Jeruzsálemi feszélyezettségre gondolunk Colorado Springsben

Jeruzsálemben írások és előadások címét átfutva, úgy rémlett, hogy a világkultúra leginkább abból a szempontból érdekes, hogy van-e valami köze a zsidósághoz. Van, aki még zsidóbb lesz egy izraeli látogatás után, van, aki kevésbé. Egy nacionalizmus annál elviselhetőbb, minél öregebb és önironikusabb. Ez a két jelző nem illik a mai izraeli nacionalizmusra. A fiatal nacionalizmusok meg vannak győződve róla, hogy „mi vagyunk a legjobbak”, amazok pedig, az ellenfelek nagyon rosszak. Melyik népet ne tudná megbolondítani az Úrnép eszméje? Az a néhány szöveg, eszme, hagyomány, amivel mi rendelkezünk, minden igazság forrása, az értékek summája. Előáll valami nacionalista-vallási fundamentalizmus, egy elszánt zsidó partikularizmus, amely rossz szemmel néz az európai zsidó univerzalizmusra. Gyakran észleltem sértődöttséget a keresztény és az iszlám kultúrával szemben általában, ami valami zsidó autizmust szül. Túlságosan gyakori a panasz, hogy a többiek hozzánk mindig rosszak voltak, és az önsajnálat, hogy bennünket mindig bántottak. Társaságban, vacsora mellett az idősebbek újra meg újra elmondják a maguk koncentrációstábor-történetét. A megismételt önsajnálattal együtt jár valami gőgös élvezet, ami a hallgatóknak nem annyira élvezetes. Különösen idegesítő, ha fiatal amerikai zsidók a holocaust vádjával más közösségek fölébe helyezik magukat, ha büszkélkednek más emberek szenvedéseivel, amiből ők, fiatal amerikai zsidók mit sem éltek meg.

 

*

 

A holocaust sok szörnyű hatása közül nem is a legkisebb az, hogy szakrális eseménnyé válik a patetikusan emlékező tudatban. Illetéktelen szóval említeni tilos. Hozzá fogható emberi szenvedés nincsen, és nem is gondolható el. Az egész zsidóság felmagasztosul általa, és ez a mások szenvedéséből merített erkölcsi előkelőség alkalmasint kamatozik is. A holocaust-retorika Izraelben hivatalos frazeológiává változott, az állami lét, a személyes odaérkezés és a bevándorlási politika legfőbb legitimációjává, olyannyira, hogy a West-bank annexióját is igazolni látszik sok zsidó szemében. Mindinkább sértő gondolat azt állítani, hogy a zsidó gyerekek elgázosítása nem igazolja a palesztin táborok bombázását Libanonban, amelyeknek gyerekek is áldozatul esnek. Egy üldözött kisebbség államot alapítva és többséggé válva elkezdi elnyomni a helyben talált vagy a szomszédos országokból idevándorolt arab lakosokat, akik ugyanazt a kései nacionalizmust fedezik fel és élik át, mint a zsidók. Szomszéd népek konfliktusát csak a retorikák növesztik élethalálharccá. Igaz, hogy meg tudják rontani békés civilek egymás mellett élését is.

 

*

 

Az izraeli zsidók államot akartak, olyanok akartak lenni, mint a többi nép. Felélesztették eléggé mesterségesen a héber nyelvet, és bezárták magukat abba. Átadták magukat a nacionalista ásatásoknak, bizonyítandó, hogy ők mindig itt voltak. Még az építészetük is nacionalista, valami fölényt hivatott igazolni. Lemondtak a kozmopolitizmusról, a területen kívüli gyökértelenségről, és ezzel elvesztettek valami értékeset. Az európai kultúrának aligha voltak szenvedélyesebb szeretői a zsidóknál. A különbözést el lehet veszteni, lehet a zsidó államnak is nacionalista, magába fordult kultúrája, amely ennyiben hasonlít a többi provinciális kultúrára.

