Mutasd a szemed

Mi az elsőrendű? Az-e, hogy ott voltunk Közép-Európában, vagy az, hogy többé-kevésbé kiirtottak bennünket onnan? A magamfajta makacs optimista meghatározóbb jelenségnek gondolja a jelenlétünket, mint a megsemmisülésünket. Vagy ez csak a túlélő egocentrizmusa?

 

*

 

A zsidók minden bizonnyal érdekes helynek találták Európa földrajzi közepét. Lehetett itt szertehálózó kapcsolatokat kiépíteni, lehetett föllendülő áruforgalmat bonyolítani, gyárakat építeni és bankokat alapítani. A Hungáriában élő zsidók szívesen lettek magyarokká. Átvették a nyelvet, és megotthonosodtak benne. Magyarul költöttek, bölcselkedtek, tudósítottak, értekeztek, üzleteltek, gyógyítottak, színészkedtek, énekeltek, vicceltek, szerelmeskedtek, veszekedtek, imádkoztak, és ez igen hamar természetes lett nekik. Mások a bevonulást ünneplik, mi a kivonulást. Vannak helyek azonban, ahonnan a zsidóknak sehogy sem akaródzott elmenni. A liberális nemesek jóvoltából emancipált magyar zsidók értelmen túli makacssággal, megtapadó érzékiséggel, tíz körömmel kapaszkodtak bele a tarka népességű Hungáriába. Lelkesülten beleadták magukat az országépítésbe. Tettek, nem is keveset azért, hogy Budapest korszerű nagyváros legyen. Úgy látszott, hogy a környezetnek szüksége van a zsidó orvosokra és kereskedőkre, gyárosokra és tudósokra, művészekre és iparosokra, mulattatókra és kurvákra. A legkevésbé szívesen Magyarországról vándoroltak el a zsidók. Mi volt ez a különös ragaszkodás nemcsak a Duna–Tisza vidékéhez, hanem a befogadó többségi magyar nemzethez?

 

*

 

Tanuló apák tanuló fiukban folytatódtak. Kétezer éven át a tanterem volt a zsidók temploma. Természetes, hogy az írott törvény népe az iskolában jól tanul. Mikor az emancipáció jogilag megtörtént, a zsidó közösségek kivirágoztak. Ahol a siker elvont mértékkel mérhető, ott a zsidó fiúk és lányok jól haladtak. Aki sokat hallat magáról, annak nagy esélye van arra, hogy nem állhatják. A zsidók sokat törődtek azzal, hogy mások mit gondolnak róluk, de magukról, együttélési kísérletükről a többiekkel, saját polgárosodásukról nem sokat gondolkodtak. Azt remélték, hogy a törvény betűje az ő egyenlő jogaikat biztosítani fogja. Egy darabig biztosította, aztán nem. Holnap, a közhangulat nyomására hatályon kívül lehet helyezni a tegnapi törvényt, és az egyenjogú polgárokból párianépet, barakknépet, csíkos ruhásokat lehet csinálni a jogállam keretein belül, törvényesen. Illúzióikat valóságnak hitték, jóllehet a zsidó történelem feljogosít az elővigyázatosságra. Éberségük átlagos volt, tehát elégtelen. A liberális zsidóknak sikerült megfeledkezniük arról, hogy a pogromok népünnepélye még felújulhat nagyobb műszaki fejlettséggel. Csak a cionisták figyelmeztettek erre az esélyre és arra a körülményre, hogy ha a zsidók nem fogják megvédeni magukat, más ezt nem fogja helyettük megtenni. Figyelmeztetésük helytállónak bizonyult. Sokkal több zsidó élhette volna túl a nemzetiszocializmust, ha lett volna állam, amely befogadja őket. Hitler a harmincas években nagyobb részüket kiadta, hajóra rakta volna őket. Tömeges elpusztításukban az elsőrendű felelősség a gyilkosoké, a másodrendű azoké, akik kiadták őket nekik, a harmadrendű azoké, akik nem adtak nekik menedéket. De ha nem tekintem magunkat gyámoltalan jószágnak, lelketlen tárgynak, ha ellenkezőleg, sorsunk alanyának tekintem magunkat, akkor mindezeknél jobban érdekel a saját felelősségünk.

