Jeruzsálemi gondolatokA zsidóság nép, amelynek nemzete Izrael államban él, nemzetiségi csoportjai pedig szerte a világon. A zsidó nemzet létezése kétezer éven át szünetelt, de a huszadik században a bibliai földön megújult. Maga a nép nem szünetelt. A cionizmus a nacionalizmusok korában logikus válasz volt. Ha mindenáron haza kell, ám legyünk nemzet, Izrael, száz országból érkező zsidók kicsi Amerikája. Ha mindenki nemzet akar lenni, és nemcsak kisebbség, akkor kétezer éves szétszóratás és kirekesztés után legyen nekünk is saját államunk, hogy megvédhessük magunkat. Ha itt nem állhatnak bennünket, akkor menjünk innen. Teremtsünk hazát a Szentírás hagyományával, hogy egyetlen zsidó se érezhesse magát kétes jogú, megtűrt jövevénynek. A cionisták megelégelték az asszimilánsok önáltatásait, és úgy remélték, hogy a siratófal tövében otthon lesznek. A cionisták a legmélyebb múltból vették az igazolást, hogy alkossanak egy utópiát. Az ember legelső kötelessége, hogy megvédelmezze a maga és az övéi életét. Az élet célja a túlélés, s mert ez egyáltalán nem könnyű, a zsidóknak az élet maga is teleologikus feladat. Nem tudsz humánus lelkiismeret-furdalást ébreszteni az antiszemitában, mondták. Hivatkozhatsz Jézusra, a demokráciára, nem használ. A gyűlölet olyan, mint a kő. Akár cionista egy zsidó, akár nem, éreznie kell, hogy Izrael állama vele is összefügg, őt is sajátos megvilágításba helyezi. Nem tudja elkerülni azt a gondolatot, hogy odamegy, ha itt elkezd égni a talpa alatt a föld. S ez egyszersmind lelkiismeret-furdalás okozója. Csak akkor? Miért csak akkor? A diaszpóra-zsidók sem Európában, sem Amerikában nem tudnak ettől a kérdéstől szabadulni.
*
Beszélhet akármilyen nyelven, éljen bárhol és bármilyen szokások szerint: a zsidónak valahogy nem sikerül tartósan elfelejtenie azt, hogy ő zsidó. A zsidók különállása akkor is megmarad, ha ugyanúgy és ugyanabban a kultúrában élnek, mint keresztény barátaik. A zsidó származás mindig drámaibb annál, hogysem csupán színezője legyen egy ember kulturális hátterének. Nem vagyok zsidó, csak zsidó származású, mondja egy zsidó – keresztény társaságban. Mint egy orosz származású francia vagy egy német származású magyar. Nem vagyok vallásos – folytatja –, nem beszélek sem héberül, se jiddisül, nem akarom megkülönböztetni magamat a többi embertől. A háta mögött zsidónak mondják. Ha másért nem, a tárgyi igazság és a nyelvi könnyebbség kedvéért. Nem várhatja, hogy a többiek alkalmazkodjanak a tévhitéhez önmagáról. Ha vállalja a zsidóságát, akkor inkább a különbözőségét vállalja, mint a közösségét a többi zsidóval. A kívülállást elveszíteni nem lehet. Ez a lényegünk. Akartunk sejtelemszerű otthonosságra lelni, és elfelejtettük tisztelni magunkban a kívülállót. A többiek a hátunk mögött összemosolyogtak. Ezt éreztük a tarkónkkal, de nem néztünk vissza. A közép-európai zsidóknak egymást követően túl sok állami-nemzeti közösséghez kellett vagy illett hozzátartozniuk. Minden közösség egészen akarta, és ha nem tudta lenyelni, akkor inkább kiköpte őket. Túlságosan erős karakter, öntudat, hagyomány és transzcendencia, hogysem teljesen beolvadhasson. Aki nem szeret különbözni, annak elég nagy teher, ha zsidónak született. Aki szeretne egyszerűen jó hazafi lenni, aki szereti gyakran hangsúlyozni az ő zsidó identitását, az jobban fogja magát érezni Izraelben. Azért az egyért legalábbis, mert zsidó, itt nem utálják. Másnak lenni nem szégyenletes és nem kellemetlen. Csak akkor az, ha úgy képzeljük, hogy minden rendes embernek tetőtől talpig hozzá kell tartoznia egy nemzeti közösséghez. A zsidók többsége is inkább alkalmazkodni kíván a többséghez. Ha viszont már nem bánom, hogy más vagyok, mint a többiek, akkor egy bajjal akár zsidó is lehetek. A zsidó, ha már egészen olyan, mint a környezete, ha mindent megtanult, ami a környező népek kultúrájából megtanulható, akkor is valahogy más marad. Elvi lehetetlenség a zsidók teljes asszimilációja valamely más nemzeti környezetben, még akkor is, ha a tényleges asszimilációjuk messzemenő vagy éppen látványos.
