Magyar-zsidó számvetés, 1989Van itt körülbelül százezer zsidó – nem igazán közösség, nem igazán nemzetiség, nem igazán etnikum. Lehetne állítani, hogy a magyar nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne állítani, hogy a zsidó nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne azt is mondani, hogy magyar zsidók, ahogyan azt is lehetne mondani, hogy zsidó magyarok. Ezek az elbizonytalanítások azt célozzák, hogy a szó megfeleljen a tárgyának, és hogy ne maradjon ki a jelentésköréből senki, akinek köze van a zsidósághoz, akinek van zsidó érzékenysége, öntudata, aki szenved attól a történelmi gyilkosságsorozattól, amely a zsidók számát és befolyását volt hivatott csökkenteni, aki ha mégoly szigorúan alá is rendelné magát univerzális elveknek, de a másik zsidóval szemben nem tud elfogulatlan lenni, aki elsápad és a falnak támaszkodik, amikor az újságban azt olvassa, hogy háború kezdődött Izrael és arab szomszédai között, aki dühös, ha egy zsidó rosszat cselekszik, ahogy az ember rokonságon belül tud igazán haragudni. Van itt tehát közel százezer zsidó vagy talán több is, ha idesorolom azt is, akiben működik egy fél, egy negyed, egy nyolcad zsidó érzékenység, aki megrezzen a zsidó szóra, akinek a jó közérzetéhez hozzátartozna, hogy ezt a minőségét is nyugodtan viselhesse, miként az anyaságát vagy az apaságát, aki szívesen dolgozna azért, hogy békében élhessen önmagával és az embertársaival.
*
De ha már szóba került a nyugalom, én azt leginkább Magyarországon, vidéki kertes házakban szoktam megtalálni, ahol a szemem olyasmit lát, amivel kezdettől fogva összeszokott. Budapesttel is így vagyok, ha este kedvem van gyalog hazasétálni valahonnan. Ezen a tájon kezdtem nézni a nőket, főként olyanokba voltam szerelmes, akik itt laknak. Itt tanultam meg, hogy mi az élet rendje hét közben és hét végén. Közben megtanultam a népvándorlást és a honfoglalást, a tatárjárást és a törökdúlást, azután a folyamatos kínlódást a németekkel, majd meg már 1849-től kezdve mindinkább az oroszokkal is. Ahogy illik, büszke vagyok a világban szétszéledt magyar tehetségekre, a jobbára magyar zsidó Nobel-díjasokra az Olasz fasori evangélikus gimnáziumból, a majd kétezer amerikai egyetemi tanárra, akiknek java részét az ötvenhatos emigráció adta. Mellesleg otthon érzem magam ennek az ötvenhatos generációnak a körében, azokéban, akik ötvenhat táján voltak fiatalok. Közel érzem magamhoz Késmárkot és Brassót, apám Késmárkon járt kereskedelmi iskolába, nagybátyám pedig a brassói Korona Szálló igazgatója volt. A távoli légi járaton, ahogy egy magyar útitársam akad, végigbeszélem vele az utat, ha nem is végig, de mindenesetre sokkal többet beszélgetek vele, mint más utassal tenném. Kíváncsibb vagyok életének kisebb-nagyobb mozzanataira, van, ami összeköt vele, lehet vele arról az országról beszélni, ahol élni szoktam, ahol az embertársaimmal az anyanyelvemen közlekedhetem, ahol megtanultam az ételek ízét és a kertek szagát, ahol az érzékeim birtokukba vették a világot. És mivelhogy zsidó létemre hagyományosan szóban élő és a szóbeli kinyilatkoztatásra figyelő nép fia vagyok, hogyan is ne töltene el érzéki élvezettel ez a nyelv, a magyar, amelyen az öntudatom testet ölt? Hogyan is lehetnék közömbös a nyelv iránt, amely a lelkem teste, és mindazok iránt, akikkel ezen a nyelven otthonosan beszélhetek? Fia lévén a zsidó népnek, polgára vagyok a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak, zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.
*
Kettős baleset, hogy zsidónak és magyarnak születtem. Két, tanulságosan balszerencsés nép. Kétségtelen, hogy például egy fehér angolszász protestáns léte kevésbé kérdéses, mint egy magyaré, egy zsidóé vagy akár éppen egy magyar zsidóé. Oka van rá, hogy biztonságosabban mosolyogjon. Balsors, akit régen tép, így jellemzi népét a költő abban a versben, amelyet egy egész nemzet megilletődötten énekel ünnepeken, és amelyet az elmúlt másfél század történelme a magyarság kultikus énekévé tett. Egymás után háromszor is elénekeltük a Himnuszt a Madách téren, ötvenhat decemberében, hogy a lóról kardlapozni és a talajszintről gumibotozni készülő rendőrök ismét vigyázzállásba legyenek kénytelenek merevedni, mert a Himnusz közben nem illik mozogni, s így mikor harmadszor is összekötöttük magunkat ezzel az emlékeztetővel, ők nem ütöttek, mi pedig szétoszlottunk. Nem nagy győzelem, elismerem, de az is valami, hogy nem bántottuk egymást. Nos, a zsidók is el tudnák mondani ezt magukról: balsors, akit régen tép. Ezt a két népet tépi, tépdesi. Mind a kettő nagyon is tudatában van ennek, hajlamosak rá, hogy meggyászolják magukat, számon tartják és nem akarják elfelejteni a sérelmeiket, a veszteségeiket.
*
Két tizennégy-tizenötmilliós nép. Mindkét népnek nagy a diaszpórája. Mindkettőnek hosszú ideig kétségessé volt téve vagy éppen szünetelt az állami léte. Mindkettő fenyegetve érezhette és érezte a maga nemzeti-népi-közösségi létét. Mindkettőből sokan vándoroltak ki a század elején Amerikába. A világzsidóság egyharmada, a magyar zsidóság kétharmada erőszakos halál áldozata lett a második világháborúban. Ugyanekkor a keresztény magyarok közül is minden huszadik belehalt a háborúba. Mindkettőnek kritikus helyzetben, aggasztó szomszédságban van az anyaországa. Mindkettőnek sok közös tapasztalata van, sok mindent megértek az idők során egymással. Tény, hogy sehol Európában nem volt akkora a zsidók számaránya, mint a magyarság körében. A magyar állampolgároknak öt százaléka volt zsidó, a német állampolgároknak csak egy százaléka. Mégis a németek voltak intoleránsabbak a zsidó kisebbséggel szemben. Ha Kelet-Közép-Európában van még számottevő zsidó közösség, akkor ez az. A magyar zsidóság nagy részét megölték, a maradékból sokan elmentek, mert bizonytalanul érezték itt magukat. Sokan elmentek, mert a létükben sokszorosan kérdésessé tétettek. Először magyarokként, aztán polgárokként, majd esetleg értelmiségiekként. Megunták. Hányszor lehet egy embert kérdésessé tenni úgy, hogy még mindig győzze türelemmel?
