II.

 

Polgár vagy alattvaló

A huszadik század uralkodó eszméi kivétel nélkül gyilkos eszmék voltak, bár eredetileg egyik sem akart az lenni. Kellő ok ez arra, hogy a közösségek – az eszméikre büszke civilizációk – megzavarodva magukba nézzenek, és mindenekelőtt a maguk portáján igyekezzenek a bűnt felkutatni. Századunkban hány tömegsír származott irodalmárok képzavarából! A történelem eseményei általában sok ember erőszakos halálával egyértelműek. Gyilkolt a jobboldal, és gyilkolt a baloldal. Gyilkoltak a közelben, és gyilkoltak a távolban. Valamennyi nacionalizmus gyilkolt, némelyik módfelett szorgalmasan. Gyilkoltak a gazdagok, és gyilkoltak a szegények, gyilkoltak az öregek és a fiatalok. A nők és a gyerekek aránylag keveset gyilkoltak. A többes szám első személyek közül egyik sem ártatlan. Még az írók közössége is elég csúnya múltra tekinthet vissza, jó tollú emberek mindenfajta becstelenséget igazoltak, szépítettek vagy legalábbis támogattak a hallgatásukkal.

 

*

 

Mit képes megtenni az egyik ember a másikért? Mennyire vagyunk megbízhatóak? Mikor árulod el a másikat? Nem vagyok hiszékeny. Nem gondolom, hogy az emberek természettől jók. Tudom, hogy a harc, a szenvedélyek tornája örök, csak a harcosok cserélődnek. Egyik a másikat le akarja teperni, akár mert fél tőle, akár mert irigyli. Nem számít, hogy gazdag vagy szegény. Akinek van, az éppúgy szeretné kitombolni magát, mint az, akinek nincsen. A rossz önálló erő, nemcsak félreértés és nemcsak a jó hiánya. Hogy a másik ember élete tökéletesen veszendő, némelyeket még inkább csábít a megsemmisítésére. A rosszhiszeműség angyala pedig jogcímeket ad az emberölésre. Azt mondja: az egyes ember élete nem szent. Elvont fogalmakat szentnek állít, és fölment a bűntudat alól, hogy a meghökkent, a tanácstalan ember képes legyen belefeledkezni a bűnbe.

 

*

 

Hogy volt lehetséges közülünk, zsidók közül, ötödfélmillió embert megölni? Miért nem védekeztek legalább egy késsel az aggastyánok és a gyerekek is? Meg kellett volna ölnünk azt a néhány embert, akik képesek voltak a nemzetiszocialista lendületet a tömeggyilkos paroxizmusig fokozni. Kevesen voltak közülünk olyan bátrak, mint a varsói gettó lakói. Aki nem áll ellen, az puszta tárgy. Helyeslem az ellenállás erkölcsét, a szellemi ellenállásét, ha nem akarnak megölni, és a fegyveres ellenállásét, ha meg akarnak ölni. A zsidó nép is felelős azért, hogy ilyen rettenetes arányban áldozattá vált. Apáink gondatlanok voltak, elsajátított eszméikkel meggyengítették magukat. Gyanútlan lelki függésbe kerültek a helyi hatóságokkal szemben. A fasiszta államok – a hazafias hűség örvén – a zsidóktól elpusztításuk fegyelmezett jóváhagyását várták el. Sorakozzanak szépen az ugródeszkán, a befagyott Duna felett. Miután megkapta a maga tarkólövését, bukjon a zsidó egyén folyamatosan a lékbe, a jégpáncél csákánnyal hasított üregébe. Az édesanyák csendesítsék el a síró gyereküket! A parancs fegyelmezett teljesítésével izraelita vallású honfitársaink ebben a nehéz órában bebizonyíthatják, hogy lojális alattvalói államunknak.

 

*

 

Negyven év múltán úgy tapasztalom, hogy az öreg zsidó férfiak még mindig nem tudnak napirendre térni hajdani fiatal feleségük és a kisgyerekeik meggyilkolása fölött. Még mindig nem értik, miért kellene őket elfelejteniök. Van seb, amely nem tud behegedni. Hinni akarom, hogy a meggyilkoltak életének az értelmét nem pusztítja el az erőszakos halál. Hinni akarom, hogy ittlétük és iparkodásuk nem volt hiábavaló. Mindazonáltal leszögezem: súlyosan hibáztunk. A szülőnek kötelessége megvédeni a gyermeke életét. Akkor is, ha őt ezért megölik. Aki őrnek, hóhérnak engedelmeskedik, aki nem szökik meg a fogolymenetből, az a gyávaság bűnét veszi magára.

 

*

 

Ha az ember könnyen, gyorsan valamilyen ideológiához akar jutni, leggazdaságosabb gyűlölködnie. Aki nem meri azt mondani, hogy mindenki az ellenségem, az keres magának egy szűkebb csoportot, amelyet kevésbé kockázatos gyűlölnie. Legkényelmesebb egy kisebbségi csoportot gyűlölni. Mivel lehet megrágalmazni a versenytársat? Sok egyéb között azzal, hogy nem elég jó hazafi. A hazafi helyére mást is tehetsz, de azért ez a vád a legtöbb országban hatásosnak bizonyult. Ha mozgásba lendül a kerék, és dübörög a hazafiasság, akkor a nagyobb hazafiakat a még nagyobb hazafiak gyorsuló időközökben váltják le. Ha a másik erősebb, ne gyűlöld, mondja a közokosság, sunyiságért még senkinek sem vágták le a fejét. Az állami és a többségi gyűlölet összeolvadása különösképpen megolajozza az előmenetelét annak, aki jócskán tud gyűlölni és mindig a helyes irányban. A többséghez szenvedélyesen hozzátartozni többnyire előnyös, karriergyorsító szenvedély. Kirobbanó és pazar ellenségességre pedig legtöbbnyire a fegyveresek képesek, akik biztosak abban, hogy a másik nem tud visszaütni. Az utálkozó többség nevében pogromot rendezni az utált kisebbség körében: édes, őrült kielégülés. Azt a bizonyos csecsemőt a falhoz vágni, azt a bizonyos szüzet megerőszakolni, azt a bizonyos aggastyánt a szakállánál fogva a sárba vonszolni olyan cselekedetek, amelyek csak a pogrom népünnepélyén maradhatnak büntetlenek, s részesülhetnek a többségi érzület részéről erkölcsi jutalomban. A pogrom transznacionális népünnepély; nincs év a földön pogrom nélkül, de el lehet mondani, hogy a zsidóknak világtörténelmi tapasztalata van a pogrom és a bozóttűz hasonlóságáról.

 

*

 

Egyes szám első személyben nem lehetünk különösképpen erőszakosak, mert kiközösítenek, vagy bűnözővé nyilvánítanak. Azért viszont még köztéri szobrot is kaphatunk, ha többes szám első személyben fejtjük ki erőszakos indulatainkat. Befelé a közösségtudatokra jellemző valami zsíros, izzadó elegyülhetnék. Nedves szemű emberek bizalmaskodni kívánnak. Hajlamosak összecsókolózni is, mint a részegek, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy a következő percben halálosan megsértődjenek. A legkülönfélébb közösségekben előbb-utóbb megcsapta az orromat egy katonai sátor bensőséges, nyers lábszaga, valami eltehénkedő, vastag kedély, valami bárgyú magabiztosság, hogy mi vagyunk a legkülönbek. Ha olyan emberrel vagyok egy szobában, aki valami kisebbségtudatban szenved, várom, hogy mikor tör elő az érzelmes durvaság belőle.

 

*

 

Nem lenne pontos azt állítani, hogy a polgárosodás útján járó népek – élükön a németekkel – túlságosan szerették magukat, és önszeretetük túlcsordulásában megölték a zsidókat. Inkább az volt a baj, hogy nem hitték el maguknak a dicsekvéseiket. Velünk is jobban meglettek volna, ha magukkal jóban lettek volna. De egyedül a németekben volt meg az a képesség, hogy a zsidók kiirtásának paranoiás gondolatát ilyen tökéletes körültekintéssel hajtsák végre. Egyetlen más nép sem tudott volna ennyire kiirtani bennünket, csak egy ilyen alapos. A többi nép valahogy ellazsálta, feliben-harmadában megunta volna a zsidóirtást. Minden nép úton van az emberiség felé, de amíg odaér, egyszer legalábbis mindegyik belebonyolódik valami szorongásos nagyzási hóbortba. Ilyenkor a népek elvesztik az eszüket, és mindenre képesek. A németek – úton Európa és a világpolgárság felé – nacionalizmusuk rohamában megbosszulták rajtunk, előképükön, hogy túl kell majd lépniük magukban a csak-német nyárspolgárt.

 

*

 

Nyugat-Berlinben német barátaimmal beszélgetve zavartalanabbul vagyok magyar és zsidó, mint Budapesten, ígyse-úgyse német, más. Magyar és zsidó, mind a két részem igazi. Senkit nem akarok megváltoztatni, és senkinek az óhajára nem akarok megváltozni. Sem asszimiláció, sem disszimiláció, igyekszem jól megférni a környezetemmel. Mind a magyarokkal, mind a zsidókkal szemben elfogult vagyok és szolidáris. Jobban szeretem a tizenötmillió magyar és a tizenötmillió zsidó közösséget a többi népnél. Nem azért keressük az igazságot, mert jutalmat kapunk érte. Egy közösséget sem azért tartunk a magunkénak, mert jutalmaz. Azért tartjuk a magunkénak, mert választottuk. Azzal, hogy dolgozunk a javára – az általunk helyesnek gondolt módon.

 

*

 

Melyik az az értékrend, amelyik az emberi személyt öncélúnak tartja, és összetett különösségét magasabb értéknek véli csoportjellegzetességeinél? Nem gondolom, hogy hasonlítani termékenyebb, mint különbözni. Ha nem lett volna antiszemitizmus, a zsidók butábbak maradtak volna. Akitől elveszik a kézzelfogható értékeket, az a szellemi értékek világába húzódik. Ez a fegyelmezett transzcendencia megedzi az elmét. Lehet megbecsülni a minőségek sokféleségét is az emberekben. Lehet finom együttélésüket is elősegíteni. Számot vethetünk az emberi jelenség bonyolultságával. Két nyelvet beszélni több, mint csak egyet. Utazás közben alkalmasint, ha a lelki beszűkülés fölenged, váratlan empátiák szédületében kezdjük éppenséggel vonzónak találni a másságot. Hűvös, tapintatos, sportszerű, megbízható és ironikus emberek társaságában tisztelettel gondolok a civilizációra.

 

*

 

A nem hivatalos indulatok a kelet-európai országokban inkább nacionalista, mint liberális színezetűek. Ha nincs jelen a liberalizmus gyakorlata, miért lenne jelen a szelleme? Kihúzódva az államszocialista Egó-ból, sokan áthúzódnak egy olyan nemzeti Egó-ba, amely arra ösztönöz, hogy mindent a nemzet szemszögéből nézzünk. A közösségi morál a másik emberben a csoport-hovatartozást nézi, és nem a személyiséget. A nemzeti tudat kirekesztő elhatárolódása hasonló szerkezetű, mint az osztálytudaté. Századunkban a szépirodalom tekintélyes része nemzeti és osztálygőgben fürdött. Gyermekkoromtól úgy alakult, hogy minden közösségben csak fenntartásosan voltam jelen. Elhúzódom az olyan emberektől, akik elképzelni sem tudnak vonzóbb társaságot, mint a magukét. Értelmesek vagyunk és erőszakosak, értelmünket többnyire az erőszakosságunk szolgálatába állítjuk. Minden közösségi ideológia valamilyen csoportagresszió érvtára. A nacionalizmus követelménye: döntsd el, hogy mi vagy, és más ne legyél – elvont okoskodáson alapul. Lehetetlen óhaj, tagadja az emberi valóság sokrétűségét. Az emberi valóság plurális, miért akarnánk, hogy monolitikus legyen? Nacionalista kívánság: legyek a nemzetállam tükre. Nem vagyok az. Semmilyen közösségben nem voltam a többség embere, akit zavar a másféle kisebbség, és annak beolvadását szorgalmazza. Ezt a goromba többségi mentalitást a társadalmi butaság klasszikus formájának tartom. Tapasztaltam, hogy kisemberek országuk számbeli nagyságától magukat is nagyobbnak érzik. Beszéltem már nagy létszámú nemzetek polgáraival, el voltak telve attól az önelégültségtől, hogy ők sokan vannak. Én az izlandiakat tartom az eddig megismert nemzetek közül a legrokonszenvesebbnek; azt hiszem, csak kétszázezren vannak, nyolcszáz éve már írástudók, és demokráciában élnek.

 

*

 

Ha nincs demokrácia, akkor van diszkrimináció, és reakcióképpen a hátrányosan megkülönböztetettek között megjelenik a kiválasztottságtudat. Demokráciában a zsidó kiválasztottságtudat elég nevetséges rigolya a többi százféle arisztokratikus kisebbségi gőg között. Komikusnak tartom a zsidót, aki büszke a Tórára, a Talmudra és a Kabalára, noha nem ismeri őket. Akár a franciát, aki az általa nem olvasott Racine és Baudelaire nevében különbnek érzi magát a többi európainál. New Yorkban úgy észlelik a zsidók másféleségét, mint az olaszokét, kínaiakét, némi humorral. Ha mosolyognak rajtunk, akkor nem ölnek meg.

 

*

 

Fél századot töltöttem Magyarországon; ha méregetném magamban a súlyegyent a magyar és a zsidó műveltség között, nagyobb a magyar részarány. A kettőből talán valami harmadik születik meg, voltaképpen egy metafora. Azon vagyok, hogy inkább a gondolkodásom határozzon meg, s nem valamely született minőségem. Miért lennék büszke a személyi adataimra? Mindenkinek vannak személyi adatai, azokat nem én csináltam. Nacionalista nézőpontból magyarnak lennem kétes, jóllehet már az ükapám is ugyanabban a bihari faluban született. Azt viszont, hogy zsidó vagyok, még sosem vonták kétségbe. A diaszpóra-zsidóság értelmi ereje minőségeinek bonyolult összetételéből származott. Kultúrák kereszteződésében élt, élesebben rálátott az emberi dolgok viszonylagosságára. Diaszpóra-zsidóként holtomig kérdés maradok, amelyre sohasem fogok tudni kielégítően megválaszolni. Együtt fogok élni a paradoxonaimmal. Attól még, hogy az élet legfontosabb dilemmái megoldhatatlanok, együtt lehet élni velük. Minden városban – a magaméban is – találok néhány embert, aki szívesen barátkozik velem. Valószínű, hogy olyanok is vannak, akik ellenszenvvel gondolnak rám mint zsidóra, ezek nem járnak hozzám. Annál, hogy engem ki szeret, jobban érdekel, hogy én kit szeretek. A második világháború óta az antiszemitizmus Magyarországon nem volt hivatalos és többségi érzület; ha támadóan megjelenne, kivándorolnék.

 

*

 

Zajlanak a világban a transznacionális folyamatok. Európában is éledezni kezd földrészünk közös, nemzetfeletti öntudata. Ez a melléknév – európai – kezd valami rokonszenves és reális értelmet nyerni. Ez a kulturális átrendeződés a zsidóktól nem idegen. Ők már korábban is föltűnő arányban próbálták európainak érezni magukat. A második világháború után eltelt évtizedekben a szórványos népi antiszemitizmus még nem emelkedett Európa egyik államában sem tartósabban az állami antiszemitizmus rangjára. Éber ösztönnel azonban megérezheted, hogy a sokféle ellenérzés a zsidók iránt valahol a légkörben vagy a föld alatt összeér. Aki zsidó a második világháborút túlélte, az nem bírja elfelejteni, hogy őt meg akarták ölni. Másra sem emlékszik a zsidó történelem, mint a zsidóölés ismétlődő járványaira. Egyik sem volt indokoltabb és ésszerűbb a másiknál. Egyre több szó esik arról, hogy a zsidók sem angyalok. A zsidó szervezetek erélyessége időnként katasztrofális arányú veszélyként említődik. Mit hozakodnak elő mindig azzal az Auschwitzcal? Másnak is megvolt a maga baja, mások is szenvedtek éppen eleget. Újra megjelent az etnikailag tiszta nemzet igénye sztálinista és szélsőjobboldali fogalmazásban. Mert az nagyszerű, ha tiszta, keveretlen és egynemű, nincs gond a kisebbségekkel, egy nyelv, egy vér, egy áldozat, no és persze egy vezér; az üdvösség embere, ha még nincs itt, majd eljön és kiabál. Egyre többen gondolják és mondják: nem vagyunk hajlandók többé bűntudatot érezni a zsidókkal szemben. A légkör Európa keleti felében elég zavaros, sokan, ha zsörtölődve is, egész jól megtalálják a helyüket a rendi szocializmusban, és nem vágyódnak a formális szabadságjogok után. Egyre előkelőbb helyet kapnak a nemzeti kultúrák szoborcsarnokában azok, akik előkészítették a közhangulatot a zsidó népességszám talán túlságosan is radikális csökkentéséhez, mert megszállott indulatukká nyomult előre a zsidókérdés megoldásának vágya, mert azt a meggyőződést táplálták önmagukban és környezetükben, hogy a társadalmi bajok fő oka és hordozója a zsidóság. Már csak egy könnyű szellemi ugrás megértően rehabilitálni a radikális antiszemitákat, akik mindig is fölléptek a bomlasztó, liberális individualizmus ellen. Ezen a nem nagyon szellemi úton nehéz megállni a végső megoldás logikus konzekvenciája előtt. Immár a harmincas évek lettek a régi szép idők, amivel együtt jár, hogy megnemesednek az akkori idők ideológiai divatáramlatai is.

 

Az önvédelem etikája

Sem a keresztények, sem a zsidók nem beszéltek elég nyíltan egymással. Valóban, a keresztény-zsidó viszonynak nemcsak etnikai-faji, nemcsak szocio-kulturális összetevői vannak, a különbség fundamentuma: a kétféle istenfelfogás. Érthető, ha a szégyensüveges rabbi – a gettóból – nem lelkesedett a hitvitáért: megpörkölhették miatta.

 

*

 

A nemzetiszocialista Új Európa kísérlete bizonyítja, hogy az életveszély nem avult el. Mind a keresztény papság, mind a hittan szomorúan erőtlennek bizonyult a harmadik birodalom ideológiájával, az állami törvénnyé emelt zsidóüldözéssel szemben. A felebaráti szolidaritás zsidó-keresztény eszméje felmondta a szolgálatot. Ha főpapok ajánlják elfogadásra a zsidók állampolgári kiközösítésének a törvényét, akkor a keresztény egyházak ebben a tényben alapos okot lelhetnének arra, hogy mélyreható szellemi önvizsgálatra vállalkozzanak.

 

*

 

Korunk nem kedvez a mélyreható szellemi önvizsgálatoknak. A ruganyos lélek visszavágni akar: „És a zsidók? Ők talán ártatlanok? Palesztin szempontból nézve is olyan nagy demokraták? Ha az áldozat is bűntettes, akkor mindannyian követünk el bűntetteket, akkor a bűn egyenletesen oszlik el a fejünk fölött az égen. Kis bűn, nagy bűn, egyre megy. Mellőzzük az önvád szónoklatait: tegnap ellenségek voltunk, ma nem vagyunk azok, ilyen a politika.” Mindenki a maga szenvedését dicséri, bízd istenre a bűnök mérlegelését. Nem ember dolga embertársait bűneik súlya szerint osztályozni. Kedveseink halálára nincs vigasz, ahogy a magunkéra sem lesz, de a túlélők szemlátomást mégiscsak vigasztalódni tudtak. A tettesnek pedig meglepő tehetsége van arra, hogy a múltba visszanézve önmagát is áldozatnak tudja látni.

 

*

 

Ezerkilencszáznegyvennégy telén Budapesten bújhattunk volna mi is keresztény házakban hamis papírokkal, álmenekültekként Erdélyből, már a szovjet csapatok által megszállt helységekből, kérjenek onnan igazolást, ha nem hisznek nekünk. Sok ilyen papírt az igazoltatók egyszerűen csak széttéptek, és az embert beküldték a sorba. Megvásárolhattuk volna a zsidórejtegetés kockázatát, de nem tettük. Egy saját és négy rokon gyerekkel szép, fiatal nagynéném azt mondta: senki iránt nem tudom örök hálára kötelezni magamat, amiért segít elrejtőznünk, hogy ne öljenek meg. Miért ölnének meg? Nagynéném büszkén és tanácstalanul nézett ránk. Csakugyan, miért kellene bennünket megölni?

 

*

 

Több mint kétszáz zsidó gyerek volt a falumban, külön elemi és Talmud-iskola, negyvenöt nyarára már csak heten éltünk. A többit megfojtották. Az én szememben a gondolkodásnak és a politikának az a folyamata, amelynek végkimeneteleképpen az iskolatársaimat gázzal megfojtják, visszamenően sem bűntelen. Minden olyan szellemiség, amely a lágercsinálásban cinkos, megérdemli, hogy ezt kimondják róla. Hamiskodásnak tartom az olyan modern etikát, amely nem a lágervilág, a nagyipari emberölés abszolút tagadására épül.

 

*

 

Hogy jutottunk ide? – kérdeztük sárga csillagos házakban, gettókban, táborokban. Egy nagy tévedés áldozatai voltunk. Óvakodva a különbözéstől elvesztettük magunkat. Tudhattuk volna, hogy nem sikerülhet igazán egynek lenni a többiekkel. Ha a különbözés ígéretét megtagadjuk, bűnt követünk el magunk ellen. A törvénytisztelet, a többséggel szembeni lojalitás csak feltételes lehet. Kívántuk a hasonlóságnak legalább a látszatát. Önfeladásunkkal nevetségessé tettük magunkat, de nem segítettünk magunkon. Közeledve a többségi néphez, a közönségesebb zsidók tolakodóan viselkedtek, ráerőltették magukat a háziakra. Megroskadt az önérzetünk, és magunkat kiszolgáltatva engedelmeskedtünk rendeleteknek, amelyek lépésről lépésre kiszorítottak bennünket az élők közösségéből. Büntetésül, mert túl mélyen hajoltak az állambálványok előtt, a zsidók gyámoltalanok lettek.

 

*

 

Az emlékeim lombozata nem zsidó, de a gyökere az. Olvastam a zsinagógában a szent szöveget, amelyet nem értettem. Kohanita apámat felhívták tóraolvasásra a szent könyv állványához, körülhordozta a bársonytokba csavart pergamentekercset, amelyre kézzel volt felírva Mózes öt könyve. Amikor apám énelém ért karján a tekerccsel, én is a szájamra tettem az ujjamat, megérintettem a bársonytok rojtját. Emelvényén ott énekelt a kántor, és ott hallgatott a rabbi. Tudása miatt választotta őt a hitközség, de nem volt nyája. A rabbi tanító volt, nem pedig pásztor. Áhítatos fiatalemberek, fecsegő öregek, futkározó kisfiúk, csak annyira voltunk szentek, amennyire tellett tőlünk. Volt, aki üzletet kötött, volt, aki üveggolyót cserélt, volt, aki viccet mesélt.