 

*

 

Ha ez az új közösség önmagát leginkább a többiekkel való szembenállásban állítja, akkor a legerősebb összetartó kapocs a háború lesz. Nem a vallás, nem a kulturális tájékozódás, nem az emlékek, hanem az, hogy fegyveresen megvédik magukat. Ha a zsidók ilyen mértékben előtérbe helyezik a katonáskodást, akkor bizonyára jó katonák lesznek, tehát hódítani fognak. Csakhogy a hódítónak megárt a hódítása. A megszállt terület mindig megrontja a megszállókat. A megszállásból következik, hogy a nemzeti vallási közösség különleges érdekei fölébe kerülnek az emberi jogoknak és a humanista univerzalizmusnak. A nacionalizmus nem tud mást csinálni, ellenségeskedik a szomszédokkal, igazolja agresszióit a többiekkel szemben, a katonai erényeket a civil erények fölé helyezi, fölényes lesz más népekkel szemben, és a harcban látja a nemzet lényegét.

 

*

 

Különös szellemi örvényhatás: az ember másra sem bír már gondolni, mint a helyi-nemzeti ügyekre és sérelmekre. Minden őróluk szól a sajtóban és a könyvesboltokban. Ha a világ elutasítja az arab területeket elfoglaló Izraelt, akkor ők is elutasítják a világot. A beszélgetésekben eluralkodik a megbántott neheztelés. Hozzátartozik ehhez a beszűkülő tudatállapothoz a morális mindent-jobban-tudás, amely hajlamos vád alá helyezni a többieket. Egy tel-avivi társaságban régóta Izraelben élő magyar zsidók nyomban megkérdezik, hogy ha ellenzéki vagyok, miért nem vándorolok ki. A magyarok előbb a nácizmust, aztán a sztálinizmust is elfogadták, mondják. De hát a zsidó kommunistáknak is része volt a sztálinizmusban, jegyzem meg. Ezt nem illett volna mondanom. Még a keletnémetek sem akasztottak az ötvenes években, csak a magyarok, mondja vitapartnerem. Igen, Rákosiék. Őket az oroszok felhasználták, majd amikor a csúnya munkát már elvégezték, ejtették. A második világháború után a fiatalabb magyar zsidók egy része a maga internacionalista illúzióival naiv eszköze lett a sztálinizmusnak. Negyvenötben sok zsidó fiatalember állást vállalt a politikai rendőrségnél, s ezzel az események logikájára bízták magukat, amely továbbragadta őket. Előbb fasisztákat vertek, így hitték, aztán már mindenféle ellenséges elemet, zsidót is közöttük szép számmal. Erről a zsidóknak, akik a nyolcvanas években hangos oroszellenességükkel tüntettek, nem illett volna megfeledkezniük. Ha a zsidók kollektíven vállalják a szenvedés elviselésének érdemét, akkor kollektíven kell vállalniuk a szenvedésokozás ódiumát is.

 

*

 

Gettónak nevezem azt a szellemi falat, amely a zsidó és a keresztény társadalmat elválasztja egymástól. Nem érintkezni egymással, nem házasodni egymással, nem bízni meg egymásban, nem nyílni meg egymás előtt. Negyvenötre sok gondolkodó fiatal szemében összeomlott a nacionalizmus, amitől nem lett rokonszenvesebb az orosz és a román, az amerikai, az angol és a francia s mindezek között a zsidó nacionalizmus sem. Sokan azt gondolták, hogy a másik ember attól függetlenül tiszteletre méltó, hogy milyen állam polgára, milyen nép fia, hogy milyen a bőrszíne és milyen a vallása. Csúnya lenne megbántani valamilyen hovatartozása miatt. Ezt a humanista univerzalizmust tovább fűzve világos, hogy minden nacionalizmussal egy csomó előítélet jár együtt, többek között lenéző, barátságtalan, gyanakvó és ellenséges előítéletek ilyen vagy olyan kipécézett másik csoport iránt. Akkoriban a kezdetleges törzsi etnocentrizmus maradványának láttuk a nacionalizmust. Egyik ellenséges nemzet a másikról csak rosszat bír feltételezni, és erre azzal is ráfizet, hogy minden gondolatát és szellemi energiáját leköti ez a folyamatos sértődöttség. Amikor egy nép kultúrájában a nacionalizmus felülkerül, akkor ez a nép sok-sok csúnya dologra lesz hajlamos.