*
De vajon akarja-e a magyarság a megmaradt zsidók tovább itt maradását? Most, amikor ennek az országnak a polgárai merészebben kezdenek beszélni, nem lehet elkerülni, hogy szó essen a zsidóság ittlétéről. Személyek és közösségek bemutatkoznak. Keresztény és zsidó magyarok együttélése ez a forró kása, amelyet a kultúrmacska a népi-urbánus ellentétpárral kerülget. Mivel a keresztény magyaroknak voltak kellemetlen élményei több zsidóval az elmúlt évtizedekben, hatalomban részesedő zsidókkal, természetes, hogy ezek az élmények meg akarnak szólalni. Az emléktől nem muszáj eljutni a paranoid általánosításig, de ez a lelki munka bejáratott pályán halad, és azzal kecsegtet, hogy kezedbe adja a bajok kulcsát. Nem a rendszer a bajunk, mondták sokan az elmúlt években, hanem a zsidó funkcionáriusok. A jó király rossz tanácsadói. Az elmúlt évben kiderült, hogy mégiscsak a rendszer és nem csak néhány ármányos alak. A jámbor képzeletnek, úgy látszik, szüksége van valami ördögmaskarára, nem éri be a szociológiai absztrakciókkal. A jámbor képzelet bűnösöket igényel. Most, hogy nő a szólásszabadság, meg fog-e jelenni és vajon milyen terjedő erővel az új antiszemitizmus beszéde? Vagy csak a jobbszélen, és ott is csak célozgatva, tízszázalékosnál csekélyebb választói befolyással? És mit fog választani a keresztény magyar értelmiség – a nyitott vagy a görcsös, a tanuló vagy a regresszív önmeghatározást? Inkább területi-politikai és kulturális vagy inkább etnikai-faji jelenségnek fogja-e értelmezni a magyar nemzetet? Óhajtani fogja-e ismét az etnikai homogeneitást?
*
Ha egy közvélemény-kutatásban megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók, vagy menjenek-e el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhova, ahol beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot. Valószínű, hogy akkor előbb-utóbb ugyanez az érzés elfogná a magyarságot a maradék németekkel és a cigányokkal szemben is, akkor az ébredező öntudatú egyéb kisebbségek is szúrnák a kiközösítő hangulatú többség szemét, akkor előkerülne ismét a fajvédő szűkkeblűség, amely végül is igencsak összeszűkülhetne, hiszen olyan magyar, akinek néhány emberöltővel odébb ne lenne más etnikumú őse, inkább kevesebb van, mint több ebben az országban, amely az óta az ezer év óta, amióta a magyarok országolják, ugyancsak forgalmas hely volt, hadak és vándorok megtelepedő- és temetkezőhelye, amelyen például zsidók előbb éltek, mint magyarok, ha hihetünk az aquincumi héber betűs sírköveknek, ahova alighanem jöttek már zsidók keletről is, talán a magyar törzsekkel is, ahova jöttek északról is, délről is, nyugatról is, az egész magyar történelem folyamán, ahol ők is, akár a magyarok, meggyökeresedni, fészket rakni, otthont teremteni akartak, mert ha éppen nem űzték el innen őket, akkor úgy vették észre, hogy megélnek a mesterségeikből, megvannak a magyarokkal, elviselhető szomszédság és folytatható beszélgetés ez, lehet mit tanulni egymástól.
*
Ennek a földnek a népe, ha olvasni tudott, azokon a magyarra fordított verseken, történeteken és mondásokon nevelkedett, amelyeket csupa zsidó ember írt és gyűjtött össze egy könyvbe. És ennek a földnek a népéhez jobban illett az egyetlen isten gondolata, aki nem egészen akarván a magyarok istene lenni, inkább a sors arcát veszi fel magára. Mert ki tudja, mi jön holnap, és mit takar a végzet, mert ki tudja, merről jön a balsors fegyveresek képében a piactérre? Az Úr legyen mivelünk. Az Úr, aki a zsidókat is szörnyen dúlta, vagy hagyta őket martalékul veszni, aki még a csecsemőket sem hozta ki a gázkamrából. Az Úr, aki bármiféle jóakarattal lenne is választott népe iránt, a második világháborúban ezt a jóakaratot szerfölött talányosan és rejtőzködően érvényesítette, mondhatni, leplezte. Magyar is, zsidó is isten áldását kéri, vígabb esztendőt azután, hogy bújt az üldözött, mert felé kard nyúlt barlangjába. Valószínű, bár nem szép, hogy a megbántottak egymást is bántják. Nem kis óhaj a szerencsétlenektől nagylelkűséget kérni. Vagy kiengesztelődünk, vagy elválunk végképp, mondaná a radikális gondolkodó, aki még nem ismeri igazán a rossz házasságok életképességét.
*
Jézusról nincsen szó. A magyar is egyistenhívő, ha egyáltalán hívő, ezt olvasom ki a magyar költészetből. A Tiszántúl, ahonnan jövök, ritka a feszület, de a dunántúli tömzsi Jézusok a kőkereszten sem idegenek a zsidótól, hiszen egy volt közülünk, egy volt prófétáink közül, egy volt az igazak közül. Mert mit mond Jézus? Azt, hogy szeresd istent és a felebarátodat. Megpróbáljuk. Nem mindig könnyű. A próféták is ezt mondták. A bölcs emberek mind ezt mondták. Azt nem mondta Jézus, hogy engem imádj, mert én vagyok a te istened, hanem csak azt, hogy térj meg Istenhez. Hogy Jézust istenként kell imádni, azt csak egy akarnok zsidó agitátor mondta, a Paulusszá lett Saulus. A sorsvert népek szemében van valami szigor, valami hitetlen józanság. Újabb hiszékenység a vesztüket okozhatja. Tudják, hogy mondani sok mindenfélét lehet. Ezért, amikor a magyar keresztény, a magyar keresztyén és a magyar zsidó az ő Urához és Istenéhez imádkozik, akkor tulajdonképpen ugyanahhoz szólnak. Kiszámíthatatlan sorsistenhez, aki néha meglágyul irántunk, és aki ilyenkor maga a teljes megértés. Imádkoznak az atyához, noha sok kényeztetésben nem volt részük. A vallásos szerződés azért több, mint a jogi szerződés, mert ebben a szerződésben vállalt kötelezettségeimet akkor is megtartom, ha a másik fél rosszul bánt velem, amit szerződésszegésnek is nevezhetnék. Megtartom, mert a vallásos szerződés olyasmi, amit alkalmasint szülő, testvér, házastárs, gyermek és barát iránt érezhetünk: akkor is szeretjük, ha rossz. Mert a mi gesztusunk a kéznyújtás, az előleg, az ingyenes adás. Van, aki olyan reménytelen makacssággal hitelez az Úrnak, mint a lottójátékos, aki egy hetet sem hagy ki, pedig sosem nyer. Ha éntőlem megtagadta, hátha megadja a gyermekemnek. Ha tőle is, akkor az unokámnak. És ha nincs unokám, talán annak a gyereknek ott a túlsó járdán. Ha tehát a magyarok és a zsidók istene és imája igencsak hasonlít egymásra, akkor bírnak egymásra úgy is nézni, mint két szomszéd egy kórteremben. Érdekük, hogy adjanak egymásnak egy pohár vizet.
