A meghatározatlan védelme

Van egy ország, ahova odamehetsz, ha minden kötél szakad. Van egy darab föld, ahol azonnal teljes jogú állampolgár lehetsz. Van egy zsidó ország, ahol nemzeti-népi léted problematikus volta átemelkedik egy másik szintre: egy szabadon beszélő közvélemény szintjére. Megvalósult az ország, vannak intézményei, politikusai, konfliktusai. Emberi és gyarló, sokban hasonlít a többi nép országára. De mondhatod benne a magadét: az öncenzúrának és különösképpen a zsidó öncenzúrának vége. Minden izraeli állampolgárnak módjában áll az izraeli zsidó nemzet öntudatos tagjaként viselkedni, bárhol helyezkedjék is el a széles politikai színskálán. Bármilyen értelmes mondat elhangozhat és kinyomtatódhat. Az élet egyáltalán nem könnyű, de olyan kérdéssel nem kell többé szembesülnöd, hogy mennyire célirányos álcáznod magadat.

 

*

 

De hát az embernek megvannak a maga határai. Olyan szépen azért nem sikerült a dolog. Az ország lakva volt. Nem nagyon sűrűn, de sűrűsödően. Az európai zsidó, megszabadulva a keresztény antiszemitizmustól, ott van a jórészt szemita arab-iszlám antijudaizmus, még inkább anticionizmus kellős közepén. Egy népbe szorult a keleti zsidókkal egy mindinkább közel-keleti országban, amely negyven évvel a háború után, hatmillió zsidó halála után, a nemzetek közösségében majdnem olyan egyhangúan elutasítva áll, mint egykor a diaszpóra.

 

*

 

Ki kell bírni, hogy nincs igazi megoldás, csak rosszabb és még rosszabb közötti választás. Bármilyen csalódást keltő a zsidó állam, lehet, hogy a legtermészetesebb választás még mindig Izrael, ahol a zsidók önmagukkal szembesülnek. Azzal, ami kialakult és van. Inkább azzal, amit csinálnak, és nem elsősorban a fantomképükkel.

 

*

 

Megpróbálom egyeztetni magamban a lokálpatrióta, a patrióta, a kontinentális és a világpolgári nézőpontot. Ha a kozmopolitizmus azt jelenti, hogy az egész világ ügyei érdekelnek, jobban akár, mint egy nemzeté, akkor azt mondom, igen, kozmopolita vagyok. Nem engedem, hogy a magyar és a zsidó ügyek annyira elborítsák az agyamat, hogy ki se lássak belőlük. Általában a zsidókat szokták errefelé kozmopolitának nevezni, a magam esetében jóvá szeretném hagyni ezt a megbélyegzést.

 

*

 

Ha vállalom a zsidó azonosságot, miért nem vagyok cionista? Diaszpóra-zsidóként vállalom, aki, többek között, egy időre még Jeruzsálembe is költözhet, de ideje nagyobb részét már inkább budapesti barátai között, magyarul beszélgetve fogja eltölteni. Azt hiszem, van különböző nyelveken, különböző nemzeti kultúrákban föltalálhatóan és közös nevezőre hozhatóan egy modern zsidó kultúra, nem héber és nem jiddis nyelvű, inkább világi, mint vallásos, van nemzetközi zsidó kultúra, amely csak spirituális szálakon kapcsolódik a zsidó hagyományhoz. A sokszor emlegetett zsidó írók, gondolkodók, tudósok művei úgy is értelmezhetőek, mint identitásreflexiók, válaszok a zsidóságra mint kihívásra, stilizált önarcképek.

