Van-e még álom Közép-Európáról?

Van. Kell hozzá némi műveltség, történelmi belátás és filozófiai elfogulatlanság. A tömegkultúrák nacionálisak. A közép-európai álom nem tömegkulturális jelenség, inkább romantikus és szubverzív.

Közép-Európának már a fogalma is átíveli és kétségbe vonja a tömbhatárokat. Van keleti és van nyugati Közép-Európa, amelynek összetartozása mélyebb, elválasztottsága felületibb történelmi jelenség. Közép-Európa mint feladat továbbra is fennáll, ezeréves feladatok nem szoktak nyomtalanul elenyészni.

Hogyan tanulnak meg tisztességesen együtt élni az egymással összekeveredve élő népek? Adva van a sokféleség; ha valóságtisztelőek vagyunk, akkor tiszteljük ezt a sokféleségünket. A közép-európai kultúrában kinyújtóznunk természetes bővülési kör.

Minél jobban ismerjük egymást, szomszédainkat, annál inkább vagyunk közép-európaiak; nem annyira a születés, mint inkább a tanulás révén. Aki nem akarja megismerni szomszédait, az kulturálisan elgyengül. Mi többnyire messzire mentünk tanulni, figyelmünkkel átugrottuk egymást, mert elhittük, hogy fejletlenek vagyunk. Úgy éreztük, aki olyan, mint mi vagyunk, az nem lehet érdekes. Minél inkább megszabadulunk a kisebbségtudatunktól, annál inkább rácsodálkozhatunk egymásra. Ma még egy kissé szégyelljük egymást, mint a szegény rokonok. Amíg föl nem fedezzük egymást, provinciálisok maradunk.

Többé-kevésbé valamennyien közép-európai vérkeveredések leágazásai vagyunk. Azokban a pillanatokban voltunk erősek, amikor szövetkeztünk, és tanulni mentünk egymáshoz. Közép-európai mivoltunkat a kultúráinkban rejlő életstratégiák hasonlóságai és különbségei írják körül.

Kis és közepes nagyságú népek gyermekei, lehetünk vagy száz-kétszázmillióan, közép-európaiak. Vannak már sokan, akik annak tartják magukat. Valószínűnek tartom, hogy ez a minősítés divatba fog jönni. Személyes öntudatunk tágulásának erre a koncentrikus körére szükségünk van.

 

*

 

Különböző időbeli rétegek keverednek a kultúráinkban. Nálunk még nem tűnt el teljesen a paraszti félmúlt. Maradt még valami a hagyományos meghittségből és minőségből. Mi még nem számoltuk fel egészen a zöld Európát. Itt még sok mindent meg lehet menteni abból, ami a fejlett Nyugaton már elveszett, és ami nélkül sivárabb az élet. Mi még körül vagyunk véve olyan látványokkal, amelyekért a turisták messzire elutaznak. Nekünk nem kívánkozik oly gyorsan túladnunk történelmünkön.

Akinek múltja van, az érzelmesebb. A technológiai avantgárd nem érzelmes. Nemcsak a modern pusztítóerő, de a komputerizáció fejlettsége sem meghatározó paramétere a nemzeti önértékelésnek. Valóságosabban vagyok a múltam, mint a jövőbe nyúló törekvéseim.

Nem vagyunk egydimenziós társadalmak. Még nincsen racionális áttekinthetőségünk, nem vagyunk azonosak az intézményeinkkel. Nem vagyunk unalmas-problémátlanul azonosak a látszatunkkal.

Kákánia legnagyobb energiája a kevertségében rejlett. Tizenegy nép megvolt egymással valahogy, csináltak egy közép-európai közös piacot. Az öreg császárt már valahogy megszoktuk, nem nagyon féltünk tőle. Polgárosodás a föllazuló monarchia alatt, ez nekünk ismerős. Aztán az udvar mégis háborúba tudta vinni a polgárosodó birodalmat, s a nép éljenzett, mert virultak a nemesi-katonai-harcias-hazafias értékek.