 

*

 

Az Osztrák–Magyar Monarchián belül, a magyar királyság területén, magyarul beszélő ükapáim még nem érezték vendégnek magukat. Az első világháború előtti országban románok és szerbek, szlovákok és németek, horvátok és ukránok között a zsidók is lehettek egyenjogúak. Lehettek azok, amik lenni akartak: magyar anyanyelvű zsidók, zsidó vallású vagy éppen kikeresztelkedett magyarok, Hungária patriótái, az Osztrák–Magyar Monarchia emancipált állampolgárai. Magyarok annyiban, amennyiben ennek a közép-európai kulturális és politikai nemzetnek odaadó és érdekelt tagjai. De az első világháború, a forradalmak és az ellenforradalom után, a trianoni békeszerződés által harmadára kisebbített Magyarországon mi, zsidók – a cigányokkal együtt – nem szívesen látott vendégekké lettünk. Nyomatékosan emlékeztettek rá, hogy „népidegenek” vagyunk. Előzően mintha túlságosan is megfeledkeztünk volna róla, hogy vendégek vagyunk. Aztán megtanultuk, hogy a jog nem minden. Lehet törvényesen, aprólékos rendeleti szabályozással is eltüntetni bennünket a föld színéről.

 

*

 

Nagybátyáim a közös hadsereg többszörösen kitüntetett tisztjei voltak. Némelyik vakmerősködött, kártyázott, lumpolt, énekelt, hegedült, majdnem úgy, mint a vidéki magyar úriemberek. Úgy rémlik, hogy ez az arányos vendégmagatartásnál kevesebb is volt és több is. Nem könnyű a hasonulás és különbözés finom proporcióit megtalálni. A tapintatos együtt létezés élethossziglani tanulás. Meg kell tanulni az utas, a vendég helyes magatartását. Ilyesmit próbáltak az érettebb zsidók abban a közeledési folyamatban, amelyben a sietős hasonulás csakúgy megkapta a maga büntetését, mint a makacs különbözés. Természetesen az érettebb zsidók is megkapták a magukét az egyensúlyozó művészetükért.

 

*

 

A háború után öreg zsidó hittantanárom azt mondta: „Tanuld meg, fiam, hogy kell az utasnak viselkednie. Az értelmes utasnak van miből adnia a többieknek, tud gyerekekről, öregekről, gyámoltalanokról gondoskodni, mindig arról, aki mellé szegődik. Az utas legyen nagylelkű, de egyszersmind tartózkodó is. Ne versengjen a helybeliekkel zajos vigalmaikban. Bánjon szelíden a szolgálójával, és ajándékozza meg a vendéglátóit, de tartsa a keze ügyében a fejszét. Az utas szíve nem vidám, mert érzi, hogy valami készül. Számot vet azzal, hogy ő ezen a helyen – amelyet bortól mámorosan tartós menedéknek vélt – idegen. Most sokat nevet, de fog majd nyögni is. Ha jobban meggondolja: nincsen sok megbízható embere. Szívélyes és óvatos a többiekkel, belül szilárd és igazságkereső, és mindig észben tartja, hogy neki az út az otthona.”

 

*

 

A nemzeti emancipációk nem szüntetik meg a nemzetközi zsidó szórványok egymásrautaltságát és összetartozását. A zsidók nem mondhattak igazat, ha mégoly őszintén akarták is hinni, hogy ugyanolyan magyarok, németek, franciák akarnak lenni, mint a többiek, csak éppen izraelita vallásúak. Maguknak sem mondtak igazat. A teljes asszimiláció – akár mint külső igény, akár mint zsidó ígéret – irreális volt. Volt abban valami végzetes elbutulás és lealacsonyodás, hogy francia és német zsidók az első világháborúban halomra lövöldözték egymást. Néztem Andor bácsit a Signum Laudisszal: ment 1944 nyarán mindenhova sikertelenül, hogy a kivételezett zsidók papírját megkapja. Hajdani vitézkedése a múló idő tükrében groteszk törleszkedéssé változott. Nolens volens, létrejött valamilyen összefüggés a serény beilleszkedés és a tömegsírok között. Az állampolgári jogegyenlőségért túlságosan nagy ár volt a zsidó öntudat feladása.