*
Ha elolvasod az Ószövetséget, megérted, hogy a legnagyobb érték a fennmaradás, a zsidóként való fennmaradás. A zsidó transzcendencia nem más, mint ennek a kényelmetlenségnek az elvállalása. A zsidóként való fennmaradás kötelessége egyértelmű a fokozott létezés igényével. Istennel terhelt létezés: ez a zsidók adománya és csapása. Innen a radikalizmus, amely átlendíti a zsidókat az adott valóság határain, és kiugrasztja őket a konszenzusból a saját közösségükön belül is. Zsidó az, aki nemcsak egyszerűen lenni akar, hanem az istentől rendelt kötelességének a teljesítéseképpen akar lenni. Ez a szenvedésteljes itt és most: ez az utópia. A törvény által megszentelt élet, amely bárhol lehetséges. Jöjjön el a te országod! Üljön le ehhez az asztalhoz az Úr követe! Lehet, hogy ez a gyerek a megszabadító. Ha az élet megszentelhető, akkor a földi élet nem siralomvölgy. Ha a megváltás állandó munka, akkor a létezés nem botrány. Meg kell tanulni a létezés istentől ihletett módját. A derekas élet végére elfáradunk, és akkor a halál már nem a mennyek aranykapuja, hanem az örökkévaló irgalmából a semmi és a sehol. Van, aki azt mondja, hogy mindenkit meglátogat és egy-egy pillanatra megszáll a Messiás. Van, aki azt mondja, hogy az a Messiás a szamáron sohasem jön el. Lehet, hogy vonaton jön, és senki sem várja a pályaudvaron.
*
Apám hagyományosan átadott engem a zsidó sorsomnak azáltal, hogy engem körülmetéltetett. A nemzőszerv körülmetélése a szív körülmetélését helyettesíti, az aktus neve szövetség. Az apa azt akarja, hogy a fia, akárcsak ő, istenre vonatkoztatott életet akarjon élni. Törvényeinket és személyes döntéseinket az istennel kötött szövetségünkből vezetjük le, nem a vérből és nem a földből, hanem a vallásból. Nem a terület, nem a nyelv és nem az állam teszi a zsidót, hanem egyes-egyedül: a frigytábla. Tízparancsolat és gólyaszárnyalás, ezt láttam, ha a reggelizőasztal mellől fölemeltem a tekintetemet.
*
A zsidók megtiltják maguknak isten képszerű ábrázolását, de maga a Szentírás is kép. Istennek végtelen számú megközelítése és ábrázolása lehetséges. Mindenki lefordítja a megközelíthetetlent a maga együgyű látomására. Lásd, ha neked így esik jobban: borjúnak, bikának, szarvasnak, sasnak vagy éppen ember formájú, örök életű mulató és civakodó kompániának. Nevezd isteninek az önfeláldozó fiatal prófétát vagy a családjától elvándorló ifjú herceget, aki hosszú élete során nagy bölcsességet szerzett. Mondd, hogy a sokat tapasztalt, furfangos tevehajcsár az ő leghitelesebb tolmácsa. De csak jobb híján mondd mindezeket, mert ha magadba nézel, akkor tudod, hogy istennek minden arca álarc csupán, fénycsillám az üvegcserépen. Az isteni végtelenséghez képest Mózes és Jézus, Buddha és Mohamed regényhősök csupán.