*
Meg kell fontolnunk azt a lehetőséget is, hogy a többség a távozásunkat kívánja. Lehet, hogy az együttélési kísérlet különböző hibák miatt nem megy. Egy válás sohasem csak az egyik fél hibájából történik. Elmehetnénk mindahányan Izraelbe, mert van egy ország, amely befogad, ahol jogunk van az állampolgársághoz. Sokan elmehetnének Amerikába és más országokba is. Elmehetnénk, ha ismét úgy éreznénk, hogy Közép-Európa földjén ki tudja, milyen szükségletek kielégítéseképpen terjed az ellenszenv irányunkban, ellenszenv, amely apránként ideológiává intézményesülhet. Ha ismét népidegennek mondanak, akkor el kell mennünk oda, ahol sem a népidegen, sem az osztályidegen szó nem szerepel a szótárban. Más kérdés, hogy tévednek, és az is más kérdés, hogy az új tisztogatók tisztasága nem sokban különbözhet a tisztogatókétól általában. Megtapasztalva, amit megtapasztalhattunk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a méltóság fontosabb, mint a hollét. A gyerekek iránti felelősség azt tanácsolná, hogy, ha kinéznek innen, akkor menjünk. Azt a régi játszmát, hogy apránként kiszorultunk az életből, mindig megértve azokat, akik kiszorítanak, nem fogjuk megismételni. Olyan helyre megyünk, ahol megtámadtatás esetén védekezhetünk az érvényes és tartós törvénnyel vagy akár fegyverrel is a kezünkben. Ahogy elmentek a maradék zsidók Lengyelországból és Bulgáriából, Romániából és Csehszlovákiából, ahogy mennek és mennének továbbra is sokan a Szovjetunióból, úgy elveszíthetnénk mi is a hitünket annak értelmességében, hogy kitartottunk itt Magyarországon vagy még pontosabban Budapesten, ahol Párizs és Moszkva között Európában tudtommal a legnagyobb lélekszámú zsidó közösség él. Bár a Moszkva felé vezető úton Kijevről sem kellene megfeledkezni. Akkor hát menjünk mind át a nyugati, keresztény, liberális, kapitalista demokráciákba, ahol a megélhetésünk és a gondolkodásunk összefér a környezetünkkel? Vagy éppen vándoroljunk-e föl, minden zsidó-arab konfliktus ellenére is, a szent városba, hogy az ősök földjén megkapaszkodjunk, harcolva és egyezkedve azokkal, akik úgyszintén az ősök földjének tekintik a szent várost? Kínlódjunk, zsidók, egymással, és menjen el a kedvünk az emberiségtől a saját fajtánkon bosszankodva, annak hanyatlását, romlását panaszolva ott, ahol az alaptörvény kétségbevonhatatlan jogot ad a létezésünkre? Jelentsük ki, hogy a zsidók kelet-európai története véget ért? Mondjuk azt, hogy Közép- és Kelet-Európa népeinek keresztény-nemzeti föllelkesedésében már nem tudunk teljes szívvel részt venni, mivel aki átadja magát ennek a lelkesültségnek, az hajlandó nosztalgikusan nézni az 1945 előtti Magyarországot, amelyre nosztalgikusan visszatekinteni a magyar zsidóknak nincsen oka? Mondjuk, hogy mivel a fasizmus kora után már a kommunista diktatúrában is idegenül éreztük magunkat, most ebben a legújabb felszabadulásban is idegenül fogjuk érezni magunkat? És hogy ennek a sokféle idegenkedésnek talán van egy közös mintája és tanulsága? Néhány ezer évre visszatekintve, nem vagyunk gyakorlatlanok a kivonulásban.
*
Vagy ha a különbség a többségnek elviselhetetlen, ha mi magunk is egyértelműbb azonosságra vágyunk, mégpedig itt, ahol vagyunk, szegődjünk akkor a harmincas évek zsidó neokatolikusainak, esetleg neoprotestánsainak a nyomába? Térjünk ki és sértődjünk meg, ha keresztény magyarok továbbra is zsidónak néznek? Az ötvenes-hatvanas évek internacionalista szocialista asszimilációs sémáját elvetve, próbálgassuk ismét a húszas-harmincas évek nacionalista konzervativizmusát vagy talán populizmusát mint asszimilációs sémát? Borítsunk árnyékba bizonyos életrajzi tényeket? Akarjunk másnak látszani, mint amik vagyunk? Ne mondjam azt, hogy az apám is, a nagyapám is zsidó vaskereskedő volt Berettyóújfalun? Mit mondjak ehelyett? Azt, hogy a dédapám meg az ükapám zsidó kocsmáros volt Berettyószentmártonban? Tagadjam, hogy elődeimről többet nem tudok, és éppen ezért érdeklődéssel beülnék az ükapám kocsmájába egy pohár borra? Tagadjam, hogy az őseim – ha a hagyomány igaz – kohaniták lévén, a szentély papjai voltak már évszázadokkal Jézus születése előtt a jeruzsálemi nagytemplomban? Amelynek falmaradványait hasonló főhajtással érintem, mint a berettyóújfalui zsinagóga falát, amely most a gyermekkori házunkból kialakított vasáruház raktárépülete. Menjünk el innen, mert itt már végóráit éli egy maradvány? Vagy, ha olyannyira ragaszkodunk ehhez a helyhez, a magyarsághoz, akkor miért ne olvadnánk bele egészen, akár vegyes házasságok révén, és miért ne lennénk hálásak a befogadtatásért? Mert a keresztény magyarság a vendéglátó többség, mi pedig többek szemében csak amolyan nyugtalanító átutazók vagyunk. Tűnjünk el a beolvadás révén, mimikrivel, eltüntetve már nemcsak a felszínről, de a mélyből is különállásunk jeleit, hogy ne zavarjuk a befogadók szemét semmiféle különállás látványával? Igazoljuk mások zsidóellenességét a magunk zsidó öngyűlöletével? Fejezzük be az asszimilációt, hogy jó magyarokként újjászülessünk? Igyekezetünket méltányolnák, némi fenntartással persze, hogy még mindig nem az, még nem tökéletes, még mindig nem elég hitelesen vagyunk mások, mint amik valójában vagyunk.
*
Több zsidó barátom elment ötvenhat novemberét követően, mert az volt a benyomása, hogy a magyar politikában csak ez a két véglet lehetséges: a sztálinista, illetőleg posztsztálinista elnyomás vagy az újra színre lépő jobboldal, amely majd ismét teret ad a spontán antiszemitizmusnak. Nem volt idő pesszimizmusuk bizonyítására vagy cáfolatára, ki-ki beállítottsága szerint jósolta meg, hogy mi lett volna, ha nem jönnek megint az oroszok. Én azt mondtam, hogy valami új jött volna, és az most föld alá megy. Ezért maradtam. Ők csóválták a fejüket, és azt mondták, hogy álmodozó vagyok, mert valami régi jött volna, valami olyasmi, ami már volt, és ami többé nem kell nekik. Ennek megfelelően elmentek, mert a kommunizmusból is elegük volt. Én azt gondoltam, hogy tudna itt egy normális demokrácia is kialakulni, amelyben ugyan a nagyszájú gyűlölködők is megpróbálnak egy kis publikumhoz jutni, de nem sok hívük van, mert az emberek zöme a józan centrum körül helyezkedik el. Én ötvenhatban is, csakúgy, mint most, úgy érzékeltem, hogy az emberek nem hisznek a demagógoknak, és úgy képzeltem, hogy a jobboldali extremizmus csupán marginális jelenség volna, amely szüntelenül bizonyítani akarná, hogy nem nyilas, ellenkezőleg, szuperdemokrata. Ezt súgta a valóságérzékem. Aztán végigcsináltuk, ki-ki a maga módján a visszafogottabb, gyakorlatiasabb utósztálinista elnyomást, a Kádár-korszakot. Az ellenzék mindvégig ellenség volt. Amolyan ördög, mint az antiszemita mitológiában a zsidó. Nem gondoltam, hogy ötvenhat után a rendszernek még ennyi ereje lesz, hogy még harminchárom évvel sikerült elhalasztania az alapvető, kézenfekvő kérdések nyilvános megvitatását.
