközeteivel, elvan velük, és ettől a rendszer is elvan, sőt tiszteletre méltóan szilárd. Képes reprodukálni és valamivel még állóképesebbé tenni a saját hatalmi szerkezetét, politizál, és nem is nagyon rosszul.

Néha krízisekbe keveredik, ilyenkor a szép szó nem használ, kénytelen nyomatékosan felmutatni a testre ártalmas fémeszközeit. Ideiglenesen kénytelen lemondani melegszívűség, népszerűség és hatalom dicséretes egységének ragyogásáról, de ahogy lecsillapíttatott a rendzavarás, a rendszer nyomban elkezd dolgozni erkölcsi és intellektuális dicsfényének helyreállításán, és a legnemesebben közösségi-hazafias eszmékből vezeti le önigazolásait, ami persze nem megy értelmiségi asszisztencia nélkül.

Írástudók kellenek ahhoz, hogy az államtisztviselői kar euforikusan vagy rezignáltan arra a reálpolitikus meggyőződésre jusson, hogy nincsen más, és nem is lehet, hogy csak azt lehet csinálni, amit csinál. A tömb szilárdan áll, és sokkal kevésbé inog, mint sokan hinni szeretnék. Az ügyek így vagy amúgy értelmiségi kézben vannak.

Ha nem az egyikében, akkor a másikéban. Az értelmiségi lehet tehetségtelen is. Nem attól értelmiségi, hogy okosat mond, hanem attól, hogy ő beszél. Engedélye van rá, hogy mikrofonközelbe kerülhessen.

A nemes és a paraszt, a polgár és a munkás lehetett okos és áldozatkész, lehetett buta és önző, az értelmiség szívesen beletörődött abba, hogy egyikük sem ártatlan. De mi, értelmiségiek? Hát, ha a többiek nem is, mi ártatlanok vagyunk! Ahogy valaki valami disznóságot csinál, ha közülünk való, kitaszítjuk. Azt mondjuk, nem közülünk való, nem értelmiségi. Mi analizálunk, nem minket analizálnak.

Miért kell, hogy az értelmiség ártatlan legyen? Nem az. E pillanatban perzsa papok küldik vágóhídra tízezrével a kamasz fiúkat. És ezek a fiúk eltelnek a szent és hősi életérzéssel, mielőtt egy golyóba belerohannak. Ahol gyilkolózás van, ott megtalálható mögötte annak a fajta gyilkolózásnak az eszmeadó értelmisége. Mindenféle halálgyár szellemileg meg volt alapozva.

Az értelmiség történetéhez az inkvizíció ugyanúgy hozzátartozik, mint a felfedezések, nemcsak az alkotás, hanem a fegyelmezés is, nemcsak a szabadságmozgalmak, hanem a megvadult reakció is. Semmi sem történt nélkülünk, liberalizmusnak, kommunizmusnak, fasizmusnak megvolt a maga értelmisége. Az értelmiség emancipációjának is meglesz a maga értelmisége.

Ki csinálta a világirodalmat, a matematikát, a zenét? Nem mi? Nem az igazi, a szó klasszikus értelmében vett értelmiségiek? Nem lenne helyénvaló figyelmünket átterelnünk a Janus-arc másik felére, a szárnyalóra, a transzcendensre, ha a történelmi-genetikusra már oly sok illúzióromboló szkepszist fordítottunk? Nem durva materializmus lehúzni ezt a titokzatos szellemi alkotóképességet hatalom és gazdaság nyers reáliáiba?

Azért van kultúra, mert volt szellemi transzcendencia. Nem? De igen. Mert az ész és a sejtés legyőzte korlátait, az alkotó a félelmeit, a tudós az elfogultságait, mert a lángelmék a saját érdekeik ellen fordultak, mert vállalták nemcsak a kisebbséget, de az elmagányosodást is és az ennél is kellemetlenebb következményeket, semmint hogy megtagadják legfontosabb szellemi fölismeréseiket. Nem így volt? Így volt.

Nem lehet akkor azt állítani, hogy az írástudóknak igazi története nem az árulásaik, hanem a helytállásaik története? De, lehet ezt állítani. Egyetlen, folyamatos, nehéz história, a kreatív eszmélet szabadulása a függései és a félelmei alól. Nemcsak egyházi cenzúra volt, hanem úttörő misztika is, rendszeralkotó skolasztika és mámoros szabadgondolkodás is. Nemcsak óvatos semmitmondás, de féktelen igazmondás is. Nemcsak a státus hatalma, de a szépség hatalma is.

Az értelmiség kalandja a történelmen át: hogyan próbált boldogulni a hatalommal? Milyen szerepeket vett föl, hogy képes legyen a túlélésre. És hogyan próbálta ezt a hatalmat, amelyet aggodalommal és bizonytalansággal kellett szemlélnie, ha már nem lehet közömbösíteni, hát istenem: megszerezni.

Szeretném ezt a gesztust is teljesen megérthetővé tenni és nem a bűnbeesés paradigmájaként ábrázolni. A két nagy fordulat alkalmával, mikor a magyar értelmiséget a szocializmus eszméje el tudta varázsolni, a magyar értelmiség két abszolút botránnyal állott szemben, az első és a második világháborúval, töméntelen gyilkossággal, amelyekért az előző konzervatív hatalmak voltak felelősek. Olyan hatalmak, amelyeknek inkább kellett egy földbirtokos, egy nagyiparos, mint egy értelmiségi. Mindkét alkalommal az lehetett a komolyan gondolkodó értelmiségieknek a benyomása, hogy ennél rosszabbul, mint ahogy eddig nélkülük csinálódott a világ, nem is lehetett volna csinálni. Talán nekünk, magunknak kellene kézbe vennünk a dolgokat. Mert eddig gyalázatosan mentek. Két háborús vereségbe, rengeteg tömegsírba torkollott az az úri politika, amely fölöttünk átnézett. Az értelmiséget nem engedték be a politikába, s lám, mire mentek?

Az értelmiség nem akart függeni tovább a származási-hivatali-katonai uralkodó rendtől, a tőkés polgárságtól, és megpróbálkozott a tudományos szocializmussal. Inkább legyünk mi az urak, mert ezek az urak, akik eddig voltak, buta és rossz urak voltak. A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy a szocializmus kommunista alakjában is nagy kísértés volt, amikor új volt a fiatal értelmiségiek számára. A mai fiatalok kinevetik, amit az akkori fiatalok írtak-képzeltek, de hát valószínűen ők is ilyesmit írtak-képzeltek volna, ha akkor fiatalok.

A kísérlet kívánnivalókat hagy maga után. Az egykori radikális antikapitalisták fölfedezik a piacgazdálkodás előnyeit, és tudomásul veszik, hogy a gazdaság váratlan mozgalmait a tudományos ész nemhogy tervezni és irányítani nem tudja, de még megérteni is alig-alig. Mert nem lehet az összes többi embert tervezni. Mert az emberi akaratokat nem lehet tervezni még kényszerhatalommal sem, ha pedig az sincs, akkor sehogy. Kezdődik a tervvel mint törvénnyel, aztán folytatódik a trendvonalakkal, futurológiával, prognosztikával, később meg az egész futurista intervencionizmus, az egész értelmiségi nagyképűség megunásával. Megjelennek a liberális, polgári értékek az államszocializmusban.

Vitákat hallok magánbeszélgetéseken: mi jobb? a konzervatív liberalizmus vagy a szociáldemokrata (népjóléti-redisztribúciós) liberalizmus? Ha nem tiszta államgazdaság, akkor milyen arányú és szervezetű állami-magán vegyes gazdaság működne e helyett a válságokkal küszködő helyett termékenyebben? Az államgazdaság meddősége közhely lett. Jóléti redisztribúció és monetarizmus modus vivendijét hallom vitatni a társaságokban.

Ez bizony lemondás az értelmiségi osztályhatalomról, amelynek fegyelme és rendi szabályai alól a gondolkodásmódjában polgárosuló állami értelmiség fokozatosan szabadulni kíván. Fájó szívvel lemond a szellem vezérelte társadalom utópiájáról, amely olyan volt, mint egy eszményileg elképzelt irodalomóra egy gimnáziumban. A tanár beszél, kérdez, összefogja a lelkesedést és a tárgyismeretet. Hát, nem így sikerült. Az értelmiségnek minden oka megvan az önreflexióra. Rendkívül unalmas és vidékies az önreflexió folytonos elnapolása panaszos ujjmutogatással a cenzúra felé.

Én jól hallgattam, mondja az egyik. Soha semmi olyat nem mondtam, ami nekik hízelgő, így a másik. Célozgattam, mondja a harmadik, nem vetted észre, hogy a harmadik fejezetben hogy beolvastam nekik? A negyedik: én csúfolódóan beszéltem, sokan jót nevettek rajtuk, és ők ezt eltűrték. Az ötödik: én dicsértem is, bíráltam is őket, kiegyensúlyozottan. A hatodik: én főként kritizáltam őket, mindig abban a mértékben, ahogy lehetett. Ki kell várni a körülmények megérlelődését. Mi volt akkor a baj, urak? Hiszen mindenki nagyszerűen viselkedett! Mégse lehetett olyan rossz világ ez, ha ilyen nagyszerű viselkedésekre nyílott benne alkalom. Mennyit lehet majd mesélni róla. De ki is az az ŐK?

Ha földrészünkön még lesz egy következő, tömb nélküli korszak, amelyben tessék, szabad a pálya, ki-ki bemutatja, amit tud, az értelmiség az egyik elit csoport lesz a többi között, és maga sem lesz olyan általánosan hangolt vagy ellenhangolt, mert többféle alapkonfliktus lesz, nemcsak ez az egy, amely most olyan kikerülhetetlen nyomasztással foglalkoztat mindannyiunkat: az állam túlhatalma a társadalom felett. Akkor több alternatíva mentén rendeződnek majd az érdekek és az eszmék. Akkor az értelmiség egy plurális elit tagja, része lesz. Lesz, aki benne lesz, lesz, aki nem; kinek hogy sikerül.

Minden társadalomnak megvan a maga morális gőzfelhője. Annyit mondhatunk: a közösségi morálok végül is inkább az államszocializmusban érzik otthon magukat, az individualista morálok pedig inkább a liberális kapitalizmusban. Nehézkesség és közösségi morál, sok minden készteti (túl az idetartozás élményén) a magyar értelmiségit, hogy ne települjön át Nyugatra, noha így vagy úgy módja lenne rá. Ha már itt van, részt vesz. Ha már itt van, állást foglal a közügyekben. Egy kicsit nemzetibb, egy kicsit reformistább, egy kicsit szociálpolitikusabb hangsúlyt igényel az államideológiában.

Az államkultúra is közélet, amelyben sokan szívesen lubickolnak. Aki itt van, annak nehéz kivonnia magát az olyan izgalmakból, hogy odafent milyen személyi változások készülnek. Az államszocializmus legheveskedőbb konfliktusai a személyi konfliktusok. A csúcspozíciókért egymással az élőszóbeli nyilvánosságban vetélkedő kommunista oligarchák háta mögött gyülekeznek a kliensek, akik között humanisták és igricek is vannak.

A személyi csaták fordulatai, a bárók állásváltozásai után lehet busongani vagy ujjongani aszerint, hogy védőpajzsunk és pártfogónk feljebb vagy lejjebb ment-e. Az értelmiség energiáinak nagyobb részét ezek a közügyek lekötik. Ha más nem, a csúfolódás rajtuk. Annál is inkább, mert a lovagi tornában a bajnokok nem a televíziós kamerák előtt vívnak, és a közélet a társalgások pletykavilágában zajlik. Abból ítélve, hogy milyen szenvedéllyel teszik, a résztvevőknek ez a szurkolás úgy látszik, éppannyira jólesik, mint a futballszurkolóknak a maguk időtöltése. Aki meg nem szurkoló, az a játékban gyönyörködik, mint valami kultúrantropológus.

Ettől persze az értelmiség tudata mind kevésbé kozmopolita és mind tisztábban nemzetállami lesz. Pró-kontra, minél inkább eltölt saját nemzetállamunk, annál nemzetállamibbak vagyunk mi magunk is.

Gondolatkísérletként engedjük meg magunknak azt az axiómát, hogy ez a rendszer itt és most a létező rendszerek legjobbika. Ha az, miért az? Azért, mert olyan hagyományos. Mert nem az osztályszerveződés, hanem a rendi szerveződés az uralkodó folyamata. Miért gondolnánk, hogy a rendi szerveződés elavult és roskatag múlt? Japán erejét éppen az adja, hogy az osztályszerveződést alárendelte egy funkcionális-tradicionális-korporációs rendi szervezetnek.

Az osztályszerveződés a horizontális integráció: lásd tőkések és proletárok, horizontális szintek egymás fölött és egymás ellen (lásd a Kommunista kiáltvány kurta történetfilozófiáját: fönt és lent, elnyomók és elnyomottak).

A rendi szerveződés a vertikális integráció. Hadsereg, bürokrácia, japán konszern, nemzetközi nagyvállalat, kizárólagos uralmon levő párt. Közös normák a csúcstól a talpig, amelyek a legnagyobb és a legkisebb rendtagot nemcsak összekötik, de alkalmasint versenybe vagy éppen harcba állítják más rendi-vertikális integrációk tagjaival. Az igazságügy-minisztert és a foglárt fejlett igazságérzetük egyesíti. Minél virulensebb a nacionalizmus, annál kombattánsabb közösségérzés van a tábornok és a közkatona között.

Az első világháborúban kiderült, hogy a vertikális integráció erősebb, mint a horizontális integráció. Legutóbb Lengyelországban derült ki: a hadsereg (a társadalom fiai) legyőzte a társadalmat. A rendi szerveződés ereje túlbecsülhetetlen. A mi vidékünkön különös joggal lehetne elmondani, hogy az emberek szeretnek fölfelé igazodni. Minél inkább keletre megyünk, annál inkább ez a helyzet.

Országaink a tömbállam megyéi. Meghalt a király, éljen a király. A tömbállam ifjú vezérét nagy várakozás köszönti. Lehet, hogy új korszak virrad ránk? Az udvari ember legfőbb dátumai a koronázások és temetések. Az udvari embernek az, hogy udvari kultúrában él, nem sokat mond, olyan az neki, mint halnak a víz. Abban van otthon. Az értelmiség az udvarban igen tiszteletreméltó szerepet tölthet be, ha tiszteletben tartja az udvari szellemet és szertartásokat. Ha nem, akkor valószínűleg mellőzni fogják, és akkor csatlakozhat a zúgolódókhoz. Az udvarban ékeskedő vagy a tömlöcben sóhajtozó költő alakja meseszerűen kedves nekünk. Kosztümös filmalakok vagyunk.

Mondanám tehát, hogy az osztály- és a rendi szerveződés mérkőzik egymással, párhuzamosan a monetáris és a hatalmi szabályozás mérkőzésével. A magyar közelmúltból például: a liberális középnemes a reformkorban a polgárosodás, az osztályszerveződés lovagja; utóda azonban, az elszegényedett dzsentri maradék rendi előjogaiba kapaszkodott, vagy még pontosabban a rendi szellembe. Talán azért is, mert feladta a sebességi versenyt a gyors zsidókkal, neki nem volt olyan sürgős, mint nekik. Akkor már inkább jöjjön a dzsentri életforma mint öncél, a saját dekadenciáját finoman élvező stílus. Proletár? Ez is valami zsidó találmány?

Nyugat-osztály-piac-árukultúra. Kelet-rend-hatóság-államkultúra. Ezek valahogy így tartoznak össze. Az értelmiségnek csak a rendi szerveződés mellett van esélye arra, hogy osztályhatalma legyen. Azon van, hogy valóban osztállyá váljon. Amit nem érhet el, mert útjában van az uralkodó rend, a politikai bürokrácia.

S íme: varázsütésre a rendi szerveződés alulkerült. Be különös. Mi történik: Semmi sem áll már az értelmiség útjában. De ő sem áll már a többiek útjában. Márpedig a többiek jönnek, nyomakodnak fölfelé nagy eréllyel az elitbe.

Ha az osztályszerveződés győz, akkor az értelmiségnek nem lehet osztályhatalma. Csak egy lehet a többi közt a polgári középosztályban. De miért ne legyünk csupán egy a többi közt?

Mindenesetre ma még itt vagyunk a vívódó lojalitás, a csúfolódó lojalitás, a szembehunyó lojalitás világában. Ebben a rendi-udvari kultúrában, amelyben az irodalom fő műfaja a nekrológia. Az értelmiség, ha áttörné a rendiséget, ha megcsinálná a maga polgári demokratikus forradalmát az államszocialista rendi viszonyokkal szemben, hogy végre Petőfi és Miczkiewicz után majd másfél századdal ne legyen Közép-Európában cenzúra, akkor egyszersmind maga is a polgárság részévé válna. Akkor megjelenne a pénzforgalmon (nem az utasításfogalmon) alapuló társadalom plurális elitje. Ki tudja, mi a jobb szegény ingadozó értelmiséginek? Lehet, hogy ott jobban járna, de hát ki tudja, és hátha nem? Tapasztalatlan ő ott, ebben meg járatos már. Ismeri az utat a megyei titkár szívéhez. Minden alakzat különös csokor a frusztráció és a vigasztalódás virágaiból.

A cenzúra tagadhatatlanul frusztrál. Mi is a cenzúra voltaképp? A rendi lojalitás őrzése. A hivatalos kultúra a lojalitás ethosza. Vagy még inkább sokféle modus vivendi a lojalitás ethoszával. Az udvari szerepeken kívül lehetséges az anticenzurális panasz, a rendőri sérelmek krónikája, az egyeduralom leleplezése a kertek alatt, túl a vársáncon. Nézhetjük úgy is magunkat, hogy belül vagyunk mindnyájan, mosolygó vagy zúgolódó, republikánus eszmékkel kacérkodó udvariak. A független osztály-szervezet (például: Szolidaritás) nem lehetséges. Független rendi szervezet (egyház) igen.

A pravoszláv ortodox egyház példát mutat rá, hogy be tud illeszkedni a bürokratikus rendi ikonográfiába. A pártfőtitkár temetésén a pátriárkának helye van. Katonazene, díszlépés, komor pompa, márványpadlós, velencei csilláros terem, hagyományvédő ösztöneinknek nem kell irtózniuk a forradalmi brutalitástól és formarombolástól. Ez olyan kultúra, amelyben mindennek ismét megvan a maga formája. Ez a nagy kérdés, hogy az egész tömbben milyen együttállásba kerül egymással a dinamikus polgárosodás és a statikus rendi szerveződés.

A piaci racionalizmus kétségtelenül terjed, de kritikus kérdésekben kénytelen behódolni a rendi szilárdság szempontjainak s az intézményekben megtestesülő rendi viszonyoknak. Megszabják, hogy ki versenyezhet, kinevezik a versenyjátékost, tulajdonképpen a győztest és a vesztest is.

Amíg a tömbállam része vagyunk, addig a társadalom csak a reformmal és a törvényszegéssel vigasztalódhat. Az értelmiség fújja a reformot, a decentralizációt, a feketefuvarban járó állami sofőr és a rendőraltiszt gyakorolja a népi, önvédelmi korrupciót, ami tulajdonképpen az osztályszerveződés, az új munkásosztály népi szolidaritásának nagyon jelentős formája. Sem a teherautó-sofőr, sem az igazoltató rendőraltiszt nem felfelé lojális. A menetlevélben benne van a pénz, a rendőr védőkíséretképpen alkalmasint felül a kocsira. Kétszer nem illik megvámolni. Ilyen lehetett a kereskedőutak biztonsága a jó múltban. De a fuvar ott lesz az építkező megrendelőnél, ígért időben, közép-európai és a piacon ellenőrzött áron.

A közép-kelet-európai polgárosodás második nagy hulláma (a városi rétegek polgárosodása után) a huszadik században nekilódult és a Nyugathoz képest egy századdal késlekedő paraszti polgárosodás volt. Ezt követi-folytatja az új, alulról szerveződő, népi polgárosodás. A polgárosodás felhajtóereje ironikus módon a munkásosztály vállalkozóbb rétege. A munkásosztályé, amelybe a szövetkezeti-vállalati üzemforma révén a parasztság is beletartozik. Ma a munkás-paraszt osztályból kerülnek ki a legrealistább kisvállalkozók Magyarországon. Nem proletárosodni akarnak, hanem polgárosodni, de legalábbis kispolgárosodni. Nem okvetlenül a tanulás útján. Az egyik gyerek egyetemre megy, a másik belefog valami kisgazdálkodásba, ki tudja, melyik jut följebb? Az élelmesebb értelmiségiek is így-úgy becsatlakoznak a trendbe, kacérkodnak az üzleti vállalkozással, mert végül is nem rossz dolog önállóan, főnök nélkül élni. De ilyenkor a tervezőnek, aki eddig makulátlan fehér köpenyes szellem volt, most valamennyire kék munkaruhás művezetővé vagy akár előmunkássá kell válnia, testté egyszóval, ami elég érdekes kaland. Az értelmiség és a munkásosztály határán, érintkezési vidékén újszerű társadalmi jelenségek támadnak. Erről a vidékről származik a lengyel Szolidaritás is. Aktivistái tanult munkások, technikusok, kezdő értelmiségiek voltak. Lehet, hogy ugyanezek az aktivisták Magyarországon a második gazdaságban próbálják ki a tehetségüket és szívósságukat. Ők az újpolgárok. Szocialista polgárok.

A kisértelmiségiek körében, a kezdők, a kevéssé kiváltságosok körében, a nagyon kevés hatalmúak körében élénk politikai energiák feszülnek, ez a réteg nagyon keresi az útját, nagy értékzavarban és értékéhségben van, mert az uralkodó értékek nem elégítik ki.

E két forrásból jön az a stramm, de már kissé pocakosodó, bajuszos, komoly férfi, úgy harminc fölött, aki autóján ide-oda rohangál, ügyködik, éjjel a bárban esetleg hülye összegeket szór el, aztán fegyelmezi magát, félretesz, épít, ingatlanba menti át a pénzét, ahhoz képest, hogy mit kell gürcölni érte, szinte palotát emel maga köré. Ez a polgárosodó réteg megépítette a polgári létforma, a privát szféra nélkülözhetetlen létfeltételét, a házat, a magánotthont, ahol van férőhely individuális szokásokra, kifinomodásra, művelődésre is. Úgy érzem, hogy ez a legdinamikusabb rétege a mai magyar társadalomnak.

Vannak értelmiségiek is, akik részt vesznek ebben az átrendeződésben. Szimpátiával számos udvari mandarin is részt vesz benne, de a testi részvételükkel inkább a marginálisok. Az egész szamizdat a fizikai és a szellemi munka különbségének meghaladása. Nyomdai műveletek, loholás, szervezés, piaci megfontolások, vállalkozás és kockázat egyszóval. Testi kockázat is. A félelemleküzdés, a félelemmel együttélés pszichotechnikái.

Ellenzék és második gazdaság összefonódása a rendőri korlátozások ellenére is végbemegy. Mondható, hogy a marginális értelmiség a létében kerül közel ehhez a szocialista polgárosodáshoz. Ez a fölemelkedés útja sok munkásnak és kisértelmiséginek, ez a gyakorlati polgárosodás. Hogy a magánpiacnak dolgozva tartják fenn magukat, ez új aspektust ad az értelmiség fogalmának. Nem okvetlenül kell mandarinnak, udvari embernek lenni ahhoz, hogy valaki értelmiségi legyen. Prágában, Varsóban, Budapesten van elég sok tehetséges értelmiségi, aki nem állami-értelmiségi állásban keresi meg a kenyerét, de azért nem szűnik meg értelmiségi lenni.

Nem merném azt állítani, hogy innen jönnek a legfigyelemreméltóbb szellemi művek, inkább beérném azzal, hogy az értelmiség egészén belül a bürokratikus értékekkel szemben erősödnek a polgári értékek, amelyek természetes úton társulnak a liberális demokrácia vagy a demokratikus szocializmus értékeivel.

Világerők alkudozásától függ, hogyan alakul a sorsunk a keleti Közép-Európában, érjük be itt most annyival, hogy a polgárosodó osztályszerveződés és az államosodó rendi szerveződés ellentétes tendenciái különböző erőviszonyokat mutatnak országonként. Itt, Budapesten e pillanatban még eléggé szembeötlő ennek a két paradigmának az interferenciája. Melyik lesz a meghatározóbb? Nem tudjuk. Úgy rémlik, hogy ez az értékerjedés elég érdekes kulturális jelenség és szociológiai téma.

Miután mi, értelmiségiek mindinkább felismerjük, hogy elég különös társadalmi csoport vagyunk, amelynek megvannak a maga érdekei, ideológiái, hatalmi és ellenhatalmi aspirációi, elgondolkozhatnánk történelmünkön úgy is, hogy annyi nemes ügy felvállalásán túl, annyi másokért szóláson túl, mi volt a mi saját érdekünk és mintegy kebelbeli filozófiánk?

A hatalom sohasem volt közömbös számunkra. Kellett, hogy pénzt adjon, másrészt féltünk tőle. Mi az érdekünk? Hogy meg tudjunk tisztességesen élni, és ne kelljen félnünk művészi-intellektuális teljesítményeink fogadtatásától. Ne kelljen fizikai szabadságkorlátozásokat szenvednünk büntetésképpen miattuk. Az értelmiség igazi hatalma nem az, ha rendőrileg tudja a maga értékeit a többiekre ráerőltetni. Ha nem lesz az a társadalom olyan tudományos, hát istenem, nem lesz olyan roppant tudományos! Ha az értelmiségnek osztályhatalma van, akkor maga is foglya lesz annak. Lehet azt is mondani: az értelmiségnek az a jó, ha nincsen semmiféle fizikai hatalma, de fölötte sincsen semmiféle fizikai hatalom. Ha ő sem tudja eszméit másokra ráerőltetni, de őrá sem lehet eszméket ráerőltetni, őt sem lehet eszméktől eltiltani. Az értelmiség hatalma: a saját autonómiája. Az értelmiség olyan mértékben válik szellemi hatalommá, amilyen mértékben kiküzdötte a saját függetlenségét mindenféle létező hatalommal szemben.

Kell annyi piac és annyi redisztribúció, hogy ne kelljen a cenzúrától és a rendőrségtől félni, de az akadémiai megélhetés is meglegyen. Annyi kétes kísérlet után az értelmiség beérheti szimbolikus-intellektuális hatalmával. Ha többet akar, rosszul jár. Médiuma a különböző nyilvánosságok és közvélemények. Ha viszont nem védi magát, akkor vagy befogják a száját, vagy lakbérgondokkal kínlódik. Nagykorú osztály: ismeri, megvédi és nem túlozza el a maga érdekeit. A megvédett érdek: hatalom is; de nem teljhatalom és nem osztályhatalom. Valamiféle csoporthatalom. Prózai ügyek, kevés dráma. Szellemi teljesítményeknek se nem növeli, se nem csökkenti az értékét, hogy mit szól hozzá a kormány, mert a kormánynak semmi köze hozzájuk. Nincs szubvencióért cenzúra. Az számít, ami a művekben van, nem a sok hűhó, ami körülöttük van. Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.

Jegyzetek a posztkommunista demokráciáról

A szovjet csapatok kivonása és az egypártrendszer feloldása az önigazgatási formák virágzását hozná Kelet-Közép-Európában. Valószínű, hogy térségünkön érdekes demokratikus-szocialista vagy éppen liberálszocialista kísérletek nőnének ki a talajból. Alkotmányos európai békerendben a kelet-európai országok katonailag semleges, jószomszédi viszonyban élnének a Szovjetunióval, úgy valahogy, mint Finnország. Az önállósodásnak erre a stációjára mi csak szerződéses fokozatossággal juthatnánk el. A kompromisszum azon az elven alapulna, hogy a nagy szomszédnak joga van a barátságunkra, a konstruktív együttműködésünkre gazdaságban és kultúrában, de nincs joga társadalmi-politikai berendezkedésünk meghatározására.

Intelligens kis nemzeteknek meg kell tanulniuk, hogy önvédelmük érdekében kifogyhatatlan leleményt kell tanúsítaniuk a szomszédokkal való egyezkedésben. Értelmes provincia nem az összeomlást szorgalmazza, hanem a kapcsolatok szerves átrendeződését. Katonai semlegesség, gazdasági-kulturális kooperáció, politikai önrendelkezés, ennél szerényebb távolabbi célra nem érdemes törekedni, közbülső célként jóval szerényebb eredményekre is törekedhetünk.

Az ötvenhatos magyar forradalomnak az volt a dramaturgiai szerepe, hogy a lényeget taktikázás nélkül kimondja. Nem titkoltuk, azt kívánjuk, hogy a szovjet csapatok menjenek haza, hogy országunk területén ne tartózkodjanak idegen csapatok, hogy minden ország katonája menjen saját hazájába. Ennél az egyszerű alapelvnél valami bonyolultabbat kívánni igen kedves lehet azoknak az országoknak, akik szeretnek csapatokat tartani más országokban, de nem meggyőző olyan kis népek számára, akiket ez a kísértés nem foglalkoztat.

Az ötvenhatos magyar forradalomban a munkástanácsok kinyilvánították, hogy kell a demokrácia minden szinten, politikában és gazdaságban, a parlamentben és a gyárakban. Kell a demokrácia önvédelemképpen a gyárvezetéssel, a kormánnyal, a nagyhatalmakkal szemben, hogy ne lehessen megfélemlíteni, megszállni, megalázni bennünket. Ötvenhatban a Nagy Imre köré csoportosuló magyar reformkommunisták is beletörődtek abba, hogy csak olyan mértékben ragaszkodnak az állam ellenőrző hatalmához a társadalom felett, amilyen mértékben a szóhoz jutó társadalom ezt az ellenőrző hatalmat méltányolja, ésszerűnek tartja és igényeli az akaratérvényesítés formális-pluralisztikus-demokratikus módszereivel.

Vegyes intézményrendszer volna az, szocialista és kapitalista elemekből annyi, amennyit társadalmaink akarnak. A kelet-európaiak már eddig is többé vagy kevésbé a maguk képére formálták a szovjet doktrínát, a marxizmus-leninizmust, aminek tulajdonképpen sem Marxhoz, sem Leninhez nem sok köze van. Nem sok, mert Marxot nem kérdezték meg, hogy kíván-e Leninnel egy fogalmi kategóriában szerepelni, és Lenin sem volt elragadtatva ifjú munkatársának elméleti képességeitől, aki a marxizmus-leninizmus fogalmát konstruálta és kanonizálta. Lenin a kicsapott ortodox szeminarista Sztálinnak nem adta át az orosz forradalmi szociáldemokrácia elméleti irányítását. Benne van Lenin műveiben az, ami lett; de ha más lett volna, azt is ki lehetne olvasni belőle. Minden szövegből mindent ki lehet olvasni.

Előbb-utóbb el lehet fáradni minden emberi viszony államosításában. Ha a párt nem akar rendőrterrort, mert maga is fél tőle, akkor egyre inkább békén kell hagynia az embereket. Ha viszont békén hagyják őket, akkor az emberek megcsinálják a maguk függetlenedő, előbb informális, majd formális szervezeteit. A sztálinizmus ezt terrorral megakadályozta. A posztsztálinizmust úgy tekinthetjük, mint hosszú, unalmas félelmet mind a terrortól, mind a demokráciától.

 

*

 

Lehetséges-e fél Európa homogenizációja, gleichschaltolása, begyurmázása a merev öntőformába? Lehet-e az emberből ömlesztett sajtot csinálni? A tényállás úgy foglalható össze, hogy a sajt megmozdul, artikulálódik, fészkelődik, s kezd saját formákat fölvenni, de amikor a tömeg kezd öntevékeny közösséggé válni, az állam megpróbálja visszagyurmázni.

El kell ismerni, hogy az államszocialista struktúrának nagy a rehomogenizációs képessége, képes egész nemzeteket, mikor már éppen elszabadulnának, visszadolgozni a klasszikus koncepcióba, amelynek az a lényege, hogy a központ parancsol, és az alárendelt részek engedelmeskednek. A „forradalmi folyamat” megvédi magát, s a dolog annyiban forradalmi csakugyan, hogy a civil rendetlenség és igazságtalanság helyébe katonai rendet és igazságosságot iktat.

Az államszocializmus belső emberei egyenruhában vagy civilben járó katonák. Elég egyszerű mentalitás ez, lojálisnak kell lenni, a parancs mindenekfölött. Az államszocialista országok népi rendetlenségén átsejlik a katonai váz szigora. Ebből a katonai szellemből következik, hogy vannak engedélyezett és engedélyezetlen tettek, szavak, irodalom és művészet. A parancs bizonyos iróniát és önállóságot kell hogy engedélyezzen, de a parancsnoki rendszer törvényességének megkérdőjelezését nem szabad engedélyeznie.

És valóban, aki civil engedetlenséggel, az engedélyezés és tiltás egész rendszerére fittyet hányva, ezt az egész cenzurális procedúrát nevetségessé téve úgy dönt, hogy engedélyezetlen lesz, annak ebben a parancsnoki rendszerben botrányos és bűnös a léte. Úgy kell tehát tenni, mintha nem lenne, vagy kriminalizálni kell és úgy beszélni róla, mint bűnözőről, akinek voltaképpen börtönben volna a helye, majd esetleg, ha éleződik a helyzet, be is kell csukni egy időre.

Az államszocialista rendszer vezérkarának ez megoldhatatlan nehézsége, a katonai-parancsnoki rendszerrel szembeni civil ellenállást nem minősítheti törvényes ellenzékké, mert a katonai rendszerben teoretikusan elképzelhetetlen az engedélyezett civil ellenzék. Azt csak mint lazaságot lehet eltűrni, lehet szemet hunyni fölötte, mint például afölött, hogy a katonák szolgálati időben részegen mulatoznak a szomszédos kuplerájban, de nem lehet elismerni, hogy a dolgoknak ez a rendje.

Le kell tehát számolni az államszocializmus szovjet típusú koncepciójával, a leninizmussal, a kommunizmussal, a párt vezető szerepének, élcsapat funkciójának egész mitológiájával. Ennyiben az államszocializmus radikálisan nem reformálható. A katonai szervezetet nem lehet fokozatosan civil szervezetté alakítani. A reetatizáció, a recentralizáció, a rehomogenizáció, egyszóval az uralkodó politikai bürokrácia többé vagy kevésbé kemény föllépése a revizionistákkal, az ellenzékiekkel, a radikális reformerekkel, a demokratikus nacionalistákkal, a szociáldemokratákkal, a liberális demokratákkal, a konzervatív liberálisokkal, egyszóval mindazokkal szemben, akik egymástól különböző értékpremisszák alapján megkérdőjelezik az egypártrendszer legitimitását, az államszocializmus önvédelme az ellenforradalommá nyilvánított forradalommal szemben mindeddig minden alkalommal tűrhetően sikerült.

Lehet személyeket, csoportokat, nemzeteket „normalizálni”. Lehet kultúrává fejleszteni a cenzúra művészetét. Lehet az írók leleményének önkéntes feladatává tenni a prudens adaptáció keserű, szomorú, önmarcangoló, viaskodó, groteszk, sötét humorú, apokaliptikusan vizionáló elfogadását és gyakorlását. A játékszabályokon, a karámon, a villanypásztoron belül elbődülhetsz: be unalmas és be komor az emberi sors. Kevesebb apokalipszis, de némi derűvel kitörés a karámból és szabad nyargalászás, legelészés a domboldalon: ez a bűn, így kezdődik a forradalom.

 

*

 

Miben bízhat az, aki itt él? Abban a makacsságban, hogy nem adjuk fel. Lehet, hogy a magyarokra jellemző valami makacs rezisztencia. Nem szeretik, gúnyosan nézik a fölényeskedőt. Aki magas lóról beszél velük, annak nincsen sok sikere. Van itt valami realista, becsaphatatlan cinizmus, elég közönséges és elég erőteljes. Az emberek megszólják, kicsinyelik egymást, a szövetkezés nem jól szokott sikerülni, de azért egymást érdesen ugratva összetartanak. Ha egy tucat ember itt összefog, az feltűnik, annak még sikere is lehet.

Egy ilyen már nem igazán rendi, de nem is igazán polgári társadalomban nagy szerepe van az életkornak. Nagy divatban vannak a nemzedéki mítoszok és viszályok; az életkor a legegyszerűbb és a legkevésbé kockázatos önmeghatározás. Az idősebbek itt még könnyen lehetnek tekintélyesebbek is, megvan a nemzetség- és a törzsfők hatalma, megjelennek az érett korú vezérek, szubkulturális fejedelmek, megvan a biológiai súlyuk; ha ők emelkednek szólásra, akkor az ifjúság elcsendesül. Ismerjük a notabilitások életrajzát, sok próbát kellett megállniuk. Aki ötven fölött itt nem hülyül el, nem csúnyul és nem romlik meg, az tulajdonképpen elég csodálatos jelenség. Tiszteljük benne a szívós vadat. A háttérben még ott rejtőzik a pogány-arisztokratikus szerveződés, valami kereszténység előtti minta. Mindig is voltak főemberek, azok, akikről beszélnek, azok, akik reprezentatív nyomatékkal beszélnek, apák, apai nagybácsik, akiket tulajdonképpen szeretnénk tisztelni. Nem szeretjük az apáskodó zsarnokokat, de egy igazi apa jól jönne nekünk. Szerettük Nagy Imrét, mert fiatalos nagyapánk volt. Úgy emlegettük, az öreg. Voltak, akik megpróbálták Kádárt is így emlegetni, nem terjedt el, mostanában ismét csak a vezetéknevén említik.

Azért vagyok optimista, mert ez a lappangó társadalom elég erős ahhoz, hogy megakadályozza a hatalmi szigor elvadulását. Naponta változik az erőviszony a szigor és az ellenállás között. Az elmúlt tíz évben nem a szigor javára változott. A monopólium erőit fokozatosan vissza kell szorítani, leginkább a közfelfogásban, a társadalom hangulatában. A tényleges hangadók és véleményformálók éreztetik maguk körül, hogy mi tetszik nekik és mi nem. Történt egy változás: elfogytak, semmivé váltak a diktatúrához fűzött illúziók; nem szeretik, gúnyolják, talán már nem is olyan elkerülhetetlen rossznak tartják. Mintha kezdene a közhangulat visszakanyarodni az ötvenhatos reminiszcenciákhoz. Várakozás, valaminek jönnie kell, ez így nem mehet tovább, váltani kellene elveket, életformát, egy korszak a végéhez közeledik.

 

*

 

Igen, ahhoz, hogy a társadalom katonai szervezetét civil szervezet váltsa föl, ahhoz forradalom kell, demokratikus forradalom. Vértelen, demokratikus forradalom, ha van ilyen. A kemény váznak meg kell olvadnia. Az államszocialista társadalmakban be kell következnie előbb vagy utóbb a pluralista-demokratikus forradalmaknak, amelyek megadják minden polgárnak az emberi jogok törvényes garanciáját.

Kvalitatív, strukturális jelentőségű és meghatározó erejű különbség van az önmagát reformálgató államszocializmus és a posztkommunista demokrácia között, amelyet a társadalom nem csekély része demokratikus szocializmusnak vagy szociális liberalizmusnak kíván elképzelni, nem tagadva meg a törvényes jogot másoktól, hogy egyszerűen, a nyugati társadalmaktól miben sem különböző liberális kapitalizmusnak képzeljék el azt.

Ezt a kvalitatív különbséget nem lehet eltüntetni. Az átlépés a kommunizmusból a posztkommunizmusba nem lehet észrevétlen. Minden bizonnyal drámai lesz és forradalmi. Majd felgyorsulnak a napok, romantikába fordulnak át a biográfiák, s a kortársak úgy érzik, hogy nagy idők tanúi voltak. Amikor néhány nap alatt több változás esik, mint előzően harminc éven át, amikor intézmények egyik napról a másikra szétolvadnak, és másoknak adják át helyüket, amikor mindenki úgy érzi, hogy mondanivalója van a közállapotokról, amikor a falak faliújsággá változnak, azok nagy napok minden nép emlékezetében és abban a biográfiaerdőben, amibe, múlván, összeállnak az egyes életek.

Ma is úgy gondolom, hogy ebben a városban szükség van egy demokratikus forradalomra. Ma is úgy gondolom, hogy a Kádár-ellenforradalom a történelemben körülbelül úgy lesz értékelhető, mint a Horthy-ellenforradalom. Az egyik ebben csúfabb, a másik abban, az egyik ebben érdemesebb, a másik abban. De mindkettő ellenforradalmi restaurációs korszak volt, mindkettő elodázta, erőszakszerveivel bekorlátozta a magyar demokráciát, mindkettő rendőrileg üldözött olyan embereket, könyveket, viselkedéseket, véleményeket, amelyek normális liberális demokráciákban legálisak és elfogadhatóak lennének. Ennek az ötvenhat elfojtásából származó rezsimnek is előbb-utóbb vége lesz.

A demokratikus strukturális átalakuláshoz nem kell vérontás. Spanyolországban a harmincas években még sok vér kellett a demokráciához, és mégsem sikerült. Aztán, ahogy Franco meghalt, a diktatúra megolvadt, és egyáltalán nem kellett vérontás ahhoz, hogy kiépüljön egy modern, alkotmányos demokrácia. Görögország és Portugália is bizonyítja, hogy a demokratikus forradalomhoz nem kell vérontás. A demokratikus forradalmat a demokratikus mozgalomnak kell előkészítenie. A demokratikus mozgalom hosszú, kreatív tanulás, gyakorlat, reform. Gondolkodásunk és viselkedésünk átalakulása.

A nyílt ütközet egyesélyes: a fegyveres személyzet letöri a szabadságmozgalmat. Tehát minél kevesebb harcot, összeütközést! Ne vetődjön föl az a kérdés, hogy ki győz, és kit győznek le; eredetibb az a kérdés: hogyan tudunk egymás mellett létezni? Kelet-Közép-Európában ma még az atyai hatalom és az önállósuló lakosság méltányos együttélése a lehetséges legkisebb rossz. Formális társadalmi szerződés egyelőre nem lehetséges, csak hallgatólagos kompromisszum.

Ami a mélyben van, az éppannyira van, mint ami a felszínen van. Hosszú trendekben gondolkozzunk. A társadalom időnként kap egy horogütést az államtól, de azután ismét feltápászkodik.

Amit el lehet venni tőlünk, azt nagyrészt el szokták venni. A székház és a nyomda elvehető, azt fegyveres hatalommal el lehet foglalni. Ahhoz, amit erőszakkal el lehet venni, ahhoz nem kell egész lelkünkkel ragaszkodni. A gondolkodást, a viselkedést, a stílust nem lehet elvenni, bennünket nem lehet elvenni, a független stratégiához kell ragaszkodni.

 

*

 

Akár tetszik, akár nem, a szocializmus része lett a mi történelmünknek. Senki sem tudja, hogy milyen lesz a jövője; megtervezni még kevésbé lehet, és ezt már a hatalmi elit is kezdi fölismerni. Terjed a szkepszis aziránt, hogy csakugyan az lesz-e, amit csinálni szeretnének. Egy biztos: ezen a térségen is lesz valamilyen jövő, és senki sincs előnyös pozícióban annak előrejelzésére, hogy az milyen lesz. A művészi sejtelem legalább olyan jó pozícióban van, mint az úgynevezett tudományos előrelátás.

Szabad futást engedélyezek utópiámnak, kritikáimnak, vágyaimnak, majd pedig előhívom a destruktív hitetlenséget: mindebből semmi sem lesz! Így lesz és még ígyebbül, mondom másnap. De aztán jön egy harmadik nap is, s megnézem, hogy mi maradt életben utópia és destruktív éleslátás harcában. A szocializmus tényleges jövője szempontjából az sem közömbös, hogy a szocialistának nevezett társadalomnak polgárai milyen jövőt kívánnak maguknak, és mit árulnak el ebből a vágyukból.

Mikor a szocializmus még nem volt „reálisan létező”, mikor még nem volt itt, akkor különféle embereknek ez a szó annyit jelentett, hogy igazságosabb lesz, mint a meglévő, hogy a szegény is ember lesz, és inkább barátja, mint farkasa a másiknak. Idealizmus volt ez, szentimentalizmus is, bizalom abban, hogy a társadalom lehet kevésbé szívtelen, mint az, ahol a szegényt, ha nincs miből lakbért fizetnie, családostul kilakoltatják.

Még ma is sok embernek ilyesmit jelent ez a szó nyugaton, délen, mindenfelé. Egy nyugati szocialista munkás vagy értelmiségi fejéből nehéz kibeszélni azt az ideát, hogy az élet lehetne jobb is, a kapcsolatok lehetnének szolidárisabbak is, az emberi alkotóerő működtetése lehetne okosabb is.