 

*

 

Nem vagyok kóser, a nagyobb gyerekeimnek keresztény az anyja, a gimnáziumban a rabbi elbuktatott, mert a vicclapból csináltam magamnak föveget a Dohány utcai zsinagóga előtt, ahhoz ugyanis, hogy hittanjegyet kapjunk, minden péntek délután el kellett mennünk oda. A szertartás végén boldogan együtt énekeltem a többiekkel „Sema Jiszrael, adonaj elohenu, adonaj ehod – Halljad, Izráel, az örökkévaló egy, egyetlenegy!” Mi pedig kitódulhattunk a bal oldali fiúpadsorból, hogy közel kerüljünk a jobb oldali padsorból kitóduló lányokhoz. Én a leginkább egy fekete szeműhöz kívántam közel kerülni, akivel az istentisztelet alatt pillantásokat cseréltünk. Csúfolódhatom, alakoskodhatom, borzadozhatok hitsorsosaimtól, nem számít, zsidó maradok. Használhatjuk minden más nép nyelvét, lehetünk bármely állam polgárai, kitérhetünk, asszimilálódhatunk, összeköthetjük más kultúrcsaládokkal a magunkét, lehetek keresztény, muzulmán, buddhista, kommunista, mindegy. Eljön az óra, amikor rálátok magamban a bújócskázó zsidóra.

 

*

 

Az antiszemitizmus ostoba érzület, de mégiscsak van valami oka. A befogadóknak sem volt könnyű dolga. Nem könnyű szeretni a furcsát. Nem könnyű nem félni tőle.

 

*

 

Közép- és Kelet-Európában több etnikai közösség volt, mint ahány állam. Nemzeti sértettségek és gyűlölségek. Kisebb nemzetek szerettek volna megszabadulni a későn érkezettek lelki kényelmetlenségétől. Mind akart egy államot. És mi kapkodtuk a fejünket, előbb még az egyik államban éltünk, aztán már a másikban, pedig a falunkból ki sem mozdultunk.

 

*

 

Nekem minden fölmenő ági rokonom zsidó volt. Őseim a tizennyolcadik századig követhetően mind Magyarországon, Bihar megyében éltek. Vallásomból soha nem tértem ki, imádkozni az egyetlen istenhez némán, magyarul szoktam, vagy csak úgy nyelv nélkül gondolok rá. Hozzátartozóim deportálása az országból Auschwitzba az országgyűlés által megszavazott törvények alapján történt. A német gyámság alatt működő magyar állam zsidótörvényei a második világháborúban többtucatnyi rokonom állampolgári jogait olyan messzemenően kétségessé tették, hogy még az élethez való jogot sem hagyták meg nekik. A magyar állampolgárok többsége közönnyel nézte, nagyobb kisebbsége helyeselte ezt az eljárást, és csak szerény kisebbségük fordult ellene érzésben és tettben. Az együttérzés felebarátaink emberi jogaival a Kárpát-medencében zsenge palánta. Ha engem nem bántanak, jobb, ha csendben meghúzom magamat, mondja az egyszeri ember. Amíg a közösség így okoskodik, addig majdnem mindent meg lehet csinálni vele.

 

*

 

A budapesti zsidók a kárpátaljai zsidókra mutattak, mi már, lám, milyen előrehaladást tettünk a hasonulás útján, mi már nem vagyunk olyanok, mint ezek. A fiatalabb középosztályi család szégyellte az ortodox nagyapát. Szégyellték a nevét, a kiejtését és azt, hogy minden kézmosásnál elmormolja az áldásmondatot.

 

*

 

Én leginkább azt szégyelltem, hogy mi, zsidók Magyarországon nem harcoltunk. Hogy ingyen adtuk a bőrünket. Hogy ellenállás nélkül hagytuk magunkat terelni. Ha lett volna Budapesten a varsóihoz hasonló gettófelkelés, én biztosan részt vettem volna benne. Helyesnek és indokoltnak tartom a fegyveres ellenállást. Csak partizán akartam volna lenni, sorkatona soha. Annak, aki önként elmegy gerillának, kell, hogy valami igaza legyen. Büszke voltam a két unokabátyámra, akik partizánosztagot vezettek, vagy beálltak egy már létező csapatba. Tizenegy éves koromban megfogadtam, hogy ha ez még egyszer megismétlődik, akkor nekem is lesz fegyverem. Ha jönnek értem, így képzeltem, inkább az előszobaajtó mögé, a földre fekve tüzelek, amíg el nem találnak engem is, de nem hagyom magam csak úgy elvezetni. És nem hagyom magam beterelni egy helyiségbe, ahol már minden mindegy, ahol már a kezükben vagyok. Ahol már a tetőn át beengedhetik a gázt, én meg szerencsétlenül és rászedetten fuldokolhatok, belülről hiába verve az ajtót, ahogy ezt százszor is elképzeltem. Mindig az unokahúgaimat láttam magam előtt, amikor fulladozni kezdtek. Elképzeltem az arcukat, ahogy a szájuk nyitva maradt. Amikor ezt látom magam előtt, összeszorítom a fogamat.

 

Mutasd a szemed

Mi az elsőrendű? Az-e, hogy ott voltunk Közép-Európában, vagy az, hogy többé-kevésbé kiirtottak bennünket onnan? A magamfajta makacs optimista meghatározóbb jelenségnek gondolja a jelenlétünket, mint a megsemmisülésünket. Vagy ez csak a túlélő egocentrizmusa?

 

*

 

A zsidók minden bizonnyal érdekes helynek találták Európa földrajzi közepét. Lehetett itt szertehálózó kapcsolatokat kiépíteni, lehetett föllendülő áruforgalmat bonyolítani, gyárakat építeni és bankokat alapítani. A Hungáriában élő zsidók szívesen lettek magyarokká. Átvették a nyelvet, és megotthonosodtak benne. Magyarul költöttek, bölcselkedtek, tudósítottak, értekeztek, üzleteltek, gyógyítottak, színészkedtek, énekeltek, vicceltek, szerelmeskedtek, veszekedtek, imádkoztak, és ez igen hamar természetes lett nekik. Mások a bevonulást ünneplik, mi a kivonulást. Vannak helyek azonban, ahonnan a zsidóknak sehogy sem akaródzott elmenni. A liberális nemesek jóvoltából emancipált magyar zsidók értelmen túli makacssággal, megtapadó érzékiséggel, tíz körömmel kapaszkodtak bele a tarka népességű Hungáriába. Lelkesülten beleadták magukat az országépítésbe. Tettek, nem is keveset azért, hogy Budapest korszerű nagyváros legyen. Úgy látszott, hogy a környezetnek szüksége van a zsidó orvosokra és kereskedőkre, gyárosokra és tudósokra, művészekre és iparosokra, mulattatókra és kurvákra. A legkevésbé szívesen Magyarországról vándoroltak el a zsidók. Mi volt ez a különös ragaszkodás nemcsak a Duna–Tisza vidékéhez, hanem a befogadó többségi magyar nemzethez?

 

*

 

Tanuló apák tanuló fiukban folytatódtak. Kétezer éven át a tanterem volt a zsidók temploma. Természetes, hogy az írott törvény népe az iskolában jól tanul. Mikor az emancipáció jogilag megtörtént, a zsidó közösségek kivirágoztak. Ahol a siker elvont mértékkel mérhető, ott a zsidó fiúk és lányok jól haladtak. Aki sokat hallat magáról, annak nagy esélye van arra, hogy nem állhatják. A zsidók sokat törődtek azzal, hogy mások mit gondolnak róluk, de magukról, együttélési kísérletükről a többiekkel, saját polgárosodásukról nem sokat gondolkodtak. Azt remélték, hogy a törvény betűje az ő egyenlő jogaikat biztosítani fogja. Egy darabig biztosította, aztán nem. Holnap, a közhangulat nyomására hatályon kívül lehet helyezni a tegnapi törvényt, és az egyenjogú polgárokból párianépet, barakknépet, csíkos ruhásokat lehet csinálni a jogállam keretein belül, törvényesen. Illúzióikat valóságnak hitték, jóllehet a zsidó történelem feljogosít az elővigyázatosságra. Éberségük átlagos volt, tehát elégtelen. A liberális zsidóknak sikerült megfeledkezniük arról, hogy a pogromok népünnepélye még felújulhat nagyobb műszaki fejlettséggel. Csak a cionisták figyelmeztettek erre az esélyre és arra a körülményre, hogy ha a zsidók nem fogják megvédeni magukat, más ezt nem fogja helyettük megtenni. Figyelmeztetésük helytállónak bizonyult. Sokkal több zsidó élhette volna túl a nemzetiszocializmust, ha lett volna állam, amely befogadja őket. Hitler a harmincas években nagyobb részüket kiadta, hajóra rakta volna őket. Tömeges elpusztításukban az elsőrendű felelősség a gyilkosoké, a másodrendű azoké, akik kiadták őket nekik, a harmadrendű azoké, akik nem adtak nekik menedéket. De ha nem tekintem magunkat gyámoltalan jószágnak, lelketlen tárgynak, ha ellenkezőleg, sorsunk alanyának tekintem magunkat, akkor mindezeknél jobban érdekel a saját felelősségünk.

 

*

 

Az Osztrák–Magyar Monarchián belül, a magyar királyság területén, magyarul beszélő ükapáim még nem érezték vendégnek magukat. Az első világháború előtti országban románok és szerbek, szlovákok és németek, horvátok és ukránok között a zsidók is lehettek egyenjogúak. Lehettek azok, amik lenni akartak: magyar anyanyelvű zsidók, zsidó vallású vagy éppen kikeresztelkedett magyarok, Hungária patriótái, az Osztrák–Magyar Monarchia emancipált állampolgárai. Magyarok annyiban, amennyiben ennek a közép-európai kulturális és politikai nemzetnek odaadó és érdekelt tagjai. De az első világháború, a forradalmak és az ellenforradalom után, a trianoni békeszerződés által harmadára kisebbített Magyarországon mi, zsidók – a cigányokkal együtt – nem szívesen látott vendégekké lettünk. Nyomatékosan emlékeztettek rá, hogy „népidegenek” vagyunk. Előzően mintha túlságosan is megfeledkeztünk volna róla, hogy vendégek vagyunk. Aztán megtanultuk, hogy a jog nem minden. Lehet törvényesen, aprólékos rendeleti szabályozással is eltüntetni bennünket a föld színéről.

 

*

 

Nagybátyáim a közös hadsereg többszörösen kitüntetett tisztjei voltak. Némelyik vakmerősködött, kártyázott, lumpolt, énekelt, hegedült, majdnem úgy, mint a vidéki magyar úriemberek. Úgy rémlik, hogy ez az arányos vendégmagatartásnál kevesebb is volt és több is. Nem könnyű a hasonulás és különbözés finom proporcióit megtalálni. A tapintatos együtt létezés élethossziglani tanulás. Meg kell tanulni az utas, a vendég helyes magatartását. Ilyesmit próbáltak az érettebb zsidók abban a közeledési folyamatban, amelyben a sietős hasonulás csakúgy megkapta a maga büntetését, mint a makacs különbözés. Természetesen az érettebb zsidók is megkapták a magukét az egyensúlyozó művészetükért.

 

*

 

A háború után öreg zsidó hittantanárom azt mondta: „Tanuld meg, fiam, hogy kell az utasnak viselkednie. Az értelmes utasnak van miből adnia a többieknek, tud gyerekekről, öregekről, gyámoltalanokról gondoskodni, mindig arról, aki mellé szegődik. Az utas legyen nagylelkű, de egyszersmind tartózkodó is. Ne versengjen a helybeliekkel zajos vigalmaikban. Bánjon szelíden a szolgálójával, és ajándékozza meg a vendéglátóit, de tartsa a keze ügyében a fejszét. Az utas szíve nem vidám, mert érzi, hogy valami készül. Számot vet azzal, hogy ő ezen a helyen – amelyet bortól mámorosan tartós menedéknek vélt – idegen. Most sokat nevet, de fog majd nyögni is. Ha jobban meggondolja: nincsen sok megbízható embere. Szívélyes és óvatos a többiekkel, belül szilárd és igazságkereső, és mindig észben tartja, hogy neki az út az otthona.”

 

*

 

A nemzeti emancipációk nem szüntetik meg a nemzetközi zsidó szórványok egymásrautaltságát és összetartozását. A zsidók nem mondhattak igazat, ha mégoly őszintén akarták is hinni, hogy ugyanolyan magyarok, németek, franciák akarnak lenni, mint a többiek, csak éppen izraelita vallásúak. Maguknak sem mondtak igazat. A teljes asszimiláció – akár mint külső igény, akár mint zsidó ígéret – irreális volt. Volt abban valami végzetes elbutulás és lealacsonyodás, hogy francia és német zsidók az első világháborúban halomra lövöldözték egymást. Néztem Andor bácsit a Signum Laudisszal: ment 1944 nyarán mindenhova sikertelenül, hogy a kivételezett zsidók papírját megkapja. Hajdani vitézkedése a múló idő tükrében groteszk törleszkedéssé változott. Nolens volens, létrejött valamilyen összefüggés a serény beilleszkedés és a tömegsírok között. Az állampolgári jogegyenlőségért túlságosan nagy ár volt a zsidó öntudat feladása.

 

*

 

Mindegy, hogy mit hiszel magadról, zsidó vagy, bomlasztó, kártékony elem, nem tartozol közénk, mondták a zsidótörvények megalkotói, előbb a nürnbergiek, aztán az epigonjaik. Az úrnép és a csatlós népek orákulumai pedig azt mondták: asszimilációtok felületes és hamis, sohasem lesztek egyek velünk. Sem a habitusotok, sem a stílusotok nem lesz olyan gyökeres, mint a miénk. Elbíztátok magatokat, megszedtétek magatokat, fölibénk akartok kerülni. Lehet, hogy tegnap még elvártuk, de most már nem is kívánjuk a beolvadásotokat. Kérdés vagytok nekünk, amelyet meg kell oldani. A legegyszerűbb az volna, ha elmennétek. Ha nem mentek el, odáig fajulhatnak a dolgok, hogy esetleg megölünk. Ne vigyetek, furfangos zsidók, kísértésbe mibennünket.

 

*

 

Amikor egyre több nem zsidó értelmiségi gondolta úgy, hogy van zsidókérdés, sőt hogy ez minden kérdések legsúlyosabbika, amely megoldásért kiált, akkor már csak idő és logikai következetesség kérdése volt eljutni a gázkamrához. Ha a megoldás gépezete nekilendül, ki fogja megállítani a „végső megoldás” előtt? A püspök, aki beterjeszti a törvényjavaslatot a zsidók korlátozására, moshatja a kezét a túlvilágon is. Az az országgyűlési ülésszak ott marad az évkönyvekben. A törvényalkotókat örökre körüllengi a krematórium illata. Az előzmények és a következmények nem elválaszthatók.

 

*

 

A kiutasítók élesebben nevezték nevén a dolgot, mint a beolvadók. Utóbbiak a kezüket tördelték, és elfogadták az áldozatromantikát, ez bűnös felelőtlenség volt. Minden zsidó mögött ott van Auschwitz. Az eltökélt gyerekirtás fölött nem lehet napirendre térni. Az ember nem tagadja meg a közösséget azokkal, akikkel egy kemencében kellett volna elégnie. Meg lehet számolni a hullákat. Vigasztalan könyvelés. Közülünk sokkal többet öltek, mint ahányat a közülünk való gyilkosok öltek. Akciójukhoz a németek bőven találtak segítőtársakat az osztrákok és a lengyelek, a litvánok és az ukránok, a magyarok és a románok, a horvátok és a szlovákok között. Viselkedésével az emberek többsége kifejezte, hogy nem kíván bármit is kockáztatni a zsidók életben maradásáért.

 

*

 

Többször találkoztam már azzal a nézettel, hogy a zsidók kelet-európai kalandja tulajdonképpen véget ért. A többi országban már nincsen számottevőbb zsidó közösség. Utoljára Lengyelországból kényszerítenék a zsidókat kivándorlásra a hatvanas évek végén, bizonyítva, hogy szocialista országban is emelkedhet állami rangra az anticionizmussal álcázott antiszemitizmus. Magyarországról is elmentek sokan, különböző hullámokban, de az életben maradt és a háború után született magyar zsidók bő fele itt maradt. Vidéken jóformán nincsenek zsidók, Budapesten van azonban Moszkva és Párizs után Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége, közel százezer ember, és ha a félzsidókat is hozzájuk számítjuk, még több is. Akik elmentek, azok is visszajárnak.

 

*

 

Lett volna Kelet-Európában sztálinizmus zsidók nélkül is, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kommunista zsidók tevékenyen elősegítették a térség beillesztését a Sztálin tervezte szocialista táborba. A kapcsolat azóta megromlott, megkezdődött a szovjet zsidók kivándorlása. A második világháborút követő években azonban az életben maradt zsidók nem elhanyagolható hányada antifasiszta lendületében eszköze lett Sztálin politikájának. Volt olyan zsidó is, aki kegyetlenségeket művelt a politikai rendőrség tisztjeként. Megemlítendő, hogy nemcsak a kihallgatók, hanem a kihallgatottak között is elég sok volt a zsidó, és a legelvetemültebb titkosszolgálatos sem bocsátkozott gyerekirtásba. Ahol pedig nem voltak már zsidók, ott az új adminisztrációt nem zsidók csinálták meg. A sztálinizmus jó néhány zsidót felhasznált, egyszersmind azonban bebizonyította, hogy korántsem nélkülözhetetlenek. Kapitalizmusért, kommunizmusért ezen a vidéken a zsidókat tették felelőssé. Unokahúgaim megfojtását azonban sem a kapitalizmussal, sem a később jövő kommunizmus előrevetülő árnyékával nem lehet megindokolni.

 

*

 

Falum zsidói közül az életben maradott férfiak többsége nem ezt az utat választotta. Nagy részük elment Izraelbe. Aki meg belépett a kommunista pártba, az is többnyire ugyanazt csinálta, mint azelőtt: maradt terménykereskedő vagy intéző, csak most egy állami vállalat vagy egy állami gazdaság élén. Mások meg osztályidegen polgárokként éppen csak hogy megtűrettek. Olyan is volt, aki, miután a megélhetésétől állami törvénnyel megfosztották, Budapestre költözött, szerény állami állást vállalt, és meghúzódni próbált, de 1951-ben, egy szép nyári délelőtt rendőr kézbesített neki egy hatósági végzést, hogy Budapestről kitelepítik, még ma este. Kényszerlakhelyéül kijelöltek neki egy ismeretlen alföldi falut. Csomagoljon, még ma este jönnek a családért teherautóval, de a legszükségesebbeken kívül mindenét hagyja ott. A bútorai, a könyvei, az ingei mind a beköltöztetett új lakó használatába és birtokába mentek át. Akkoriban sokszor mondták, hogy az új felváltja a régit.

 

*

 

A Duna mentén az elmúlt fél évszázadban sok volt a félelem és kevés az összefogás. Régiónkban az utasítás és a függés lelki szokásai túlnyomóak, az önrendelkezés kultúrája pedig gyér. Sok az aggályoskodás, kevés a szolidaritás. Az ismeretlen alattvaló nem volt kíváncsi az igazságra, viszont az emelkedett óvatosság bőrkötést kapott. Budapesten az elmúlt évtizedben még a leginkább a föld alá nyomott, második nyilvánosság emberei tanúsítottak egymás iránt szolidaritást akkor is, ha ebből bajuk lett. Ahol pedig valami tilosat kimondanak, ott biztosan találsz néhány zsidót. Mivelhogy mindig is volt egy kisebbség, amely tett valamit a fenyegetett embertársaiért, mivelhogy a szolidaritás olyan kincs, amely gyarapítható, igazságtalan túlzás volna azt állítani, hogy nincsen semmi keresnivalónk Közép-Európában.

 

*

 

Vannak felvilágosult polgárok, akik a másik embert nem utálják azért, mert az, aki. Sok magyar zsidó bebizonyította, hogy itt akar élni mindezek után, és nem érez semmi indíttatást, hogy menekültnek nyilvánítsa magát. Némelyik ilyen passzionátus kisebbségi tenni is próbál valamit azért, hogy saját városa inkább kíváncsi legyen a másfélére, mintsem hogy gyanakodjon rá. Azzal tesz jót a városának, ha iparkodik jól érezni magát a másféleség lelki bőrében. Majd jön talán egy nap, amikor ablakunk alatt elsuhan a messiás, és nyomában felgyorsul a történelem. Akkor megélednek a lelkek, furcsa találkozások sűrűsödnek, megpattan a rutin, és minden nap új tanulságot hoz. Akkor a diákok olyan szorosan összekarolnak, hogy már nem lehet őket szépszerével szétválasztani. Az egész várost betöltő mosoly elnyeli a fenyegetőzést. Majd jön talán egy nap, amikor a tanulók gyorsuló előmenetelről tesznek tanúbizonyságot az emberi iskola fő tantárgyában: egymás megértésében. Az ismeretlen messiás pedig, aki kopott táskájával bandukol a Körúton, nem nézi, hogy akinek a homlokát megérinti, az zsidó, keresztény avagy muzulmán-e, csak azt nézi, hogy mi van a tekintetében.

 

Jeruzsálemi gondolatok

A zsidóság nép, amelynek nemzete Izrael államban él, nemzetiségi csoportjai pedig szerte a világon. A zsidó nemzet létezése kétezer éven át szünetelt, de a huszadik században a bibliai földön megújult. Maga a nép nem szünetelt. A cionizmus a nacionalizmusok korában logikus válasz volt. Ha mindenáron haza kell, ám legyünk nemzet, Izrael, száz országból érkező zsidók kicsi Amerikája. Ha mindenki nemzet akar lenni, és nemcsak kisebbség, akkor kétezer éves szétszóratás és kirekesztés után legyen nekünk is saját államunk, hogy megvédhessük magunkat. Ha itt nem állhatnak bennünket, akkor menjünk innen. Teremtsünk hazát a Szentírás hagyományával, hogy egyetlen zsidó se érezhesse magát kétes jogú, megtűrt jövevénynek. A cionisták megelégelték az asszimilánsok önáltatásait, és úgy remélték, hogy a siratófal tövében otthon lesznek. A cionisták a legmélyebb múltból vették az igazolást, hogy alkossanak egy utópiát. Az ember legelső kötelessége, hogy megvédelmezze a maga és az övéi életét. Az élet célja a túlélés, s mert ez egyáltalán nem könnyű, a zsidóknak az élet maga is teleologikus feladat. Nem tudsz humánus lelkiismeret-furdalást ébreszteni az antiszemitában, mondták. Hivatkozhatsz Jézusra, a demokráciára, nem használ. A gyűlölet olyan, mint a kő. Akár cionista egy zsidó, akár nem, éreznie kell, hogy Izrael állama vele is összefügg, őt is sajátos megvilágításba helyezi. Nem tudja elkerülni azt a gondolatot, hogy odamegy, ha itt elkezd égni a talpa alatt a föld. S ez egyszersmind lelkiismeret-furdalás okozója. Csak akkor? Miért csak akkor? A diaszpóra-zsidók sem Európában, sem Amerikában nem tudnak ettől a kérdéstől szabadulni.