*
Ma is vannak megfigyelők, nemcsak zsidók, itthon és külföldön egyaránt, akik attól tartanak, hogy itt a demokratikus közép csak gyenge átmenet valamelyik véglethez, a jobboldali vagy baloldali extremizmushoz. Úgy érzik, hogy itt a kommunizmusnak nem a liberális demokrácia az alternatívája, mert annak kevés előzménye van, hanem a nacionalista rendállam, amelyben a Horthy-korszak szelleme korszerűsödve újjászületik. Nehéz megfeledkezni róla, hogy az a szellem geostrategikus reálpolitikával vállalta a német csatlós szerepet, és mintegy hálából a visszacsatolt területekért meghozta a zsidótörvényeket, majd – ugyancsak törvényesen – deportálóvonatokba zsúfolta és kiadta a magyar zsidóság háromnegyedét a németeknek, sejtvén, hogy mi vár rájuk a határokon túl.
*
Ez az előlegzett csömör a reakciós mentalitás reneszánszától az én megítélésem szerint ötvenhat végén túlzott volt, és csak sporadikus megnyilvánulásokra hivatkozhatott. De aki egy deportálást már túlélt, az sejt valamit arról, hogy egyszer csak milyen gaztettekre képes sok derék ember, ha a gaztett büntetlen marad, sőt felsőbb parancs írja elő. Az angolszász egyetemekről visszatérő barátok emlékeztetnek rá, hogy a civilizált mértéktartáshoz hosszú nevelődés kell, önfegyelem, amely megóv a hisztériáktól, és tudja, hogy a hisztéria nem mentség a bűnre. Barátaim, akik ezzel a megfontolással mentek el, még ma sem biztosak abban, hogy vajon megérett-e itthon időközben az a civil mértéktartás, amely nélkül nincsen liberális-szociális demokrácia. Abban sem biztosak, hogy elterjedt-e annyira a másik emberrel szembeni tárgyilagosság és méltányosság szelleme, hogy már ne érhessen egy embert, polgártársat bármilyen kisebbségi mivolta miatt sértés, hátrány vagy éppen halálos fenyegetés. Szemük előtt volt a példa az ország háború utáni történelmében, hogy ha azért nem is, mert zsidó, de azért mégiscsak diszkrimináció érheti az embert, mert polgárnak született, és mert nem lát okot arra, hogy szembeforduljon a polgári viselkedés eredendő normáival. Normális országban nem lehet bántódásod sem a vallásod, sem a társadalmi származásod, sem a világnézeted miatt. Liberális demokráciában szégyen antiszemitának lenni, mert az ideológiává vált ellenérzület bármilyen csoporttal szemben ellentétes a demokratikus rendszer egészével, mert a kisebbség hátrányos megkülönböztetése nem illik bele a törvények szellemébe, az uralkodó logikába.
*
A zsidók közül sokan hibáztak, amikor a liberális demokrácia helyett a kommunista szocializmust választották zsinórmértékük gyanánt, mert az nekik biztonságot nyújtani nem tud. Nem állítható, hogy az elmúlt évtizedekben mindent egybevéve a zsidó középosztály derekasabban állt volna ki, mint a keresztény középosztály a polgári szabadság és az egyén méltósága mellett. Tény, hogy mind a rezsim kulturális apparátusában, mind pedig a demokratikus ellenzékében a zsidók – az ő tényleges budapesti statisztikai számarányukhoz képest – túl voltak reprezentálva. Mellesleg itthon és külföldön felsorolható még néhány paraméter, ahol ugyanez a helyzet. Annyi kereszteződő áramlatban tűntek föl zsidók, hogy antiszemita legyen a talpán, aki mindezt egy velős általánosításban csomózza össze. A Kádár-korszakban, amely egy restaurált diktatúra lassú felpuhulásának története, ebben a puha kommunista udvari kultúrában sokan polgári puhasággal fészkelték ki a helyüket. Még ma is sokan bizonytalankodnak, hogy rajongjanak-e olyan nagyon azokért a polgári szabadságértékekért. A magyar értelmiség körében (zsidó-keresztény egyre megy) a személy méltósága jóformán napjainkig nem volt magától értetődően mindenek fölött álló érték. Itt hol nemzeti, hol meg osztályfogalmakkal illett az intézményesen uralkodó gondolkodásmódnak operálnia. A háború előtt is és azután is kisebbségi áramlat volt az európai humanizmus és a vele konzisztens liberális demokrácia szelleme, amely az emberi személy szabadságát és méltóságát teszi az értékek rangsorában az első helyre.
*
A zsidók csak akkor konzisztensek önmagukkal, ha a liberális demokrácia elveihez tartják magukat. Azért, mert eddigi tapasztalataink szerint az életbiztonságunkat, a félelemmentes és eredményes létezésünket csak a liberális közállapotok biztosították. Azért, mert intellektuális és erkölcsi kriticizmusunknak a formális demokrácia úgy-ahogy megfelel. Azért, mert a Tórából és a tradícióból, a zsidó történelem leckéiből következően: nekünk a személyek egyenrangúságának axiómájához ragaszkodnunk kell. Valójában csak egyenrangúságunkhoz képest lehetünk személyenként igazán különbözőek. Azért is kell a zsidóknak a liberális demokrácia, mert a kommunizmus instabil és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy a kezdetben nagy számban részt vevő zsidókat egyszer csak kitisztogatja, és táborba viszi. A zsidók, akik a sztálinista hatalmi apparátusba beszálltak, balekok voltak. A sztálinizmus nélkülük is kiépült volna, így azonban buzgó eszközül használta őket. Ez a társaság nem a zsidóság javából került ki, a finomabbak, ha beszédültek is a pártvallásba, aránylag korán kiváltak belőle, de inkább bele sem keveredtek. Az is lehet, hogy az antifasisztaként választott kommunizmus egy későbbi szakaszban deportálja híveit. A kortársak nem sokat tudtak a kommunizmusról. Nem állt módjukban megfontolni, hogy ha a deportálás intézménye, vagyis személyek, esetleg egész népek erőszakos áttelepítésének az intézménye konzisztens az uralkodó ideológiával, akkor a zsidók veszélyben vannak, hol ilyen, hol meg amolyan minőségükkel. A zsidó csak abban a társadalomban van biztonságban, ahol senkit sem lehet deportálni, ahol a szabad polgár a normális. Ha a szabad polgár nem lehetséges, akkor a zsidó különösképpen veszélyeztetett.