A nyomtatott szótömeg a századfordulón elég tarka volt, kis vidéki lapok is szidhatták a kormányt, vállalkozások eseménydús évada a magaskultúrában. Az állami cenzúra kevésbé akadályozta a szellemi polgárosodást, mint később. A nemzeti utódállamok nem normálisabbak, mint ez a tarkabarka közép-európai birodalom volt. Nemcsak kisebbek, kicsinyesebbek is.

Egymásba olvadtunk, és kiváltunk egymásból. Kölcsönös asszimilációk és disszimilációk. Egyénenként különböző, némelykor igen metaforikus hovatartozás-kombinációk. Nacionalizmusainknak hajlama van az idegen hatásoktól szorongó bezárkózásra, amiből semmi okosabb nem származik, mint a nemzetállami bürokráciák és a nemzetállami kultúrák zárt korlátoltsága.

 

*

 

Az első világháború utáni nemzetállami megoldás nem volt tartalmi megoldás, durván és egyoldalúan ábrázolta etnikai viszonyainkat. Ebbe beleroppant a béke. A második világháború kirobbanásához részben hozzájárult, hogy az állami keret és az etnikai valóság nem feleltek meg egymásnak.

Talán nem is lehet a mi kontinensrészünkön az etnikai térképnek megfelelő politikai térképet csinálni. Ez olyan gondolatokat is sugallhat: adottnak elfogadva az állami kereteket, emeljük kulturális valósággá az etnikai valóságot, amelyet indokolt az egész közép-európai térség történelmének kontextusában szemlélni.

Mi nem vagyunk olyan műveltek, mint sok afrikai törzslakó, aki négy-öt nyelvet ismer, hogy a szomszédos törzsekkel érintkezhessen. Miért zárkózna be a törzslakó a saját törzsébe? Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ne vegyünk tudomást egymásról.

Hol az egyik, hol a másik közép-európai nép próbálta uralni és integrálni a térséget. Hol egyikünk, hol másikunk dinasztiái, fejedelmei tudták a külső fenyegetéssel szemben ideiglenesen összekovácsolni Közép-Európát. Csupa olyan nép, amelynek nemzeti önállósága, hovatartozása, egysége, állami önrendelkezése egész történelmében kérdéses.

Közép-Európához tartozik tulajdonképpen a német nép is, amely több ízben hiábavalóan próbálta maga alá gyűrni a környező népeket, miközben saját önrendelkezése krónikusan beteg volt. Ennek a német birodalmi nagyzási hóbortnak a következtében ma nincsen Közép-Európa, és népeink érintkezése ma talán alacsonyabb fokú, mint egy évszázaddal ezelőtt volt.

A mi vidékünkön a homogén nemzetállam kivétel, és mint norma nem követhető. Heterogén valóságunkra nem illenek rá a homogén képzetek és formák. Nem vagyunk egynyelvűek, többféle értékrendszerünk és észjárásunk van egymás mellett.

A közép-európai eszme az alkotórészek virágzó diverzitását jelenti, és ennek öntudatát. Svájcot emlegettük gyakran politikai társalgásainkban, mint a népek méltányos együttélésének paradigmáját. Ugyanez a jelentése a transzszilvanizmusnak is, utalva Erdélyre, a tizenhetedik századi kis keleti Svájcra, amelynek függetlenségét fönntartotta, hogy népei és hitfelekezetei egyezségre próbáltak jutni egymással.

 

*

 

Térségünk politikai gondolkodói a múlt században egyszerűen csak lefordították a mi szubsztanciánk hordozójára: archaizmusoktól és neologizmusoktól hemzsegő nemzeti nyelveinkre a klasszikus, hexagonális francia nacionalizmust, vagyis az ésszerű logikai megfelelés igényét nemzet és nemzetállam között. Térségünkre nem alkalmazható az a mérnöki eszmény, hogy minden nemzet éljen a maga külön, elzárt nemzetállamában, mivelhogy a különböző nép- és nyelvcsaládok szigetszerűen egymás területébe ékelődnek. Akárkihez tartozik egy térség, lesz rajta kisebbség, amely jogokat kíván, méghozzá nemcsak egyéni-állampolgári, de csoportos-nemzeti polgárjogokat is.