Ha jön egy kelet-európai, és elkezd legyintgetni, fölényeskedni, hogy adja fel az ábrándozásait, mert a szocializmus egyáltalán nem ez, hanem valami rémes, szürke és ijesztő, akkor a nyugat-európai baloldali azt gondolja, hogy a mi jövőnk olyan lesz, mint amilyenek mi vagyunk, s ennek az embernek a jelene pedig minden bizonnyal azért olyan, amilyen, mert ő maga is ilyen.

 

*

 

Ha a kereszténység transzcendens üdvtan volt, akkor a szocializmus immanens üdvtan. Az ebben a világban megvalósuló jövőről beszél. A fogalomban magában, a marxi alapvetésben nincsen benne a szocializmus és a szabadság elvi elválasztása. A szó eredetileg valami olyasmit jelentett, hogy miként az egyén, úgy a társadalom is tanulhat, tökéletesítheti magát, mert nem végzetszerű természeti folyamat.

Benne rejlik az ideában az a humanista előföltevés, hogy az emberek – képesek lévén az önreflexióra – az önalakításra, viszonyaik értelmes változtatására is képesek, és hogy talán van magasabb értelem is a világpiacnál. Mindazok, akiknek a világpiac spontán tendenciái nem kedveznek, mindazok, akik pórul jártak, megmásíthatatlanul kételkednek abban, hogy a dolgoknak ez a világkapitalista valóság a legideálisabb rendje.

Az eredeti szocialista elképzelés autonóm és szolidáris társadalomról beszélt, az e világi jóról, az ember országáról. Miért kell azt mondani, hogy légy alázatos a világkapitalista elittel szemben, s ha nem jó a sorod, bízzál istenben? Ne felejtsük el, hogy a nyugat-európai demokrácia posztfeudális, a miénk viszont, ha lesz ilyen, posztkommunista lesz. Ennyiben: többet fog tudni.

Hatalmunkban áll felújítani, visszavenni, megrázni, kitakarítani a szocializmus fogalmát. Jogunkban áll saját tartalmat adni ennek a homályos szónak, amely társadalmi társadalmat jelent. Ez jókora tautológia lenne, ha nem jelentene valami diszkussziót a természeti, biológiai társadalom fogalmával szemben. Jogunkban áll azt állítani, hogy egy közösség annál szocialistább, minél önállóbbak a polgárai, minél gazdagabb a közösség autonómiája és szolidaritása.

Lehet, hogy a szovjet-orosz típusú modell, mivelhogy olyan túlnyomó benne a rendi állam, a rendi társadalom predemokratikus tradíciója, mivelhogy annyira paternalista, hajbókolós, tekintélytisztelő, ravaszkodó, hamiskodó, pöffeszkedő, annyira szolgabírós, annyira ispános, sztarosztás, annyira kapcsolódik egy agrár-falusi társadalom autoritásviszonyaihoz, tehát oly kevéssé urbánus, hogy éppenséggel állíthatjuk: az orosz kommunizmus igazán nem az utolsó szó a történelemben.

 

*

 

Képmutatásnak tartom nem fölismerni, hogy a mai magyar szocializmus nagyon is hasonlít a mai magyar emberekhez. Csak annyira bír szabad lenni, amennyire a mai magyarok szabadok bírnak lenni.

Hogy az önkiadás, a szamizdat, a demokratikus ellenzék több kelet-európai országban lehetséges, ez bizonyítja, hogy a szocializmusba annyi fér bele, amennyit mi belerakunk. Nem muszáj elfogadni, hogy a szocializmus diktatúrát jelent, szabadságkorlátozást, ósdi bürokratikus nehézkességet, szervilizmust s a fent lévők hatalmi arroganciáját, ordináré dicsekvését, hazudozását és az érdemi bírálat elhallgattatását.

Nincs egy szocialista ősmumus, akivel szemben itt állunk mi, szegény, okos, tehetséges, jobbra érdemes áldozatok. Az emberek itt és most sokkal szabadabbak lehetnének, ha megpróbálnának sokkal szabadabbak lenni. A szabadsághoz rengeteg munka kell, nem jön magától könnyen, a szabadság meglévő fokában sok emberi beruházás van, sok kulturális tőke van beletéve. Az egyes emberek szabadságteljesítményeit titokzatos hajszálcsőrendszer köti össze, amelyet jobb szó híján kultúrának is nevezhetnénk.

A század elején a türelmetlen bankfiúk és a kósza bölcsészek azt képzelték, hogy a szocializmushoz államosítani, központosítani, cenzúrásítani kell és mindent a propagandával átitatni. Nem is volt olyan nehéz. Csak éppen a dolog nem lett nagyon új, inkább elég ócska maradt.

Túl sok emberi veszteséggel, a méltóság túl sok sérelmével járt együtt ez a vaskorszak, ez a neoprimitivizmus, amelynek kétségtelenül van egy pozitív tulajdonsága, éspedig az, hogy ez történt, hogy megtörtént, és akár jó, akár rossz: így történt. Az állam túlhatalma, a monarchikus gerincbántalmak gyakorisága azonban fölveti a kérdést: nem kellene ismét elővenni a republikanizmust a lomtárból? Petőfi ma disszidens lenne, Ady is, József Attila is. A katonai, nemesi, rendi, hivatali, hatalmi gőgnek megvan az államszocialista felújítása. Nem sok új van a dologban.

Miben különbözik Ceauşescu elnök ikonográfiája a provinciális fasizmusokétól, a színes diktatúráktól? És miben különbözik ötvenes éveinktől? Menjünk tovább: miben különbözik olyan végzetesen a román hatalmi váz a többi kommunista ország hatalmi vázától? Abszurdabb és groteszkebb változata a közös hatalmi váznak. Kolozsváron könnyebb megérteni, hogy tulajdonképpen miben élünk, mint Budapesten. Amikor nagy fölénnyel megyünk oda, mint az amerikai nagybácsik.

 

*

 

Az államszocializmus megtermeli a maga ellenzékét. Az államszocializmus nem bír meglenni értelmiségi legitimáció nélkül, szüntelenül feltölti tehát saját bírálóinak a karzatát.

Amikor polgári karrierérdekünket meghaladó szolidaritásokba bonyolódunk, amikor nemcsak a pénz nyelvén beszélünk, amikor rendszerkritikusok, reformerek, ellenzékiek vagyunk, akkor a létező szocializmus integráns részei vagyunk, szocialista realisták, a dolog ismerői. Túlnézünk rajta, de benne állunk. Ez veszi körül a testünket, ez járja át az elménket. Nem is bírnánk szüzek maradni ettől a folytonos hatástól.

A közép-európai demokratikus mozgalmat évszázados feladat hordozójának látom. A polgári egyenrangúság viszonyait próbálja normálissá tenni. Még körülvesznek bennünket a feudális-patriarkális függés és úrhatnámság viszonyai. Az államszocializmus visszanyomta a polgári viszonyokat – az árucserét és a gondolatcserét –, és ezzel épp a szolgalelkűségnek meg a hatalmaskodásnak adott új erőt, felfrissítette az erkölcsileg elavultat.

A piramis mágneses centruma a csúcs, a politikai bizottság, élén a királlyal. A pártállamnak ahhoz, hogy fennmaradjon, ellenőrzése alá kell vonnia a társadalmi kommunikációt. Cenzúra nélkül, rendőri megfélemlítés nélkül nem tudja hatalmi monopóliumát fenntartani. Szabad emlegetni szocialista demokráciát, de ha ez a fogalom élettel telik meg, jönnek előbb a figyelmeztetések, aztán a tankok, és megtelnek a börtönök.

Közép-Európában nemzedékről nemzedékre folyamatos sor van azok között, akik elutasították a cenzúrát. Sarktétel, hogy véleménykülönbségeket nem lehet rendőri-bírói úton rendezni. Erőszakmentes intellektuális tevékenységgel szemben állami erőszaknak nincsen helye.

 

*

 

Mi marad a szocializmusból, ha kivonjuk belőle az etatizmust? Mi maradunk. Ebben a felemás állapotunkban; mindent folyton a nullpontnál elkezdve. Ahogy nincsen szerves építészetünk és viselkedéskultúránk, úgy a szociálteóriák és stratégiák sem épülnek szilárd eszmei alapra, jelentős gondolkodók felismeréseire, amelyek beolvadtak a köztudatba.

Akinek elege van a pártfunkcionáriusokból, az nem okvetlenül szeretné fölcserélni ezt a félelmet a tulajdonos főnöktől való félelemmel. Mivelhogy az emberek minden helyzetben, ahol pöffeszkedésre nyílik alkalom, pöffeszkednek, embertársaink önkényével szemben mindenhol védekeznünk kell.

Akkor ülhessek föl a vonatra, s mehessek bárhová, mikor akarok; ne kelljen elkéredzkednem az államtól. Miért is tartanánk bármiféle vámeljárástól, ha könyvekkel és irományokkal utazunk át az államhatáron? Tőlünk itt folyton elkobozgatják a papírjainkat a határon. Cenzúra? Le vele! Szervezkedhessünk, egyesülhessünk, pártoskodhassunk, amennyit akarunk. Az alkotmányos demokráciát nem kell kitalálni. Az alapvető emberi jogokat – hogy meggyőződése kinyilvánításáért senkit se lehessen becsukni, macerálni, kirúgni, megnyomorítani –, mint univerzális jogokat, fölébe kell tenni az értékhierarchiában az állam jogainak. Ezek axiomatikus polgári szabadságjogok. Semmi sem értékesebb náluk, semmilyen homályos közösségi ügy, semmilyen nemzeti retorika.

A különbség a liberális, nyugati demokráciák és a sejthető-megkölthető posztkommunista demokráciák polgárai között talán abban áll, hogy mi kénytelenek vagyunk mindent újragondolni.

 

*

 

Inkább elcsábítani a medvét, mint verekedni vele. Dönthet a medve amellett is, hogy dühösen fújtat a fuvolásra, de azt is választhatja, hogy tánclépéseket tesz, és mézes brummogásba kezd. A medvével nemcsak azért táncolunk, nemcsak azért fuvolázunk neki, mert félünk, hogy a nagy mancsával lecsap, hanem azért is, mert valóban szeretnénk megszelídíteni, ha már itt van mellettünk, ha már szinte egy ágyban fekszünk vele.

Az európai kultúra a legnagyobb komplexitás kísérlete. Addig nem nyugszik, amíg az egész földrészen el nem terjed a pluralizmus szelleme. Európa hivatása több annál, hogysem csupán semleges övezet legyen a két nagy között. Kulturálisan legyen szuverén, s nyerje meg azokat saját világképének, ízlésének. A tegnapi heroikus értékek elbutultak mára, az expanzió és az elzárkózás nacionalizmusa megavasodott, a friss nacionalizmus tanul és közlekedik.

A kis népek is megjelenhetnek a világnézetek nemzetközi piacán. Nem az a kérdés, hogy melyik a nagyobb nép, az a kérdés, hogy melyik a vonzóbb nép.

Hozzám ne nyúlj, mondják a nagyok, mert akkorát kapsz, hogy én is belehalok. Mi meg fotelünket egymás mellé tolva, kéz a kézben életünk párjával nagyokat bólogatunk a televízió előtt. Senki sem mondja: egyetlen európai állam területén se tartózkodjanak idegen csapatok. Unalmas arcok, közhelyek, mindig ezek az érdektelen figurák a képernyőn, kibérelték.

Az ember hasonlít arra, amit mond: ez a sok unalomtartály, aki mindig ugyanazt mondja, belül se lehet sokkal érdekesebb, mint kívül. Világos, hogy ők bennünket is ugyanolyan unalmasnak képzelnek el, mint amilyenek ők maguk. Számukra elvont lények vagyunk, termelők, fogyasztók, adófizetők, katonák, legjobb esetben szavazatok, megszámolható, funkcionális egységek. Áll a nagy szónok egy tucat mikrofon és sok ezer ember előtt, lehetetlen, hogy ne képzelje nagyon okosnak magát. Mi meg elbóbiskolunk a televízió előtt.

Polgár vagyok, és az is akarok maradni. A magam valóságos közegében függetlenséget akarok mindenkivel szemben. Egyenrangúként tárgyalok mindenkivel, nem arisztokrataként felülről, és nem jobbágyként alulról. A munkásradikalizmus nagyotmondás volt: semmik vagyunk, minden leszünk. Nem lesznek minden, nem lesznek vezető osztály, lehetnek kisközéposztály, középosztály. A munkásból lehet polgár, ez normális és jó. Mindent akarni körülbelül annyi, mint lemondani az elérhetőről. Alulról tömegesen nem lehet felülre kerülni, legfeljebb középre. Lehetséges célunk polgári viszonyokat teremteni, jogszerű csereviszonyokat a politikai egyenlőség alapján. Amíg egy pártnak vezető szerepe van, s tagjainak vezetői kiváltsága, addig nincsen politikai egyenlőség. A polgári viszonyok liberális demokráciát jelentenek.

 

*

 

Nem mi csináltuk a kommunizmust, de ha már a szovjet csapatok elhozták, a kelet-európaiak kifészkelték a helyüket benne; ki-ki a maga módján. Nem lehet józan ésszel tagadni, hogy a kommunizmus nemcsak a szovjet modell erőszakos átplántálása volt, hanem a közép-európai népek kísérlete is, hogy kihasználják az új körülményeket. Sok magyar kisembernek ez a történelmi korszak inkább jó volt, mint rossz. Akik a rendszer jóvoltából feljebb kerültek, és sokan voltak ilyenek, azoknak nem volt igazán rossz.

Milyen alapon lehetne egy nagyszabású társadalmi-gazdasági átrendeződést – a személyes mobilitás végtelen útvonalhálózatával – egészében rossznak vagy akár jónak nevezni? Ez a sok testes ember itt körülöttem inkább haszonrészesnek látszik, mint áldozatnak. Főként paraszti társadalmak így lendültek neki egy minden bizonnyal vitatható modernitásnak.

Az az igazság, hogy a szegény nép nem nagyon szerette és nem nagyon sajnálta a régi urakat, a módosabbakat; sem a zsidókat, sem a keresztényeket, de még a parasztsorból jött nagygazdákat sem. Negyven évvel ezelőtt a kastélyt és a cselédházat szét kellett szedni ahhoz, hogy a falusi szegénység megépítse a maga családi házát. A mai faluszéli emeletes villák, amelyeket a szerelők, kőművesek és állattenyésztők építenek, jól olvasható illusztrációi a társadalmi átrendeződésnek és átrétegződésnek.

Magyarországon ez az átalakulás történhetett volna másképpen is, de abban, ami történt, sok eleme van annak, aminek mindenképpen meg kellett volna történnie, annak, ami napirenden volt.

És most? Sok állami szigor és tilalom mérkőzése a polgárosodással. A polgárosodás mindig birkózásban van a hatalmi autoritással. Melyik hogy enged a másiknak? Van a polgárosodásnak egy kelet-európai, mondhatnánk kommunista altípusa. Van protestáns, van katolikus, van zsidó és van muzulmán polgárosodás is. Ha visszatekintünk, megállapíthatjuk, hogy a modernizációnak, a polgárosodásnak többféle útja volt. Együgyű séma azt állítani, hogy csak egy jó és egy rossz, egy nyugati és egy keleti, egy normális és egy abnormális. Igen, volt az is, amit Max Weber leírt, az északnyugat-európai, protestáns polgárosodás, de volt Közép-Európában az is, amit Werner Sombart leírt, a zsidóságé, és volt még sok más útja is a hűbéri függőségek elhárításának.

Ha tetszik, ez a hegeli értelemben felfogott világtörténelem értelme, tapasztalatilag megállapítható uralkodó folyamata: a polgárosodás, középosztályosodás, verbürgerlichung, embourgeoisement; ez megy végbe mindkét tömbben és a harmadik világnak mondott térségeken is mindenütt, Ázsiában és Latin-Amerikában, s mondjuk ki még egyszer: Kínában és a Szovjetunióban is.

Mit is jelent ez? Az egyén önállósul, emberhez méltó megélhetést, otthont, tudást, jogokat, eszméket szerez. Más emberekkel nem alulról fölfelé és nem felülről lefelé beszél, hanem egyenrangúan és talán éppen ezért barátságosabban. Van magánélete és magánterülete, külön szobája, vannak lelki problémái, van szabadideje, amikor ráér elgondolkozni a saját életén. Van némi biztonsága mindenféle értelemben. Egy aszályos év nem fogja éhen halasztani, egy ragály nem fogja elvinni, és nem lehet megkorbácsolni vagy csak úgy lepuffantani, nem lehet rendelkezni vele, nem lehet szabályos eljárás nélkül letartóztatni, van rá módja, hogy törvényes jogait védelmezze a hatóságokkal szemben is. Van önérzete és önbizalma, nem senkinek érzi magát, tudja, hogy vannak emberi jogai. Ami nincsen megtiltva, azt szabad csinálni, a polgár tehát vállalkozhat mind gazdasági, mind kulturális vagy politikai téren, éppen ezért világos jogrendszert igényel a vállalkozásaihoz.

Kelet felé haladva a polgárosodásban mind több a nacionalista-katonai elem. Kelet-Európában inkább az állam integrál. Nyugat-Európában a társadalom kiharcolt valamilyen egyensúlyt az állammal szemben, vagy valamilyen katonai vereség révén ingyen jutott hozzá. Amerikában az állam csak mint katonai szervezet erős, mint civil szervezet gyengébb a polgári társadalomnál.

Az állami kollektivizmus és a piaci individualizmus kísérlete nem úgy áll egymással szemben, mint a jó és a rossz. Kommunista az, aki az államit eleve preferálja. Az Elbától keletre nincsen egyensúly az állam és a polgári társadalom között. Az állam maga alá gyűrte, megerőszakolta és elgyengítette a polgári társadalmat. Az eléggé dinamikus magyar polgárosodást megszakította a fasiszta és kommunista radikalizmus. Mindkettő az állam túlsúlyát hozta. A nem állami emberi viszonyoknak azonban szerves, növényi hajlamuk van arra, hogy növekedjenek és szétterjedjenek. A civil biológiai ereje nagyobb, mint az államé, mert több élvezettel jár. Megtanultuk, minél államibb, annál örömtelenebb.

Nyitott kérdés, hogy ki asszimilálja hatásosabban a másikat: a központosító bürokrácia-e vagy a vállalkozó-értelmiségi középosztály. Tudja-e az új középosztály polgárosítani az államszocializmust? Nem annyira birkózásról van szó, mint inkább egy csábításról és csábulásról. A vállalkozó érzékelteti a hivatalnokkal, hogy mindketten megtalálják a számításukat, ha együttműködnek.

A korrupció nélkülözhetetlen eleme az eróziónak. Egy kis részesedésért a hivatalnok engedélyezi azt, amit amúgy is ésszerű volna engedélyeznie, amit ésszerű viszonyok között nem is kellene engedélyeznie.

Nem arról van szó, hogy ki foglalja el a másik helyét. A vállalkozó vagy a tudományos kutató nem kíván a hivatalnok helyére ülni. Van pozícióharc is, de inkább az uralkodó renden, a politikai bürokrácián, a funkcionáriusok rétegén belül. A vállalkozók és az alkotó értelmiségiek nem pályáznak ezekre a pozíciókra. Utóbbiak inkább egy mentalitás sikerét kívánják; azt akarják, hogy a hivatalnok ne akadályozza meg, sőt ha lehet, még segítse is őket munkájukban. De semmiképpen se jusson eszébe az a badarság, hogy vezetni akarja őket, mert az sokba kerül az országnak, és mindenkinek sok fejfájást okoz.

Ez a társadalom már kezdi történelemként nézni a kezdeteit. A második világháborús lerombolódás után, a zéróponton, a felvetődő kérdésekre a kommunizmus volt az egyik felelet. Hogyan lehet modern ipari társadalomba átvezetni az agrártöbbséget, akkor ezt a kérdést sokan tartalmasnak látták. A fejlődő egészségügy, az általános oktatás nagy állami intervenciót kívánt, és a modernizációnak volt egy forradalmi víziója is.

 

*

 

Régen a polgárok azért masíroztak, mert tetszettek nekik a katonatisztek. Ki tetszik ma jobban a másiknak, a funkcionárius vagy az értelmiségi? Melyik magatartás oldja fel magában a másikat? Valójában kicserélhetetlen szerepekről van szó, egy funkcionárius nem helyettesíthet egy értelmiségit, de a vezető-szervező gyakorlatiasság is másfajta képességeket igényel, mint a művészi vagy a tudományos reflexió.

A kettőnek az elvi keverése is lejárt nosztalgia; ma már nem rajongunk a cselekvő értelmiségi vagy a cselekvő irodalom fogalmáért. Kiderült, hogy azok csinálták meg rendesen a munkáikat, akik ennek a vágyképzetnek sohasem dőltek be. Aki folyton cselekszik, az nem ér rá megérteni, aki csak a megértéssel foglalatoskodik, az nem ér rá cselekedni. Amikor az irodalmat rávették, hogy cselekvő legyen, elbutult. Hasson az olvasóra, mondták a pedagógus-kritikusok, hasson, miért ne? Ha a könyv nem érdektelen, akkor hat az olvasóra, ez a tulajdonsága. Más kérdés, hogyan? Nem űzi vad tettekre, de elmélyíti a tisztánlátását. Az irodalom a magánemberhez szól, aki ott lappang a hivatásos politikusban is.

Nevetséges, ha a politikusok mondják meg, hogy milyen legyen a kultúra. A kommunizmus polgárosulása úgy kezdődött, hogy a párttitkárok kezdték nem beleütni az orrukat a tudományok és művészetek belső dolgaiba, s nem akartak mindenkinél okosabbnak látszani. A kommunizmus első, klasszikus terrorkorszaka hozta, hogy újságírók és kritikusok abszolút hatalmat nyertek a művészet és az irodalom fölött, lévén, hogy ők mindenre kész párttagok, akik a szolgálat egyik pozíciójából könnyen áthelyezhetők a másikba, és mindenütt a párt vezető szerepét szolgálják, azt a dogmát, amelyet a kommunista országok hatalmi elitje egyáltalán nem óhajt feladni, mert édes a hatalom is meg a jövedelem is, ami vele jár. Nagy érzés a közepes elmének pénzt és állást osztogatni, leszidni, kirúgni, majd ismét nagylelkűen adományozni, kitüntetni. Nézd az arcukat, és mindent megértesz: önelégültek. Ki az, aki önként, szívesen lemond az önelégültségnek erről a pöffeszkedő válfajáról, amelyet ugyan meg-megkeserít a bizonytalanság, időnként azonban a fontosságérzés ópiummámorával tölti el az esékeny lelket?

Az állami szekér azonban egyre inkább beleragad a kátyúba. A funkcionárius-önelégültségből nem lesz exportdeviza. A világgazdaság méri az országok hatalmi elitjének értelmességét vagy ostobaságát. A magyar hatalmi elit butább, mint a magyar gazdasági-kulturális elit, folyik tehát a politikai kiváltságok és monopóliumok eróziója.

A felnőttek egytizede sem párttag, a vezetőknek háromnegyede. Mivelhogy ez az állapot folyamatosan sérti a párton kívüli kilenctized jogérzékét, és mivelhogy az egytized uralmát a kilenctized fölött csak erősen kiépített rendőrállammal lehet fönntartani: az egypártrendszerben benne rejlik az ellene kibontakozó demokratikus forradalom eshetősége.

A gazdasági teljesítőképesség és a polgári szabadság tartósan összefüggenek. Amíg a politikai ellenőrzés nem enyhül, addig gazdasági fellendülés sem lesz. Ha nincs szokásban a politikai önállóság, akkor a közgazdasági öntevékenység sem gyökeresedhet meg. Kelet-Közép-Európában a reform a kommunista párttagok és pártok újfeudális kiváltságainak és tabuinak a lebontását jelenti.

 

*

 

Aki fáradságosan hatalmat szerzett, az szeretné azt meg is tartani, minél tovább, s ha lehet, egyszer és mindenkorra. Az embernek nem esik rosszul, ha a többiek mind őróla beszélgetnek, ha mindenki az ő szavát lesi. Dönteni másokról, minél több emberről, folyamatos megbizonyosodás arról, hogy fontosak vagyunk. Mivelhogy gyakran még az is kétséges, hogy vagyunk-e egyáltalán, nemcsak lenni, de fontosnak is lenni: férfiak számára földi üdvösség. Minden funkcionárius, talán minden ember szíve sarkában ott bujkál a zsarnok.

Funkciokrácia vagy demokrácia? (Funkciokrácia: a funkcionáriusok leválthatatlan uralma. Demokráciában választás útján leválthatók.) A funkcionáriusok, ha nem tartják vissza őket, megcsinálják a funkciokráciát. A polgárok, ha nem tartják vissza őket, megcsinálják a demokráciát. A demokrácia a civilek önvédelme a funkcionáriusokkal szemben. Világos, hogy az uralkodó funkcionáriusoknak kényelmesebb, ha nem függenek a polgároktól.

A politika intézményrendszerének nagy önállósága van a társadalom más intézményrendszereihez képest, és a benne közreműködőknek érdekükben áll növelniük ezt az önállóságot. Az autoritás igent mond önmagára, és nem szereti, ha mások nemet mondanak rá. Notórius bírálóinak szeretné betapasztani a száját. A demokrácia abból a józan felismerésből származik, hogy minden ember megkísérthető: ahogy a gazdag még több pénzt akar, a hatalmas még több hatalmat akar. Résen kell tehát lenni vele szemben.

A politikai osztály főműve az állam. A funkcionáriusok érdekeltek saját uralmukban. Természetes, hogy a funkcionáriusok etatisták. A diktatúrákban az a jó, hogy sok embernek adnak állami állást, sok funkcionáriusuk van. Ha minden jól megy, akkor minden politizáló embernek lesz valami funkciója.

Demokráciában nem mindenki funkcionárius, aki politizál. Viszont egy olyan szépen kifejlett funkciokráciában, mint a kommunizmus, a politikai osztály minden tagja funkcionárius, és ez így is van rendjén. Aki itt nem funkcionárius, és mégis politizál, sőt a központi uralomtól függetlenül, esetleg éppen annak ellenére teszi ezt, az rendellenes, az disszidens. Nem volna szabad lennie, ezért tulajdonképpen nincs is; láthatatlan, föld alatti démon.

Demokráciában az is politizálhat, aki civil, aki nem abból él, aki meg van elégedve a maga mesterségével, és nem szeretné azt semmilyen közhivatalra fölcserélni, csak éppen érdeklik a közügyek, és jogosnak véli, hogy hozzájuk szóljon. Kommunizmusban viszont azt mondják az íróról, a tudósról, ha kimondja véleményét a közügyekben, hogy szerepel, feltűnési viszketegség hajtja, esetleg bolond. Rendes író vagy tudós nem üti bele az orrát a róla szóló, az ő életét is meghatározó döntésekbe. Ezt sokan el is hiszik a politikusoknak, és engedelmes óvatosságukat gőggel palástolják.

Ahol a funkcionáriusok az urak, ott a klasszikus időben elképzelhetetlen, hogy legyenek nyílt ellenzékiek is. Az államszocializmusban az ellenzékiek nem tartozhatnak a politikai osztályhoz, még a legális értelmiséghez sem. Sztálin alatt: vagy funkcionárius, vagy táborlakó. Ma sincs elismert ellenzék, az ellenzék tulajdonképpen ellenség, de már nem táborlakó. Itt és most nem.

 

*

 

Nem hiszem, hogy a politikáról lehet realista tisztánlátással gondolkodni, ha nem hat át bennünket valamelyes szemléleti anarchizmus. Akiben megvan ez az antipolitikus tartás és irónia, az a szövegeket eleve retorikának tekinti, s megalapozott bizalmatlansággal nézi a közfunkciók betöltőit. Ha elfogadom az emberek erkölcsi egyenrangúságát, akkor eleve szkeptikus vagyok az emberek közötti hatalmi viszonyok iránt, az emberek alá- és fölérendeltsége iránt.

A politika és a politikai osztály másból, mint önmagából nem magyarázható meg. Az uralom nem magyarázható meg másból, mint önmagából. Az állam nem magyarázható meg a társadalomból, a hatalom a hatalom nélküliekből, a képviselő a képviseltekből, ahogy a tőke nem magyarázható meg a munkából, ahogy a gazdag nem magyarázható meg a szegényből.

A politikai hatalom akarja, jóváhagyja, szereti, igazolja, szépíti, kiterjeszti, fenntartja és megörökíti önmagát. A halandó szeretne halhatatlan lenni. Miért is ne lennénk istencsászárok, ha mód van rá, hogy azok legyünk? Melyik politikus nem lenne szívesen történelmi hérosz? Sosem hiszek annak, aki mesterségét a mások szolgálatával magyarázza. A király nem szolgál. Őt szolgálják.

Szegény lelki kiskorúaknak időnként szükségük van egy közapára. A polgárok időnként láthatatlan uniformist viselnek. A diáktársból kibújik a stréber örömkatona, a kollégából a feljelentő. Rájuk jött az engedelmesség, a behódolás, a közösségi fegyelem vágya. Rend és fegyelem, kedves szó ez a lelki funkcionáriusoknak.

Ha nagy a demokratikus rendetlenség, ha tüntetnek a diákok, ha sztrájkolnak a munkások, akkor felsorakozik a rendpárt, és a kaszárnyákban riadókészültség van. A diktatúrák funkcionáriusai a civil viszonyokat anarchiának minősítik. Szeretik a díszszemlét és az ünnepi szónoklatot. Az utasítás nem vitairat. A párt nem vitaklub. A funkcionáriusok kultúrája épületes és pozitív. Kedvenc igemódjuk a felszólító mód. Azt a kérdést, hogy mi van, röviden elintézik; majd hosszasan taglalják, hogy mit várnak el határozataik végrehajtójától, a néptől.

 

*

 

Nem a kommunizmus kísértete járja be Európát. A demokrácia kísértete járja be az egész földkerekséget. Kínától Lengyelországig, Chilétől Dél-Koreáig a diákok több szabadságért tüntetnek, és a demokratikus mozgalom fellendülőben van. A polgárok civil kormányzást akarnak. Elegük van a katonai diktatúrákból, a magukat ünneplő totalitárius, féltotalitárius, autoritárius, paternalisztikus rendszerekből. Európában a kommunista országokon kívül már sehol sincsen diktatúra. Csak mi védjük még – államszocialista országok – Franco, Salazar és a görög ezredesek örökségét. Igazán nem meglepő, ha a gondolkodó emberek mindenütt gondolatszabadságot akarnak, ha a diákok mindenütt a cenzúra ellen tüntetnek.

A világtörténelem uralkodó folyamata a polgárosulással párhuzamos demokratikus folyamat, amely helyenként és időnként forradalmi. Itt, Európában 1789-ben, 1848-ban, 1871-ben, 1917 februárjában, 1918 októberében, 1945-ben, 1956-ban, 1968-ban, 1980-ban az volt; a szabadságakarat magasba csapott, a demokratikus folyamat felgyorsult. Ilyenkor az embereknek elegük van a paternalizmus minden formájából, nemcsak a gyilkos apából, hanem a jóindulatú apazsarnokból is. Elvégre egyik nagykorú ember miért lenne egy másik nagykorú embernek az apja?

A felülvizsgált autoritás korszakában élünk, se vallás, se nacionalizmus, sem ideológia nem támogatja az autoritást abban a természetes igyekezetében, hogy feltételesből feltétlenné váljon. Ez már a megosztott, szekuláris, átlátható autoritás korszaka. Beájulások után undor a demagógiáktól; megköveteljük az értelmes, nyílt beszédet. Ki tudja, milyen titkos áramlat okozza, hogy egy nép egyszer csak nem bírja már elviselni, ha hülyének nézik.

Sorra buknak a nagy, világméretű zsarnokok után a provinciális, még pojácaszerűbb törpezsarnokok, akik azonban ahhoz elég erősek, hogy sok embert megöljenek, s egész népeket meggyötörjenek. Buknak, de még vannak játszmáik. Továbbá a katonai államcsínyt sem szabad kiiktatni a lehetőségek sorából. A demokráciák nem sebezhetetlenek. A tankok fölvonultathatók, és azt a pár ezer bajkeverő értelmiségit egy éjszaka be lehet gyűjteni. Ha megvan a hatalom, kerülnek hozzá funkcionáriusok.

Egyszer vagy kétszer el lehet játszani egy országban a diktatúrák rémdrámáját. Aztán a lelkekből elmúlik a paranoid felajzottság, és erre a darabra, amelyben a vezér egy államról, egy népről, egy pártról és mindenekfelett egységről szónokol, amely persze őt támogatja, erre a nagyon is kiismerhető darabra már nem jön be a közönség. A diktatúra kimegy a divatból: a kellékei elócskultak.

Már ismerjük és közös név alá foglaljuk a diktatúra tüneteit. Íme a fontosabbak:

1. Egypártrendszer; ellenzéki pártok nincsenek, vagy csak mint látszatdemokratikus fügefalevelek vannak. 2. Van cenzúra; írásművek tartalmát rendőrök és ügyészek mérlegelik; más a nyilvános és más a magánszöveg. 3. Besúgók véleményeket fülelnek; kormányellenes megnyilatkozásokért a hatóságok embereket meghurcolnak. 4. Van valamilyen vezérkultusz, államfőkultusz, újmonarchikus ikonográfia. 5. Normális karrierhez rendszerhű vagy legalábbis apolitikus-lojális politikai magatartás kell. 6. Minden diktatúrában előbb vagy utóbb megjelennek a disszidensek, tehát az olyan ellenzékiek, akik a kiállásukkal az egzisztenciájukat kockáztatják. A disszidensek szövedéke pedig kialakítja a demokratikus mozgalmakat.

Ezek olyan formális tünetek, amelyek megjelennek mindenféle diktatúrában, kommunistában és fasisztában, vallási és katonai diktatúrákban egyaránt. Ezek a jelenségek lényeges és alig mellőzhető alkatelemek. Természetes, hogy a diktatúrák művészi ízlése is hasonló. Természetes, hogy a köztéri szobrok is mutatják, hogy áll a közszabadság az országban.

 

*

 

Elmondhatjuk, hogy a huszadik század vége a demokratikus mozgalmaké. A különböző típusú diktatúrák ellenzékei túllépnek a nemzeti határokon, és legalábbis regionális szinten egymás szövetségesei lesznek. Diktátor legyen a talpán, aki ezeket a posztdiktatoriális társadalmakat ismét az önkénye alá akarja vetni.

Az ideológiai versenyben a demokratikus értékek vezetnek, és a legerőteljesebb az emberi jogok alapeszméje. Ennél hatásosabb alapeszme nem képzelhető el. Kell egy olyan értékkollekció, amelyet a jóakaratú emberek mindenütt a világon kézenfekvőnek tudnak tartani. Az emberek szeretnének kevésbé félni börtöntől, golyótól, megtorlástól, háborútól, mérgezéstől, erőszaktól. Az emberek szeretnének kevésbé félni más emberektől, más nemzetektől. Az emberek szeretnének kevésbé félni saját vezetőiktől; civil kormányzást akarnak, amelyben van legitim politikai pluralizmus, és az ellenzéki kisebbséget nemcsak a törvény, de a joggyakorlat is védelmezi. Az értelmiség mindinkább elfordul a katonai-rendőri-szükségállapotszerű kormányzástól, mert abban van internálótábor és izgatási per, mert abban baráti körök államellenes szervezkedésként kerülnek a vádlottak padjára.

Mondhatok-e bármit nyilvánosan vagy sem? Ez a valóságos határvonal a progresszív és a reakciós között. Ha mondhatok, akkor lesz annyi szocializmus is, amennyit a nép akar. Lesz annyi társadalmi szolidaritás, önkormányzat, köztulajdon és közösségi kultúra, amennyit az emberek igényelnek. Legyen mindenféle szocialista praxis, ha az emberek szabadon szerveződhetnek, és ha a szocialista intézményeket demokratikus parlamentben foglalják törvénybe. Legyen, de csak annyi központi állami újraelosztás, amennyit a kritikai nyilvánosság elfogad. Ahhoz képest, hogy szabadon beszélhessünk és szerveződhessünk, minden más érték másodlagos. A fő érték a demokrácia, hozzá képest a demokratikus szocializmus alárendelt érték.

Végre van egy általános és éppen formalizmusa miatt tartalmas ideológiánk, amely sokkal nemzetközibb, mint a kommunizmus. Hogy ne kelljen félni: ez mindenütt rokonszenves igény. Hogy egy ország mennyire marxista, mennyire iszlám, mennyire kapitalista, ezek elég bizonytalan ügyek. Ideológia, vallás, tulajdonforma van sokféle; hogy egy diktatúra milyen frazeológiát használ, milyen szentségre hivatkozik, ez másodrendű kérdés.

Az elsőrendű kérdés így hangzik: Van-e sajtószabadság? Szabad-e pártot szervezni? Szabad-e felvonulni? Szabad-e sztrájkolni? Van-e formális jog, amely mindenkit ugyanazzal a mértékkel mér? Igen, ezek formális követelmények. Igen, formális demokráciát akarunk, mert ha ahelyett állítólag tartalmi demokráciát kapunk, akkor megtévesztenek bennünket, és a mi nevünkben fognak bennünket elnyomni.

Lehet mondani, hogy az államszocializmusok funkciokráciák, olyan rendszerek tehát, amelyekben a funkcionáriusok egyeduralkodók, és az egész kultúra ezt az állapotot hivatott igazolni vagy legalábbis nem sérteni. Az egypártrendszerű, szovjet típusú, központosított társadalomban a funkcionáriusok legfőbb tulajdonsága a feltétel nélküli lojalitásuk: azért uralkodhatnak náluknál tehetségesebb szakemberek fölött, mert a központ csakis őbennük bízik meg, ezzel szemben nem bízik meg a szakemberekben, tudósokban, munkásokban, művészekben, a diákokban, senkiben. Csak azokban, akik elkötelezték magukat, hogy mindig a pártfőtitkárnak fognak igazat adni, mindaddig, amíg egy másik pártfőtitkár ki nem mutatja az előző pártfőtitkár hibáit.

A kommunizmusban nincsen jogegyenlőség, mert aki hűségesebb a főtitkárhoz, az egyenlőbb. Azzal, hogy beléptél a kizárólagosan uralkodó pártba, lemondtál a független ítéletről. Azzal, hogy a párt vezet, olyan emberek vezető szerepe mondatik ki alapeszmeként, akik lemondtak a független ítéletről.

 

*

 

Ha egymás között vagyunk, ha őszintén beszélünk, mindig abból indulunk ki, hogy megszállt csatlós ország vagyunk, kisebb vagy nagyobb önálló cselekvési térrel. Tudjuk, hogy nagyobb belpolitikai ügyekben nem lehetünk függetlenek a birodalmi központtól; ez elég kellemetlen, de még mindig ideális állapot, ha például a balti országokéval hasonlítjuk össze. Több balszerencsével válhattunk volna mi is szovjet tagköztársasággá, és lehetne a fővárosunk Moszkva. Ha Sztálin még merészebb, és a Nyugat még engedékenyebb.

Nem lettünk szovjet alattvalók, és most éljük a birodalom hanyatlásának korát, amely még hosszú ideig eltarthat. Tény, hogy a szovjet birodalom helyi magyar funkcionáriusai egyre kevésbé hisznek a közös birodalmi ügyben. Ha vannak orosz érdekek, akkor vannak magyar érdekek is, sőt ukrán, észt vagy kazah érdekek, és ezek sem kevésbé indokoltak és jogosultak, mint az orosz érdekek.

Megjelent a viszonylagos önállóság és a korlátozott önrendelkezés eszméje. Megjelent minden relációban: mind a szovjet vezetés és a kelet-európai vezetők, mind pedig a kommunista pártállam és a tőle már nem egészen függő társadalom viszonylatában. Lengyelországban megjelent az önkorlátozó forradalom eszméje és gyakorlata.

Tény, hogy a központosított funkciokrácia, az egypártrendszerű kommunizmus nem képes olyan társadalmi-gazdasági reformokra, amelyek eredményessé tehetnék országainkat a világgazdasági versenyben a harmadik ipari forradalom idején. Tény, hogy ebben a politikai szerkezetben csak süllyedni tudunk, le és még mindig lejjebb, a harmadik világ fejlettebb országainak színvonalára, majd pedig annál is alább. A kommunizmus nem képes olyan reformra, amely a belső gazdasági válság jelenségeitől országainkat meg tudná óvni. Ténylegessé válik elmaradásunk állandósulása; a rendszernek a stagnáció és a degradáció a velejárója.

A tartalékok kimerülése, a kedvetlenség, a csömör, az apolitizmus, a romlástól való szorongás, a fészekbe húzódás, az iszákosság, a korrupció, az életkedv-zsugorodás, a betegségbe menekülés, az egészségtelen élet, a félelemneurózis, az elszürkülés, az erkölcsi elhasználódás és értéksüllyedés, a felfelé irányuló ellenszenv és émelygés lettek normális tünetei a rendszernek, amely úgy is felfogható, mint a társadalom tartós betegsége.

Mindannyian, akik kommunista országban élünk, előbb vagy utóbb esedékes demokratikus forradalom előtt állunk. A mesterséges elvágás, elszigetelés, elszakítás évei után társadalmaink vissza akarnak térni a világba, és nem akarnak tábort alkotni. Honvágyunk van Európa, a tágabb valóság és a Nyugattal való régi és természetes kapcsolataink után. Az enyhülés és a kereskedelem lyukacsosabbá tette a táborhatárokat; most a lebontásuk van napirenden.

Időről időre sikerülnek a birodalmi reintegrációk, amelyeknek másik oldala a Nyugattól és a történelemtől való újólagos elszakítás; mégis úgy fest, hogy Európa életképesebb valóság, semhogy a szétvágott kommunikációs vezetékek biológiai életerővel ne állnának helyre.

Titokzatos, hogy mikor következik be az az állapot, amikor az emberek átlátnak a régimódi rendi társadalom államszocialista modernizációján, és amikor egyszer csak föl akarják számolni a feudálszocializmus alapvető politikai egyenlőtlenségét. Negyedszázad múltán belső erjedési jelenségek mutatkoznak a szovjet imperializmus hatalmi központjában is, a reformhangulat első fecskéi. 1956-ban még reformellenes volt Moszkva is, Peking is, most már a reformfrazeológia elárasztotta mindkét kommunista birodalom elitjét.

A kommunista országokban a történelmi agendán a következő igen egyszerű tapasztalati és logikai konzekvencia levonása áll: a gazdaság pluralizmusához politikai pluralizmus kell. Amíg az egypártrendszer fennáll, nem lesz valódi piac. Marxista nyelven: a társadalmi-politikai rendszer, a termelési viszonyok megakadályozzák, bénítják a termelőerők fejlődését. A gazdasági pluralizmus lehetőségei igen korlátozottak, amíg nincs politikai demokrácia, amíg a reformot csak felülről lefelé csinálják.

Reform akkor lesz, ha alulról is csinálják, ha azok csinálják, akiknek érdekükben áll, ha világos lesz, hogy ki a reformfolyamat alanya. Akkor lesz, ha a reform nemcsak a központi hatalomban érdekelt funkciokrácia alkalmi koncesszióiból áll, hanem egy társadalmi mozgalom viszi előre, olyan embereké, akik nem részesülnek a politikai hatalomban, akiknek nincsenek politikai színezetű funkcióik, akik nincsenek erre fölülről fölhatalmazva, akik ezt öntevékenyen, saját társulásaikban teszik, akik elkötelezték magukat a demokratikus alapértékek mellett, és akik képesek új egyezségeket javasolni a funkcionáriusoknak. Ha a reform megint elakad, akkor Magyarországon megint forradalom lesz.

 

Hol vannak a republikánusok?

A harmincadik évforduló reggelén telefoncsengetés ébreszt. Interjút adok egy nyugati rádióállomásnak. Igen, változatlanul azt gondolom, hogy az eredeti célt, a társadalmi és a nemzeti szabadságot el fogjuk érni. Ha egy nép hisz abban, hogy tehet valamit a szabadságért, akkor előbb vagy utóbb fel fog szabadulni. A politikában a legfontosabb a hit.

Ön ilyen optimista?

Igen, az vagyok. A szabadság lassan vonul át embereken és nemzedékeken. Valakiben kivilágosodik, aztán elhalványul, majd ismét kivilágosodik, de már valaki másban. Van egy emlékünk, amelybe belekapaszkodhatunk. Emlékszünk rá, hogy egyszer megpróbáltuk. Ez az emlék harminc év alatt megnemesedett. Hogy nem rajtunk múlik, kis népen, hanem a világtörténelmi erőkön? Ha egy kis nép összehúzza magát, akkor csakugyan kicsi. De ha kihúzza magát, akkor nem az. A szabadság csak házi sütésű lehet. Az ajándékba kapott szabadság se rossz, de nem az igazi. A polgárok élvezik, de nem hordják magukban, nem igazán az övék.