*
A kicsinek leginkább attól kell őrizkednie, hogy kisszerű és kicsinyes legyen. Kis nép is viselkedhet nagylelkűen. Kis nemzetnek a csatlós szerep a rémálma, mert kísértő és veszélyes szerep. Kísértő, mert az erőviszonyok reális felmérését sejteti, továbbá mert a gyengébb fél helyzetét előnyökre váltja át, hűbéresként odatapadva a hűbérúrhoz. Veszélyes, mert a szerepbe bele lehet tanulni, olyannyira, hogy reflexszerűvé, mondhatni jellemmé válik. 1967–68 volt a Kádár-korszak fénypontja, a gazdasági reform elindításának az ideje. Már azt hittük, hogy kezdjük kihúzni magunkat. Izraellel megszakítani a diplomáciai viszonyt és a szovjet csapatokkal együtt bevonulni Csehszlovákiába – nem volt nagylelkű gesztus. Túlságos alkalmazkodás, idomulás, hasonulás a nagyhatalmi befolyáshoz, ez a kis nemzeti mintahiba. Olyan viselkedés, amely nem igazán úrra, nem is igazán szolgára vall, hanem valamire a kettő között, talán az ispánra, akit parancsolásra kineveznek, nem pedig megválasztanak, és aki emiatt a felsőbbséghez húz, nem az alája tartozó néphez. A helyi vezetőség hol a némethez idomult túlzással, hol meg az oroszhoz. És mindkét esetben még területi jóvátételt is remélt a farkcsóválástól. Ebben a stratégiában a kormányzatban szereplő zsidók is bőségesen benne voltak. Kezdett érlelődni a reformista nemzeti közmegegyezés, a magyar elit pedig, keresztény és zsidó egyaránt, tisztelet a névvel könnyen felsorolható kivételeknek, engem beleértve hallgatott. Cinkosai voltunk tehát a kormányzatnak ebben a két igazolhatatlan cselekedetben. Emlékezetem szerint akkor lebecsültük ennek a két hibának a történelmi szimbolikáját. Tudjuk, hogy a kollektív erkölcsi ballépések az idővel nemhogy elsimulnának, de egyre kínosabbak, minél többet tudhatunk róluk, mert kiolvasható belőlük egy olyan latens nemzeti stratégia, amely eddig csak bajt hozott. A kisokos stratégia, amely rövid távú előnyökre pislog, és érettük képmutatóan bűnöket is elkövet, minden esetben irreális politikához, vereséghez, elmaradottsághoz vezetett. A kisokosság hosszú távon olyan, mint az eladósodás. Nehéz összegyűjteni egy nemzet kulturális-erkölcsi tőkéjét, elveszteni könnyebb. Lehet erkölcsileg is eladósodni.
*
A hatvanas években Románia volt a keleti tömbben az egyetlen állam, amely nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Érthető, hogy ez a világzsidóság gyanakvását Ceauşescu rendszerével szemben csökkentette. Románia akkor, hatvanhét-hatvannyolcban két jó döntést hozott, szembehelyezkedve Moszkvával, a magyar állam viszont két rossz döntést hozott, Moszkva iránt inkább szolgalelkűen, mint lojálisan. Mindenesetre engedelmesebben, mint amennyire a realistán kalkulálható szankciók indokolták volna, hiszen Románia mindkét dacolást túlélte. Az Izraelhez fűződő diplomáciai kapcsolat egyoldalú felbontásával a Kádár-rendszer hivatalossága az itthon és a külföldön s ezen belül Izrael államban élő magyar zsidóságot árulta el. Hatvannyolc augusztusában a csehszlovákiai bevonulással megismételtük az 1940-es jugoszláviai bevonulás erkölcsi gesztusát. Csapataink csatlós szerepben bevonultak egy olyan szomszédos országba, amellyel előzően barátsági és kölcsönös megnemtámadási szerződést kötöttünk. 1968-ban a mégoly passzív részvétellel a nagyhatalmi büntetőakcióban a kormány ismét elárulta közép-európai szomszédainkat, a cseheket, a szlovákokat és a szlovákiai magyarokat. Hogy ez a két árulás nem ütközött a maga idejében számottevő ellenállásba, ez mutatja, hogy milyen kevéssé szuverén volt a magyar civil társadalom akkoriban, ha létezett ilyen egyáltalán. Az akkori magyar elit nem tudott felnőtt és felelős módon viselkedni. Az is lehet, hogy némelyeknél egyik esetben az antiszemitizmus, másik esetben az irredentizmus színezte a közönyt. Akkoriban volt olyan újnacionalista vélemény is, hogy majd az oroszok, ha elég lojálisak leszünk hozzájuk, talán megismétlik a bécsi döntéseket. Ez a ravaszkodó, minden erkölcsi hibát és hazugságot igazoló kisnemzeti túlélés-stratégia, ami a Kádár-rendszer egészének fenntartója volt, a kisebbik rossz vállalása, a gyarapodás ellentételéül a kiengesztelődés a valósággal, az ahogy lehet – tényleges korrespondenciában volt a korabeli magyar társadalom mértékadó többségével. Túl sokat engedtünk, nem kellett volna ennyi lojalitást tanúsítani a kormányzattal szemben, amely túl sok engedelmességet tanúsított Moszkvával szemben. Nem lett volna muszáj a Kádár-rezsimnek annyi embert kivégeztetnie. Prágában és Varsóban – a demokratikus kísérletek leveretése után – nem volt akasztás. Vesztesre valló ismert hiba, ha egy forradalmi fellángolás után a társaságnak elmegy a kedve, legyint, beletörődik, és nem tud kitartani amellett, amire tegnap nemcsak hogy gondolt, de meg is esküdött.
*
Nyomasztóan hatott a magyar zsidó közösségre a Kádár-kormányzat hivatalos részvétele a keleti tömb anticionista propagandájában, amely esetenként alig burkoltan antiszemita is volt. Kínos emlék, hogy ebben az anticionista propagandakampányban zsidó újságírók is közreműködtek, s készséggel megfogalmazták Izrael-ellenes, egyoldalúan arabpárti kommentárjaikat. És emlékeztessünk arra a politikai és anyagi támogatásra, fegyverekre és kiképzőtáborokra, amelyben a magyar kormányzat az Izrael elleni harci akciókat támogatta, megbélyegezve a békét kötő Egyiptomot és ünnepelve az engesztelhetetleneket, akik hivatalos okmányaikban Izrael állam megsemmisítését tűzték ki elsőrendű céljuk gyanánt. Amíg Arafat a napokban a maga nevében vissza nem vonta a palesztin parlament Chartájának azt a tételét, amely szerint a cionista entitásnak a Közel-Keletről el kell tűnnie, ami még nem jelenti az egész palesztin vezetőség álláspontváltozását, addig a magyar külpolitika egyszer sem emelte fel a szavát ez ellen a Charta ellen, és kritikátlan szövetségese volt a PFSZ-nek, legfeljebb azon szomorkodva, hogy még az El Fatah különböző frakciói is egymást gyilkolják, ahelyett hogy minden erejüket a közös ellenség ellen fordítanák. A judaizmus és a cionista eszme ismertetése, tanítása politikai kihágás volt, elegendő ok a politikai rendőrség akcióihoz. Illett hallgatni arról, hogy valaki zsidó, voltak visszataszító eufemizmusok helyette, a nácizmus üldözöttei, végső esetben: zsidó származású. Mintha az még hagyján volna, hogy valaki zsidó származású, de az már mégsem volna rendjén, hogy valaki felnőtt fejjel is zsidó. Felkínálták a részvételt a közmegegyezés látszatában; lehetett bekapcsolódni a Kádár-korszak simulékonyan szókimondó és hallgató elitjébe, lehetett elfogadni a díjakat, a kegyajándékokat, de a kényes dolgokról hallgatni kellett, pontosan kimérve a határokat. Jobb nem bolygatni a zsidókérdést, zsidó írók nem mondták magukról, hogy ők zsidók. Már nem a munkásosztályba stilizálták át magukat, hanem a keresztény középosztályba.
*
Sok fiatalabb, tehát a háború után született zsidó nő és férfi vagy nem is tudta magáról, hogy zsidó, vagy ha tudta, azzal a szülői kommentárral, hogy az nem számít. Később ezek a fiatalok összebarátkoztak más hasonló fiatalokkal, akiknek ez ugyancsak nem számít. Együttesen nagy nehezen észrevették, hogy az istenmegszólítás közvetlensége és a kritikai-ironikus kívülállás, ez az igen zsidós paradoxon közel áll hozzájuk, és nemcsak azért, mert ez a belülálló-kívülállás a modern európai kultúrfejlődésnek lényeges kreatív eleme volt. El kellett gondolkozni zsidó szerzők művein, amelyekben a zsidó szó elő sem fordul, de egészükben mégis zsidó identitásreflexiókként is olvashatók. Miért ne tudná az ezredforduló felé utazva egy cenzúratörő nemzedék kocsija elé fogni szerteágaskodó identitásait?