 

*

 

A zsidó szerzők műveiben van valami közös, még ha nem is beszélnek a zsidóságról. Átszántva a közvetítéseket, nyers közvetlenséggel keresik a legáltalánosabbat. Hogy a férfi gyengéden szeretkezzen a feleségével, erre a férfi nem kevesebbtől, mint a Talmudtól, a Tórától, tehát végeredményben az Örökkévalótól – áldassék a neve – kap biztatást. Nyomorúságaiból, viszontagságaiból a zsidó a végső általánosba disszidál, ott veti meg a lábát, és onnan tekint vissza dacosan. Szenvedélyesen hintázik a szelleme a konkrét és az absztrakt dialektikájában.

 

*

 

Auschwitz után már csak sokk és stupor volt megfeledkezni arról, hogy zsidók vagyunk. Ha a lényeget tudod, mellőzheted a szertartást. Ha elfogadod önmagadat másnak, akkor a többieket is elfogadod másnak. Akkor felismered az egyéni közvetítések szentségét. Csak ha elfogadod magadban a zsidót, csak akkor tudod elfogadni magadban és körülötted a keresztényt, a magyart, a közép-európait és a föld lakóját. Itt csak egy kombinációt említettem, végtelen számú kombináció létezik. Aki zsidónak születik, maradjon zsidó, de értse meg a többi vallást, a megértés hitelesebb találkozás, mint az áttérés.

 

*

 

Hogy egy francia, egy lengyel, egy orosz vagy egy magyar zsidó minek tekinti inkább magát, zsidónak-e vagy franciának, lengyelnek, orosznak vagy magyarnak vagy valami egészen másnak? Függjön ennek a kérdésnek az eldöntése a kérdéses személytől magától, ne pedig mástól. Valószínű, hogy élete különböző korszakaiban inogni fog a belső mérleg. Mindenki az, aminek érzi magát. Nem vagyok én senkinek sem a bírája, hogy eldöntsem, eléggé albán vagy eléggé belga-e. Azt már inkább el tudom dönteni, hogy bölcs-e vagy balga-e.

 

*

 

Nem nagyon érdekel, hogy mások szerint eléggé magyar vagy eléggé zsidó vagyok-e. Mikor az iskolában az osztály- vagy a tanulóköri közösségekről szónokoltak, akkor az én figyelmem nem volt ott. Úgy látom, hogy továbbra is van egy nem asszimiláns, de nem is ortodox, nem is elzárkózó és nem is cionista zsidó mentalitás Izraelen kívül sok országban. Mihelyt az íróasztalomhoz ülök, mindenkivel szemben a velős és nyílt beszéd a tartozásom. Nemcsak a magyaroknak és nemcsak a zsidóknak írok, annak írom a könyveimet, aki elolvassa őket.

 

*

 

Magyar vagyok és zsidó vagyok, ez már így alakult. Eszembe sem jut egyik részemet igazinak, a másikat nem igazinak tartani. Szétboncolni sem akarom, nem is tudnám őket. A Távol-Keletről nézve valószínűleg zsidó-keresztény vagyok. Magyar, zsidó, európai? Colorado Springsben gépelem ezeket a sorokat öreg Commodoromra, a kora nyári szünidőt Budapesten töltöttem, otthon mozgalmasabb, itt nyugalmasabb, itt van mind a négy gyerekem; a munka, köszönöm, jól megy. Most nem bánom, hogy itt olvasom a Magyar Nemzet című napilapot. Nekem eddig inkább az volt a benyomásom, hogy az emberek túlnyomó többsége a feje búbjáig benne ül a saját kultúrájában, amivel együtt járnak a hely sztereotípiái. A gondolkodás nem nélkülözheti az időnkénti időbeli és térbeli eltávolodást eredeti környezetünktől.

 

*

 

Nem erőlködöm, hogy inkább valami más legyek, mint ami vagyok. Igyekszem az emberi személyt nézni a másik emberben, s nem a csoport-hovatartozását. Kulturális másságát, ha éppen nem vagyok búskomor, éppenséggel vonzónak tartom. Másvalakit nemzeti hovatartozásával azonosítani éppolyan agresszív felületesség, mint az osztály-hovatartozásával azonosítani.