*
Őszintén tenném, ha áttérnék az összes létező vallásra, s világjáró metafizikai vándorként keresztül-kasul őgyelegnék az isten-piacon. De nincs időm körülményeskedni a papokkal, akik nem rosszabbak, de nem is beavatottabbak, mint mondjuk az egykori gimnáziumi tanáraim. Nem, egyáltalában nincsen szükségem lelki vezetőkre. Könyvekre van szükségem és barátokra. Én egyáltalában nem vagyok hívő. Hívő zsidó sem vagyok. A Tórát és a prófétákat nem hiszem, csak olvasom. Higgyem az Énekek éneké-t? A prédikátor töprengéseit? A fiamnak hiszek, amikor egyetlen rikkantással jelzi, hogy mi kell és mi nem kell neki. Tudom, hogy a papok zöme nem szenteskedő, vannak barátaim is köztük, de a velük folytatott beszélgetés még sohasem indított arra, hogy a teológiát elébe helyezzem a költészetnek, ennek a világi misztikának, amely cinikus is tud lenni. Jeruzsálemben bandukolva egyik vallás templomából a másikba, és szemügyre véve isten szolgáit különböző egyenruháikban, olyan pompásan éreztem magam, mintha körülöttem egy jelmezkölcsönző megelevenednék.
*
Jeruzsálemben az utcán vagy az autóbuszon gyakran elfogott egy vizuális otthonosság: mélyről jövően ismerősnek éreztem ezeket az arcokat. Tetszettek a gyerekek, ahogy az utcán táncoltak, vagy ahogy a zsinagógában lármáztak. Éreztem, hogy a gyerekekért van az egész. A zsidós gyerekkultusz, amit érzelmességnek is lehet tekinteni, igazolva van attól, hogy eszünkbe jutnak az elégetett gyerekek. Unokanővérem, amikor az unokáit dédelgeti, gázkamrába vitt kislányára is gondol. Itt nagyon fontosak a gyerekek, itt nincs divatban a házasságtörés. Férj és feleség együtt marad, itt valamivel jobban megbecsülik egymást a házastársak, mint más kultúrákban. Itt vannak normák, amelyek az életet szabályozzák, újra lettek költve, háromezer éves normákat folytatnak. Jeruzsálemben kóser kosztot ennem csak annyit jelent, hogy nem járok külön gonddal a tréfli után, hogy nem megyek el a Jaffa kapuhoz, a keresztény palesztin henteshez sertéskarajt venni. Izraelben egyszerűbb kóser kosztot ennem, és ráadásul még jó is. Ottlétünk során sokkal több növényt és sokkal kevesebb húst ettünk. A vallásos ünnepek népi ünnepekké lettek. Szidhatod azokat a csirkefogókat és hülyéket a televízióban, mert egy normális zsidó élvezetét leli abban, ha a nyelvét köszörülheti a hülyéken és a csirkefogókon, de egyvalamiben biztos lehetsz: zsidóként itt nem vagy védtelen. Tudom, hogy Jeruzsálem fájdalmasan hiányozni fog, ez a kékség és ez a fehérség, a dolgok éles körvonala. Az izraeli zsidók csináltak egy nemzetet, a modern élet intézményeivel, nagyszabású infrastruktúrával és építészettel, fenntartották és megvédték magukat. Eleven demokráciában élnek, amely nem változtatható át diktatúrává. Én magam diaszpóra-zsidó maradok, de a lényem egyik részét odahelyezem. Örülök, hogy vannak Izraelben unokatestvéreim. Szeretném, ha nekem is lenne Jeruzsálemben egy dolgozószobám, ahol magyarul írnék. Ottani ismerőseimet nem nyomasztja a közhazugság, sem a félelem a közhazugság megsértésétől. Nekik más bajaik vannak, éppen elég súlyosak, ők azoktól szomorúak.
