Az önvédelem etikája

Sem a keresztények, sem a zsidók nem beszéltek elég nyíltan egymással. Valóban, a keresztény-zsidó viszonynak nemcsak etnikai-faji, nemcsak szocio-kulturális összetevői vannak, a különbség fundamentuma: a kétféle istenfelfogás. Érthető, ha a szégyensüveges rabbi – a gettóból – nem lelkesedett a hitvitáért: megpörkölhették miatta.

 

*

 

A nemzetiszocialista Új Európa kísérlete bizonyítja, hogy az életveszély nem avult el. Mind a keresztény papság, mind a hittan szomorúan erőtlennek bizonyult a harmadik birodalom ideológiájával, az állami törvénnyé emelt zsidóüldözéssel szemben. A felebaráti szolidaritás zsidó-keresztény eszméje felmondta a szolgálatot. Ha főpapok ajánlják elfogadásra a zsidók állampolgári kiközösítésének a törvényét, akkor a keresztény egyházak ebben a tényben alapos okot lelhetnének arra, hogy mélyreható szellemi önvizsgálatra vállalkozzanak.

 

*

 

Korunk nem kedvez a mélyreható szellemi önvizsgálatoknak. A ruganyos lélek visszavágni akar: „És a zsidók? Ők talán ártatlanok? Palesztin szempontból nézve is olyan nagy demokraták? Ha az áldozat is bűntettes, akkor mindannyian követünk el bűntetteket, akkor a bűn egyenletesen oszlik el a fejünk fölött az égen. Kis bűn, nagy bűn, egyre megy. Mellőzzük az önvád szónoklatait: tegnap ellenségek voltunk, ma nem vagyunk azok, ilyen a politika.” Mindenki a maga szenvedését dicséri, bízd istenre a bűnök mérlegelését. Nem ember dolga embertársait bűneik súlya szerint osztályozni. Kedveseink halálára nincs vigasz, ahogy a magunkéra sem lesz, de a túlélők szemlátomást mégiscsak vigasztalódni tudtak. A tettesnek pedig meglepő tehetsége van arra, hogy a múltba visszanézve önmagát is áldozatnak tudja látni.

 

*

 

Ezerkilencszáznegyvennégy telén Budapesten bújhattunk volna mi is keresztény házakban hamis papírokkal, álmenekültekként Erdélyből, már a szovjet csapatok által megszállt helységekből, kérjenek onnan igazolást, ha nem hisznek nekünk. Sok ilyen papírt az igazoltatók egyszerűen csak széttéptek, és az embert beküldték a sorba. Megvásárolhattuk volna a zsidórejtegetés kockázatát, de nem tettük. Egy saját és négy rokon gyerekkel szép, fiatal nagynéném azt mondta: senki iránt nem tudom örök hálára kötelezni magamat, amiért segít elrejtőznünk, hogy ne öljenek meg. Miért ölnének meg? Nagynéném büszkén és tanácstalanul nézett ránk. Csakugyan, miért kellene bennünket megölni?

 

*

 

Több mint kétszáz zsidó gyerek volt a falumban, külön elemi és Talmud-iskola, negyvenöt nyarára már csak heten éltünk. A többit megfojtották. Az én szememben a gondolkodásnak és a politikának az a folyamata, amelynek végkimeneteleképpen az iskolatársaimat gázzal megfojtják, visszamenően sem bűntelen. Minden olyan szellemiség, amely a lágercsinálásban cinkos, megérdemli, hogy ezt kimondják róla. Hamiskodásnak tartom az olyan modern etikát, amely nem a lágervilág, a nagyipari emberölés abszolút tagadására épül.

 

*

 

Hogy jutottunk ide? – kérdeztük sárga csillagos házakban, gettókban, táborokban. Egy nagy tévedés áldozatai voltunk. Óvakodva a különbözéstől elvesztettük magunkat. Tudhattuk volna, hogy nem sikerülhet igazán egynek lenni a többiekkel. Ha a különbözés ígéretét megtagadjuk, bűnt követünk el magunk ellen. A törvénytisztelet, a többséggel szembeni lojalitás csak feltételes lehet. Kívántuk a hasonlóságnak legalább a látszatát. Önfeladásunkkal nevetségessé tettük magunkat, de nem segítettünk magunkon. Közeledve a többségi néphez, a közönségesebb zsidók tolakodóan viselkedtek, ráerőltették magukat a háziakra. Megroskadt az önérzetünk, és magunkat kiszolgáltatva engedelmeskedtünk rendeleteknek, amelyek lépésről lépésre kiszorítottak bennünket az élők közösségéből. Büntetésül, mert túl mélyen hajoltak az állambálványok előtt, a zsidók gyámoltalanok lettek.

 

*

 

Az emlékeim lombozata nem zsidó, de a gyökere az. Olvastam a zsinagógában a szent szöveget, amelyet nem értettem. Kohanita apámat felhívták tóraolvasásra a szent könyv állványához, körülhordozta a bársonytokba csavart pergamentekercset, amelyre kézzel volt felírva Mózes öt könyve. Amikor apám énelém ért karján a tekerccsel, én is a szájamra tettem az ujjamat, megérintettem a bársonytok rojtját. Emelvényén ott énekelt a kántor, és ott hallgatott a rabbi. Tudása miatt választotta őt a hitközség, de nem volt nyája. A rabbi tanító volt, nem pedig pásztor. Áhítatos fiatalemberek, fecsegő öregek, futkározó kisfiúk, csak annyira voltunk szentek, amennyire tellett tőlünk. Volt, aki üzletet kötött, volt, aki üveggolyót cserélt, volt, aki viccet mesélt.