*
Új helyzet állt elő. Valószínűleg erre vártunk. Magamról elmondhatom, hogy én ezt akartam: az igazság óráját, amikor sorban minden kimondatik. Mikor az önfenntartásnak nem előföltétele a nyúlós őszintétlenség. Lesz-e itt liberális demokrácia, ha eddig nem volt? Én azt gondolom, hogy igen. Mindenütt el kellett valamikor kezdeni. Igen, azt hiszem, át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Az a benyomásom, hogy a cenzúra oszlásával bekövetkezik egy stiláris fordulat is. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem néven nevezés, a szőnyeg alá beseprés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása. Hogy csak akkor nyitjuk ki a szájunkat, amikor már szabad. Magyarok is, zsidók is hajlanak arra az önámításra, hogy ők mindig csak naiv áldozatok, a történés szenvedő részesei, sohasem kezdeményezők, csak reagálók, ennélfogva fel is vannak mentve minden erkölcsi felelősség alól. Lelkünk mélyén pedig mindannyian sejtjük, hogy egy egész közösség viseli a felelősség ódiumát, mindenki, aki a maga népének, társadalmának a viselkedését és beidegződéseit tanulja. Mind a magyarság, mind a zsidóság hajlamos felszabadulási kísérletekre, de tény, hogy mindkettőtől régen megvonatott az állami függetlenség, és azért mind a kettő a szubordináció szerepében próbálta a nehéz időket túlélni. Ezért egyik népben sincs meg igazán a kollektív erkölcsi önkritika. Mindkettő hajlamos csökkenteni a maga részvételét a történésben, mert többnyire balul sikerült ügyletekről van szó.
*
Egy zsidózó fiatalember, mikor ezért kérdőre vonták, ezt mondta: „Ha van demokrácia, akkor szabad zsidózni is. Nem?” És ebben addig a határig, hogy nem uszít erőszakra a zsidók ellen, tulajdonképpen igaza is van. Eddig sem ez, sem az nem volt lehetséges: sem a vállalt különállás megfogalmazása, sem a zsidóval szembeni elutasítás. A szorongósabbak társadalmi robbanásoktól tartanak, mert olyankor könnyű az utcán fegyverhez jutni, és sok zsidó nem kívánja ezt. Ki tudja, ki miért fog dörömbölni az előszobaajtón? Tény, hogy Nyugat-Európában a zsidók nem érzik bizonytalanságban magukat, de a Rajnától keletre igen. A német és az osztrák újnáci szidalmak a zsidó temetőben, a maradék zsidók eltávolítása húsz évvel ezelőtt Lengyelországból, Sztálin antiszemitizmusa után az egyébként antikommunista Pamjaty mozgalom nyílt antiszemitizmusa jelzik, hogy Európa keleti térségein az antiszemitizmus a második világháborút követően is virulens maradt, nem véve ki ez alól akár az önmagát önérzetesen Közép-Európának nevező térséget sem, ahol a zsidók jelenléte erőteljes volt, és az antiszemitizmus a zsidók elpusztítása után is megmaradt. Van, aki attól tart, hogy továbbra is érvényesül az akció-reakció, a sértés és bosszú zárt logikája.
*
A magyar zsidóknak akkor helyes itt maradniuk, ha lesz magyar alkotmányos, liberális demokrácia. Ha a demokratikus átalakulásnak, az európai társulásnak nincsen esélye, akkor a magyar zsidóknak nincsen esélye itt a Duna–Tisza vidékén. Akkor – a gyermekeink iránti felelősségünket átérezve – fel kellene számolnunk ezt a megmaradt szórványszigetet. Demokráciákban nincsen politikai antiszemitizmus, ha van is népi antiszemitizmus. Hogy alakul a magyar demokrácia? Ebbe a jóakaratú és igazságszerető irányba? Vagy esetleg mégiscsak van indulati és ideológiai talaja egy politikai irányzatként megjelenő antiszemitizmusnak? Ilyenkor új kérdéseket kell föltennünk magunknak. Ha jelek mutatkoznak rá, hogy ismét megjelenőben van környezetünkben a politikai antiszemitizmus, mi több, ha a magyar politikai erőjáték következtében a hangulati centrum oda csúszna, amit Nyugat-Európában a centrumtól jobbra állónak szoktak megjelölni, ha tehát megismétlődne az a különbség, amely a magyar politikai elitet a két világháború közötti időszakban elválasztotta a nyugat-európai demokráciák politikai elitjétől, akkor ismét fontolóra vennénk, hogy maradjunk-e vagy menjünk, és lehetséges, hogy a maradék magyar zsidók jelentős, talán éppen életrevalóbb része búcsút fog mondani Magyarországnak. Akkor el fogjuk vinni innen a családunkat oda, ahol őket kisebbségi mivoltukért nem fogja hisztérikus indulatanyagú megkülönböztetés érinteni. Hisztérikusnak nevezem az olyan antiszemitát, aki minden bajban a zsidók keze művét látja. Nem hinném, hogy sokan lennének ilyen hisztérikusok, és azt sem hinném, hogy a szövegükre nagy kereslet volna.
*
Most már az volna rendjén való, hogy az ittlétünk szerződésen alapuljon. Jogi és szellemi szerződésen. A magyar zsidók annyira fogják otthon érezni magukat Magyarországon, amennyire módjukban áll itt, ahol születtek, szabad országban élni, amennyire meg tudnak állapodni mértékadó keresztény magyar honfitársaikkal az alkotmányos demokrácia filozófiájában és erkölcsében. A mai demokratikus kibontakozás erőszakos megtörésének eshetőségét nem volna helyes kizárni, még akkor sem, ha nem jósolunk komoly esélyt neki, de ha lenne is ilyesmi, és megakasztaná a liberális demokrácia megvalósulását, áttelelhetnénk egy új fagyot azzal a tudattal, hogy a rendes emberek vallási, nemzetiségi és osztálykülönbségtől függetlenül kitartanak a szabadságeszmék mellett. Ha különböző pártokhoz tartozó emberek magától értetődően kötelezőnek tartják magukra nézve a fair play, mondjuk magyarul, a becsületes játék, a liberális kollegialitás erkölcsét és stílusát, akkor úgy érezhetnénk az utcán járva, hogy magunk között vagyunk. Én ezt szoktam érezni, de nem hallgathatom el, hogy a világ számos városában éreztem már ilyesmit az utcán járva.
*
A szerződéshez annak kimondása is hozzátartozik, hogy az egykori illetékesek közreműködése a magyar zsidók nagy részének, hatszázezer embernek az elpusztításában, bűn volt. De vajon vállalhat-e magára hitelesen kollektív felelősséget egy őszinte ember? Azt hiszem, igen. Világos, hogy amikor egy közösséget vállalok, akkor legszívesebben a dicsőségét vállalom. De ha az erény hagyományát vállalom, nem kell-e akkor részesnek éreznem magamat a bűn hagyományában is? Mert hiszen az erény mindig a bűnnel való birkózásból születik, sohasem áll tisztán. Egy németnek nem lehet csak Goethét és Beethovent kimazsoláznia a német múltból, egy orosznak csak Puskint és Csehovot. A vállalás emlékezni akaró szenvedést is jelent. Megkapjuk a választott közösség egész múltját azzal a sok rémes alakkal egyetemben.