*
Túl hamar bezártuk a szent fogalomkörét. Túlságosan leegyszerűsítettük a szentséget az élettechnikára. Nem kívánom ennyi aggályossággal kezelni az étkezés, a viselet és a mindennapi szokások ügyét. Azt eszem, ami van, ami ízlik. Közönséges európai ruhában járok, mint ma már a legtöbb ember a világon. Úgy tagolom az időmet, hogy ne kelljen a szakrálist és a profánt elkülönítenem benne. Az is szent idő, amikor írok, amikor a fiamat sétáltatom, vagy amikor a barátaimmal beszélgetek. Az is szent idő, amikor a feleségem örvendezéseiben, hogy mit tud már a fiunk, és hogy milyen pompás ez a meggy, kellő átéléssel részt veszek. Pontosan annyira szent, amennyire profán, és pontosan annyira profán, amennyire szent. Megszoktam, hogy zárójelbe tegyem a rendreutasítók észrevételeit. Mit szabad ennem és mit nem szabad? Sem az orvosra, sem a rabbira nem hallgatok. Öltözködésemben, hajviseletemben nem sok ügyet vetek a divatra vagy a vallási előírásokra. Szeretem a tweed- vagy a sötétszürke setlendzakót és a változatosság kedvéért a sötétszürke flanelszövet nadrágot. Az ing legyen fehér vagy világoskék. Nyakkendőt, pajeszt nem viselek. Valamennyi vallásnak az arra irányuló törekvését, hogy a híveiket bizonyos szokások és ünnepek megtartására kötelezzék, kultúrhistóriai tényállásnak tekintem. Tanácstalanul nézem a vallási államot, amely a létező zsidók társadalma helyett háromszázhatvan parancsra, a Tóra rabbinikusan értelmezett törvénygyűjteményére épül. Izraelben is és szerte a nagyvilágban sok zsidó van, aki nem hajlandó az életét a szövegértelmező teológusok ítélete alá rendelni, és arra sem hajlandó, hogy az állam és a vallás elkülönítéséről lemondjon. A polgári szabadság veszélyben van, ha a politika és a vallás ügyei összekeverednek. Minden közösségben – a zsidók között is – a félbolondok beszélnek a leghangosabban. Zsidók közösítenek ki más zsidókat a közösségből. Ha Izraelben a fundamentalizmus kerekedik felül, akkor nem sok közlekedés lesz az izraeli és a diaszpóra-zsidók között. Akkor mi támasztalanok leszünk, ők pedig elszigeteltek. A zsidóknak szüksége van Izraelre, Izraelnek szüksége van a zsidókra. A világzsidóság támogatása nélkül Izrael bizonytalanabb a Közel-Keleten. De én, a diaszpóra-zsidó is magam mögött tudom támaszul azt az országot, ahol befogadnak, ha odamegyek, méghozzá nem egyéni elbírálás alapján, nem kegyből, hanem mert ehhez jogom van, az állam alaptörvénye szerint.
*
A zsidóságnak is megvan a hajlama arra, hogy rázáruljon a szűkösebbre, a nemzetire, az izraeli állam belügyeire, a vallásos zsidóság különböző hitközségeinek, vallásosoknak és világiaknak a küzdelmére az állami szellem kialakításában, továbbá a Talmud számos helyének mai értelmezésére, s mindezek a kívülállók szemében inkább elhomályosodott értelmű antropológiai rigolyának tűnnek fel, nem pedig metafizikai horderejű dilemmáknak. A zsidók nem képesek laza derűvel elválasztani egymástól az életet és a vallást. Az ittlét a zsidó számára megszentelendő feladat, nem rossz ideiglenesség, hanem keret, amelyet be kell tölteni. A meg nem szentelt azonban gyanús. Ami nem szent, az tisztátalan. Vajon nem látszik-e szorongónak az olyan lélek, amelynek ennyi szabad–nem szabad megkötésre, előírásra, tilalomra és szőrszálhasogatásra van szüksége? A törvény népe hajlamos arra a gyengeségre, hogy kiszolgáltassa magát a törvénymagyarázóknak. Van gettófal, amelyet mások építenek a zsidók köré, és van gettófal, amelyet maguk a zsidók építenek önmaguk köré.
*
Mi az én zsidóságom, ha nem vallás, ha nem tradicionális közösség és ha nem visszatérés Izrael földjére? Találkoztam olyan emberekkel Izraelben, akik azt gondolják, hogy mi, akik itt maradtunk Közép-Európában, tulajdonképpen tévedünk. Szerintük fogyatékos önérzettel, öncsalásban élünk. Azzal, hogy ideragadtunk a hajdani táborok környékéhez, tulajdonképpen kiszolgáltatjuk, feladjuk magunkat. Én is megkérdezem magamtól: mi ez a makacsság bennem, hogy nem kívánok tartósan messze lakni attól a kapualjtól, ahol majdnem lelőttek? Talán az is számít, hogy néhány sarokkal odébb voltam később ifjú házas. Sehol sem keresek magamnak misztikus anyaöl-hazát. Azt, hogy köztem és a többiek között távolság van, nemhogy tragikusnak, de még elszomorítónak sem tartom. Még eddig bárhol voltam, mindenütt találtam magamnak alkalmas beszélgetőtársakat. Lehet, hogy a kihívásért, ami vagyok, egyszer még megbüntetnek. Ez majd akkor lesz. Most inkább írok, mint lövök. Szívesebben vagyok vad, mint vadász, de azért az irhámat olcsón nem adom. Lehet, hogy egy zsidó nézi úgy a dolgokat, ahogy én nézem őket. De mikor a borotválkozótükörbe nézek, eszembe sem jut, hogy most egy zsidót látok.