Minden kisebbségről elmondható: az integráció igénye méltányos igény vele szemben. Az asszimiláció igénye viszont nem méltányos igény vele szemben a többség részéről. Beilleszkedés vagy beolvadás? Együttműködni-e a többségi néppel a különállás fenntartása mellett vagy föladni a kisebbség történelmi különösségét a többséghez való szorongó hasonulás kedvéért? A civil társadalom integrációt kíván, vagyis törvénytiszteletet, a tekintélyuralmi társadalom hasonuló behódolást igényel a hatalmilag gyengébbtől.

Közép-európainak lenni annyit jelent, hogy megneveljük, féken tartjuk nacionalizmusunkat, nemzeti egoizmusunkat, amely éppúgy nem tud nem lenni, ahogy a személyes egoizmus is lényünk elidegeníthetetlen, de civilizálható része. Kell, hogy legyenek egymással elvi és jogi megállapodásaink, csak ezáltal tudnak a mi nacionalizmusaink mindinkább euronacionalizmusokká okosodni.

Az euronacionalizmus az európai népek autonómiájának, egyenrangúságának és demokratikus szövetkezésének elve. Lehet, hogy közép-európai térségünk új nacionalizmusai ebben a fogalmi keretben találnak önmagukra. A nyelvi-etnikai közösségek öntudata elementáris adottság. A művelt nacionalista saját népének méltányos helyét keresi az európai családban.

Az lesz közülünk a leginkább integratív, az lesz a leginkább közép-európai nép, amely a legtöbbet tesz önmaga és szomszédai méltóságáért, barátságáért. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha az alárendelődés viszonyait mindenütt fölváltják az egyenrangú népek és személyek viszonyai. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha ezeréves közös történelmünk nevében meg tudunk bocsátani egymásnak félszázados sérelmeket. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha a kisebbséget nem az egység akadályának tekintjük, és nem törekszünk beolvasztására.

 

*

 

A nemzeti-etnikai-politikai-kulturális-vallási kisebbség a maga különös egyéniségében tiszteletre méltó önérték. Tudunk-e úgy politizálni, hogy a hangsúly inkább a minőségire és az egyénire essék, nem pedig a mennyiségire és a kollektívre? Áttekinthető, személyes közösségek új kollektivizmusa érlelődik, amelyeket az identitások finom toleranciája és érdeklődő kombinációja jellemez.

Tudunk-e kölcsönös érdeklődéssel csökkenő jelentőséget adni az államhatároknak? Tudunk-e átbarátkozni rajtuk? Tudjuk-e csökkenteni életünkben a katonai viszonyok túlnyomását? Az csábít, aki tanulékonyabb. Harc vagy csábítás. Kis nemzethez tartozni nagyobb tanulási kötelezettséget jelent.

Tudunk-e organikusan túltágulni a nemzetin, a legkézenfekvőbb következő körgyűrűig: Közép-Európáig? Európához és a nagyvilághoz az út Közép-Európán át vezet. Közép-Európa ébredő valóság, titkos lelemény, avantgárd érdeklődés. Nemcsak tragédia, hanem a tragédiákat az időben megoldó epika. Közös múlt, amely a jövőre nyitva van, bárha jelene nem fényes.

Tudnánk mi is ésszerűen politizálni, mint ma Ausztria, ha lennének a nagyhatalmak által garantált semleges alkotmányaink. A tömbfegyelem a katonai mentalitásnak, a neutralizmus a civil mentalitásnak felel meg.

Közép-európai az, aki az állami létét és környezetét valahogy mesterségesnek tekinti, mert az nem felel meg a valóságérzékének. Hogy a közép-európai városok eltávolodtak egymástól, azt mesterséges állapotnak tekinthetjük.

Közép-európai az, akit földrészünk kettéosztottsága sért, horzsol, nyugtalanít, feszélyez. Az elmúlt századokban teljesítettük a dolgunkat: elválasztottuk egymástól és egyszersmind közelebb hoztuk egymáshoz a Nyugatot és a Keletet. Ha volna öntudatos Közép-Európa, akkor az ma intellektuálisan sugalmazhatná az európai békerendezést.