Köszönik a beszélgetést.

 

*

 

Magnetofonkazetta: egy rádióriporter harminc éve kitette a mikrofonját az ablakba: lánctalpcsikordulás, tankágyúforgás, dörej, aztán a tankgéppuska kerepelése. Hallgatom az egykori hangokat, megemlékezem arról az őszről.

Akkor regényesebbnek éreztem polgártársaimat, ma gyarlóbbnak. Az akkori budapestiek soványabbak és szebbek voltak, mint a mostaniak. Pragmatikus és duzzogó államjobbágyokat látok magam körül. A petyhüdt beletörődés nem üdít föl. Nem veszed észre, hogy az emberek nem olyan nagyon törik magukat a szabadság után? Te is hódolsz, neked is hódolnak. Itt ez a természetes, ez a megszokott: a rendi állam, amelynek a normális polgár fegyelmezett lojalitással tartozik. Megbízható: ez annyit jelent, hogy lojálisabb a feletteséhez, mint a barátjához. Tanáros óvatosság, gyakorlatlanság a nyilvános gondolkodásban. Király alatt kiskirály, az alatt még kisebb király. Hol vannak a republikánusok?

Televíziós műsor ötvenhatról: a hazugság tud elképesztő lenni. Csúnya, romlott arcú emberek, az egyik hülye, a másik áruló. Nem értik: mi lehet rossz egy olyan rendszerben, amelyben ők az urak?

Kevesen tudnak a félelem burája alól kisétálni. Egy kolléga: nem látod, hogy te vagy az egyetlen, aki azt írod, amit gondolsz? Egyikünk sem azt csinálja. Mögöttem van néhány döntés, nem ábrándozom a helyzetem javulásáról. Komoly szigorodás esetére a képzelt bőrönd ott áll az előszobában. A kedélyem tűrhető, idegenkedem a szenvedélyes dualitásoktól.

 

*

 

Harminc éve voltak önfeláldozó emberek, akik úgy érezték, hogy közük van a dolgokhoz. Megelégelték a félelmet. Felnőtt embert nem lehet pofozni. Nőket tilos megrugdalni. Szülőt a gyerekével nem szabad zsarolni.

1848. március 15., 1956. október 23. Két ébredés. Évszázadonként egy-egy piros betűs nap történelmünk kalendáriumában. Fiatalemberek egy gesztussal nagykorúsították magukat. Századok óta ugyanattól félünk: cenzortól, spiontól, poroszlótól, foglártól, csupa régi, reakciós fantomtól. A lázadás a megfélemlítők ellen: forradalom. A megfélemlítők bosszúja: ellenforradalom.

Mindkét bukás után szép szemű fiatal lányok sírtak messze földön a magyarokért. Hogy a nagyhatalmi konstelláció erősebb volt, mint a felkelő ifjúság, nem volt nagy csoda. Az a kéthetes városi mulatság volt a csoda. Kis szabadságsziget a zsarnokság tengerén. – Szép öcsém, hogyhogy nincs tankelhárító rakétája? – Kedves bátyám, mi már csak ilyen erőszakellenesek lettünk. – Szép öcsém, nem pipogya maga egy kissé? – És maga, kedves bátyám, nem agent provocateur?

Ötvenhatról nyilvánosan csak a megtorlás adminisztrációja beszél. A kivégzettek jeltelen sírban fekszenek. Nincs kiengesztelődés. Akkor meg kellett ostromolni a Rádiót, hogy beolvassák az egyetemi hallgatók követeléseit. Béke csak akkor lesz Budapesten, ha ehhez nem kell semmiféle ostrom. Amíg a Rádió nem a budapestieké, addig a demokratikus forradalom változatlanul esedékes. Abból, hogy az erősebb ellenfél leütött, nem következik, hogy nincsen igazam. Felállok, korrigálom a stratégiámat.

 

*

 

Egy lakáson összejön hatvan ember, köztük tekintélyes, idős urak, két napon át szertartásos komolysággal felidézik az ötvenhatos forradalmat. Anekdota, vita, állásfoglalás, szerep, minden normális és tetszetős. Közgyűlésre összejönnek az írók, kihúzzák a listáról az udvaroncokat. A helyükbe megválasztanak olyanokat, akiket tisztelnek. Nyáron jó volt egy hétvégét együtt tölteni a sátorban, ha esett az eső, és kint a réten, ha sütött a nap. Férfikarantén, tisztességtudó fegyelem a törzs vénei körül. Ellenzékiek, populisták, reformerek, függetlenek civilizáltan vitatkozunk, senki sem szakítja félbe a másikat, mindenki odaáll a mikrofonhoz, amely ragasztószalaggal van egy bot végére odaerősítve és az elnökség asztalához támasztva, kimegyünk, és állva beszélünk.

Magyar komolyság és illendőség, kell, hogy elnökség is legyen. Zsidó és keresztény megfontoltan, lassan beszél. A közös kultúra erőteljesebb, mint a faji karakter. A gondolatok papíron kevésbé csillognának, de itt van helyzeti erejük. Nem különösebben gyors cselekvési reakciók hagyománya. Előre nem rögzített kimondások. Íme a törzs, a nagycsalád, amelyben otthonosan és otthontalanul érzem magam. Elüldögélek a többiek között, valamit mondok is. Az ország nekem elsősorban ezek az emberek. Azok, akikkel tudunk egymásról, azok, akik olvassuk egymás könyveit, akikkel egymáshoz indulatos viszonyunk van. Elhatalmasodtak rajtunk a címkéink, gyanakszunk egymásra. Most az ismerkedés, egymás újrafelfedezése van műsoron.

 

*

 

Van többféle határ közöttünk, például: tilosban jársz-e vagy sem. Legalisták és illegalisták, csak hivatalosan vagy inkább csak szamizdatban publikálók. Aki léte nagyobb részével áthágja a cenzúrát, az ettől valahogy más ember lesz. A többiek megtanulták csak majdnem azt írni, amit gondolnak. Ők is tudják, hogy nagy varázs van abban: hátunk mögött tudni a cenzúrát, akár az országhatárt.

Hoztuk, amit hoztunk, levél-, pénz- és kéziratcsempészek. Mind így vagyunk, ilyen kandi, rabló-pandúros viszonyban a hatósággal, amely szemtelenül túlterjeszkedik a hatáskörén. Ha nincs külön utasításuk rá, nem vagyok gyanús a vámosoknak. Szolid, német áruházi kabát és zakó, kigombolt ing, továbbengednek. Időnként azonban van utasításuk rá, hogy papírjaimba túrjanak. Hogy a kéziratomat nem vihetem nyugodtan át, hogy életidőm sűrítményét elrabolhatják tőlem, ez az önkény a határok ellenségévé tesz. Még nem fordult velem elő, hogy minden kéziratom velem legyen a repülőn. Maradnak valahol a biztonsági példányok.

 

*

 

Kívül-belül, de micsodán kívül-belül? Vakarom, kaparom le magamról ezeket a borzalmasan meghatározott és meghatározó identitásokat, féltem tőlük az ép eszemet. Próbálom kidolgozni magamat minden közösségből, és autonómiáról beszélek, ami tulajdonképpen hencegés, bosszantom a többieket polgári individualizmusommal. De mit csináljak, ha ez érdekel, hogyan tudom átvilágítani magam, ha mások úgyis átvilágítanak? Gondolkozz hangosan, tedd elülsővé hátsó gondolataidat, ilyen feladatokat adtam magamnak. Tudata és tudatalattija bányatelepét ez az ember köztulajdonnak nyilvánítja. Ha tudsz valamit kezdeni a mondataimmal, használd őket. Semmim sem az enyém.

Még a levelek színét és a föld szagát is jobban szeretem itt, mint másutt. Az időjárás változásait, a nyári és az őszi rózsák bőségét. Ahogy a kertekbe benézek, kéjeleg a szemem, bőrömön érzem a nedves zöld színeket, pontosan ez a gondosság és elhanyagolás esik jól nekem. A kultúrákban rendező ízlésként működik egy elképzelés arról, hogy milyen legyen az arány rend és rendetlenség, tartás és önelhagyás, dolgosság és lógás között. Én ezt a budapesti, közös, titkos mintát átvettem. Ilyenre sikerültem, nem vagyok igazán rendes, de igazán rendetlen sem. Sem a pedantériát, sem a ziláltságot nem állom. Van egy tűrhetően gazdaságos kombinációm: a lényegre telik, a lényegtelenre nem. Van, amiről eleve lemondok.

Szeretem és utálom a budapestiességet, amely hajlandó mindent leócsárolni, és imádja sajnáltatni magát, de aztán amit meg kellene gondolni, azt elvicceli. Köznyavalya ez a mindent lepocsékolás: itt semmi sem megy, minden szar, fejétől bűzlik az ország, megdöglött a lélek. Ülünk a csárdaasztalnál, keserűen iszunk a hullaszagban. Ugyan, pajtás, amit te mondasz, az csak mese, nem hiszem én már azt sem el, amit magam mondok.

Közben pedig csináljuk a dolgunkat. Az egyik dolgunk az emlékezés, hogy az én liftaknájában az öntudat kivilágított fülkéje hangtalanul suhanhasson föl és alá a most és a régvolt között.

 

*

 

Huszonhárom éves voltam ötvenhatban. Akkor azt hittem, hogy már sok mindent tapasztaltam, nagyképű voltam. Ma is az vagyok, egy kíváncsi nagyképű, ha van ilyen. Ha kiismertél egy-két kelepcét, azt gondolod, hogy nem esel bele a következőbe. Bennünket már nem lehet átverni, gondoltuk. Reménykedések évada. Tudtuk, hogy az egész nem igaz, az egésszel baj van. Majd meglátjuk, hogy mennyire kell az állami tulajdon, most mindenekelőtt vissza a demokráciát! Kell, hogy a szocializmus több legyen, mint az államvédelmi hatóság és ezek a rémült és fensőbbséges hivatalnokok!

Nem jártunk Nyugaton, nem tudtuk, milyen egy működő demokrácia. Talán a jugoszláv önigazgatás, mondogattuk, de úgy hallottuk, hogy a titkosrendőrség főhatalmát az sem korlátozza. Budapesten is, Belgrádban is könnyen letartóztathatják és megverhetik az embert. Nem olyan nagyon érdekes, hogy mik a nézetei annak, akit a földön rugdalnak. Feszélyező volt, hogy a régi rendszer emberei, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt a demokráciánál, most egyszeriben az angolszász demokráciáról áradoztak. Túlságosan is látványosan lettek emberek németbarátból Amerika-barátok vagy éppen szovjet-barátok. Sok vén csibész. Sok handabandázás és zavarosság.

 

*

 

Van egy emberfajta, különböző színű zászlók alatt mindig ugyanazt teszi: másokat piszkál élvezkedve, zaklat, ellenőriz, megró. Tartuffe, a kulturális csendőr mindig valami általános nevében ítéli el a személyest, sérteget és meg van sértve, áldozatot igényel a többiektől, s viszonzásul nyomasztó lelki savanyúságot áraszt.

Nekem ötvenhatban már mindegy volt, hogy mit mond az ideológus Tartuffe, megismertem a fajtáját. Ez az, mondtam; ez képes felkoncoltatni a szökevényt. A kenetes korbácsoló. A lelki kínzások kieszelője vagy újrafelfedezője.

Tartuffe azt akarja, hogy ne gondoljam, amit gondolok, hogy ne legyek az, aki vagyok, kéjesen följelent. Már ismertem. Ha sarokba szorítanak a gondolataid miatt, tiszteld a gondolataidat.

 

*

 

Kevesebbet tudtunk Európáról, de inkább voltunk európaiak, mint ma. Úgy képzeltük, hogy Budapest a világ egyik fontos színpada. Felocsúdtunk egy hűdéses állapotból, drámai felvilágosodás. Nem vagyunk béna csatlósok, szuverén alanyok vagyunk! Így rémlett. Az én tanulópályámon a kizárások sorozata olyan folyamatos volt, hogy szinte módom sem volt beleolvadni a nagy közös butaságba. A szovjet megszállási övezetben a fiatalok úgy voltak a negyvenes évek végén a kommunizmussal, ahogy egy évtizeddel azelőtt a német befolyási övezetben a nemzetiszocializmussal. Divatos, fölmenő mozgalom volt, sokan próbáltak felülni a jövő vonatára. Az eszme szép, a gyakorlat még kezdetleges, mondták sokan, szerettek volna mielőbb üdvözülni a dolgozók harmóniától sugárzó államában. A fiatalok szívesen úsznak együtt a történelmi szükségszerűséggel, méghozzá a sodrás legközepén.

Albérletben, sötét udvari szobákban kuporog a jövő embere, de bennlakó lesz a paradicsomban, még mielőtt meghal. Talán már néhány év múlva. Jót kíván az emberiségnek: legyen kommunista az egész világ. Addig is mindegy, hogy a világforradalom katonája milyen ideiglenes szálláson dobja le a hátizsákját. Vészes önzetlenség. Ki merne polgárian önző lenni egy olyan világban, amelyben mindenki ilyen vészesen önzetlen?

Ami a múltból jön, az rossz, az új eleve jó. Tagadd meg a polgári hátteredet, menj közös tanulószobába, hálóterembe, táborba, legyen a te házastársad munkás vagy paraszt. Az egység a mi szemünk fénye, olvadj bele a nagy egészbe, a nagy Szovjetunió vezette béketáborba. Ha nem olvadsz, elrohadsz. Ha ugyan nem vagy máris rohadt. Le az arisztokratikus individualizmussal! Aki fentről jön, megbízhatatlan, aki lentről jön, megbízható.

Kívül mutatós, de belül férges alma voltam. Az ifjúsági szövetségből kétszer zártak ki, az egyetemről háromszor. Már kezdtem elhinni, hogy nekem nincs helyem az ő egyetemükön, mások vagyunk. De hogy eleve gyanús, kihalásra ítélt, fertőzően dekadens osztályidegen volnék egy nagy x-szel minden névsorban, ezt a portrét csak annyira tudtam komolyan venni, mint korábban a nyilasokét, ami annál is inkább lehetséges volt, mert falumból egy hajdani nyilas küldte utánam az ártalmas káderjelentéseit.

Aztán mégiscsak sikerült elvégeznem az egyetemet, és legalább nem unatkoztam. Szeretném megérteni, hogyan sikerült élvezni akkoriban az életet. Harminc éve szovjet gyártmányú, dobtáras, lyuggatott csövű géppisztolyt akasztottam hosszú, nehéz, szúrós télikabátom vállára, azzal járkáltam, mint egy esernyővel. Sohasem biztosítottam ki, sohasem éreztem, hogy íme a pillanat, amelyben lőnöm kellene, sohasem húztam el a billentyűt. Viszont ha fegyvert osztanak, fel kell markolni egyet. Másként riadsz fel az éjszakai csengetésre, ha az ágy alatt van egy géppisztolyod.

 

*

 

Ötvenhatos voltam, de borzadtam a lincseléstől, és elkerültem a fegyveres harcot. Amikor a kiégett páncélosokban megláttam a kicsire szenesedett orosz hullákat, nem éreztem semmi diadalt. Amikor mindenkit, aki harcolt, felkötöttek, gyűlöletet éreztem az alattomos és kegyetlen rendszer és felelősei iránt. Hivatalos, hideg lelkű, előre megfontolt állami gyilkosságok. Emberek csendes hivatali szobákban elhatározták, hogy öletni fognak. Fejbe vágják a várost és a falut, folytatják a felmorzsolást. Megvárják, hogy a felkelő kamaszok betöltsék tizennyolcadik évüket, akkor elfogják és felakasztják őket.

A megtorlás éveiben, ötvenhat után sokat gondoltam a börtönben zsugorodó barátaimra, de élvezni is tudtam a napok folyását. Akkor is jó volt a könyvtárból hazamenni a feleségemhez, nyaralni a tóparton, sétálni a hóban, akkor is olvastam jó regényeket, hallgattam jó zenét, ettem jó húsokat és gyümölcsöket, akkor is táncoltam házimulatságokon, és űztem titkos szerelmi üzleteimet. Ó, az a kis utcasarki forradalom, az emléke is elillant már. Elmúlt, mint egy bolondos vakáció.

Mi más lett volna egy forradalom általános sztrájkkal és kijárási tilalommal? Fizetett szabadság mindenkinek helyben. Lehetett egymáshoz látogatóba menni. A város tizenkét napos szabadságbulit rendezett. Tanulságos volt, történetfilozófiai leckét adtunk magunknak. Felpörgettük az események folyását, hogy a szerkezetek tankönyvszerű világossággal megmutassák magukat. Szóval ilyen a világ! Felnőttek lettünk, realisták. Machiavellit olvastuk, és olyan aforizmákat kívántunk írni saját korunkról, mint ő a magáéról. Természetes, hogy az uralkodók Anti-Machiavellit írnak, és azt hangoztatják, hogy a politika lehet erkölcsös is, sőt annak kell lennie. A gonosz szerző megrágalmazza az uralkodás nemes művészetét.

Megértettem, hogy a reformista kommunizmus farsangja után jön a terror hamvazószerdája. Az értelmiségiek azonban csak úgy tudják szeretni az ittlétet, ha zümmöghetik a reform dalocskáit, bizakodva a szebb jövőben.

Kerestem egy aránylag tisztességesen ellátható állami állást. Nem akartam elhelyezkedni az irodalmi gépezetben. Olyasmiből akartam élni, ami miatt nem kell szégyenkeznem. Olyan állást kerestem magamnak, amelyet nem irigyelnek tőlem.

Ébredés egy túlpolitizált korból. Keresni a szószaporításban a gondolattörmeléket, amely kidomborodik a szövegből, mintha vakírással lenne odaírva. Sok információ, kevés redundancia: ez a klasszikus. Akkoriban kezdett elterjedni a kibernetika nyelve. Felismertük az irodalomban a zörejt. Gyulával azt játszottuk, hogy leemeltünk a polcról egy könyvet, a másik nem látta, s néhány mondatból meg kellett mondani, hogy milyen a szerző.

Isten nem lakik a városban, nem tudtunk meghalni érte, mondtam. Isten jelenléte a városban megérdemelné, hogy meghaljunk érte. De nekünk nincsen szentélyünk. Néztem, hogyan próbálják előbb a németek, majd az oroszok a magukévá tenni a várost. A birodalmak mohóságában nincsen sok talány. A falat megakad a torkukon. Nézheted magad, mint egy darab húst.

Csipkefüggöny az ablakban, golyónyomok a festett téglafalon, krétával felrajzolt elvont női nemi szerv. Az embert körülállják a halottak, meglehetősen testszerűen. Az eltávozottak mögöttem mennek. Itt vannak a feledékenységeim, itt van minden hibásan eltöltött órám. Meg vagyok idézve, áldozatot kell bemutatnom a törvény előtt.

 

*

 

Az életnek az a szokása, hogy a vereség után sem áll meg. Az elefánt, az oroszlán, a majom és a kobra tud élni állatkertben is. Az azóta eltelt harminc évünk nem volt merő veszteglés. Eltérítve és feltartóztatva bár, de a nagy áramlat megy tovább. Polgárosodás, kijózanodás, a nemzet csinosodása. Ki-ki a maga módján tágítgatja egyszemélyes kis önrendelkezését. Senki a másik helyett nem gondolkozhat. Aki tesz valamit a szabadságért, az jobban érzi magát a bőrében. Jó csínyek után szívesen borozunk. A kemény fal porhanyósabb lett, helyenként szivacsos. Itt a kommunizmus fedőpalástja alatt polgárosodunk.

 

*

 

Most már a rossz tanuló is tudja, hogy a demokráciánál okosabbat nem lehet kitalálni. Minden attól eltérő találmány elszegényít és elbutít. Olyan mértékben vagyunk európaiak, amilyen mértékben egyénenként függetlenek vagyunk. Elfogadom és magamévá teszem az Európai Demokratikus Chartát. Jogunkban áll intézményeinket nagy történelmi tapintattal és finom utópikus képzelettel karbantartani. Keletnémet, lengyel, cseh és magyar ellenzékiek közös nyilatkozatot tesznek közzé. Közösséget vállalnak a kelet-közép-európai felszabadulásban. Különböző emberek alkotmányeszmékkel állnak elő. Közhellyé nyomul a politikai demokrácia igénye. Olyanok állnak szóba egymással, akik ezt éveken át nem tették. Ezen a századvégen sok múlik azon, hogy miben hiszünk. Növekszik a belső döntések súlya. Kristályosodás.

Ötvenhat leckéje ma? Ne hazudj. Az ünnepet pedig meg kell ünnepelni.

Mindenki menni akar valahova, mindenki vissza akar jönni, nyugatkeleti és keletnyugati hangulatok. Vallásos táj, hittétel és káromkodás együtt jár.

 

*

 

A reformizmus a rendszer hivatalos nyelve lett. A reformerek semmit sem akarnak kevésbé, mint a munkásokat felizgatni. Nyersanyag nincs, technika nincs, ötletek talán még vannak. Az irodalom és a tudomány kezd kibontakozni a politikai gyámkodás alól. Az irányzatos irodalom nem vonzó már. Működik itt valami realista, csalódásokon okult cinizmus, amely kikezdi és felmorzsolja az aktuális retorikákat. A szövetkezés itt ritkán szokott sikerülni, összeesküdni nem tudunk és nem is akarunk, mivelhogy bő emléktárunk van az árulásokról és a kifecsegésekről. Megszóljuk, irigyeljük és kigúnyoljuk egymást, az érdes ugratás megfér az összetartással.

Nem egészen rendi és nem is egészen polgári társadalom. Pogány törzsfők árnyékhatalma. Ha egy koros nagyvad emelkedik szólásra, az ifjúság elcsöndesül. Kellenek a perfid álapák helyett az igazi apák, a megbízhatóak, akiken a kor sem fog, a szívós példányok, akiket királyi legendáinkba foglalunk. Tekervényes, ravasz beszédek, a félelem durva is tud lenni. Gyanakszik, hogy veszélybe sodorják. Kisebb házkutatások, foglalások, szúrópróbák, körülfalazzák az ellenzéket.

Sokan azt mondják, hogy a közhangulat visszakanyarodik oda, ahol ötvenhatban volt, abba a várakozásba. Valaminek történnie kell. Ez így nem megy tovább. Sokan azt mondják, hogy egy korszak a végéhez közeledik. Egy autoritás megrokkant. Egy önigazolás omlófélben. Türelmetlenség és gyorsulás.

Ismerem a vereség szellemét, a szegényes behódolásokat, a nagycsalád kis szégyeneit, de azt is tudom, hogy a könyv olyan érdekes, amilyen szabad. Ravaszkodó szerzőnek ravaszkodó a szövege is. Az írók megalkusznak, az irodalom nem alkuszik. Minél behódolóbb, annál unalmasabb. Sok körülményes unalom. Érzem elhatalmasodását magamon az érett kori, pimasz jókedvnek.

Az óvatosabbak körülállják a bátrabbakat: mi lesz? Mikor kezditek? A hosszú, mérsékelt középút egyszer csak megint zsákutcának bizonyult. Megint rossz lóra tettünk. Vagy mi voltunk rossz lovak. De azért mégsem szeretnénk valami csúnya összeomlást. Csúszásában egy közép-európai nép meg akar kapaszkodni. Abban a makacsságban bízhatunk csak, hogy nem adjuk fel. Nyakas rezisztenciánknak vannak fényes elődei.

Nagy a pezsgés, de én nem érzem veszélyben a rendi államot. Sok törekvő ember azt mondja, ha én benne vagyok, akkor már nem is olyan rossz. Sokan kerültek alulról, kinevezés útján magas hivatalokba, ők is kapaszkodnak. A politikai karrier után most az árnyékgazdaság emel magasra, állami állás és magánüzlet együtt csinál egy új középosztályt, amely egyszerre szervilis és felvágós. Onnan merít, ahonnan lehet, ahhoz dörgölőzik, akihez érdemes, rámenős, mohó, vagányos-népies. Dagadt önérzet, fitogtatás, lesajnálás, bennfentesség. A kisügyesség energikusabb, mint a polgári becsület. A köznyelv nem szellemi.

Ezen a földön soha nem voltam még szabad polgár. Ha ebben a szobában akarok dolgozgatni, lehet, hogy akkor még sokáig állami gyámság alatt fogok éldegélni. Igyekszem nem lenni terhére a többieknek, ha jól kidolgoztam magam, jókedvű vagyok és együgyű. Mondtam magamnak: válaszd a csöndet, ne mozdulj, légy terepszínű, maradj csak papíron anarchista, bámészkodj jámbor inkognitódból. Most valahogy unom ezt, akárcsak a pragmatikus rezignációt.

Sustorognak a rémlátók: jön a válság, értékét vesztheti, amit eddig összehoztunk, nem lesz ez se, az se, tartalékolj a hét szűk esztendőre. A test elnehezedik, a vágy lehűl, a hang rekedtes, egy önérzet meghasadt, eluralkodik a belső tehetetlenség hangulata. A csendes tó alján megremeg a forradalom hidrája.

 

Nyugati barlangkutatók figyelmébe

Már évtizedek óta Budapesten lakom, de nem merném azt mondani, hogy ismerem a várost. Itt mindenki tud valami fontosat, amit én sohasem tudhatok meg. Aki idejön és körülnéz, aki egy hónapot sem tölt Budapesten, és már könyvet ír róla, az a maga részéről elintézettnek vélheti a városunkat. Rohannia kell egy másikba, mondjuk Prágába vagy Krakkóba, hogy sebtiben azt is leírhassa, s hogy meglegyen a legfrissebb klisé Közép-Európáról. Az időhasználat gazdaságos módjából következik a kellemes felületesség. A könyvben lesz szűkösség, némi veszély fűszerillata, és lesznek romantikus történetek arról, hogy jó emberek azért, mert jók, bajba kerültek. Van itt vágy, keserűség és kiszolgáltatottság, amit a nyugati polgárnak nem kell megtapasztalnia. Van szoros körülhatároltság, amelyből kitörni alig lehet. Mondják, hogy az egyik kitörési kísérlet az irodalom. A mi terhelésünk az államkultúra; a nyugati embereké az önkéntes többségi klisé. Vannak, akik azzal vigasztalják magukat, hogy súly alatt nő a pálma.

 

*

 

Egymás megértéséhez nem elég a tolerancia, egymás megértéséhez cinkosság kell. Alapvető tapasztalatunkat csak együtt élve tudjuk megosztani. Mint magyar, akinek egy kicsit könnyebb, mint a többi szomszédnak, voltam már amerikai nagybácsi egy szomszéd országban. Csak egy kis késéssel jöttem rá, hogy karikatúra vagyok. Nem állítom, hogy az a jobb, akinek rosszabb. De azt sem állítom, hogy az a jobb, akinek jobb.

 

*

 

Mi nem élünk a változás delíriumában. Nem azt tapasztaljuk, hogy minden szédületesen megváltozott. Éppenséggel azt tapasztaljuk, hogy a lényeges dolgok igen állandóak. A lényeges otthonok, barátságok, kérdésföltevések. Sok minden változott az életünkben, de leginkább a felszín változik. Minél mélyebb rétegekhez érünk, a változás annál illuzórikusabb, sőt talán groteszkebb is.

 

*

 

Mi vagyunk a szegény rokonok, mi vagyunk a bennszülöttek, mi vagyunk a leszakadtak, a hátramaradottak, a csököttek, az idétlenek, a csórók, a tarhások, az ingyenélők, a szélhámosok, a balekok, az érzelmesek, az ódivatúak, a gyerekesek, a tájékozatlanok, a zavarosak, a hangzatosak, a ravaszok, a kiszámíthatatlanok, a hanyagok, a levélre nem válaszolók, a nagy alkalmat kihagyók, az iszákosok, a fecsegők, az eltanyázók, a határidő-túllépők, az ígéretelfelejtők, a hetvenkedők, az éretlenek, a monstruózusak, a fegyelmezetlenek, a sértődősek, az egymást agyonsértegetők, az egymástól elszakadni vágyakozók, de nem tudók, mi vagyunk a hibásak, a zúgolódók, a görbe úthoz szokottak, a kudarctól mámorosak.

 

*

 

Bosszantóak vagyunk, túlzóak, elszomorítóak, némileg szerencsétlenek. Mivelünk packázni szoktak, mi olcsó munkaerő vagyunk, tőlünk alacsonyabb áron veszik meg a portékánkat, nekünk kiolvasott újságot hoznak ajándékba, tőlünk csúnyán gépelt levelek jönnek fölösleges, gyámoltalan részletekkel, bennünket meg lehet mosolyogni, rajtunk sajnálkozni szoktak, amíg egyszer csak kellemetlenné nem válunk. Amíg nem mondunk valami furcsát, éleset, amíg ki nem meresztjük a körmünket, és ki nem vicsorítjuk a szemfogunkat, amíg ki nem derül, hogy szívósak, vadak, lényegre törőek vagyunk, amíg a cinikus röhögésünket meg nem hallják, amíg a pokolba nem kívánnak bennünket, arrogáns bolondokat.

 

*

 

Hol lejjebb, hol följebb a normálisnál. Nem a megbízható, értelmes középszerűség, nem az áttekinthető, konzisztens életelvek, nem a tervező, józan céltudatosság, nem a megfelelő eszköz a cél szolgálatában, nem az apróságokra is ügyelő gazdaságosság, nem az akkurátus rendtartás, nem a sikerek gondos halmozása, nem az életenergiák szolid tőkésítése. Valami más. Az egész szegényes, de valami nem egészen világos okból mégis elég otthonosan érzed magad benne, s ráadásul van min gondolkoznod, ha érintkezésbe jutsz a bennszülöttekkel. Néha még eszelősebb is, pazarlóbb is, bőségesebb is ez az életkör, mint az, amelyből jöttél. Védekezz, mert különben belekeveredsz a hínárba. Metaforáid lesznek az anyaföldről és az ingoványról. Vigyázz, mert jó anális-részegen nyakig elmerülsz a sárban.

 

*

 

Az írómesterség természetéhez tartozik, hogy mielőtt munkaasztalunkhoz ülnénk, az előszobában, a ruhafogason hagyjuk az identitásainkat. A fellegek fölött mindig süt a nap, odafönn találkozunk. Idelenn akadályozza a magunkkal szembeni tárgyilagosságot ez a rettenetes kollektív és egyéni önsajnálat. Velünk csúnyán bántak, újságoljuk sokféleképpen és egyhangúan, és csakugyan: velünk csúnyán bántak. Mit lehet ehhez szólni? Van, akinek kedvez a történelem, van, akinek nem. A szerencsésebbek időnként ösztönszerű ellenszenvet éreznek a szerencsétlenebbek iránt.

 

*

 

Közép-Európában, a huszadik században, amely az első világháborúval kezdődött, nem elképzelhetetlen és nem is különösképpen fantasztikus az a kafkai regényszituáció, hogy amikor az ágyadban fekve reggel kinyitod a szemed: két idegen ember ott áll az ágyad mellett, és közli, hogy le vagy tartóztatva. Hiába kapálózol, nem tudsz szabadulni a büntetéstől. Elszigetelnek, elhallgattatnak, tönkretesznek, bezárnak, sőt még rosszabb is lehetséges. A Per jellegzetes közép-európai regény. Arról szól, hogy az ember tehetetlen a többiekkel, valami anonim hatalommal szemben, hiába bizonygatja az igazát, csak ront a helyzetén. A közép-európai írók javarészt ezt a konfrontációt fogalmazzák meg azzal a náluknál hatalmasabb, kiszámíthatatlan erővel, amely az igazmondást bünteti. Van, aki elrejti a kéziratát, van, aki elrejti a gondolatait, hogy ne lehessen a szaván fogni. Nehogy el lehessen hallgattatni, inkább maga hallgat, nyomtatásban, néha igen sok szóval hallgat arról, hogy szeretné elkerülni azt a sok kellemetlenséget, ami azzal járna, ha nem hallgatna.

 

*

 

A nyugati látogatót furcsán érinti, hogy milyen általános itt az államgúnyolás, holott a beszélők is szegről-végről az állam emberei, ha másért nem, hát mert a túszai. Életük vezetésében sohasem feledkezhetnek meg az állam kiterjedt jelenlétéről, fürkésző szeméről. Megfontolásaikból, hogy mit hogyan csináljanak, nem egykönnyen tudják kiiktatni az állam képzetét. Jellegzetesen közép-európai szimbiózisban élünk az állammal; már pusztán azzal is, hogy itt lakunk, Kelet-Közép-Európában, ahol a nyilvánosan gondolkodók zöme beletörődött abba az íratlan fogadalomba, hogy bizonyos dolgokat soha nem fog nyilvánosan kimondani vagy leírni. Ez a fogadalom megkívánja az állam valamelyik nyelvének a használatát. Az államilag engedélyezett nyelv az írástudók kiskorúságának kultúrájává szilárdul. Kiskorú az, aki a papírón tekintetbe veszi, hogy mit szabad, mit nem. A tekintetbevétel fejlettebb formája az az eset, ha a szerzőnek már eszébe sem jut semmi olyasmi, ami tilos. Ez a lemondás a nagykorúságról keserűséggel jár, aminek alkalmasint hangot adni is szabad.

 

*

 

Milyennek láthatnánk irodalmunkat, ha varázsütésre sajtószabadság nőne ki a földből, ha semmiféle morál, bátorság nem kellene ahhoz, hogy egyszerű, de ma tilos igazságokat minden további nélkül leírjunk? Abban az utópikus delíriumban, amelyben ezt a valószínűtlen fordulatot el bírjuk képzelni, sok minden feleslegesen csavarosnak és hangzatosnak látszik a jelenkori olvasható szövegekből. Mintha valami közneurózisból szabadulnánk ki. Delírium kell ahhoz, hogy józanul elcsodálkozhassunk: szellemi módszerré fejlesztettük a szorongást, mert ez a normális társadalmi létezés előfeltétele. De vajon nincs-e művészi haszna az intellektuális rejtőzködésnek? Minden bizonnyal van. Kimondás és ki nem mondás páratlan egyensúlya adja a művészi hatást. Nem biztos, hogy a nyomatékos kimondás ígéretesebb művészi stratégia a rejtőzködésnél. Maradnak tehát az egyéni csodatételek. A többségnek nem sikerül, keveseknek sikerül. Nincs szabály. Még az sem lenne pontos, ha csak a tehetség rendkívüli erejére hivatkoznánk, elvégre annyi melléktényező játszik közre. Az egyik lángelme tönkremegy, a másik nem. Lehet, hogy éppen ez a belső tépelődés az üzenet. Minden hiedelmünk és kölcsönzött eszménk szétszaggatásának-faggatásának a diszciplínája. Ez a kényszeresség, hogy minden kérdésessé tétetik, tudva bár, hogy az írás kaland, amiért fizetni kell. Aki elszánja magát arra, hogy megírja, amit gondol, az rákényszerül arra, hogy minden lehetőséggel számot vessen, mint egy merénylő.

 

*

 

Az értékek senkiföldjén élünk. Itt sem a háború előtti, sem a mai nyugati, sem a mai keleti értékrend nem érvényes. Lehet, hogy érdekes évek jönnek, lehet, hogy a zavaros oldat egyszer csak kristályosodni kezd. A közép-európai emberek nem igazán beletörődőek. Meg vannak győződve arról, hogy jobb sorsot érdemelnek. Az emberi méltóság feltámadásának hullámai itt koronként viharos erejűek. Habár a felszabadulás kísérletei rövid életűek, tehát sikertelenek voltak, egy sem volt hiábavaló. Visszatartott energiává válnak, amely esetleg valamelyik későbbi nemzedékben tör fel halmozott erővel. Az embereknek ezen a tájon dönteniük kell, akkor is, ha nem keresik maguknak a bajt. Némelyikük botcsinálta hős lesz. Ki szeret hős lenni?

 

*

 

Itt lakunk Nyugat-Európa tőszomszédságában, hozzávetőleg ugyanabban a kultúrkörben, a tegnapi Európa tárgyai között. Kirándulás a félmúltba, közeli egzotikum. Ez a kelet-nyugati relativizmus a furcsaságunk. Tudjuk nézni a dolgokat erről is meg arról is, elég lucidusan, hogy azt ne mondjam, cinikusan. Egyszersmind azonban nyugaton szokatlan pátosszal is. Egyik-másik látogatónk azt mondja, hogy ittjártában talált valami olyasféle meleget, amire ő mintha egy előző életéből emlékezne. Itt-ott földerengett előtte a sietségmentes jelenlét filozófiája. Sok élőszó, ha tetszik, fecsegés. Ebből a ki nem nyomtatott és le sem írt orális irodalomból valami lecsapódik a könyveinkben.

 

*

 

Nem vagyunk világtörténelmi népek, nem dicsekedhetünk a hatalmunkkal, tőlünk nem szoktak félni. A mi földjeink nem nagyon téresek, a mi lelkünk nem olyan széles, mint az oroszoké. Marad a kisvilág beltenyészete. A kiscsaládé és a nagycsaládé, amelybe nemcsak rokonaink és barátaink tartoznak, de még az ellenségeink is. Régóta ismerjük és számon tartjuk egymást; furcsa ez a szorosság és hevesség. Kis térre szorultunk össze, nincsenek birodalmi mániáink, innen rajzunk ki a nagyvilágba, ide szállingózunk vissza, semmi más nem maradt, csak ez a képzeletbeli bántalmaktól sebzett összekapaszkodás. Itt azt lehet tanulni, hogyan mérkőzik a nyugati és a keleti mentalitás egy agyban, egy ágyban. Közép-Európa kultúráját felfoghatod szerencsés kereszteződésnek is. Van benne ésszerű aktivitás, de van benne rezignált fatalizmus is. Van benne kalkuláció és részegség. Aki itt jár, fölfigyel rá, hogy az idő itt kevésbé pénz, mint nyugaton. A vonat is lassúbb, a film is lassúbb, a dolgok elintézésének a módja is. Rászánjuk az összejövetelekre az időt, van hova mennünk, van kivel találkoznunk, van kit hívnunk, ha nem akarunk egyedül maradni. Időnként heves, részeg összecsapások; a látogató azt hinné, összevesztek, de nem: jól kivitatkozták magukat.

Megkönnyebbültek, összecsókolóznak. Beszélgetéseink kultúrája dúsan lombosodó szobanövény. Ha lehallgatják is, árad a szó. Új vendég állít be, letanyáz, ismer mindenkit, azt is, akit nem. Mindenki szívesen elmondaná az életét. A sérelmeit. Az utálatait. Az utas azt is észreveszi, hogy sok az erkölcsi ítélkezés és a cinikus anekdota. A történelmi emlékezet ilyen társasági mesefüzérek alakjában öröklődik át a fiatalabbakra. Régi bútorok között virágzó paradoxonok, elnyúzott, bonyolult, viharvert kapcsolatok.

 

A válság dicsérete

Válság van? Mióta? Tavaly óta? Ötvenhat óta? Negyvenkilenc óta? Negyvenöt óta? Negyvennégy óta? Harminckilenc óta? Harminchárom óta? Tizenkilenc óta? Tizennégy óta? Hatvanhét óta? Negyvenkilenc óta? Mióta?

A cukrásziskola lelkesen csinál egy tortát. Tesznek bele egy kiló sót. Feldíszítik az asztalt. Körülülik. Feltálalják a tortát. Hát, nem elég finom. Honnan, melyik mozzanattól datáljuk a válságot?

Válság van? Nagyszerű. Kezd érdekes lenni a város. Valami zsibongás észlelhető, a figyelem éberebb. Csipkerózsika feltápászkodik. A magyar álom – az álomszigetországé – szétfoszladozóban. A családfő alig észrevehetően eltűnik az asztalfőről. A nemzet atya nélkül marad. Az alattvaló kénytelen használni a fejét. Többen gondolkoznak, mint azelőtt. Mi ez, ha nem az egészség jele?

Valami készülődik, a bábák serénykednek, valami meg akar születni. Egy állapot el akar múlni. Krónikások ideje.

 

*

 

Mi az, ami megszületni készül? Egy új paradigma. Az állami ember, mint egy szekrény: kinyílik, és kilép belőle a polgár. A normális, nagykorú polgár, aki meggondolja, hogy mit mond, és mondja, amit gondol. Nem kér a szabadgondolkodáshoz engedélyt. Nem kéredzkedik ki külföldre, hanem kimegy, ha dolga van. Adót fizet. Eltartja az államot. Nem az állam őt. Utánanéz, hogy mire költik a pénzét. Ha már az ő zsebe átlátszó, legyen az államé is az. Őt ne vezessék, őt képviseljék. Mi? Hogy a képviselő fenyegeti a képviseltet? Ne nevettesse ki magát! Ez már nem az állami ember kora: a régi alku már nem érvényes: biztonságért csendet. Nincs biztonság. Nincs csend. Se félelem, se bizalom.

Eljött a kemény üzleti tárgyalások ideje. A szerződés, úgy értem, hogy a társadalmi szerződés komolyan vételének ideje. Egyenjogú szerződő felek között. Cselekvőképes nagykorúak között, akiknek nem kell gyámság. A paternalizmusból kiment a levegő. Leereszt.

 

*

 

Ne is haragudjatok, barátaim, már egy kissé unalmas volt ez a túlkoros kiskorúság. Megcsináltátok a „Hogyan maradjak őszen is, kopaszon is kisfiú?” esztétikáját. A csacsiság bája múlófélben. Az újítások piacán a spanyolviasz ára lefelé megy. A parabolák is rosszul mennek. Az olvasó unja az átvonatkoztatás fáradságát, nem elég gyümölcsöző. Miért nem beszél, kérem, a dologról magáról? Ha az ember többet fogyaszt a kelleténél belőle, akkor a sejtetés, a célzás, az utalás beszédéből nem kér többet.

 

*

 

Ifjúságom édes-véres negyvenes-ötvenes éveiben még utánanyúltak az embernek az egérlyuk mélyébe is. Ma az egeret, ha elcincog az ő kis családi üregében, nem bántják. Az egér mondhatja, hogy az egérlyuk az igazi valóság, s a többi, ott fenn, ott künn: Maja-fátyol. Azt is mondhatja, hogy az egérlyuk kilátótorony. Ahogy az ember elnézi ezt a sok szürke, motoszkálós egeret, tisztelettel megkérdi az Urat: avagy az ember is csak egér volna, Uram? Hiszen még csak olyan szaporák sem vagyunk.

Figyelembe kellene vennünk az egyedek ritkaságértékét. Kétségtelen: a személy méltósága nem egérideál. Habár ki tudja? Az ember mindenesetre úgy érzi, hogy ez a farsang túlságosan elnyúlt. Kényelmetlen már rajtunk ez az egérjelmez. Meddig legyen az ember belső emigráns az odújában? Hány éve félünk? Hány éve cincogunk halkan egymás között? Ki nem unja a félelmet? Ha zavar, hogy félsz, tegyél úgy, mintha nem félnél, mondta egy tanítóm.

A szorongó állami kiskorú szerepéből egy másik szerep bújik ki. Ezt a másikat még nem ismerjük töviről hegyire, erről még nem tudunk annyi rosszat. Úgy értem: a posztkommunista polgárról. Ez sem lesz színarany, de legalább nem selypít. Gyarlóságait nem azzal mentegeti majd, hogy a papa nem engedte. Mélyen átélt ostobaságáért nem okolhatja a rendszert.

Itt vagyunk szocialista polgárok, közép-európaiak. Marginális társadalom Nyugat és Kelet margóján; épp ezért innen is, onnan is kiszedve valamilyen tapasztalatot. Sok kemény és dörzsölt figura. Egyelőre inkább trükkösködnek, seftelnek, korlátozottan megbízhatóak, egyharmadrészt vagányok, egyharmadrészt hivatalnokok és csak egyharmadrészt polgárok. Sok paradox lélek. Ez most nem is olyan unalmas.

Eszkatologikus hangulat: egyszer csak kezdik egyre többen borzalmasnak, sőt undorítónak érezni az iskolát, a hivatalt, a boltot, ahova járnak. Egyszer csak tele vannak, torkig az egésszel. Ez valami hullámmozgás. Mint a közösségi undor árulója kiközösítéssel számolhat, aki a „Hogy vagy?” kérdésére azt válaszolja: köszönöm, jól. Túl, túl, messze túl kell, hogy legyen valami igazi. Nem veszélytelen hangulat.

 

*

 

A felnőtt polgár alkalmasint a metafizikai demokrácia híve: az egész földet páratlan és egyenjogú személyek lakják. Tisztelet tehát minden személyes megszólalásnak.

