Deus semper maior

Minden embert isteninek gondolok, de egyiket sem gondolom istennek. Judaizmus és kereszténység őszinte párbeszéde nélkül egyik sem tud valóban személyes vallássá lenni, egyik sem képes annyira megújulni, hogy ne csak a hagyomány tisztessége szóljon mellette, hogy ne csak tanítás legyen, hanem eleven gondolkodási mód is. Nincsen katolikus egyetemesség a zsidó monoteista univerzalizmus nélkül. Viszont a judaizmus etnikai-nemzeti határok között maradva, a jézusi etikai továbbgondolás nélkül formalizmusra hajlik. Ha meg a kereszténységből vonom ki a zsidó alap komor nagyságát és realizmusát, akkor az, ami marad, könnyen lesz dogmatikus vagy kegyes. Közös a Szentírásunk háromnegyede. A maradék egynegyed, a keresztény Újszövetség szövege is zsidó szerzők munkája. A zsidók a kereszténységnek köszönhetik, hogy szent könyveik a világ legelterjedtebb szöveggyűjteményévé lettek. Hálásak lehetünk a kereszténységnek, hogy a tízparancsolatot elterjesztette a világban. Éppen ezért hétszer is meg kell fontolnunk: ne tegyük-e magunkévá a hegyi beszédet is?

Jézus sorsa a zsidó sors személyes ábrázolása. A bibliai zsidóság istennel fogadott különleges szövetséget. Az evangéliumi Jézus többféleképpen utal a maga különleges szövetségére az Atyával. A názáreti Józsua egyik mondatával alázatra biztat, majd a következőben azt állítja, hogy az Atya házából jött ki. Lehet, hogy csak annyit akart mondani: Isten gyermekei vagyunk mindahányan. Minden bizonnyal megkísértette az a gondolat is, hogy csak ő, egyedül csak ő. Népnek sem, embernek sem lesz könnyű élete, ha úgy érzi, és ezt nem is titkolja, hogy közelebb áll az Atyához, mint mások. A többiek közül a jámborabbak elfogadják ezt, a büszkébbek nem, ők legföljebb az isteni ihlet oligarchiáját hajlandóak tudomásul venni. Jézus idejében ezrével feszítették keresztre a büszke zsidó fiatalembereket, akik prófétának gondolták magukat, és azt állították, hogy jobban tudják a többieknél, sőt egyedül ők tudják helyesen, hogy mit akar az Örökkévaló. Zsidó szokás majdnem mindent jobban tudni a többieknél. E világi tehetetlenségében mi egyebet tehet a próféta, mint hogy valami magasabb, a legeslegmagasabb nevében feddi, dorgálja, fenyegeti és vigasztalja a többieket.

A kereszténységet egy radikális kisebbség csinálta meg: a Római Birodalomban szerteszét élő zsidó disszidensek. Jézus valódi disszidens; közli, hogy isten mindenkié. Túlnéz saját közössége szellemi határain. Nézi a rómaiakat: ők a testünket hódítják meg, mi a lelküket. Szellemileg állunk ellen a birodalomnak. Látván a fegyveres partizánharc reménytelenségét, megjelent az erőszakmentes szellemi ellenállás stratégiája. Ha kis népet tart megszállva a birodalmi túlerő, akkor ezek reális politikai-stratégiai alternatívák. Hogyan szabadíthatnánk fel magunkat? Jézus erkölcsi gerilla volt, cenzúrasértő: azért ítélték halálra, amit mondott. A zsidó vádlottat római bíró ítélte el, amellyel együttműködött a zsidó papi rendőrség. A nép inkább a partizánvezér Barabás életét kívánta megmenteni, aki úgy volt lator, ahogy századunk sok partizánja, akit a másik oldal mindig terroristaként emleget. Jézus kora is vad idő volt, mint az idők általában; ezerszám pusztították a zsidók földjén a zsidó tanítókat. A híradások szerint a Mester mágikus szenvedélyességgel, nyilvánosan gondolkodott. Lemondott a kardról, vállalta a keresztet, kereszthalála azonban nem a rezignáció képe. Az áldozatnak néhány száz év alatt sikerül meghódítania a Római Birodalmat.