*
A zsidóság az én értelmezésemben a gondolkodás személyes szabadságának imperativusát jelenti. Egy zsidónak Közép-Európában az a dolga, hogy felnőtt legyen. Öreg és sokat támadott, túlélésben jártas népeknek kitüntetett esélye van a felnőttségre. Diaszpórában, szétszórtságban élni annyit jelent, hogy kis csoportokban, sőt egyedül is megállunk a lábunkon. Mindig úgy éreztem, hogy csapatban az ember félkész termék. A tipikus közösség: az óvoda. Az ember, aki olyan, amilyennek típusa szerint lennie kell, nekem egy kissé visszatetsző. Követni tudom többféle nacionalizmus észjárását, de nem osztom egyiket sem. Ember vagyok, minden szűkebb meghatározásom esetleges, tehát kérdéses. A zsidó lét hátrányait szellemi előnyünkre kell fordítanunk. A zsidók vágya, hogy közösségre leljenek, megindító, de nem teljesülhet. Izraelben elérték, hogy államként legyenek magányosak.
*
A zsidóknak az a legnagyobb erényük, ami egyszersmind a legnagyobb bűnük is a zsidóellenesek szemében: az, hogy valamivel szolidárisabbak, mint a többi nép. Ennek a szolidaritásnak, most, hogy nincs a küszöbön életveszély, egyre nagyobb távolságokat kell áthidalnia. Nő az idegenkedés az Izraelen belül élő és az azon kívül élő, a vallásos és a világi, a héja és a galamb, az elkülönülést és az együttélést hangoztató, a fundamentalista és a pluralista zsidók között. A pluralizmus nem idegen a zsidóktól. Kétségtelen, hogy a zsidók sokfélesége a legsokfélébb a többi nép között. Szinte minden nyelv, kultúra, társadalmi helyzet, testi jelleg és politikai törekvés megtalálja a képviselőit közöttük. Tény azonban az is, hogy a zsidóságnak éppúgy megvan a maga fundamentalizmusa, mint a többi népnek. Vallási és nacionalista fundamentalizmus, amely a sokféleséget hibának, az egyéni szabadságot pedig a közösség gyengeségének tekinti. A különböző nemzeti fundamentalizmusok igencsak hasonlítanak egymásra, jóllehet a saját nemzeti lényegük páratlanságát hangsúlyozzák. Ironikus, de így kell lennie: a nacionalista retorika a leginternacionálisabb szellemi termék.
*
A zsidó fundamentalizmus legerősebb érve a többi nép zsidóellenes fundamentalizmusa. Alighogy az európai keresztény, majd nacionalista fundamentalizmus elpusztította az európai zsidóság nagyobb részét, megjelent a közel-keleti, iszlám fundamentalizmus, amelynek gyújtópontja és közös nevezője az anticionizmus. Lehet-e pluralista választ adni a fundamentalista megtámadtatásra? Valószínű, hogy az iszlám fundamentalizmus tartós jelenség lesz, nem múlékony divat. Hódító világnézet, amely életegységet kínál, és radikális megtérést követel. A legkézenfekvőbb válasz: egyik makacssággal csak a másik makacsság tud megbirkózni. Minden csapást ellencsapással megtorolni. Meggyőzni őket arról, hogy fegyverrel nem sokra mennek. Ha te nem vagy kemény, ők lesznek azok. Csak azt tisztelik, aki vissza tud ütni. Ha az izraeliek nem tudnának visszaütni, ha ki lennének szolgáltatva ellenfeleik fegyvereinek, akkor azok ugyanazt mondanák, amit hajdan a németek mondtak: „Mi nem akarjuk megölni, a tengerbe kergetni a zsidókat, mi csak azt akarjuk, hogy menjenek innen el. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Mit bánjuk mi, hogy hova, menjenek Európába, bárhova, ahol befogadják őket!” Csakhogy egy arabnak és egy zsidónak más a helyzete. Arab ország húsz is van, zsidó ország csak egy. A palesztinok minden autonómiát megkaphatnak akár az izraeli jobboldaltól is, csak állami-katonai önrendelkezést nem, mindaddig, amíg az iszlám fundamentalizmus nemcsak a hatvanhetes határok visszaállítását akarja, hanem egyáltalán a „cionista képződmény” eltüntetését a Közel-Keletről. A megszállt területekből valóban nem következhet más, mint területi megszállottság a konfliktus mindkét oldalán. Vannak aktuálisan megoldhatatlan ellentétek. Két nacionalizmus ugyanazt a földet akarja. Lehet, hogy az arabok és a zsidók csak akkor fognak békésen egymás mellett élni, ha kölcsönösen elfáradnak? Lehet, hogy a zsidók előbb fáradnak el, mint az arabok? Egyik sem fog elfáradni. Még lesz sok halál, de egyik sem adja fel. Egyszer talán majd észreveszik, hogy már megszokták egymást az ellenségeskedésben.