Ha a lelki függetleneknek – Széchenyi szép szavával – az írás a létezésmódjuk, akkor átlagon felül szabadságigényes lények. Felnőtt ember megvizsgálja létezésmódjának kondícióit. Mit talál? A jó öreg cenzúrát találja, ezt a dohos tüneményt.

 

*

 

Demokratikus államnak nincsen irodalompolitikája. Demokratikus állam nem szól bele az irodalom dolgaiba. Az államhatalom feje rólam csak annyiban dönthet, hogy megveszi-e a könyvemet vagy sem. Más pályán más játékot játszunk, nincs közös dolgunk. Nappal nem vagyok engedelmes fiú, álmomban nem vagyok apagyilkos.

A politikusoknak demokráciában az irodalmat nemcsak betiltani nem áll a jogukban, de engedélyezni sem. Addig nincs kulturális demokrácia, amíg könyveink megjelenése politikusok jóváhagyásától függ. Lehet diadalmas, habár végtelen reformsorozattal – igen dicséretesen – a függés lazításán fáradozni. Nem árt azonban időnként leszögezni, hogy a laza függés nem függetlenség.

Amíg a szerző könyvének a megjelenése politikusok vagy az ő megbízottaik jóváhagyásától függ, addig a szerző kiskorú. Amíg irodalompolitika van, addig kiskorúak vagyunk. Nem az a kérdés, hogy jó-e a pártállam irodalompolitikája vagy rossz, hanem az a kérdés, hogy van-e ilyen vagy nincs.

 

*

 

Aki polgártársait szellemi szabadságukban korlátozza, az erőszakos bűncselekményt hajt végre. Csak a fegyveres önkény támogatásával művelheti ezt. Senki senkitől nem kapott és nem is kaphatott ésszerű és törvényes felhatalmazást arra, hogy szövegek megjelenését engedélyezze vagy ne engedélyezze. Még kevésbé arra, hogy írókat – úgy mindenestül – betiltson.

Aki mégis ilyen tevékenységet folytat, az törvénytelen dolgot művel. Azonkívül, hogy pozíciója erkölcsi nonszensz, megsérti az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának ebben az országban is törvénybe iktatott rendelkezéseit.

Bűncselekménnyel cinkoskodom, ha a cenzúra játékát játszom, ha alávetem a munkámat a cenzúra döntésének, mondja az erkölcsi rigorista. Én idáig nem mennék: de azért én is úgy gondolom, hogy a cenzúra a puszta létével összeesküvés az emberi méltóság ellen. Minden polgárnak alapvető joga könyvet, lapot engedély nélkül megjelentetni! Senki sincsen olyan emberfölötti értelmi fölényben polgártársai fölött, hogy meghatározhassa, mit szabad olvasniuk és mit nem.

 

*

 

Azt mondtuk: válság? Tolófájások, netalán. Ilyenkor szívósságot és derűt illik kívánnunk felebarátainknak. Ki kell hordani, meg kell szülni és fel kell nevelni a magyar szellemi respublikát. A királyságnak az irodalomban is vége van. A fejedelemségnek is. Hol vannak a republikánusok?

Praktikus feladatok is adódnak: kimunkálni az önkormányzat elegáns institúcióit. Megtanulni a saját magunk készítette játékszabályok követését és karbantartását. Egy baráti kör lapot csinálhat. Tucatnyi baráti kör tucatnyi lapot csinálhat. Kölcsönösen vendégeskedhetnek egymásnál.

Ötven évvel ezelőtt Magyarországon nem volt liberális demokrácia, de akinek szívügye volt, az tudott lapot és kiadót csinálni. Nyolcvan évvel ezelőtt még egyszerűbb volt ez. Szép kis hátrálás. Néhány nemzedék nem végezte el a szellem emancipációjának a ráeső feladatrészét. Zagyvaságokkal maszatolták össze a szellemi környezetüket. A cenzúra minden argumentuma zagyva.

Mi érdekli azt az írót, akit a szellemi szabadság degradációja nem érdekel? Ha a cenzúrát a többség megszegné, akkor a cenzúra elsorvadna. Minthogy csak egy csekély kisebbség szegi meg, a cenzúra fennmarad, okosodik, nagyvonalúbb lesz, és kifinomultabb.

Ez már majdnem vonzó, de csak annyira, mint az egyébként ízletes leves, amelybe egy idegen hajszál esett. Nem érdekel az a hajszál, mondja az éhes utas, kanalazza a levest, de nem bír megfeledkezni a hajszálról. Egyszer csak a szája elé kapja a kezét, és kirohan a mellékhelyiségbe.

Aki onnan visszajön, az már egy másik ember lesz, kényes fajta, mint a ló: csak tiszta vödörből iszik. Valami büszkébb kreatúra érkezésére számítok. Tudom, hogy van, akit nem bosszant a szabadsághiány, sőt éppen azt szereti. Erkölcsi undorral tölti el mások szellemi szabadsága, mint hajdan a testi szerelem. Kéretlen gyámunk elvonul a kiskertjébe, és gyakran elbóbiskol. Lehet, hogy már nem is oltalmaz bennünket, és mi észrevétlen elárvulunk. Egyszer a cenzúra is elmúlik, és akkor az leszel, ami vagy. Akkor jön csak a neheze.

 

Középről

 

Európa megcsinálható

Kelet-közép-európaiak, lengyelek, csehek, magyarok, délszlávok, ismét egy kissé mozgásba jöttünk. Elkerülhetetlenül az a szerepünk, hogy nyugtalanítóak legyünk. Érdekeltek vagyunk az Európa-csinálásban. Kívánjuk országunk csatlakozását az európai unióhoz, a Közös Piachoz és az európai integráció egyéb intézményeihez.

 

*

 

Nyugat-Európából a mi számunkra a pluralista federalizmus a legígéretesebb eszme. A földrész nyugati felén lassan kialakul egy demokratikus, policentrikus unió, amelyben egyik állam sem uralkodik a többi fölött. Számunkra ez a legfontosabb, hogy a nyugat-európai társulásban nincsen vezető hatalom. Az egyenrangúak integrációja viszonylagos sikerességével rámutat a földrész keleti felén a birodalmi szerveződés meddőségére.

 

*

 

A demokratikus federáció eszmeköre hozta létre kétszáz évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államokat. Szemünk előtt ölt alakot és tágul az európai demokratikus unió, amelynek csak olyan állam lehet tagja, amely biztosítja polgárainak a demokratikus szabadságjogokat. Amelyik nem biztosítja, az rosszul jár. Mi rosszul járunk.

 

*

 

Mi, magyarok is szeretnénk nagyhatalmi garanciával többpártrendszerűek és semlegesek lenni, mint az osztrákok. Volt egy miniszterelnökünk, aki 1956-ban kinyilvánította ezt a közóhajt. Sorsa ismeretes, sírhelye ismeretlen. Budapest, Prága, Varsó megtanulta, hogy mikor kimondja azt, ami a szívén van, akkor jönnek a konvencionális haderők. Mi a rakétáktól nem is tartunk annyira, mint a testvéri tankoktól. Ilyen ferdék a beidegződéseink.

 

*

 

Nyíltság akkor lesz, ha városunk körül nem lesznek készenlétben testvéri tankok. Amíg ez a készenlét Európa szívében megmarad, addig nemcsak a kelet-európaiak, hanem a nyugat-európaiak is félni fognak. Megtartják tehát kétértelmű, nem nagyon felnőttes viszonyukat az amerikaiakhoz, legyenek is itt, meg ne is. Sem atlantizmus, sem szuverenitás.

 

*

 

Nyugat-Európa bizonytalansága a mi függőségünk velejárója. Eddigi tapasztalataink szerint forradalmak vagy politikai földcsuszamlások révén nem bontakozhatunk ki a válságba jutott államszocialista egypártrendszerből és egyáltalán a keleti katonai tömbből, amely viszont a kommunista pártvezetés hatalmi monopóliumát szavatolja. Mivel a belpolitikai pluralizmus magával hozná a külpolitikai semlegesség igényét, ezért az egypártállam és a Moszkva iránti lojalitás egymást föltételezik.

 

*

 

Helyzetünk változását ténylegesen a Nyugat sem kívánja. Amíg Nyugat-Európának oka lehet félni a szovjet fegyveres erők indokolatlan, mert a védelem szükségleteit meghaladó nagyságától, addig a Nyugat nem vonzódik olyan javaslatokhoz, hogy mind a Varsói Szövetség, mind a NATO oszoljon fel. Amíg tehát a szovjet reformpolitika nem tudja lényegesen csökkenteni a szovjet hadikiadásokat, addig a Nyugat gyanakvó marad, és elfogadhatatlan árnak tartaná egy kelet-közép-európai ország neutralizációjáért cserében egy nyugat-európai ország neutralizációját. Akárcsak egy állam kiválása egy katonai szövetségből, láncreakciót vonhatna maga után mind Keleten, mind Nyugaton.

 

*

 

Számunkra tehát egyelőre nem ígérkezik kibontakozás nemzetközi szerződések, nagyhatalmi rendezések révén. A Nyugat semmit sem kíván kevésbé, mint a kelet-közép-európai térség destabilizációját, amely a jelen lévő hadigépezetet irritált mozgásba hozhatná. Hevesebb politikai mozgások Európa kényes katonapolitikai szerkezetének az egyensúlyát veszélyeztethetik.

 

*

 

Keletről-nyugatról azt az üzenetet kapjuk, hogy korlátozott szuverenitásunk tény, vessünk számot vele, boldoguljunk az adott keretek között. Ha szűkösek is ezek a keretek – türelem! Tanuljunk meg élni szerény lehetőségeinkkel. Nekünk ez a javaslat ismerős. Mást sem csináltunk – jól-rosszul – századok óta.

 

*

 

Többnyire függő helyzetben éltünk. Kisebb létszámú népeink sorsát többnyire meghatározta valamilyen külső nagyhatalmi-katonai konstelláció. Az állami létünkkel mindig bajok voltak. Tetszetősebb intermezzók után mindig jött valami szerencsétlenség, rideg autokráciák, bénító cenzúrák hosszú apátiái. Szuverenitásunk nélkülözi a normális gyakorlat eleganciáját és humorát, mindig inkább patetikus követelmény marad.

 

*

 

A szívósabb emberek megpróbálják a függést egyéni vagy kis csoportos autonómiákkal ellensúlyozni. Közben – az értelmiség fiatalabb nemzedékeiben – szerveződik valami olyasmi, ami a civil társadalom előzményének is tekinthető. Mindenki reformista, a kormány is, az ellenzék is, a politikai reformról egyre több szó esik. Tudjuk azonban, hogy az önrendelkezés élménye még jó darabig csak a szemünk előtt fog villogni, de nem lesz a miénk. Kísérletezve tanuljuk az önkorlátozó emancipáció stratégiáját. Felgyorsulások idején azonban sokan hajlamosak megfeledkezni az önkorlátozásról.

 

*

 

Budapesten ifjúságomban megismertem és most is kezdem észlelni azt a különös lelki elváltozást, amelynek során egyszerre mind többen vélik tűrhetetlennek azt a helyzetet, amelyben addig megvoltak valahogy. Terjedő elragadtatottság ez, egymást élesítik a felszólalások, kiderül, hogy a sajtószabadságnál kevesebbet nem lehet követelni, az akadémikus és a metaforikus óvatosság után szokásba jön a radikális fogalmazás. Van retorikainfláció is bőven, a nemzeti-demokratikus beszédmód is hajlamos a nagyotmondásra. Megindul a verseny az új szerepekért. Már kevésbé feltűnő a szabadabb szólás, a keserű kimondás már nem az író dolga. Mindenki űzze a maga mesterségét, a harci maskara letehető. Az állami ember vagy a disszidens lárvájából kiléphet az író – mint protocivil. Kezd a dolog normális lenni. Nemsokára az ellenzék is jó befektetés lesz, feltűnnek benne a törtetők.

 

*

 

Mind többen ismerik fel tehát, hogy leginkább csak önmaguktól remélhetik a szabadságukat. Lehet, hogy a civil társadalom úgy jön létre, mint egy rossz varázslatból való kiszabadulás? Ugyanazok az emberek egyszer csak elkezdenek másképpen viselkedni. A felügyelők nem felügyelnek. Van, aki elképzelhetőnek tartja, hogy a jelenlegi nemzetközi katonai status quo mellett is terjedjen a gazdasági-politikai-kulturális pluralizáció. A társadalom haragszik, az állam engedményeket tesz. Van, aki a többpártrendszert is lehetségesnek tartja a testvéri tankok jelenléte mellett. Elvégre ez lenne a jaltai közös nyilatkozatok egyik olvasata. Vannak, akik a szovjet-közép-európai viszony reformjáról képzelődnek. A szkeptikusok persze újabb ellenforradalmaktól és ellenreformációktól tartanak.

 

*

 

Ha nem jön közbe semmi trauma, akkor lesz szocialista kapitalizmusunk és egypártrendszerű többpártrendszerünk. Lesz demokratizáció, ha nem is demokrácia, lesz liberalizáció, ha nem is liberalizmus. Ebben az örök approximációban, ebben a plátói szerelemben mi mindig meg fogjuk tartani szép illúzióinkat a nyugati típusú parlamenti demokráciáról. Szívünk minden melegével arra vágyunk, hogy elszenderülhessünk az elnökjelöltek televíziós vitája közben, hogy úgy nézhessük a politikát, mint más versenyeket, hogy úgy írhassunk róla, mint a pénz vagy a nemiség szenvedélyéről.

 

*

 

De miért is ne jönne közbe valami trauma? Most először lenne szerencsénk? Nehezen hihető. Miért ne robbanna fel a kísérleti palack? Nem lehetetlen, hogy a demokratikus nyitás ismét kijárási tilalommal és internálásokkal végződik. Hány embert kell letartóztatni, hogy ismét csend legyen? Nem szoktunk túl nagy számot mondani, ha erre fordul a szó.

 

*

 

Mi a magunk részéről méltányoljuk azt a tényt, hogy nemcsak a szovjet, de a nyugati politikai közösség sem kívánja kérdésessé tenni Európa mai kelet-nyugati politikai kettéosztását. Méltányoljuk továbbá a kis lépések diplomáciáját is. Mégsem gondoljuk, hogy ezzel helyettesíteni lehet a nagyobb vonalú, történelmi távlatú diplomáciát. Várjuk az eredetibb politikusegyéniségek új generációját.

 

*

 

Egyszer valakinek meg kellene kérdezni Moszkvát: mi volna az ára annak, hogy például Budapestnek hasonló geopolitikai helyzete lehessen, mint Bécsnek? Mit kér a Szovjetunió cserébe haderőinek a kivonásáért Kelet-Közép-Európából? Vagy akár csak egyetlen kelet-közép-európai országból, például Magyarországról, amelynek területén nincsenek utánpótlási vonalak Németország felé, ezért nemzetközi katonapolitikai státusa közvetlenül nem érintkezik a németkérdéssel. Mit kér a szovjet vezetés népeink önrendelkezésének a helyreállításáért? Nem vagyok merész, ha feltételezem, hogy egy népszavazás Magyarországon egyértelműen a semlegesség mellett döntene. Tehát esetünkben az önrendelkezés és a tényleges szuverenitás egyet jelent a semlegességgel. És hogyan ítéli meg a Szovjetunió a német békeszerződés feltételeit? Eljutottunk a kulcskérdéshez. A fegyverzetcsökkentési tárgyalások után el kell jutni a kemény politikai tárgyalásokhoz, amelyeket értelmiségi diszkusszióknak kell megelőzniük. Az árat, ha túl magas, nem muszáj megfizetni. De legalább tudni kell, hogy mi ez az ár. Amely talán csak az első ár az alkudozás hosszú processzusában. De az alku kiinduló feltételeit ideje tisztázni. A kérdésnek előbb-utóbb el kell hangoznia, már csak azért is, hogy az összes érintett fél alaposan elgondolkozhasson rajta.

 

*

 

Lehet, hogy ma még mind az oroszok, mind az amerikaiak stratégiai axiómának tekintik az európai katonai kondomínium fenntartását. Talán nem is volna logikus, ha egy szuperhatalom a maga befolyási övezetének a csökkentését kívánná. Hallani olyan véleményt is, hogy régiónkban tartani lehetne a nemzeti konfliktusok elmérgesedésétől. Mi törne fel a néplélekből, ha a felügyelet megszűnnék? A demokrácia kívánsága vagy inkább a nemzeti retorika? Hátha egymásnak esünk a gyámhatalom kivonulása után, így tűnődnek a stratégák. Vajon nem biztonságosabb-e, ha a két józan szuperhatalom fenntartja a rendet az európai pálya rá eső térfelén? Törékeny rend, de működik. Hosszú ideje fennáll, tehát életképes, így a pragmatikusok, akiknek nem az a dolguk, hogy látnokok legyenek. Legújabb helyzetünket az jellemzi, hogy az oroszok és az amerikaiak egyre kevésbé óhajtanak ellenségeskedni egymással. Évtizedünk kezdetén, az afganisztáni bevonulás idején elkezdődött a második hidegháború. Napjainkban, az afganisztáni kivonulással megkezdődik az enyhülés második fejezete.

 

*

 

Új lehetőségek nyílnak a kelet-nyugati viszony stratégiai alapproblémáinak a megvitatására. Indokolt, hogy közép-európaiak hívják fel a figyelmet a jelenlegi európai status quo költséges, veszélyes, mesterkélt és ideiglenes mivoltára. Intellektuális kényelmesség nem szembenézni a tömbrendszer logikájának aggasztó képességével arra, hogy önállósuljon, hogy a játék függetlenítse magát a játékostól, és oda sodorja, ahonnan már nincsen visszaút.

 

*

 

Hátha mégis van Jaltának valami kevésbé veszélyes és kevésbé pazarló alternatívája? Így a két szuperhatalom, a két egykori szövetséges kölcsönösen legyengíti egymást, a háborús vesztesek pedig kivirulnak, és úgy néznek ki, mintha győztek volna. Nem csoda, ha felvetődik a gondolkodó oroszokban és amerikaiakban, hogy ez a struktúra talán nem örök érvényű, és ezért kísérletképpen előretolt támaszpontjaikból egyet-mást feladhatnának. Kivált ha a támaszpontok körül a lakosság nyugtalankodik. Valószínű, hogy egyre több szovjet és amerikai politikusban megérik a kétség: miért is kell a csapataiknak Európa közepén farkasszemezniük egymással?

 

*

 

A kelet-közép-európaiak nyugtalanok, mert nem akarnak kimaradni Európából. Nem akarnak olyan vesztegléssel, amely hanyatlásnak is tekinthető, lecsúszni a harmadik világba. Nem mindenki fogadja rezignációval a lecsúszást. Európa kettéosztásával most még csak ez az övezet elégedetlen. Csak mi tartjuk ezt a status quót kényelmetlen formának, amelyet időnként rohamszerűen le akarunk rángatni magunkról. Egy heteronóm és egy autonóm paradigma mérkőzését tanulmányozhatjuk saját magunkban és a környezetünkben. A társadalomnak kezd több feje nőni. Így – több fejjel – érdekesebb.

 

*

 

Az, amit Jaltának nevezünk, egyre kevésbé magabiztos. Ha nem lesz háború, akkor ennek a roppant fegyverarzenálnak a puszta eltakarítása is sokba fog kerülni. Akkor negyven év telt el annak a banalitásnak a bebizonyításával, hogy nincs ma a földön egyetlen állam sem, amely képes volna uralkodni egész Európán. Ez itt nem szokott sikerülni. Ez már nem a birodalmak ideje, mindenki elfoglalja a saját helyét.

 

*

 

Jalta fenntartásához kölcsönösen harapós retorika kell. A feleknek vallásos szigorral kell hinniük, hogy ők egymásnak fundamentális ellenségei. Hinni kell valami fundamentalista elképzelésben. Nehéz az ilyen hitet sokáig fenntartani, olyan változékonyak a mediális divatok. Egy-egy hiedelemre nem jut még egy évtized sem. Idő kérdése, mikor lesz alaposabb viták tárgya a mai eurostruktúra ésszerűsége. Úgy rémlik, mintha mind a két szuperhatalmat mindinkább lekötnék a saját problémái; otthon is van hova tenniük a pénzt. Amerika most inkább a Csendes-óceán felé fordul. Európa nem olyan nagyon érdekes. Hogy hanyatlik-e vagy nem hanyatlik, ez a kérdés Dél-Kaliforniában nem kelt hevesebb izgalmat. Az oroszokat is jobban érdekli Amerika, mint Európa. Európa leginkább önmagának érdekes. Ki szeresse Európát, ha nem az európaiak?

 

*

 

Újra kell gondolnunk annak a kultúrának az alapvető értékeit, amely a század nagy háborúit, diktatúráit, táborait létrehozta. Európának legalább annyira van oka önkritikára, mint öntudatra. A második világháborúval és a gyarmatbirodalmak felbomlásával véget ért Európa szuperioritásának a korszaka. A nukleáris korszak Európa inferioritását hozta magával. A földrész mindkét fele átengedte szuverenitását a háború vagy béke kérdésében a területén állomásozó csapatok főparancsnokának. Akinek a legfontosabb kérdésbe nincsen beleszólása, annak a helyzetét az inferioritás szó pontosan jellemzi. Szuperioritás és inferioritás után Európának autonómiára van szüksége. Intellektuális autonómiára mindenekelőtt.

 

*

 

Századunk első felében Európa a terjeszkedő, sértett, visszavágni óhajtó nacionalizmusok székhelye volt, és magával húzta a világháborúiba a gyarmatait. Marakodó nemzetek darázsfészke, ahol mindig kellett valamilyen eszme egymás legyilkolásához. A vallási nézeteltérések sem voltak rosszak, de a nemzeti önérzet még alkalmasabb formulaként kínálkozott az egymás elleni hadviselés igazolására. Sűrű kontinens, több agresszió, a nagy torlódásban könnyű megsérteni egymást. Vereségéig, megaláztatásáig Európa az ostoba nemzeti gőg frazeológiáját terjesztette el az egész földön. Ha tehették, akkor a kicsik is le akartak csípni a másik földjéből valamit, akkor ők is nagyobb élettérre pályáztak, bizonyítván, hogy csak az nem imperialista, aki nem elég erős hozzá. Így rendeződtek a nemzeti ügyek, nagyhatalmi döntésekkel, megszállásokkal, annexiókkal, területcsatolásokkal, amelyeknek elhatározásában az érintett lakosok igénye számított a legkevésbé. Érzékelhető volt a kulturális folytonosság a feudális hódítások, valamint a nagy és kis imperializmusok hódításai között.

 

*

 

Rendszerváltozások ezt a helyzetet nem változtatták meg. A Szovjetunió ugyanolyan imperialista hatalomként viselkedett, mint a cári Oroszország, csak még egy univerzalista ideológiát is hozzá tudott kapcsolni a legnagyobb lélekszámú európai nemzet kemény, gyarmatosító terjeszkedéséhez. A versailles-i, a müncheni és a jaltai döntések mind ugyanannak a logikának az állomásai. Mivelhogy az emberek millióinak a sorsáról az ő megkérdezésük nélkül döntöttek, ezek mind az imperialista logika szimbólumai. Természetes, hogy a nagyhatalmak vezetői elrendezik egymás között népeik sorsát. A nagy emberek szívesen rajzolnak egy pálcával vonalakat az előttük kiterített kontinensre. Azonosulva államukkal, az európai kisemberek is fájdalmasan kicsinek érezték magukat, és országuk nagyobbodását kívánták. A kontinens lakóinak jelentős kisebbsége érdeklődően vagy éppen tetszéssel fogadta azt az ideát, hogy Napóleon után Hitler próbál egy új Európát, birodalmi nagyteret csinálni, hogy az egész kontinens német vezetéssel egy állam legyen. Ez a vállalkozás mégsem tudott sikerülni, a többi nép nem bírta belátni, hogy miért rendelje alá a saját ügyét a németek ügyének. A nacionalizmus nem elég a világhatalomhoz. Aztán a szovjet szocializmusnak sem ment, mert ez ugyan internacionalista jelszavakat hangoztatott, de mégiscsak Moszkvának rendelt alá mindent. Az amerikai liberalizmusnak sem megy az imperializmus, mert a liberalizmus bumerángnak bizonyul. A kapitalista világpiac nem az a médium, amelyen nemzeti monopóliumokat meg lehetne tartani.

 

*

 

Európa nemcsak katonai hatalomként mondott csődöt a második világháború végére. Azzal is, hogy a kontinentális Európa nagyobb része erkölcsileg gyámoltalanul behódolt azt megelőzően a fasizmusok szövetségének. Európai humanizmus? Európa a városok tönkrebombázásának, a totális háborúnak, a koncentrációs táboroknak a színtere és szimbóluma lett. A zsidók eltávolítása és kiirtása az európai hitleristáknak nem okozott különösebb nehézséget, komolyabb ellenállás nem mutatkozott. A politikai és erkölcsi hatalmak bele tudtak törődni a kész ténybe. Senki sem adta ki a parancsot az auschwitzi gázkamrák és krematóriumok lebombázására. Az európaiak a nagy mocsok részesei lettek. Nem maradt erkölcsileg épen semmilyen politikai intézmény. És ezután következett a kommunizmus bemutatkozása a kelet-európai színpadon. Megtörtént. A közönség már nem tapsol. Nehéz a játékot füttykoncert ellenére is folytatni. Kiderült, hogy ez a nagy ábránd is csak egy régimódi térhódító hatalommánia.

 

*

 

Az európaiak szégyenét a második világháború utáni politikai rendezés fokozta. Létrehozta ugyanazt az abszurdumot, ami két világháború oka volt a földrészünkön: a két katonai szövetséget, tömböt. Az új elem csak annyi, hogy ezúttal az európaiak a nagy katonai játszmában lesüllyedtek a csatlósok vagy a kisebb szövetségesek rangjára. Ne abból a képtelenségből induljunk ki, hogy Európa maximálisan meg van tömve fegyverekkel. Ezek a fegyverek valószínűleg csak tárolási problémát fognak jelenteni. Induljunk ki abból a valószínűbb eshetőségből, hogy nem lesz háború. Mi lesz akkor?

 

*

 

Mi lehet Európa funkciója a világban? Valószínű, hogy Európa szolid harmadik, esetleg második lesz a gazdasági nagyhatalmak rangsorában. Valószínű, hogy az európai dolgosság itt-ott kisebb gazdasági csodákat eredményezhet. Ahány nemzet, annyi csodalehetőség. Volt már szó svéd, német, olasz, angol, finn csodáról. Kelet-Európa most igazán válságövezet, de egyszer talán még innen is jöhet valami érdekes.

 

*

 

Az imperialista korszakból kifelé haladunk. Az élet olcsósága a szegény országokban és fölértékelése a második világháború utáni Európában lehetetlenné tette, hogy konvencionális fegyverekkel győzni lehessen a kezdetleges, de a saját térségüket védő színes nacionalizmusokkal szemben. Bebizonyosodott, hogy katonai erővel Európa nem jut sokra. A géppisztolyos, színes fiatalemberekkel szemben az európaiaknak nincsen fölénye. Sokan vannak és elszántabbak. Ugyanezt később az amerikaiak és az oroszok is kénytelenek voltak megtapasztalni. A harmadik világban nemcsak a munkaerő, az embervér is olcsóbb. Európaiak csak addig tarthatták a gyarmataikat, amíg a többi kontinens lakóinak nem lett gépfegyvere, amit kezelni nem nehéz. Európa szuperioritásának a haditechnikai fölény volt az alapja. Olcsón vásárolta meg és olcsón foglalta el a gyarmatait, fenntartásuk azonban megdrágult. A második világháború után az angolok, a franciák, a hollandok, a belgák és a portugálok mind kénytelenek voltak sorsukra bízni a gyarmataikat, mert polgáraik nem akartak meghalni saját államuk fennhatóságáért más népek fölött. Megtelt a térkép új államokkal. Európa egy a többi földrész között.

 

*

 

Imperializmusok dekadenciája, autonomizmusok szenvedélyes kibontakozása. Az egyes államok világhatalmának vége. Nincs állam, amely akár az egész európai kontinensen uralkodni bírna. A globális hatalom és globális felelősség a tegnap nyelve. Ritkán lehet egy népet úgy megszállni, hogy az ne tudjon előbb-utóbb talpra állni. Minden birodalom alól új erők nőnek ki, és veszélyeztetik a központ egyeduralmát. Egy globális hatalom globálisan sérthető. A nagy sok mindent nem tűrhet el a maga befolyási övezetében, és időnként rendőrgesztusokra kényszerül, ami a kisebbeknek eszébe sem juthatna. Ezekből a rendőri akciókból nem sok öröm származik. A katonai hatalom egyre használhatatlanabb. Az imperializmusok évadával együtt egy egész kultúrtörténeti korszak véget ért. Az imperializmusok talán csak történelmi epizódok voltak a planetáris civilizáció kialakulásában. Világhatalmi szerepüket hátrahagyva a nemzetek fölveszik természetes nagyságukat, akkorák lesznek, amekkorák valójában. Nem baj, ha egy nép kénytelen elfoglalni valóságos helyét a népek sokfejű és egyenrangú közösségében. Nem baj, ha egy nép a tehetségétől nagy, és nem attól, hogy meg tudja ijeszteni a többieket. Aki csak ijesztgetni tud, az elbutul. A szupernagyokat megbénítja az ő roppant erejük, ha nem akarják Armageddont, vigyázniuk kell, nehogy összeütközzenek. Eközben a kicsik fölélénkülhetnek, kísérletezhetnek. Európa a kisebbek koalíciója.

 

*

 

Nyugat-Európának jót tett, hogy megszabadult a gyarmataitól. Jót tett annak a belátása is, hogy a katonai imperializmusnak tulajdonképpen bealkonyult. Talán nehéz megszokni, hogy nincs már birodalom, de lehet anélkül is élni. A nyugat-európaiak rájöttek, hogy meg tudják vérontás nélkül is csinálni az európai nagyteret, egyszerűen azzal, hogy egymás között mindinkább megnyitják a határaikat. Az európai polgár számára a fegyveres terjeszkedésnek nincsen értelme. Nyugat-Európában a demokratikus belviszonyokat követték a demokratikus külviszonyok. Irreális hatalmát elveszítve, Európa komoly lépést tett belső egyesülése és az európai civil társadalom emancipációja felé. A föderális megoldások elég sikeres gyakorlata bizonyítja, hogy a demokratikus jogszerűség alapján a regionális-etnikai problémák többsége tárgyalások útján megoldható vagy enyhíthető. Az államon belüli demokratikus technikák az államok közötti viszonyokra is konzisztens módon kiterjedtek.

 

*

 

Minthogy a szovjet-orosz szférában a bürokrácia maga alá rendelte a civil polgárt, a szocialista államok között is a legutóbbi időkig katonai-bürokratikus szubordináció érvényesült, és még nincs megbízható jele annak, hogy erről már csak múlt időben lenne okunk beszélni. Keleti közép-európaiak, lassan, óvatosan húzódunk a nyugat-európai unió felé. A Közös Piacnak csak olyan államok a tagjai, amelyek, ha maguk korábban nem voltak demokráciák, a közelmúltban azzá lettek. Miért állna meg ez a sor éppen az Elba folyónál? – kérdik azok, akik az Elbától keletre laknak. A demokráciák sokfélék lehetnek, de vannak összetéveszthetetlen, közös kritériumaik: az alapvető, személyes szabadságok megléte vagy hiánya. Aki ezeket a formális szabadságjogokat nélkülözhetetlennek tartja, annak nem áll módjában intellektuális kompromisszumot kötnie ezeknek a jogoknak felemás, részleges, alkalmi és engedményszerű variánsaival. Más a politikai és más a szellemi kompromisszum. Az előbbi szükséges, az utóbbi nem. Ahhoz, hogy Budapesten, Prágában vagy Varsóban is megtörténjen az, ami Athénban, Lisszabonban és Madridban megtörtént – a diktatúra belső elbizonytalanodása és felbomlása, majd a demokratikus politikai intézmények alkotmányos bevezetése –, ahhoz – eddigi tapasztalataink alapján úgy véltük – a szovjet csapatok szerződésszerű távozása szükséges, amit a világ mai állása szerint amerikai csapatvisszavonásnak kell ellentételeznie. Amíg ehhez a szuperhatalmi egyezséghez el nem jutunk, marad a rendszerkritikai oppozíció, ami átfogóbb, mint a kormányzati oppozíció.

 

*

 

Megjelenik azonban az új típusú ellenzék, amely zárójelbe téve a számára megoldhatatlant, tárgyalásokat javasolva minden érdekelt félnek a tényleges kérdésről, a csapatok visszavonásáról, abból a premisszából indul ki, hogy már most is létrehozhatóak a civil társadalom változatos intézményei. Össze lehet jönni köztereken nyílt beszéddel, és nem kell tartani a fizikai brutalitástól. A csapatok jelenlétében is van autonómia és szabad kezdeményezés. Az államszocialista bürokrácia egyszer csak nem tud hinni abban, hogy szilárd a helyzete. Mindenki új szerepet keres magának. A plurális demokrácia lidérce megszállja az egypártrendszer funkcionáriusainak szorongó tudatát. Akkor is nehéz demokratikus legitimáció nélkül kormányozni, amikor a nép meghúzza magát, a hatalom pedig magabiztos. De ha az értelmiség zendül, a nép zúgolódik, a hatalom pedig elveszti a biztonságérzését, akkor sok minden lehetséges. Annyi kudarc után talán először némi siker is. Amikor egyre többen mondják, hogy felgyorsult a változás, amikor egyre többen szimatolják a történelem jelenlétét, az ember nehezen tudja elkerülni, hogy a reményteljes forgatókönyv mellett el ne képzelje a történelmi katasztrófák buta repetícióját. Egyszerűen szólva valami stramm katonai megoldást, kijárási tilalommal és internálásokkal.

 

*

 

Nekem most úgy rémlik, hogy Magyarországnak ezúttal jobbak a külső és belső esélyei egy demokratikus fordulatra, mint bármikor eddig voltak. Különös jelenség, ha egy értelmiség kiemelkedik a közönyéből, és hinni kezdi, hogy amit akar, az ha el nem is érhető, de legalábbis megközelíthető. Földcsuszamlás az alkotmányos jogállam felé. Ehhez nem kell megrohamozni a Rádiót és feltörni a fegyverraktárakat. Az is elég különös, ha a Rádió emberei kezdenek úgy beszélni, ahogy gondolkoznak. Forradalom, amely abban áll, hogy az emberek kezdenek normálisan viselkedni. Lehet, hogy az autonómiák föllendülésének és a demokratikus forradalmaknak a korát éljük.

 

*

 

Ha a hadsereg már nem olyan fontos, akkor megnő az egyes ember fontossága. Egyre becsesebb az, ami személyesebb. Katonai hatalomként Európa nem első osztályú, de a személyesség versenyében még mindig tűrhetően áll. A standard, az elvont és a mennyiségi túl sokat hódított el a személyestől, a konkréttól és a minőségitől, ezért az inga most visszalendül. Van-e mű, amely inkább lenne maga is személyiség, mint a műalkotás? Nem igazolható, hogy a leghatalmasabb országok a művészetben is a leghatalmasabbak. Gazdag országoknak nem biztos, hogy gazdag az irodalma. Közömbös, hogy melyik író mögött mekkora ország áll. Tulajdonképpen csak az számít, hogy kinek mi jut az eszébe. Olyan dimenzió is elképzelhető, amelyben egy nép akkora, amekkora az irodalma. Ha a katonai értékek háttérbe szorulnak, akkor civil értékek elfoglalják a színpadot, ami az irodalomnak nem rossz. Van mit végiggondolni.

 

*

 

Az emberi személyiség tiszteletét alapvető európai eszmének kell tekintenünk. Ez határozza meg a dolgunkat: út kifelé a személytelenség kultúrájából. Az európai irodalomban nem csalódtunk. A magányos alkotókat nem lehet legyőzni, a remekművek nem veszítik el az érvényüket. Az irodalom a civil társadalom öntudata. Mi, európaiak annyira vagyunk bölcsek, amennyire az irodalmunk az. Annyira van igazunk, amennyire az irodalmunknak igaza van. Nem kell ilyen vagy olyan eszmét hirdetnünk, hanem el kell látnunk az emberi megértésében hagyományosan ránk háruló feladatunkat. Ebben a társaságban ki-ki szembenéz a maga sorsával. Az irodalom adja az emberiség érintkezéséhez szükséges alapvető szimbólumokat. Az irodalom tartja karban a humanizmust. Az irodalom által belebújunk az emberiség bőrébe. Összedugjuk a fejünket az elmúlt korok legértelmesebb embereivel. A múlt írásos művei közül az irodalom a legértelmesebb. A klasszikusok vénülve erősödnek. Annak, aki egy kissé körülolvasta Európát, kontinensünk dialogikus összetartozása nem vadonatúj felismerés. Annyi minden hallatszott már Európa dekadenciájáról, hogy kezdjük ezt a lehetetlen földrészt megkedvelni. Kivált ha egy időre itt hagyjuk, és messziről, tengerentúlról nézünk vissza rá. Amit otthon nem értékelünk, azt a távolban értékelni kezdjük. Igazán nem csúnya és nem is buta kontinens, művei elég jó minőségűek. Az európaiak agyát újabban kevésbé homályosítja el valami kollektív nagyzási hóbort, ezért jó esélyeik vannak a világ behatóbb megértésére. Ha már így összeszorultunk ezen a kis helyen, okosabb megismerkednünk egymással. Az európai irodalomnak dolga van: tágabb környezetünkben újonnan meglátni személyes és kollektív önmagunkat. Látjuk Európát a maga hasonlóságaiban és változataiban. Különösségünk összefügg a hosszabb időtávra visszatekintő kollektív emlékezéssel. Leginkább ebben lehetünk erősek: az önmagunkról való reflexióban. Önmagunk? Hol van ennek a fogalomnak a határa? Ez már nem lesz nemzeti tudomány. Otthonunkból szertekalandozva egy új transznacionalizmus a kihívásunk. Komparativizmus, hogy ne relativizmust mondjunk. Az a legfontosabb, hogy mi magunk milyen értékeket választunk magunknak. Az európai kísérlet? Hogyan lehet a nemzetek közötti kapcsolatokat a személyek közötti kapcsolatok magasabb szintjére emelni? Melyik viszony személyesebb a szerző és az olvasó együttléténél? Hogyan lesz az internacionálisból interperszonális? Az európai kulturális közösség léte megelőzi az európai politikai közösséget. A valóságot általában utólag szokták észrevenni, akkor, amikor már régen van, akár a betegséget vagy a szerelmet. Egyszer csak kimondják, nevet adnak neki. Igen, Európa van.

 

*

 

Minden közösség ereje az embereiben van. Képesek-e alkotó kezdeményezésekre? Hogyan tudják minél kevesebb emberöléssel és erőszakkal megoldani egymás közötti nézeteltéréseiket? Az alkalmas, a sikeres, a túlélésre képesítő életstratégia megválasztása intelligencia kérdése. A hajlékony, megbízható, tehát művészi életviszonyok és viselkedések önmagukban elsőrendű céljai egy kultúrának. Az érett és tisztán látó személyiségek legyőzhetetlenek. Az emberi ügyek elrendezésének bölcsessége: ez az a legfontosabb változó, amelyhez képest minden más paraméter csak függő helyzetben van. Hogy mennyi számítógépet csinálunk és használunk, ez még nem kizárólagos ismérve annak, hogy mennyire vagyunk intelligensek. Hogy Európa lesüllyed-e vagy sem, az nem utolsósorban az európai irodalomtól, az európai emberek félretolt, de a sarokban ott leselkedő öntudatától függ.

 

*

 

Európa szellemi exportcikkeivel megbutította, megfertőzte a földgolyót. Többé vagy kevésbé elvakult nacionalizmusok haragoskodnak minden földrészen; népek válnak ki nemzetekből, és lesznek maguk is nemzetté. Leszegett állal, szembe nem néző, mosolyogni nem tudó szemmel mondják a magukét a sértett identitások. A két világháborúban az európai nacionalizmusok nagyjából kitombolták magukat. Nincsen újabb tombolási kedv. Neki-nekilendülnek, erőlködnek, de már nincs meg az agressziótömeg a harcias nacionalizmushoz. Születőben az euronacionalizmusok, amelyek se többet, se kevesebbet nem kívánnak a maguk nemzetének, mint méltányos helyet a többi nemzet között.

 

*

 

Európában sokkal nagyobb a laksűrűség ahhoz, hogy a hadművészet teljesítményeit értékelni tudjuk. Hátunk mögött a két világháborúval, nincs okunk büszkélkedni. Megtermékenyítettük a világot a diktatórikus nacionalizmusokkal, amelyek hol jobboldalinak, hol baloldalinak állítják magukat. Expanzív, fegyveres eszméket szállítottunk a többi kontinensnek, megvették a gyilkoló termékeinket és az eszméinket. Újdonsült nemzetállamoknak kedvük támadt egymásnak esni sértett identitásaik védelmében. Irak és Irán háborúja – ahogy a dölyfös vezetők nagyvonalúan százezreket dobnak a tűzbe – az európai háborúk még abszurdabb mása. Ez a mi földrészünk most nem erőszakpárti, szóra illik szóval válaszolni. Kell a szó, hogy meg tudd védeni magad.

 

*

 

A verbális Európa a dolgok elrendezésének jogszerű, tárgyalásos módját keresi. Átbeszélni a katonai konfliktusokon. Ezeket a merev dichotómiákat bonyolult elemzésekkel viszonylagosítani, ez a tipikus európai harcmodor. Szóra, vitára, közös értékek elfogadására, civilizált szabályok betartására bírni rá a másikat. Természetes, hogy a világ tele van Európa-ellenességgel és sértettséggel Európa iránt. Nem muszáj szégyenkezőn igazat adni mindenféle Európa-ellenes haragnak és előítéletnek, tudjuk, hogy van itt is egy-két jó dolog, de az európai patriotizmus inkább érdeklődő rokonszenv, mint szenvedélyes mi-tudat.

 

*

 

Sokat öltünk és haltunk ahhoz, hogy most már tapintatosabban akarjunk megférni egymással, hogy most már ne magasztosítsuk fel a marakodás szenvedélyeit, és hogy már ne a többiek ellen legyünk szolidárisak egymással. Az európai ember új öntudata abban állhat, hogy a magáénak kezdi érezni ezt az oly sokféle tájat és házat, nyelvet és ennivalót, amelyeknek egymás között van valami familiáris ismerőssége. Európai az olyan ember lesz, aki tudatában lesz annak, milyen kényes feladat együtt élni egymással ezen a megkisebbedett, tarka félszigeten.

 

*

 

Nincsen már semmilyen univerzalisztikus színezetű ideológiai mentség a szomszédok elleni fenekedésre. Közép- és nyugat-európaiaknak nincsen okuk arra, hogy vadidegenekként nézzenek egymásra. Tanúi és részesei vagyunk a mi-fogalmunk kitágulásának. A nemzeti keresi a helyét az európaiban. Logikus, hogy ezzel párhuzamosan megjelennek az Európa-ellenes lokalizmusok. Napirendre kerül a népi kultúrák önvédelme az integrációval szemben, amely indokolatlan sietséggel cseréli ki a környezet tárgyait és fogalmait.

 

*

 

Európa nem lesz, hanem csinálják. Kimondott tudatossággal vagy csak úgy, egyre többen csinálják. Nem kellenek hozzá vad utópiák, inkább némi önmegfigyelés. Némi visszatekintés távoli kontinensekről erre a megkisebbedett tájra. Európai az, aki szereti, hogy itt kevesebb helyen több minden van, mert nem szeret unatkozni. Európai az, aki igényeli az emberi események szórakoztató sokaságát. Európai az, aki lemond arról, hogy egy nemzetállam szempontjait mindenek fölé helyezze.

 

*

 

Az ember abból csinál filozófiát, amije van. Én a legnagyobb európai teljesítménynek az európai városokat tekintem. Az európai városokban van mód a körültekintő sétára. Az olyan városokat, ahol nincsen mód a szemlélődő gyalogsétára, a lábam használatára: furcsálkodó, sőt tiszteletteljes idegenkedéssel nézem. Éppoly kevéssé hatnak az érzékeimre, mint a hölgyek a jogging állapotában. Nem kívánom, hogy a testek titoktalanok legyenek. Embertársaimban a személyiség spontán talányosságát figyelem a legnagyobb elismeréssel, a rejtett mosolyt. A városok rejtett mosolya, a városok megfejthetetlen és kimeríthetetlen talányossága, a denzitás mint misztériumhalmaz – ez az első számú európai vagyon.