 

*

 

A fasizmus, amelynek annyi változata van, valójában csak szélsőséges nacionalizmus – teljhatalommal. Az állam ebben az esetben átalakul vádhatósággá. A fasizmusnak a zsidóölés nem az uralkodó megkülönböztető vonása. Lényegesebb eleme a nacionalista állam- és hadseregkultusz, az egypártrendszer, a vezéristenítés, a politikai rendőrség omnipotenciája és az intézményesített diszkrimináció. Az uralkodó politikai csapat kiszemel egy társadalmi csoportot a határokon belül, lehetőleg erős külkapcsolatokkal rendelkezőt, és azt demonizálja, majd kriminalizálja. Ellenségnek nyilvánítja és üldözi. A kisebbség megkülönböztetése összetapasztja a többséget. Kétségtelen azonban, hogy a zsidók mindenféle fasizmusban kiválóan megfelelnek a hivatalos ellenség szerepének. Külső kapcsolataik kétségessé teszik belső odaadásuk mértékét. Alighanem vonakodnak a helyi tekintélynek egészen alávetni magukat. Nem egészen hiszik a helyi hiedelmeket, nem teljesen osztoznak a helyi előítéletekben. Melyik fasiszta ne akarná tőkésíteni a maga javára ezt az idegen és romboló hatást, ha ráirányíthatja a könnyen kezelhető etnocentrikus gyűlöletet? Mihelyt a kezedben van a nép gyűlölködése, a kezedben van a nép. Amikor a nép leteszi a vezér lába elé a gyűlöletét, akkor a saját nyakára pórázt köt, és a végét a vezér kezébe adja. A vezér lehet egy mitugrász senki is, egy dagályos nyelvezetű demagóg, aki még koránt sincs fenn a hatalmon, de megvan benne az irányított és megszállott gyűlölködés adottsága. A zsidók tehát számos fasizmusnak jól jöttek. Az antiszemitizmus nélkül Hitler nem kaphatta volna így a kezébe a németeket. Ha nincsenek zsidók, vagy őket már nem lehet a hivatalos ellenség szerepére jelölni, akkor más csoport is megteszi, de a fasizmusoknak mindenképpen kell egy hivatalos belső ellenség. Az uralkodó pártot – élén a vezérrel – imádni kell, a befurakodó ellenséget, az ötödik hadoszlopot pedig gyűlölni kell. Még csak fasisztának sem kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen bárgyú manicheizmus eluralkodjon egy nép öntudatán.

 

*

 

A negyvenes évek második felében beköszöntött az új rendszer, és az osztályharc retorikája betöltötte a levegőt. Én kamaszfejjel inkább néző voltam, nem akartam részt venni benne. Talán azért sem, mert lehetetlen volt nem észrevennem, hogy ez a harc is ellenem folyik. Most egy másik nevem ellen. Most egy másik tulajdonságom – polgári mivoltom – ellen. Igyekeztem ebben az osztályharcban tárgyilagos maradni. Meg akartam érteni magam körül az embereket, akiket inkább tájékozatlannak és elbutítottnak találtam, mint eredendően rosszindulatúnak. Voltaképpen az is osztályharc volt, amit az előző rendszerben a gazdagok csináltak a szegényekkel. Megalázó szegénységben tartották és ridegen kihasználták őket. Most fordult a kerék, és elérkezett a volt szegények bosszúállásának az órája. Le akartam vedleni a kiváltságaimat, és így minden újabb megrövidítés vagy kellemetlenkedés egy fair biccentést váltott ki belőlem. Igen, tulajdonképpen logikus, hogy kizárnak az ő egyetemükről, mondtam, amikor kizártak. Azóta sem tudok nagy lármát csapni magamért.

 

*

 