*
Mit vállaljak, ha két közösségbe születtem? Egy magyar zsidónak esetleg örvendetes lehet sajátjaként vállalni Krúdy Gyulát és Franz Kafkát. De kevésbé örvendetes e két nép szenvedéseinek és akár bűneinek egész múltját személyes örökségünknek tekinteni, ami nagyjából annyit jelent, hogy gyakran gondolunk rá. Néha az egész poggyász ránk nehezedik. Érettebb döntés egy népi múltat mint drámát választanunk, s benne a bűnt is, mint a saját bűnünket. Nem lehetünk zsidóként sem csak áldozatok, annál is inkább, mivel a történelem számos zsidó tettet és tettest tart számon. Nincs bűntelen nép, csak erkölcsi tompaság van. Nem lehet a lelkünkre nehezedő teherként nem vállalnunk Rákosit és zsidó uszályát. Egy zsidónak szenvednie kell, ha izraeli katonák arab gyereket lőnek le. Találkozhat-e két ilyen vállalás? Találkozhat-e két ilyen hagyomány?
*
Keresztény és zsidó magyarok – két erős identitás. Az egyik a dolgokat csak a magyarság szemszögéből nézi, a másik nem tud megfeledkezni arról, hogy zsidó. Nem tud úgy beolvadni, mint a német vagy a szlovák. Lehetetlen, hogy ne legyen kettős identitása. Lehetetlen, hogy ne legyen többé vagy kevésbé szolidáris a világon szerteszét élő zsidókkal. A támadó beszédektől a mészárlásig vezető utat a zsidó el tudja képzelni. A magyar sem bír megfeledkezni a nemzethalál rémlátomásáról. Két sértődős, kényes, sötéten látásra hajló alkat. Vereséghalmozók, gyásznapokra, kivégzésekre emlékezők. A város pusztulása, az ország megszállása, szeretteink elégetése, az elgázosított szülők, feleségek és gyerekek nem feledhetők. Furcsa, itt a veszteség csinál közösséget, sokat költünk a halál emlékére, a sírköveink fantasztikusabbak, a temetőink meghittebbek, mint a nyugati temetők. Tudunk-e legalább a halottak fölött kezet nyújtani egymásnak? Ha már őket nem tudtuk megtartani, legalább az emléküket tartsuk meg. Tudjuk-e fesztelenül és esztétikai pazarlással fura társaságnak látni magunkat? Egy szerény, megfontolt, néha azonban szertelen és garázda ember képe van előttem. Nem titkolható, ez a lény tud lenni gyanakvó és irigy is, nagy praxisa van a kislelkűségben, tud harapósan beletörődni a körülmények szerencsétlen alakulásába. Hagyományos itt a hátsó gondolatok kultúrája és a kéz kezet mos cinkosság.
*
A zsidó többet bírálgat, okoskodik, radikálisabb, de a szellemi sietségből nagy bolondságok is tudnak kisülni. A két igazi magyar forradalomban, 1848-ban és 1956-ban összetalálkozott a két közösség, egy részük együtt csinálta. Bizakodó kedvünkben mondhatnánk: furcsa, idegenkedő-vonzódó kapcsolat. Mintha kiegészítenék egymást. A magyar értelmiségi kultúrában a keresztény és a zsidó magyarok egymáshoz való viszonya az egyik legérdekesebb kérdés. Ez a viszony most megint tisztázódhat vagy meggörcsösödhet. Előbb a közeledő kíváncsiság, szívélyességre készülődés, majd hirtelen valami sértett begombolkozás, bántódások tartós fölemlegetése. Két kisebesedett öntudatú nép, szeretnék büszkébben nézni a múltjukat, de ez nem könnyű. Mindenesetre úgy látom, hogy ezt a legfrissebb és intellektuálisan a legérdekesebb forradalmat, ami most bennünk, körülöttünk zajlik, ismét csak együtt csináljuk.
*
A magyar zsidóság tartós érdekeivel ellentétes minden antidemokratikus antikommunizmus, minden bosszú vezérelte jobboldaliság. Ha a magyar középosztály számottevő része valamilyen okból mégsem akarná a liberális demokráciát, akkor nem maradna számára más, mint valami periferikus elegy a nacionalizmusból és a kommunizmusból, valami nacionálkommunista felsőbbségi állam, a maga sajátos ízlésű paternalizmusával. A liberális demokrácia logikai antitézise valamilyen diszkrimináló autoritárius rendszer, amely megakadályozza a magyar nemzetet abban, hogy Európába integrálódjék. A demokratikus világközvélemény Magyarországon is demokráciát akar, és ez minden tekintetben tartós érdeke ennek az országnak is. Most mintegy ajtó nyílik a magyar nemzet előtt, amelynek a zsidó kisebbség is része, hogy egy helyes lépést megtegyen a nyugati ésszerűség irányában. Elég sok magyar és ezen belül magyar zsidó él nyugaton, akik többnyire ezt várják el tőlünk. Vigyázni kell, hogy ezt a lépést jól tegyük meg. Ebben a magyar zsidók semmivel sem kevésbé érdekeltek, mint a magyar keresztények és keresztyének. Most igen sok erőnek érdeke, hogy Magyarországon legyen demokratikus politikai kultúra, mert az teszi csak lehetővé a koherens értékrendet és a személyes kibontakozást.
*
Voltak és vannak demokraták ebben az országban mind a keresztény, mind a zsidó magyarok között, de nem ez volt a többség. A többség kisebb-nagyobb kollaborációval megpróbálta átvészelni a folyamatosan nehéz időket. És volt még egy olyan kisebbség is, amely elkötelezte magát valami olyan politikai gondolkodásban, amely hangsúlyozottan tagadta a liberális demokrácia értékeit. Két csőd kíséri ezt a két extremizmust. A jobboldali kilengés a második világháborús vereséget és Trianon megújítását eredményezte rossz állapotú nemzeti öntudattal, a baloldali extremizmus újabb negyven év félelmet, veszteglést és leromlást. Egyszóval a demokratikus átalakulás keresztény és zsidó magyaroknak társadalmi és nemzeti érdeke. Nincsen személyi szabadság, jogbiztonság és civilizált érintkezés a polgárok között alkotmányos demokrácia nélkül. Minden jel szerint az államok és rendszerek belső stabilitásának is ez a feltétele. A szomszédos országokban a magyar kisebbségeknek csak az alkotmányos demokrácia biztosít személyes és közösségi autonómiát, valamint szabad érintkezést az anyaországi magyarokkal. A magyaroknak nemzeti-társadalmi érdeke a demokratizáció felgyorsítása a közép-európai térségben. Magyarország alkalmasnak látszik az aktív közvetítő, a kezdeményező, az élesztő szerepére. Egy zsidótól nem idegen ez a szerep.