 

*

 

Európainak tekintem a kontinuitás szellemét, amely nevetségesnek tartja azt az igyekezetet, hogy pusztítóan kimagasodjunk a történelemből. A házat, a kertet és a köztereket gondozni kell. Legyen elvonult magány, és legyenek helyek a találkozásra változatos sokaságban. Ágas-bogas mitológiáink összekapaszkodnak, tőlünk telhetően ápoljuk őket. Nem a semmiből jöttünk, felkeressük a dédanyák sírját.

 

*

 

A múlt ápolása és újraköltése itt több helyet kap az emberek tudatában, mint, mondjuk, Dél-Kaliforniában, egy olyan városnegyedben, amelyen a házak, az utak, a pálmák és a szökőkutak még egyévesek sincsenek, ahonnan nézve a jövő olyan nyitottnak látszik, mint az óceán. Poggyász-e a múlt, amit terhes cipelni? Kívánatos-e a jó közérzethez a kollektív amnézia? Erre a kérdésre nem lehet felelni. A csecsemő nem érzi rosszabbul magát, mint az érett korú ember. Közös emlékezet nélkül az emberek tudnak kedvesek lenni egymáshoz, de a szeretethez közös múlt kell. Az a sok régi dolog, hallottam mondani Európáról. Vonzódom a múlthoz, mert teste van, a jövő viszont testetlen, nincsenek jó történetei. Az én utópiám egy emlékezni tudó kultúra. Reflexív társadalom, amely időnként fel tudja függeszteni szükségleteit és szorongásait, és tud egyensúlyt tartani aktivitás és szemlélődés között.

 

*

 

Van, aki térben, van, aki időben gazdag. Ahol egy emberre kevesebb tér jut, ott egy emberre alkalmasint több idő jut. Akinek sok tere van, az az időt nem becsüli, vagy legalábbis fél tőle. Akinek sok emléke van, az nem rajong a nagy térségekért. A kis tér szellemes megművelése: ez európai törekvés.

 

*

 

A térkultúra és az időkultúra két különböző paradigmára épül. Az európai jelenben benne van az európai múlt, nemcsak mint megtagadott és lefeszegetett anakronizmus, hanem mint fenntartott hagyomány. A térkultúra is konzisztens, az időkultúra is konzisztens, nem állítunk közöttük rangsort, de indokolt, hogy mindegyiknek meglegyen a maga öntudata. Kultúráink történelmi arca tartósabb valóság, mint a válságaink.

 

*

 

Mivelhogy sok kultúra él itt egymás mellett, könnyebben ismerjük fel a szomszédok kliséit és a mieinket. A komparatisztika jó fegyvere a klisévadászatnak. Amikor felismerjük, hogy kollektív öntetszelgéseink majdnem úgy hasonlítanak a többi európai kollektív öntetszelgésére, mint két tojás egymásra, akkor átélhetjük azt a derűs felszabadulást, amellyel saját butaságainktól búcsúzunk.

 

*

 

A művészi társadalom az, ami az ipari társadalom után jön. Mit jelent ez a fogalom: művészi társadalom? Olyan társadalmat, amelynek jelképes alanya a művész, aki formát alkot élete anyagából. Alakot adni a telő időnek: tudni és csinálni, szellem és gyakorlat, ihlet és gesztus együttesen. Nem elég, ha az ember szakszerűen elvégzi a dolgát, művészien kell a maga mesterségét gyakorolnia. A művészi társadalom lényegénél fogva civil társadalom. Emblémája a különös emberi arc. Nem a kényelem, hanem a koncentráció, nem a kapás, hanem az adás a normája. A művésznek a polgár az inkognitója. A művész úgy viseli a polgárt, mint egy jó szabású, tiszta gyapjú télikabátot.

Ökológiai realizmus

Ha igaz, hogy Nyugatról nem kívánják bekapcsolódásunkat az Európai Közösségbe, mi vár akkor ránk: béna lesüllyedés parlamenttel és operával a harmadik világba? A magyar lakosság mind csökkenő iskolázottsága? Máris utolsó előttiek vagyunk Európában az egyetemi hallgatók korcsoportjukhoz mért számaránya tekintetében. Miközben mi úgy használjuk az Európa szót, mint fuldokló a mentőövet, észlelnünk kell, hogy nem várnak, nem repesnek értünk. A táguló és élénk belső forgalmat bonyolító európai ház metaforája értelmiségi és kisebbségi vonzalom tárgya. A nyugat-európai politikai retorikát átszínezi, ha nem is az idegengyűlölet, de valami türelmetlenség a kelet-európaiak iránt, akik így is, úgy is tarhások. Akkor is, ha menedékjogért folyamodnak, akkor is, ha otthon maradnak: nyugati pénz után ácsingóznak. Ha Kelet-Európában dűl-borul minden, mehetnek a segélyszállítmányok. Valami keveset talán ígér a kelet-európai üzleti terjeszkedés, de elég körülményes, a munkaerő nem olyan serény, mint Ázsiában, és ráadásul nem is olyan engedelmes. Fusermunka és nagy száj. A nyugati kisreálpolitikus, és ebből van mindig a legtöbb, fél minden instabilitástól, továbbá attól is, hogy a demokratikus eszkaláció éppenséggel instabilitáshoz vezet.

 

*

 

Az amerikai–nyugat-európai viszonyt tartósan jellemzi valami féltékeny és sértett neheztelés, a különérdek megfogalmazása és az a kérdés, hogy mennyire maradnak együtt egy békésebb korban is a hidegháborús korszak atlanti partnerei. Ennek a nyugati koalíciónak már így is vannak nem teljesen megbízható tagjai, a nyugatnémetek és a görögök, akik a keleti birodalommal határosan élnek. Ha lehetséges volna is átcsábítani egy Varsói Paktum-országot, kérdés, hogy mennyire lenne megbízható szövetséges az, aki csak az imént váltott szövetséget. Nem jó befogadni bizonytalan tagokat. A gazdasági és a katonai együttműködés egymást feltételezi. Az Európai Gazdasági Közösségnek egyelőre – Írországot kivéve – minden tagja egyszersmind tagja a NATO-nak is. Mérvadó nyilatkozat nem hangzott el a beltagok részéről, hogy semlegeseket is szeretnének integrálni, mivelhogy szükség van a nyugat-európai politikai közösség egyeztetett, határozott stratégiájára a különböző típusú szocialista országokkal szemben. Varsói Paktum-országok bekapcsolása a nyugat-európai politikai szövetségbe belátható időn belül szóba sem jöhet. A Nyugat kíváncsian és óvatos rokonszenvvel nézi a lengyel és a magyar fejleményeket. Lengyelország a féldemokratikus választás után kap huszonötmillió fontot Angliától. A mérvadóak jelentős része inkább úgy gondolja, hogy csak őrlődjön fel a keleti tömb belülről. Nem demilitarizálnak területet területért. Nem kívánják a szovjet tömböt politikailag egyenrangú partnerként elismerni csak azért, mert pusztító erő tekintetében egyenrangú ellenfél. Nem áll módjukban a Varsói Paktumból kialkudniuk bennünket.

 

*

 

Miért ne jöjjön létre egy kelet-közép-európai demokratikus federáció? Akár két országból vagy azok egyes szervezeteiből, intézményeiből? Egy finnesedő koalíció, közvetítő övezet, amelyben a kommunista pártnak nincsen kormányzati monopóliuma, és amelyet Moszkva éppen ilyenként elismer, nyíltan kimondva a Brezsnyev-doktrína halálát. Ez a közvetítő szféra mindenekelőtt emberekből áll, akik ott, ahol vannak, számot vetve a hely exigenciáival, nyugat felé is nyitnak, de nem csukódnak be kelet felé, és igencsak figyelmesek dél és észak felé, akik tudják, hogy a helyzetük bizonytalan, amíg szocialista szomszédjaik nem léptek határozottan a demokratikus átalakítás útjára, akik éppen ezért felvágós struccpolitika helyett a mediációra vállalkoznak, vagy éppenséggel a kísérleti terep szerepére. Ez a közvetítő övezet képes lenne a kelet-nyugati problematika enyhítésére azáltal, hogy két vagy több irányban fordít. Nem annyira más nyelvre, mint inkább más észjárásra. A Nyugatnak is érdeke a posztkommunista demokráciák viszonylagos stabilitása. A Kelet és a Nyugat között szükség van egy politikai lökés- és ütközésgátló zónára. Ha nem kergetünk illúziókat, akkor tudhatjuk, hogy nem kellünk a Nyugatnak közvetlen társként, direkt, azonos státusú szövetségesként, kellhetünk azonban indirekt szövetségesként. Az indirekt szövetséges más minőségben dolgozik hasonló célokon. Amíg a kelet-közép-európai demilitarizáció meghatározó mértékű nem lesz, addig is, amíg a mindinkább szimbolikusan itt tartózkodó szovjet csapatok ki nem vonulnak: kiépíthető a liberális és a demokratikus szocialista kísérleti mezők koalíciója.

 

*

 

Az esetleg kényszerítő katonai tényezőn túl is marad még egy és más, ami összetartja ezeket a kelet-európai országokat. Nevetséges volna most – mint egy bűnbandának szétszaladnunk mindenféle irányban, mintha sohasem láttuk volna egymást. Ülünk egy közös intézményi struktúrájú blokk süllyedő hajóján, a KGST-piac rozoga alkotmányán, nem érdemes most egymás ellen hadakoznunk rajta, és azt sem tehetjük meg, hogy a helyünket itt hagyjuk, mert végzetesen egymás mellé vagyunk települve már elég régóta. Nem hagyhatjuk el a földünket, a településeink pedig szomszédosak. Kell tehát egy demokratikus federáció. A Varsói Szerződést fokozatosan demilitarizálva, reformkísérletek józan, civil koalíciójává kellene átalakítani azt.

 

*

 

Stratégiai és etikai célunk a katonai semlegesség, ami esetünkben az élet-halál függés enyhített változata. A semlegesség nem közömbösség, hanem a civil cselekvés választása a katonai cselekvés helyett. Ha a Varsói Paktum a NATO-val valahol mégiscsak konfliktusba kerül, akkor mi is együtt pusztulunk. A katonai tömb lényege nem egyéb, mint a konfliktus láncreakciója. Megjegyzendő, hogy egyszersmind visszatartó tényező is, mivel a veszély olyan extrém, hogy a nagy játékosok óvakodnak bármilyen tűz elharapódzásától, és ezért féken tartják az amúgy esetleg egymásnak ugrani képes szomszédos kisnacionalizmusokat. Geostratégiai helyzetünk alapos mérlegelése nyomán a vágyak és lehetőségek összetévesztése helyett a realizmust javasolom, többirányú behatároltságunk tudomásulvételét és egy ennek megfelelő – éles szeműen liberális – határon átkelő stratégia kialakítását, amit nagyon is aktív és alkotó magatartásnak tekintek. Lehetséges volna például ilyen mediatív koalíciókat kialakítani semleges országokkal, továbbá olyan államokkal, amelyek rokonszenveznek a kreatív semlegesség eszméjével, de különböző, egyelőre elháríthatatlan okok miatt benne vannak valamilyen katonai szövetségben. Ehhez az kell, hogy mozgónak lássuk és ne tekintsük végérvényesnek az aktuális európai status quót. Vége a háború utáni korszaknak, a hidegháború kezdetén kialakított struktúrák nem elég rugalmasak. A szovjet térség nyugati és az atlanti térség keleti perifériája a dolgok erejénél fogva intenzívebb érintkezésben állnak egymással, mint a tömbközpontok. A nyugat-közép-európai liberális demokráciák és a kelet-közép-európai liberalizálódó szocializmusok egymással szerződéses együttműködésben létrehozhatják a mediatív övezetet. Nem érdekünk a kelet-nyugati konfliktus élesedése és a katonai-politikai mező bipolarizációja, mert az első NATO-atomcsapás mint felvonulási övezetre és a Szovjetunió érzékenységét kimélendő ránk van célozva, keletnémetekre, lengyelekre, csehekre, magyarokra. Ha kiéleződik a hidegháború, visszarándulhatunk ebből az épphogy-Közép-Európából Kelet-Európába. A két periféria gyakorlatias összefűződése hosszú távon előnyös a játszma összes szereplőjének, akkor is, ha most a tömbközpontok összevonják a szemöldöküket. A közvetítő övezetnek, amelyet mediatív vállalkozásnak is nevezhetnénk, lehetnek részei személyek, intézmények és államok.

 

*

 

Ahhoz, hogy Nyugat-Európa benn maradjon az Atlanti Szövetségben, kell, hogy legyen közte és a Szovjetunió között egy közvetítő szféra. Elképzelhető, hogy mi nagyobb megértést tudunk mutatni a két fél logikája iránt, mint amilyen megértést ők tudnak mutatni egymás iránt. Egy olyan Kelet-Európa és Szovjetunió, amely nem fenyegeti katonailag a Nyugatot, sokat ér. A Nyugat gyanakvásának enyhítéséhez és együttműködési hajlandóságának felébresztéséhez Kelet-Európa messzebb menő demilitarizációjára van szükség. A kölcsönös görcstelenítés feladata hárul ránk. Érteni egymás bonyolult szisztémáit és nem elveszteni a türelmünket. Tudnak működni nyugati típusú intézmények is ezen a területen, csak megfelelő helyi emberek kellenek hozzájuk. A közvetítő vállalkozás úgy is felfogható, mint kutatás, ismeretanyag és valami ennél több is. Számunkra kínálkozó politikai kísérlet. Mellesleg azt gondolom, hogy ez illik a legjobban Közép-Európához, a közvetítés, a kapcsolatteremtés, a kölcsönös dialógusszervezés, a megértés figyelmes kutatómunkája. Hogyan lehet finom kézzel, nem katonai eszközökkel, intellektuális eljárásokkal kezelhetővé tenni vagy éppen feloldani az érdek- és ideológiai konfliktusokat? Mint pszichiáter a kveruláns pácienseket, úgy kezelni a harcosokat, a törzsi ellenségeskedések őrzőit, a katonai nacionalizmus hagyományvédőit.

 

*

 

Emlékezzünk Széchenyi éleslátó realizmusára, tudta, hogy ebben a közép-európai monarchiában a régi formában megmaradni hátrányos, kiválni belőle viszont nem lehet. Most csináljuk meg a számunkra lehetséges minden irányú, mind a négy égtáj felé szertenyúló integrációt. Nem tudjuk kivonni magunkat a tulajdonképpeni kérdés hatálya alól: hogyan lehetne a szovjet térség liberális átrendeződését mindenféle erőszakos kitörés vagy betörés, mindenféle hiszterizáló erőszak-alkalmazás nélkül lebonyolítani. Érdekeltek vagyunk abban, hogy az egész szovjet térség bekapcsolódjék a világpiacba és a többpártrendszerű alkotmányos demokráciák társaságába. A nyugat-európai térség államai, intézményei és polgárai be vannak kapcsolva a világrendszerbe. Hogyan lehet a szovjet térségnek is bekapcsolódnia? Hogyan lehetne civilizálni a kelet-nyugati viszonyokat? Ez számunkra életbe vágó fontosságú, mert nekünk a status quo nem előnyös, nekünk új viszonyok kellenének. Szabadságszükségletünk bennünket szembefordít a tömbrendszer retorikáival.

 

*

 

Számot kell vetnünk azzal, hogy egyedül nem szökhetünk át Nyugatra. Nem hagyhatjuk itt a lengyeleket, cseheket, szlovákokat és délszlávokat, s hogy ez a sok szláv valamivel ellensúlyozódjék: a szívünknek kedves románokat. Tudomásul kell vennünk, hogy hol élünk. Nyugaton nem kellenek sem a politikai, sem a gazdasági menekültek, a belőlük származó propagandalehetőség már kevésbé csábos, mint azelőtt, már bizonyítva van, hogy nemcsak egyesek akarnak átlógni a másik blokkba, hanem egész országok. A Nyugat részéről nem elfogadható konzervatív válasz az, hogy ne mozduljatok. Viszont ésszerű válasz az, hogy ne hirtelenkedjétek el a dolgot. Ha mostanig tudtatok várni, akkor várjatok még egy kicsit. Készítsétek elő kívül-belül, otthon és a nagyvilágban a dolgot. Mivel? Többek között megfelelő ideákkal és a ti viszonyaitok önkéntes, belülről végrehajtott liberalizációjával. Ha a Nyugat ilyeneket mond, játszhat a szánkon kesernyés mosoly, fölösleges azonban elővennünk önsajnáló, kis nemzeti retorikáinkat. Látni kell, hogy kivel vagyunk egy hajón. Egyelőre Lengyelország, Magyarország és talán Jugoszlávia köthetne valamilyen praktikus közép-európai koalíciót, amely mások számára is nyitva állna. Együttesen szerencsésebben léphetünk fel Nyugaton, és hatékonyabban tisztázhatjuk a válságból való kilábalás stratégiáját és technikáit.

 

*

 

Itt az egészséghez nagy szívósság kell. Érzelmes meghittségben vagyunk a vereségeinkkel. Mindig eszünkben billeg a találgatás, lehet, hogy így lesz, lehet, hogy úgy, lehet, hogy jól, lehet, hogy komiszul. Egy átlagos észak-amerikai szemében ez furcsa, szomorú és meglehetősen cinikus felfogás. Mi pedig tudjuk, hogy lehet dolgozni a kudarc nagyobb valószínűsége mellett is, csak nagyobb edzettség kell hozzá. Kelet-Európa népeit hasonlóra gyalulta ez a fél század, van a jellegzetes problémáikban és gondolkodásmódjukban valami intézményi hasonlóság. Hasonló helyzetben hasonló reakciók. Közös múlt meghatározottságai. Tárgyaktól a bürokratikus stílusig. Mi tetszik jobban a nagyközönségnek, a nemzeti purizmus és visszanyesés avagy egy nagyvonalú Duna-parti kerti mulatság? Közép-európai – számomra ez a szó ennyit jelent: organikus beilleszkedés mind a négy égtájon az ökológiai környezetünkbe. A tágasabb Európába a többieket talán kissé megelőzve, de alapjában a régiónkkal együtt fogunk bekapcsolódni. Ne szálljon a fejünkbe, ha most nekünk egy kissé jobban menni látszik, ne bosszantsuk hetvenkedésünkkel a földieket. Egymásra támaszkodva szerencsésebb kezelésmódban részesülünk nemcsak a Szovjetuniótól, hanem a kontinens nyugati felétől is.

 

*

 

Közép-Európa fogalma többeket zavar, ingerel és vonz. Létezik, de alig meghatározható. Benne van a középen-lét és a között-lét kettőssége. Között vagyunk? Avagy középen is vagyunk? Foglal-e magában ez a fogalom – a sem ez, sem az negativitásán túl – valami pozitivitást is?

 

*

 

Ha szúrós kedvünkben vagyunk, jelentheti Közép- és Kelet-Európa fogalma a nemzetiségi viszályok és tekintélyuralmi rendszerek földjét is. Vannak és jöhetnek újabb nemzeti diktatúrák, nacionalista rendpártok. A szerbekről hallom, megmámorosodtak szerbségük harcias öntudatától, haragszanak a többiekre, az albánokra a leginkább, de a nyugati délszlávokra is, és eközben elfogadják az új szerb vezér tekintélyuralmát, mert bőven merít a nemzeti retorikából. Meddig el nem bírt menni a román nacionalizmus extrém demagógiája! Mintha a baloldali diktatúrák hajlamosak lennének átcsusszanni jobboldali diktatúrákba. Félő, hogy a Nyugat-Európában megenyhült nemzeti konfliktusok kelet felé haladva egyre engesztelhetetlenebbek, és hogy a felek egyre megnemalkuvóbbak. Merev, agresszív, végsőkig elmenni hajlandó nacionalizmusok. Könnyű nacionalistának lenni, nem kell hozzá túl nagy szellemi erőfeszítés. Sokszor kell bizonykodni, hogy mi sem vagyunk alábbvalók a többieknél, majd hozzá kell tenni: sőt!

 

*

 

Keletkezni látszik egy törékeny lengyel-magyar-szovjet háromszög, mindhárom országban egy felvilágosultabb elit megpróbál kibontakozni a sztálinista struktúrából. A felvilágosodott koalíció összeroppanhat a nacionál-sztálinizmus nyomása alatt, ami viszont ezeknek a rendszereknek az inherens kísértése. Hideg nyugati elme továbbra is kitart ama nézete mellett, hogy a Nyugatnak szüksége van egy katonai limesre, amelyen túl a barbárok kedvükre öldöshetik egymást. Lehet, hogy a régió embereinek a bőre alatt ott lakik a barbár? Civilizáltak és barbárok egy bőrbe varrva? Mi más lenne a pogromig is elmenni tudó nemzeti gyűlölködés, mint barbárság? Rányílik az ajtó az Ázsiáig érő xenofób vadulásokra. Indiában – írókollégák mondják – nyelvi közösségek ölik egymást. Miért ölik az üzbégek a meszheteket? Miért az azerbajdzsánok az örményeket? Miért a bolgárok a törököket? Keresztények a mohamedánokat, mohamedánok a keresztényeket, hogy a zsidókról ne is szóljunk. A nacionálbarbárok térségünket harmadik világgá változtathatják át. Mind képes megölni a szomszédját. Századok alatt nem bírtak összeszokni.

 

*

 

Működhet-e itt a nemzetiségi konfliktusok nyugati-racionális enyhítőszere, a demokratikus federalizmus, a nemzetközi liberalizmus, amikor a népek csak azt ismerik, hogy vagy feljebb, vagy lejjebb; az egyenrangúságban nem bíznak, trükköt látnak benne? Lehet-e bízni románok és magyarok összemelegedésében? Lengyelországban már alig van zsidó, az antiszemitizmus azonban még fel-fellobog, mondják. Irigység, gyűlölködés és harci kedv elmúlhat-e valaha is? Az azerbajdzsán orvosok megmutatták a szülőotthonban az örmény nőket a pogromcsőcseléknek, az meg keresztet hasított a mellükre, hátukra, és lekergette őket az utcára meztelen. A polgártársaik tették ezt, a többi, más vallású szumgaiti lakos, akikkel addig megvoltak valahogy, és akik most egyszer csak megőrültek.

 

*

 

Szembeötlően diszkontinuus kultúrák. Egy-egy nemzedék életrajza is lehet többszörösen szaggatott. A szerepek is ilyen hasadtak. Létezik-e a gyakorlott köpönyegforgatóknak valami szilárd váza? Vannak-e ezek az emberek egyáltalán? Vagy ez a forgandóság csak életrevalóságuk jele volna? Panasz, megbántottság, sértettség, ressentiment. Labirintusba, inkognitóba, föld alatti zugokba rejtőzik az ember, az odú mitológiája. Hiányzik errefelé a polgári regény, amelyhez kontinuus szerepek kellenek. Hiányzik a polgári társadalom. Van avantgárd robbanás a század elején, mozgalmak és ideológiák indulnak el, amelyek végül is beletorkollanak a nacionálkommunista diktatúrákba. Bennünk van az autoritárius ember és ő maga mint a saját bohóca; bonyolult összenevető és együtt gyűlölködő cinkosságok. Adamot, Danilót úgy értem, mint magamat. Amit írnak, amit mondanak, amit a fantasztikus pofájukkal játszanak. Jó napot, Havel úr, kár, hogy nem lakik a szomszéd utcában, mondom a képernyőnek. Etnikai? Esztétikai? Etikai rokonság? Merő véletlen? Most adieu, disszidens szerep! Nem fogunk nélküle fázni?

 

*

 

Lengyel és magyar autonómiára vágyó értelmiségiek kénytelenek vagyunk tudomásul venni saját hatalmunkat. Nem vagyunk kénytelenek a továbbiakban a romantikus áldozatot és kívülállót alakítani. Az önmagát egyre nyomatékosabban kormányozni akaró közvélemény hatalommal, tehát felelősséggel is rendelkezik. A szerepek még nem váltak külön. Írók politizálnak, vagy egyre dühösebben utasítják el maguktól a politizálást. Irodalom és politika nem vált még el. Megfigyeljük és kommentáljuk a megtörténteket, ezzel olvasóink véleményét befolyásoljuk, mi ez, ha nem hatalomgyakorlás. Riporterek megkérdezik: vége az antipolitikának? Tanácstag lett, uram? Jelölteti magát képviselőnek? Egy barátunk egy másik barátunknak teljes komolysággal azt mondja, hogy ő jövőre miniszterelnök-helyettes lesz. Izgatottan mondja ezt. Egyébként okos és jó humorú ember. Lehet, hogy egy kicsit mindenki megőrült?

 

*

 

Előállt egy olyan helyzet, amelyben a kommentárnak még hatalma van, talán mert még nem vált külön az, ami kifejlett polgári demokráciákban már régen külön van. Annál is inkább így van ez, mert az egész változás a művelt középosztály munkája. Ez a réteg odafigyel a megjelenő szövegekre. A mai értelmiség úgy csinálja a politikát, mint a múlt század derekán a liberális nemesség. Ennek is, annak is megvan a független megélhetése, akkor is valaki, ha nincsen politikai hatalma, személyes tekintélyével operál. A politizálás akkor is úri fényűzés volt, ma is az. A politikacsinálásnak megvolt a nemesi hagyománya, amihez hozzátartozott az irodalom és a politika közötti fluktuáció. Talán mert ez még mindig inkább politikai, nem pedig polgári társadalom. A politikai társadalom inkább a hatalom nyelvét beszéli, nem a pénz nyelvét. Tanúi vagyunk a kitáguló politikai értelmiség uralmának. A kitáguló politikai értelmiség a posztkommunista polgárosodás avantgárdja.

 

*

 

Az alapmassza még mindig a plazmatikus ember, az alkalmazkodás professzionalistája. Az emberi gyanús. Ha ismerőseink átváltozásait követjük, akkor fölmerül a kérdés, hogy vajon az ember szuverén konzisztenciája nem csupán arisztokratikus álom-e, merőben szellemi követelmény, aminek az emberi tényállás nem felel meg? Mélyen kétségbe vont embereket látok, állítani próbálják magukat, inkább gyámoltalanul, mint parádésan.

 

*

 

Történelemnek én a nem várt dolgok váratlan sokaságát nevezném. Az erőviszonyok hirtelen eltolódását. Olyan áramlat ez, amely visz mindannyiunkat magával. Minden hiteles szöveg hozzájárul az erőviszonyok látványos módosulásához. Ez a térség az önmeghatározás állapotában él.

 

*

 

Minden regényíró a maga módján foglalkozik műfaja nézőpontjából a cselekmény, az akció, a kaland problémájával. Kézenfekvő: a létezés mint kaland. Az írói túlélés mint kaland. Az alkalmazkodás és az elrugaszkodás dilemmája. Realizmus és radikalizmus. Közép-európaiság: a bennünk hordozott, kivethetetlen dilemmák tudatosítása. Nincsenek a huszadik századi kelet-közép-európai történelemben folyamatos hagyományok. Ránk kényszerítődött a változás. Állandóan átmeneti állapotban élünk. Kétszáz éve tart ebben a régióban a késleltetett átmenet a polgári társadalomba. Ha kétszáz éve átmenetben élünk, akkor vajon nem éppen ez a tartós valóság? Akkor vajon nem éppen ez a kétszáz éves történelem Közép-Európa lényege? Hozzátartozik a zsidó kultúra múltja és kiirtása egyaránt. Hozzátartozik a mai antiszemitizmus is, noha már számos országból eltűntek a zsidók. Hozzátartozik a kérdés, hogy a közép-európai alapszemélyiségnek melyik énje fog győzni, az idegengyűlölő vagy a többiekkel méltányosan együtt élni tudó.

 

*

 

Közép-Európa mint politikai egység nem létezik, csak mint a provincializmusokat meghaladó kulturális ellenfogalom. Ténylegesen csak a nemzetállamok léteznek és az őket összefogó Varsói Paktum. A kulturális ellenfogalom egyszersmind értékfogalom a ravasz és szívós nacionalista zsarnokságokkal szemben. Kelet felé, nyugat felé rajtunk át vezet az út. Most talán a nyugati szeglet expandál. Most itt Budapesten tartanak kongresszusokat, legközelebb talán Kijevben vagy Tbilisziben találkozunk. Föl fogjuk fedezni, hogy ott is két szeme van az embernek. Megy a Nyugatvonat keletre.

 

Individuumok Európája

Igen, ma ez a választott témánk, az individuumok Európája és nem a kollektívumoké. Nem a nemzeteké, az államoké, a vallásoké vagy az osztályoké. Nem a szakmáké, a szervezeteké, az intézményeké. Hanem az olyan műveké, amelyekből csak egy van, akárcsak mibelőlünk. Adassék illő tisztelet a transzindividuális alakzatoknak is, de ez most nem az ő órájuk. Nem a könyvtáré, ahol egymás mellé állnak valamilyen osztályozási elv szerint a magányos szerzők (noha igényeljük a könyvtárakat, és némelyiket szeretjük is), de mi most nem az elvont, illetve a könnyen kézbe vehető Európáról beszélünk, hanem arról a megfoghatatlanról, arról a kimerikus identitásról, amely újabban egyre hevesebben keresi magát, amelyet inkább csak sejtünk, de magunk elé idézni nem tudunk, meghatározni még úgy sem, ami után konferenciák százain nyomoznak okos európaiak, keresve azt a nagyvonalúan felfogott európai humanizmust, amelybe ez is meg az is belefér, amelybe mi magunk feszengés nélkül beleférünk, keresve önmagunkat. Szellemi találkozások idő- és térhálózatáról beszélünk, amelynek végtelen számú konfigurációja van. Mindegyikünknek megvan a magunk Európája olvasmányokból és utazásokból, konfliktusokból és barátságokból, egyedi eset mindahány, sőt időnk múlásával a mi Európáink is módosulnak. S ha egyetlenegy ember Európája már ilyen bonyolult valami, hogyne lenne az minden európai Európája, hogy a távolabbi szomszédokat ne is említsem, s hogyan lehetne a végtelen szövegből, amely e tünemény leírásához kellene, egy egyedi kollázst szerkesztenünk, magunkhoz, önökhöz és találkozásunk alkalmához illőt?

 

*

 

Úgy döntöttünk, hogy az egyének Európájáról beszélünk, mert minden eredeti mű deviáció. Mert a deviánsból lesz a normális, mert az autentikus normalitás útja a deviancián át vezet. Az európai kultúrát szemlélhetjük úgy is, mint deviánsok összeesküvését. Amikor egy tiszteletre méltó intézmény díjat ad személyeknek, akkor számot kell vetnie azzal, hogy hozzá képest elhajló, az intézmény komoly általánosságához képest furcsa jelenségeknek ad díjat, alkalmasint mennyiségszerűen is absztrahálhatót, művekért személyeknek, akik a belső tisztánlátás állapotában a sorsukkal szembesülnek, a ballisztikus görbével, amely egy ponton véget ér, embereknek, akik a munka hevében zárójelbe teszik az intézmények képét és ügyeit. A tisztánlátás órája, amelyben a műalkotás alakot nyer, kirekeszti mindazt, ami nem tartozik a formáláshoz, figyelmen kívül hagyja tehát a hívásokat és kötelességeket, és nem tisztel a mű individuális igazságán kívül semmilyen transzindividuális igazságot. A koncentráció autisztikus állapotában, amelyben a művek előállhatnak, még minden lehetőség nyitva van, és semmilyen megoldás sem szent. Ez a szentségtörés órája, amelyet akár szentnek is nevezhetnénk. Nincs kultúra szentségtörés nélkül. Védelmezzük tehát a képzelet egyszeri villanásait, amelyek minden megállapodástól elszakadnak, gyászosan tudva, hogy majd visszahanyatlanak a konvencióba és a könyvtárba.

 

*

 

Az európaiakat valami különös szellemi viszketegség fogta el, imádják úton-útfélen használni ezt a melléknevet: európai – és közben nyugtalanul firtatják, hogy mit is jelent. Az európai közösség keresi a maga identitását túl az integráció egyes intézményein, túl a Közös Piac fórumain. Volt az európai arrogancia, aztán jött az európai megalázottság, most jön az európai autonómia, ami nem tud komparatív önvizsgálat nélkül létezni. Mi az a közös érték, ami transznacionálisnak tekinthető, amely mindenütt megvan? Amikor azt mondtuk, hogy verbális kontinens, akkor azt mondtuk, hogy a reflexió kontinense. A reflexió individuális művelet. Egyéni szükséglet, okoskodó, rákérdező, fecsegő, a beszédben örömüket lelő embereké. Európa reflektál valamennyi kulturális megnyilvánulásában. Azért szuperkomplex az európai kultúra, mert személyek reflexiós hálózata alkotja. Európa sokkal több, mint nemzeti kultúráinak összege, egymás mellé sorolása. Az európai kultúrát személyek csinálták, majdnem mindig feszültségben az intézményekkel, akár éppen nemzeti kultúráik közhelyeivel és előítéleteivel, amelyek, ha nem is ellenségei, de nem is pártfogói az individualitásnak. Ahhoz, hogy például egy kulturális intézmény embere barátja lehessen a személyes jelenségnek, éppúgy meg kell önmagát haladnia, ahogy az egyháziaknak is meg kell önmagukat haladniuk ahhoz, hogy valóságosan, testben és lélekben; vagyis egyéni munkában közeledhessenek ahhoz, amiről naponta beszélnek, isten eszméjéhez.

 

*

 

Így, ha egy nemzeti, kulturális anyaintézmény, amelynek leányai vannak szerte a világon, történetesen fordítót díjaz, ezt igen jól teszi, mert senki személyesebb áldozatot nem hoz az európai eszmecseréért, mint az, aki a maga nyelvén testet ad egy másik ember amúgy megközelíthetetlen látomásának. Csak aki maga is fordított, csak az tudja, hogy ez a módosító ismétlés milyen egyszeri mű, és mennyire magán viseli a munka különböző óráinak a hangulatát, hiszen a megszállottság, az átlényegülés és az újraköltés műveletei páratlanul alkalomszerű ajándékok. Ha definíciókat írnánk egymás alá, akkor az egyik így hangozna: Európa a fordítók műve. Általuk tud ez a soknyelvű félsziget verbális kontinens lenni, ahol nyelvi határokon át a rokon szellemek egymás felé villannak. A fordítók jóvoltából emberek személyes kapcsolatban vannak egymással kétezer-ötszáz éve, átszántva idő és halál határmezsgyéit. Így vannak a figyelmes olvasók némely szerzővel: az belép az életükbe, és fölcserélhetetlen helyet foglal el ott. Egy oldal Platón- vagy Proust-szöveg elolvasása után egy kicsit európaibbak leszünk, és kedvet érzünk, hogy ebbe az érdekes – és a könyvek által vendéglátó – társaságba betekintsünk. Politeista mitológia Aphroditéből, a filmcsillagokból és a kamaszkori szerelmeinkből összefűzve, meg talán egy csábos szomszédasszonyból. Így ki-ki páratlan tartományokat kapcsol be a közismert sztárgalériába. Aphrodité és a szép szomszédnő egymásba lengése érzékelteti, hogy az Európáknak ez a végtelen multiplicitása kedvelni való, ha éppen kedvelni kívánjuk ezt a tágabb önmagunkat, Európát, szóval, ha egy kis dicsekvésre vágyunk.

 

*

 

Mindannyiunkban van például egy kép Goethéről, mindenki számára jelent valamit ez a szó: goethei. Egyetlen tulajdonnévből képzett melléknév, amely éppúgy jelzi a tizenkilencedik század kezdetének éghajlatát, mint a kafkai a huszadikét. Egyetlen szó, tele nagyszabású talányokkal és paradoxonokkal. Képektől és jelentésektől hemzsegő fogalom, amellyel igen gazdaságosan lehet dolgozni. Egyetlen szóval sokat mondunk. Egy egész világképet idéz föl, történetek és mondások garmadáját. Egy ilyen név: főpályaudvar, amelyen a szélrózsa minden irányából összefutnak a vonatok, hogy aztán róla szerterobogjanak. Láthatunk magunk előtt egy káprázatosan sűrű vasúti hálózatot, amelynek csomópontjai a kimagasló Szellemek. Igyekszünk négy dimenzióban látni ezt a hálózatot, tehát az emlékezet idejében is. A csomópontok olyan rendkívüli, alkalmasint rendellenes szellemek, akiknek lényeges attribútuma a kihívás. A született másként gondolkodók összenevetnek.

 

*

 

Mert az irodalom provokáció. Az élő gondolkodás provokáció a közhelyek világrendszerével szemben. Olyan tisztánlátás, amely nem simul bele semmilyen kész nézőpontba, semmilyen embercsoport vagy társadalmi intézmény világnézetébe. Az irodalom szelleme semmilyen emberi intézmény iránt nem tanúsít mély tiszteletet. Ne aludj! Történjen veled valami. Egy Én beszél egy Te-hez, egyikről is, másikról is minden lefoszlik. Pőre majdnem semmik, itt vergődünk. Az embert mindig meglepik, a csapás mindig váratlan. Továbbra is helyénvaló a gyanakvás irodalma. A táborok és a terror közeli példái bizonyítják, hogy az erkölcsi középszerűség nem elég. Mi szabhat gátat az emberi faj szenvedélyes önátvilágításának, az irodalomnak? Van-e legitim kényszerhatára a tisztánlátásnak? Az irodalom: kihívás metafizikai anarchizmusra, amely szerenitáshoz vezet. Az anarchizmusnak az egyetlen adekvát helye a művészet, amelyben az emberölést csak ábrázolják, de nem hajtják végre.

 

*

 

Töltse velem az estéjét, mondja az író az olvasónak. Mielőtt eljön hazulról, nézzen jól körül. A ház lángra lobbanhat. A házba bejöhetnek, és elvihetnek valamit. Önt akár. A házból, szegény barátom, holnap reggel kegyedet is kicipelhetik a halottszállítók. Lehet, hogy ez az este az utolsó este. Lehet, hogy ez a mondat az utolsó mondat. Add meg az utolsó órának a magadét. Ne add fel! Még mindig ne add fel! Mulass jól! Ahogy Európát a bika, úgy ragadja el az olvasó képzeletét egynémelyik könyv; elhurcolhatja bárhová, rémes helyekre akár. Az írónak minden oka megvan rá, hogy térdre bocsátkozzon az ismeretlen olvasók előtt. A szerző életidejének sokszorosát töltötték olvasói az ő könyveinek a társaságában. Nem lophatja át az enyészetbe az olvasó szűkös idejét! Utóbbi magvas beszédet, sűrű szöveget érdemel. Az irodalomtörténet? Tömörítési eljárások kísérleti sora. Szenzuális tombolás, sírunk, röhögünk, elszáll az eszünk. Tapogatás és madártávlat, itt nincsen törvény, valahogy túléled. Ha már nem tudtad elkerülni a mámort és a megrázkódtatást, bízhatsz benne, hogy egyszer véget ér. Van-e szabadabb akció az olvasva-újraköltésnél?

 

*

 

Új ideológiai-földrajzi jelenség, hogy az európai idealizmus, ha van még olyan, általában társul a személyiség szabadságának az eszményével. Az értelmiség világában mindig is volt valamiféle idealizmus. A szimbólumok embere a maga ideáit rá akarja vetíteni a világra. Meg akarja kínálni velük a többi embert. Örvendetes és figyelemre méltó, hogy nincsenek mértékadó értelmiségiek, akik manapság principiálisan ellene volnának kollégáik intellektuális szabadságának. Nem hozakodnak elő kollektivista erkölcsi retorikákkal. Megértették, hogy ha nekik sok hatalmuk lesz mások felett, akkor másoknak is sok hatalmuk lesz őfelettük, ami már kevésbé kívánatos. Legjobb tehát, ha senkinek sem lehet túl sok hatalma mások felett. Az alkotmányosan és az éber praxisban biztosított szabadságjogok olyan keservesen megszerzett és kiküzdött értékek ezen a kontinensen, hogy nagyon komolyan védeni kell őket a fundamentalizmusokkal szemben. Értelmiség és demokrácia – ez a két fogalom napjainkban végre már nem ellentétes. Komoly antidemokratikus értelmiségi mozgalom nincs a színtéren. Az európai értelmiség a közelmúltban elvetette a liberális demokráciának mind a jobboldali radikális, mind a baloldali radikális alternatíváit, lemondott az extremizmusokról, a fasizmusról és a kommunizmusról, az etatista antiindividualizmusnak erről a két válfajáról. Más szóval a politikában elővigyázatosan, a reformáló centrumtól nem nagyon messze helyezkedik el. Ezzel párhuzamosan megy előre diadalútján a kapitalista demokrácia, amelyet éppenséggel propagálunk is államszocialista környezetünkben, harmadik helyzetben sem eszményítve harmadik utakat. Nem mondhatjuk azonban, hogy a mi közép-európai kedélyünk minden irritáció nélkül vonzódik a kapitalista demokrácia hangulatához. De hát miért is surrannánk észrevehetetlen simasággal, mintegy erkölcsi kötelezettséggel a nyugati civilizációba, ha egyszer annak valamilyen perifériáján élünk, mellesleg azonban olyan helyen, amelyet, csupán mert a miénk, elvetemülten a világmindenség központjának tekintünk.

 

*

 

A szemlélődés és a verseny két igen különböző lelkiállapot. A versenyzők földjén mindenki versenyző lesz. A közép-európai emigráns is mindent a siker lapjára tesz fel. Azért ment el, mert szabadságra vágyott, de most már valami másra vágyakozik. Eddig nem illett egyértelműen kívánnia a sikert, most már szabad a környezettől támogatottan otthagynia egy várost, egy baráti kört (ami odahaza pazarló hűtlenségnek minősült volna), és felcserélnie azt egy ismeretlen másik emberi környezettel, némi viszonylagos jövedelemkülönbség csábképétől vezérelve. A versenyzőnek ez az elmozdulás örvendetes és természetes, a szemlélődőnek kapkodás. Kirándulni, ó igen, de elmenni és otthagyni lelki vagyonunkat? A többség ésszerűnek tartja ezt a szenvtelenséget, mert a látszatot és a valóságot, a szerepet és a személyiséget összecseréli. Annyit érsz, amennyi az elvont piaci értéked. Ódivatú közép-európainak ez a kvantitatív versenyszellem a kvalitatív értékek és tevékenységek világában: groteszk. Számára a jövedelem az önmagában jó minőségű munka örvendetes járuléka. Azzal kívánja hitegetni magát, hogy neki nincsen ára. Őt nem lehet megvásárolni. Nemcsak hogy hatalmat nem akar, de még gazdagságot sem. A versenyzők izgalmában csak unalmat talált. Ki fut, ki hajt a leggyorsabban? Az ilyen ódivatú deviáns nem tiszteli jobban a gyorsat, mint a lassút. Miért lenne a gyors élet jobb, mint a lassú élet? Ahhoz, hogy az ember meggondoljon valamit, és megszeressen egy másik embert, ahhoz időre van szüksége. Aki a siker után fut, annak meghatározásszerűen nincsen ideje.

 

*

 

Én a legjobban az emberek képzelt regényét méltányolom. Hogy milyen szépen, dúsan szövődik bele egy ember a maga környezetébe. Nem üres szó a hűség a saját időnkhöz, múltunkhoz, önmagunkhoz. Arra, hogy az ember szeresse a városát, a baráti körét, a családját, nincsen semmi – a versenyszellemmel összefüggő – oka. Az ember életének elég alacsony pillanataiban verseng. Azok az izzadt-feszült arcok, ahogy minden idegszálukkal a versenyre koncentrálnak, olyan kevéssé vonzottak, hogy elkerültem őket. Amikor az Én már nem is szégyenli, hogy a nyerés a mindene, akkor egy kicsit gusztustalan. A nyugati kultúra az ének szabad vásárát megnyitva egyszersmind jóváhagyta az individuumok vetélkedő önkínálatát. A szellemi alkotó ettől meztelen és ügyefogyott lett, elbizonytalanodott a méltósága. Elveszíti azt az ars poeticát, amely a bibliai szerzők előtt még világos volt, hogy ugyanis az írónak nem a győztesek ünneplése a dolga, hanem a részvét a vesztes iránt, mert az ember halandóságánál fogva többé vagy kevésbé álcázott vesztes. A versenyben több a vesztes, mint a nyertes, ez az alapállapot. Ha az írót sikerül magába nyelnie a kommunista hatalomkultúrának vagy a kapitalista pénzkultúrának, akkor el kell húzódnia azoktól, akik segítségre szorulnak. Az értelmiség hatalmas öncenzúrákra képes. Ha valakinek a javára eltekintek a tisztánlátásomtól, és ha ettől a valakitől azért tartok, mert esetleg becsukat, vagy mert esetleg nem fizet nekem, akkor bizony eladtam magamat. Az én szememben mind a rendkívüli hatalom, mind pedig a rendkívüli vagyon összefüggése azzal, akié, a birtokosával – szervetlen és groteszk. Nekem jobban tetszene, ha mindannak egy részét; amit korlátlan vállalkozóként megkerestem, inkább az erkölcsi, mint a jogi törvény szerint el kellene osztanom, s jutalmam ezért éppen az lenne, hogy legjobb belátásom szerint én magam oszthatnám el azt, s nem pedig az állami, felkent újraelosztók. Jobban tetszene, ha az iskolázottság legelsősorban az adás tudományát és művészetét jelentené. Jobban tetszene, ha az uralkodó én-minta nem a hatalmas és nem a gazdag volna, hanem a bölcsesség tanulója. Mindebből kitetszik, hogy a mai európai értékrendszereket tekintetbe véve, valamelyest csalódott vagyok, mert a szabad adás etikája és esztétikája aránylag ritka madár ezen a tájon. Némi kedvetlenséggel őgyelgek az áruházban, nem rossz ez a paradigma- és stíluskínálat, de valahogy nem tudtam egyikbe sem beleszeretni. Ez a kis émely az áruházi őgyelgésnek ismerős velejárója.