Miért nem tudta megnyerni a teljes erőszakmentesség ideája Jézus zsidó honfitársait? Nem válasz, hogy a történelmi valóságban a későbbi keresztényeket sem nyerte meg. A jézusi szellem valóban idegen mindenfajta területi-etnikai idegengyűlölettől, zsidótól és kereszténytől egyaránt, radikálisan nemzetfölötti és planetáris szellem. A keresztény egyházak azonban nem létezhetnének, ha nem áldották volna meg a fegyvereket, ha nem kötöttek volna reálpolitikai egyezségeket minden idők erőszakos hatalmaival. A történeti kereszténység nem volt kevésbé realista, mint a rabbinikus judaizmus. Ami pedig a vallási erőszakot illeti, a keresztes hadjáratokat, az eretneküldözéseket, a vallásháborúkat és az inkvizíciót nem a zsidó rabbik kezdeményezték.

Ha az élet szent, akkor az életet, a családot, a várost meg kell védeni, mondták a zsidók. A zsidó, ha kell, nem rossz katona. A Római Birodalomban keresettek voltak a zsidó legionáriusok. Az is tény, hogy a zsidókat átlagon felül izgatja eszme és valóság viszonya. Nehezen bírják elviselni, ha a gondolkodás és a gyakorlat ellentmond egymásnak. Nem szívesen vallanának olyan tanokat, amelyeket biztosan nem fognak gyakorolni. A pragmatikus és szenteskedő képmutatás nem jellegzetesen zsidó tulajdonság. Jézus híveinek az egykori fegyveres gerillák bizonyára azt mondták: nem szabad megengedni egy másik népnek, hogy megszállja az otthonunkat, és parancsoljon nekünk. Lehet, hogy most túlerőben vannak, lehet, hogy a fegyveres harc most oktalanság volna a birodalom ellen, de ha van a győzelemre esély, miért ne harcoljunk? Miért ne szabaduljunk meg egy csapásra attól, ami ránk nehezedik? Elég volt a kiszolgáltatottságból! Elég volt a keresztre feszítésekből! Elég volt a rómaiakkal együttműködő zsidó előkelők hatalmából! Ilyeneket mondhattak Jézusnak az ő kortársai, harcos fiatal zsidók. És amit ők mondhattak, ahhoz hasonló gondolatokat mindig is mondtak és mindig is fognak mondani a fiatal, harcos férfiak. Azt mondják, hogy van arányos önvédelem. Azt mondhatták: ha egy nép meg akar szabadulni a megszállóitól, akik semmiképpen sem hajlandók önszántukból elmenni, akkor jogos a megszállókkal szemben a fegyveres erőszak.

Ne legyen sem anyám, sem apám, se feleségem, se gyerekem? Csak lelki szövetségem legyen tizenkét másik férfival, akik maguk is otthagyták a családjukat? Heréljem ki magam a mennyek országáért? És akkor hogyan lesznek gyerekeim? Ne fogantassék mámorban az ember? Milyen tanítás ez? Hogy tartsam én ezt meg? Világvégeváró javaslat. De hát a zsidónak a családi folytonosság a legnagyobb érték! Kinek nem az? Kereszténynek, mohamedánnak nem az? Sok zsidó úgy érezte, hogy a keresztények egy olyan embert istenítenek, akit nem szeretnének követni. Népi, közösségi vallás nem tekintheti a legszentebbnek, tehát mindenek felett való értéknek a szenvedést, a szolgáló vértanúságot. A régi zsidók ebben valami nem igazán meggondolt, fiatalos gesztust érezhettek, amiből képmutatás származhatik. Nekik olyan vallás kellett, amely a családapának ad útmutatást. Nem a bátorság hiányzott a zsidókból, tudtak ők vértanúhalált halni. De ha már ez a buta vég elkerülhetetlen, akkor inkább a Masszada-erődben áldozták fel az életüket fegyverrel a kézben a hitükért, a többiekért vagy csak a halál méltóságáért. Isten azonban a zsidót, Ábrahám sarját családi fennmaradásra ítélte, munkára és szeretetre, ünnepre és meditációra.

A zsidók zöme azt sem bírta elfogadni, hogy a messiás csakugyan megjelent, és éppen ennek a fiatalembernek a képében. Szelídséget hirdet, és lám, felborogatja a galambárusok meg a pénzváltók asztalait. A poklok kínjaival fenyegeti a makacsokat, akik nem követik őt, és nem fogadják el az ő tanításait? Ez ismerős, hiszen a próféták mind indulatos, önhitt, a maguk igazától elvarázsolt és mások igazát lekicsinyelő emberek voltak, költők, akinek az írástudók mindig is az útjában vannak. De miért lennének a próféták istenek? Hogy egy bizonyos anyaszülte ember isten volna: ez amolyan pogány mesének látszhatott, közel-keleti népi misztikának. Isten az Isten, ember pedig ember, a kettő nem lehet egy. A zsidó szkepszis az isteni és az emberi között a párbeszédnél testibb kapcsolatot nem tudott és nem is kívánt elképzelni. Szemérmesebb volt annál. A többi nép isteneitől eltérően a Tóra istene nem hált földi nőkkel. A zsidóknak csak álmessiásai voltak, megannyi imposztor. A rabbik éles szemében mindenki nagyon kétes, aki azt állítja magáról, vagy akiről mások azt állítják, hogy ő a messiás. A személyes megváltó ígéretének úgy látszik, nem szabad beteljesülnie.