Közép-európai az, aki Európa kettévágott állapotát nem tekinti sem természetesnek, sem véglegesnek. Lehet, hogy Európa európaiasodása Közép-Európa közép-európaiasodásával halad igazában előre. Helyzetünkből egy filozófiát húzunk ki, a paradox középét, ami tulajdonképpen analóg egy lehetséges európai ideológiával.

 

*

 

Vállalkozás vagyunk, kulturális szövetség, irodalmi lovagrend, ambivalenciák rekorderei, hivatásos problematikusok. A szellemi értelemben közép-európaiak kevesen vannak, inkább költők, mint mozgalmi emberek. Közép-Európa voltaképpen nem több, mint egy álom. Több olyan nép lakik errefelé, amelyek már láttak jobb napokat, és emlékeznek rájuk. A költők itt gyakran hivatkoztak a régi dicsőségre, amely késik visszatérni az éji homályból. Költők, akiket leigázott szinte a hazafias szolgálat. Nem érhették be az individuum lázadásával, nemzeti feladatok hárultak rájuk, akadémiát, szótárt kellett csinálniuk.

Kis népek, összetömörültünk itt Európa közepén, és nem leljük tartós, világos helyünket. Ezt valahogy tudomásul kellene vennünk, és ki is kellene fejeznünk intézményeinkben és öntudatunkban, műveltségünkben és kapcsolatainkban. Merész kísérlet lenne kulturális-személyes kapcsolatokkal megelőlegezni a közép-európai demokratikus konföderációt. Lehetnénk a földrész művészi térképének színes foltja. Furcsa klub, amelyhez érdemes hozzátartozni.

Kellemes volna, ha a közép-európai népek már tudnának egymáson mulatni anélkül, hogy megsértődnének, ha diplomáciai jegyzékváltás nélkül tudnák szembesíteni egymásról kialakult arcképüket, amelyeket eléktelenítenek a hanyag sztereotípiák. Senkinek nem lehet e nélkül a közép-európai szeminárium nélkül hiteles nemzeti önarcképe.

 

*

 

Közép-európai stratégia? A megértés stratégiája. Minél jobban észrevesszük, hogy tulajdonképpen milyen érdekesek ezek a közép-európai szomszédok, annál érdekesebbek leszünk mi magunk is. Közép-Európa annyiban lesz, amennyiben kérdés lesz önmagának. Vonzódó érdeklődés a Duna-medence népeinek sokféle boldogulása és boldogtalansága iránt. Ki hogy egyensúlyozik Kelet és Nyugat között. A közép-európai irodalom: keletnyugati vagy nyugatkeleti irodalom. Bennünk van az a keleti, amit elemzünk. Bennünk van az a nyugati, aki elemez. Keleti felünkkel csúfoljuk a nyugati felünket és természetesen megfordítva.

Közép-Európa eszméje – per definitionem – blokktranszcendens. Mesterséges valóságnak tekinti a tömbhatárt abban a meggyőződésben, hogy a közép-európai belső, társadalmi folyamatok egymás felé orientálódnak. A polgárosodás különböző stílusai ismét lehetővé teszik a közép-európai integrációt, már nem a dinasztikus autoritás, hanem a tudatos és önkéntes társulókedv jegyében.

Gondos archívumban illesszük egymás mellé a közép-európai metaforákat, mint egy kiállítást. Szeretnék olvasni egy elfogulatlan összehasonlító tanulmányt a közép-európai történetírások karakterisztikumáról. Városaink kihívása: egy blokktranszcendens közép-európai, tehát európai discours bölcsőjévé és boszorkánykonyhájává lenni. Elősegíteni egy olyan többes szám első személy megotthonosodását, amelyben sok önismeret van és semmi demagógia. Otthont adni egy ma még elitárius nyelvnek. A komplex gondolkodás lázadásának a szimplex struktúrák ellen. Beismerhetjük: éltünk már egymás ellen és egymástól külön is, kiismertük a szakítás előnyeit és hátrányait, és mivel az utóbbiak tetemesebbek, szeretnénk kifejleszteni az együttélés új művészetét.