*
Ki tudja megítélni, hogy melyik gyilkosság helyes, és melyik helytelen? Amikor a zsidó repülőgépek megtorló támadást hajtanak végre egy arab falu ellen, melyik asszony halála helyes és melyiké helytelen? Melyik fiatal férfit kellett okvetlenül megölni? Melyik kődobáló gyerekre kell lőni? Ha visszapörgethetnénk az időt, és a kiterített emberek közül bármelyikkel közelebbről megismerkedhetnénk, melyiknek a megölését helyeselné az, aki átsiklik a hír felett, és egykedvűen jóváhagyja a megtorló támadást? Megtorlásra általában szükség van, mondja az utca derék embere, nincs értelme az áldozatok kilétével sokat foglalkozni. Ők is lőnek, mi is lövünk, ez ilyen egyszerű. Korunk hőse: a felületes ember, aki csak annyi időt szentel a vad híreknek, amennyit azok a híradó műsoridejéből elfoglalnak. Az embereknek szükségük van az ostobaságok ismétlésével együtt járó gerjedelmekre. Szeretnének megijedni és dühbe jönni. Nem vagyok állam, megengedhetem magamnak, hogy pacifista és anarchista legyek. Nem lévén felelős politikus, az én mesterségemmel ez a két álláspont összefér.
*
Az izraeli zsidók sokat dolgoztak. Csináltak egy országot, ahol nincs nyomor, ahol éber demokrácia fékezi a nacionalista fundamentalizmusokat, ahol mindenki mondhatja azt, amit gondol, ahol a zsidók normális nép lettek. Látom, hogy kihúzták magukat a rokonaim és a hajdani ismerőseim. Látom, őhozzájuk képest milyen bizonytalanok azok a budapesti zsidók, akik titokban, nyugaton kiváltott vízummal osonnak ide látogatóba, és engem megkérnek, hogy otthon ne említsem a találkozásunkat. Az izraeliek elvállalják magukat akként, amik, és ezért üdítőbb az aurájuk. A magyarországi zsidók többsége nem vállalja el magát zsidónak, és van, aki belebetegszik a kisebbségi zsidó szerepébe. Aki a sorsának nem alanya, csak tárgya, az előbb-utóbb idegbajos lesz.
*
Ha van értelme a kiválasztott nép fogalmának, ez az: szolidáris nép. Annyira kiválasztott, amennyire szolidáris. A vágóhídon csak akkor van szolidaritás, ha a marhák nekimennek a mészárosoknak. Ha kitörnek a vágóhídról. Nem elég nem tennem másnak azt, ami nekem rossz. Tennem is kell néha a másiknak azt, ami nekem jó. Alkalomadtán meg kell mentenem. A személyes felelősség alól nem ment fel semmilyen rituális szabálykövetés, sem mint jógagyakorlat, sem mint szimbolikus cselekedetek füzére. Sokat emlegetik a zsidó családiasságot, amely, bár tud lenni fojtogató is, de jelenti azt is, hogy a zsidó szülő valamivel többet ad a gyerekének, mint amennyit adni szokás. Az is megtörténhet, hogy az áldozat útján nem lehet megállni és oda kell adni mindenünket a hozzánk közel állókért, azt is, amin kívül semmi egyebünk nincsen. Aki így cselekszik, az nem azt fontolgatta, hogy mit lehet tenni, hanem azt tette, amit kell. Ha az ember megteszi a dolgát, akkor jöhet az utolsó óra, emberünk ül a napon, derűsen és szárazon.