Minél szigorúbban üldözték őket, annál konokabbul ragaszkodtak a zsidók az Egyetlen Isten gondolatához, akit emberi vagy állati alakban ábrázolni: bálványimádás. Hogy isten teherbe ejt egy földi nőt, fölveszi saját fiának alakját, majd a fiú halála által visszaszáll önmagához? A zsidók szemében ez görögös-népszerű történet, pogány mese lehetett. Ők úgy gondolták, hogy Istent az emberi képzelet elvileg nem tudja megragadni. Isten mindig több, mindig nagyobb, mindig más. Isten annak a tényállásnak a hitszerű föltevése, hogy a világban működik egy, a miénket megfoghatatlanul túlhaladó értelem, hogy a tudhatóról a mai tudásunk egy kis szikra csak. Ne húzd le Istent a magad képére. Az ember végzetesen hozzá van ragadva az ember képéhez, mert rövid a képzelete. Nagyon nehéz munka Istent a kényelmesen-érzelmesen emberitől megszabadítani.

Az ember alakú közvetítők történetét regényként olvasva szembeötlő, hogy milyen gyarlóak, hiúak, könnyen felbosszankodóak, méghozzá akkor a leginkább, amikor emberfölöttinek, más világból érkezettnek állítják magukat, amikor különleges összeköttetéseikre hivatkoznak, a többiek pedig jelét adják a kételkedésüknek. Nem volt életemnek olyan korszaka, amikor ne olvastam volna a Bibliát. Úgy olvasom az egészet, mint egy népi és metafizikai realizmussal megírt nagy regényt. Jézus fenyegetését, hogy lesz majd fogaknak csikorgatása, ha nem hisznek neki, ugyanoda sorolom, mint az egész könyv erkölcsi kétértelműségeit, Ádám árulkodását és Mózes őrjöngéseit. Ettől jó a regény. Mózes figurája nem feszélyez, nagyon is emberi. Közülünk ő látta a legmerészebb álmot rólunk, és az egyistenhit népévé tett bennünket. Az viszont sosem volt kétséges, hogy Mózes közülünk, emberek közül való. Mózes istene nemcsak rejtőzőn, kínaian lakik benne az öregemberben, a kőben, a virágban, hanem állandó társunk az életben. Az álmodók, a próféták meghallják a hangját a lelkiismeretükben. Ez a megnevezhetetlen jön, fenyeget, ígér, csillapít, személy szerint tőlem akar valamit.

Magáról a megnevezhetetlen nem sokat árul el: vagyok, aki vagyok. A zsidó módon felfogott istennek ez a legfőbb tulajdonsága, az identitás axiómája. Isten nyomában az ember is, a nép is legyen az, aki. Erre utal Jézus javaslata: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok. Radikális tanács. A zsidók nem félték, nem istenítették embertársaikat, a császár szobra előtt sem hajoltak meg. Isten egy zsidó szemében sokkal titokzatosabb végtelen, hogysem egy ember véges életrajza többet mondjon róla, mint egy tükörcserép a napról. Tisztaságérzéküket sérti az emberi és az isteni határának az ellágyítása.