Kimondhatjuk, hogy ebben az új közép-európai stílusban és utópiában hatalmi autoritásnak, rendi kiváltságnak, katonai hierarchiának, külső diplomáciai konstellációk kényszerhatásának nincsen helye. Kimondhatjuk ezt annál is inkább, mivel a demokratikus Közép-Európának csak virtualitása, csak ideális valósága van, hatalmi valósága pedig nincsen, mivel az egész csak káprázat.

De mivelhogy Közép-Európa a mi rögeszménk, ma még olyan, mint egy irodalmi mű: képzelőerőnktől függően eredeti. Megszabhatjuk benne civilizációs szokásainkat. A klubtagságnak feltétele az érdeklődő respektus egymás iránt. Közép-Európában nincsenek úrnépek és szolganépek. Nincsenek hódítók és meghódoltak. Nincsenek megszállók és megszállottak. Itt vagyunk egy hosszan tartó garden partyn a Duna-medencében. Pohárral a kezünkben járjunk körül, ismerkedjünk, koccintsunk, és lássuk magunk előtt ezt a káprázatot, ezt a nincset, ami mégis van, a szétvágott test közös auráját.

Most ne a fegyvereinket, pénznemünket, területünket, hivatalainkat, piacainkat, címereinket egyesítsük, most a költészetünket egyesítsük úgy, hogy érintkezésbe hozzuk egymással. Van-e közép-európai irodalom, s ha van, milyen az? Azt már tudjuk, hogy van német nyelvű közép-európai irodalom, osztrákok, németek, sziléziaiak, zsidók írták. De hogyan mutatnak egymás mellett a Duna-medence többi nyelvén írott művek, a legjobb pillanataikkal? A lucidiumainkat és nem a sztereotípiáinkat kell összehasonlítanunk.

De vajon kell-e érdekesnek lennünk? Azt hiszem, igen. Kell. Az a dolgunk, hogy ne legyen könnyű megfejteni a talányunkat. Hiszen ez nem más, mint az autonómia esztétikája. Az autonómia esztétikájának legpazarabb művei a városok, ezek a történelemtől dús jelenvalóságok. Minél szabadabb egy város, annál érdekesebb. Az alkotmányos-intézményes szabadság nem elég, kellenek még hozzá a szabadság varázslói és szörnyetegei.

Itt vagyunk tömeggyilkosságok emlékével és perspektívájával, amelyekben van egy rész felelősségünk. Tévedéseink és rendezetlenségeink, önismerethiányunkkal összefüggő eszelősségeink hozzájárultak két világháború kirobbanásához. A Duna-medence népei a huszadik században elég bután viselkedtek. A századelő nagy szellemei még nem tudták, hogy milyen bűntudatra van oka a közép-európai értelmiségnek.

 

*

 

A XVII. és XVIII. században még nem volt kétséges a gondolkodó elméknek, hogy a közép-európai birodalomra szükség van. Az európai egyensúly érdekében szükség van arra, hogy Bécs befolyási övezetében, a török és az orosz terjeszkedés föltartóztatására, a vegyes lakosságú Duna-völgyében legyen egy civilizáló államalakulat.

Ennek az államalakulatnak csak monarchikus-dinasztikus legitimációja lehetett, Mária Teréziát, a barokk királynőt az ég helyezte felsőbbségtisztelő, ég felé emelt tekintetű birodalma fölé. De a francia forradalom után, demokrácia és nacionalizmus találkozása után a legitimáció már nem az udvarból jött, hanem a mélyből, a népből, a hazából.

A haza a nyelvi nemzet közössége, a nyelvi nacionalizmus állama lett. A területi haza viszont mindazoknak a népeknek a hazája volt, akik egy átélhető területi egységen laktak, függetlenül e területek lakosságának vallási, nemzetiségi, nyelvi megoszlásától. A nyelvi haza fogalma Pandora szelencéje lett, és szétvetette a közép-európai birodalmat.