 

*

 

Csináltunk Budapesten egy Wallenberg Társaságot. Egy svéd emlékére, aki a magyar fővárosban zsidók ezreit mentette meg a német és a magyar náciktól, majd a szovjet titkosszolgálat elhurcolta és megölte. Egyszóval hommage-ként egy európai emlékére, aki mint egy igazi regényhős, a lelkiismerete buzdítására szembeszállt a diszkriminációval, amely őt amúgy nem érintette volna. Tudta, amit egy írónak is tudnia kell, hogy mindig más emberek kerülhetnek a diszkrimináltak helyzetébe, hogy mindig más a kiközösített. Egyszer csak észreveszed, hogy a törvény nem véd. Megtörténhet, hogy az állam, a fegyveres hatalom körülkeríti, mellőzi, üldözi az állampolgárok egy csoportját. Mindig az ő hátrányukra döntenek, és mindig őrájuk jár a rúd. A többiek megszokják, és természetesnek, sőt helyénvalónak is tartják ezt; majd közmegrovásban is részesül a nem üldözöttek közül az, aki az üldözöttek pártjára áll. Az üldözöttet eleve bűnösnek nyilvánítják, és hogy ne védekezhessen, elnémítják. Még nem oszlott semmivé, még visszajár a diszkrimináció kísértete. Mint egy vírus, lappang egy darabig, majd újra támad. Minden okunk megvan rá, hogy az emberi méltóság világnézetét keressük. Wallenberg olyan ember volt, aki nem felsőbb utasításra jár el, hanem a saját erkölcsi kódexét követi. Egy ember, ha az igazáról meg van győződve, sokat tud tenni.

 

*

 

Nos, megint egy impérium felbomlásának vagyunk a tanúi. A birodalom eróziójához a szó patakzása vezet. Szétmossa. Látjuk az átlépést a birodalmak utáni, posztimperiális Európába. A politikában a posztimperializmus még csak optimista jóslat, az irodalomban már ma is követhető gyakorlat. Kerülhető a kis népek sértettsége is. Az irodalomban nincsen kis nép, és nincsen uralkodó nemzet. Budapesten most éppen azzal kísérletezünk, hogy lehet a kommunizmusból demokráciát csinálni. Eddig ez még senkinek sem sikerült. Ha mi most boldogulunk, akkor olyat csinálunk, amire még nincsen minta. Most éppen a többpártrendszerű, parlamentáris, képviseleti demokrácia bevezetése van napirenden. Kezdenek rendbe jönni a dolgok, és mi ennek módfelett örülünk. Ilyenkor talán nem ünneprontás arról példálózni, hogy a reprezentáció sem az üdvösség maga, hiszen az ember nem mindig éri be maga helyett egy másik emberrel, a képviselőjével. Mostanában sokan elkezdenek a maguk nevében, maguk helyett beszélni, kibontják igazibb arcukat. Számomra most, paradigmaváltáskor, van valami érdekes személyessége a magyarországi politikai-emberi változásoknak, úgy is, mint színháznak. Ilyenkor sok minden lehetséges. Tapasztaltuk, hogy az emberi döntésen sok múlik. Lehetsz egy rossz döntés következtében halott vagy legalábbis erkölcsi halott. Gyorsulás idején fokozott döntéskényszerbe kerülünk. Kényelmes hajlandóságaim miatt szeretnék megfeledkezni a rám váró döntésekről, de ha kinyitom a szemem, tudnom kell, hogy sokszor és sokat döntök. Éber élet – sok választás. Nem éber élet – sok sodródás. A szorongás a sodródásból jön, a derű pedig a merész improvizációból. A veszélyérzékenység és a boldogság nem ellentétesek.

 

*

 

Vannak nagy döntések, ilyenek előtt állnak most Európában a lengyelek, a magyarok, a délszlávok és egyre inkább a Szovjetunió nemzetei. Megyünk kifelé a preracionális, demonologikus gondolkodásból, amely az ellenzéket az ellenséggel azonosítja. Megyünk kifelé egy kezdetleges pravoszláv szeminarista sötét fundamentalizmusából. Aki a fordulat ügyeiben dönt, aki a fordulatot előmozdítja, az valami nagy jót hozhat, de a baleset kockázata is megnövekedett, mint általában minden gyorsulásnál. Vannak határhelyzetek, amelyekben a köznapi, pontosabban az addig szokásos éleslátás, bölcsesség és erkölcs nem elég, amelyekben a cselekvőknek önmaguk fölé kell magasodniuk, mint például egy asszonynak szüléskor.

 

*

 

Szép, szép, de azért csak vigyázzunk az elköteleződéssel. Egy író nem tartozik semmilyen közösségnek szellemi függetlensége korlátozásával. Az irodalom transzpolitikai valóság, akkor is, ha bőven táplálkozik kora politikájából. Ethosza a politikai retorikától többnyire idegen irónia. Irónia hiányában az embernek elhomályosul a valóságérzéke, és azonosítja a dolgokat a róluk szóló formulákkal. A beszédes európai ember időnként betege lesz az absztrakciónak, és hajlamos arra, hogy szavakat élőlényekként kezeljen. Igen, talán vannak nemzeti irodalmak. S melyik nagy műből lenne letagadható a nemzeti alkotórész? De nem azért olvasom őket fordításban, mert az oroszra vagy az angolra vagyok kíváncsi, noha az is érdekel, hanem arra a többre, ami túl van a nemzetin, ami az orosz és az angol művek között Dosztojevszkijt és Dickenst egyetlenné teszi. Hány kortársát nem olvasom Dosztojevszkijnek és Dickensnek, olyan szerzők műveit, akik pedig minden bizonnyal hasznos és értékes művelői voltak nemzeti irodalmuknak. Nem azért kedvelem valakinek a személyét, mert valamit képvisel. A minőség és a tartósság bizonyos szintje fölött – az irodalmat nem lehet földrajzi-politikai határok mentén felosztani.

 

*

 

El tudunk képzelni egy korszakot, amelyben itt Közép-Európában sem lesz már semmilyen állami cenzúra. Akkor majd búcsút kell vennünk az elnémított értelmiségi romantikus arcképétől. Akkor a betiltott szó már csak az elmaradottság kísérőtünete lesz, folklór a harmadik világból. Akkor mindenki beszélhet, s az egyetlen veszedelem csak az, hogy nincs mit mondani. Már egy magyar értelmiségi is kezd abba a helyzetbe jutni, hogy publikálhatja, amit gondol. A cenzúra a keleti Közép-Európában hátrál, és utóvédharcait vívja. Mit mond a disszidens szerző, amikor észleli, hogy nincsenek tiltó határok előtte? Ha a demokrácia már nem cél, hanem ugyanolyan normális környezeti adottság, mint az árubőség vagy a hálózatok működése, akkor jönnek az igazi kérdések, a felnőttkor kérdései.

 

*

 

Az európai értelmiségi emberek tudnak egymással beszélni, és értik egymás szavát. Számon tartják és valamennyire védelmezik is egymást. Mintha ez valami újonnan tudatosodó konfraternitás lenne, amely felesküdött a maga legelemibb javának, a képzelet és a reflexió szabadságának a védelmezésére. Kivel-mivel szemben? Az individualizmus legfőbb értékét – a gondolatszabadságot – mindig is a fundamentalizmusok ellen kellett és kell védelmezni. Transzindividuális ideológiákkal szemben, amelyek a személy méltósága helyett valamilyen közösségi értéket emelnek a legmagasabb polcra. Az egyéniségnek a fundamentalizmus az ellenfele, a pluralizmus a szövetségese. Gondoljanak, hölgyeim és uraim, Václav Havel és Salman Rushdie európai, illetve eurázsiai írókra. Az egyiket bebörtönözték, a másikat halálra ítélték a minap.

 

*

 

Írók esetében kategorikus imperativus az önvédelem a fundamentalista hisztériával szemben. Ezen nincs mit latolgatnunk, ahogy azon sincsen, hogy megvédjük-e a gyerekünket vagy sem. Az individuumok Európája szempontjából mindig veszélyes a tömeg összeházasodása egy életegységet kínáló, rajongóan egyértelmű eszmével. A dolog lényege mindig a belül állók felmagasztosítása és a harc a kívülállók ellen. Mindegyik fundamentalizmus bőszen elkerít egy embercsoportot a többitől, és feltétlen odaadásáért dagályos hízelgéssel fizet. A legtöbb tömegmozgalomnak van valami értelmiségellenes, könyvégető hangulata. A könyvet azonosítják a sátánival, a mérgezővel. Veszélyes, ha a tanulatlanok valami igazoló erkölcsi eszmét nyernek ahhoz, hogy az iskolázottakkal elbánjanak. A nacionalista, a kommunista és a vallásos fundamentalizmusok egyaránt könyvégetők voltak. Indiai-angol kollégánk közeli esete most először példázza, hogy a támadás házhoz jön, akár a pokolgép. Most alkalma adódott nyugat-európaiaknak is, hogy a felelősséget megosztva és a kockázatot vállalva kiálljanak a megfélemlítés erőivel szemben. Másoknak alkalma adódott sebtiben bebizonyítaniuk a gyávaságukat. Most egy pillanatra meg kellett ismerniük nyugat-európai embereknek is azt az elszántságot, amit a kelet-európai disszidensek kénytelenek folyamatosan ébren tartani, azt a vállalt tudatot, hogy alkalmasint meg is ölhetik őket, ha ragaszkodnak az álláspontjukhoz. Ez más, mint a verbális méltatlankodás, ez most egy kis ízelítő az egzisztenciális kiállás problematikájából. A biztonságodért nem sokat tehetsz. Kiállsz és kész, várod, hogy jönnek-e vagy csak blöfföltek. Most nem szabad megkérdezni, hogy Rushdie milyen ember, vagy azt, hogy milyen ez a könyv. Ezek most hibás kérdések. Látható – a visszakozások jelzik –, hogy máris kezdenek egymással szolidarizálni a kollektívumok képviselői, a politikusok és a papok. Belépett a veszély a házba, a nyugati világba, a demokratikus jogbiztonságba is, ez már a civilbátorság kihívása. Előbb a terrorizmus, majd ez a halálos fenyegetés. Ki marad az író mellett, akinek az a dühös öregúr az életét akarja? Politikust még nem fenyegettek így meg. Jellemző, hogy egy írót fenyegetnek meg halálos ítélettel. És jellemző, hogy a politikusok némi megértést mutatnak az ítélkezővel szemben.

 

*

 

Európának arra is vigyáznia kell, nehogy maga is belesüllyedjen valami saját fundamentalizmusba, miközben más, agresszív fundamentalizmusok ellen védekezik. Ez lehet nemzeti-provinciális vagy európai-provinciális gőg, amely ugyanazzal a logikával operál, mint a klasszikus szovjet kommunizmus vagy mondjuk az iráni-síita fundamentalizmus. A másik nagy hiba az óvatoskodó, álrealista meghunyászkodás volna. Fölösleges engedmény, ha most egyház és kormány elítéli az indiai-angol írót; nem tudják annyira elítélni, hogy az a fundamentalistáknak elég legyen. Ráadásul ilyen nyilatkozatokkal európai erkölcsi tekintélyek vétenek a gondolatszabadság európai axiómája ellen, ami nekünk, kelet-közép-európai heves és idealista demokratáknak a szemében sérthetetlen kell hogy maradjon. Ez a példa alkalmat ad arra, hogy a reflexió abszolút szabadságát deklaráljuk. Mindaddig, amíg független bíróság be nem bizonyítja, hogy egy auktor személyek vagy csoportok ellen erőszakos cselekményekre buzdít, addig institucionális állásfoglalásnak könyvvel és íróval szemben nincsen helye.

 

*

 

A fundamentalizmusok elvágják a globális kommunikációt, megmerevítik és elszigetelik egymástól a kultúrákat. Fundamentalizmus azáltal áll elő, ha valamilyen szellemi álláspont radikális politikai tömegmozgalom alapja lesz, és ha egy harcos kisebbség vallási-ideologikus államot csinál. A civil állam és a vallási-ideologikus állam konfliktusáról van szó. Az előbbi a civil személyiségre épül, alapja a minden intézményhez képest transzcendens személyiség. A transzcendens szón azt értem, hogy az egyén nem önmagáért van. Nem zárul le önmagában, kiteljesedése túlvezet önmagán. Azáltal valósítja meg a formáját, hogy odafordul a többiekhez. A reflexió előmunkásai ugyanúgy tartoznak a közönségnek a fejükkel, mint a futballisták a lábukkal. Megfélemednünk azonban nem szabad a közösség eszméjétől. Nem a közösség nevében lépünk fel az egyénnel szemben, hanem a személyiségünkké vált munkánk nevében beszélünk a közönség előtt. Olyan értékekről van szó, amelyeknek a védelmében nem szabad megalkudni. A személyes szabadság abszolút elve áll itt szemben a kollektív kötelesség abszolút elvével. Az ember csak szuverén alanyként léphet túl a saját érdekén. Ha az egyén nem szuverén kényszeráldozatot hoz, az nem emelkedés, hanem lealacsonyodás.

 

*

 

Európa kreatív hivatása előmozdítani az emberiség integrációját, méghozzá úgy, hogy elkerüljük a háborús vagy ökológiai katasztrófákat, és hogy az emberi nem túlélését biztosíthassuk. Az új Európa-reflexió talán abban különbözik az amerikanizmustól, hogy későbben születik. Meg kellett tanulnia, hogy mi van a látszatok mögött, és hogy mennyi csapda rejlik a cselekvésben. Mi nem mondjuk, hogy mi vagyunk a legjobb, a legszabadabb, a legokosabb, a leggazdagabb és a leghatalmasabb közösség. Nincs mire olyan nagyon büszkének lenni. Ha a két világháborúra gondolunk, mindannyian lesüthetjük a szemünket. Aki keres, talál; minden nemzetnek van valami szégyellnivalóa. Még itt vannak a hátunk mögött a nemzetiszocialista és az államszocialista könyvégetések. Újoncok vagyunk még a szabadság kultúrájában. Nincs kies pagony a második évezred végén. Aki nem áll kezdeményezően résen, azt kellemetlen meglepetések érhetik. Európának a közeljövőben alaposabban át kell majd élnie, hogy Eurázsia része. Dialógusba kell bocsátkozni az alapprincípiumokról az iszlám vallási közösséggel, a személyes szabadság elvéből azonban nem szabad engedni. Minden országban ott vannak ennek az értéknek a titkos és sóvárgó barátai. Ma talán még disszidensek, holnap normameghatározók. Nincsen erőteljesebb világtörténelmi tendencia a demokratikus folyamatnál. Azt, amit megtanultunk, nem szabad elfelejtenünk. Minden virágzásunkat a személyes szabadság tiszteletének köszönhetjük. Ennek az elvnek a terjesztéséhez erőszakmentes civilbátorság kell, nem fegyveres behatolás. Európának a világban, Nyugat-Európának a kontinensen felelőssége van. Európa éppen eleget ártott a többi földrész, a többi kultúra embereinek ahhoz, hogy most új szerepet keressen magának. Túl már a fundamentalista hisztériákon, Európára az a feladat hárul, hogy felnőtt legyen.

 

*

 

Az értelmiség és a polgárság ismét megfér egymással. A polgárságnak jó oka van respektálni a radikális értelmiséget, mert bebizonyosodott, hogy utóbbi nagy felfordulásokat és rémes közszigorúságot tud okozni, ha eluralkodnak rajta a világmegváltó mániái. Az éles szavakra hajló írástudóknak pedig jó okuk van arra, hogy ismét megbecsüljék a polgárságot, mert megtanulták, hagy a kapitalista környezet korántsem veszélyezteti annyira a kultúra szabadságát, mint a profit helyett eszmékre hivatkozó bürokrácia, amely mindig tőlünk, bomlasztó eszmék hirdetőitől oltalmazza a romlatlan közösséget. Az értelmiségi polgárság kezdi igényelni, hogy saját világképe legyen, mivelhogy autonóm nézőpont nélkül nincsen ép elme. Akkor ép az elme, ha örömmel követi a gondolkodás útját, és nem torpan meg a szorongás piros lámpái előtt.

 

*

 

A totalitárius ideológiák polgárellenesek. Államosítani akarják a polgárságot. A polgár szó Budapesten csak az utóbbi néhány évben kezd jobban hangzani. Fiatalkoromban szidalom volt. A radikális értelmiség, mind a jobboldali, mind pedig a baloldali, ösztönszerűen és fegyelmezetten utálta a polgárokat. A diktatúrák bürokráciája mindig ápolja az ellenségességet az értelmiség és a vállalkozó polgárság között. Az elmúlt két évszázadban a különféle etatizmusok annyit kellemetlenkedtek a liberális individualizmusnak, hogy ez utóbbit, szegényt szinte a romok alól kellett kimenteni. Akkor jönnek a gyümölcsöző reformkorok, a liberális virágzások, amikor a vállalkozók és a gondolkodók rokon eszméket vallanak.

 

*

 

Szükségünk van egy új, egyetemes világnézetre. A második ezredvég új humanizmusa az alapvető emberi jogok védelme. Ez az új szemlélet konvertibilis, minden nyelvre és érzékenységre lefordítható. Az emberi jogok filozófiája átlósan metszi a politikai családokat. Közömbös, hogy az elhallgattatást jobb- vagy baloldali eredetű szólamok igazolják. A nacionalizmusnál és az államszocializmusnál ígéretesebb ötlet az alapvető emberi jogok védelme. Annyiféle megrongálása után sem látok okot arra, hogy ne használjam a humanizmus szót az embervédelem értelmében. Az emberi faj világnézetét értem ezen, amelynek sarktétele, hogy minden emberi élet egyenrangúan abszolút érték. Nincs olyan közösség, se vallási, se nemzeti, se politikai, se társadalmi, amely kiigényelhetné magának a humanizmus definíciójának jogát. Humanizmusunk törvénykönyve a világirodalom és benne a szívünkhöz közelibb, amit anyanyelvünkön írtak. A törvénynek minden ennél szűkebb meghatározását elvetem.

 

*

 

Mi más lenne a humanizmus a második ezredforduló végén, ha nem globális? Ha mind a háborús, mind pedig a békés tevékenységeinkkel tönkre tudjuk tenni a létfeltételeinket az egész bolygónkon, akkor a felelősség is globális. Az emberiség nevét kimondani nagyotmondás? Bolygónk ügyeit azért is hasznos fölemlegetni, mert ezáltal gyakorolhatjuk parányiságunk szemléletét.

 

*

 

Érlelődik az európai civil társadalom. Civil emberek társadalma, akik semmilyen uniformisban nem maradnak meg, akik kibújnak minden kliséből. A nemzetközi civil társadalom a nemzetközi értelmiség asszociációja. Ebben mindenki a maga személyes jogán van jelen. Nem mint képviselő, nem intézményének követeként. Éppen ezért ez elég stabil hatalom. Nem lehet visszahívni, nem lehet leváltani. Az értelmiség keleten-nyugaton kiábrándult az államszocializmusból, és a civil társadalom ideológiája felé tapogatózik. Igen, ez az eszme a tizennyolcadik században a rendi hierarchia ellen irányult, a huszadikban a totalitarizmusok és a diktatúrák ellen. A civil társadalom felvilágosító eszméjével össze van kötve a személyek morális egyenrangúságának és politikai egyenjogúságának az eszméje.

 

*

 

A civil társadalom a nyelvek sokféleségét, a dimenziók pluralitását igényeli. Ha a többség joga már megvan, akkor a kisebbségek létjoga foglalkoztatja inkább a másokért is felelősséget vállaló embereket. A civil társadalom eszméje teszi lehetővé, hogy a tízparancsolat és a hegyi beszéd etikája ne álljon képmutató ellentétben a társadalmi gyakorlattal. Az értelmiség akkor beszél először a saját nyelvén, amikor a civil társadalom ideológiájához eljut. Ezzel tér vissza önmagához. Gondolataiért senkit se lehessen bántani: ez elsőrendűen értelmiségi érdek. A magángazdaság léte a civil társadalomnak szükséges, de nem elégséges feltétele. A fasizmusokban is van magántőke, de civil társadalom csak a rendszer ellenében szerveződik. A civil társadalomnak erős a társadalometikai kritikája. A demokratikus és az emberi jogvédő mozgalmaknak is ez a tartalma és mozgatóereje.

 

*

 

Különös, hogy miért szégyelli az értelmiség megfogalmazni a saját érdekét. Ezt csúnyának tartja. Az értelmiség sok szabadságot és az átlagnál nagyobb jövedelmet akar. A bürokráciának ki kell egyeznie az értelmiséggel Kelet-Európában, különben a játéknak nem lesz jó vége. A bürokrácia engedni fog, mert nincsen alternatívája. Az értelmiség közben megerősödött, mert a bürokrácia értelmiségi szövetséges nélkül csak egy jókora csődöt tud előállítani. Lehet kirekeszteni és alárendelni az értelmiséget a maga igazi valóságában, tehát a maga autonómiájában, de akkor nem lesz semmi. Mind a burzsoáziának, mind a bürokráciának Nyugaton–Keleten kompromisszumot kellett és kell folyamatosan kötnie az értelmiséggel, hogy a társadalom működőképes legyen; az értelmiségnek viszont le kellett és le kell mondania a közvetlen hatalomról, mert gazdasági vagy politikai hatalma neki nem lehet. Az író, aki miniszter lesz, már nem író, hanem miniszter. Közvetlen hatalma csak a bürokráciának és a vállalkozóknak lehet. Az értelmiségnek van azonban valamilyen saját és közvetlen hatalma: értékeket csinál magának és a többieknek, életstratégiákkal kísérletez, eszméi pedig átszivárognak a létező nyilvánosságba. Az írónak nincs oka panaszra, hogy nem figyelnek rá. Az író legföljebb arra panaszkodhatna, hogy nem jut az eszébe semmi különös. Napjaink szellemi aporiája összefügg azzal, hogy az értelmiség felsült a nacionalizmussal és a kommunizmussal, majd visszahúzódott a liberalizmus védelmébe, amely nem igényel különösebb értelmiségi kontribúciót, anélkül is megvan, kiegyensúlyozottan és ésszerűen.

 

*

 

A szereplők szerepet keresnek. Az ezredvégi eszkatológia még nem jött meg. A szerzők már tudják, hogy mi van mögöttük, de – eltérően század eleji elődeiktől – már nem szerelmesek a jövőbe. Továbbra is szerelmesek azonban, ha valódi szerzők, a saját mesterségükbe és mindabba, ami általa lett: a tágan vett világirodalomba, ebbe az időbeli és szellem-földrajzi valóságba. Igényes, évezredeken át működő konfraternitás. Nincs más valóság, amely ne kompromittálta volna magát valamilyen embertelen butasággal. Európa az én szememben egy eleven könyvtár, ahol az élő és a halott szerzők az olvasók között mozognak.

 

*

 

Európa azáltal van, hogy az európaiak tudnak róla, hogy már nemcsak a maguk szűkebb pátriájáról tudnak. Tudnak rálátni, mint valami egészre, kivált ha Európán kívül vannak. Európa egy metafora, amely mindinkább fizikai erővel jelenik meg előttünk. Minden európai másképpen olvassa, de kénytelen olvasni. Művészetben és történelemben, evésben és szerelemben. Nem lehet nem szembesülni Európával mint kérdéssel. Akinek ez sikerül, annak tisztelem a szüzességét. Az európai államhatárok ehhez a metaforához képest konzervatív kicsinyességek. Bosszantások, akadékoskodások. Most mintha kezdenének sorvadozni. Van, ahol még lőnek a határon, de az interkommunikáció erősebb. A cenzorok és a vámosok irodalomellenes internacionáléja Európában érzékeny veszteségeket szenvedett. Az európaiak gyorsuló ütemben ismerkednek. Akiben él az ismerkedési szándék, annak mindinkább módja is van rá. Budapestről például még soha ennyien nem utaztak szerteszét, a szélrózsa minden irányába, és soha ennyien még nem jöttek ide. Az íróknak nem kell sokat törődniük azzal, hogyan lesz Európa politikai, gazdasági integráció. Valahogy lesz. Számtalan speciális szerződés és kooperáció révén. Én érdekesebbnek tartom a magam számára Európának mint képzeletbeli metaforának az ápolását, amelyben éppen ez a különös, ez a pazar beszédesség, ami az irodalom termőtalaja.

 

Emlékezés Nyugat-Berlinre

Feketefenyő és fehér nyírfa az ablak előtt, kis tó a parkban, szomorúfűz, kékes és ezüstös itt a lomb, otthon sárgászöldebb. Villanegyed csendessége, toboz az ujjak között séta közben, húzódunk az élénkséghez, a kis piachoz. Elvágyódás és szemérmes perfekció. Ózondúsabb itt a levegő, suhanóbb a halál és rendezettebb a temető, mint ott délkeleten, a látogató városában, amely Buddha nevéhez hasonlóan kezdődik, de úgy folytatódik, mint a pestis, bennünket mindenesetre megfertőzött.

A fehérre mázolt kerítés biztosan fehér; mély, érett téglaszínek; a pázsit gondosan nyírva van. A telefonszerelő és a taxi biztosan megjön; a titkárnő kedves, odaadja idejében a fénymásolást; a házmester világos eszmékkel rendelkezik, régi szociáldemokrata, szereti megoldani a technikai nehézségeket.

Érdeklődő, jó közönség, eljönnek hajnali két órakor moziba, ott lesznek a felolvasáson, a pódiumdiszkusszión, a kiállításmegnyitón és a bemutató előadáson. A kapucíner jó, az almás rétes vaníliaszósszal ajánlható, a karbonpapír, a géppapír, a postaszolgáltatás, a Herkules bicikli, az orvos barát diagnózisa és gyógyító működése megbízható, a tó körül barátságosan mosolyognak rád az emberek.

Naponta körülsétálom a Csata-tót (Schlachtensee); kocog velem szemben a sok jeune cadre dinamique. Kivörösödő, izzadt arccal körülfutják a tavat; senki sem sétál, azt unnák, senki sem megy csak úgy, lépésben, elgondolkozva; a fiatal pár és a kutya fut, a nagymama és az unoka biciklizik; mindenki gyorsabban halad, mint amennyire gyalogolni tudna.

 

*

 

Az alattam lakó szomszédasszony figyelmeztet, hogy déli egy és három között pihenőidő van, akkor nem gépelhetek. Csakhogy nekem akkor fog a legjobban a fejem, és most éppen gépelnem kell, válaszolom az előszobaajtóban kétségbeesetten. „Miért kell gépelnie? – kérdezi az idős hölgy. – Tudtommal ön író; egy író miért nem ír kézzel? Az klasszikusabb.” Szerencsétlenül nézek rá, az ujját a szájára teszi és távozik. Kisvártatva megint becsenget, hoz egy vastag filc alátétet: tegyem ezt az írógép alá, és csukjam be az ablakot. Mindenki tegyen egy kis engedményt, ő is tesz, beláthatom. Megköszönöm a megoldását. Az idős hölgy záradékul megjegyzi: most, hogy már ezt a gépelési ügyet elrendeztük, talán nem fogom önzéssel és az ő ebéd utáni szunyókálásának egyébként talán ebben a korban, ugye, méltányolható érdekével magyarázni, ha ismét megjegyzi: szebbnek találná, ha én egy jó töltőtollal írnék, hogy beleadjam a stílusba a kézmozdulat egyetlen lendületét, és csak a végén bíznám gépre a dolgot, mert amit az ember saját kezűleg megcsinál, abban van valami je ne sais pas quoi, amit semmilyen Maschinchennel nem lehet helyettesíteni. Valami íz, valami einzigartig, ahogy az emberi kézfogás is, ha megfigyeltem, egyetlen.

 

*

 

Ez a hölgy később, szilveszterkor játszik megint komolyabb, fantazmagórikusabb szerepet az életemben.

Délután becsenget, és benyújt egy tányér aprósüteményt, dióval, fügével, cukrozott gyümölccsel díszítve. Kis csokor; az elrendezés kecsessége vetekszik a műtárgy ízletességével. Kívánja, hogy az új év ilyen édesre sikerüljön. Legyen benne írói siker, itáliai utazás, hogy egy kis derűre hangolódjam.

„Mert az ön könyvei, kedves szomszéd uram, nagyon sötét könyvek. Megvettem az egyiket, noha a nyugdíjam szerény, zsebkiadásban azonban megengedhettem magamnak. Elolvastam. Mielőtt az ön könyvéről mint műalkotásról szólnék, megemlítem, hogy a könyv végén boldogság fogott el. Milyen jó, gondoltam, hogy itt, ebben a kertre néző kis lakásban nincsenek olyan szomorú körülmények, mint amilyeneket ön ábrázol. Az unokám, aki ma talán meglátogat, nem gyengeelméjű, sőt igen elmés. Általában, ahogy körülnézek, itt minden nettebb. Még a kocsmákban sem történnek olyan vad dolgok, mint az ön könyvében.”

Asszonyom, mondom, ne tévessze össze az irodalmat az élettel. Ezt a tanácsot ő kedves mosollyal nyugtázta; én pedig megígértem, hogy a legközelebbi regényem szívderítőbb lesz.

 

*

 

Írtam a regényem soron következő fejezetét szilveszterdélután is, éppen kínzásokról és rémtettekről volt szó. Meg voltam híva egy szilveszteréjjeli összejövetelre Annához, ahol lesz egy vegyes magyar-német vagy német-magyar társaság. Különös hölgyek, akik a mi heveskedéseinket kifinomult és nagyvonalú elnézéssel már megtanulták eltűrni. Már tagjai a hungarian connectionnek, ennek a kolóniának, amely mindenütt a világon létrejön, amellyel több kontinens városaiban találkoztam, olyannyira, hogy tudtam, ha lesz valahol egy nyilvános felolvasásom, akkor utána oda fog jönni hozzám egy magyar, aki ott él, és aki bármilyen nézeteket képviseljen is, az mind másodrendű lesz ahhoz a cinkossághoz és indulatossághoz képest, amely bennünket összefűz.

Nem igazán racionális és nyugati nézőpontból nem egészen erkölcsös kapcsolatok; segítjük egymást a Leistung-prinzip-től eltekintve is. Nem lehetne mégis elintézni? Van köztünk valami furcsa összetartás. Még ha lepocskondiázzuk is egymást, egy másik alkalommal – ha baj van, ha segítség kell – egymást hívjuk fel, orvosért, kölcsönért, szállásért, tájékoztatásért, miegyébért, amire a blokk-kerítésen túlról jövőnek általában szüksége van, mert nem érti a Nyugatot, mert nem tudja, hogy működnek a dolgok, mit kell egy bankban mondani, mennyivel kell tárgyszerűbbnek, rövidebbnek, személytelenebbnek lenni ahhoz, hogy elintézd, és hogy ne keltsél feszengést.

Valamit azért megcsillogtathatsz egy másik hangulatból is, ami nincs igazán ellenére a berlinieknek. Mert abban a másik hangulatban mi nagyokat nevetünk és kacérkodunk, so südlich; és szenvedélyesebben veszünk össze, méghozzá úgy, hogy nem fogunk utána haragudni egymásra. Tudunk olyan emberekről is rosszat mondani, akiket szeretünk, mert egyik nap így látjuk, másik nap meg úgy látjuk őket. Nem ragaszkodunk olyan kitartóan egy program tervéhez, egy elképzeléshez; fecsegünk róla, jó lenne, elképzeljük: és ezzel a dolog már szinte meg is valósult.

A magyarok elég jók a software-ben, de nem jók a hardware-ben. Számunkra viszont a németek akkor fantasztikusak, ha azt nézzük, hogy milyen alaposak, amikor kiviteleznek, amikor nem halogatnak, amikor észlelik a durcheindandert, a repedést a falon, a málladozást a festéken, és igyekeznek a dolgokat idejében megjavítani, mert kevésbé engednek az entrópia dekadenciájának, az elhanyagolásnak, a rezignációnak, habár állítólag a legszebb náció a rezignáció.

 

*

 

De most még nem tartok Anna estélyénél. Egyelőre még benne vagyok a regényemben; a kapott filc alátéten másolom. Talán nem minősül irodalmias túlzásnak, ha azt mondom, hogy a szoba elég vad képek árnyékfiguráival van tele. Megfigyeltem egyébként: a szoba levegőjéhez, a genius locihoz hozzátartozik, hagy regényünknek éppen milyen hangulatú fejezetét írjuk. Nos, azon a szilveszterestén a szoba eléggé alvilági volt, amit fokozott a kívülről behatoló durrogás. Előbb úgy képzeltem, hogy ez valami katonai gyakorlat távoli döreje, hiszen a lakásomtól nincs messze a fal és az amerikaiak gyakorlótere, hallgatom néha a lövészet ropogását. Azt viszont nem egészen értem, hogy miért nem nyugszanak azok a katonák éppen szilveszter estéjén. Mehetnének már mulatni!

A lövésektől hangos regénykézirat-oldal szellemi korrespondenciában van a külső durrogással, amelyet az ostoba szerző növekvő aggodalommal ágyúdörejnek, netalán tanktoronyágyú-dörejnek vél. Az ember viszi magával mindenhová a paranoiáit: talán mégsem a falat belülről őrző katonák csinálják ezt a lármát, hanem a kívülről jövők, a hívatlanok. Akkor hát ezzel magyarázható, hogy a durrogás egyre közelebb jön! Mintha elhúzódna a faltól, és beljebb hatolna a kertvárosi utcákon. Mintha a tó körüli sétányokon már géppisztolyos egységek szökdelnének.

Nem igazán akarjuk még közel engedni magunkhoz ezt a zörejt, ahogy egy betegség tudatát sem akarjuk igazán bebocsátani az elménkbe, nem, ez nem lehet igaz. A szerző hozzá van már szokva, hogy kellemetlen élethelyzetekben gyakorlatias lépéseket tegyen. Szerencsés körülmény, hogy a család, a gyerekek távolabb vannak, Párizsban. Úgy látszik, a hazai katonai-politikai környezet ismét körülvesz, a birodalmon megint belülre, abba a különös szituációba kerültünk, amelyben ismét féltenünk indokolt a kéziratunkat. Bármilyen groteszk, odahaza tapasztalnunk kellett, hogy komoly, állami szervek megmagyarázhatatlan irodalmi mohósággal húzzák ki a párnánk alól tollunk műveit.

 

*

 

Elvégre olyan városban vagyunk, ahol az, aki áthalad egy közeli határátkelőhelyen, hogy a Fal túloldalán, a város egy másik negyedében a barátjával találkozhasson, mert a barát csak amott, a fal túloldalán várhat bennünket egy kocsmában, ahol a vendégek lehalkítják a hangjukat, és körülnéznek: ki az, aki csak úgy ül, fogyaszt és fecseg, és ki az, aki hivatásszerűen megfigyeléseket végez, olyan városban vagyunk, ahol a határátkelő, ha valami irományt akar átvinni, azt a kebelébe rejti. Bizarr eset, hogy itt is körülveszik a kéziratvadászok.

Regényünk kézbe fogható testét korábban szeneskamrában rejtettük el és mindenféle lehetetlen helyeken, ami csak akkor volna egyértelműen nevetséges, ha az efféle dugdosás teljességgel megalapozatlan volna, de mert volt már alkalmunk akkoriban, az édes hetvenes években otthonunkban megélni azt a helyzetet, hogy emberek kivesznek a szekrényünkből mindent, amit írtunk, nyerset és sültet vegyest, és egy zsákravalót csak úgy elvisznek, paranoiánk félig-meddig realisztikus.

Volt már eset rá, hogy prágai kollégánk franciaországi lakásából pontosan az a nyolc jegyzetfüzet tűnt el, amelyet sikerült átcsúsztatnia a jegyzetfüzet-ellenőrök árgus szeme előtt.

Most éppen olyan városban vagyunk, ahol a hatalommegragadás könyvégetési – majd a dolgok logikájaképpen: emberégetési – projektekkel kapcsolódott össze. A tóparti erdők szelleme tud rémlátásra is bátorítani. A szerző tehát gondolkodóba esik, hogy most hova is tegye többéves munkáját.

A dörej erősödik, ha jönnek, akkor előbb-utóbb hozzám is jönnek, értem is jönnek. Ki kell vinni a kéziratot a lakásból. De hátha már az utcán lesz valami igazoltatás és táskaellenőrzés? Talán mégsem lenne célszerű magammal vinnem.

Ha egyszer a papír veszélyes lehet, ha egyszer a cenzúra emléke még közel van mind a múltban, mind a térben, ha egyszer népmérgezőnek hihetett egy egész sebtiben átpolitizált nemzet könyveket, amelyek individualizmussal rontják meg az ártatlan népet, akkor az ember nem lehet eléggé elővigyázatos, ilyeneket sugdos a felbolygatott képzelet.

 

*

 

Becsöngetek az idős hölgyhöz, és kezébe adok egy aktatáskát: én most elmegyek, mondom, majd eljövök személyesen ezért a táskáért, magyar nyelvű kézirat van benne, senki másnak ne tessék odaadni, csak nekem.

A kedves szomszédasszony, ahhoz képest, hogy – most, utánagondolva – mennyire meghökkentő a kérés, nem kérdez semmit sem, mintha értene valamit, mintha felfogna valami hangulathullámot. Azt mondja, rendben van, szomszéd úr, és elteszi a táskát, én pedig föllélegezve kilépek a kapun, és szembenézek a valósággal.

 

*

 

Most látni fogom a harceszközöket, amelyek mintha ismét távolabbról durrognának. Ó, igen, hiszen már átvonultak ezeken az utcákon! Mi már a háttérterület vagyunk.

Pilóta barátom, aki gyakran teszi meg ezt az utat, látni szokta a gépéből a legelésző harckocsinyájakat. Megehetnék a várost reggelire, negyedóra alatt a közepén lennének.

Hallani olyan pletykákat is, hogy van egy névsor: kritikus esetben kit vinnének el repülőgépen a városból. Pilóta barátom nevet: senkit! Kinek lenne erre ideje? Itt tulajdonképpen minden ideiglenes: habár megkérdezhető, hogy hol nem ideiglenes.

Az autóbusz-megállóhoz közeledve semmilyen harci jelenséget nem észlelek, csak két kisfiút látok, akik petárdákat csapdosnak a járdához. Én, kelet-európai hülye! Nem tudtam, hogy itt szilveszterkor petárdáznak! Akkor, 1977-ben, amikor ez történt, Budapesten még nem volt divat a durrogtatás. Otthon trombitálnak, sípolnak, ördögnyelvet fújnak feléd, mindenféle lármát csinálnak, de nem ilyen háborúsat. Betyár kölykök! Hátam mögött fülsiketítő robbanás.

Rózsaszín füstben megy az autóbusz, fent az emeleten ringatózom, csurgok befelé, a Wittenbergplatz felé. Benn vagyok ebben a dús városban, ünnepeljük az újévet. Élénk, szívélyes emberek. Az autóbusz minden megállóba percnyi pontossággal érkezik. Szeretem a fasorok világítását, a sima gördülést és az emeletes jármű kellemes odakanyarodását a járdához. Itt a belvárosban még több petárda durran; nem zavar, cseppet sem zavar.

 

*

 

Egy estére szóló gondolatkísérletként állítsunk szembe két világnézetet: az etatizmust és az urbanizmust. Az egyik a történelem igazi alanyát az államban, a másik a városban szeretné felismerni. Ki mit szeret, azt erősíti: egyik inkább az állam ethoszát, a másik inkább a városét. Ez nem a valóság és az eszmény duelluma: két nehézsúlyú valóságot állítok egymással szembe.

Miért állítom szembe őket? Mert az egyiket szeretem, a másikat nem. Van, aki inkább az államhoz húz, van, aki inkább a városhoz. Én a városhoz.

Az etatizmus nekem az újkor nagy háborúit jelenti, a katonai koalíciókat, a fundamentalizmusokat, a véres diktatúrákat, sok rögeszmét, amitől az emberek megvadultak, egymásnak estek, és föllelkesítve a legszörnyűbb bűnöket követték el. Nem szeretem a paternalista állami kultúrát a maga zord és parancsoló hivatali épületeivel, marcona történelmi giccsfestményeivel, katonai szertartásaival.

Mivelhogy világnézet és cselekvés együtt jár, beszélhetünk állami emberről és városi emberről. Az állami ember az egyöntetűséget, a fegyelmet és a kötelességteljesítést szereti, a városi ember a diverzitást, a szabadságot és a szórakozást. Az állami ember a komollyal álcázza a komolytalant, a városi ember a komolytalannal a komolyat. Az állami ember moralista, a városi ember szabadgondolkodó. A városi ember ugyanúgy elvégzi a dolgát, mint az állami, de a jelenlét fényűző mámorának is áldoz.

 

*

 

A város érzékibb és tartósabb valóság, az állam önkényesebb és elvontabb. A város önmagát alkotó műalkotás, a közösségben élő emberek legfantasztikusabb műve. Dűlnek-borulnak az államalakulatok, de a város, az marad. Akkor is újra kinő a földből, ha felperzselték, ha lebombázták. Túléli a feléje hatalmasodó megszálló birodalmakat, diktatúrákat. Egy-egy komolyabb európai város tartozott már több mesebeli nevű államalakulathoz, amelyek ma már csak a történelmi atlaszon léteznek.

A várost nem a faluval, hanem az állammal állítom szembe. A város a környékével együtt értendő, a vonzáskörébe eső kisebb településekkel együtt, városmegyeként. Hozzájuk, szimbiózisukhoz képest az állam uralkodó, tehát parancsoló és tiltó instancia. Az etatizmus rendi szerveződés, az urbanizmus polgári szerveződés. Az etatizmus álma a birodalom, az urbanizmusé az autonómia.

 

*

 

Városállam fölött az önkényuralom nagyon ingatag. Mindig a külső erek hozzák a város nyakára a zsarnok államot, akár megszállóként, akár védelmezőként. Amellett, hogy az állam túlnyomó legyen a várossal szemben, csak a háborús fenyegetettség vagy annak a mítosza szól. Ha nincs háborús veszély, vagy legalábbis nem sokat beszélnek róla, akkor a város felvirágzik, és az élet megírja a városi szerepek tarka galériáját.

 

*

 

A városi polgár ellenőrzése alá akarja vonni a tekintélyt, vigyáz, nehogy az elöljárók a fejére nőjenek, nehogy csak úgy tömlöcbe vethessék. A városi polgár biztosítani akarja az életét és a szabadságát, ezért szerződéses viszonyokat, alkotmányba foglalt emberi és polgári jogokat igényel.

Az urbanizmus piacgazdaság. Szuverén alanyok tranzakciója. Csereviszony, ahol két formailag egyenrangú cserél. Formális kapcsolatok, formális jogrendszer; az előírt előjogok és hátrányok eltörlése. Pluralizmus minden létszférában, vállalkozói szabadság, kínálatgazdagság, beépülés a világpiacba, konvertibilis pénz, egyszóval kapitalizmus.

De az urbanizmus a város önvédelme is a külső-belső tökével szemben, továbbá az az elv, hogy ahol a polgárság gazdag, ott a tanács sem lehet szegény. Az urbanizmus jellegzetes eszköztára: okosság, vita, fortély, pénz, csábítás, megvásárlás, rabul ejtés, nem a fegyver.

A város a tulajdonképpeni nyilvánosság. Sok terem, ahol az emberek szemben ülhetnek egymással, piactér, ahol semmi sem marad kimondatlan és kitudatlan, mert a városi ember fecsegős. A várossal szemben a titkosszolgálat vagy a katonai titok fogalma: összeesküvés. A várossal szemben minden parancsuralom: összeesküvés.