A legnagyobb szentek és bölcsek megvilágosodása elfogadható. A megvilágosultakat az isteneszme hiteles kutatóinak és tanítóinak tartom. Ez a buddhista gondolat kezdettől szeretetre méltó volt a számomra. Jézus bölcs mártír, mint rabbi Akiba, megvilágosodott, mint Jeremiás vagy Franz Kafka. A társaságban Konfuciusznak és Lao Ce-nak, Zarathustrának és Mohamednek egyaránt jogos helye van. Hajlamos vagyok minden bölcs embert elfogadni prófétának. Nem erőlködöm, hogy emberfeletti lényeknek láthassam őket. A tudó és a tudatlan között emberi rangsor van. A prófétának semmilyen más igazolása nincsen azonkívül, amit mond. Olyan, mint egy író. Ha rosszul beszél, elfelejtik. A hamis próféták rossz írók. Misztikus rálátással elfogadható a bűnös is, a hülye is az isteni értelem hordozójának. Az igazi tudó nem a tan beavatottja, hanem a megkérdőjelezője. Némi teológiai pluralizmussal elkerülhető lett volna a világi és a spirituális irodalom elválása. Így történt, végzetesen elszakadtak egymástól, inkább talán a spirituális, mint a világi irodalom kárára. Abból azonban, hogy a történelem megmásíthatatlan, nem következik föltétlen tiszteletreméltósága. Hogy az isteni szféra a teológusok birtoka volna, azt a költők, mint professzionális misztikusok, sohasem vették komolyan. Egy gyerek is részesülhet olyan ihletésben, amely egy másik dimenzióból érkezik. Rejtelmes érintkezéseink lehetnek bennünket meghaladó intelligenciákkal, áldassék a neve annak, akitől az inspirációk jönnek.

Isten létének a hipotézisét a tudományos racionalizmus nem tudja meggyöngíteni. A názáreti Jézus isteni mivoltának, szeplőtlen fogantatásának és testben való feltámadásának dogmája jóval nagyobb próba elé állítja kétkedő értelmünket. Itt valóban szükség van a hit vakugrására. Az örökkévalóban az eszemmel is tudok hinni. Tudok hinni egy általam föl nem érhető és a világban ható értelemben. Tudok az én teljes öntudatommal hinni a világ engem abszolút értelemben meghaladó öntudatában. Jézus istenségében még ha akarnék is, csak öntudatom erőltetésével tudnék hinni. Minél udvariasabb a krisztológia a modern ember szelleméhez, tehát minél perszonalistább, minél közelebb hozzák Krisztust a hívőhöz, minél inkább testvérünknek és nem királyunknak ábrázolja, annál meggyőzőbb és szeretetre méltóbb az etikája, viszont annál inkább zárójelbe teendő és értelmünknek egy külön szférájával szemlélendő Jézus teológiai státusa.

Tény, hogy a zsidó monoteizmusnak – némi módosítás árán – az emberré vált isten képe győzelmes utat biztosított. Kisebbségi és zsidó szokás nem elfogadni a tömegsikert az igazság legfőbb mércéjének. Paradox igazság, hogy ugyanaz, ami a zsidó isten útját megkönnyítette a többistenhivő rómaiakhoz, vagyis a Fiú története, az nehezíti meg a spirituális gondolkodás útját a mai keresztény kultúrában, megkönnyítve a szekularizáció terjedését. Ha Jézus zsidó biográfusai nem tettek volna túl nagy engedményt az ember-isten-császárok korában a Római Birodalom népi politeizmusának, akkor az újkori kultúra nem a spirituális világképtől elkülönülve építette volna ki a világi tudást és értékrendet, akkor nemcsak a judaizmus és a kereszténység, de az iszlám és a kereszténység között sem lenne süket inkommunikáció. Nincsen internacionális és nagy hatású szellemi tekintély. A hatalmak kevéssé feszélyezik magukat a szellemi értékektől. Az egyházak és a vallási hangadók nem törekszenek spirituális dialógusra, előtérbe helyezik az ortodoxiáikat, és többre tartják a korlátaikat a transzcendens tartalmaiknál.

Azt hiszem, a legkevésbé az az elgondolás vonz, hogy Jézus megváltó volt, és hogy az ő kereszthalála által én magam is meg lehetnék váltva. Nem szeretnék megváltva lenni. Nincsen szükségem megváltóra. A zsidók emlegetik, hogy majd egyszer jön a Messiás. Én inkább azt hiszem, hogy már sokan voltak itt, csak mi nem vettük észre őket. Az emberek azzal váltják meg magukat, hogy a dolgukat elvégzik, és szeretik azt, akit szeretniök megadatik. Ki oldozhatna föl engem bűneim súlya alól? Ezt a hátizsákot – amíg élek – cipelnem kell. Papi kéz sem veheti le a hátamról. Menny és pokol egy és ugyanaz; most és örök idő egy és ugyanaz; ezek számomra zsidó ideák. Nézhetem örökké, hogy mit tettem. Álljon az ember szemtől szemben a maga istenével. Eltakarhatja az arcát az ő fényessége elől, de nem bújhat más ember háta mögé. Az emberi tér a mi életidőnk: egy igen hosszú színpadi este. Hogy ki mivel tölti meg a maga idejét, hogy ki mit játszik a színpadon, ez a mi szabadságunk, ez a mi drámánk. Ingyen nem kapsz itt semmit sem, itt minden döntésnek ára van. Minden választással egyértelmű a nem választott variánsok elutasítása. Minden életszárnyalás egy-egy zuhanás a halál felé. Igen, a mi életidőnk tere nyomorult börtöncella csak. Nincs vigasz.