 

*

 

Mindegy, hogy mit hiszel magadról, zsidó vagy, bomlasztó, kártékony elem, nem tartozol közénk, mondták a zsidótörvények megalkotói, előbb a nürnbergiek, aztán az epigonjaik. Az úrnép és a csatlós népek orákulumai pedig azt mondták: asszimilációtok felületes és hamis, sohasem lesztek egyek velünk. Sem a habitusotok, sem a stílusotok nem lesz olyan gyökeres, mint a miénk. Elbíztátok magatokat, megszedtétek magatokat, fölibénk akartok kerülni. Lehet, hogy tegnap még elvártuk, de most már nem is kívánjuk a beolvadásotokat. Kérdés vagytok nekünk, amelyet meg kell oldani. A legegyszerűbb az volna, ha elmennétek. Ha nem mentek el, odáig fajulhatnak a dolgok, hogy esetleg megölünk. Ne vigyetek, furfangos zsidók, kísértésbe mibennünket.

 

*

 

Amikor egyre több nem zsidó értelmiségi gondolta úgy, hogy van zsidókérdés, sőt hogy ez minden kérdések legsúlyosabbika, amely megoldásért kiált, akkor már csak idő és logikai következetesség kérdése volt eljutni a gázkamrához. Ha a megoldás gépezete nekilendül, ki fogja megállítani a „végső megoldás” előtt? A püspök, aki beterjeszti a törvényjavaslatot a zsidók korlátozására, moshatja a kezét a túlvilágon is. Az az országgyűlési ülésszak ott marad az évkönyvekben. A törvényalkotókat örökre körüllengi a krematórium illata. Az előzmények és a következmények nem elválaszthatók.

 

*

 

A kiutasítók élesebben nevezték nevén a dolgot, mint a beolvadók. Utóbbiak a kezüket tördelték, és elfogadták az áldozatromantikát, ez bűnös felelőtlenség volt. Minden zsidó mögött ott van Auschwitz. Az eltökélt gyerekirtás fölött nem lehet napirendre térni. Az ember nem tagadja meg a közösséget azokkal, akikkel egy kemencében kellett volna elégnie. Meg lehet számolni a hullákat. Vigasztalan könyvelés. Közülünk sokkal többet öltek, mint ahányat a közülünk való gyilkosok öltek. Akciójukhoz a németek bőven találtak segítőtársakat az osztrákok és a lengyelek, a litvánok és az ukránok, a magyarok és a románok, a horvátok és a szlovákok között. Viselkedésével az emberek többsége kifejezte, hogy nem kíván bármit is kockáztatni a zsidók életben maradásáért.

 

*

 

Többször találkoztam már azzal a nézettel, hogy a zsidók kelet-európai kalandja tulajdonképpen véget ért. A többi országban már nincsen számottevőbb zsidó közösség. Utoljára Lengyelországból kényszerítenék a zsidókat kivándorlásra a hatvanas évek végén, bizonyítva, hogy szocialista országban is emelkedhet állami rangra az anticionizmussal álcázott antiszemitizmus. Magyarországról is elmentek sokan, különböző hullámokban, de az életben maradt és a háború után született magyar zsidók bő fele itt maradt. Vidéken jóformán nincsenek zsidók, Budapesten van azonban Moszkva és Párizs után Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége, közel százezer ember, és ha a félzsidókat is hozzájuk számítjuk, még több is. Akik elmentek, azok is visszajárnak.

 

*

 

Lett volna Kelet-Európában sztálinizmus zsidók nélkül is, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kommunista zsidók tevékenyen elősegítették a térség beillesztését a Sztálin tervezte szocialista táborba. A kapcsolat azóta megromlott, megkezdődött a szovjet zsidók kivándorlása. A második világháborút követő években azonban az életben maradt zsidók nem elhanyagolható hányada antifasiszta lendületében eszköze lett Sztálin politikájának. Volt olyan zsidó is, aki kegyetlenségeket művelt a politikai rendőrség tisztjeként. Megemlítendő, hogy nemcsak a kihallgatók, hanem a kihallgatottak között is elég sok volt a zsidó, és a legelvetemültebb titkosszolgálatos sem bocsátkozott gyerekirtásba. Ahol pedig nem voltak már zsidók, ott az új adminisztrációt nem zsidók csinálták meg. A sztálinizmus jó néhány zsidót felhasznált, egyszersmind azonban bebizonyította, hogy korántsem nélkülözhetetlenek. Kapitalizmusért, kommunizmusért ezen a vidéken a zsidókat tették felelőssé. Unokahúgaim megfojtását azonban sem a kapitalizmussal, sem a később jövő kommunizmus előrevetülő árnyékával nem lehet megindokolni.