Az urbanizmus demokratikus forradalom. A Bastille lerombolása, a Sztálin-szobor ledöntése, a sajtószabadság kitörése, a politikai foglyok kiszabadítása, a besúgói jelentések kiszolgáltatása az érintetteknek. Sok felvonulás, éneklés, szavalás, nyüzsgés, az utcák fokozott igénybevétele, barikád és Molotov-koktél vagy mindezek híján politikai vicc.

A legéletképesebb társadalmi valóság a városhálózat, amelynek formája a csillaghalmaz vagy a szigetcsoport, amely sokféle minta, érdek és érték szerint szerveződhet egymással. Vajon nem jelenti-e Európa újraéledése Nyugat-Európában az urbanizmus felülkerekedését az etatizmuson?

 

*

 

Ha a demokrácia a város retorikája, akkor a nacionalizmus az államé. Az urbánus szívesen száll meg a másik városban, az etatista szívesen száll meg egy másik várost.

Tény, hogy a nacionalizmus is a város műve, városokban találták ki az állami hazát. A német romantika nacionalizmusa és a német filozófia etatizmusa is innen ered, Berlinből.

A nemzetállam eszméje győzött a városállamok társulásának eszméjén. Íme az etatizmus szobrai szörnyű bajusszal és karddal. A pékek és a kalaposok díszlépésben vonulnak el a császár előtt, és úgy tartják a sétabotjukat, mintha kard lenne.

A mai helyzethez az etatista Berlin hübrisze vezetett. Egyenes út vezet a könyvégetésnek helyet adó egyetemi udvartól a wannsee-i villa idillikus környezetéig, ahol elhatározzák a zsidók kiirtását, azét az urbánus, nemzetközi népét, amely nem keveset tett ezért a városért.

Az etatista Berlin könyörtelenül elbánt az urbánus Berlinnel, aminek következményeképpen a világ is keményen elbánt az etatista Berlinnel. Megmutatta neki, hogy a mértéktelenül felfuvalkodó békát kipukkasztják. Megmutatta a nemzetállami expanzió paradigmáját. A világ előbb vagy utóbb el szokott bánni a túl nagyra nőtt birodalmakkal. A német nacionalista, birodalmi etatizmus itt Berlinben szemléletesen összeomlott. De a maternalista, pluralista város, a maga csábító hatalmával tovább él.

 

*

 

Ez a város nem uralkodik egy egész országon, még a környékén sem. Körülkerítve, szűkös belterületére záródva nem uralkodik semmin sem. Rajta hagyja azonban visszahívó nyomát mindazok emlékezetén, akik itt időztek. Életképességével, azzal a derekasságával, ahogy szoros helyzetében nemcsak a túlélés, de bizonyos fajtájú virágzás módját is megtalálta, Nyugat-Berlin előnyt kovácsolt a szorultságából, és az urbanizmus sikeremblémájává változott.

Ha egy városban egy kissé szárnyaltunk, ha szép napokat értünk meg benne, ha kószálásainkkal fokozatosan birtokunkba vettük, akkor egyszersmind foglyai is vagyunk a szó erotikus értelmében. Az igazi városnak megvan a birodalma: az átutazók vágyódó emlékezetében. Az igazi városok a mi álmaink. Ennyire futotta, ezeket tudtuk álmodni, ezek az emberfaj mentségei.

 

*

 

Berlinnek szerencséje is a katasztrofális szimbólumgazdagsága, az elvágottsága. Itt mintegy a térben kiterítve lehet látni a történelmet. Ha már ezek a katonai viszonyok olyan meghatározóak lettek Berlin igazgatásában, akkor éppen ebből a koncentrációból, hogy négy hadsereg orra szinte összeér, született itt valami németen-túlian európai: valami képszerűen sűrített megfogalmazása az európai helyzetnek.

Berlin már nem a német hatalom fővárosa. Kénytelen volt tehát egy másikfajta szerepet kimunkálni, amire egyébként jó esélye volt: kihasználni a várossziget mivoltát.

Tudva, hogy a hangulati divatirányítás nem kisebb hatalom, mint a rendeleti szabályozás, Nyugat-Berlin kinevezte önmagát a német csábítás fővárosának, amelynek az ország határait messze meghaladó vonzásköre van. Ez a varázs vagy van, vagy nincs.

Nyugat-Berlin a maga sajátos kisugárzását többek között annak köszönheti, hogy a nem német írók, művészek és tudósok szemében Nyugat-Berlin a legkozmopolitább német város.

Itt van az urbanizmus modellje, körülölelve az etatizmus modelljétől. Körülölelve a testvérvárostól, ahol az iskola homlokzatán olyan nagy betűkkel áll ez a jelmondat: Unser Staat – unser Stolz, hogy minden ablakot elsötétít egy nagy, piros betű.

 

*

 

Elképzelhetünk egy olyan Európát, amelyen belül sem a nyelvi, sem az állami határoknak nincsen perdöntő jelentősége, ahogy Nyugat-Európában sokszor már ma sem ébresztik fel az utast, miközben a vonat egy államhatáron áthalad. Képzeljék el, hátha egyszer a vasfüggöny és így a keletnémet-nyugatnémet határ is ilyen átaludható lesz, ilyen észrevehetetlen.

Akkor majd Berlinben a barbár időkre csak egy kis átléphető falmaradvány utal, amelyen a gyerekek szeretnek végigsétálni apjuk kezét fogva, és amely egyébként a városi forgalmat miben sem akadályozza.

Ahogy a varratoknál hevesebben forradnak össze az elvágott részek, úgy a város természetes összetartozásának az eszméjét csak erősíti majd a hajdani mesterséges elvágottságnak ez a műemléke.

Európai béke csak akkor lesz, ha nyitott határok lesznek. Mi marad az államszocializmusból, ha megnyitja magát a versenynek? Valami csak marad, valahányan csak maradnak. Ha át lehet autózni, amikor kedvünk tartja, miért ne maradnánk megszokott városhazánkban, és miért ne próbálnánk államhazánkat testhezállóbbá tenni?

Berlin akkor a maga modellszerű különösségével fölé emelkedik annak a feladatnak, hogy csupán német város legyen: mozgékony színpadot kell kínálnia két civilizáció vonzásversenyének. Akkor a kelet- és a nyugat-berliniek a szó mélyebb értelmében válhatnak európaiakká. Ha a szemhatár kis-nyugat-európai, akkor a szívet eltölti a szorongás, mikor a szem ránéz a térképre. Meg tudja-e őrizni azonosságát Eurázsia északnyugati csücske?

A keleti és nyugati európaiaknak szükségük van egy olyan Európa-metaforára, amelyben a képzeletük szívesen érzi otthon magát. Európa akkor is volt, amikor ez a két katonai tömb még nem volt, Európa akkor is lesz, amikor ez a két tömb már nem lesz. Ugyanezt elmondhatnánk Berlinről is.

 

*

 

A látogató megbecsüléssel néz az urbánus Nyugat-Berlinre. Nem csekélység, hogy sikerült túlélnie az etatista Berlin dühöngését. Bebizonyította, hogy lehet körülkerítve is szépen, tehát a magunk módján élni. Ezért jön itt aránylag sok olyan ember össze, aki a maga módján kíván élni. Úgy tetszik, hogy ezt a vendégjárást a város aránylag türelmesen viseli, sőt a kíváncsiságával még inspirálja is. A magunkfajta vendég nem igényel töviről hegyire kipucolt várost; a gyomnövények sem bántják az ízlésünket. A várostól inkább azt várjuk, hogy színház legyen. Élénk publikumot igényelünk, exhibicionistákat, sznobokat és divatmajmokat. Semmi sem komolyabb, mint a játék.

Mivelhogy nincsen háború, Berlin a patthelyzet ábrázolása. Az ember itt a legérzékenyebb a blokkrendszer abszurditására. Itt van a leginkább értéke a finom kezű munkának, a lehetetlen megszelídítésének, a tárgyalás praxisának, annak a pragmatizmusnak, amely a ma megoldhatót megoldja, de a megoldatlanságot nem minősíti siralomvölgynek. Itt és most is lehet érdekesnek tartanunk egymást. A nagy mutatvány, a szenzációs mutatvány itt és most jön.

 

*

 

Nyugat-Berlin nem főváros, hanem randevúváros; olyan hely, ahol össze szokunk jönni. Nem könnyű egy városnak a találkahely rangjára emelkedni. Európában, a kontinensen Párizs után Nyugat-Berlin jut eszünkbe, ha a városokat úgy soroljuk, hogy hol találkoznak a leginkább a magunkfélék, írók, művészek, intellektuelek. New York, Párizs, Nyugat-Berlin.

A randevúvárosnak titokzatosabb a vonzórereje, mint a fővárosnak, különösen számunkra, törpe kisebbség számára, mert inkább a mi színpadunk. Itt nem az állam és a tőke sztárjai virítanak, itt miránk is esik fény, mert itt sok a magunkhoz hasonló figura. Megérdemeljük, hiszen mi költjük a városok mítoszát. A többiek utánunk mennek szaglászni. Kíváncsiak, hogy mit szimatoltak meg ezek az előszaglászok. Azt szimatolták meg, hogy itt sok érdekes emberrel lehet találkozni. Mert az érdekes emberek keresik egymást, és ha nem is itt laknak, de eljönnek ide. Persze hogy nem kell folytonosan a randevúhelyen élni, de visszajárni oda jólesik.

 

*

 

A randevúvárosban egy kissé okosabbnak érezhettem magamat. Itt a törésvonalon üldögéltem, ahol a korszakok és a civilizációk egymáshoz súrlódnak, ahol a mítosz maga is felhorzsolt szövet, ahol a líra érdes, és a gúny megtűretik.

Itt a kegyes megoldásokkal te magad sem fogod beérni. Itt a tompaság nem erény. Itt élesebb, serkentőbb a légkör. Itt pontosabban látod, hogy untatod-e vagy sem a többieket, és hogy hány percig tart a te hazai históriáid érdekessége.

Itt ide-oda kapkodhatod a fejed, keletről nyugatra, nyugatról keletre, itt eltűnődhetsz azon, hogyan lett két szomszédos ház lakóiból két különböző civilizáció címere, és megránthatod a vállad azon is, hogy lám az ember milyen képlékeny, mennyire determinálható.

Találkozol csillogó cinkosokkal, akikkel kellően szemtelen nézeteket lehet váltani, akikkel nem kell folyton vigyázni, hogy meg ne bántódjanak, akik nincsenek belesülve a helyi komolykodásokba, vagy legalábbis, amíg itt vannak, egy kissé kilazulnak, mint amolyan szellemi fürdőhelyen, mert itt a hangnem és a villódzás a legfontosabb. Rögtönzés a fölfedezés anyja.

 

*

 

Már a megérkezés is! Budapest felől repülőgépen jössz, és látod az ablakon át, hogy a zöld simaságból valami mesterséges kibuggyad, kiduzzad.

Látod szinte, hogy a kerítésfalak között valami koncentráció zajlik. Majd ahogy leszállsz, érzékeled is az anyagtalanabb hemzsegést, a finom szikratáncot, az érintkezés és ellebbenés gyors váltakozásait.

Materializációnak ennyi is elég: egy hölgy és egy úr szemben ül egymással egy berlini szoba hosszú, refektóriumi asztalának két oldalán.

 

*

 

Ó, a Berliner Zimmer! A lakás fóruma, a szalon. Egy kíváncsi és introvertált város urbanitásának a védett fészke. Talán még itt lebeg ezekben a berlini szobákban Rahel Varnhagen jótékony szelleme. Egy érzékeny asszony irodalomtörténetet tud csinálni. Két atommáglyát egymásnak bemutatni nem kis művészet. A berlini szobákban több nyelven beszélnek, és az akadozó nyelvhasználaton át is sok mindent megértenek.

Itt nem kell másnak lenned, mint amilyen vagy; itt éppenséggel olyannak kell lenned, amilyen vagy. Azt méltányolják benned, ha egyáltalán vagy valamilyen.

A berlini szobák tudnak jószívűen mosolyogni a költők furcsaságain, mert itt a társaság számol azzal, hogy a versírás az embert furcsává teszi. Berlinben a kiszámíthatatlanság több elnézéssel találkozik a kiszámíthatóbbak részéről, mint Nem-Berlinben. A standardnormák uralma alól itt könnyebben siklasz ki. Itt kapod a legkevesebb morálprédikációt. Itt elég büntetlenül lehetsz cinikus, mert ahogy semmi emberit nem tartasz magadtól idegennek, úgy semmi emberit nem veszel egészen komolyan.

 

*

 

Ohnmacht, igen, a kevesek tehetetlensége és hatalma. Ez a kultúrtörténeti paradoxon adja az urbanitás enigmáját. Az számít, amit néhányan először megsejtenek, végiggondolnak és megcsinálnak. Az ebből a szempontból szerencsés városokban megszövődik egy finom pókháló néhány ember között, akik elmélyülő beszélgetésekben megértenek valamit, ama addig nem tudtak megérteni. Ezáltal lép egyet-egyet a történelem.

Mert a milliókkal a berlini szobáknak nincsen sok dolga. A gazdaságnak és a politikának Berlin nem a fővárosa, tulajdonképpen a kultúrának sem, mégis Berlin a találkozóhely, a többi német város pedig kevésbé az, noha vannak dicséretes érdemeik.

 

*

 

Az urbanitás: különféle stílusú mítoszok találkozása. Egyféle stílus nem elég, a homogeneitás nem erény. Azért tömörülünk Berlinben, mert itt inkább lehet valamit megsejteni a lényegből.

Aki átsétálgat a falon, hogy találkozzon a barátaival, az emlékezetes képeket őriz arról, hogy mi lehet abból az Európából, amelynek egy fővárosa akart lenni, és az a főváros történetesen Berlin volt.

A Zeitgeist kiállítás idején kinéztem a Martin Gropius-ház ablakán az esős földbuckákra, amelyek alatt a hajdani Gestapo kínzókamrái voltak. A kínzókamrák sorsa beteljesedett: hozzátartozik a történethez az a mozzanat, hogy az egykor föléjük magasodó székházból csak romok maradtak.

A korszellem öt évvel ezelőtt kétségbeesett gúnnyal fintorgott. A korszellem a fejét rázta: nem értem, nem értem.

Valami rakétákról volt szó akkoriban. Hány kell vagy nem kell belőlük? Hány kell a többiből? Mintha péksütemények szép választékáról lenne szó. Mindez azért, hogy nekünk jó legyen, hogy ne kelljen félni, hogy itt Európa közepén fel ne forrósodjanak a dolgok, hogy a két csapatban egymással szemben felsorakozott németek agyon ne csapják egymást annak büntetéseként, hogy Berlin valaha egész Európa fővárosa akart lenni.

A császári birodalmi központból, az Új Európa szívéből megmaradt díszletek csupán stiláris értékűek, de ezzel nem mondtunk keveset.

Íme egy eredetileg nem egészen abnormális ambíció maradványai, hogy ugyanis egy város parancsoljon egy egész kontinensnek.

 

*

 

A német Új Európa birodalmi fővárosa elmúlt, a berlini szoba azonban megmaradt. A nagyzási téboly megtöretett, a Bildungsbürgertum szokásai azonban túlélik a megrázkódtatásokat.

Vasárnap délelőtt tizenegykor felolvasni egymásnak néhány oldalt készülő munkánkból a villásreggeli után, majd a könyvesszobán áthaladva kilépni az erkélyre és még valamit magunkba engedni az őszi napfényből, amely szeptemberben nemcsak a nyugati tavak környékén szép, de a sűrűbb beépítésű bérházak balkonján is az.

Egy jó városban kell, hogy találkozzon a lent és a fent, a kint és a bent. Leni lenni itt nem lehet olyan reménytelenül, hogy az ember ne legyen még akkor is egy berlini lecsúszott, ami valahogy más, mint egy nem berlini lecsúszott. Itt van valami támogató háttér. Hullásodban valamilyen védőhálón fennakadsz.

Kint? A Kintnek is megvan a bentje. Kreutzbergnek is van olyan intimitása, amelybe Dahlem villanegyedeiből sokan szeretnének, de nem tudnak bekukucskálni. Az a jó város, ahol különböző életformák úgy szagolgatják egymást, hogy valamit talán meg is tanulnak, meg is irigyelnek egymástól. Természetes, hogy szívük mélyén az ellentétek is büszkék is egymásra. A bensőségek Nyugat-Berlinben nem kínálgatják magukat, de megnyílnak, ha az utasember őszinte érdeklődést mutat.

 

*

 

Olyan embereket láttam itt, akiknek van ironikus válasza szellem és hatalom különválására. Nem is kell, hogy ez a kettő egyesüljön. A filozófus ne parancsolhasson, és a parancsnok ne tekinthesse magát filozófusnak.

A birodalmi főváros általában nagy kísértés a fontoskodásra. Kezdesz túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ki kormányoz, s hogy ki mit pusmog és intrikál az udvarban, ahol az ember per definitionem: udvari – nem pedig városi – ember.

A városállamban, amely nem főváros, Washingtont vagy Bonnt nem veszik egészen komolyan. Legalábbis: nem tartják stílus dolgában irányadónak. Talán azt gondolják: igaz ugyan, hogy a hatalom ott van, abban a vidéki fővárosban, ahol az emberek egy kissé bumfordiak, de az is igaz, hogy a stílus az itt van, a sokat szidott metropolisban. Ott, a komoly ügyek székhelyén, talán jobban tudnak szónokolni (amin persze gyakran csak mérges kiabálás értendő), társalogni azonban itt tudnak jobban. Az volt a benyomásom, hogy Nyugat-Berlin nem gyászolja mindennap a fő politikusok máshollétét.

 

*

 

Folyik közben szép csendesen a városok versenye Európában a mitologikus sztárváros címéért. Egy város egyszer csak divatba jön, kezdenek egyre többen beleszeretni, titokban továbbadják egymásnak a friss értesülést, ott kell lenni, onnan kell hazahozni, amit odavittünk, ott kell megmutatni, vele kell hitelesíteni, ott sirengenek az aranyhalak, ott tudják, hogy milyen az igazi férfi és az igazi nő, az igazi próza és az igazi cipő.

A sztár nem egyedül akar játszani a színpadon; hanem éppenséggel másokkal, jó színészekkel együtt játszva akar a függöny előtt a többieknél egy kissé hosszasabb tapsot kapni.

Nem olyan nagy szerencsétlenség, ha egy város inkább egy kávéházra, mint egy minisztériumra emlékeztet. Magasabb értelemben az számít, ami az ilyen kávéház-városban történik.

 

*

 

Elnéző helyen jobb elidőzni. Ha az emberek barátságosak tudnak lenni a piacon egy idős transzvesztitához, aki nagy, virágos-gyümölcsös szalmakalapban lebeg végig az árusok között, kokett mosolyokat dobálva, szinte csókot hintve a sajtos- és a halaskofának, csak hogy nyájas üdvözléseket kapjon vissza, mert tulajdonképpen vásárolni sem akar igazán, csak felvonulni, csak megmutatni a szép kalapját, nem titkolva csúnya, kis görcsös-görbe-öregemberes lábikráját sem, csak egy kicsit feltűnősködni óhajt ezen az egypiacnyi színpadon, és ha a piac népe nem bántja meg ezt az esengő lényt, ha a férfiak megállapítják, hogy milyen csinos ma a dáma, akkor ott valami mosoly úszkál a levegőben.

Szeretünk ott regényt írni, ahol az erdőben sétálva barátságosan néznek ránk vadidegenek, akik a búcsúzó fényben élvezik ezt a kis körülkerített, de mégis emlékterhes természetet, ahol a kutyák is illemtudóan szaglásszák egymás fenekét, ahol a Kertészeti Hivatal hivatásának magaslatán áll, ahol nem túl elkedvetlenítő messzeségben ihatsz egy kannácska kávét, ahol magas témákról cseveghetsz társalkodónőddel a csónakban, amelyben férfiasan te evezel, és amellyel körbecsobogjátok a tavat.

Nyárra ősz jön, őszre tél, és nagyjából ugyanazt a témát folytatjátok a hófödte jégen topogva avagy kitavaszodván, a füvészkertben biciklizve és úgy térve haza, hogy este még lesz egy program, a társaság jónak ígérkezik, remélhetőleg kialakul valami formás beszélgetés.

 

*

 

Vendég voltam Berlinben, és találtam kedves embereket, akikkel jól megértettem magam. Köszönet a kedves nőknek és férfiaknak, mindenkinek, aki törődött velem. Megbízható volt a taxirendelés, a randevúkra mindig késve indultam, de mindig idejében érkeztem. Jó volt átdolgozott nappalok után beereszkedni a városba, menni a fény felé, arra a néhány erősebben megvilágított útra és térre, ahol különös férfiak és nők ülnek a vacsoraasztalok körül. Olyanok, akik még elalvás előtt fürödni akarnak egy kissé a szcéne aznap esti megvilágításában, akik még várakoznak arra, hogy egy frissen belépő vendég az ő látványuktól fölragyogva odaköszönjön nekik, hogy az asztalok fölött átrepüljön egy kedves bók, kacsintás vagy invitáció.

 

*

 

Nemcsak a helyben lakó, de a látogató is a város tulajdonosa. Aki itt egy-két évet eltöltött, az valamennyire berlininek érzi magát; akkor is, ha visszatér a saját városába, vagy továbbvándorol egy másik városba.

Tulajdonosa lettem a Savigny térnek, ott vásárolom a legjobb géppapírt és rosttollat, ott van a közelben a bankom, a Courcarréban fogok meginni egy pohár Edelzwickert barátnőmre várakozva, aki talán biciklivel jön a városból, ahol ma délelőtt sok mindent kellett elintéznie, de most valami apróságot elfogyaszt velem.

Jó nap van mögöttem, nagy, fehér íróasztalomra könyökölve írtam egy-két tűrhető oldalt, megittam valamit a feketefenyők alatt, a tűlevelekkel teleszórt erkélyen, igazat adtam a szomszédasszonynak, hogy jólesik ez a kis nyár végi, remegő fény, habár egy kissé szomorú is. Megint elmúlt egy év; nem szívesen megyek el innen, szeretném még az ittlétet kiélvezni.

A banktisztviselő abba a sokfelé ágazó nemi érdeklődésű kifinomult fajtába tartozik, aki gyorsan, halkan elrendezi pénzügyeimet, és még tud közben kajánul pillantgatni is, zárójelbe téve a bankteendőket, jelezve, hogy délután űzni fogja a passzióit, de most azért kis fölénnyel rendben tartja a rendetlenségeimet.

Politikai hatalmakhoz Berlinben nincs közöm, csak a bankhoz van. Ha van még elég a számlámon, akkor küldhetek többet is a családnak, és a mai napnak is megadhatjuk, ami neki jár.

Felkaphatok erre a jó, robusztus, sebességváltós biciklire, és karikázhatok jogos sávomon biztonságosan mindenfelé, némely rokonszenves sarki kocsmában megerősítve a lelkemet sörrel és gabonapálinkával, melyeknek hatására a láb élénkebben tapos, hogy már szinte száguldok a platánok és füzek alatt.

Fennakad a tekintet egy fehérre festett loggián, időtlen arccal könyököl ott egy idős hölgy, aki a férjével már csak képzelődve tud beszélgetni. Már nem is tudom, hol járok, szeretnék Berlinben eltévedni. A gyalogút ezen a hosszú utcán egy kissé eseménytelen volna, az ingerbombázás itt nem nagyon erős, illik ide a bicikli.

A következő színhalmozódás helyén az erkölcsös járművet egy fa derekának támasztom, majd a soros stáción nyájasan körülnézve, az előző rendelést szabatosan megismétlem, talán afölötti örömömben úgy elszárnyalva, hogy megengedtem magamnak egy dologtalan délelőttöt.

 

*

 

Egy urbánus urbanista üdvözli Nyugat-Berlint. A fal túlsó oldaláról jött, egy kissé megtanulta azonban az innenső oldalát is. Megtanulta, hogy nemcsak az a nyavalyás Kelet-Európa van a maga unalomig ismert litániáival az elnyomásról.

Azt is megtanulta azonban, hogy a jog szerint szabad gondolkodás is tud sorompók között haladni, és tud öncenzurális érzékenységeket kifejleszteni magában. Úgy látszik, minden hely szelleme hajlamos rá, hogy a szellem komolyságával lépjen föl.

A látogató megtanulta, hogy ünnepi óra az, amelyben egy hosszú, refektóriumi asztal mellett olyan emberek mosolyognak egymásra, akik nem ismerhetik egymás gyerekkorát, mert más-más genius loci üvegharangjában peregtek le az éveik, de most valahogy mégis értik egymást.

 

*

 

Ki más lenne az urbanizmus lovagja, mint a kószáló, a flaneur. Aki lehet alkalmasint éppen ez az egyéves hölgy vagy úr is a maga piros kocsijában vagy netán a papa vállán lovagolva és a papa fejét jóakaratúan paskolva, de közben jobbra-balra tekingetve és tüzetesen megszemlélve a látnivalókat, amelyek titokzatos úton elraktározódnak a fejedelmi arcocska mögött.

A saját lábán haladó flaneurnek még sejtelme sincsen róla, hogy a következő utcasarkon egyenesen fog-e továbbhaladni, vagy netán oldalt befordul-e, és ha igen, akkor jobbra-e vagy balra. Egyelőre még szabad. Minden irány az övé, az egész város az övé. Véletlen bolyongás. A bámészkodó kering, barangol, hurokvonalakat rajzol a még ismeretlen, de már megszelídülő térben. A városnak jót tesz, ha sétálnak benne.

Nagyszerű dolog másodmagunkkal is sétálni, de még jobb egyedül; akkor nem kell semmi absztrakcióra figyelni. Az emberek roppant elvontak, még a legfinomabb szeretteink is. Most azonban, ebben a paradicsomi lézengésben összekötheted a bámészkodást és a meditációt. Nem muszáj futni, senki sem vár el tőled semmilyen teljesítményt. Nem kell izzadt, vörös, elkínzott arcoddal a normális járókelőben szánalmat keltened. Ballagjál szép nyugodtan, feltűnésmentesen, inkognitóban, minél kevesebb agresszív nyomot hagyva a föld arcán.

A sétamester bizonyos értelemben többet tud a városról, mint a polgármester. Áldás persze, ha a polgármesterben egy sétamester lappang, aki tudja, hogy elsősorban nem a réginek kell igazolnia magát, hanem az újnak, az ideának, hogy érdemes-e a létezésre, érdemes-e a felépítésre, ami óhatatlanul bontást is jelent, meglévő életegységek elpusztítását.

Nézd meg és menj tovább, nem a tied, nem muszáj vele semmit sem csinálnod. Tekintsd virágnak, amelyet nem muszáj leszakítani: ott is hagyhatod a helyén. Egy üres foghíj is lehet virág. Egy gyomnövény is lehet virág. Ki fog kószálni, ki fog a fűben heverészni, ha minden telken egy építész-kertész lakik?

Engedd meg magadnak, hogy csak arra figyeljél, amit látsz. Éppen erre a falra, éppen erre a lámpaoszlopra. A lámpaoszlop akkor is nagyon érdekes, ha nem lóg rajta senki sem. Neked épült a város; szemmel-szájjal, füllel-orral, kézzel-lábbal hozzáérsz, mégsem avatkozol bele. Paráználkodsz vele akkor is, ha éppen téged csap oldalba a szélnyeste eső.

 

*

 

Ne igyunk meg egy korsóval a Régi Berlin Sörszalonban? Szombat éjfél, a járdán még özönlik a nép, nagyszerű. Sok főtt csülök, sok főtt sonka, istenem, mennyi hús!

Táncol a sok hús fúvószenére; mikor a szaxofonos elrendeli, az egész táncporond népe lecsücsül. Kivétel nélkül mindenki. A teremburáját, ez aztán a fegyelem. A túszul ejtett Budapesten nem mindenki csücsülne így le.

Az egyik főlecsüccsenőt, akiről szerencsére megtudom, hogy nyugatnémet turista, megpillantom a határátkelőhelyen. Minél komorabb az egyenruhás, annál lelkesebben igyekszik a kedvében járni ez az éllecsüccsenő. Odaát persze meglesz a dolgokról a maga szövetségi-köztársasági véleménye.

 

*

 

Üdvözlet a halk berlini nővéreknek, akik, ha megköszönöd, amit tettek, a mosolyukkal is jelzik, hogy szívesen. Üdvözlet a finom idős hölgyeknek, akik a posta pénztárablakánál havonta sorban állnak a nyugdíjukért, amelynek szerénységét látva, szeretnéd megsimogatni a fehér cérnakesztyűjüket. Nem apáca-e az özvegy, aki már a háború óta az, akinek meg kellett tanulnia a magány előkelőségét is, nemcsak a rigolyáit?

Egyúttal azonban elnézést is kérünk a járda szélén fegyelmezetten megálló idős hölgytől, aki, mikor délkelet-európai-anarchista képpel átmegyünk a pirosban, ahogy átérünk a túlsó járdára, megkérdezi tőlünk, hogy a lámpa zöld-e már, pedagogikusan úgy téve, mintha nem hinne a szemének, vagy mintha rosszul látna. Őszintén fájlaljuk, hogy egy kissé megszédül, amikor nagy mosollyal tájékoztatjuk: nem, asszonyom, a lámpa még nem zöld, hanem piros. Visszanézel, s mit látsz? Az idős hölgy is visszanéz. Ennélfogva nekimégy egy lámpaoszlopnak, a szemüveg is leesik az orrodról, de szerencsére nem törik el.

A néni nyájasan búcsút int.

 

Visszatekintés a szamizdatra 1989-ben

Milyen esemény volt eleinte egy-egy saját kiadású, engedélyezetlen folyóirat! A ritkaságértéket fokozta a tilosságérték. Mint amikor a pancsolt bor mellett iszol egy pohár pancsolatlant. Mivel a nyomtatáshoz idén már nem kell engedély, a szamizdatnak már vége, ezt akarta: a saját természetes halálát. Illő, hogy megemlékezzünk róla, milyen volt az elhunyt az ő föld alatti életében.

A szamizdatot keresik. A szenvedélyes olvasó áldozatot hoz a tilos szöveg olvasásáért; lázadás ez tőle, konspirálva szerzi meg, hajlandó érte messzire elutazni és aránylag sokat fizetni, majd, hogy másnak is jusson, akár le is gépeli.

A titkosrendőr is keresi, belopódzik a lakásodba, pókhálós padláson-pincében turkál, fáradságosan lehallgat, hogy megtudja, mi van a fejedben.

A szamizdatolvasó hasonlít a szamizdatszerzőhöz. Maga is fel akar szabadulni a félelem alól. Lehet mondani, hogy romantikus idealista, nem a siker vezérli, hanem az igazságkeresés.

Az állami paradigmában lehetsz hivatalos és disszidens. A hivataloson belül lehetsz konzervatív és reformer. Az önkiadó más, mint a reformer, kilép a hivatalos keretből, nem azon belül javítgatna, s teszi ezt annak tudatában, hogy ezért meg fogják büntetni. A szamizdatszerző pusztán a választott médiuma által nyilvánosan feljelenti magát.

A cenzúra védekezik, megpróbálja elszigetelni, itthon ez valamennyire sikerül is, a táboron kívüli nyomdagépek fölött azonban nincs hatalma. Megpróbálja az országhatáron kívül rekeszteni a disszidensek nyugati visszhangját. Szembeállítja a külföldet a belfölddel, akárcsak a világpiac hidráját az autark idillel. A cenzúra kívánja a paternalista bensőséget, a szocialista biedermeiert, amelyet a titkosrendőreivel garantál.

Az államkultúra hajlamos a gondolatok szüntelen erkölcsi megítélésére. Van szent és van aljas eszme. Nagyon fontos, hogy mit csinálsz és mit mondasz. Figyeljük egymást mindannyian. Ez az, ami nem nyugati bennünk. Hogy meg vagyunk szállva a súlyos ügyeinktől. Azt a nyugalmas közönyt az állam ügyei iránt nem tudjuk érezni, amire a nyugati ember képes.

A diktatúra számára fontos, hogy a cenzúra réstelen legyen. Mindenkit be akar sorozni a lojális sokaságba, az egész személyiséget elnyeli, létfeltétele az egység látszatának őrzése. Az illojális szabálysértőt viszont, kivált, ha visszaeső, a szorongó diszciplína „nem létező személlyé” változtatja.

A disszidens magatartása is védekező, gyanakvó, férfias-harcias. Nem akar sodródni, tárggyá lenni, nem kívánja, hogy elcsábítsák. Nem akar kapkodni, engedelmeskedni, a maga feje után megy, a maga játékát játssza, az általa elfogadott szabályokhoz ragaszkodik. Megátalkodott figura, nem bajnok a rugalmasság versenyében. Másfajta ember, sokkal pillangószerűbb az, aki a sikert látja szépnek, és azon járatja az eszét, hogy mi az, ami iránt éppen most kereslet van a piacon.

Az engedélyezetlen önkiadó előzően megtapasztalta, hogy a megengedett önmagának nem mindent engedhet meg. A kellően burkolt és ezért engedélyezett ellenzéknek megvan a maga szellemi hangulata. A totalitarizmus burája alatt a bensőség sokféle fajtája tenyészik, és az enyhülő korszakban a pártállam intimitása mellett meghatározó a se-nem-kormánypárti, se-nem-ellenzéki, a se-nem-támogatott, se-nem-tiltott, a sem-nem-hódoló, se-nem-szembehelyezkedő többség hangulata.

A rendszer hatalmát a belülállók szilárdabbnak vélték, mint a kívülállók. Utóbbiak is a valóságosnál erősebbnek gondolták, és most csodálkoznak, hagy így omladozik.

Ismeretes a börtönpszichózis: az ember egyedül van a cellában, a folyosón a falnak fordítják, ha szembejön egy rabtársa. Az a cél, hogy egyedül érezze magát. Higgye azt, hogy a vele szemben álló világ emberei sokan vannak, és mind össze vannak kötve a tulajdonképpeni hivatalos szervezet, a rendszer idegzete – a titkosszolgálat – által. Zárkában vagy szabadlábon, az ellenzéki érezze azt, hogy senkiben sem bízhat, hogy mindenki tégla. A túlnyomó többséget ez a reálparanoia megbénítja.

Mennyire valóságos egy mítosz? Addig tartja magát, ameddig hisznek benne. „Ők erősek, én meg gyenge vagyok”, ezt kell a teljhatalmú állam polgárának átéreznie. Ilyenkor az ellenszegülő hajlamos a többieket magánál gyengébbnek látni, és azt hiszi, hogy ők már feladták, kevésbé ellenállóak, mint ő maga. Az óvátosságukat jelként értelmezi, hogy a másik oldathoz tartoznak. Ők egy másik nyelvet beszélnek, számukra más az, ami természetes és ami nem természetes, ezért a föld alatti ember hajlamos egy lelki mozdulattal eltolni magától őket, ami persze növeli az elszigeteltségét.

Hogy valaki disszidenssé lett vagy sem, nem is annyira bátorság kérdése volt, hanem inkább azon múlott, hogy ki milyen természetesnek tartotta a rendszert. A legalista csak a fennálló renden belül tud gondolkodni; ellenszenvvel, de respektálja az autoritást; ugyanazokba a pozíciókba jobb személyeket kíván. Arról nem beszél, hogy magának a pozíciónak kellene megszűnnie.

Sokan haragudtak azokra, akik egy petíció aláírására jöttek hozzájuk. „Hogy lehet engem ilyen helyzetbe hozni? Most vagy tönkreteszem magam, vagy gyávának mutatkozom.” Aki az ívet hozta – vészmadár, kuvik. Így megzavartatva, alkalmasint rendjén valónak tartották a disszidensek kirekesztését. A pártvezetés engedett, ha szolidaritást észlelt magával szemben, és felülkerekedett, amikor nem volt szolidaritás.

Írásaimat az elmúlt tíz évben csak a független AB kiadó közölte. Könyveim Demszky Gábor jóvoltából egy-kétezer példányban napvilágot láttak. Szerettem, hogy van számomra is lap és kiadó, örültem azoknak az olvasóknak, akik a szokásosnál több pénzt és fáradságot költenek szellemi találkozásunkra. Nem értem rá irigykedni azokra a kollégáimra, akiknek a könyvei nagy példányszámban kaphatóak voltak a boltokban.

Miért csináltam? Erőlködésnek éreztem volna az ellenkezőjét. Vége a jó közérzetemnek, ha elfogadom az uralkodó játékszabályokat. Nem vonzott a csavaros utalás, a kibúvó a pátoszba, viccbe, amivel a tabut el tehetett kerülni. Így szorul egy mérsékelt és konzervatív alkatú ember radikális szerepbe. Természetesen így is fogoly lesz, eluralkodik rajta és a sorsát meghatározza a szerepe. Fogoly a legalista is, fogoly az ellenzéki is.

A politikai rendőrség és a pártállam kulturális hivatalai között megvolt a szoros közlekedés. A cenzúra naprakészen reagált, akár a legegyszerűbb önálló gesztusokra is, és tudatta, hogy ki mennyire tilos. Ez a magaviseleti osztályzat elterjedt ismeretségi körünkben.

Kinek jó és kinek kellemetlen a jelenléted, például, hogy mellette ülsz? Ki engedi meg magának, hogy felhívjon? Ki elég úriember ahhoz, hogy fittyet hányjon a nem egészen alaptalan aggályokra? Ki az, aki csak beállít telefon nélkül, mert nem szeretné, hogy illetékesek regisztrálják az ittlétét.

Valami zavartságot észlelsz a veled tartott kapcsolatokban, valami helytelenítést. Nem is akarják hallani, hogy miket művelsz. Jobb, ha nem is tudják, akkor nem lehet belőle baj. Aki szeret, az is valami idegenkedő kíváncsisággal néz, és mellesleg azt mondja, hogy marha vagy. Mert ő az okos, aki nem csinál ilyet.

Konyhákat látok magam előtt, ahol mondom, hogy mit írtam. Igen? A házigazda más tárgyra tér. Ha valami rendes folyóiratban megjelentethetném, több figyelmet szentelne a dologra. A házigazda most persze sokkal dühösebb a kommunizmusra, mint én voltam.

Mi elmondtuk a magunkét, könnyítettünk magunkon, tehát nem is voltunk olyan mérgesek. Ellenben akik visszafojtatták magukat, akik mostanáig tartogatták, azok sokkal haragosabbak, bosszút követelnek, valamilyen leszámolást.

Ilyenkor mindig felvetődik, hogy kinek áll jogában ítélkezni. Az ítélkező bizonyára csak viszonylagosan jobb az elítéltnél. Nem nehéz kihallani az irigység szólamát a moralista vádbeszédekből! Nem esne rosszul a megvádolt íróasztalát, hatalmát és talán egy-két előjogát is átvenni.

Aki csak az imént kapott rá a 89-es, demokratikus-hazafias újbeszédre, az úgy születik újjá, hogy nemes haragjának a bukott vezetők ellen visszamenőlegesen, nyilvánosan teret enged. Most sokan retrospektíve átalakulnak tegnapi szenvedőkké, most sokan megint áthazudják a történelmet, ami ezen a tájon nem először fordul elő. Amikor a retorika fekete esője hull egész múltunkra, ilyenkor érdemes elmondani, hogy eddig eltelt életünkben is sok minden igen élvezetes volt.

Már több underground generációt éltem meg, lehet, hogy 56 után a Belvárosi kávéház irodalmi asztaltársasága is ilyen marginális kör volt. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy önkiadók legyünk. A közelmúlt akkor még a vad megtorlás volt. Így vagy amúgy elfogadtuk a rendszert azáltal, hogy maradtunk, és viseltük a folytonos horzsolódást.

Majd jött a pallérozottabb elnyomás és az új alvilág, az ötvenhatosok után a hatvannyolcasoké, s vele az új ellenzék, az elhatározott törvényszegőké, amely a közlés tekintetében polgári engedetlenséget fogadott. A szamizdat a jogsértéseket nyilvánosságra hozta, leleplezte a világközvélemény előtt a magyar kormányt. Volt, aki ezt illojális, hazafiatlan viselkedésnek tartotta. Falazni, cinkoskodni a rendőrállammal ebből a nézőpontból lojális és hazafias viselkedésnek látszott. Mindenesetre a hatóságoknak kétszer is meg kellett fontolniuk, hogy durvuljanak-e vagy se, mert észlelhették, hogy semmi sem marad titokban.

A hatóságok legkomiszabb fogása, hogy hallgatási fogadalomra késztetik a gyanúsítottat, a vádlottat, az elítéltet. Az embernek megmondták, hogy ne beszéljen az őt ért sérelemről, és a többség szót fogadott. Az egyik ember titokban tartotta a másik előtt, hogy a hatóságok kérdezősködtek róla. A szocialista lojalitás azt diktálta, hogy ez a kérdezősködés ne említődjék.

Akik el akarták mondani, hogy mi történt velük, könnyen beszorulhattak az elmebeteg szerepébe. Félig-meddig a politikai pszichiátria áldozatai, csak azért félig-meddig, mert maguk is közreműködtek ellehetetlenülésükben, furcsák, magányosak lettek, környezetük visszavetette őket.

Az elnyomásra nézve végzetes jelentősége volt annak, hogy a disszidensek eltökélten nem vállaltak titoktartó cinkosságot a kormányzattal, a tabu megtört és ostobaságnak bizonyult.

Eltérően a többségtől, tanári kötelességtudással válaszoltunk újságírók és olvasók kérdéseire, ha valaki elég merész volt hozzánk fordulni. Megértettük a médiumok használatát, és az országba visszajött az ellenzéki beszéd.

Egy televíziós vezető: K.-nak a kisujja sem jelenhet meg a képernyőn! Pártfegyelmi vizsgálóbizottság szállt ki a filmgyárba, hogyan kerülhettem egy filmkockára. Ne lássák az arcomat! Aki látható, az már valamennyire el van fogadva. A tiszteletre méltó kulturális egyesület elnöke tiltakozott, hogy velem egy levegőt kellett szívnia egy diplomata házában. Egy német televízióscsoport interjút akart készíteni velem, és segítséget kért a magyar kollégáktól. K. Gy.? Ilyen nevű magyar író nincs, mondta egykori évfolyamtársam, a televízió illetékese.

Hogy ki az író, azt a kultúrpolitikai vezetés szabta meg. Aki ellenszegül, az nem író. Az pamfletíró. Az nem kéziratot ír, hanem ellenséges anyagot. A könyvesboltokban nincs, a könyvtárban zárt anyag, nem lehet folyóiratokban említeni, tankönyvben nem szerepelhet. Fantomember, akiről legálisan nem volt szabad tudni; csak a bizalmas információs füzetek tájékoztatták róla a funkcionáriusokat. És volt olyan író, nem is egy, aki a dolgok természetéhez tartozó balesetnek vélte pályatársa kiközösítését, semmiképp sem a saját ügyének.

Jöttek a küldöttségek, kérdezgették a kultúrpolitikusokat a betiltott szerzők felől, hazudniuk kellett, magyarázkodniuk, nem gondoltak rájuk szívélyesen. Megkönnyebbültek, ha úgy fordíthatták a beszélgetést, hogy a szóban forgó művek és szerzők azért nem jelennek meg, mert rosszak; senki sem kényszerítheti a kiadót, aki persze önállóan dönt, hogy silány műveket is kiadjon.

Megteszed-e az udvariassági gesztusokat? Például: választhatnál tilos írásodhoz álnevet is. Kiváló emberek teszik ezt. Ha ezáltal elhatárolod magadat a cselekedetedtől, akkor kevésbé vagy büntetendő. Én inkább úgy éreztem, hogy éppen ez a lényeges, vállalni azt, amit csinálunk. Egyéni stratégiák bő választéka épült ki az idők során, s nem éreztük volna elegánsnak a nem ellenzéki magatartás lekicsinylését. De az ösztönös cinkosság és betyárbecsület leginkább azokhoz kapcsolt, akik eljutottak a nyílt ellenzékiséghez, ami meglehetős lelki munkát igényelt. Az állástalan társadalomkutató például, aki már nem kutathat, elkerülhetetlen önérzetsorvadást észlel magán, kirekedve a szakmából, marginális fantomként hajlamos önmagára a többiek, a tőle elforduló egykori társak szemével nézni.

Természetesen mindazok, akik legalisták voltak, most élénken vitatják, hogy a demokratikus ellenzéknek komoly szerepe lett volna az abroncsok szétfeszítésében. Még sokáig élni fog a neheztelés a tegnapi szamizdat művelőivel szemben; hitelességi előnyüket, hogy előbb mondták, amit ma mondani szokás, nehéz megbocsátani. Annál is inkább, mert a cenzúra játékszabályait tavalyig meg nem sértő, az engedélyezetlen önkiadást elkerülő legalisták nem lehetnek egészen biztosak abban, hogy a jobbat választották.