 

*

 

Beszélhet akármilyen nyelven, éljen bárhol és bármilyen szokások szerint: a zsidónak valahogy nem sikerül tartósan elfelejtenie azt, hogy ő zsidó. A zsidók különállása akkor is megmarad, ha ugyanúgy és ugyanabban a kultúrában élnek, mint keresztény barátaik. A zsidó származás mindig drámaibb annál, hogysem csupán színezője legyen egy ember kulturális hátterének. Nem vagyok zsidó, csak zsidó származású, mondja egy zsidó – keresztény társaságban. Mint egy orosz származású francia vagy egy német származású magyar. Nem vagyok vallásos – folytatja –, nem beszélek sem héberül, se jiddisül, nem akarom megkülönböztetni magamat a többi embertől. A háta mögött zsidónak mondják. Ha másért nem, a tárgyi igazság és a nyelvi könnyebbség kedvéért. Nem várhatja, hogy a többiek alkalmazkodjanak a tévhitéhez önmagáról. Ha vállalja a zsidóságát, akkor inkább a különbözőségét vállalja, mint a közösségét a többi zsidóval. A kívülállást elveszíteni nem lehet. Ez a lényegünk. Akartunk sejtelemszerű otthonosságra lelni, és elfelejtettük tisztelni magunkban a kívülállót. A többiek a hátunk mögött összemosolyogtak. Ezt éreztük a tarkónkkal, de nem néztünk vissza. A közép-európai zsidóknak egymást követően túl sok állami-nemzeti közösséghez kellett vagy illett hozzátartozniuk. Minden közösség egészen akarta, és ha nem tudta lenyelni, akkor inkább kiköpte őket. Túlságosan erős karakter, öntudat, hagyomány és transzcendencia, hogysem teljesen beolvadhasson. Aki nem szeret különbözni, annak elég nagy teher, ha zsidónak született. Aki szeretne egyszerűen jó hazafi lenni, aki szereti gyakran hangsúlyozni az ő zsidó identitását, az jobban fogja magát érezni Izraelben. Azért az egyért legalábbis, mert zsidó, itt nem utálják. Másnak lenni nem szégyenletes és nem kellemetlen. Csak akkor az, ha úgy képzeljük, hogy minden rendes embernek tetőtől talpig hozzá kell tartoznia egy nemzeti közösséghez. A zsidók többsége is inkább alkalmazkodni kíván a többséghez. Ha viszont már nem bánom, hogy más vagyok, mint a többiek, akkor egy bajjal akár zsidó is lehetek. A zsidó, ha már egészen olyan, mint a környezete, ha mindent megtanult, ami a környező népek kultúrájából megtanulható, akkor is valahogy más marad. Elvi lehetetlenség a zsidók teljes asszimilációja valamely más nemzeti környezetben, még akkor is, ha a tényleges asszimilációjuk messzemenő vagy éppen látványos.

 

*

 

Ha elolvasod az Ószövetséget, megérted, hogy a legnagyobb érték a fennmaradás, a zsidóként való fennmaradás. A zsidó transzcendencia nem más, mint ennek a kényelmetlenségnek az elvállalása. A zsidóként való fennmaradás kötelessége egyértelmű a fokozott létezés igényével. Istennel terhelt létezés: ez a zsidók adománya és csapása. Innen a radikalizmus, amely átlendíti a zsidókat az adott valóság határain, és kiugrasztja őket a konszenzusból a saját közösségükön belül is. Zsidó az, aki nemcsak egyszerűen lenni akar, hanem az istentől rendelt kötelességének a teljesítéseképpen akar lenni. Ez a szenvedésteljes itt és most: ez az utópia. A törvény által megszentelt élet, amely bárhol lehetséges. Jöjjön el a te országod! Üljön le ehhez az asztalhoz az Úr követe! Lehet, hogy ez a gyerek a megszabadító. Ha az élet megszentelhető, akkor a földi élet nem siralomvölgy. Ha a megváltás állandó munka, akkor a létezés nem botrány. Meg kell tanulni a létezés istentől ihletett módját. A derekas élet végére elfáradunk, és akkor a halál már nem a mennyek aranykapuja, hanem az örökkévaló irgalmából a semmi és a sehol. Van, aki azt mondja, hogy mindenkit meglátogat és egy-egy pillanatra megszáll a Messiás. Van, aki azt mondja, hogy az a Messiás a szamáron sohasem jön el. Lehet, hogy vonaton jön, és senki sem várja a pályaudvaron.

 

*

 

Apám hagyományosan átadott engem a zsidó sorsomnak azáltal, hogy engem körülmetéltetett. A nemzőszerv körülmetélése a szív körülmetélését helyettesíti, az aktus neve szövetség. Az apa azt akarja, hogy a fia, akárcsak ő, istenre vonatkoztatott életet akarjon élni. Törvényeinket és személyes döntéseinket az istennel kötött szövetségünkből vezetjük le, nem a vérből és nem a földből, hanem a vallásból. Nem a terület, nem a nyelv és nem az állam teszi a zsidót, hanem egyes-egyedül: a frigytábla. Tízparancsolat és gólyaszárnyalás, ezt láttam, ha a reggelizőasztal mellől fölemeltem a tekintetemet.

 

*

 

A zsidók megtiltják maguknak isten képszerű ábrázolását, de maga a Szentírás is kép. Istennek végtelen számú megközelítése és ábrázolása lehetséges. Mindenki lefordítja a megközelíthetetlent a maga együgyű látomására. Lásd, ha neked így esik jobban: borjúnak, bikának, szarvasnak, sasnak vagy éppen ember formájú, örök életű mulató és civakodó kompániának. Nevezd isteninek az önfeláldozó fiatal prófétát vagy a családjától elvándorló ifjú herceget, aki hosszú élete során nagy bölcsességet szerzett. Mondd, hogy a sokat tapasztalt, furfangos tevehajcsár az ő leghitelesebb tolmácsa. De csak jobb híján mondd mindezeket, mert ha magadba nézel, akkor tudod, hogy istennek minden arca álarc csupán, fénycsillám az üvegcserépen. Az isteni végtelenséghez képest Mózes és Jézus, Buddha és Mohamed regényhősök csupán.

 

*

 

Őszintén tenném, ha áttérnék az összes létező vallásra, s világjáró metafizikai vándorként keresztül-kasul őgyelegnék az isten-piacon. De nincs időm körülményeskedni a papokkal, akik nem rosszabbak, de nem is beavatottabbak, mint mondjuk az egykori gimnáziumi tanáraim. Nem, egyáltalában nincsen szükségem lelki vezetőkre. Könyvekre van szükségem és barátokra. Én egyáltalában nem vagyok hívő. Hívő zsidó sem vagyok. A Tórát és a prófétákat nem hiszem, csak olvasom. Higgyem az Énekek éneké-t? A prédikátor töprengéseit? A fiamnak hiszek, amikor egyetlen rikkantással jelzi, hogy mi kell és mi nem kell neki. Tudom, hogy a papok zöme nem szenteskedő, vannak barátaim is köztük, de a velük folytatott beszélgetés még sohasem indított arra, hogy a teológiát elébe helyezzem a költészetnek, ennek a világi misztikának, amely cinikus is tud lenni. Jeruzsálemben bandukolva egyik vallás templomából a másikba, és szemügyre véve isten szolgáit különböző egyenruháikban, olyan pompásan éreztem magam, mintha körülöttem egy jelmezkölcsönző megelevenednék.

 

*

 

Jeruzsálemben az utcán vagy az autóbuszon gyakran elfogott egy vizuális otthonosság: mélyről jövően ismerősnek éreztem ezeket az arcokat. Tetszettek a gyerekek, ahogy az utcán táncoltak, vagy ahogy a zsinagógában lármáztak. Éreztem, hogy a gyerekekért van az egész. A zsidós gyerekkultusz, amit érzelmességnek is lehet tekinteni, igazolva van attól, hogy eszünkbe jutnak az elégetett gyerekek. Unokanővérem, amikor az unokáit dédelgeti, gázkamrába vitt kislányára is gondol. Itt nagyon fontosak a gyerekek, itt nincs divatban a házasságtörés. Férj és feleség együtt marad, itt valamivel jobban megbecsülik egymást a házastársak, mint más kultúrákban. Itt vannak normák, amelyek az életet szabályozzák, újra lettek költve, háromezer éves normákat folytatnak. Jeruzsálemben kóser kosztot ennem csak annyit jelent, hogy nem járok külön gonddal a tréfli után, hogy nem megyek el a Jaffa kapuhoz, a keresztény palesztin henteshez sertéskarajt venni. Izraelben egyszerűbb kóser kosztot ennem, és ráadásul még jó is. Ottlétünk során sokkal több növényt és sokkal kevesebb húst ettünk. A vallásos ünnepek népi ünnepekké lettek. Szidhatod azokat a csirkefogókat és hülyéket a televízióban, mert egy normális zsidó élvezetét leli abban, ha a nyelvét köszörülheti a hülyéken és a csirkefogókon, de egyvalamiben biztos lehetsz: zsidóként itt nem vagy védtelen. Tudom, hogy Jeruzsálem fájdalmasan hiányozni fog, ez a kékség és ez a fehérség, a dolgok éles körvonala. Az izraeli zsidók csináltak egy nemzetet, a modern élet intézményeivel, nagyszabású infrastruktúrával és építészettel, fenntartották és megvédték magukat. Eleven demokráciában élnek, amely nem változtatható át diktatúrává. Én magam diaszpóra-zsidó maradok, de a lényem egyik részét odahelyezem. Örülök, hogy vannak Izraelben unokatestvéreim. Szeretném, ha nekem is lenne Jeruzsálemben egy dolgozószobám, ahol magyarul írnék. Ottani ismerőseimet nem nyomasztja a közhazugság, sem a félelem a közhazugság megsértésétől. Nekik más bajaik vannak, éppen elég súlyosak, ők azoktól szomorúak.

 

*

 

Túl hamar bezártuk a szent fogalomkörét. Túlságosan leegyszerűsítettük a szentséget az élettechnikára. Nem kívánom ennyi aggályossággal kezelni az étkezés, a viselet és a mindennapi szokások ügyét. Azt eszem, ami van, ami ízlik. Közönséges európai ruhában járok, mint ma már a legtöbb ember a világon. Úgy tagolom az időmet, hogy ne kelljen a szakrálist és a profánt elkülönítenem benne. Az is szent idő, amikor írok, amikor a fiamat sétáltatom, vagy amikor a barátaimmal beszélgetek. Az is szent idő, amikor a feleségem örvendezéseiben, hogy mit tud már a fiunk, és hogy milyen pompás ez a meggy, kellő átéléssel részt veszek. Pontosan annyira szent, amennyire profán, és pontosan annyira profán, amennyire szent. Megszoktam, hogy zárójelbe tegyem a rendreutasítók észrevételeit. Mit szabad ennem és mit nem szabad? Sem az orvosra, sem a rabbira nem hallgatok. Öltözködésemben, hajviseletemben nem sok ügyet vetek a divatra vagy a vallási előírásokra. Szeretem a tweed- vagy a sötétszürke setlendzakót és a változatosság kedvéért a sötétszürke flanelszövet nadrágot. Az ing legyen fehér vagy világoskék. Nyakkendőt, pajeszt nem viselek. Valamennyi vallásnak az arra irányuló törekvését, hogy a híveiket bizonyos szokások és ünnepek megtartására kötelezzék, kultúrhistóriai tényállásnak tekintem. Tanácstalanul nézem a vallási államot, amely a létező zsidók társadalma helyett háromszázhatvan parancsra, a Tóra rabbinikusan értelmezett törvénygyűjteményére épül. Izraelben is és szerte a nagyvilágban sok zsidó van, aki nem hajlandó az életét a szövegértelmező teológusok ítélete alá rendelni, és arra sem hajlandó, hogy az állam és a vallás elkülönítéséről lemondjon. A polgári szabadság veszélyben van, ha a politika és a vallás ügyei összekeverednek. Minden közösségben – a zsidók között is – a félbolondok beszélnek a leghangosabban. Zsidók közösítenek ki más zsidókat a közösségből. Ha Izraelben a fundamentalizmus kerekedik felül, akkor nem sok közlekedés lesz az izraeli és a diaszpóra-zsidók között. Akkor mi támasztalanok leszünk, ők pedig elszigeteltek. A zsidóknak szüksége van Izraelre, Izraelnek szüksége van a zsidókra. A világzsidóság támogatása nélkül Izrael bizonytalanabb a Közel-Keleten. De én, a diaszpóra-zsidó is magam mögött tudom támaszul azt az országot, ahol befogadnak, ha odamegyek, méghozzá nem egyéni elbírálás alapján, nem kegyből, hanem mert ehhez jogom van, az állam alaptörvénye szerint.

 

*

 

A zsidóságnak is megvan a hajlama arra, hogy rázáruljon a szűkösebbre, a nemzetire, az izraeli állam belügyeire, a vallásos zsidóság különböző hitközségeinek, vallásosoknak és világiaknak a küzdelmére az állami szellem kialakításában, továbbá a Talmud számos helyének mai értelmezésére, s mindezek a kívülállók szemében inkább elhomályosodott értelmű antropológiai rigolyának tűnnek fel, nem pedig metafizikai horderejű dilemmáknak. A zsidók nem képesek laza derűvel elválasztani egymástól az életet és a vallást. Az ittlét a zsidó számára megszentelendő feladat, nem rossz ideiglenesség, hanem keret, amelyet be kell tölteni. A meg nem szentelt azonban gyanús. Ami nem szent, az tisztátalan. Vajon nem látszik-e szorongónak az olyan lélek, amelynek ennyi szabad–nem szabad megkötésre, előírásra, tilalomra és szőrszálhasogatásra van szüksége? A törvény népe hajlamos arra a gyengeségre, hogy kiszolgáltassa magát a törvénymagyarázóknak. Van gettófal, amelyet mások építenek a zsidók köré, és van gettófal, amelyet maguk a zsidók építenek önmaguk köré.

 

*

 

Mi az én zsidóságom, ha nem vallás, ha nem tradicionális közösség és ha nem visszatérés Izrael földjére? Találkoztam olyan emberekkel Izraelben, akik azt gondolják, hogy mi, akik itt maradtunk Közép-Európában, tulajdonképpen tévedünk. Szerintük fogyatékos önérzettel, öncsalásban élünk. Azzal, hogy ideragadtunk a hajdani táborok környékéhez, tulajdonképpen kiszolgáltatjuk, feladjuk magunkat. Én is megkérdezem magamtól: mi ez a makacsság bennem, hogy nem kívánok tartósan messze lakni attól a kapualjtól, ahol majdnem lelőttek? Talán az is számít, hogy néhány sarokkal odébb voltam később ifjú házas. Sehol sem keresek magamnak misztikus anyaöl-hazát. Azt, hogy köztem és a többiek között távolság van, nemhogy tragikusnak, de még elszomorítónak sem tartom. Még eddig bárhol voltam, mindenütt találtam magamnak alkalmas beszélgetőtársakat. Lehet, hogy a kihívásért, ami vagyok, egyszer még megbüntetnek. Ez majd akkor lesz. Most inkább írok, mint lövök. Szívesebben vagyok vad, mint vadász, de azért az irhámat olcsón nem adom. Lehet, hogy egy zsidó nézi úgy a dolgokat, ahogy én nézem őket. De mikor a borotválkozótükörbe nézek, eszembe sem jut, hogy most egy zsidót látok.

 

*

 

A zsidóság az én értelmezésemben a gondolkodás személyes szabadságának imperativusát jelenti. Egy zsidónak Közép-Európában az a dolga, hogy felnőtt legyen. Öreg és sokat támadott, túlélésben jártas népeknek kitüntetett esélye van a felnőttségre. Diaszpórában, szétszórtságban élni annyit jelent, hogy kis csoportokban, sőt egyedül is megállunk a lábunkon. Mindig úgy éreztem, hogy csapatban az ember félkész termék. A tipikus közösség: az óvoda. Az ember, aki olyan, amilyennek típusa szerint lennie kell, nekem egy kissé visszatetsző. Követni tudom többféle nacionalizmus észjárását, de nem osztom egyiket sem. Ember vagyok, minden szűkebb meghatározásom esetleges, tehát kérdéses. A zsidó lét hátrányait szellemi előnyünkre kell fordítanunk. A zsidók vágya, hogy közösségre leljenek, megindító, de nem teljesülhet. Izraelben elérték, hogy államként legyenek magányosak.

 

*

 

A zsidóknak az a legnagyobb erényük, ami egyszersmind a legnagyobb bűnük is a zsidóellenesek szemében: az, hogy valamivel szolidárisabbak, mint a többi nép. Ennek a szolidaritásnak, most, hogy nincs a küszöbön életveszély, egyre nagyobb távolságokat kell áthidalnia. Nő az idegenkedés az Izraelen belül élő és az azon kívül élő, a vallásos és a világi, a héja és a galamb, az elkülönülést és az együttélést hangoztató, a fundamentalista és a pluralista zsidók között. A pluralizmus nem idegen a zsidóktól. Kétségtelen, hogy a zsidók sokfélesége a legsokfélébb a többi nép között. Szinte minden nyelv, kultúra, társadalmi helyzet, testi jelleg és politikai törekvés megtalálja a képviselőit közöttük. Tény azonban az is, hogy a zsidóságnak éppúgy megvan a maga fundamentalizmusa, mint a többi népnek. Vallási és nacionalista fundamentalizmus, amely a sokféleséget hibának, az egyéni szabadságot pedig a közösség gyengeségének tekinti. A különböző nemzeti fundamentalizmusok igencsak hasonlítanak egymásra, jóllehet a saját nemzeti lényegük páratlanságát hangsúlyozzák. Ironikus, de így kell lennie: a nacionalista retorika a leginternacionálisabb szellemi termék.

 

*

 

A zsidó fundamentalizmus legerősebb érve a többi nép zsidóellenes fundamentalizmusa. Alighogy az európai keresztény, majd nacionalista fundamentalizmus elpusztította az európai zsidóság nagyobb részét, megjelent a közel-keleti, iszlám fundamentalizmus, amelynek gyújtópontja és közös nevezője az anticionizmus. Lehet-e pluralista választ adni a fundamentalista megtámadtatásra? Valószínű, hogy az iszlám fundamentalizmus tartós jelenség lesz, nem múlékony divat. Hódító világnézet, amely életegységet kínál, és radikális megtérést követel. A legkézenfekvőbb válasz: egyik makacssággal csak a másik makacsság tud megbirkózni. Minden csapást ellencsapással megtorolni. Meggyőzni őket arról, hogy fegyverrel nem sokra mennek. Ha te nem vagy kemény, ők lesznek azok. Csak azt tisztelik, aki vissza tud ütni. Ha az izraeliek nem tudnának visszaütni, ha ki lennének szolgáltatva ellenfeleik fegyvereinek, akkor azok ugyanazt mondanák, amit hajdan a németek mondtak: „Mi nem akarjuk megölni, a tengerbe kergetni a zsidókat, mi csak azt akarjuk, hogy menjenek innen el. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Mit bánjuk mi, hogy hova, menjenek Európába, bárhova, ahol befogadják őket!” Csakhogy egy arabnak és egy zsidónak más a helyzete. Arab ország húsz is van, zsidó ország csak egy. A palesztinok minden autonómiát megkaphatnak akár az izraeli jobboldaltól is, csak állami-katonai önrendelkezést nem, mindaddig, amíg az iszlám fundamentalizmus nemcsak a hatvanhetes határok visszaállítását akarja, hanem egyáltalán a „cionista képződmény” eltüntetését a Közel-Keletről. A megszállt területekből valóban nem következhet más, mint területi megszállottság a konfliktus mindkét oldalán. Vannak aktuálisan megoldhatatlan ellentétek. Két nacionalizmus ugyanazt a földet akarja. Lehet, hogy az arabok és a zsidók csak akkor fognak békésen egymás mellett élni, ha kölcsönösen elfáradnak? Lehet, hogy a zsidók előbb fáradnak el, mint az arabok? Egyik sem fog elfáradni. Még lesz sok halál, de egyik sem adja fel. Egyszer talán majd észreveszik, hogy már megszokták egymást az ellenségeskedésben.

 

*

 

Ki tudja megítélni, hogy melyik gyilkosság helyes, és melyik helytelen? Amikor a zsidó repülőgépek megtorló támadást hajtanak végre egy arab falu ellen, melyik asszony halála helyes és melyiké helytelen? Melyik fiatal férfit kellett okvetlenül megölni? Melyik kődobáló gyerekre kell lőni? Ha visszapörgethetnénk az időt, és a kiterített emberek közül bármelyikkel közelebbről megismerkedhetnénk, melyiknek a megölését helyeselné az, aki átsiklik a hír felett, és egykedvűen jóváhagyja a megtorló támadást? Megtorlásra általában szükség van, mondja az utca derék embere, nincs értelme az áldozatok kilétével sokat foglalkozni. Ők is lőnek, mi is lövünk, ez ilyen egyszerű. Korunk hőse: a felületes ember, aki csak annyi időt szentel a vad híreknek, amennyit azok a híradó műsoridejéből elfoglalnak. Az embereknek szükségük van az ostobaságok ismétlésével együtt járó gerjedelmekre. Szeretnének megijedni és dühbe jönni. Nem vagyok állam, megengedhetem magamnak, hogy pacifista és anarchista legyek. Nem lévén felelős politikus, az én mesterségemmel ez a két álláspont összefér.

 

*

 

Az izraeli zsidók sokat dolgoztak. Csináltak egy országot, ahol nincs nyomor, ahol éber demokrácia fékezi a nacionalista fundamentalizmusokat, ahol mindenki mondhatja azt, amit gondol, ahol a zsidók normális nép lettek. Látom, hogy kihúzták magukat a rokonaim és a hajdani ismerőseim. Látom, őhozzájuk képest milyen bizonytalanok azok a budapesti zsidók, akik titokban, nyugaton kiváltott vízummal osonnak ide látogatóba, és engem megkérnek, hogy otthon ne említsem a találkozásunkat. Az izraeliek elvállalják magukat akként, amik, és ezért üdítőbb az aurájuk. A magyarországi zsidók többsége nem vállalja el magát zsidónak, és van, aki belebetegszik a kisebbségi zsidó szerepébe. Aki a sorsának nem alanya, csak tárgya, az előbb-utóbb idegbajos lesz.

 

*

 

Ha van értelme a kiválasztott nép fogalmának, ez az: szolidáris nép. Annyira kiválasztott, amennyire szolidáris. A vágóhídon csak akkor van szolidaritás, ha a marhák nekimennek a mészárosoknak. Ha kitörnek a vágóhídról. Nem elég nem tennem másnak azt, ami nekem rossz. Tennem is kell néha a másiknak azt, ami nekem jó. Alkalomadtán meg kell mentenem. A személyes felelősség alól nem ment fel semmilyen rituális szabálykövetés, sem mint jógagyakorlat, sem mint szimbolikus cselekedetek füzére. Sokat emlegetik a zsidó családiasságot, amely, bár tud lenni fojtogató is, de jelenti azt is, hogy a zsidó szülő valamivel többet ad a gyerekének, mint amennyit adni szokás. Az is megtörténhet, hogy az áldozat útján nem lehet megállni és oda kell adni mindenünket a hozzánk közel állókért, azt is, amin kívül semmi egyebünk nincsen. Aki így cselekszik, az nem azt fontolgatta, hogy mit lehet tenni, hanem azt tette, amit kell. Ha az ember megteszi a dolgát, akkor jöhet az utolsó óra, emberünk ül a napon, derűsen és szárazon.