Ha az egynyelvűek alkotják az államot és nem az egyterületűek, akkor nyomban vitássá válik az államok területe, mivelhogy a különféle nyelvi közösségek egymással erős keveredésben élnek. A Habsburg-monarchia teret adott az etnikai, nyelvi és felekezeti tarkaságnak. Nem a nép különféle közösségeiből származott az állam szuverenitása, hanem a Habsburg-ház monarchikus legitimációjából, házasságokból; az uralkodóház pedig, mivelhogy nem függött tőlük, eltűrhette a közösségek sokféleségét, lehetett aránylag nagyvonalú velük szemben. Ha azonban valamelyik nemzeti közösség szuverenitása a hatalom forrása, akkor nyomban előáll az a kérdés: hogyan osztozzanak a különböző nyelvi nemzetek a területeken, s még inkább milyen alapon maradjanak továbbra is a Monarchia egyesült nemzetei? Miért ne vetnék szét az egész birodalmat?

A birodalom tulajdonképpen csak Ferenc József által létezhetett, és amikor ő meghalt, akkor a birodalom is meghalt. A népszuverenitás alapján a Monarchiát nem lehetett fenntartani, mert a szuverén népeket eltöltötte a francia mintájú nyelvi nacionalizmus.

Minden nyelvi nemzet akarta a maga nemzetállamát, és óhajtotta, bárcsak egynyelvű legyen a lakossága, bántotta az idegen ajkúak jelenléte, félt azok erősbödésétől, megpróbálta tehát beolvasztani azokat. Kis nyelvi közösségek versengeni kezdtek; melyik hogyan nő a másik rovására?

 

*

 

Az uralkodóház szuverenitása az első világháború vége felé már nem lehetett tiszteletre méltó. Túl sokan haltak meg a dinasztia becsületéért, Ferenc Ferdinánd megbosszulásáért, Szerbia megleckéztetéséért. A Monarchia meg akarta védeni a becsületét, úgy viselkedett, mint egy katonai nagyhatalom. Bécsben és Budapesten polgárok laknak, de az állam úgy viselkedik, mint egy katonatiszt, aki csak egy szürreális szentséget ismer: a dinasztia presztízsét. A párbaj gesztusa volt ez, amit nem a kalkuláció sugallt. Aki a másikat párbajra hívja ki, az tudja, hogy talán belehal.

Kezdeményezőnek mondható szerepével az első világháború kirobbantásában a bécsi udvar öngyilkos párbajt kezdett a túlerővel. A túlerő sok tényezőből állott, külső és belső tényezőkből, tény, hogy a külső nyomást a Monarchia végül is kiállotta volna, ha népei igazán akarták volna fennmaradását. De a nyelvi népszuverenitás eszméje sokkal erősebben áthatotta már Közép-európa népeit, hogy a többnemzetiségű birodalom, amelyet csak az uralkodóház fölsége igazol, a vesztett háború után már ne tudja fönntartani magát. Amit a népszuverenitás eszméje nem tudott elérni 1848–49-ben, azt elérte 1918-ban.

Ahogy a Romanovok és Hohenzollernek szuverenitásán sem alapulhatott már semmilyen birodalmi hatalom törvényessége, úgy a Habsburgoké sem volt elég viselni a tökéletesen értelmetlen és szörnyűségesen fájdalmas első világháború felelősségét. A Hohenzollernek eltűntek, de a német birodalom köztársasági államformában megmaradt. A Romanovok eltűntek, de az orosz birodalom szovjet köztársasági formában megmaradt. Ha viszont nincsenek Habsburgok, akkor nincsen közép-európai impérium sem. A német és az orosz impérium át tudott alakulni köztársasággá, a közép-európai impérium szétesett.

Szociológiai tartalma is volt ennek a szétesésnek. Alsóbb rétegek törekedtek a birodalmi kozmopolita arisztokrácia helyére, a hivatalnokértelmiség saját nemzetállamot akart, sok nemzeti intézménnyel és állással. A nem egészen lentről, de mégiscsak följebb kapaszkodott új elitek örvendeztek; kicsi az ország, de a miénk. Helyi lobogó leng a helyi nagyságok szobrai fölött.

A kisnemzeti nacionalizmusok felszabadultan átadták magukat az egymás elleni gyűlölködésnek. Bármily heves az ilyenfajta regresszió, bármennyire valóságos jelenség is, a korlátoltság akkor is korlátoltság, ha a miénk.