 

*

 

Radikálisok között mérsékelt voltam, mérsékeltek között radikális, magyarok között világpolgár, a nagyvilágban magyar, polgárok között marginális, a marginálisok között polgár. Nem a többieket akartam bosszantani, hanem inkább azt a valami mást védelmeztem, ami azonkívül is vagyok, mint amiben velük egy. Erkölcsi dolgomnak tartom védelmezni azt a nagyobb tartományt, amely minden közösségtudatból kimarad, még a szerelemből is.

 

*

 

Tudom, hogy a politika Mi-tudatok harca. Közösségek véresen vagy vértelenül egymás ellen határozzák meg magukat. Képtelen volnék huzamosan csak az egyik minőségemet hangsúlyozni. Nincs az a párt, amelyből ne kívánkoznék ki. Amikor még voltak pártok, mindegyiknek a szövegében találtam valami értelmeset. Baloldaliak között a jobboldal kérdésföltevését érzem egyre jogosultabbnak, jobboldaliak között a baloldalét. A harcos közösségtudatok az emberi valóság tekintélyes részét száműzik. Ahol száműzetés van, én a száműzöttekkel vagyok. Író megengedheti magának ezt az álláspontot, politikus nem. Neki csinálnia vagy színlelnie kell a többségi álláspontot.

 

*

 

Mihelyt politikai a diskurzus, a beszélő lelki szeme előtt ott lebeg mérce gyanánt az uralkodó erkölcsi többség konszenzusa. Tudnia kell, hogy mennyire távolodhat el attól. A politikai beszédnek nemcsak a többségi Mi-re kell hivatkoznia, de rosszallania is kell a rosszak kisebbségét. Lehetnek ezek a rosszak radikálisok vagy konzervatívok, ha van egy Mi, akkor kell, hogy legyen egy ők is, akikre görbe szemmel nézünk. Valahonnan őket kirekesztjük. Egy sokaságot, nem személyeket, en bloc. Ha másból nem, akkor az erkölcsi tiszteletreméltóságból rekesztjük ki őket. A Mi-tudathoz hozzátartozik a diszkrimináció.

 

*

 

Az emberben levő magasabbrendűt a meghatározatlannal azonosítom. Férfi? Miért nem nő? Felnőtt? Miért nem gyerek? Fehér bőrű? Miért nem színes? Európai? Miért nem óceániai? Zsidó? Miért nem buddhista? Író? Miért nem szakács? Hogy az vagyok, ami vagyok, se nem szégyen, se nem dicsőség. A tölgyfa nem lehet bükkfa. Hencegjen azzal, hogy nem bükk?

 

*

 

Jólesik fölfedezni, hogy azzal is megértjük egymást, aki nagyon különbözik tőlünk. Egy szerető, akinek alig értem a nyelvét, egy ókori kínai filozófus, egy ausztrál kikötőmunkás kézfogása egy tengerparti kocsmában, egy öreg néger szaxofonos mosolya. Az a legjobb bennünk, ami túlhatol rajtunk, és eljut a másik emberhez. A szóbeli és a szótalan megértés, amely átmegy a határokon.

 

*

 

A népdalok és a filozófia legjobb mondatai szertevándorolnak. Közléseim nagyobb része kevés embernek szól, esetleg csak egynek. Jól aludtál? Ízlik? Mikor jössz haza? Akarjam, hogy a gondolkodásom csakis a baráti körömé, a családomé legyen? Maradjak szigorúan csak budapesti elme? Így is éppen eléggé az vagyok. Más városokban is mindig az én budapesti történeteimmel hozakodom elő. Még ha szeretném, akkor sem tudnám átugorni az árnyékomat. Viszem az atyafiságot, a szomszédokat a legkalandosabb portyára is. A földobott kő arra legyen büszke, hogy milyen magasra repül, és nem arra, hogy a földre visszaesik.