 

*

 

Sétálok Jeruzsálemben a Rehavián, Budáról, Berlinből ismerős villanegyed. Közép-európai, értelmiségi-polgári építészet, két-három emeletes társasvillák, terméskő fal, balkonok. Körül a kertben van fenyő és fűz is, de van pálma és narancs is. Ismerős minden, a harmincas-negyvenes évek tartósan jó minőségű ízlése. Az emberek itt újra megcsinálták azt, amit odahagytak. Itt lakik az unokanővérem a gyógyszerész férjével. Innen már nem viszik el őket táborokba. Ezt a kislányt már senki sem fogja letépni az anyja karjáról, merő jóságból, hogy az anyát ne tereljék a gyerekkel együtt a gázkamrába. Ezek a tanárok, orvosok, kereskedők és tisztviselők már nem fognak alázatosan bevonulni a haláltábor kapuján. Itt már van biztonságuk és természetességük. A negyvenes évek végén hatszázezer izraeli zsidó befogadott kilencszázezer zsidó menekültet, főként az arab országokból, akiknek egyszer csak menniük kellett. Az új állam polgárai, akik közül sokan sátorban laktak, úgy döntöttek, hogy a zsidó államnak csak akkor van létjoga, ha minden zsidót, aki oda akar menni, befogad. Másképpen nincs értelme nemzeti szolidaritásról beszélni.

 

*

 

Ha a zsidók elhagyják saját vallásuk parancsait és tilalmait, akkor hajlamosak arra, hogy keressenek maguknak egy új hitet, átfogó életstratégiát. Mi más lenne a vallás, mint a személy és a közösség átfogó életstratégiája? Elmondhatjuk, hogy a zsidók valláséhesek. Biztosak akarnak lenni abban, hogy amit csinálnak, az helyes. Kisebb arányban van meg bennük az erkölcsileg gyanúsban való eltanyázás realizmusa, mint a nem zsidó környezetben. Vagy alkudozunk az Örökkévalóval, vagy megtagadjuk. Ha viszont megtagadjuk, akkor legott fabrikálunk magunknak egy másik istenséget. Lemondtunk az isteni transzcendenciáról? Jöjjön akkor az emberi! Jöjjön akkor a tudományos! Új vallás, egy hitehagyó zsidó alapította: tudományos szocializmus. Elterjedt, ahogy valaha elterjedtek az eretnek zsidó igehirdetők eszméi is az emberré vált istenről. A vallástalan zsidók körében szociológiai és közgazdasági fogalmak vallásos rangra emelkedtek, teoretikus szövegek a kinyilatkoztatás érvényét kapták. Életfontosságúnak bírták tartani a világegyetem vagy az emberi tudat újfajta szerkezeti leírásait. Belegabalyodtak a haladásba, a türelmesen felvilágosítóba és a türelmetlen forradalmiba. Ha pedig éppen konzervativizmus járja, akkor radikálisabban konzervatívok a többieknél. A zsidók között sok a szigorú vagy szarkasztikus elme, akik erkölcsileg hibáztatják azokat, akik nem értenek egyet velük. Másrészről lázongó és makacs fajta; nonkonformisták, disszidensek, másképp gondolkodók, eretnekek, szabadgondolkodók, avantgardisták, elfajzottak, destruktív egységbontók, csábítók, kísértők úgy teremnek a zsidó társadalomban, mint eső után a gomba. Kútba dobhatod a prófétát, tűzbe vetheted, keresztre feszítheted, olyan makacs, olyan megátalkodott, hogy inkább meghal, de nem vonja vissza a szavát. Veszélyes tanokat hirdet, aláássa az állam szilárd alapjait. Az önmagukban hordozott paradoxon teszi a zsidókat olyan termékenyítővé és nyugtalanítóvá: egyidejűen képesek a törvény radikális igenlésére és tagadására. A zsidóknak szenvedélyes viszonya van a törvénnyel, akarják és ellenzik, rajonganak érte, és kijátsszák. Az egész életet a törvény hatalma alá akarják fogni, egyszersmind azonban szabadulni kívánnak minden tekintélytől. Azért olyan fontos a zsidónak a törvény, mert az nemcsak a viszonyok szabályozása, hanem az üdvösség kutatása is.

 

*

 

Elég anakronisztikus, elég kihívó dolog istennel magyarázni és igazolni a huszadik század végén, a hatodik évezredben polgári és nemzeti viszonyainkat. Az arabok is ezt teszik, ezért olyan zavaros a Közel-Kelet. Isten alighanem bolonddá teszi az embereket: mindenkinek mást súg.

 

Jeruzsálemi feszélyezettségre gondolunk Colorado Springsben

Jeruzsálemben írások és előadások címét átfutva, úgy rémlett, hogy a világkultúra leginkább abból a szempontból érdekes, hogy van-e valami köze a zsidósághoz. Van, aki még zsidóbb lesz egy izraeli látogatás után, van, aki kevésbé. Egy nacionalizmus annál elviselhetőbb, minél öregebb és önironikusabb. Ez a két jelző nem illik a mai izraeli nacionalizmusra. A fiatal nacionalizmusok meg vannak győződve róla, hogy „mi vagyunk a legjobbak”, amazok pedig, az ellenfelek nagyon rosszak. Melyik népet ne tudná megbolondítani az Úrnép eszméje? Az a néhány szöveg, eszme, hagyomány, amivel mi rendelkezünk, minden igazság forrása, az értékek summája. Előáll valami nacionalista-vallási fundamentalizmus, egy elszánt zsidó partikularizmus, amely rossz szemmel néz az európai zsidó univerzalizmusra. Gyakran észleltem sértődöttséget a keresztény és az iszlám kultúrával szemben általában, ami valami zsidó autizmust szül. Túlságosan gyakori a panasz, hogy a többiek hozzánk mindig rosszak voltak, és az önsajnálat, hogy bennünket mindig bántottak. Társaságban, vacsora mellett az idősebbek újra meg újra elmondják a maguk koncentrációstábor-történetét. A megismételt önsajnálattal együtt jár valami gőgös élvezet, ami a hallgatóknak nem annyira élvezetes. Különösen idegesítő, ha fiatal amerikai zsidók a holocaust vádjával más közösségek fölébe helyezik magukat, ha büszkélkednek más emberek szenvedéseivel, amiből ők, fiatal amerikai zsidók mit sem éltek meg.

 

*

 

A holocaust sok szörnyű hatása közül nem is a legkisebb az, hogy szakrális eseménnyé válik a patetikusan emlékező tudatban. Illetéktelen szóval említeni tilos. Hozzá fogható emberi szenvedés nincsen, és nem is gondolható el. Az egész zsidóság felmagasztosul általa, és ez a mások szenvedéséből merített erkölcsi előkelőség alkalmasint kamatozik is. A holocaust-retorika Izraelben hivatalos frazeológiává változott, az állami lét, a személyes odaérkezés és a bevándorlási politika legfőbb legitimációjává, olyannyira, hogy a West-bank annexióját is igazolni látszik sok zsidó szemében. Mindinkább sértő gondolat azt állítani, hogy a zsidó gyerekek elgázosítása nem igazolja a palesztin táborok bombázását Libanonban, amelyeknek gyerekek is áldozatul esnek. Egy üldözött kisebbség államot alapítva és többséggé válva elkezdi elnyomni a helyben talált vagy a szomszédos országokból idevándorolt arab lakosokat, akik ugyanazt a kései nacionalizmust fedezik fel és élik át, mint a zsidók. Szomszéd népek konfliktusát csak a retorikák növesztik élethalálharccá. Igaz, hogy meg tudják rontani békés civilek egymás mellett élését is.

 

*

 

Az izraeli zsidók államot akartak, olyanok akartak lenni, mint a többi nép. Felélesztették eléggé mesterségesen a héber nyelvet, és bezárták magukat abba. Átadták magukat a nacionalista ásatásoknak, bizonyítandó, hogy ők mindig itt voltak. Még az építészetük is nacionalista, valami fölényt hivatott igazolni. Lemondtak a kozmopolitizmusról, a területen kívüli gyökértelenségről, és ezzel elvesztettek valami értékeset. Az európai kultúrának aligha voltak szenvedélyesebb szeretői a zsidóknál. A különbözést el lehet veszteni, lehet a zsidó államnak is nacionalista, magába fordult kultúrája, amely ennyiben hasonlít a többi provinciális kultúrára.

 

*

 

Ha ez az új közösség önmagát leginkább a többiekkel való szembenállásban állítja, akkor a legerősebb összetartó kapocs a háború lesz. Nem a vallás, nem a kulturális tájékozódás, nem az emlékek, hanem az, hogy fegyveresen megvédik magukat. Ha a zsidók ilyen mértékben előtérbe helyezik a katonáskodást, akkor bizonyára jó katonák lesznek, tehát hódítani fognak. Csakhogy a hódítónak megárt a hódítása. A megszállt terület mindig megrontja a megszállókat. A megszállásból következik, hogy a nemzeti vallási közösség különleges érdekei fölébe kerülnek az emberi jogoknak és a humanista univerzalizmusnak. A nacionalizmus nem tud mást csinálni, ellenségeskedik a szomszédokkal, igazolja agresszióit a többiekkel szemben, a katonai erényeket a civil erények fölé helyezi, fölényes lesz más népekkel szemben, és a harcban látja a nemzet lényegét.

 

*

 

Különös szellemi örvényhatás: az ember másra sem bír már gondolni, mint a helyi-nemzeti ügyekre és sérelmekre. Minden őróluk szól a sajtóban és a könyvesboltokban. Ha a világ elutasítja az arab területeket elfoglaló Izraelt, akkor ők is elutasítják a világot. A beszélgetésekben eluralkodik a megbántott neheztelés. Hozzátartozik ehhez a beszűkülő tudatállapothoz a morális mindent-jobban-tudás, amely hajlamos vád alá helyezni a többieket. Egy tel-avivi társaságban régóta Izraelben élő magyar zsidók nyomban megkérdezik, hogy ha ellenzéki vagyok, miért nem vándorolok ki. A magyarok előbb a nácizmust, aztán a sztálinizmust is elfogadták, mondják. De hát a zsidó kommunistáknak is része volt a sztálinizmusban, jegyzem meg. Ezt nem illett volna mondanom. Még a keletnémetek sem akasztottak az ötvenes években, csak a magyarok, mondja vitapartnerem. Igen, Rákosiék. Őket az oroszok felhasználták, majd amikor a csúnya munkát már elvégezték, ejtették. A második világháború után a fiatalabb magyar zsidók egy része a maga internacionalista illúzióival naiv eszköze lett a sztálinizmusnak. Negyvenötben sok zsidó fiatalember állást vállalt a politikai rendőrségnél, s ezzel az események logikájára bízták magukat, amely továbbragadta őket. Előbb fasisztákat vertek, így hitték, aztán már mindenféle ellenséges elemet, zsidót is közöttük szép számmal. Erről a zsidóknak, akik a nyolcvanas években hangos oroszellenességükkel tüntettek, nem illett volna megfeledkezniük. Ha a zsidók kollektíven vállalják a szenvedés elviselésének érdemét, akkor kollektíven kell vállalniuk a szenvedésokozás ódiumát is.

 

*

 

Gettónak nevezem azt a szellemi falat, amely a zsidó és a keresztény társadalmat elválasztja egymástól. Nem érintkezni egymással, nem házasodni egymással, nem bízni meg egymásban, nem nyílni meg egymás előtt. Negyvenötre sok gondolkodó fiatal szemében összeomlott a nacionalizmus, amitől nem lett rokonszenvesebb az orosz és a román, az amerikai, az angol és a francia s mindezek között a zsidó nacionalizmus sem. Sokan azt gondolták, hogy a másik ember attól függetlenül tiszteletre méltó, hogy milyen állam polgára, milyen nép fia, hogy milyen a bőrszíne és milyen a vallása. Csúnya lenne megbántani valamilyen hovatartozása miatt. Ezt a humanista univerzalizmust tovább fűzve világos, hogy minden nacionalizmussal egy csomó előítélet jár együtt, többek között lenéző, barátságtalan, gyanakvó és ellenséges előítéletek ilyen vagy olyan kipécézett másik csoport iránt. Akkoriban a kezdetleges törzsi etnocentrizmus maradványának láttuk a nacionalizmust. Egyik ellenséges nemzet a másikról csak rosszat bír feltételezni, és erre azzal is ráfizet, hogy minden gondolatát és szellemi energiáját leköti ez a folyamatos sértődöttség. Amikor egy nép kultúrájában a nacionalizmus felülkerül, akkor ez a nép sok-sok csúnya dologra lesz hajlamos.

 

*

 

A fasizmus, amelynek annyi változata van, valójában csak szélsőséges nacionalizmus – teljhatalommal. Az állam ebben az esetben átalakul vádhatósággá. A fasizmusnak a zsidóölés nem az uralkodó megkülönböztető vonása. Lényegesebb eleme a nacionalista állam- és hadseregkultusz, az egypártrendszer, a vezéristenítés, a politikai rendőrség omnipotenciája és az intézményesített diszkrimináció. Az uralkodó politikai csapat kiszemel egy társadalmi csoportot a határokon belül, lehetőleg erős külkapcsolatokkal rendelkezőt, és azt demonizálja, majd kriminalizálja. Ellenségnek nyilvánítja és üldözi. A kisebbség megkülönböztetése összetapasztja a többséget. Kétségtelen azonban, hogy a zsidók mindenféle fasizmusban kiválóan megfelelnek a hivatalos ellenség szerepének. Külső kapcsolataik kétségessé teszik belső odaadásuk mértékét. Alighanem vonakodnak a helyi tekintélynek egészen alávetni magukat. Nem egészen hiszik a helyi hiedelmeket, nem teljesen osztoznak a helyi előítéletekben. Melyik fasiszta ne akarná tőkésíteni a maga javára ezt az idegen és romboló hatást, ha ráirányíthatja a könnyen kezelhető etnocentrikus gyűlöletet? Mihelyt a kezedben van a nép gyűlölködése, a kezedben van a nép. Amikor a nép leteszi a vezér lába elé a gyűlöletét, akkor a saját nyakára pórázt köt, és a végét a vezér kezébe adja. A vezér lehet egy mitugrász senki is, egy dagályos nyelvezetű demagóg, aki még koránt sincs fenn a hatalmon, de megvan benne az irányított és megszállott gyűlölködés adottsága. A zsidók tehát számos fasizmusnak jól jöttek. Az antiszemitizmus nélkül Hitler nem kaphatta volna így a kezébe a németeket. Ha nincsenek zsidók, vagy őket már nem lehet a hivatalos ellenség szerepére jelölni, akkor más csoport is megteszi, de a fasizmusoknak mindenképpen kell egy hivatalos belső ellenség. Az uralkodó pártot – élén a vezérrel – imádni kell, a befurakodó ellenséget, az ötödik hadoszlopot pedig gyűlölni kell. Még csak fasisztának sem kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen bárgyú manicheizmus eluralkodjon egy nép öntudatán.

 

*

 

A negyvenes évek második felében beköszöntött az új rendszer, és az osztályharc retorikája betöltötte a levegőt. Én kamaszfejjel inkább néző voltam, nem akartam részt venni benne. Talán azért sem, mert lehetetlen volt nem észrevennem, hogy ez a harc is ellenem folyik. Most egy másik nevem ellen. Most egy másik tulajdonságom – polgári mivoltom – ellen. Igyekeztem ebben az osztályharcban tárgyilagos maradni. Meg akartam érteni magam körül az embereket, akiket inkább tájékozatlannak és elbutítottnak találtam, mint eredendően rosszindulatúnak. Voltaképpen az is osztályharc volt, amit az előző rendszerben a gazdagok csináltak a szegényekkel. Megalázó szegénységben tartották és ridegen kihasználták őket. Most fordult a kerék, és elérkezett a volt szegények bosszúállásának az órája. Le akartam vedleni a kiváltságaimat, és így minden újabb megrövidítés vagy kellemetlenkedés egy fair biccentést váltott ki belőlem. Igen, tulajdonképpen logikus, hogy kizárnak az ő egyetemükről, mondtam, amikor kizártak. Azóta sem tudok nagy lármát csapni magamért.

 

*

 

A zsidóságból valahogy kiléptem. Inkább tágulni akartam, mint szűkülni. Nem akartam semmilyen rítusközösségbe belebújni. A zakatolásnak nevezett kommunista táncot ugyanúgy nem táncoltam, mint annak az eredetijét a cionistáknál. Cserkész sem voltam, iszonyodtam mindenféle cserkészkedéstől. Nem akartam alávetni magam mindenféle, számomra mesterkélt életszabálynak, hogy általuk a nagy többségtől megkülönböztessem és nagyon kevés emberrel összekössem magamat. Nem voltam hajlandó erkölcsi jelentőséget tulajdonítani annak a kérdésnek, hogy írok-e szombaton, vagy megeszem-e a sonkás zsemlét. A fasiszták a kósert ugyanúgy megölték, mint a tréflit. Sőt azzal, hogy olyan feltűnő, az ortodox zsidó megbénította magát, alkalmatlanná vált az illegalitásra, képtelen volt elrejtőzni, és ezzel még inkább kiszolgáltatta magát a genocídium gépezetének. Mindenki tudta, hogy az asszimilánsoknak több lehetőségük volt a megmaradásra, mert voltak keresztény barátaik. Minél konzervatívabb volt a zsidó közösség, mint például az én falumban, annál lehetetlenebb volt megmenteni egyes tagjait. Sok fiatal zsidó úgy érezte, hogy a szülők igazsága nem érvényes többé. Visszajöttek a fiatal zsidó férfiak a munkaszolgálatból, és már nem viseltek sem pajeszt, sem szakállt, de kaftánt és kalapot sem. Kibújtak a vallási egyenruhából. Azt mondták, hogy nem viselnek többé önkéntesen megkülönböztető jelvényeket.

 

*

 

Én a cselekedeteimmel hajlandó vagyok igazodni egy civil demokrácia szabályaihoz, de a szívem mélyén valamennyi állam retorikáját maszlagnak tekintem. Minden olyan retorikát, ami kötelező, amit számon kérnek, amihez alkalmazkodni illik. Nem volt semmi olyan irányzat, párt, amelybe kedvem lett volna belépni, még kevésbé beleolvadni. Egyiknek a beszéde sem tudott tartósan lekötni, noha mindegyikben sejtettem valami részigazságot. Aztán eluralkodott a marxizmus-leninizmus az országban, mondjuk úgy, Sztálin két könyve, A leninizmus kérdései és A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Intézményesült az ő tekintélyének a szigorú cenzúrája. Az a leghelyesebb, az az igazán helyes, amit ő mond. Lenin és Marx már vitathatóbbak. „Nincs nap, hogy valamit ne olvasnék Sztálintól”, mondta egy fiatal tanárom.

 

*

 

Ez a mondat helyes, az a másik helytelen. A többség kerüli, hogy valami helytelent mondjon. Inkább semmit sem mond. Veszélyes diktatúrákban az a legokosabb, ha az ember butának tetteti magát. A gyanúsított mindig alamuszi, nem tudja, nem hallott róla, nem emlékszik rá, nem, ezt ő még sosem gondolta, a gyanúsított semmiről sem gondol semmit. Az a legcsüggesztőbb ebben a szürkítő álcázásban, hogy egy idő múlva az ember csakugyan meglehetősen szürke lesz. Abból a tapasztalatból, amit addig szereztem, valamit el kell titkolnom. Annyiféle ideologikus cenzúra van: fasiszta és kommunista, vallási és nemzeti; a kollektív érzékenységek páratlan tehetséget mutatnak a sértődésben. Vigyáznod kell, hogy mit mondasz és hogy kinek mondod. A falnak is füle van, nem tudhatod, mi lakik a másikban. Amit nem mondasz ki, abból nem lesz baj. A fasizmus után jó lecke volt a kommunizmus. Az egyik nemzetet mond, a másik osztályt, de mindkettőben nagyon kell vigyázni arra, hogy mit mondunk, mert egy könnyelmű mondatból baj lehet.

 

*

 

Fiatalkoromban nem tetszett, ahogy az idősebbek a megtörténteket érzelmes mitológiává alakítják át, büszkélkedve szinte. A társalgás mindig az élvezkedő önsajnálathoz kanyarodott vissza. Ebben a makacs ismétlésben valami furcsa hedonizmust éreztem. Egyébként is, a rendszerváltozás után általános lelki szokássá válik a múltbeli sérelmek, elnyomások, frusztrációk hosszas előadása; alighanem így védekezik késleltetett reakcióval a lélek a megaláztatások emléke ellen. Minél többet szenvedtél, annál különb vagy. Annál szebb karrier vár rád. Olyan évek következtek, amelyekben egykori szenvedéseink érdemekké változtak. Ellenszenves volt, hogy a zsidókat úgy emlegették visszatekintően: az üldözöttek. Emberek egykori sérelmeik és veszteségeik hivalkodásszerű felsorolásával előnyökhöz jutottak. Megindító életrajzi példák a napszámos- vagy a városi proletárnyomorból megnyitották az utat fölfelé a társadalmi ranglétrán. Már kezdtem úgy érezni, hogy az előző rezsimben mindenki iszonyúan szenvedett – engem kivéve. Aztán így lett ez a sztálinizmus üldözötteivel is. Egy kis üldöztetés a kommunista rendszerekben Nyugaton vagy a nem hivatalos közvéleményben emelte az ember értékét, némelyeket meg éppenséggel szentté, orákulummá avatott. Mondhat akármekkora szamárságot az egykori rab, joga van hozzá, sokat szenvedett. A börtönévek aureolát vontak sok szamárfej köré. Váltások szertartása, a volt üldözöttek hatalmat szereznek, és elnémítanak más panaszokat. Vannak hivatalosan méltányolt panaszok, és vannak illetlen panaszok. A bosszú hangulatában a vesztes panasza csak bosszantó. A győztes visszaemlékező panasza viszont felmagasztaltatik. Politikai kérdés, hogy melyik szenvedéssel helyes együttérzőnek mutatkozni, és hogy milyen szenvedéseket kell részvét nélkül ignorálni.

 

*

 

A németek és a magyarok zömének semmi része nem volt a zsidóüldözésekben, kisemberek voltak, senki sem kérdezte őket, hogy mi történjen a zsidókkal. A nép nagy többsége ezen a közép- és kelet-európai térségen legtöbbnyire kész tények elé volt állítva. Utáltam a passzionátus felelősségre vonókat mint antiszemitákat, most szeressem őket, mert zsidók vagy kommunisták? Most egy másik egyoldalúság nevében mutogatnak ujjal a gunyoros ügyészek. Visszataszított a kollektív bűn fogalma, közösségek általános elítélése. Bűnös faj? Bűnös vallás? Bűnös nép? Bűnös osztály? Én személyeket láttam, nem kollektívumokat. Mindenesetre átkerültem a népidegen, bűnös faj kategóriájából az osztályidegen vagy még inkább az osztályellenség kategóriájába. Nem mondom, hogy cseberből vederbe, mert ezúttal nem akartak megölni.