A zsidók számára a tanulás és az imádkozás hasonló értelmű műveletek. Felfogható a tanulás úgy is, mint az idő kinyitása, felülkerekedés a halálon. Éljünk, de nem mindenáron. Inkább halj meg, de ne legyél áruló, mondta fáradt, öreg, hajlott hátú hittantanárom, akinek sok lánya és nagyon kicsi keresete volt. Egy aránylag zártkörű különállás fenntartása mindenképpen kihívó. Minél nehezebb volt a sorsuk, annál horgasabban kapaszkodtak a zsidók az ő életmegszentelő istenképükbe. Belekapaszkodtak a kiválasztottság eszméjébe. Meggyökeresedett bennük az a gondolat, hogy a zsidóknak különös feladataik vannak a népek között. A szerződés feltételeit legalábbis nekünk, embereknek teljesítenünk kell. Egyoldalúan előlegezve a bizalmat. Isten és az ember szövetsége a Törvény, az Írás, amely több az embernél, de kevesebb az örökkévalónál. Isten szerződésteljesítését a haláltáborban kétségbe vonták a rabbik. Volt, aki azt mondta: ezt sem tennie, sem megengednie nem lett volna szabad. Isten elárult bennünket. Egy igen jámbor ember azt mondta: Isten nemcsak egy emberöltőre szövetségesünk. Hogy ő megszegi-e vagy hogy miképpen értelmezi a szavát, az az ő dolga. Isten mulasztása nem igazolja a miénket. Valóban nem, mondta egy fiatal rabbi: előrelátóbbnak és bátrabbnak kellett volna lennünk. Nem elég a szent könyvek fölött hajlongani. A nagy tudású, szent emberek nem tudtak mit mondani a többi zsidónak miheztartás végett. A bölcsek nem voltak elég bölcsek.

Ezzel az egyoldalú és axiomatikus ragaszkodással a szerződés eszméjéhez, bizonyos nézőszögből jól jártunk. Az egyoldalú hűség nem rossz önfenntartási stratégia. Dolgos élet párosul hozzá és a tehetségek karbantartása. Más nézőszögből rossz stratégia: mert bármiben adták jelét a zsidók a beavatottságuknak, a pénzügyektől a zenélésig, a többiek annál inkább gyanakodtak rájuk. Megfizettünk azért, hogy nem szabad elhagynunk magunkat. Dolgoztunk, tanultunk, sikereket értünk el, de tény, hogy ezzel nem tudtuk megszerettetni magunkat a keresztények Európájában. Kíváncsiság, gyanú, irigység, nemi vonzódás, felülkerekedési és leigázási vágy. Ki tudja, mi minden színezi az ősi és örök új zsidóellenességet, amely a zsidó érdemektől és teljesítményektől egyáltalán nem enyhül?

Kezdettől meggyőző volt számomra az a gondolat, hogy a keresztény antiszemitizmushoz hozzájárult a keresztények bizonytalansága Jézussal kapcsolatban. Istenként kell imádniuk a názáreti Jézust, a zsidók királyát? Mit kezdjen a jámbor keresztény azzal a tényállással, hogy Jézus, a tanítványok, az apostolok, az első keresztények mind zsidók voltak, nem kevésbé, mint a szanhedrin, nem kevésbé, mint az elbeszélésben szereplő gúnyolók a keresztfa körül? Legegyszerűbb volt erről a tényről olyannyira megfeledkezni, hogy Jézus kereszténnyé legyen, a zsidókra pedig éppenséggel a szövetség helyett a fordított szerep, a negatív kiválasztottság súlyosodjon évezredeken át: a minden húsvétkor fölemlegetett istengyilkosság vádja. Ahhoz, hogy bennünket – a nürnbergi törvények szerint: nem árja fajúakat – ölni lehessen, kellett az istengyilkosság háttéraurája.

Nem vagyok konvertita alkat: se katolikusnak, se kommunistának nem tértem át, mikor egyik az életet, a másik a sikert biztosította volna. Magamban is érzem a zsidók terhére rótt makacsságot, nem föladni a különállást. Amikor már semmid sincs, akkor sem. Csíkos ruhában sem. Sejtem, hogy a koncentrációs táborok foglyait az őrök pusztán a nézésükért is meg-megölték.

(1984–1988)