A zsidóságból valahogy kiléptem. Inkább tágulni akartam, mint szűkülni. Nem akartam semmilyen rítusközösségbe belebújni. A zakatolásnak nevezett kommunista táncot ugyanúgy nem táncoltam, mint annak az eredetijét a cionistáknál. Cserkész sem voltam, iszonyodtam mindenféle cserkészkedéstől. Nem akartam alávetni magam mindenféle, számomra mesterkélt életszabálynak, hogy általuk a nagy többségtől megkülönböztessem és nagyon kevés emberrel összekössem magamat. Nem voltam hajlandó erkölcsi jelentőséget tulajdonítani annak a kérdésnek, hogy írok-e szombaton, vagy megeszem-e a sonkás zsemlét. A fasiszták a kósert ugyanúgy megölték, mint a tréflit. Sőt azzal, hogy olyan feltűnő, az ortodox zsidó megbénította magát, alkalmatlanná vált az illegalitásra, képtelen volt elrejtőzni, és ezzel még inkább kiszolgáltatta magát a genocídium gépezetének. Mindenki tudta, hogy az asszimilánsoknak több lehetőségük volt a megmaradásra, mert voltak keresztény barátaik. Minél konzervatívabb volt a zsidó közösség, mint például az én falumban, annál lehetetlenebb volt megmenteni egyes tagjait. Sok fiatal zsidó úgy érezte, hogy a szülők igazsága nem érvényes többé. Visszajöttek a fiatal zsidó férfiak a munkaszolgálatból, és már nem viseltek sem pajeszt, sem szakállt, de kaftánt és kalapot sem. Kibújtak a vallási egyenruhából. Azt mondták, hogy nem viselnek többé önkéntesen megkülönböztető jelvényeket.

 

*

 

Én a cselekedeteimmel hajlandó vagyok igazodni egy civil demokrácia szabályaihoz, de a szívem mélyén valamennyi állam retorikáját maszlagnak tekintem. Minden olyan retorikát, ami kötelező, amit számon kérnek, amihez alkalmazkodni illik. Nem volt semmi olyan irányzat, párt, amelybe kedvem lett volna belépni, még kevésbé beleolvadni. Egyiknek a beszéde sem tudott tartósan lekötni, noha mindegyikben sejtettem valami részigazságot. Aztán eluralkodott a marxizmus-leninizmus az országban, mondjuk úgy, Sztálin két könyve, A leninizmus kérdései és A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Intézményesült az ő tekintélyének a szigorú cenzúrája. Az a leghelyesebb, az az igazán helyes, amit ő mond. Lenin és Marx már vitathatóbbak. „Nincs nap, hogy valamit ne olvasnék Sztálintól”, mondta egy fiatal tanárom.

 

*

 

Ez a mondat helyes, az a másik helytelen. A többség kerüli, hogy valami helytelent mondjon. Inkább semmit sem mond. Veszélyes diktatúrákban az a legokosabb, ha az ember butának tetteti magát. A gyanúsított mindig alamuszi, nem tudja, nem hallott róla, nem emlékszik rá, nem, ezt ő még sosem gondolta, a gyanúsított semmiről sem gondol semmit. Az a legcsüggesztőbb ebben a szürkítő álcázásban, hogy egy idő múlva az ember csakugyan meglehetősen szürke lesz. Abból a tapasztalatból, amit addig szereztem, valamit el kell titkolnom. Annyiféle ideologikus cenzúra van: fasiszta és kommunista, vallási és nemzeti; a kollektív érzékenységek páratlan tehetséget mutatnak a sértődésben. Vigyáznod kell, hogy mit mondasz és hogy kinek mondod. A falnak is füle van, nem tudhatod, mi lakik a másikban. Amit nem mondasz ki, abból nem lesz baj. A fasizmus után jó lecke volt a kommunizmus. Az egyik nemzetet mond, a másik osztályt, de mindkettőben nagyon kell vigyázni arra, hogy mit mondunk, mert egy könnyelmű mondatból baj lehet.

 

*

 