 

*

 

Az elmúlt évtizedekben abban a tekintetben, hogy hozzám ki volt jó és ki volt rossz, nem jellemző, hogy az illető zsidó-e vagy sem. Azok között is, akik jók voltak, azok között is, akik rosszak voltak, ilyen is, olyan is akadt. Ha jobban meggondolom, leginkább talán éppen zsidó funkcionáriusok cenzúráztak ki a nyilvánosan létező kultúrából, ami elégségesen bizonyítja számomra a zsidó cinkosságról szóló hiedelmek eltúlzott mivoltát. Úgy rémlik, szálka voltam nemcsak a heves lelkű zsidó kommunista militánsok szemében, hanem ironikus módon a heves lelkű zsidó antikommunista militánsok szemében is. Nyomban hozzáteszem, hogy nemcsak a zsidókéban. Sok embernek nem tetszik, ha egy magánakvaló ember elhárítja magától az ideológiai érzelgősséget, vagyis nem fogadja el, hogy bizonyos embereket nagyon kell szeretni, másokat meg nagyon kell utálni. Az ilyen viselkedést az ötvenes években arisztokratizmusnak bélyegezték. Különféle kizáratásaim sorában ez volt az egyik visszatérő indok. Nem vagy közénk való, mondta egy kedves fiatal lány, akit gyengén fűtött külvárosi házacskájukban a párttagsága melengetett. Alighanem igazad van, mondtam. Erre aztán igazán megharagudott amiatt, hogy ettől a felismeréstől nem semmisülök meg. Minden nemzedékben sok a kereső lélek, a háború utáni keresők nem kis része a kommunista párttagkönyvecskét szorította a keblére. Most majd talán újraszületett keresztények vagy zsidók lesznek, vagy a nemzeti zászlónak fogadnak hűséget naponta, esetleg kötelező reggeli szertartással, mint nemsokára az amerikai iskolás gyerekek. Ha nem is sodorja magával, a hullám a makacson is átcsap, olyan vadul méghozzá, hogy kapkodhat a levegőért.

 

Deus semper maior

Minden embert isteninek gondolok, de egyiket sem gondolom istennek. Judaizmus és kereszténység őszinte párbeszéde nélkül egyik sem tud valóban személyes vallássá lenni, egyik sem képes annyira megújulni, hogy ne csak a hagyomány tisztessége szóljon mellette, hogy ne csak tanítás legyen, hanem eleven gondolkodási mód is. Nincsen katolikus egyetemesség a zsidó monoteista univerzalizmus nélkül. Viszont a judaizmus etnikai-nemzeti határok között maradva, a jézusi etikai továbbgondolás nélkül formalizmusra hajlik. Ha meg a kereszténységből vonom ki a zsidó alap komor nagyságát és realizmusát, akkor az, ami marad, könnyen lesz dogmatikus vagy kegyes. Közös a Szentírásunk háromnegyede. A maradék egynegyed, a keresztény Újszövetség szövege is zsidó szerzők munkája. A zsidók a kereszténységnek köszönhetik, hogy szent könyveik a világ legelterjedtebb szöveggyűjteményévé lettek. Hálásak lehetünk a kereszténységnek, hogy a tízparancsolatot elterjesztette a világban. Éppen ezért hétszer is meg kell fontolnunk: ne tegyük-e magunkévá a hegyi beszédet is?

 

*

 

Jézus sorsa a zsidó sors személyes ábrázolása. A bibliai zsidóság istennel fogadott különleges szövetséget. Az evangéliumi Jézus többféleképpen utal a maga különleges szövetségére az Atyával. A názáreti Józsua egyik mondatával alázatra biztat, majd a következőben azt állítja, hogy az Atya házából jött ki. Lehet, hogy csak annyit akart mondani: Isten gyermekei vagyunk mindahányan. Minden bizonnyal megkísértette az a gondolat is, hogy csak ő, egyedül csak ő. Népnek sem, embernek sem lesz könnyű élete, ha úgy érzi, és ezt nem is titkolja, hogy közelebb áll az Atyához, mint mások. A többiek közül a jámborabbak elfogadják ezt, a büszkébbek nem, ők legföljebb az isteni ihlet oligarchiáját hajlandóak tudomásul venni. Jézus idejében ezrével feszítették keresztre a büszke zsidó fiatalembereket, akik prófétának gondolták magukat, és azt állították, hogy jobban tudják a többieknél, sőt egyedül ők tudják helyesen, hogy mit akar az Örökkévaló. Zsidó szokás majdnem mindent jobban tudni a többieknél. E világi tehetetlenségében mi egyebet tehet a próféta, mint hogy valami magasabb, a legeslegmagasabb nevében feddi, dorgálja, fenyegeti és vigasztalja a többieket.

 

*

 

A kereszténységet egy radikális kisebbség csinálta meg: a Római Birodalomban szerteszét élő zsidó disszidensek. Jézus valódi disszidens; közli, hogy isten mindenkié. Túlnéz saját közössége szellemi határain. Nézi a rómaiakat: ők a testünket hódítják meg, mi a lelküket. Szellemileg állunk ellen a birodalomnak. Látván a fegyveres partizánharc reménytelenségét, megjelent az erőszakmentes szellemi ellenállás stratégiája. Ha kis népet tart megszállva a birodalmi túlerő, akkor ezek reális politikai-stratégiai alternatívák. Hogyan szabadíthatnánk fel magunkat? Jézus erkölcsi gerilla volt, cenzúrasértő: azért ítélték halálra, amit mondott. A zsidó vádlottat római bíró ítélte el, amellyel együttműködött a zsidó papi rendőrség. A nép inkább a partizánvezér Barabás életét kívánta megmenteni, aki úgy volt lator, ahogy századunk sok partizánja, akit a másik oldal mindig terroristaként emleget. Jézus kora is vad idő volt, mint az idők általában; ezerszám pusztították a zsidók földjén a zsidó tanítókat. A híradások szerint a Mester mágikus szenvedélyességgel, nyilvánosan gondolkodott. Lemondott a kardról, vállalta a keresztet, kereszthalála azonban nem a rezignáció képe. Az áldozatnak néhány száz év alatt sikerül meghódítania a Római Birodalmat.

 

*

 

Miért nem tudta megnyerni a teljes erőszakmentesség ideája Jézus zsidó honfitársait? Nem válasz, hogy a történelmi valóságban a későbbi keresztényeket sem nyerte meg. A jézusi szellem valóban idegen mindenfajta területi-etnikai idegengyűlölettől, zsidótól és kereszténytől egyaránt, radikálisan nemzetfölötti és planetáris szellem. A keresztény egyházak azonban nem létezhetnének, ha nem áldották volna meg a fegyvereket, ha nem kötöttek volna reálpolitikai egyezségeket minden idők erőszakos hatalmaival. A történeti kereszténység nem volt kevésbé realista, mint a rabbinikus judaizmus. Ami pedig a vallási erőszakot illeti, a keresztes hadjáratokat, az eretneküldözéseket, a vallásháborúkat és az inkvizíciót nem a zsidó rabbik kezdeményezték.

 

*

 

Ha az élet szent, akkor az életet, a családot, a várost meg kell védeni, mondták a zsidók. A zsidó, ha kell, nem rossz katona. A Római Birodalomban keresettek voltak a zsidó legionáriusok. Az is tény, hogy a zsidókat átlagon felül izgatja eszme és valóság viszonya. Nehezen bírják elviselni, ha a gondolkodás és a gyakorlat ellentmond egymásnak. Nem szívesen vallanának olyan tanokat, amelyeket biztosan nem fognak gyakorolni. A pragmatikus és szenteskedő képmutatás nem jellegzetesen zsidó tulajdonság. Jézus híveinek az egykori fegyveres gerillák bizonyára azt mondták: nem szabad megengedni egy másik népnek, hogy megszállja az otthonunkat, és parancsoljon nekünk. Lehet, hogy most túlerőben vannak, lehet, hogy a fegyveres harc most oktalanság volna a birodalom ellen, de ha van a győzelemre esély, miért ne harcoljunk? Miért ne szabaduljunk meg egy csapásra attól, ami ránk nehezedik? Elég volt a kiszolgáltatottságból! Elég volt a keresztre feszítésekből! Elég volt a rómaiakkal együttműködő zsidó előkelők hatalmából! Ilyeneket mondhattak Jézusnak az ő kortársai, harcos fiatal zsidók. És amit ők mondhattak, ahhoz hasonló gondolatokat mindig is mondtak és mindig is fognak mondani a fiatal, harcos férfiak. Azt mondják, hogy van arányos önvédelem. Azt mondhatták: ha egy nép meg akar szabadulni a megszállóitól, akik semmiképpen sem hajlandók önszántukból elmenni, akkor jogos a megszállókkal szemben a fegyveres erőszak.

 

*

 

Ne legyen sem anyám, sem apám, se feleségem, se gyerekem? Csak lelki szövetségem legyen tizenkét másik férfival, akik maguk is otthagyták a családjukat? Heréljem ki magam a mennyek országáért? És akkor hogyan lesznek gyerekeim? Ne fogantassék mámorban az ember? Milyen tanítás ez? Hogy tartsam én ezt meg? Világvégeváró javaslat. De hát a zsidónak a családi folytonosság a legnagyobb érték! Kinek nem az? Kereszténynek, mohamedánnak nem az? Sok zsidó úgy érezte, hogy a keresztények egy olyan embert istenítenek, akit nem szeretnének követni. Népi, közösségi vallás nem tekintheti a legszentebbnek, tehát mindenek felett való értéknek a szenvedést, a szolgáló vértanúságot. A régi zsidók ebben valami nem igazán meggondolt, fiatalos gesztust érezhettek, amiből képmutatás származhatik. Nekik olyan vallás kellett, amely a családapának ad útmutatást. Nem a bátorság hiányzott a zsidókból, tudtak ők vértanúhalált halni. De ha már ez a buta vég elkerülhetetlen, akkor inkább a Masszada-erődben áldozták fel az életüket fegyverrel a kézben a hitükért, a többiekért vagy csak a halál méltóságáért. Isten azonban a zsidót, Ábrahám sarját családi fennmaradásra ítélte, munkára és szeretetre, ünnepre és meditációra.

 

*

 

A zsidók zöme azt sem bírta elfogadni, hogy a messiás csakugyan megjelent, és éppen ennek a fiatalembernek a képében. Szelídséget hirdet, és lám, felborogatja a galambárusok meg a pénzváltók asztalait. A poklok kínjaival fenyegeti a makacsokat, akik nem követik őt, és nem fogadják el az ő tanításait? Ez ismerős, hiszen a próféták mind indulatos, önhitt, a maguk igazától elvarázsolt és mások igazát lekicsinyelő emberek voltak, költők, akinek az írástudók mindig is az útjában vannak. De miért lennének a próféták istenek? Hogy egy bizonyos anyaszülte ember isten volna: ez amolyan pogány mesének látszhatott, közel-keleti népi misztikának. Isten az Isten, ember pedig ember, a kettő nem lehet egy. A zsidó szkepszis az isteni és az emberi között a párbeszédnél testibb kapcsolatot nem tudott és nem is kívánt elképzelni. Szemérmesebb volt annál. A többi nép isteneitől eltérően a Tóra istene nem hált földi nőkkel. A zsidóknak csak álmessiásai voltak, megannyi imposztor. A rabbik éles szemében mindenki nagyon kétes, aki azt állítja magáról, vagy akiről mások azt állítják, hogy ő a messiás. A személyes megváltó ígéretének úgy látszik, nem szabad beteljesülnie.

 

*

 

Minél szigorúbban üldözték őket, annál konokabbul ragaszkodtak a zsidók az Egyetlen Isten gondolatához, akit emberi vagy állati alakban ábrázolni: bálványimádás. Hogy isten teherbe ejt egy földi nőt, fölveszi saját fiának alakját, majd a fiú halála által visszaszáll önmagához? A zsidók szemében ez görögös-népszerű történet, pogány mese lehetett. Ők úgy gondolták, hogy Istent az emberi képzelet elvileg nem tudja megragadni. Isten mindig több, mindig nagyobb, mindig más. Isten annak a tényállásnak a hitszerű föltevése, hogy a világban működik egy, a miénket megfoghatatlanul túlhaladó értelem, hogy a tudhatóról a mai tudásunk egy kis szikra csak. Ne húzd le Istent a magad képére. Az ember végzetesen hozzá van ragadva az ember képéhez, mert rövid a képzelete. Nagyon nehéz munka Istent a kényelmesen-érzelmesen emberitől megszabadítani.

 

*

 

Az ember alakú közvetítők történetét regényként olvasva szembeötlő, hogy milyen gyarlóak, hiúak, könnyen felbosszankodóak, méghozzá akkor a leginkább, amikor emberfölöttinek, más világból érkezettnek állítják magukat, amikor különleges összeköttetéseikre hivatkoznak, a többiek pedig jelét adják a kételkedésüknek. Nem volt életemnek olyan korszaka, amikor ne olvastam volna a Bibliát. Úgy olvasom az egészet, mint egy népi és metafizikai realizmussal megírt nagy regényt. Jézus fenyegetését, hogy lesz majd fogaknak csikorgatása, ha nem hisznek neki, ugyanoda sorolom, mint az egész könyv erkölcsi kétértelműségeit, Ádám árulkodását és Mózes őrjöngéseit. Ettől jó a regény. Mózes figurája nem feszélyez, nagyon is emberi. Közülünk ő látta a legmerészebb álmot rólunk, és az egyistenhit népévé tett bennünket. Az viszont sosem volt kétséges, hogy Mózes közülünk, emberek közül való. Mózes istene nemcsak rejtőzőn, kínaian lakik benne az öregemberben, a kőben, a virágban, hanem állandó társunk az életben. Az álmodók, a próféták meghallják a hangját a lelkiismeretükben. Ez a megnevezhetetlen jön, fenyeget, ígér, csillapít, személy szerint tőlem akar valamit.

 

*

 

Magáról a megnevezhetetlen nem sokat árul el: vagyok, aki vagyok. A zsidó módon felfogott istennek ez a legfőbb tulajdonsága, az identitás axiómája. Isten nyomában az ember is, a nép is legyen az, aki. Erre utal Jézus javaslata: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok. Radikális tanács. A zsidók nem félték, nem istenítették embertársaikat, a császár szobra előtt sem hajoltak meg. Isten egy zsidó szemében sokkal titokzatosabb végtelen, hogysem egy ember véges életrajza többet mondjon róla, mint egy tükörcserép a napról. Tisztaságérzéküket sérti az emberi és az isteni határának az ellágyítása.

 

*

 

A legnagyobb szentek és bölcsek megvilágosodása elfogadható. A megvilágosultakat az isteneszme hiteles kutatóinak és tanítóinak tartom. Ez a buddhista gondolat kezdettől szeretetre méltó volt a számomra. Jézus bölcs mártír, mint rabbi Akiba, megvilágosodott, mint Jeremiás vagy Franz Kafka. A társaságban Konfuciusznak és Lao Ce-nak, Zarathustrának és Mohamednek egyaránt jogos helye van. Hajlamos vagyok minden bölcs embert elfogadni prófétának. Nem erőlködöm, hogy emberfeletti lényeknek láthassam őket. A tudó és a tudatlan között emberi rangsor van. A prófétának semmilyen más igazolása nincsen azonkívül, amit mond. Olyan, mint egy író. Ha rosszul beszél, elfelejtik. A hamis próféták rossz írók. Misztikus rálátással elfogadható a bűnös is, a hülye is az isteni értelem hordozójának. Az igazi tudó nem a tan beavatottja, hanem a megkérdőjelezője. Némi teológiai pluralizmussal elkerülhető lett volna a világi és a spirituális irodalom elválása. Így történt, végzetesen elszakadtak egymástól, inkább talán a spirituális, mint a világi irodalom kárára. Abból azonban, hogy a történelem megmásíthatatlan, nem következik föltétlen tiszteletreméltósága. Hogy az isteni szféra a teológusok birtoka volna, azt a költők, mint professzionális misztikusok, sohasem vették komolyan. Egy gyerek is részesülhet olyan ihletésben, amely egy másik dimenzióból érkezik. Rejtelmes érintkezéseink lehetnek bennünket meghaladó intelligenciákkal, áldassék a neve annak, akitől az inspirációk jönnek.

 

*

 

Isten létének a hipotézisét a tudományos racionalizmus nem tudja meggyöngíteni. A názáreti Jézus isteni mivoltának, szeplőtlen fogantatásának és testben való feltámadásának dogmája jóval nagyobb próba elé állítja kétkedő értelmünket. Itt valóban szükség van a hit vakugrására. Az örökkévalóban az eszemmel is tudok hinni. Tudok hinni egy általam föl nem érhető és a világban ható értelemben. Tudok az én teljes öntudatommal hinni a világ engem abszolút értelemben meghaladó öntudatában. Jézus istenségében még ha akarnék is, csak öntudatom erőltetésével tudnék hinni. Minél udvariasabb a krisztológia a modern ember szelleméhez, tehát minél perszonalistább, minél közelebb hozzák Krisztust a hívőhöz, minél inkább testvérünknek és nem királyunknak ábrázolja, annál meggyőzőbb és szeretetre méltóbb az etikája, viszont annál inkább zárójelbe teendő és értelmünknek egy külön szférájával szemlélendő Jézus teológiai státusa.

 

*

 

Tény, hogy a zsidó monoteizmusnak – némi módosítás árán – az emberré vált isten képe győzelmes utat biztosított. Kisebbségi és zsidó szokás nem elfogadni a tömegsikert az igazság legfőbb mércéjének. Paradox igazság, hogy ugyanaz, ami a zsidó isten útját megkönnyítette a többistenhivő rómaiakhoz, vagyis a Fiú története, az nehezíti meg a spirituális gondolkodás útját a mai keresztény kultúrában, megkönnyítve a szekularizáció terjedését. Ha Jézus zsidó biográfusai nem tettek volna túl nagy engedményt az ember-isten-császárok korában a Római Birodalom népi politeizmusának, akkor az újkori kultúra nem a spirituális világképtől elkülönülve építette volna ki a világi tudást és értékrendet, akkor nemcsak a judaizmus és a kereszténység, de az iszlám és a kereszténység között sem lenne süket inkommunikáció. Nincsen internacionális és nagy hatású szellemi tekintély. A hatalmak kevéssé feszélyezik magukat a szellemi értékektől. Az egyházak és a vallási hangadók nem törekszenek spirituális dialógusra, előtérbe helyezik az ortodoxiáikat, és többre tartják a korlátaikat a transzcendens tartalmaiknál.

 

*

 

Azt hiszem, a legkevésbé az az elgondolás vonz, hogy Jézus megváltó volt, és hogy az ő kereszthalála által én magam is meg lehetnék váltva. Nem szeretnék megváltva lenni. Nincsen szükségem megváltóra. A zsidók emlegetik, hogy majd egyszer jön a Messiás. Én inkább azt hiszem, hogy már sokan voltak itt, csak mi nem vettük észre őket. Az emberek azzal váltják meg magukat, hogy a dolgukat elvégzik, és szeretik azt, akit szeretniök megadatik. Ki oldozhatna föl engem bűneim súlya alól? Ezt a hátizsákot – amíg élek – cipelnem kell. Papi kéz sem veheti le a hátamról. Menny és pokol egy és ugyanaz; most és örök idő egy és ugyanaz; ezek számomra zsidó ideák. Nézhetem örökké, hogy mit tettem. Álljon az ember szemtől szemben a maga istenével. Eltakarhatja az arcát az ő fényessége elől, de nem bújhat más ember háta mögé. Az emberi tér a mi életidőnk: egy igen hosszú színpadi este. Hogy ki mivel tölti meg a maga idejét, hogy ki mit játszik a színpadon, ez a mi szabadságunk, ez a mi drámánk. Ingyen nem kapsz itt semmit sem, itt minden döntésnek ára van. Minden választással egyértelmű a nem választott variánsok elutasítása. Minden életszárnyalás egy-egy zuhanás a halál felé. Igen, a mi életidőnk tere nyomorult börtöncella csak. Nincs vigasz.

 

*

 

A zsidók számára a tanulás és az imádkozás hasonló értelmű műveletek. Felfogható a tanulás úgy is, mint az idő kinyitása, felülkerekedés a halálon. Éljünk, de nem mindenáron. Inkább halj meg, de ne legyél áruló, mondta fáradt, öreg, hajlott hátú hittantanárom, akinek sok lánya és nagyon kicsi keresete volt. Egy aránylag zártkörű különállás fenntartása mindenképpen kihívó. Minél nehezebb volt a sorsuk, annál horgasabban kapaszkodtak a zsidók az ő életmegszentelő istenképükbe. Belekapaszkodtak a kiválasztottság eszméjébe. Meggyökeresedett bennük az a gondolat, hogy a zsidóknak különös feladataik vannak a népek között. A szerződés feltételeit legalábbis nekünk, embereknek teljesítenünk kell. Egyoldalúan előlegezve a bizalmat. Isten és az ember szövetsége a Törvény, az Írás, amely több az embernél, de kevesebb az örökkévalónál. Isten szerződésteljesítését a haláltáborban kétségbe vonták a rabbik. Volt, aki azt mondta: ezt sem tennie, sem megengednie nem lett volna szabad. Isten elárult bennünket. Egy igen jámbor ember azt mondta: Isten nemcsak egy emberöltőre szövetségesünk. Hogy ő megszegi-e vagy hogy miképpen értelmezi a szavát, az az ő dolga. Isten mulasztása nem igazolja a miénket. Valóban nem, mondta egy fiatal rabbi: előrelátóbbnak és bátrabbnak kellett volna lennünk. Nem elég a szent könyvek fölött hajlongani. A nagy tudású, szent emberek nem tudtak mit mondani a többi zsidónak miheztartás végett. A bölcsek nem voltak elég bölcsek.

 

*

 

Ezzel az egyoldalú és axiomatikus ragaszkodással a szerződés eszméjéhez, bizonyos nézőszögből jól jártunk. Az egyoldalú hűség nem rossz önfenntartási stratégia. Dolgos élet párosul hozzá és a tehetségek karbantartása. Más nézőszögből rossz stratégia: mert bármiben adták jelét a zsidók a beavatottságuknak, a pénzügyektől a zenélésig, a többiek annál inkább gyanakodtak rájuk. Megfizettünk azért, hogy nem szabad elhagynunk magunkat. Dolgoztunk, tanultunk, sikereket értünk el, de tény, hogy ezzel nem tudtuk megszerettetni magunkat a keresztények Európájában. Kíváncsiság, gyanú, irigység, nemi vonzódás, felülkerekedési és leigázási vágy. Ki tudja, mi minden színezi az ősi és örök új zsidóellenességet, amely a zsidó érdemektől és teljesítményektől egyáltalán nem enyhül?

 

*

 

Kezdettől meggyőző volt számomra az a gondolat, hogy a keresztény antiszemitizmushoz hozzájárult a keresztények bizonytalansága Jézussal kapcsolatban. Istenként kell imádniuk a názáreti Jézust, a zsidók királyát? Mit kezdjen a jámbor keresztény azzal a tényállással, hogy Jézus, a tanítványok, az apostolok, az első keresztények mind zsidók voltak, nem kevésbé, mint a szanhedrin, nem kevésbé, mint az elbeszélésben szereplő gúnyolók a keresztfa körül? Legegyszerűbb volt erről a tényről olyannyira megfeledkezni, hogy Jézus kereszténnyé legyen, a zsidókra pedig éppenséggel a szövetség helyett a fordított szerep, a negatív kiválasztottság súlyosodjon évezredeken át: a minden húsvétkor fölemlegetett istengyilkosság vádja. Ahhoz, hogy bennünket – a nürnbergi törvények szerint: nem árja fajúakat – ölni lehessen, kellett az istengyilkosság háttéraurája.

 

*

 

Nem vagyok konvertita alkat: se katolikusnak, se kommunistának nem tértem át, mikor egyik az életet, a másik a sikert biztosította volna. Magamban is érzem a zsidók terhére rótt makacsságot, nem föladni a különállást. Amikor már semmid sincs, akkor sem. Csíkos ruhában sem. Sejtem, hogy a koncentrációs táborok foglyait az őrök pusztán a nézésükért is meg-megölték.