 

*

 

Falum zsidói közül az életben maradott férfiak többsége nem ezt az utat választotta. Nagy részük elment Izraelbe. Aki meg belépett a kommunista pártba, az is többnyire ugyanazt csinálta, mint azelőtt: maradt terménykereskedő vagy intéző, csak most egy állami vállalat vagy egy állami gazdaság élén. Mások meg osztályidegen polgárokként éppen csak hogy megtűrettek. Olyan is volt, aki, miután a megélhetésétől állami törvénnyel megfosztották, Budapestre költözött, szerény állami állást vállalt, és meghúzódni próbált, de 1951-ben, egy szép nyári délelőtt rendőr kézbesített neki egy hatósági végzést, hogy Budapestről kitelepítik, még ma este. Kényszerlakhelyéül kijelöltek neki egy ismeretlen alföldi falut. Csomagoljon, még ma este jönnek a családért teherautóval, de a legszükségesebbeken kívül mindenét hagyja ott. A bútorai, a könyvei, az ingei mind a beköltöztetett új lakó használatába és birtokába mentek át. Akkoriban sokszor mondták, hogy az új felváltja a régit.

 

*

 

A Duna mentén az elmúlt fél évszázadban sok volt a félelem és kevés az összefogás. Régiónkban az utasítás és a függés lelki szokásai túlnyomóak, az önrendelkezés kultúrája pedig gyér. Sok az aggályoskodás, kevés a szolidaritás. Az ismeretlen alattvaló nem volt kíváncsi az igazságra, viszont az emelkedett óvatosság bőrkötést kapott. Budapesten az elmúlt évtizedben még a leginkább a föld alá nyomott, második nyilvánosság emberei tanúsítottak egymás iránt szolidaritást akkor is, ha ebből bajuk lett. Ahol pedig valami tilosat kimondanak, ott biztosan találsz néhány zsidót. Mivelhogy mindig is volt egy kisebbség, amely tett valamit a fenyegetett embertársaiért, mivelhogy a szolidaritás olyan kincs, amely gyarapítható, igazságtalan túlzás volna azt állítani, hogy nincsen semmi keresnivalónk Közép-Európában.

 

*

 

Vannak felvilágosult polgárok, akik a másik embert nem utálják azért, mert az, aki. Sok magyar zsidó bebizonyította, hogy itt akar élni mindezek után, és nem érez semmi indíttatást, hogy menekültnek nyilvánítsa magát. Némelyik ilyen passzionátus kisebbségi tenni is próbál valamit azért, hogy saját városa inkább kíváncsi legyen a másfélére, mintsem hogy gyanakodjon rá. Azzal tesz jót a városának, ha iparkodik jól érezni magát a másféleség lelki bőrében. Majd jön talán egy nap, amikor ablakunk alatt elsuhan a messiás, és nyomában felgyorsul a történelem. Akkor megélednek a lelkek, furcsa találkozások sűrűsödnek, megpattan a rutin, és minden nap új tanulságot hoz. Akkor a diákok olyan szorosan összekarolnak, hogy már nem lehet őket szépszerével szétválasztani. Az egész várost betöltő mosoly elnyeli a fenyegetőzést. Majd jön talán egy nap, amikor a tanulók gyorsuló előmenetelről tesznek tanúbizonyságot az emberi iskola fő tantárgyában: egymás megértésében. Az ismeretlen messiás pedig, aki kopott táskájával bandukol a Körúton, nem nézi, hogy akinek a homlokát megérinti, az zsidó, keresztény avagy muzulmán-e, csak azt nézi, hogy mi van a tekintetében.