Fiatalkoromban nem tetszett, ahogy az idősebbek a megtörténteket érzelmes mitológiává alakítják át, büszkélkedve szinte. A társalgás mindig az élvezkedő önsajnálathoz kanyarodott vissza. Ebben a makacs ismétlésben valami furcsa hedonizmust éreztem. Egyébként is, a rendszerváltozás után általános lelki szokássá válik a múltbeli sérelmek, elnyomások, frusztrációk hosszas előadása; alighanem így védekezik késleltetett reakcióval a lélek a megaláztatások emléke ellen. Minél többet szenvedtél, annál különb vagy. Annál szebb karrier vár rád. Olyan évek következtek, amelyekben egykori szenvedéseink érdemekké változtak. Ellenszenves volt, hogy a zsidókat úgy emlegették visszatekintően: az üldözöttek. Emberek egykori sérelmeik és veszteségeik hivalkodásszerű felsorolásával előnyökhöz jutottak. Megindító életrajzi példák a napszámos- vagy a városi proletárnyomorból megnyitották az utat fölfelé a társadalmi ranglétrán. Már kezdtem úgy érezni, hogy az előző rezsimben mindenki iszonyúan szenvedett – engem kivéve. Aztán így lett ez a sztálinizmus üldözötteivel is. Egy kis üldöztetés a kommunista rendszerekben Nyugaton vagy a nem hivatalos közvéleményben emelte az ember értékét, némelyeket meg éppenséggel szentté, orákulummá avatott. Mondhat akármekkora szamárságot az egykori rab, joga van hozzá, sokat szenvedett. A börtönévek aureolát vontak sok szamárfej köré. Váltások szertartása, a volt üldözöttek hatalmat szereznek, és elnémítanak más panaszokat. Vannak hivatalosan méltányolt panaszok, és vannak illetlen panaszok. A bosszú hangulatában a vesztes panasza csak bosszantó. A győztes visszaemlékező panasza viszont felmagasztaltatik. Politikai kérdés, hogy melyik szenvedéssel helyes együttérzőnek mutatkozni, és hogy milyen szenvedéseket kell részvét nélkül ignorálni.

 

*

 

A németek és a magyarok zömének semmi része nem volt a zsidóüldözésekben, kisemberek voltak, senki sem kérdezte őket, hogy mi történjen a zsidókkal. A nép nagy többsége ezen a közép- és kelet-európai térségen legtöbbnyire kész tények elé volt állítva. Utáltam a passzionátus felelősségre vonókat mint antiszemitákat, most szeressem őket, mert zsidók vagy kommunisták? Most egy másik egyoldalúság nevében mutogatnak ujjal a gunyoros ügyészek. Visszataszított a kollektív bűn fogalma, közösségek általános elítélése. Bűnös faj? Bűnös vallás? Bűnös nép? Bűnös osztály? Én személyeket láttam, nem kollektívumokat. Mindenesetre átkerültem a népidegen, bűnös faj kategóriájából az osztályidegen vagy még inkább az osztályellenség kategóriájába. Nem mondom, hogy cseberből vederbe, mert ezúttal nem akartak megölni.

 

*

 

Az elmúlt évtizedekben abban a tekintetben, hogy hozzám ki volt jó és ki volt rossz, nem jellemző, hogy az illető zsidó-e vagy sem. Azok között is, akik jók voltak, azok között is, akik rosszak voltak, ilyen is, olyan is akadt. Ha jobban meggondolom, leginkább talán éppen zsidó funkcionáriusok cenzúráztak ki a nyilvánosan létező kultúrából, ami elégségesen bizonyítja számomra a zsidó cinkosságról szóló hiedelmek eltúlzott mivoltát. Úgy rémlik, szálka voltam nemcsak a heves lelkű zsidó kommunista militánsok szemében, hanem ironikus módon a heves lelkű zsidó antikommunista militánsok szemében is. Nyomban hozzáteszem, hogy nemcsak a zsidókéban. Sok embernek nem tetszik, ha egy magánakvaló ember elhárítja magától az ideológiai érzelgősséget, vagyis nem fogadja el, hogy bizonyos embereket nagyon kell szeretni, másokat meg nagyon kell utálni. Az ilyen viselkedést az ötvenes években arisztokratizmusnak bélyegezték. Különféle kizáratásaim sorában ez volt az egyik visszatérő indok. Nem vagy közénk való, mondta egy kedves fiatal lány, akit gyengén fűtött külvárosi házacskájukban a párttagsága melengetett. Alighanem igazad van, mondtam. Erre aztán igazán megharagudott amiatt, hogy ettől a felismeréstől nem semmisülök meg. Minden nemzedékben sok a kereső lélek, a háború utáni keresők nem kis része a kommunista párttagkönyvecskét szorította a keblére. Most majd talán újraszületett keresztények vagy zsidók lesznek, vagy a nemzeti zászlónak fogadnak hűséget naponta, esetleg kötelező reggeli szertartással, mint nemsokára az amerikai iskolás gyerekek. Ha nem is sodorja magával, a hullám a makacson is átcsap, olyan vadul méghozzá, hogy kapkodhat a levegőért.