 

Magyar-zsidó számvetés, 1989

Van itt körülbelül százezer zsidó – nem igazán közösség, nem igazán nemzetiség, nem igazán etnikum. Lehetne állítani, hogy a magyar nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne állítani, hogy a zsidó nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne azt is mondani, hogy magyar zsidók, ahogyan azt is lehetne mondani, hogy zsidó magyarok. Ezek az elbizonytalanítások azt célozzák, hogy a szó megfeleljen a tárgyának, és hogy ne maradjon ki a jelentésköréből senki, akinek köze van a zsidósághoz, akinek van zsidó érzékenysége, öntudata, aki szenved attól a történelmi gyilkosságsorozattól, amely a zsidók számát és befolyását volt hivatott csökkenteni, aki ha mégoly szigorúan alá is rendelné magát univerzális elveknek, de a másik zsidóval szemben nem tud elfogulatlan lenni, aki elsápad és a falnak támaszkodik, amikor az újságban azt olvassa, hogy háború kezdődött Izrael és arab szomszédai között, aki dühös, ha egy zsidó rosszat cselekszik, ahogy az ember rokonságon belül tud igazán haragudni. Van itt tehát közel százezer zsidó vagy talán több is, ha idesorolom azt is, akiben működik egy fél, egy negyed, egy nyolcad zsidó érzékenység, aki megrezzen a zsidó szóra, akinek a jó közérzetéhez hozzátartozna, hogy ezt a minőségét is nyugodtan viselhesse, miként az anyaságát vagy az apaságát, aki szívesen dolgozna azért, hogy békében élhessen önmagával és az embertársaival.

 

*

 

De ha már szóba került a nyugalom, én azt leginkább Magyarországon, vidéki kertes házakban szoktam megtalálni, ahol a szemem olyasmit lát, amivel kezdettől fogva összeszokott. Budapesttel is így vagyok, ha este kedvem van gyalog hazasétálni valahonnan. Ezen a tájon kezdtem nézni a nőket, főként olyanokba voltam szerelmes, akik itt laknak. Itt tanultam meg, hogy mi az élet rendje hét közben és hét végén. Közben megtanultam a népvándorlást és a honfoglalást, a tatárjárást és a törökdúlást, azután a folyamatos kínlódást a németekkel, majd meg már 1849-től kezdve mindinkább az oroszokkal is. Ahogy illik, büszke vagyok a világban szétszéledt magyar tehetségekre, a jobbára magyar zsidó Nobel-díjasokra az Olasz fasori evangélikus gimnáziumból, a majd kétezer amerikai egyetemi tanárra, akiknek java részét az ötvenhatos emigráció adta. Mellesleg otthon érzem magam ennek az ötvenhatos generációnak a körében, azokéban, akik ötvenhat táján voltak fiatalok. Közel érzem magamhoz Késmárkot és Brassót, apám Késmárkon járt kereskedelmi iskolába, nagybátyám pedig a brassói Korona Szálló igazgatója volt. A távoli légi járaton, ahogy egy magyar útitársam akad, végigbeszélem vele az utat, ha nem is végig, de mindenesetre sokkal többet beszélgetek vele, mint más utassal tenném. Kíváncsibb vagyok életének kisebb-nagyobb mozzanataira, van, ami összeköt vele, lehet vele arról az országról beszélni, ahol élni szoktam, ahol az embertársaimmal az anyanyelvemen közlekedhetem, ahol megtanultam az ételek ízét és a kertek szagát, ahol az érzékeim birtokukba vették a világot. És mivelhogy zsidó létemre hagyományosan szóban élő és a szóbeli kinyilatkoztatásra figyelő nép fia vagyok, hogyan is ne töltene el érzéki élvezettel ez a nyelv, a magyar, amelyen az öntudatom testet ölt? Hogyan is lehetnék közömbös a nyelv iránt, amely a lelkem teste, és mindazok iránt, akikkel ezen a nyelven otthonosan beszélhetek? Fia lévén a zsidó népnek, polgára vagyok a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak, zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.

 

*

 

Kettős baleset, hogy zsidónak és magyarnak születtem. Két, tanulságosan balszerencsés nép. Kétségtelen, hogy például egy fehér angolszász protestáns léte kevésbé kérdéses, mint egy magyaré, egy zsidóé vagy akár éppen egy magyar zsidóé. Oka van rá, hogy biztonságosabban mosolyogjon. Balsors, akit régen tép, így jellemzi népét a költő abban a versben, amelyet egy egész nemzet megilletődötten énekel ünnepeken, és amelyet az elmúlt másfél század történelme a magyarság kultikus énekévé tett. Egymás után háromszor is elénekeltük a Himnuszt a Madách téren, ötvenhat decemberében, hogy a lóról kardlapozni és a talajszintről gumibotozni készülő rendőrök ismét vigyázzállásba legyenek kénytelenek merevedni, mert a Himnusz közben nem illik mozogni, s így mikor harmadszor is összekötöttük magunkat ezzel az emlékeztetővel, ők nem ütöttek, mi pedig szétoszlottunk. Nem nagy győzelem, elismerem, de az is valami, hogy nem bántottuk egymást. Nos, a zsidók is el tudnák mondani ezt magukról: balsors, akit régen tép. Ezt a két népet tépi, tépdesi. Mind a kettő nagyon is tudatában van ennek, hajlamosak rá, hogy meggyászolják magukat, számon tartják és nem akarják elfelejteni a sérelmeiket, a veszteségeiket.

 

*

 

Két tizennégy-tizenötmilliós nép. Mindkét népnek nagy a diaszpórája. Mindkettőnek hosszú ideig kétségessé volt téve vagy éppen szünetelt az állami léte. Mindkettő fenyegetve érezhette és érezte a maga nemzeti-népi-közösségi létét. Mindkettőből sokan vándoroltak ki a század elején Amerikába. A világzsidóság egyharmada, a magyar zsidóság kétharmada erőszakos halál áldozata lett a második világháborúban. Ugyanekkor a keresztény magyarok közül is minden huszadik belehalt a háborúba. Mindkettőnek kritikus helyzetben, aggasztó szomszédságban van az anyaországa. Mindkettőnek sok közös tapasztalata van, sok mindent megértek az idők során egymással. Tény, hogy sehol Európában nem volt akkora a zsidók számaránya, mint a magyarság körében. A magyar állampolgároknak öt százaléka volt zsidó, a német állampolgároknak csak egy százaléka. Mégis a németek voltak intoleránsabbak a zsidó kisebbséggel szemben. Ha Kelet-Közép-Európában van még számottevő zsidó közösség, akkor ez az. A magyar zsidóság nagy részét megölték, a maradékból sokan elmentek, mert bizonytalanul érezték itt magukat. Sokan elmentek, mert a létükben sokszorosan kérdésessé tétettek. Először magyarokként, aztán polgárokként, majd esetleg értelmiségiekként. Megunták. Hányszor lehet egy embert kérdésessé tenni úgy, hogy még mindig győzze türelemmel?

 

*

 

De vajon akarja-e a magyarság a megmaradt zsidók tovább itt maradását? Most, amikor ennek az országnak a polgárai merészebben kezdenek beszélni, nem lehet elkerülni, hogy szó essen a zsidóság ittlétéről. Személyek és közösségek bemutatkoznak. Keresztény és zsidó magyarok együttélése ez a forró kása, amelyet a kultúrmacska a népi-urbánus ellentétpárral kerülget. Mivel a keresztény magyaroknak voltak kellemetlen élményei több zsidóval az elmúlt évtizedekben, hatalomban részesedő zsidókkal, természetes, hogy ezek az élmények meg akarnak szólalni. Az emléktől nem muszáj eljutni a paranoid általánosításig, de ez a lelki munka bejáratott pályán halad, és azzal kecsegtet, hogy kezedbe adja a bajok kulcsát. Nem a rendszer a bajunk, mondták sokan az elmúlt években, hanem a zsidó funkcionáriusok. A jó király rossz tanácsadói. Az elmúlt évben kiderült, hogy mégiscsak a rendszer és nem csak néhány ármányos alak. A jámbor képzeletnek, úgy látszik, szüksége van valami ördögmaskarára, nem éri be a szociológiai absztrakciókkal. A jámbor képzelet bűnösöket igényel. Most, hogy nő a szólásszabadság, meg fog-e jelenni és vajon milyen terjedő erővel az új antiszemitizmus beszéde? Vagy csak a jobbszélen, és ott is csak célozgatva, tízszázalékosnál csekélyebb választói befolyással? És mit fog választani a keresztény magyar értelmiség – a nyitott vagy a görcsös, a tanuló vagy a regresszív önmeghatározást? Inkább területi-politikai és kulturális vagy inkább etnikai-faji jelenségnek fogja-e értelmezni a magyar nemzetet? Óhajtani fogja-e ismét az etnikai homogeneitást?

 

*

 

Ha egy közvélemény-kutatásban megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók, vagy menjenek-e el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhova, ahol beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot. Valószínű, hogy akkor előbb-utóbb ugyanez az érzés elfogná a magyarságot a maradék németekkel és a cigányokkal szemben is, akkor az ébredező öntudatú egyéb kisebbségek is szúrnák a kiközösítő hangulatú többség szemét, akkor előkerülne ismét a fajvédő szűkkeblűség, amely végül is igencsak összeszűkülhetne, hiszen olyan magyar, akinek néhány emberöltővel odébb ne lenne más etnikumú őse, inkább kevesebb van, mint több ebben az országban, amely az óta az ezer év óta, amióta a magyarok országolják, ugyancsak forgalmas hely volt, hadak és vándorok megtelepedő- és temetkezőhelye, amelyen például zsidók előbb éltek, mint magyarok, ha hihetünk az aquincumi héber betűs sírköveknek, ahova alighanem jöttek már zsidók keletről is, talán a magyar törzsekkel is, ahova jöttek északról is, délről is, nyugatról is, az egész magyar történelem folyamán, ahol ők is, akár a magyarok, meggyökeresedni, fészket rakni, otthont teremteni akartak, mert ha éppen nem űzték el innen őket, akkor úgy vették észre, hogy megélnek a mesterségeikből, megvannak a magyarokkal, elviselhető szomszédság és folytatható beszélgetés ez, lehet mit tanulni egymástól.

 

*

 

Ennek a földnek a népe, ha olvasni tudott, azokon a magyarra fordított verseken, történeteken és mondásokon nevelkedett, amelyeket csupa zsidó ember írt és gyűjtött össze egy könyvbe. És ennek a földnek a népéhez jobban illett az egyetlen isten gondolata, aki nem egészen akarván a magyarok istene lenni, inkább a sors arcát veszi fel magára. Mert ki tudja, mi jön holnap, és mit takar a végzet, mert ki tudja, merről jön a balsors fegyveresek képében a piactérre? Az Úr legyen mivelünk. Az Úr, aki a zsidókat is szörnyen dúlta, vagy hagyta őket martalékul veszni, aki még a csecsemőket sem hozta ki a gázkamrából. Az Úr, aki bármiféle jóakarattal lenne is választott népe iránt, a második világháborúban ezt a jóakaratot szerfölött talányosan és rejtőzködően érvényesítette, mondhatni, leplezte. Magyar is, zsidó is isten áldását kéri, vígabb esztendőt azután, hogy bújt az üldözött, mert felé kard nyúlt barlangjába. Valószínű, bár nem szép, hogy a megbántottak egymást is bántják. Nem kis óhaj a szerencsétlenektől nagylelkűséget kérni. Vagy kiengesztelődünk, vagy elválunk végképp, mondaná a radikális gondolkodó, aki még nem ismeri igazán a rossz házasságok életképességét.

 

*

 

Jézusról nincsen szó. A magyar is egyistenhívő, ha egyáltalán hívő, ezt olvasom ki a magyar költészetből. A Tiszántúl, ahonnan jövök, ritka a feszület, de a dunántúli tömzsi Jézusok a kőkereszten sem idegenek a zsidótól, hiszen egy volt közülünk, egy volt prófétáink közül, egy volt az igazak közül. Mert mit mond Jézus? Azt, hogy szeresd istent és a felebarátodat. Megpróbáljuk. Nem mindig könnyű. A próféták is ezt mondták. A bölcs emberek mind ezt mondták. Azt nem mondta Jézus, hogy engem imádj, mert én vagyok a te istened, hanem csak azt, hogy térj meg Istenhez. Hogy Jézust istenként kell imádni, azt csak egy akarnok zsidó agitátor mondta, a Paulusszá lett Saulus. A sorsvert népek szemében van valami szigor, valami hitetlen józanság. Újabb hiszékenység a vesztüket okozhatja. Tudják, hogy mondani sok mindenfélét lehet. Ezért, amikor a magyar keresztény, a magyar keresztyén és a magyar zsidó az ő Urához és Istenéhez imádkozik, akkor tulajdonképpen ugyanahhoz szólnak. Kiszámíthatatlan sorsistenhez, aki néha meglágyul irántunk, és aki ilyenkor maga a teljes megértés. Imádkoznak az atyához, noha sok kényeztetésben nem volt részük. A vallásos szerződés azért több, mint a jogi szerződés, mert ebben a szerződésben vállalt kötelezettségeimet akkor is megtartom, ha a másik fél rosszul bánt velem, amit szerződésszegésnek is nevezhetnék. Megtartom, mert a vallásos szerződés olyasmi, amit alkalmasint szülő, testvér, házastárs, gyermek és barát iránt érezhetünk: akkor is szeretjük, ha rossz. Mert a mi gesztusunk a kéznyújtás, az előleg, az ingyenes adás. Van, aki olyan reménytelen makacssággal hitelez az Úrnak, mint a lottójátékos, aki egy hetet sem hagy ki, pedig sosem nyer. Ha éntőlem megtagadta, hátha megadja a gyermekemnek. Ha tőle is, akkor az unokámnak. És ha nincs unokám, talán annak a gyereknek ott a túlsó járdán. Ha tehát a magyarok és a zsidók istene és imája igencsak hasonlít egymásra, akkor bírnak egymásra úgy is nézni, mint két szomszéd egy kórteremben. Érdekük, hogy adjanak egymásnak egy pohár vizet.

 

*

 

Meg kell fontolnunk azt a lehetőséget is, hogy a többség a távozásunkat kívánja. Lehet, hogy az együttélési kísérlet különböző hibák miatt nem megy. Egy válás sohasem csak az egyik fél hibájából történik. Elmehetnénk mindahányan Izraelbe, mert van egy ország, amely befogad, ahol jogunk van az állampolgársághoz. Sokan elmehetnének Amerikába és más országokba is. Elmehetnénk, ha ismét úgy éreznénk, hogy Közép-Európa földjén ki tudja, milyen szükségletek kielégítéseképpen terjed az ellenszenv irányunkban, ellenszenv, amely apránként ideológiává intézményesülhet. Ha ismét népidegennek mondanak, akkor el kell mennünk oda, ahol sem a népidegen, sem az osztályidegen szó nem szerepel a szótárban. Más kérdés, hogy tévednek, és az is más kérdés, hogy az új tisztogatók tisztasága nem sokban különbözhet a tisztogatókétól általában. Megtapasztalva, amit megtapasztalhattunk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a méltóság fontosabb, mint a hollét. A gyerekek iránti felelősség azt tanácsolná, hogy, ha kinéznek innen, akkor menjünk. Azt a régi játszmát, hogy apránként kiszorultunk az életből, mindig megértve azokat, akik kiszorítanak, nem fogjuk megismételni. Olyan helyre megyünk, ahol megtámadtatás esetén védekezhetünk az érvényes és tartós törvénnyel vagy akár fegyverrel is a kezünkben. Ahogy elmentek a maradék zsidók Lengyelországból és Bulgáriából, Romániából és Csehszlovákiából, ahogy mennek és mennének továbbra is sokan a Szovjetunióból, úgy elveszíthetnénk mi is a hitünket annak értelmességében, hogy kitartottunk itt Magyarországon vagy még pontosabban Budapesten, ahol Párizs és Moszkva között Európában tudtommal a legnagyobb lélekszámú zsidó közösség él. Bár a Moszkva felé vezető úton Kijevről sem kellene megfeledkezni. Akkor hát menjünk mind át a nyugati, keresztény, liberális, kapitalista demokráciákba, ahol a megélhetésünk és a gondolkodásunk összefér a környezetünkkel? Vagy éppen vándoroljunk-e föl, minden zsidó-arab konfliktus ellenére is, a szent városba, hogy az ősök földjén megkapaszkodjunk, harcolva és egyezkedve azokkal, akik úgyszintén az ősök földjének tekintik a szent várost? Kínlódjunk, zsidók, egymással, és menjen el a kedvünk az emberiségtől a saját fajtánkon bosszankodva, annak hanyatlását, romlását panaszolva ott, ahol az alaptörvény kétségbevonhatatlan jogot ad a létezésünkre? Jelentsük ki, hogy a zsidók kelet-európai története véget ért? Mondjuk azt, hogy Közép- és Kelet-Európa népeinek keresztény-nemzeti föllelkesedésében már nem tudunk teljes szívvel részt venni, mivel aki átadja magát ennek a lelkesültségnek, az hajlandó nosztalgikusan nézni az 1945 előtti Magyarországot, amelyre nosztalgikusan visszatekinteni a magyar zsidóknak nincsen oka? Mondjuk, hogy mivel a fasizmus kora után már a kommunista diktatúrában is idegenül éreztük magunkat, most ebben a legújabb felszabadulásban is idegenül fogjuk érezni magunkat? És hogy ennek a sokféle idegenkedésnek talán van egy közös mintája és tanulsága? Néhány ezer évre visszatekintve, nem vagyunk gyakorlatlanok a kivonulásban.

 

*

 

Vagy ha a különbség a többségnek elviselhetetlen, ha mi magunk is egyértelműbb azonosságra vágyunk, mégpedig itt, ahol vagyunk, szegődjünk akkor a harmincas évek zsidó neokatolikusainak, esetleg neoprotestánsainak a nyomába? Térjünk ki és sértődjünk meg, ha keresztény magyarok továbbra is zsidónak néznek? Az ötvenes-hatvanas évek internacionalista szocialista asszimilációs sémáját elvetve, próbálgassuk ismét a húszas-harmincas évek nacionalista konzervativizmusát vagy talán populizmusát mint asszimilációs sémát? Borítsunk árnyékba bizonyos életrajzi tényeket? Akarjunk másnak látszani, mint amik vagyunk? Ne mondjam azt, hogy az apám is, a nagyapám is zsidó vaskereskedő volt Berettyóújfalun? Mit mondjak ehelyett? Azt, hogy a dédapám meg az ükapám zsidó kocsmáros volt Berettyószentmártonban? Tagadjam, hogy elődeimről többet nem tudok, és éppen ezért érdeklődéssel beülnék az ükapám kocsmájába egy pohár borra? Tagadjam, hogy az őseim – ha a hagyomány igaz – kohaniták lévén, a szentély papjai voltak már évszázadokkal Jézus születése előtt a jeruzsálemi nagytemplomban? Amelynek falmaradványait hasonló főhajtással érintem, mint a berettyóújfalui zsinagóga falát, amely most a gyermekkori házunkból kialakított vasáruház raktárépülete. Menjünk el innen, mert itt már végóráit éli egy maradvány? Vagy, ha olyannyira ragaszkodunk ehhez a helyhez, a magyarsághoz, akkor miért ne olvadnánk bele egészen, akár vegyes házasságok révén, és miért ne lennénk hálásak a befogadtatásért? Mert a keresztény magyarság a vendéglátó többség, mi pedig többek szemében csak amolyan nyugtalanító átutazók vagyunk. Tűnjünk el a beolvadás révén, mimikrivel, eltüntetve már nemcsak a felszínről, de a mélyből is különállásunk jeleit, hogy ne zavarjuk a befogadók szemét semmiféle különállás látványával? Igazoljuk mások zsidóellenességét a magunk zsidó öngyűlöletével? Fejezzük be az asszimilációt, hogy jó magyarokként újjászülessünk? Igyekezetünket méltányolnák, némi fenntartással persze, hogy még mindig nem az, még nem tökéletes, még mindig nem elég hitelesen vagyunk mások, mint amik valójában vagyunk.

 

*

 

Több zsidó barátom elment ötvenhat novemberét követően, mert az volt a benyomása, hogy a magyar politikában csak ez a két véglet lehetséges: a sztálinista, illetőleg posztsztálinista elnyomás vagy az újra színre lépő jobboldal, amely majd ismét teret ad a spontán antiszemitizmusnak. Nem volt idő pesszimizmusuk bizonyítására vagy cáfolatára, ki-ki beállítottsága szerint jósolta meg, hogy mi lett volna, ha nem jönnek megint az oroszok. Én azt mondtam, hogy valami új jött volna, és az most föld alá megy. Ezért maradtam. Ők csóválták a fejüket, és azt mondták, hogy álmodozó vagyok, mert valami régi jött volna, valami olyasmi, ami már volt, és ami többé nem kell nekik. Ennek megfelelően elmentek, mert a kommunizmusból is elegük volt. Én azt gondoltam, hogy tudna itt egy normális demokrácia is kialakulni, amelyben ugyan a nagyszájú gyűlölködők is megpróbálnak egy kis publikumhoz jutni, de nem sok hívük van, mert az emberek zöme a józan centrum körül helyezkedik el. Én ötvenhatban is, csakúgy, mint most, úgy érzékeltem, hogy az emberek nem hisznek a demagógoknak, és úgy képzeltem, hogy a jobboldali extremizmus csupán marginális jelenség volna, amely szüntelenül bizonyítani akarná, hogy nem nyilas, ellenkezőleg, szuperdemokrata. Ezt súgta a valóságérzékem. Aztán végigcsináltuk, ki-ki a maga módján a visszafogottabb, gyakorlatiasabb utósztálinista elnyomást, a Kádár-korszakot. Az ellenzék mindvégig ellenség volt. Amolyan ördög, mint az antiszemita mitológiában a zsidó. Nem gondoltam, hogy ötvenhat után a rendszernek még ennyi ereje lesz, hogy még harminchárom évvel sikerült elhalasztania az alapvető, kézenfekvő kérdések nyilvános megvitatását.

 

*

 

Ma is vannak megfigyelők, nemcsak zsidók, itthon és külföldön egyaránt, akik attól tartanak, hogy itt a demokratikus közép csak gyenge átmenet valamelyik véglethez, a jobboldali vagy baloldali extremizmushoz. Úgy érzik, hogy itt a kommunizmusnak nem a liberális demokrácia az alternatívája, mert annak kevés előzménye van, hanem a nacionalista rendállam, amelyben a Horthy-korszak szelleme korszerűsödve újjászületik. Nehéz megfeledkezni róla, hogy az a szellem geostrategikus reálpolitikával vállalta a német csatlós szerepet, és mintegy hálából a visszacsatolt területekért meghozta a zsidótörvényeket, majd – ugyancsak törvényesen – deportálóvonatokba zsúfolta és kiadta a magyar zsidóság háromnegyedét a németeknek, sejtvén, hogy mi vár rájuk a határokon túl.