Szamizdatkiadóm és munkatársai iránti hálám kifejezésével szeretném befejezni ezt a visszapillantást. Demszky Gábor jött a táskájával, fegyelmezett idealista, mutatott valamit, elismerően bólogattam, javul a szedés, tetszett a professzionalizmusa, hogy a gazdasági és technikai szakismeretek is megjöttek a politikai helytállás mellé. Mindketten végeztük a dolgunkat, a magunk választotta és alkatunkhoz illő teendőt. Volt idő, amikor ő volt szinte egyedül a titkos nyomtatás szervező központja, szállítmányozója, lelke, mindenese. Követték, zaklatták, elkapták, motozták, kifosztották, megrugdosták, de az ő rosszacska autói csak felberregtek itt-ott a városban, lerázta a követőt, átadta a kéziratot, kapta és továbbadta a filmlemezt, és elrejtőzött tanyasi házakba a titkos nyomdászokkal.

Szerény hálózatként körülvették nők és férfiak, akik, ha újra kellene, akkor újrakezdenék. Megértésemről biztosítom mindazokat, akik ezt nem tették, akiknek ehhez nem volt köze, de ha valamikor még bajban lennék, azokhoz fordulnék, akik benne voltak az önkiadó kultúrában, és éveken át edzették magukat az erőszakmentes ellenállásban. A ritkábban említett társnők, Rozi, Zsuzsi, Kati és még mások nélkül a dolog nem ment volna. Pszt, sss, szépen, halkan megcsinálták, amit kellett.

Az álmok aggasztó képessége

Feltartóztathatatlan erő bomlasztja fel a szovjet birodalmat és vele a kommunista pártállamot. A belső feszültségek és a nyugati hatások elegendőek a felbomláshoz; kérdés, hogy elegendőek-e a nyugati demokráciák rokonainak megteremtéséhez. A központilag vezérelt tervgazdaság felbomlik, de tud-e a helyén dinamikus piacgazdaság kialakulni?

Minden bizonnyal létrejön egy semleges övezet az orosz nemzet – ma még szovjet, holnap talán valamilyen más típusú – befolyási övezete, valamint az atlanti–nyugat-európai közösség között. A németek egyesülnek, s ez lehetővé teszi a Szovjetunió részére, hogy kivonja csapatait Közép- és Kelet-Európából, mivelhogy a megszállás költségeit és mindazt, ami vele jár, sem a megszálló, sem a megszállott nem kívánja és nem is tudja már fedezni. Valószínű, hogy a takarékosság szelleme el fogja érni a nyugati hadiköltségvetéseket is, és ahogy a szovjet impérium leépül, úgy lesz mind kétségesebb az amerikai haderő költséges nyugat-európai jelenlétének raison d’être-je is a nyugati politikai közvélemény számára.

Washington és Moszkva hidegháborúja a közeljövőben múzeumba megy, aminek következtében a verbális Európa keleti határa talán még ebben az évezredben kitolódik, mondjuk, Vlagyivosztokig, tehát a Csendes-óceánig, a legtermészetesebben átlépve az Urált és vele a földrajzi Európa határát, s nem utolsósorban figyelmeztetve bennünket arra, hogy itt élünk Eurázsia nyugati sarkán.

 

*

 

Úgy emlegetnek bennünket: a keleti Közép-Európa. Zsibongó lakosságú, felemás jellegű, nem egészen kiszámítható térség, ahol már a közeljövőben – kölcsönös megállapodás alapján – sem az amerikaiak, sem az oroszok nem állomásoztatnak csapatokat. Egy régió, amelynek semlegességét garantálni mind az atlanti közösségnek, mind az oroszoknak érdekében áll. Egy térség, amelyben még számottevő katonai erő van, demilitarizációjáról tehát még korai lenne beszélni, de amely sem keleti, sem nyugati irányban – mint katonai hatalom – nem jelent fenyegetést.

Egy olyan térség, amelynek a demokratikus ellenzéki mozgalmai az erőszakmentes civil társadalom eszményét helyezték szembe a katonai-rendőri-bürokratikus diktatúrákkal szemben. Pusztán az a tény, hogy az oroszokat és a Nyugatot elválasztjuk egymástól, hogy egy szuverén, önfinnesítő övezet jött létre Kelet és Nyugat között, olyan történelmi érdem, amely egyelőre még beláthatatlan jelentőségű. Mindenesetre véget vet a háború utáni korszaknak, és egyre anakronisztikusabbá teszi a hidegháború intézményeit és ideológiáját.

 

*

 

Elkerülhetetlenül haladnak keletre a közép-európai demokratikus mozgalmak eszméi. Ha 1989 a kisebb Varsói Paktum-országokban hozott forradalmi hevességű átrendeződést és nyitást a szuverén parlamentáris demokrácia felé, akkor a kilencvenes évek elején a genuin, a házilag készített kommunizmusokban: a Szovjetunióban és Jugoszláviában is várhatunk forradalommal felérő politikai átrendeződéseket, amelyek a kommunista pártbürokrácia hatalmi monopóliumát megtörik, s az uralom alapját, az uralomban részt venni esélyesek körét meglepően kiszélesítik, olyannyira, hogy a disszidens értelmiségieknek is komoly esélyük van arra, hogy a létesülő új kormányzatokban vezető tisztségeket foglaljanak el.

 

*

 

Mi marad, ha kimennek a szovjet csapatok, az amerikaiak pedig nem jönnek be a helyükre? Mi terem meg a posztkommunista társadalmakban magamagától? Hogyan határozhatnánk meg az átalakulás fő alternatíváját? Milyen irányban fejlődnek, milyen kényszerpályákon haladhatnak a tegnapi szovjet periféria társadalmai? Államok, amelyek az elmúlt ötven évben előbb német, majd orosz megszállás alatt álltak, és polgáraik, ha akarták, ha nem akarták, megtanulták, hogy mit jelent a korlátozott szuverenitás és a csatlós szerep. Hogyan állítják helyre a kelet- és közép-európaiak a szuverenitásukat, milyen stratégiát követnek szomszédaikkal szemben a szélrózsa minden irányában? Kérdés, hogy milyen struktúra keletkezik a felbomló helyén, kérdés, hogy mi változik valójában. Melyek a transzformáció főbb ideológiái? Mi jön ki a sistergő fazékból, ha lekapcsolják a fedelét?

 

*

 

Mi volt a kommunizmus latens belső alternatívája? Egyszerűsítve: a nacionalizmus és a liberalizmus. Hogy alakul a többpártrendszerű, a korábbinál plurálisabb rendszeren belül a nemzeti demokrata és a liberális demokrata erők viszonya? Mindkét irányzatnak megvan az elmúlt két évszázadban a maga többé vagy kevésbé erős hagyománya, s a kettő esetenkénti találkozása áldásos volt, de az áldott korszakok elég rövid életűeknek bizonyultak. Az elkövetkező időkben vajon inkább a polgári-liberális vagy inkább az állami-nacionalista viszonylatok uralják-e majd a terepet? Mennyire lesznek a régió kultúrái megszállottak az átalakulásuk belügyeitől?

 

*

 

Az egyik lehetőség a nacionalista opció. Túl az államszocialista önmeghatározáson mi más juthatna az átlagpolgár eszébe, mint a nemzeti-nemzetiségi-nyelvi hovatartozás? Semmi sem kézenfekvőbb, mint a nemzeti identitás. Lehetne mondani, hogy a felbomló szocialista birodalmi kényszerközösség alól kibújnak a virulens nemzeti közösségek. A nemzeti önmeghatározás, a nemzeti önigenlés, amit, ha tetszik, nacionalizmusnak is nevezhetünk, nem tud nem lenni. Valamennyi európai nép nacionalista, csak az a különbség közöttük, hogy a régi, kipróbált demokráciák nacionalizmusa szerves, nyugodt, önkritikus és magától értetődő, a vesztes országok, a bukott diktatúrák romjain feltápászkodó demokráciák nacionalizmusa viszont meghasonlottabb, bizonytalanabb, heves érzelmi kilengésekre hajlamos.

Mit választanak a térség népei: progresszív avagy regresszív nacionalizmust? Nyitott határokat avagy területi homogenizációt, birtokosi szemléletet, s ennek tükörképeként a revizionizmust? Nem bizonyos, hogy a parlamentáris demokrácia egymagában biztosíték a nemzetiségek autonóm szerveződésére, demokráciában is fölléphet a kisebbségekkel szemben a többségi arrogancia és az asszimilációs nyomás. Előállhat a koszovói, a karabahi szituáció, a terület megtartásának a feltétlen igénye mindkét részről, illetőleg a nemzetiségi autonómia elutasítása.

Hogy tudunk összeférni egymással, ha nem nehezül ránk az orosz uralom? Az aggódók tartanak a régió embereinek inherens vadságától és rideg nemzeti elzárkózásától, a törzsi irracionalizmus felülkerekedésétől.

 

*

 

A kommunista funkciokrácia helyére értelmiségiek jönnek, az ő eszméikkel és ami a raktáron van, az most mind forgalomba kerül. A föld alatti búvópatakként rejtező szellemi családok a felszínre törnek, megmutatkoznak. Semmit, ami volt, nem lehetett végérvényesen eltemetni, ami volt, az van is, feléled, előbújik valahonnan, minden hagyomány azon van, hogy fenntartsa és előrelendítse magát, minden hagyomány felejt is, tanul is.

Jönnek a tisztes szellemi családok, a liberális demokrácia, a keresztény demokrácia, a szociáldemokrácia, amelyek konzisztens és egymással összeférő családok, mivelhogy olyan univerzális értékrendszerekre hivatkoznak, a liberalizmusra, a kereszténységre és a nyugati szocializmusra, amelyek különböző országok, sőt földrészek lakói számára hasonló és átélhető jelentéssel bírnak. Természetes, hogy ezek mindegyike nacionalista a maga módján, amennyiben pozitíven azonosul a nemzete, hazája érdekeivel, és igyekszik azt egyeztetni a környezet, például Európa, vagy egy kisebb régió közös, tehát transznacionális érdekeivel, mert a messzire néző nemzeti egoizmus önmagának a környezetben kreatív és kezdeményező szerepet igényel, nem pedig ellenségeset, gyanakvót és bezárkózót. Az is természetes, hogy mindezek egymást korrigálva respektálják és garantálják az egyén alapvető emberi polgárjogait, a többség uralmát és a kisebbség autonómiáját, egyszóval a demokráciát, jogosan használják tehát a nevükben a demokrata szót.

 

*

 

Mindezek mellett jöhet azonban egy nacionalista autoritarianizmus is, amely a kisebbségeket korlátozni és asszimilálni akarja, amely az egységes nemzetállam eszményét vallja, ezért folytonosan homogenizációt, centralizációt, egységesítést és tisztogatást igényel. Ha az ilyen nacionalizmus kisebbségben van, a többséggel való kezdeményező párbeszéd és önállóságbővítő tárgyalások helyett sündisznóállásba merevedik, és gyanakvóan elkülönül a többségi nemzettől. A nacionalizmusnak számos alakja van, vannak szélsőséges és hisztériára hajló változatai is, amelynek hordozói akár ölni és halni is készek.

 

*

 

Hiba volna elfelejteni, hogy volt az antikommunizmusnak ezen a térségen egy autoritárius jobboldali vagy éppen fasiszta válfaja is. A szovjet birodalomból kibújó nemzetek, a hosszú ideig tartó kényszerleértékelés után hajlamosak nosztalgikusan fölértékelni a kommunizmus előtti rendszereket, a háború előtti status quót, s a dolog lendülete elvezethet jobboldali hagyományok rehabilitációjához is. Prekommunista jelenségek posztkommunista divatokká változnak.

Nagy kérdés, hogy nincs-e a kollektív EGO-knak valami alig nevelhető, makacs hajlama az irracionális önzésre, amely képes a legbékésebb retorika mögött áttelepíteni a szomszéd kertjébe a mérgeződést, sugárzást, mindenféle környezeti ártalmat.

Még nem tudjuk, hogy el fog-e indulni a már nem kommunista vagy éppen antikommunista nemzeti radikalizmusok egymást gerjesztő láncreakciója, s hogy az írástudók visszaesnek-e a régi kollektív paranoiába, amely a másik nemzet-nemzetiség-etnikum embereit eleve ellenségesnek véli, és ezért nem is akar velük szóba állni. A nacionalista konfliktusok természetük szerint képesek eszkalálódni, sérelemre sértés a válasz, miközben az ártás lehetséges eszközei mindegyre kiszámíthatatlanabbak.

 

*

 

Helyes nem elfordítani a szemünket az elmúlt évek nemzetiségi összecsapásairól, pogromokról, kiűzésekről, rohamos kivándorlásokról, menekülésekről s a központilag kivezényelt karhatalmak vadulásairól. Az ellenségeskedő nacionalizmus nem igényel fejlett szellemi apparátust, belső bajokért külsőket, idegeneket, más nemzetiségűeket vádol, a problémákat externalizálja, szerinte az ellenség mindig kívül van. A regresszív nacionalista nem igyekszik saját nemzeti közösségén belül felismerni a drámát. Abból indul ki, hogy a világ ellenünk van, megtéveszt, hogy az idegen rosszat akar, és ezért nem a tanulás, hanem a begubózás a megfelelő életstratégia.

A regresszív nacionalizmus hosszabb távon nem tud összeférni a demokráciával. A kommunizmus alternatívájaként megjelenik a plurális demokrácia helyett a nacionalista tekintélyuralom tendenciája, amire a harmadik világ számos országában találunk példát éppen eleget. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a kommunista diktatúrák helyén egyik-másik országban ezúttal nacionalista retorikával épülhetnek ki paternalista, esetleg elnöki rendszerek, szükség szerint szigorúbb vagy engedékenyebb formában, számottevő történelmi előzményekkel.

Nem egészen lehetetlen, hogy a térség népei ismét elpuskázzák ezt a rendkívüli történelmi alkalmat a polgári szabadság meggyökereztetésére, mert a társulás filozófiája helyett – szerencsétlen történelmi reflexek hatására – az ellenségeskedés filozófiáját választják, és a szomszédaiktól várható sérelmekben inkább ürügyet, mint okot lelnek arra, hogy most aztán vége szakadjon a türelmüknek.

 

*

 

A demokráciát, pontosabban annak most nyíló esélyét meg kell védeni, de nemcsak a kommunista, hanem a nacionalista tekintélyuralmi kísérletektől is, amelyeknek csupán extrapolációja a sztálinizmus és a nácizmus, amelyeknek minden országban megvoltak a helyi agentúrái. Volt nemcsak kommunista, hanem fasiszta internacionalizmus is, s bár a helyi fasizmusok a helyi nemzeti retorikát dagasztották, a gyakorlatban a nemzeti érdek rovására mindig kiszolgálták a német hadigépezetet.

Nagy szellemi visszaesés volna, ha a kommunizmus demokratikus ellenzéke, azonos oldalon találva magát a soviniszta antikommunizmussal, elfogadná ezt a szerencsétlen közép-európai ingamozgást a jobboldali és a baloldali extremizmus között, amelyeket összeköt a fundamentalista, etatista antiliberalizmus. A kommunista és a nemzeti-autoritárius abban módfelett hasonlítanak, hogy el kell jutniuk eszmei alapvetésük logikai csúszdáján a cenzúráig.

 

*

 

Szándékosan, de nem alaptalanul festettem az ördögöt a falra, hogy annál kívánatosabbá tegyem a másik opciót, a kreatív demokráciát, amely a polgári szabadságjogokhoz, a nyugati típusú liberális demokrácia alkotmányos előírásaihoz szigorú formalizmussal ragaszkodik, és minden emberi személyt, minden állampolgárt egyenrangúnak tart, tekintet nélkül annak nemzeti-etnikai-vallási stb. hovatartozására.

Ez a döntés filozófiai döntés; aki ezt végiggondolja, annak azt kell akarnia, hogy az emberek közlekedését, mozgásait, kapcsolatait, szabad életalakítását államnak, határoknak – ilyen önkényes alkotásoknak – minél kevésbé szabad akadályoznia. Társulást javasol az ilyen szemlélet, hasonló vagy közös feladatok elvégzésére.

Az egész közép- és kelet-európai térség a kísérlet állapotába került, soha ilyen szerencséje még nem volt: saját magától függ a sorsa. Mondhatjuk, hogy Reagen és Gorbacsov uraknak megvolt a maguk személyes érdeme a folyamatban, de hat országban azért történt meg a politikai földcsuszamlás, mert a helybeliek ezt így akarták. Ez a tény öntudatot ad és felelősséget ébreszt.

 

*

 

A változást előidéző tényezők között kétségtelen szerepe volt a kelet-európai értelmiségi kapcsolathálónak, amelynek szemeit egyaránt alkotják a szaktudósok és a disszidensek eszmecseréi. Kialakult valamiféle egyeztetett úti szándék, ha tetszik, stratégia. Ebben lényeges mozzanat a közép-európai demokratikus föderalizmus válaszként a sztálinista vagy újjobboldali nacionalizmusra.

A demokratikus opcióból következik a közép-európai opció: hogy a kisebbségeknek méltányos jogok és autonómiák adassanak egy olyan térségen, ahol sok a kisebbség; hogy a kommunizmus utáni demokratikus átrendeződés tapasztalatait az érdekelt országok lakói kicseréljék és egyeztessék, mivel az előttük álló feladatok erősen hasonlóak. Mindannyian el akarjuk foglalni méltányos helyünket Európában, indokolt, hogy egyeztessük európai stratégiánkat, annál is inkább, mivelhogy együtt többet nyomunk.

 

*

 

Mivel a német újraegyesülés közeli eshetőség, és mivel az új megnövekedett Németország tagja marad mind a Közös Piacnak, mind a NATO-nak, a többi nyugati hatalom érdekelt lehet – a megnövekedett német súly ellensúlyozására – az európai integráció kiterjesztésében keleti irányban. A nyugati közösségen belül a status quo irányzat továbbra is távolságot kíván tartani a közép- és kelet-európai országokkal szemben, megnehezíti azonban a dolgát az egyensúlyelbillenés Németország javára. Az ellensúlyozók ma még inkább úgy vonzódnak térségünkhöz, mint a teátrumhoz, nézni érdekes, no de együtt élni vele, az sok.

Megindult a nyugati vonat kelet felé, a szállodák egész évre foglaltak, oda a szocialista biedermeier. A nyugat-európai unió nem tud nem kitágulni. A német újraegyesülés után időszerű szellemileg előkészíteni Közép- és Kelet-Európa lépcsőzetes társulását önmagával és a nyugat-európai integrációval, mert ez a dolgok logikája. Az integrációt nem a politikai-katonai, hanem a kulturális-humán szférában kell kezdeményezni legelébb, mert az a folyamat motorja.

Ha a konvertibilis pénzek övezete kitágul a szovjet határig, s ki tudja, mikor még tovább, ha a hatalom nyelvét mindinkább a pénz nyelve váltja fel Európa keleti felében is, ha a vállalatok a maguk pragmatikus szintjén megtalálják is a kooperáció ésszerű formáit, ha a KGST hűlt helyén mégiscsak kialakulnak észak-déli irányban gazdasági társulások, azzal ez az új sáv, ez a kitágult közép-európai zóna még mindig itt marad öntudatának sokféle dilemmájával lakói számára, akik a kontinensen belül egymásnak különleges ismerősei és sorstársai. Az ilyen tudat magamagától is kialakul, még jobb, ha alakítják, méghozzá olyanok, akikre a maguk környezetében hallgatni szoktak.

 

*

 

Mind a keleti, mind a nyugati tárgyalófeleket emlékeztetni fogjuk az ő közvetlen vagy közvetett politikai felelősségükre a Jalta-rendszer hosszú életében. Magunkat felszabadítva megszabadítottuk Nyugat-Európát a jogos félelem tetemes hányadától, így fokozatosan megszabadítjuk a hadikiadások tetemes hányadától is. Tekintse magát Nyugat-Európa megajándékozottnak. Illendő és ésszerű viszonoznia az európai szolidaritást.

Mind a közép-európai, mind pedig az össz-európai társulásnak a legkönnyebben és a legolcsóbban a kultúra szférájában lehet eredményeket felmutatnia, mert a hólabdahatás a szellemi szférában a leggyorsabb. Az álmoknak megvan az az aggasztó képességük, hogy egyszer csak valósággá váljanak.

 

Kérdésekre válaszok^*

Kérdés: A látogató című regénye írásakor foglalkozott-e már az államkultúrából való kisiklás gondolatával?

Válasz: Igazában benne sem voltam, csak éppen nagy ritkán el-el tudtam helyezni ebben a meleg fészekben egy-egy kakukktojást. Ilyen volt A látogató is. Magam is csodálkoztam, hogy megjelenhetett. Igen, tanácsi, pedagógusi állásban magam is állami ember voltam, és azt mondtam magamnak, amit mások is, hogy majd belülről másképp, jobban csinálom. Mondhatnám, hogy az udvari körfolyosóra nyíló konyhaajtókon át a gyámhatóság nevében belépve a „veszélyeztetett kiskorúak” otthonába, „a doktor úr a Tanácstól” komolyan viselt álarc volt a készülő regényírón, de a dolog felszívja a dolgozót, és én az állami gyermekvédelem szerény munkása voltam, szerényen fizetett kishivatalnok. Én a gyerekek mellett köteleztem el magamat. Funkciómnak és kollégáimnak köszönhetően döntéseinkben nem kellett ellenkezésbe jutnom a lelkiismeretemmel. Tanári diplomámmal inkább tanulni akartam, mint tanítani. Kerültem az irodalmi állásokat, és nem akartam abból élni, ami számomra a legfontosabb. Írói szabadságomat és a családom megélhetését egymástól függetlenítettem. A látogató-t 1968-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó elutasította, a Magvető Könyvkiadó elfogadta, a Népszabadság a következő évben rossz és ártalmas könyvnek tartotta, más lapok kritikusai szokatlan fölbátorodással elismerően írtak róla. Első könyvemet tehát még felemás, reformhajlandóságú és liberálisabb terep fogadta. A hetvenes évek elejére én a gondolkodásomban tovább mentem, a közeg pedig, épp ellenkezőleg, megmerevedett. Akkor már városszociológusként dolgoztam, tágasabb áttekintést szereztem az országról, megírtam A városalapító című könyvemet, amelyet most már – 1973-ban – a Magvető Kiadó is elutasított. Szelényi Iván szociológus barátommal pedig könyvet írtunk arról a jelenségről, amelyet államkultúrának is lehetne nevezni, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címmel. E miatt a kézirat miatt mindkettőnket egy hétre letartóztattak, ügyészi figyelmeztetésben részesítettek, és mindkettőnknek fölajánlották a kivándorlás lehetőségét. Szelényi Iván a külső emigrációt választotta, én a belső emigrációt. „Írom, amit írok, az állami kiadók közlik, amit közölnek, van időm.” Tizenöt évvel ezelőtt mondtam ezt a Die Zeit tudósítójának. Állásomat elvesztettem, 1977-ben húzásokkal megjelenhetett A városalapító című regényem, 82-ben a Valóságban egy esszé, más semmi. Állandó szereplője voltam mindenféle feketelistának. Csak üdvözölni tudnám, ha az állam kihúzódna az író és az olvasó kapcsolatából, fölösleges közéjük állnia. A politikus az író munkájával törvényesen csak két dolgot tehet: elolvassa vagy nem olvassa el. Szellemi műveket betiltania tilos. Az államkultúrát, mint a hatalmi szervek erőszakos-cenzurális beavatkozását a kulturális életbe elvetem. Úgy döntöttem, hogy az írásaimat úgy publikálom, ahogy tudom. Ha az engedélyezett színtéren be vagyok tiltva, igyekeztem önkiadóként a második nyilvánosságban eltalálni néhány olvasóhoz, és állami engedély nélkül is kiadtam a könyveimet Nyugaton. Számoltam azzal a lehetőséggel, hogy emiatt ismételten a bűnüldözés tárgya leszek, ezt a döntést a hetvenes években rajtam kívül mások is meghozták. Ezekből a személyes döntésekből és az egymással vállalt szolidaritásból született meg a demokratikus ellenzék. Tudatosan megszegve az államkultúra játékszabályait, aminek a hivatalos elnémítás a büntetése, hozzá kívántam járulni a cenzúra elgyengítéséhez és a szabadgondolkodás terjedéséhez Magyarországon. A magyar történelem számos esetet ismer, mikor éppen a törvényszegés volt a haza szolgálatának egyik célirányos módja. „Ön csak ebben az egy műfajban dolgozik?” (tudniillik megmaradva az államellenes izgatás paragrafusánál a büntető törvénykönyv étlapján) – kérdezte az egyik kihallgatóm, aki nem volt humortalan ember. Most pedig, ha minden így megy, ahogy megy, itt állok, és még ez a kis anticenzurális törvényszegés sem jöhet szóba: kiadhatom, amit írok, unalmasan törvénytisztelő figura lettem. De az államkultúra még akkor is marad, itt marad a fejünkben, a beidegződéseinkben, egymás közötti viszonyainkban, az alá-fölé rendelődés lelki éghajlatában, félig polgári, félig rendi természetű kapcsolatainkban. Ha akarnék, sem tudnék belőle egészen kisiklani, többpártrendszerben is még sokáig kereszteződése maradunk a polgárnak és az állami embernek.

 

*

 

Kérdés: Hivatalnoki munkája során találkozott-e a regényben szereplőkéhez hasonló tragikus sorsokkal? Tudott-e a hivatal hatalmával segíteni? Vagy éppen azért írta meg a regényt, mert tehetetlennek érezte magát?

Válasz: Találkoztam ilyenekkel, mint minden gyámügyi tisztviselő, százával. Tragikus? Mit is jelent ez? Hogy egy életsors végzetesen kisiklott? Hogy némelyik társunk elbírhatatlannak látszó megterheléssel él? De hát tragikus-e az, amit az ember kibír és túlél? Azt tapasztaltam, hogy a szegények nem szívesen mondják szegénynek magukat. A gyámhatóság figyelőkörébe olyan gyerekek tartoznak, akik egy szegényes otthon és valamilyen intézeti háztartás között hányódnak; lehet, hogy ez vár rájuk egész életükben. Egy emberélet irányvonalát megváltoztatni nagyon nehéz. Azt a szeretetenergiát sem lehet hatóságilag pótolni, amit egy gyerek nem kapott meg az anyjától és az apjától. De azért láttam jókedvű ágyrajáró leányanyát, aki már terhes volt a következő gyerekével. És ugyanolyan sorsú testvérek közül az egyiknek felfelé vitt az útja, a másiknak lefelé. Valami keveset azért lehetett segíteni. Ha egy anya nagyon akarta intézetbe adni a gyerekét, bevettük, ha nagyon akarta kivenni, kiadtuk. Néha egy tisztán látó, együttérző beszélgetés is használ. A semminél több, az elégnél kevesebb. Még az együttélés sem elégséges támasz, kudarcot vallhat a teljes odaadás is. Erről is szól ez a regény. Akkor írtam, amikor már túl voltam a családi környezettanulmányokon, amikor már városokról írtam szociológiai kutatási jelentéseket, nemcsak a megrendelő számára, a felelős és illetékes bürokráciáknak, hanem a folyóirat-olvasóknak is, amivel szintúgy megszegtem a játékszabályokat, mert kutatási eredményeinknek egy iratszekrényben kellett volna előírásszerűen sárgulni, nem voltunk felhatalmazva nyilvános közlésükre. Ebben A látogató-ban elbúcsúztam egy életkörtől. Hogy miért éppen regényben? Miért szeret az ember egymás mellé tenni megformált mondatokat? A hivatásos regényírót, aki már kamaszkora óta erre a mesterségre készül, nem az életrajza készteti írásra. Bármi történik vele, jó-rossz, valahogy föl fogja használni egyik könyvében. A saját élete is eszköz csupán.

 

*

 

Kérdés: Milyen kapcsolat fűzte Lukács Györgyhöz?

Válasz: Kamaszkoromban elolvastam Lukács György könyveit. Igyekeztem megérteni őket. Mikor az osztályban tanárom unszolására elismertem, hogy csöppet sem érzem meggyőzőnek a Lukács elleni pártbírálatokat, kizártak a Diákszövetségből. Az egyetemen regényesztétika-szemináriumra jártam Lukács Györgyhöz, akinek 1954-ben ismét megengedték, hogy betehesse a lábát a saját tanszékére. (A másik különszemináriumot Sőtér István vezette a romantikáról. Ők ketten segítettek vissza az egyetemre további kizáratásaim során.) Lukács méltányolni tudott minden gondolatot, és úgy vitatkozott velünk, mintha a filozófia klasszikusaival ülne szemben. „Ön azt mondja, amit Schelling” – mondta nekem, dagadt a keblem a büszkeségtől, majd darabokra szedte schellingi gondolatmenetemet. Csak a nagy tanárok képesek arra, hogy olyan figyelmes respektussal kövessék a diák gondolatait, ahogy Lukács professzor tette. Lukácsista egyébként nem voltam sosem, nem voltam semmilyen „ista”, nem szegődtem el tanítványként senki mellé, idegen volt tőlem minden bálványozó kizárólagosság. Nem azért vonzódtam Lukácshoz, mert egyetértettem vele, hanem mert megragadott a gondolatgazdagsága és az eleganciája. Egyetemi tanulmányaim utolsó évében módszertani bírálatot írtam Lukács irodalommegközelítéséről és egyáltalán a tudományos igényű irodalomesztétika lehetőségeiről. A Lukács-tanítványok engem nem soroltak maguk közé, azt is tudták, hogy nem vagyok marxista, mindazonáltal tudtunk egymással beszélgetni. Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Márkus György barátaim. Tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy a barátságnak nem feltétele a gondolkodásmód hasonlósága. Lukács az én számomra sohasem volt orákulum, csak egy markáns szellemi egyéniségű gondolkodó, akinek a talányain máig van mit gondolkozni. Irodalomtörténetünk nem hemzseg a markáns szellemi egyéniségű gondolkodóktól. Nem olvasni a munkáit nem kisebb tévedés, mint az, ha valaki minden igazságot az ő munkáiban akar föllelni. Ami pedig engem illet, kisgimnazista koromban, amikor még Will Durand könyvét a gondolat hőseiről Platóntól Nietzschéig hasonló izgalommal olvastam, mint a Bűn és bűnhődés-t, úgy döntöttem, hogy regényíró és filozófus leszek. Amolyan esszéista filozófus, aki a gondolkodást és a költészetet azonosítja. Az érzéki és a szellemi jól teszik, ha kölcsönösen megkísértik egymást. Az anyagnak szállnia kell, hogy ne legyen lomha, a szellemre pedig jobb valamilyen sulyagot kötözni, hogy el ne szálljon egészen. Fiatalkorom egyik íróeszményképe, Albert Camus is otthon volt mind a regény, mind pedig az esszé műfajában. Egyébként pedig csak irodalom van, amely különféle nyelveken beszél.

 

*

 

Kérdés: Szelényi Ivánnal közösen írott könyvük – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – már szamizdatban terjedt. Stílusa távol áll szépirodalmi műveinek a nyelvétől, gondolataik igazát sok magyar értelmiségi vitatta. Értesült-e a visszhangról?

Válasz: A honi visszhangról csak kevéssé értesültem, inkább a külföldiről, mert az megíródott. Ha idén megjelenik itthon is a könyvünk, tizenöt évvel a megírás után, kiderül, hogy mond-e még valamit az olvasónak. Stílusa? Környezettanulmányaimban jogászi, várostanulmányaimban urbanisztikai stíluselemek és szakkifejezések jelentek meg; egy társadalomelméleti írásnak természetszerűen más a nyelve, mint egy regénynek. Például vannak kifejezések, amelyeknek a pontosság kedvéért ismétlődniük kell. Azt azonban nem hiszem, hogy ebben a közös munkában sikerült volna felismerhetetlenné álcáznom magamat. Hogy sokan vitatták! Hál’ istennek! Gyanakszom a saját szövegemre, félő, hogy közhelyes, ha a barátok vita nélkül elfogadják. Kívülről nézni önmagunkra – kihívás. Azt kérdeztük, mennyire lehet hiteles a szocialista államban élő értelmiség legális tudása a szocialista valóságról és benne önmagáról. Értelmiség és szocializmus viszonya más, mint az értelmiség és a kapitalizmus viszonya. Ez a kelet- és közép-európai különösség megér egy elemzést. Nem ideológiát írtunk, hanem ideológiakritikát. Sorstársaink másokról szeretnek ítélni, és nem önmagukról; szívesen látják önmagukat áldozatnak és természetesen mindig, életrajzuk minden kanyarulatában a jó ügy szószólójának. Egy kissé hűvösebben, némi történelmi távlatból néztünk arra a társaságra, amelyhez hozzátartozunk. Lehet, hogy ez ünneprontásnak minősül az önigazolás és az öntetszelgés környező hangulatában.

 

*

 

Kérdés: Könnyen vagy nehezen ír-e?

Válasz: Könnyen is meg nehezen is. Egy szerencsés délelőtt sokat és könnyen írok; aztán elteszem, olvasgatom, fumigálom, faragom. Van ebben a pácolásban-füstölésben némi aggodalom is. Az ember gyanakszik magára, hátha nem érvényes. Nem szeretnék henye, üres mondatokat kiadni a kezemből. Egy elnémíthatatlan hang kérdezősködik. „Mondd, igaz ez? Van ennek a mondatnak teste? Megáll akár egymagában is? Nem lehetne kihúzni?” Egy író barátom azt mondta: „Bombázd meg a saját szövegedet, ami egy szőnyegbombázás után megmarad, az az életképes szöveg.” Nem szeretném ellopni az olvasó idejét. Apám tisztességes polgárember volt, a vevő pénzéért jó portékát adott. Butaság, ha az ember úgy akar jól járni, hogy kevesebbet ad azért a figyelemért, amit kap. Van, akinek az olvasás ünnepi lelkiállapot, ilyenkor nem illik vattacukrot kínálni a vendégnek. Meg aztán az önzés is ezt diktálja. Addig munkálom a munkadarabot, amíg tetszeni nem kezd; ha pedig még jó darab idő múlva is tetszik, akkor megérdemlem a vacsorát.

 

*

 

Kérdés: Lát-e harmadik utat az állami ember és a szellemi gettóba zárt független értelmiségi magatartása között?

Válasz: Tavaly azt mondtam volna erre, ó, látok én rengeteg utat, nem is csak hármat, de az állami cenzúra és a hozzá való igazodás így oszt ketté bennünket, tarka lényeket, tiltottak és elfogadottak két osztályára. Aki elfogadott, vigyáz, hogy az maradjon, aki meg nem az, vagy elkezdi ismét tisztelni a játékszabályokat, vagy továbbra is megszegi azokat. Ha pontosan úgy írok, ahogy gondolkodom, akkor megszegem őket. Ha nem azt gondolom, hogy az államszocializmusban is mindent el lehet mondani, csak éppen meg kell találni a módját, ha írás közben nem foglalkoztat az elfogadható mód megtalálása, akkor nehezen kerülhetem el, hogy betiltsanak. Ebben az esetben a saját országomban csak a szamizdatolvasókhoz juthat el, amit írok. Néhány ezer olvasó? De hisz ez rengeteg! Ha megpróbálok behunyt szemmel néhány ezer arcot elképzelni, lámpalázam támad. Gettó? Néhány barát az asztal körül s a kapuval szemben egy figyelő árnyék – legalább világosak a körvonalak. Idén minden elcsúszott, módosult, inkább jobbra, de talán zavarosabbra is. Sok mai radikális szónok tegnap még egyáltalán nem volt radikális. Ha nem kell félni, akkor a tegnapelőtti állami emberek megalkuvásmentes bírálók lesznek, és le fogják gorombítani a magamfajtát, amiért nem olyan engesztelhetetlen, mint ők. Ha viszont netalán megint félni kell, az más. Akkor majd ismét hallgatni fognak az ész, a realizmus és az igényesebbnek mondott erkölcs szavára. Akkor – tisztelet a kivételnek – az állami ember majd visszanyeli magába a civilt. Ezen az eshetőségen nem csodálkozom. A szellemi függetlenség minden időben kisebbségi mulatság. Kívánom minden honfitársamnak, hogy ne kelljen megint félnie, mert mindannyian megérdemeljük, hogy ne csak az egzisztenciánk kockáztatásával mondhassunk igazat. Egyébként, ha azt kérdi, hogy ki jár jobban, akkor az első válaszom az, hogy az elnyomásra mindenki ráfizet, az is, aki igazodik hozzá, az is, aki szembeszáll vele. Ennek is, annak is rászűkül az elméje, de az utóbbinak talán kevésbé. A szigor éveiben az ellenzékiek vidámabbak voltak. Nem jelent meg az a gondfelhő a homlokukon, ami az állami embernek, ha a beszélgetés tilosba téved. Ami pedig a hatást illeti, az újkori történelemben minden számottevő változást függéseiktől szabadulni próbáló értelmiségiek kezdeményeztek.

 

*

 

Kérdés: Mennyiben életrajzi A cinkos?

Válasz: A cinkos című regényem története túlnyomórészt nem életrajzi. Hőse idősebb nálam, felnőtt volt már a háború idején, én még gyerek voltam. A történetek nagyobb részét néhány korosabb baráttól hallottam, többszörösen börtönviselt, nyugdíjas reformkommunistáktól, Nagy Imre híveitől, akik ötvenhat után éveket töltöttek börtönben. Ha én is egy lettem volna közülük, ha énmögöttem is reformkommunista pálya kanyarogna, akkor nem tudtam volna ezt a regényt megírni. Kellett hozzá együttérző empátia és szellemi távolság egyaránt. A látogató, A városalapító és A cinkos című regényeimet trilógiának fogom fel, mindhármójuk első személyben beszélő narrátor hőse – egy bizonyos T. – énnálam jó évtizeddel idősebb. Most, hogy már magam is benne járok a korban, egy másik trilógiába fogtam (közös címe: Agenda, első kötete: Kerti mulatság), amely már a saját nemzedékemről szól. Ezt-azt már mi is megtapasztaltunk. Ha minden jól megy, mind A cinkos, mind pedig a Kerti mulatság még az idén napvilágot lát egykori kiadóm, a Magvető gondozásában.

 

*

 

Kérdés: Bűntársa-e az értelmiségi az önkényuralomnak? A pereknek vagy például annak, hogy megszálltuk Csehszlovákiát. Maradhat-e tiszta az értelmiségi? Érdemes-e tisztának maradnia? Nem a regény megalkuvó kórházigazgatójának van-e igaza, aki több száz embernek tud viszonylagos jólétet nyújtani?

Válasz: A regényíró igazán nem tévesztendő össze az erkölcsbíróval. Van-e olyan jól megírt regényfigura, akinek maga a szerző ne lenne cinkosa? Hiszen ha nem lenne az, akkor meg sem tudta volna írni. Nem ajánlgatom másoknak a magam viselkedési szokásait. Tény azonban, hogy van, amikor nehéz itt is, ott is – mind a sikeresség, mind pedig a lelkiismeret színpadán – jól járni. Megy egy ember az utcán a barátjával, egy szembejövő leüti a barátját, emberünk megy tovább. A félelme érthető, ha a szembejövő szemmel láthatóan erősebb volt nála, de az már meglepő volna, ha utóbb a helytállásával dicsekednék. A becsületfajták közül a betyárbecsület közel áll hozzám, és hogy a regényem címének kettős jelentésére utaljak, a betyárok cinkossága is. A svédek máig nem tudnak kigyógyulni abból az izmosodó szégyenből, hogy reálpolitikusan, semlegesen átengedték területükön a német csapatokat a baráti Norvégiába. Minél igényesebb egy közösség erkölcse, annál kínosabb utólag az egykori erkölcsi hanyagság emléke. Hogy melyikünk mennyire tiszta vagy piszkos, erről döntsön az örökkévaló, felebarátaink illetékessége kétséges. Hogy érdemes-e tisztának maradni? Kiterítenek úgyis. Érdemes-e bepiszkolódni? Kiterítenek úgyis. Mindenkinek megvan a maga vétke, mulasztása és igazsága. Ki miben engedékeny, ki mire kényes. Ráadásul a politikai erkölcs csak az egyik cikkelye az emberi személy erkölcsének. Gyors társadalmi változások idején jönnek az ujjal mutogatók, ég óvjon tőlük. Egyébként pedig abban, aki gyilkolt, ott marad a gyilkos, abban, aki besúgott, ott marad a besúgó, abban, aki a bajba jutottnak segített, ott marad a segítő – élethossziglan.

 

*

 

Kérdés: Közszükséglet-e a szabadság? Nem értelmiségi fényűzés?

Válasz: Izlandban például közszükséglet a szabadság, Albániában nem. Izlandban egy parasztnak is ugyanolyan szükséglete, mint a fürdőszoba vagy a villanyáram, lehet, hogy Albániában csak néhány értelmiséginek. Szabad helyről nézve a szabadsághiány szomorú tünet, mint a fehérjehiány. Az elnyomás hókuszpókusza meg olyan, mint a bennszülöttek sokféle néprajzi furcsasága. Való igaz, hogy Petőfinek jobban kellett a sajtószabadság, mint a jobbágyoknak, de az sem kétes, hogy a jobbágyból csak akkor lesz szabad paraszt vagy polgár, ha a költő elhárítja a vers útjából a cenzort.

 

*

 

Kérdés: Ha a szólásszabadságot nem követik politikai és gazdasági változások, akkor is van értelme?

Válasz: Az ember nevű élőlény szabadságra van ítélve: ez a sorsa, a keresztje és az üdvössége. Azért van ez így, mert az ember nemcsak a sejtjeiben meghatározott ösztönlény, hanem tanuló fajta is, akinek választania kell a fölmerülő megoldások között. Ha bizonyos megoldások tiltva vannak számára, akkor nem tud a tanulásban előrehaladni, akkor csökött lény marad, nem egészen ember. A szabadság öncélú, önmagában jó, megbizonyosodás az ember lelkierejéről. Ahogy az izomzat is elpetyhüdhet, ha nem mozgatjuk tagjainkat, lelki szervünk, a szabadság is elsorvadhat, vagy esetleg ki sem fejlődik. Az egészséges, jómódú közösségek történelmük során többször is fellázadtak a méltatlan körülmények ellen. Aki hagyja magát, azzal elbánnak. Aki nem szól, arról megfeledkeznek. Aki nem védi önmagát és a többieket, az rászolgál az elnyomatásra. Mellesleg a szabadságnak a jómód nem igazolása. Aki azért akar szabad lenni, hogy meggazdagodhasson, az nem lesz szabad. Gazdag sem. Önkényuralom és szegénység többnyire együtt jár. Amíg egy társadalom meg nem szabadul a jogszabályokba foglalt értelmetlen tilalmaktól, addig marad a szegényesség és mindenütt a szürke piszok.

 

*

 

Kérdés: Hogy van, kedves Konrád György, 1989 tavaszán? Lát-e kiutat a hatalom és a szellem, az elvtelen cselekvés és a jellemes cselekvésképtelenség, a kényelmetlen hatalom és a kényelmes autonómia dilemmáiból?

Válasz: Köszönöm az érdeklődését, a körülményekhez képest, szokásomnak megfelelően – jól. Ötvenhat éves, egészséges ember vagyok. Ha elalszom vagy ha felébredek, a hozzám közel állókra gondolok. Kávé után leülök dolgozni, munka után van kivel beszélni. Ha más nem maradna utánam, csak a négy szép gyerekem, már akkor sem hiába voltam itt. A szellem pedig majd csak elbajlódik a hatalommal; írófélétől elég cselekvés az írás. Úgy gondolja, hogy egy határozat megírása inkább cselekvés, mint egy történeté vagy egy gondolaté? Az író cselekvése a könyve, ahogy a miniszteré a rendelet, a boltosé az eladás. Egyik sem inkább, egyik sem kevésbé cselekvés. Ami pedig az autonómia kényelmét illeti, miért nem választja mindenki ezt a kényelmet? Merő áldozatkészségből? Ha a hatalmasnak kényelmetlen a hatalom, miért nem hagyja ott? És miért lenne erkölcsös a lelki kényelmetlenség? Egy jó mesterember, ha rendesen elvégzi a munkáját, semmi rendkívüli kényelmetlenséget nem érez. Legfeljebb elfárad. És akkor már nem is olyan rossz arra gondolni, hogy a derű és a mámor ünnepein kívül az igazi kiút az emberi dilemmákból a végleges távozás. És addig? A holnapi nap. Hagyjunk valamit holnapra is.