*
Igen, azt hiszem, van világzsidóság, van zsidó világnép. Igen, azt hiszem, a zsidók érdekeltek az egész világon az alkotmányos demokrácia kiépülésében, az egyetemes emberi jogok egységokmányának érvényesítésében. Ha zsidók ezzel ellentétes gyakorlatot folytatnak, akkor az ellentétben áll a zsidóság történelmi érdekeivel. Igen, a zsidóság vállalható anyaországa Izrael. Igen, a zsidók észak-amerikai befogadottsága fairnek mondható. Igen, a zsidók iránti tolerancia Nyugat-Európában érdemlegesen nem kifogásolható. Izrael sem biztos hely, Izraelben könnyebb egy zsidónak golyót vagy késszúrást kapni, mint Magyarországon, de Izraelben a zsidó a saját sorsának talán inkább alanya, mint eleddig Magyarországon volt. Addig, amíg tudatára nem jön a maga zsidó mivoltának, addig itt továbbra is tárgya csupán a sorsának, de nem az alakítója, mivelhogy rejtőzve viselkedik. Izraelben viszont a zsidók ugyancsak szemben állnak egy alapvető opcióval, a nacionalista és a demokratikus prioritás válaszútján. Mit választanak: a West-banket és Gázát vagy a demokráciát? Ha megtartják a megszállt területeket, akkor nem tudják megtartani a demokrácia szellemét, akkor folyamatosan gyakorolniuk kell az arabokkal szembeni emberi jogsértéseket. Akkor az izraeli társadalom a kritikus határon túl is militarizálódni fog. Akkor az izraeli kultúrában uralkodó lesz az elszigeteltség reakciójaképpen a sértett neheztelés, ami az alkotó képzeletet lehúzza. A nacionalista-autoritárius opció magával hozza a cenzúrát, hiszen befelé ideologisztikusan igazolni kell a szembehelyezkedést a világközvéleménnyel és az amerikai támogatókkal. Ha az izraeli politikai osztály a nemzeti önvédelem expanzív stratégiáját túlságosan is tartósan elébe helyezné a demokráciának, akkor megnehezednék a zsidó öntudat helyzete a világban.
*
El tudok képzelni egy binacionális érdekszövetséget a magyar és a zsidó nép között. Ez nyíltabb beszéd volna, mint a formális azonosság. Ennek a két érdekközösségnek vannak érintkezési pontjai. Nem szerencsés, ha egy szerződés csupán a tiszta erkölcsre épül, mert ez utóbbinak sokféle értelmezése lehetséges. Az sem szerencsés, ha az egyezség a különbség eltörlésére, a vélt azonosságra épül, mert szerződés csak különbözők között lehetséges. Úgy kell megkötni a szerződést, hogy az a leggyanakvóbbaknak is megfeleljen. Mindkét közösségnek el kell döntenie, hogy akarja-e a szerződést. Akarja-e szerződéses alapra helyezni a status quót, azt, hogy már elég régen együtt lakunk itt, és hogy volt már többféle dolgunk egymással. Akarja-e, hogy ami eddig öncenzúrába, hallgatásba, példálózásba, képes beszédbe, retorikába volt belefoglalva, az most legyen a magyar keresztény és zsidó közösség alkotmányértékű egyezsége az alapelvekről, amelyek a két nép együttélését a jövőben szabályozzák. A szerződés megtárgyalói és aláírói legyenek a két közösség választott és egymást választó szószólói. Ez a szerződés tovább építhető volna Magyarország és Izrael állam viszonylatában is, úgy képzelem, hogy mindkét fél előnyére.
*
Az asszimiláció legfőbb gesztusa: a helyi értékek kritikátlan elfogadása. Lojális alkalmazkodás a nemzeti köztudat uralkodó előítéleteihez, ez volt a hagyományos asszimiláció hibája. Ez vezetett az antiszemita kivetéshez: „Nem! Nem igaz, hogy egy vagytok velünk!” A hamis azonosulás – mind keresztény, mind zsidó részről – elfogadott követelmény volt. Legyetek egészen magyarok, mondták a szabadelvű befogadók. Egészen magyarok vagyunk, pihegték a frissen befogadottak. Az előbbiek hamisságot kértek, és hamisságot kaptak. Az utóbbiak hamisságot ígértek, és hamisságot adtak. Megvolt mindkét félben a jóakarat. De az egyezség tartalma lehetetlen volt. Meggondolkoztató, hogy ez a felállás mind a mai napig megismétlődik, van keresztény magyar, aki teljes asszimilációt igényel a zsidók részéről, és van zsidó magyar, aki önmagával együtt felszámolni kívánja a zsidóságot, a keresztényeknek teljes asszimilációt ígérve. Megvan tehát még az irodalomban is az igény és a készség a hamis paktum felújítására.
*
Tegyük világossá az értékeinket. Az önelvállalás és az öneltagadás erkölcsi ellentétpárjáról van szó. Az öneltagadás az önmegtagadás gyengébb fokozata. Az öneltagadás inkább szembe nem nézés, téves önismeret, politikus önmeghatározás, ki nem mondás, megkerülés, elfeledtetés. A zsidó, aki teljes asszimilációt ígér – hazudik. Ígéretét nem fogja tudni megtartani. Ha erőszakot is követ el magán, ha bele is esik a zsidó antiszemitizmus, a zsidó öngyűlölet hibájába, amivel együtt jár, hogy tagadnia kell minden szolidaritást a helyi zsidó közösség és a világzsidóság iránt, akkor sem fogja tudni sohasem elfelejteni a zsidó nézőszöget a dolgokra. Az asszimiláció ígérvénye magában foglalja az antiszemitizmushoz való adaptációt is. Keresztény részről pedig az asszimiláció követelése folytatása a középkori keresztény antiszemitizmusnak, amely a zsidóktól önmegtagadást, kitérést követelt. A nemzeti kultúrába való asszimiláció igénye változatlanul a kitérés vagy még inkább a megtérés igénye. Ezúttal azonban nem vallási, hanem nemzeti-világi megfogalmazásban a népi-etnikai fogalomként használt nemzetbe. Ez lehetetlen. Ezt kívánni is, ígérni is értelmetlenség. Ezzel szemben határozottan lehetséges a magyar zsidó közösség integrációja a magyar nemzetbe, mint nyelvi, kulturális, politikai és területi közösségbe, az alkotmányos-demokratikus értékrend tulajdonosának az önérzetébe. Persze az is lehetséges, hogy a magyar keresztények és zsidók valahogy úgy egyeznek ki egymással, hogy kölcsönösen felelőtlen áldozatokká stilizálják át magukat, meghosszabbítva a felelőtlenség korszakát az egész kommunizmus történetével, mind a mai napig érően, és ezáltal mintegy erkölcsi újszülöttekké transzcendálódva kölcsönös szemhunyorítással.
*
Mindenesetre kettőnek kell lennünk ahhoz, hogy szerződhessünk egymással. Meg kell különböztetnünk magunkat egymástól ahhoz, hogy őszinte egyezségre juthassunk. Híd csak ott lehet, ahol két part van. Régóta együtt élünk, azonosak vagyunk, és nem azonosak. Ebben voltaképpen érdekességet is találhatnánk. Bizonyára azért folytatjuk ezt a feszült együttélést, mert túl minden csalódáson, még találunk értéket, meghittséget vagy akár erotikus vonzóerőt egymásban, sok mindent, ami nélkül a szívós kapcsolatok elgondolhatatlanok. Sok a kimondatlan, és nem is muszáj mindent kimondani. Íme eljött azonban a kimondások évada, illik hozzá az is, hogy legalábbis imaginárius szerződésbe foglaljuk egyezésünket és különbözésünket. Már csak azért is érdemes megfogalmazni egy akár imaginárius együttélési és együttműködési szerződés tételeit, hogy inkább csak kellemes meglepetéseket tudjunk egymásnak okozni az őszinteségünkkel, mert ha eleve azonosnak deklaráljuk magunkat, akkor szüntelenül felszínre bukkan a különböző, ha viszont eleve különbözőnek állítjuk magunkat, akkor minduntalan kiderül a közös. |