 

*

 

Ez az előlegzett csömör a reakciós mentalitás reneszánszától az én megítélésem szerint ötvenhat végén túlzott volt, és csak sporadikus megnyilvánulásokra hivatkozhatott. De aki egy deportálást már túlélt, az sejt valamit arról, hogy egyszer csak milyen gaztettekre képes sok derék ember, ha a gaztett büntetlen marad, sőt felsőbb parancs írja elő. Az angolszász egyetemekről visszatérő barátok emlékeztetnek rá, hogy a civilizált mértéktartáshoz hosszú nevelődés kell, önfegyelem, amely megóv a hisztériáktól, és tudja, hogy a hisztéria nem mentség a bűnre. Barátaim, akik ezzel a megfontolással mentek el, még ma sem biztosak abban, hogy vajon megérett-e itthon időközben az a civil mértéktartás, amely nélkül nincsen liberális-szociális demokrácia. Abban sem biztosak, hogy elterjedt-e annyira a másik emberrel szembeni tárgyilagosság és méltányosság szelleme, hogy már ne érhessen egy embert, polgártársat bármilyen kisebbségi mivolta miatt sértés, hátrány vagy éppen halálos fenyegetés. Szemük előtt volt a példa az ország háború utáni történelmében, hogy ha azért nem is, mert zsidó, de azért mégiscsak diszkrimináció érheti az embert, mert polgárnak született, és mert nem lát okot arra, hogy szembeforduljon a polgári viselkedés eredendő normáival. Normális országban nem lehet bántódásod sem a vallásod, sem a társadalmi származásod, sem a világnézeted miatt. Liberális demokráciában szégyen antiszemitának lenni, mert az ideológiává vált ellenérzület bármilyen csoporttal szemben ellentétes a demokratikus rendszer egészével, mert a kisebbség hátrányos megkülönböztetése nem illik bele a törvények szellemébe, az uralkodó logikába.

 

*

 

A zsidók közül sokan hibáztak, amikor a liberális demokrácia helyett a kommunista szocializmust választották zsinórmértékük gyanánt, mert az nekik biztonságot nyújtani nem tud. Nem állítható, hogy az elmúlt évtizedekben mindent egybevéve a zsidó középosztály derekasabban állt volna ki, mint a keresztény középosztály a polgári szabadság és az egyén méltósága mellett. Tény, hogy mind a rezsim kulturális apparátusában, mind pedig a demokratikus ellenzékében a zsidók – az ő tényleges budapesti statisztikai számarányukhoz képest – túl voltak reprezentálva. Mellesleg itthon és külföldön felsorolható még néhány paraméter, ahol ugyanez a helyzet. Annyi kereszteződő áramlatban tűntek föl zsidók, hogy antiszemita legyen a talpán, aki mindezt egy velős általánosításban csomózza össze. A Kádár-korszakban, amely egy restaurált diktatúra lassú felpuhulásának története, ebben a puha kommunista udvari kultúrában sokan polgári puhasággal fészkelték ki a helyüket. Még ma is sokan bizonytalankodnak, hogy rajongjanak-e olyan nagyon azokért a polgári szabadságértékekért. A magyar értelmiség körében (zsidó-keresztény egyre megy) a személy méltósága jóformán napjainkig nem volt magától értetődően mindenek fölött álló érték. Itt hol nemzeti, hol meg osztályfogalmakkal illett az intézményesen uralkodó gondolkodásmódnak operálnia. A háború előtt is és azután is kisebbségi áramlat volt az európai humanizmus és a vele konzisztens liberális demokrácia szelleme, amely az emberi személy szabadságát és méltóságát teszi az értékek rangsorában az első helyre.

 

*

 

A zsidók csak akkor konzisztensek önmagukkal, ha a liberális demokrácia elveihez tartják magukat. Azért, mert eddigi tapasztalataink szerint az életbiztonságunkat, a félelemmentes és eredményes létezésünket csak a liberális közállapotok biztosították. Azért, mert intellektuális és erkölcsi kriticizmusunknak a formális demokrácia úgy-ahogy megfelel. Azért, mert a Tórából és a tradícióból, a zsidó történelem leckéiből következően: nekünk a személyek egyenrangúságának axiómájához ragaszkodnunk kell. Valójában csak egyenrangúságunkhoz képest lehetünk személyenként igazán különbözőek. Azért is kell a zsidóknak a liberális demokrácia, mert a kommunizmus instabil és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy a kezdetben nagy számban részt vevő zsidókat egyszer csak kitisztogatja, és táborba viszi. A zsidók, akik a sztálinista hatalmi apparátusba beszálltak, balekok voltak. A sztálinizmus nélkülük is kiépült volna, így azonban buzgó eszközül használta őket. Ez a társaság nem a zsidóság javából került ki, a finomabbak, ha beszédültek is a pártvallásba, aránylag korán kiváltak belőle, de inkább bele sem keveredtek. Az is lehet, hogy az antifasisztaként választott kommunizmus egy későbbi szakaszban deportálja híveit. A kortársak nem sokat tudtak a kommunizmusról. Nem állt módjukban megfontolni, hogy ha a deportálás intézménye, vagyis személyek, esetleg egész népek erőszakos áttelepítésének az intézménye konzisztens az uralkodó ideológiával, akkor a zsidók veszélyben vannak, hol ilyen, hol meg amolyan minőségükkel. A zsidó csak abban a társadalomban van biztonságban, ahol senkit sem lehet deportálni, ahol a szabad polgár a normális. Ha a szabad polgár nem lehetséges, akkor a zsidó különösképpen veszélyeztetett.

 

*

 

A kicsinek leginkább attól kell őrizkednie, hogy kisszerű és kicsinyes legyen. Kis nép is viselkedhet nagylelkűen. Kis nemzetnek a csatlós szerep a rémálma, mert kísértő és veszélyes szerep. Kísértő, mert az erőviszonyok reális felmérését sejteti, továbbá mert a gyengébb fél helyzetét előnyökre váltja át, hűbéresként odatapadva a hűbérúrhoz. Veszélyes, mert a szerepbe bele lehet tanulni, olyannyira, hogy reflexszerűvé, mondhatni jellemmé válik. 1967–68 volt a Kádár-korszak fénypontja, a gazdasági reform elindításának az ideje. Már azt hittük, hogy kezdjük kihúzni magunkat. Izraellel megszakítani a diplomáciai viszonyt és a szovjet csapatokkal együtt bevonulni Csehszlovákiába – nem volt nagylelkű gesztus. Túlságos alkalmazkodás, idomulás, hasonulás a nagyhatalmi befolyáshoz, ez a kis nemzeti mintahiba. Olyan viselkedés, amely nem igazán úrra, nem is igazán szolgára vall, hanem valamire a kettő között, talán az ispánra, akit parancsolásra kineveznek, nem pedig megválasztanak, és aki emiatt a felsőbbséghez húz, nem az alája tartozó néphez. A helyi vezetőség hol a némethez idomult túlzással, hol meg az oroszhoz. És mindkét esetben még területi jóvátételt is remélt a farkcsóválástól. Ebben a stratégiában a kormányzatban szereplő zsidók is bőségesen benne voltak. Kezdett érlelődni a reformista nemzeti közmegegyezés, a magyar elit pedig, keresztény és zsidó egyaránt, tisztelet a névvel könnyen felsorolható kivételeknek, engem beleértve hallgatott. Cinkosai voltunk tehát a kormányzatnak ebben a két igazolhatatlan cselekedetben. Emlékezetem szerint akkor lebecsültük ennek a két hibának a történelmi szimbolikáját. Tudjuk, hogy a kollektív erkölcsi ballépések az idővel nemhogy elsimulnának, de egyre kínosabbak, minél többet tudhatunk róluk, mert kiolvasható belőlük egy olyan latens nemzeti stratégia, amely eddig csak bajt hozott. A kisokos stratégia, amely rövid távú előnyökre pislog, és érettük képmutatóan bűnöket is elkövet, minden esetben irreális politikához, vereséghez, elmaradottsághoz vezetett. A kisokosság hosszú távon olyan, mint az eladósodás. Nehéz összegyűjteni egy nemzet kulturális-erkölcsi tőkéjét, elveszteni könnyebb. Lehet erkölcsileg is eladósodni.

 

*

 

A hatvanas években Románia volt a keleti tömbben az egyetlen állam, amely nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Érthető, hogy ez a világzsidóság gyanakvását Ceauşescu rendszerével szemben csökkentette. Románia akkor, hatvanhét-hatvannyolcban két jó döntést hozott, szembehelyezkedve Moszkvával, a magyar állam viszont két rossz döntést hozott, Moszkva iránt inkább szolgalelkűen, mint lojálisan. Mindenesetre engedelmesebben, mint amennyire a realistán kalkulálható szankciók indokolták volna, hiszen Románia mindkét dacolást túlélte. Az Izraelhez fűződő diplomáciai kapcsolat egyoldalú felbontásával a Kádár-rendszer hivatalossága az itthon és a külföldön s ezen belül Izrael államban élő magyar zsidóságot árulta el. Hatvannyolc augusztusában a csehszlovákiai bevonulással megismételtük az 1940-es jugoszláviai bevonulás erkölcsi gesztusát. Csapataink csatlós szerepben bevonultak egy olyan szomszédos országba, amellyel előzően barátsági és kölcsönös megnemtámadási szerződést kötöttünk. 1968-ban a mégoly passzív részvétellel a nagyhatalmi büntetőakcióban a kormány ismét elárulta közép-európai szomszédainkat, a cseheket, a szlovákokat és a szlovákiai magyarokat. Hogy ez a két árulás nem ütközött a maga idejében számottevő ellenállásba, ez mutatja, hogy milyen kevéssé szuverén volt a magyar civil társadalom akkoriban, ha létezett ilyen egyáltalán. Az akkori magyar elit nem tudott felnőtt és felelős módon viselkedni. Az is lehet, hogy némelyeknél egyik esetben az antiszemitizmus, másik esetben az irredentizmus színezte a közönyt. Akkoriban volt olyan újnacionalista vélemény is, hogy majd az oroszok, ha elég lojálisak leszünk hozzájuk, talán megismétlik a bécsi döntéseket. Ez a ravaszkodó, minden erkölcsi hibát és hazugságot igazoló kisnemzeti túlélés-stratégia, ami a Kádár-rendszer egészének fenntartója volt, a kisebbik rossz vállalása, a gyarapodás ellentételéül a kiengesztelődés a valósággal, az ahogy lehet – tényleges korrespondenciában volt a korabeli magyar társadalom mértékadó többségével. Túl sokat engedtünk, nem kellett volna ennyi lojalitást tanúsítani a kormányzattal szemben, amely túl sok engedelmességet tanúsított Moszkvával szemben. Nem lett volna muszáj a Kádár-rezsimnek annyi embert kivégeztetnie. Prágában és Varsóban – a demokratikus kísérletek leveretése után – nem volt akasztás. Vesztesre valló ismert hiba, ha egy forradalmi fellángolás után a társaságnak elmegy a kedve, legyint, beletörődik, és nem tud kitartani amellett, amire tegnap nemcsak hogy gondolt, de meg is esküdött.

 

*

 

Nyomasztóan hatott a magyar zsidó közösségre a Kádár-kormányzat hivatalos részvétele a keleti tömb anticionista propagandájában, amely esetenként alig burkoltan antiszemita is volt. Kínos emlék, hogy ebben az anticionista propagandakampányban zsidó újságírók is közreműködtek, s készséggel megfogalmazták Izrael-ellenes, egyoldalúan arabpárti kommentárjaikat. És emlékeztessünk arra a politikai és anyagi támogatásra, fegyverekre és kiképzőtáborokra, amelyben a magyar kormányzat az Izrael elleni harci akciókat támogatta, megbélyegezve a békét kötő Egyiptomot és ünnepelve az engesztelhetetleneket, akik hivatalos okmányaikban Izrael állam megsemmisítését tűzték ki elsőrendű céljuk gyanánt. Amíg Arafat a napokban a maga nevében vissza nem vonta a palesztin parlament Chartájának azt a tételét, amely szerint a cionista entitásnak a Közel-Keletről el kell tűnnie, ami még nem jelenti az egész palesztin vezetőség álláspontváltozását, addig a magyar külpolitika egyszer sem emelte fel a szavát ez ellen a Charta ellen, és kritikátlan szövetségese volt a PFSZ-nek, legfeljebb azon szomorkodva, hogy még az El Fatah különböző frakciói is egymást gyilkolják, ahelyett hogy minden erejüket a közös ellenség ellen fordítanák. A judaizmus és a cionista eszme ismertetése, tanítása politikai kihágás volt, elegendő ok a politikai rendőrség akcióihoz. Illett hallgatni arról, hogy valaki zsidó, voltak visszataszító eufemizmusok helyette, a nácizmus üldözöttei, végső esetben: zsidó származású. Mintha az még hagyján volna, hogy valaki zsidó származású, de az már mégsem volna rendjén, hogy valaki felnőtt fejjel is zsidó. Felkínálták a részvételt a közmegegyezés látszatában; lehetett bekapcsolódni a Kádár-korszak simulékonyan szókimondó és hallgató elitjébe, lehetett elfogadni a díjakat, a kegyajándékokat, de a kényes dolgokról hallgatni kellett, pontosan kimérve a határokat. Jobb nem bolygatni a zsidókérdést, zsidó írók nem mondták magukról, hogy ők zsidók. Már nem a munkásosztályba stilizálták át magukat, hanem a keresztény középosztályba.

 

*

 

Sok fiatalabb, tehát a háború után született zsidó nő és férfi vagy nem is tudta magáról, hogy zsidó, vagy ha tudta, azzal a szülői kommentárral, hogy az nem számít. Később ezek a fiatalok összebarátkoztak más hasonló fiatalokkal, akiknek ez ugyancsak nem számít. Együttesen nagy nehezen észrevették, hogy az istenmegszólítás közvetlensége és a kritikai-ironikus kívülállás, ez az igen zsidós paradoxon közel áll hozzájuk, és nemcsak azért, mert ez a belülálló-kívülállás a modern európai kultúrfejlődésnek lényeges kreatív eleme volt. El kellett gondolkozni zsidó szerzők művein, amelyekben a zsidó szó elő sem fordul, de egészükben mégis zsidó identitásreflexiókként is olvashatók. Miért ne tudná az ezredforduló felé utazva egy cenzúratörő nemzedék kocsija elé fogni szerteágaskodó identitásait?

 

*

 

Új helyzet állt elő. Valószínűleg erre vártunk. Magamról elmondhatom, hogy én ezt akartam: az igazság óráját, amikor sorban minden kimondatik. Mikor az önfenntartásnak nem előföltétele a nyúlós őszintétlenség. Lesz-e itt liberális demokrácia, ha eddig nem volt? Én azt gondolom, hogy igen. Mindenütt el kellett valamikor kezdeni. Igen, azt hiszem, át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Az a benyomásom, hogy a cenzúra oszlásával bekövetkezik egy stiláris fordulat is. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem néven nevezés, a szőnyeg alá beseprés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása. Hogy csak akkor nyitjuk ki a szájunkat, amikor már szabad. Magyarok is, zsidók is hajlanak arra az önámításra, hogy ők mindig csak naiv áldozatok, a történés szenvedő részesei, sohasem kezdeményezők, csak reagálók, ennélfogva fel is vannak mentve minden erkölcsi felelősség alól. Lelkünk mélyén pedig mindannyian sejtjük, hogy egy egész közösség viseli a felelősség ódiumát, mindenki, aki a maga népének, társadalmának a viselkedését és beidegződéseit tanulja. Mind a magyarság, mind a zsidóság hajlamos felszabadulási kísérletekre, de tény, hogy mindkettőtől régen megvonatott az állami függetlenség, és azért mind a kettő a szubordináció szerepében próbálta a nehéz időket túlélni. Ezért egyik népben sincs meg igazán a kollektív erkölcsi önkritika. Mindkettő hajlamos csökkenteni a maga részvételét a történésben, mert többnyire balul sikerült ügyletekről van szó.

 

*

 

Egy zsidózó fiatalember, mikor ezért kérdőre vonták, ezt mondta: „Ha van demokrácia, akkor szabad zsidózni is. Nem?” És ebben addig a határig, hogy nem uszít erőszakra a zsidók ellen, tulajdonképpen igaza is van. Eddig sem ez, sem az nem volt lehetséges: sem a vállalt különállás megfogalmazása, sem a zsidóval szembeni elutasítás. A szorongósabbak társadalmi robbanásoktól tartanak, mert olyankor könnyű az utcán fegyverhez jutni, és sok zsidó nem kívánja ezt. Ki tudja, ki miért fog dörömbölni az előszobaajtón? Tény, hogy Nyugat-Európában a zsidók nem érzik bizonytalanságban magukat, de a Rajnától keletre igen. A német és az osztrák újnáci szidalmak a zsidó temetőben, a maradék zsidók eltávolítása húsz évvel ezelőtt Lengyelországból, Sztálin antiszemitizmusa után az egyébként antikommunista Pamjaty mozgalom nyílt antiszemitizmusa jelzik, hogy Európa keleti térségein az antiszemitizmus a második világháborút követően is virulens maradt, nem véve ki ez alól akár az önmagát önérzetesen Közép-Európának nevező térséget sem, ahol a zsidók jelenléte erőteljes volt, és az antiszemitizmus a zsidók elpusztítása után is megmaradt. Van, aki attól tart, hogy továbbra is érvényesül az akció-reakció, a sértés és bosszú zárt logikája.

 

*

 

A magyar zsidóknak akkor helyes itt maradniuk, ha lesz magyar alkotmányos, liberális demokrácia. Ha a demokratikus átalakulásnak, az európai társulásnak nincsen esélye, akkor a magyar zsidóknak nincsen esélye itt a Duna–Tisza vidékén. Akkor – a gyermekeink iránti felelősségünket átérezve – fel kellene számolnunk ezt a megmaradt szórványszigetet. Demokráciákban nincsen politikai antiszemitizmus, ha van is népi antiszemitizmus. Hogy alakul a magyar demokrácia? Ebbe a jóakaratú és igazságszerető irányba? Vagy esetleg mégiscsak van indulati és ideológiai talaja egy politikai irányzatként megjelenő antiszemitizmusnak? Ilyenkor új kérdéseket kell föltennünk magunknak. Ha jelek mutatkoznak rá, hogy ismét megjelenőben van környezetünkben a politikai antiszemitizmus, mi több, ha a magyar politikai erőjáték következtében a hangulati centrum oda csúszna, amit Nyugat-Európában a centrumtól jobbra állónak szoktak megjelölni, ha tehát megismétlődne az a különbség, amely a magyar politikai elitet a két világháború közötti időszakban elválasztotta a nyugat-európai demokráciák politikai elitjétől, akkor ismét fontolóra vennénk, hogy maradjunk-e vagy menjünk, és lehetséges, hogy a maradék magyar zsidók jelentős, talán éppen életrevalóbb része búcsút fog mondani Magyarországnak. Akkor el fogjuk vinni innen a családunkat oda, ahol őket kisebbségi mivoltukért nem fogja hisztérikus indulatanyagú megkülönböztetés érinteni. Hisztérikusnak nevezem az olyan antiszemitát, aki minden bajban a zsidók keze művét látja. Nem hinném, hogy sokan lennének ilyen hisztérikusok, és azt sem hinném, hogy a szövegükre nagy kereslet volna.

 

*

 

Most már az volna rendjén való, hogy az ittlétünk szerződésen alapuljon. Jogi és szellemi szerződésen. A magyar zsidók annyira fogják otthon érezni magukat Magyarországon, amennyire módjukban áll itt, ahol születtek, szabad országban élni, amennyire meg tudnak állapodni mértékadó keresztény magyar honfitársaikkal az alkotmányos demokrácia filozófiájában és erkölcsében. A mai demokratikus kibontakozás erőszakos megtörésének eshetőségét nem volna helyes kizárni, még akkor sem, ha nem jósolunk komoly esélyt neki, de ha lenne is ilyesmi, és megakasztaná a liberális demokrácia megvalósulását, áttelelhetnénk egy új fagyot azzal a tudattal, hogy a rendes emberek vallási, nemzetiségi és osztálykülönbségtől függetlenül kitartanak a szabadságeszmék mellett. Ha különböző pártokhoz tartozó emberek magától értetődően kötelezőnek tartják magukra nézve a fair play, mondjuk magyarul, a becsületes játék, a liberális kollegialitás erkölcsét és stílusát, akkor úgy érezhetnénk az utcán járva, hogy magunk között vagyunk. Én ezt szoktam érezni, de nem hallgathatom el, hogy a világ számos városában éreztem már ilyesmit az utcán járva.

 

*

 

A szerződéshez annak kimondása is hozzátartozik, hogy az egykori illetékesek közreműködése a magyar zsidók nagy részének, hatszázezer embernek az elpusztításában, bűn volt. De vajon vállalhat-e magára hitelesen kollektív felelősséget egy őszinte ember? Azt hiszem, igen. Világos, hogy amikor egy közösséget vállalok, akkor legszívesebben a dicsőségét vállalom. De ha az erény hagyományát vállalom, nem kell-e akkor részesnek éreznem magamat a bűn hagyományában is? Mert hiszen az erény mindig a bűnnel való birkózásból születik, sohasem áll tisztán. Egy németnek nem lehet csak Goethét és Beethovent kimazsoláznia a német múltból, egy orosznak csak Puskint és Csehovot. A vállalás emlékezni akaró szenvedést is jelent. Megkapjuk a választott közösség egész múltját azzal a sok rémes alakkal egyetemben.

 

*

 

Mit vállaljak, ha két közösségbe születtem? Egy magyar zsidónak esetleg örvendetes lehet sajátjaként vállalni Krúdy Gyulát és Franz Kafkát. De kevésbé örvendetes e két nép szenvedéseinek és akár bűneinek egész múltját személyes örökségünknek tekinteni, ami nagyjából annyit jelent, hogy gyakran gondolunk rá. Néha az egész poggyász ránk nehezedik. Érettebb döntés egy népi múltat mint drámát választanunk, s benne a bűnt is, mint a saját bűnünket. Nem lehetünk zsidóként sem csak áldozatok, annál is inkább, mivel a történelem számos zsidó tettet és tettest tart számon. Nincs bűntelen nép, csak erkölcsi tompaság van. Nem lehet a lelkünkre nehezedő teherként nem vállalnunk Rákosit és zsidó uszályát. Egy zsidónak szenvednie kell, ha izraeli katonák arab gyereket lőnek le. Találkozhat-e két ilyen vállalás? Találkozhat-e két ilyen hagyomány?

 

*

 

Keresztény és zsidó magyarok – két erős identitás. Az egyik a dolgokat csak a magyarság szemszögéből nézi, a másik nem tud megfeledkezni arról, hogy zsidó. Nem tud úgy beolvadni, mint a német vagy a szlovák. Lehetetlen, hogy ne legyen kettős identitása. Lehetetlen, hogy ne legyen többé vagy kevésbé szolidáris a világon szerteszét élő zsidókkal. A támadó beszédektől a mészárlásig vezető utat a zsidó el tudja képzelni. A magyar sem bír megfeledkezni a nemzethalál rémlátomásáról. Két sértődős, kényes, sötéten látásra hajló alkat. Vereséghalmozók, gyásznapokra, kivégzésekre emlékezők. A város pusztulása, az ország megszállása, szeretteink elégetése, az elgázosított szülők, feleségek és gyerekek nem feledhetők. Furcsa, itt a veszteség csinál közösséget, sokat költünk a halál emlékére, a sírköveink fantasztikusabbak, a temetőink meghittebbek, mint a nyugati temetők. Tudunk-e legalább a halottak fölött kezet nyújtani egymásnak? Ha már őket nem tudtuk megtartani, legalább az emléküket tartsuk meg. Tudjuk-e fesztelenül és esztétikai pazarlással fura társaságnak látni magunkat? Egy szerény, megfontolt, néha azonban szertelen és garázda ember képe van előttem. Nem titkolható, ez a lény tud lenni gyanakvó és irigy is, nagy praxisa van a kislelkűségben, tud harapósan beletörődni a körülmények szerencsétlen alakulásába. Hagyományos itt a hátsó gondolatok kultúrája és a kéz kezet mos cinkosság.