*
Sétálok Jeruzsálemben a Rehavián, Budáról, Berlinből ismerős villanegyed. Közép-európai, értelmiségi-polgári építészet, két-három emeletes társasvillák, terméskő fal, balkonok. Körül a kertben van fenyő és fűz is, de van pálma és narancs is. Ismerős minden, a harmincas-negyvenes évek tartósan jó minőségű ízlése. Az emberek itt újra megcsinálták azt, amit odahagytak. Itt lakik az unokanővérem a gyógyszerész férjével. Innen már nem viszik el őket táborokba. Ezt a kislányt már senki sem fogja letépni az anyja karjáról, merő jóságból, hogy az anyát ne tereljék a gyerekkel együtt a gázkamrába. Ezek a tanárok, orvosok, kereskedők és tisztviselők már nem fognak alázatosan bevonulni a haláltábor kapuján. Itt már van biztonságuk és természetességük. A negyvenes évek végén hatszázezer izraeli zsidó befogadott kilencszázezer zsidó menekültet, főként az arab országokból, akiknek egyszer csak menniük kellett. Az új állam polgárai, akik közül sokan sátorban laktak, úgy döntöttek, hogy a zsidó államnak csak akkor van létjoga, ha minden zsidót, aki oda akar menni, befogad. Másképpen nincs értelme nemzeti szolidaritásról beszélni.
*
Ha a zsidók elhagyják saját vallásuk parancsait és tilalmait, akkor hajlamosak arra, hogy keressenek maguknak egy új hitet, átfogó életstratégiát. Mi más lenne a vallás, mint a személy és a közösség átfogó életstratégiája? Elmondhatjuk, hogy a zsidók valláséhesek. Biztosak akarnak lenni abban, hogy amit csinálnak, az helyes. Kisebb arányban van meg bennük az erkölcsileg gyanúsban való eltanyázás realizmusa, mint a nem zsidó környezetben. Vagy alkudozunk az Örökkévalóval, vagy megtagadjuk. Ha viszont megtagadjuk, akkor legott fabrikálunk magunknak egy másik istenséget. Lemondtunk az isteni transzcendenciáról? Jöjjön akkor az emberi! Jöjjön akkor a tudományos! Új vallás, egy hitehagyó zsidó alapította: tudományos szocializmus. Elterjedt, ahogy valaha elterjedtek az eretnek zsidó igehirdetők eszméi is az emberré vált istenről. A vallástalan zsidók körében szociológiai és közgazdasági fogalmak vallásos rangra emelkedtek, teoretikus szövegek a kinyilatkoztatás érvényét kapták. Életfontosságúnak bírták tartani a világegyetem vagy az emberi tudat újfajta szerkezeti leírásait. Belegabalyodtak a haladásba, a türelmesen felvilágosítóba és a türelmetlen forradalmiba. Ha pedig éppen konzervativizmus járja, akkor radikálisabban konzervatívok a többieknél. A zsidók között sok a szigorú vagy szarkasztikus elme, akik erkölcsileg hibáztatják azokat, akik nem értenek egyet velük. Másrészről lázongó és makacs fajta; nonkonformisták, disszidensek, másképp gondolkodók, eretnekek, szabadgondolkodók, avantgardisták, elfajzottak, destruktív egységbontók, csábítók, kísértők úgy teremnek a zsidó társadalomban, mint eső után a gomba. Kútba dobhatod a prófétát, tűzbe vetheted, keresztre feszítheted, olyan makacs, olyan megátalkodott, hogy inkább meghal, de nem vonja vissza a szavát. Veszélyes tanokat hirdet, aláássa az állam szilárd alapjait. Az önmagukban hordozott paradoxon teszi a zsidókat olyan termékenyítővé és nyugtalanítóvá: egyidejűen képesek a törvény radikális igenlésére és tagadására. A zsidóknak szenvedélyes viszonya van a törvénnyel, akarják és ellenzik, rajonganak érte, és kijátsszák. Az egész életet a törvény hatalma alá akarják fogni, egyszersmind azonban szabadulni kívánnak minden tekintélytől. Azért olyan fontos a zsidónak a törvény, mert az nemcsak a viszonyok szabályozása, hanem az üdvösség kutatása is.
*
Elég anakronisztikus, elég kihívó dolog istennel magyarázni és igazolni a huszadik század végén, a hatodik évezredben polgári és nemzeti viszonyainkat. Az arabok is ezt teszik, ezért olyan zavaros a Közel-Kelet. Isten alighanem bolonddá teszi az embereket: mindenkinek mást súg.
(1986) |