 

*

 

Nem vagyok kóser, a nagyobb gyerekeimnek keresztény az anyja, a gimnáziumban a rabbi elbuktatott, mert a vicclapból csináltam magamnak föveget a Dohány utcai zsinagóga előtt, ahhoz ugyanis, hogy hittanjegyet kapjunk, minden péntek délután el kellett mennünk oda. A szertartás végén boldogan együtt énekeltem a többiekkel „Sema Jiszrael, adonaj elohenu, adonaj ehod – Halljad, Izráel, az örökkévaló egy, egyetlenegy!” Mi pedig kitódulhattunk a bal oldali fiúpadsorból, hogy közel kerüljünk a jobb oldali padsorból kitóduló lányokhoz. Én a leginkább egy fekete szeműhöz kívántam közel kerülni, akivel az istentisztelet alatt pillantásokat cseréltünk. Csúfolódhatom, alakoskodhatom, borzadozhatok hitsorsosaimtól, nem számít, zsidó maradok. Használhatjuk minden más nép nyelvét, lehetünk bármely állam polgárai, kitérhetünk, asszimilálódhatunk, összeköthetjük más kultúrcsaládokkal a magunkét, lehetek keresztény, muzulmán, buddhista, kommunista, mindegy. Eljön az óra, amikor rálátok magamban a bújócskázó zsidóra.

 

*

 

Az antiszemitizmus ostoba érzület, de mégiscsak van valami oka. A befogadóknak sem volt könnyű dolga. Nem könnyű szeretni a furcsát. Nem könnyű nem félni tőle.

 

*

 

Közép- és Kelet-Európában több etnikai közösség volt, mint ahány állam. Nemzeti sértettségek és gyűlölségek. Kisebb nemzetek szerettek volna megszabadulni a későn érkezettek lelki kényelmetlenségétől. Mind akart egy államot. És mi kapkodtuk a fejünket, előbb még az egyik államban éltünk, aztán már a másikban, pedig a falunkból ki sem mozdultunk.

 

*

 

Nekem minden fölmenő ági rokonom zsidó volt. Őseim a tizennyolcadik századig követhetően mind Magyarországon, Bihar megyében éltek. Vallásomból soha nem tértem ki, imádkozni az egyetlen istenhez némán, magyarul szoktam, vagy csak úgy nyelv nélkül gondolok rá. Hozzátartozóim deportálása az országból Auschwitzba az országgyűlés által megszavazott törvények alapján történt. A német gyámság alatt működő magyar állam zsidótörvényei a második világháborúban többtucatnyi rokonom állampolgári jogait olyan messzemenően kétségessé tették, hogy még az élethez való jogot sem hagyták meg nekik. A magyar állampolgárok többsége közönnyel nézte, nagyobb kisebbsége helyeselte ezt az eljárást, és csak szerény kisebbségük fordult ellene érzésben és tettben. Az együttérzés felebarátaink emberi jogaival a Kárpát-medencében zsenge palánta. Ha engem nem bántanak, jobb, ha csendben meghúzom magamat, mondja az egyszeri ember. Amíg a közösség így okoskodik, addig majdnem mindent meg lehet csinálni vele.

 

*

 

A budapesti zsidók a kárpátaljai zsidókra mutattak, mi már, lám, milyen előrehaladást tettünk a hasonulás útján, mi már nem vagyunk olyanok, mint ezek. A fiatalabb középosztályi család szégyellte az ortodox nagyapát. Szégyellték a nevét, a kiejtését és azt, hogy minden kézmosásnál elmormolja az áldásmondatot.

 

*

 

Én leginkább azt szégyelltem, hogy mi, zsidók Magyarországon nem harcoltunk. Hogy ingyen adtuk a bőrünket. Hogy ellenállás nélkül hagytuk magunkat terelni. Ha lett volna Budapesten a varsóihoz hasonló gettófelkelés, én biztosan részt vettem volna benne. Helyesnek és indokoltnak tartom a fegyveres ellenállást. Csak partizán akartam volna lenni, sorkatona soha. Annak, aki önként elmegy gerillának, kell, hogy valami igaza legyen. Büszke voltam a két unokabátyámra, akik partizánosztagot vezettek, vagy beálltak egy már létező csapatba. Tizenegy éves koromban megfogadtam, hogy ha ez még egyszer megismétlődik, akkor nekem is lesz fegyverem. Ha jönnek értem, így képzeltem, inkább az előszobaajtó mögé, a földre fekve tüzelek, amíg el nem találnak engem is, de nem hagyom magam csak úgy elvezetni. És nem hagyom magam beterelni egy helyiségbe, ahol már minden mindegy, ahol már a kezükben vagyok. Ahol már a tetőn át beengedhetik a gázt, én meg szerencsétlenül és rászedetten fuldokolhatok, belülről hiába verve az ajtót, ahogy ezt százszor is elképzeltem. Mindig az unokahúgaimat láttam magam előtt, amikor fulladozni kezdtek. Elképzeltem az arcukat, ahogy a szájuk nyitva maradt. Amikor ezt látom magam előtt, összeszorítom a fogamat.