 

*

 

A zsidó többet bírálgat, okoskodik, radikálisabb, de a szellemi sietségből nagy bolondságok is tudnak kisülni. A két igazi magyar forradalomban, 1848-ban és 1956-ban összetalálkozott a két közösség, egy részük együtt csinálta. Bizakodó kedvünkben mondhatnánk: furcsa, idegenkedő-vonzódó kapcsolat. Mintha kiegészítenék egymást. A magyar értelmiségi kultúrában a keresztény és a zsidó magyarok egymáshoz való viszonya az egyik legérdekesebb kérdés. Ez a viszony most megint tisztázódhat vagy meggörcsösödhet. Előbb a közeledő kíváncsiság, szívélyességre készülődés, majd hirtelen valami sértett begombolkozás, bántódások tartós fölemlegetése. Két kisebesedett öntudatú nép, szeretnék büszkébben nézni a múltjukat, de ez nem könnyű. Mindenesetre úgy látom, hogy ezt a legfrissebb és intellektuálisan a legérdekesebb forradalmat, ami most bennünk, körülöttünk zajlik, ismét csak együtt csináljuk.

 

*

 

A magyar zsidóság tartós érdekeivel ellentétes minden antidemokratikus antikommunizmus, minden bosszú vezérelte jobboldaliság. Ha a magyar középosztály számottevő része valamilyen okból mégsem akarná a liberális demokráciát, akkor nem maradna számára más, mint valami periferikus elegy a nacionalizmusból és a kommunizmusból, valami nacionálkommunista felsőbbségi állam, a maga sajátos ízlésű paternalizmusával. A liberális demokrácia logikai antitézise valamilyen diszkrimináló autoritárius rendszer, amely megakadályozza a magyar nemzetet abban, hogy Európába integrálódjék. A demokratikus világközvélemény Magyarországon is demokráciát akar, és ez minden tekintetben tartós érdeke ennek az országnak is. Most mintegy ajtó nyílik a magyar nemzet előtt, amelynek a zsidó kisebbség is része, hogy egy helyes lépést megtegyen a nyugati ésszerűség irányában. Elég sok magyar és ezen belül magyar zsidó él nyugaton, akik többnyire ezt várják el tőlünk. Vigyázni kell, hogy ezt a lépést jól tegyük meg. Ebben a magyar zsidók semmivel sem kevésbé érdekeltek, mint a magyar keresztények és keresztyének. Most igen sok erőnek érdeke, hogy Magyarországon legyen demokratikus politikai kultúra, mert az teszi csak lehetővé a koherens értékrendet és a személyes kibontakozást.

 

*

 

Voltak és vannak demokraták ebben az országban mind a keresztény, mind a zsidó magyarok között, de nem ez volt a többség. A többség kisebb-nagyobb kollaborációval megpróbálta átvészelni a folyamatosan nehéz időket. És volt még egy olyan kisebbség is, amely elkötelezte magát valami olyan politikai gondolkodásban, amely hangsúlyozottan tagadta a liberális demokrácia értékeit. Két csőd kíséri ezt a két extremizmust. A jobboldali kilengés a második világháborús vereséget és Trianon megújítását eredményezte rossz állapotú nemzeti öntudattal, a baloldali extremizmus újabb negyven év félelmet, veszteglést és leromlást. Egyszóval a demokratikus átalakulás keresztény és zsidó magyaroknak társadalmi és nemzeti érdeke. Nincsen személyi szabadság, jogbiztonság és civilizált érintkezés a polgárok között alkotmányos demokrácia nélkül. Minden jel szerint az államok és rendszerek belső stabilitásának is ez a feltétele. A szomszédos országokban a magyar kisebbségeknek csak az alkotmányos demokrácia biztosít személyes és közösségi autonómiát, valamint szabad érintkezést az anyaországi magyarokkal. A magyaroknak nemzeti-társadalmi érdeke a demokratizáció felgyorsítása a közép-európai térségben. Magyarország alkalmasnak látszik az aktív közvetítő, a kezdeményező, az élesztő szerepére. Egy zsidótól nem idegen ez a szerep.

 

*

 

Igen, azt hiszem, van világzsidóság, van zsidó világnép. Igen, azt hiszem, a zsidók érdekeltek az egész világon az alkotmányos demokrácia kiépülésében, az egyetemes emberi jogok egységokmányának érvényesítésében. Ha zsidók ezzel ellentétes gyakorlatot folytatnak, akkor az ellentétben áll a zsidóság történelmi érdekeivel. Igen, a zsidóság vállalható anyaországa Izrael. Igen, a zsidók észak-amerikai befogadottsága fairnek mondható. Igen, a zsidók iránti tolerancia Nyugat-Európában érdemlegesen nem kifogásolható. Izrael sem biztos hely, Izraelben könnyebb egy zsidónak golyót vagy késszúrást kapni, mint Magyarországon, de Izraelben a zsidó a saját sorsának talán inkább alanya, mint eleddig Magyarországon volt. Addig, amíg tudatára nem jön a maga zsidó mivoltának, addig itt továbbra is tárgya csupán a sorsának, de nem az alakítója, mivelhogy rejtőzve viselkedik. Izraelben viszont a zsidók ugyancsak szemben állnak egy alapvető opcióval, a nacionalista és a demokratikus prioritás válaszútján. Mit választanak: a West-banket és Gázát vagy a demokráciát? Ha megtartják a megszállt területeket, akkor nem tudják megtartani a demokrácia szellemét, akkor folyamatosan gyakorolniuk kell az arabokkal szembeni emberi jogsértéseket. Akkor az izraeli társadalom a kritikus határon túl is militarizálódni fog. Akkor az izraeli kultúrában uralkodó lesz az elszigeteltség reakciójaképpen a sértett neheztelés, ami az alkotó képzeletet lehúzza. A nacionalista-autoritárius opció magával hozza a cenzúrát, hiszen befelé ideologisztikusan igazolni kell a szembehelyezkedést a világközvéleménnyel és az amerikai támogatókkal. Ha az izraeli politikai osztály a nemzeti önvédelem expanzív stratégiáját túlságosan is tartósan elébe helyezné a demokráciának, akkor megnehezednék a zsidó öntudat helyzete a világban.

 

*

 

El tudok képzelni egy binacionális érdekszövetséget a magyar és a zsidó nép között. Ez nyíltabb beszéd volna, mint a formális azonosság. Ennek a két érdekközösségnek vannak érintkezési pontjai. Nem szerencsés, ha egy szerződés csupán a tiszta erkölcsre épül, mert ez utóbbinak sokféle értelmezése lehetséges. Az sem szerencsés, ha az egyezség a különbség eltörlésére, a vélt azonosságra épül, mert szerződés csak különbözők között lehetséges. Úgy kell megkötni a szerződést, hogy az a leggyanakvóbbaknak is megfeleljen. Mindkét közösségnek el kell döntenie, hogy akarja-e a szerződést. Akarja-e szerződéses alapra helyezni a status quót, azt, hogy már elég régen együtt lakunk itt, és hogy volt már többféle dolgunk egymással. Akarja-e, hogy ami eddig öncenzúrába, hallgatásba, példálózásba, képes beszédbe, retorikába volt belefoglalva, az most legyen a magyar keresztény és zsidó közösség alkotmányértékű egyezsége az alapelvekről, amelyek a két nép együttélését a jövőben szabályozzák. A szerződés megtárgyalói és aláírói legyenek a két közösség választott és egymást választó szószólói. Ez a szerződés tovább építhető volna Magyarország és Izrael állam viszonylatában is, úgy képzelem, hogy mindkét fél előnyére.

 

*

 

Az asszimiláció legfőbb gesztusa: a helyi értékek kritikátlan elfogadása. Lojális alkalmazkodás a nemzeti köztudat uralkodó előítéleteihez, ez volt a hagyományos asszimiláció hibája. Ez vezetett az antiszemita kivetéshez: „Nem! Nem igaz, hogy egy vagytok velünk!” A hamis azonosulás – mind keresztény, mind zsidó részről – elfogadott követelmény volt. Legyetek egészen magyarok, mondták a szabadelvű befogadók. Egészen magyarok vagyunk, pihegték a frissen befogadottak. Az előbbiek hamisságot kértek, és hamisságot kaptak. Az utóbbiak hamisságot ígértek, és hamisságot adtak. Megvolt mindkét félben a jóakarat. De az egyezség tartalma lehetetlen volt. Meggondolkoztató, hogy ez a felállás mind a mai napig megismétlődik, van keresztény magyar, aki teljes asszimilációt igényel a zsidók részéről, és van zsidó magyar, aki önmagával együtt felszámolni kívánja a zsidóságot, a keresztényeknek teljes asszimilációt ígérve. Megvan tehát még az irodalomban is az igény és a készség a hamis paktum felújítására.

 

*

 

Tegyük világossá az értékeinket. Az önelvállalás és az öneltagadás erkölcsi ellentétpárjáról van szó. Az öneltagadás az önmegtagadás gyengébb fokozata. Az öneltagadás inkább szembe nem nézés, téves önismeret, politikus önmeghatározás, ki nem mondás, megkerülés, elfeledtetés. A zsidó, aki teljes asszimilációt ígér – hazudik. Ígéretét nem fogja tudni megtartani. Ha erőszakot is követ el magán, ha bele is esik a zsidó antiszemitizmus, a zsidó öngyűlölet hibájába, amivel együtt jár, hogy tagadnia kell minden szolidaritást a helyi zsidó közösség és a világzsidóság iránt, akkor sem fogja tudni sohasem elfelejteni a zsidó nézőszöget a dolgokra. Az asszimiláció ígérvénye magában foglalja az antiszemitizmushoz való adaptációt is. Keresztény részről pedig az asszimiláció követelése folytatása a középkori keresztény antiszemitizmusnak, amely a zsidóktól önmegtagadást, kitérést követelt. A nemzeti kultúrába való asszimiláció igénye változatlanul a kitérés vagy még inkább a megtérés igénye. Ezúttal azonban nem vallási, hanem nemzeti-világi megfogalmazásban a népi-etnikai fogalomként használt nemzetbe. Ez lehetetlen. Ezt kívánni is, ígérni is értelmetlenség. Ezzel szemben határozottan lehetséges a magyar zsidó közösség integrációja a magyar nemzetbe, mint nyelvi, kulturális, politikai és területi közösségbe, az alkotmányos-demokratikus értékrend tulajdonosának az önérzetébe. Persze az is lehetséges, hogy a magyar keresztények és zsidók valahogy úgy egyeznek ki egymással, hogy kölcsönösen felelőtlen áldozatokká stilizálják át magukat, meghosszabbítva a felelőtlenség korszakát az egész kommunizmus történetével, mind a mai napig érően, és ezáltal mintegy erkölcsi újszülöttekké transzcendálódva kölcsönös szemhunyorítással.

 

*

 

Mindenesetre kettőnek kell lennünk ahhoz, hogy szerződhessünk egymással. Meg kell különböztetnünk magunkat egymástól ahhoz, hogy őszinte egyezségre juthassunk. Híd csak ott lehet, ahol két part van. Régóta együtt élünk, azonosak vagyunk, és nem azonosak. Ebben voltaképpen érdekességet is találhatnánk. Bizonyára azért folytatjuk ezt a feszült együttélést, mert túl minden csalódáson, még találunk értéket, meghittséget vagy akár erotikus vonzóerőt egymásban, sok mindent, ami nélkül a szívós kapcsolatok elgondolhatatlanok. Sok a kimondatlan, és nem is muszáj mindent kimondani. Íme eljött azonban a kimondások évada, illik hozzá az is, hogy legalábbis imaginárius szerződésbe foglaljuk egyezésünket és különbözésünket. Már csak azért is érdemes megfogalmazni egy akár imaginárius együttélési és együttműködési szerződés tételeit, hogy inkább csak kellemes meglepetéseket tudjunk egymásnak okozni az őszinteségünkkel, mert ha eleve azonosnak deklaráljuk magunkat, akkor szüntelenül felszínre bukkan a különböző, ha viszont eleve különbözőnek állítjuk magunkat, akkor minduntalan kiderül a közös.

A meghatározatlan védelme

Van egy ország, ahova odamehetsz, ha minden kötél szakad. Van egy darab föld, ahol azonnal teljes jogú állampolgár lehetsz. Van egy zsidó ország, ahol nemzeti-népi léted problematikus volta átemelkedik egy másik szintre: egy szabadon beszélő közvélemény szintjére. Megvalósult az ország, vannak intézményei, politikusai, konfliktusai. Emberi és gyarló, sokban hasonlít a többi nép országára. De mondhatod benne a magadét: az öncenzúrának és különösképpen a zsidó öncenzúrának vége. Minden izraeli állampolgárnak módjában áll az izraeli zsidó nemzet öntudatos tagjaként viselkedni, bárhol helyezkedjék is el a széles politikai színskálán. Bármilyen értelmes mondat elhangozhat és kinyomtatódhat. Az élet egyáltalán nem könnyű, de olyan kérdéssel nem kell többé szembesülnöd, hogy mennyire célirányos álcáznod magadat.

 

*

 

De hát az embernek megvannak a maga határai. Olyan szépen azért nem sikerült a dolog. Az ország lakva volt. Nem nagyon sűrűn, de sűrűsödően. Az európai zsidó, megszabadulva a keresztény antiszemitizmustól, ott van a jórészt szemita arab-iszlám antijudaizmus, még inkább anticionizmus kellős közepén. Egy népbe szorult a keleti zsidókkal egy mindinkább közel-keleti országban, amely negyven évvel a háború után, hatmillió zsidó halála után, a nemzetek közösségében majdnem olyan egyhangúan elutasítva áll, mint egykor a diaszpóra.

 

*

 

Ki kell bírni, hogy nincs igazi megoldás, csak rosszabb és még rosszabb közötti választás. Bármilyen csalódást keltő a zsidó állam, lehet, hogy a legtermészetesebb választás még mindig Izrael, ahol a zsidók önmagukkal szembesülnek. Azzal, ami kialakult és van. Inkább azzal, amit csinálnak, és nem elsősorban a fantomképükkel.

 

*

 

Megpróbálom egyeztetni magamban a lokálpatrióta, a patrióta, a kontinentális és a világpolgári nézőpontot. Ha a kozmopolitizmus azt jelenti, hogy az egész világ ügyei érdekelnek, jobban akár, mint egy nemzeté, akkor azt mondom, igen, kozmopolita vagyok. Nem engedem, hogy a magyar és a zsidó ügyek annyira elborítsák az agyamat, hogy ki se lássak belőlük. Általában a zsidókat szokták errefelé kozmopolitának nevezni, a magam esetében jóvá szeretném hagyni ezt a megbélyegzést.

 

*

 

Ha vállalom a zsidó azonosságot, miért nem vagyok cionista? Diaszpóra-zsidóként vállalom, aki, többek között, egy időre még Jeruzsálembe is költözhet, de ideje nagyobb részét már inkább budapesti barátai között, magyarul beszélgetve fogja eltölteni. Azt hiszem, van különböző nyelveken, különböző nemzeti kultúrákban föltalálhatóan és közös nevezőre hozhatóan egy modern zsidó kultúra, nem héber és nem jiddis nyelvű, inkább világi, mint vallásos, van nemzetközi zsidó kultúra, amely csak spirituális szálakon kapcsolódik a zsidó hagyományhoz. A sokszor emlegetett zsidó írók, gondolkodók, tudósok művei úgy is értelmezhetőek, mint identitásreflexiók, válaszok a zsidóságra mint kihívásra, stilizált önarcképek.

 

*

 

A zsidó szerzők műveiben van valami közös, még ha nem is beszélnek a zsidóságról. Átszántva a közvetítéseket, nyers közvetlenséggel keresik a legáltalánosabbat. Hogy a férfi gyengéden szeretkezzen a feleségével, erre a férfi nem kevesebbtől, mint a Talmudtól, a Tórától, tehát végeredményben az Örökkévalótól – áldassék a neve – kap biztatást. Nyomorúságaiból, viszontagságaiból a zsidó a végső általánosba disszidál, ott veti meg a lábát, és onnan tekint vissza dacosan. Szenvedélyesen hintázik a szelleme a konkrét és az absztrakt dialektikájában.

 

*

 

Auschwitz után már csak sokk és stupor volt megfeledkezni arról, hogy zsidók vagyunk. Ha a lényeget tudod, mellőzheted a szertartást. Ha elfogadod önmagadat másnak, akkor a többieket is elfogadod másnak. Akkor felismered az egyéni közvetítések szentségét. Csak ha elfogadod magadban a zsidót, csak akkor tudod elfogadni magadban és körülötted a keresztényt, a magyart, a közép-európait és a föld lakóját. Itt csak egy kombinációt említettem, végtelen számú kombináció létezik. Aki zsidónak születik, maradjon zsidó, de értse meg a többi vallást, a megértés hitelesebb találkozás, mint az áttérés.

 

*

 

Hogy egy francia, egy lengyel, egy orosz vagy egy magyar zsidó minek tekinti inkább magát, zsidónak-e vagy franciának, lengyelnek, orosznak vagy magyarnak vagy valami egészen másnak? Függjön ennek a kérdésnek az eldöntése a kérdéses személytől magától, ne pedig mástól. Valószínű, hogy élete különböző korszakaiban inogni fog a belső mérleg. Mindenki az, aminek érzi magát. Nem vagyok én senkinek sem a bírája, hogy eldöntsem, eléggé albán vagy eléggé belga-e. Azt már inkább el tudom dönteni, hogy bölcs-e vagy balga-e.

 

*

 

Nem nagyon érdekel, hogy mások szerint eléggé magyar vagy eléggé zsidó vagyok-e. Mikor az iskolában az osztály- vagy a tanulóköri közösségekről szónokoltak, akkor az én figyelmem nem volt ott. Úgy látom, hogy továbbra is van egy nem asszimiláns, de nem is ortodox, nem is elzárkózó és nem is cionista zsidó mentalitás Izraelen kívül sok országban. Mihelyt az íróasztalomhoz ülök, mindenkivel szemben a velős és nyílt beszéd a tartozásom. Nemcsak a magyaroknak és nemcsak a zsidóknak írok, annak írom a könyveimet, aki elolvassa őket.

 

*

 

Magyar vagyok és zsidó vagyok, ez már így alakult. Eszembe sem jut egyik részemet igazinak, a másikat nem igazinak tartani. Szétboncolni sem akarom, nem is tudnám őket. A Távol-Keletről nézve valószínűleg zsidó-keresztény vagyok. Magyar, zsidó, európai? Colorado Springsben gépelem ezeket a sorokat öreg Commodoromra, a kora nyári szünidőt Budapesten töltöttem, otthon mozgalmasabb, itt nyugalmasabb, itt van mind a négy gyerekem; a munka, köszönöm, jól megy. Most nem bánom, hogy itt olvasom a Magyar Nemzet című napilapot. Nekem eddig inkább az volt a benyomásom, hogy az emberek túlnyomó többsége a feje búbjáig benne ül a saját kultúrájában, amivel együtt járnak a hely sztereotípiái. A gondolkodás nem nélkülözheti az időnkénti időbeli és térbeli eltávolodást eredeti környezetünktől.

 

*

 

Nem erőlködöm, hogy inkább valami más legyek, mint ami vagyok. Igyekszem az emberi személyt nézni a másik emberben, s nem a csoport-hovatartozását. Kulturális másságát, ha éppen nem vagyok búskomor, éppenséggel vonzónak tartom. Másvalakit nemzeti hovatartozásával azonosítani éppolyan agresszív felületesség, mint az osztály-hovatartozásával azonosítani.

 

*

 

Radikálisok között mérsékelt voltam, mérsékeltek között radikális, magyarok között világpolgár, a nagyvilágban magyar, polgárok között marginális, a marginálisok között polgár. Nem a többieket akartam bosszantani, hanem inkább azt a valami mást védelmeztem, ami azonkívül is vagyok, mint amiben velük egy. Erkölcsi dolgomnak tartom védelmezni azt a nagyobb tartományt, amely minden közösségtudatból kimarad, még a szerelemből is.

 

*

 

Tudom, hogy a politika Mi-tudatok harca. Közösségek véresen vagy vértelenül egymás ellen határozzák meg magukat. Képtelen volnék huzamosan csak az egyik minőségemet hangsúlyozni. Nincs az a párt, amelyből ne kívánkoznék ki. Amikor még voltak pártok, mindegyiknek a szövegében találtam valami értelmeset. Baloldaliak között a jobboldal kérdésföltevését érzem egyre jogosultabbnak, jobboldaliak között a baloldalét. A harcos közösségtudatok az emberi valóság tekintélyes részét száműzik. Ahol száműzetés van, én a száműzöttekkel vagyok. Író megengedheti magának ezt az álláspontot, politikus nem. Neki csinálnia vagy színlelnie kell a többségi álláspontot.

 

*

 

Mihelyt politikai a diskurzus, a beszélő lelki szeme előtt ott lebeg mérce gyanánt az uralkodó erkölcsi többség konszenzusa. Tudnia kell, hogy mennyire távolodhat el attól. A politikai beszédnek nemcsak a többségi Mi-re kell hivatkoznia, de rosszallania is kell a rosszak kisebbségét. Lehetnek ezek a rosszak radikálisok vagy konzervatívok, ha van egy Mi, akkor kell, hogy legyen egy ők is, akikre görbe szemmel nézünk. Valahonnan őket kirekesztjük. Egy sokaságot, nem személyeket, en bloc. Ha másból nem, akkor az erkölcsi tiszteletreméltóságból rekesztjük ki őket. A Mi-tudathoz hozzátartozik a diszkrimináció.

 

*

 

Az emberben levő magasabbrendűt a meghatározatlannal azonosítom. Férfi? Miért nem nő? Felnőtt? Miért nem gyerek? Fehér bőrű? Miért nem színes? Európai? Miért nem óceániai? Zsidó? Miért nem buddhista? Író? Miért nem szakács? Hogy az vagyok, ami vagyok, se nem szégyen, se nem dicsőség. A tölgyfa nem lehet bükkfa. Hencegjen azzal, hogy nem bükk?

 

*

 

Jólesik fölfedezni, hogy azzal is megértjük egymást, aki nagyon különbözik tőlünk. Egy szerető, akinek alig értem a nyelvét, egy ókori kínai filozófus, egy ausztrál kikötőmunkás kézfogása egy tengerparti kocsmában, egy öreg néger szaxofonos mosolya. Az a legjobb bennünk, ami túlhatol rajtunk, és eljut a másik emberhez. A szóbeli és a szótalan megértés, amely átmegy a határokon.

 

*

 

A népdalok és a filozófia legjobb mondatai szertevándorolnak. Közléseim nagyobb része kevés embernek szól, esetleg csak egynek. Jól aludtál? Ízlik? Mikor jössz haza? Akarjam, hogy a gondolkodásom csakis a baráti körömé, a családomé legyen? Maradjak szigorúan csak budapesti elme? Így is éppen eléggé az vagyok. Más városokban is mindig az én budapesti történeteimmel hozakodom elő. Még ha szeretném, akkor sem tudnám átugorni az árnyékomat. Viszem az atyafiságot, a szomszédokat a legkalandosabb portyára is. A földobott kő arra legyen büszke, hogy milyen magasra repül, és nem arra, hogy a földre visszaesik.