Kár, hogy elvesztettük azt a kis sorvadt, de mégis létező Mi-tudatot, amit ennek a közép-európai impériumnak a népei valamennyire mégiscsak éreztek; jobban összefért egyéb Mi-tudatokkal, sőt a közösségtudatok bonyolult és személyes építményeivel, mint a mai nemzetállami Mi-tudat. A Monarchia polgárai között sokan voltak olyanok, akiknek ősei különféle népekből, felekezetekből keveredtek házasságba. A családtörténet öntudata mintegy igényelte hátteréül, keretéül a Monarchia birodalmát a maga látványos tarkaságával.

 

*

 

A nyelvi nacionalizmus ideológiája nem felelt meg Közép-Európában a kulturális-gazdasági valóságnak, a nemzetiségi-etnikai realitásnak. Kényszerkeretek származtak belőle, amelyben mindannyiunk történelmi identitása megzavarodott, valamelyik részünk nem fért el benne. Valamit ki kellett szégyellni belőle, valamelyik kapcsolatunkkal, minőségünkkel kilógtunk a megszűkült, új kis hazákból, s hogy beléjük passzoljunk, ahhoz több-kevesebb hazugságra volt szükség.

Mikor a népszuverenitás eszméjének sikere után tudakozódni kellett aziránt, hogy vajon kicsoda-micsoda az a nép, el kellett jutni a homogén antropológiai származás fikciójához. Innen pedig már csak egy macskaugrás a származási-biológiai-faji definíciók és öndefiníciók kultusza. Mert már a nyelvi közösség sem volt elég sűrű, elég mély és elég törzsökös.

Ha az szinte misztikus érték, hogy valaki magyar, német, cseh, horvát, román stb., akkor megindul a vetélkedés, hogy ki a magyarabb, németebb, csehebb, horvátabb, románabb stb., s ki minél inkább az, annál inkább hivalkodhat, és annál illetékesebb a kiközösítés, a nem igaziak, a nem szubsztanciálisan közénk tartozók kitagadásának sportjában.

Egyszóval a nyelvi nacionalizmusban ezen a vidéken benne rejlett némi fasizmus lehetősége, amit senki sem sejthetett előre. A nagy zavar annak eldöntésében, hogy kié a szuverenitás, és hogy min alapul a szuverenitás, hozzájárult ahhoz, hogy térségünkön a liberális demokrácia szelleme csak késve tudott tartós vonzerőre kapni, és hogy minden közép-európai nemzetnek megvoltak a maguk autoritárius delíriumai, mert többségünk kiélvezte mind a jobboldali, mind a baloldali autoritarianizmus propagandamámorát, nem mentesülve véres-cinikus hamvazószerdáktól.

 

*

 

A kisnemzeti regresszió szakít, szorong, ellenségeket lát maga körül, védekezik, begubózik, fél a keveredéstől, tiszta akar lenni, behúzódik a barlangba. Szellemi szerencsétlenség, ha az állampolgár nemzete fizikai nagyságával azonosítja magát. A regresszív ideológiák ellenségesek a többnemzetiségű polgárokkal, és korcsnak látják az olyan embert, akinek mind a négy nagyszüleje más nemzet. A kultúra története tanúsítja, hogy az ilyen emberek alkalmasint remek példányok.

A nemzetállami szemlélet védekezik a városi szemlélet ellen, a férfi a női ellen, amely nem utál vegyülni, befogadni, megtermékenyülni. A város azért tud terjeszkedni, mert szívesen fogad be. A közép-európai integráció nem is annyira nemzetek integrációja, mint inkább a városoké s azon belül is a városok többnyelvű értelmiségi polgáraié.

Az őszinte valóság ez a női-városi-közép-európai, amely tud keveredni, és tudja finoman megtartani a maga sajátos minőségeit. Aki felismeri magában a közép-európai urbánus polgárt, az senkit sem akar kiközösíteni. Vendéglátó-mentalitás ez, amely nem akarja elnyelni a jövevényt, respektáljuk egymás különösségét.

 

*

 

Lehetséges, hogy a tizenkilencedik és a huszadik század intermezzo csupán abban a sokkal hosszabban elnyúló, évezredes történetben, amelyben Közép-Európa népei megpróbáltak különböző állami keretekben együtt élni. Lehetséges, hogy a huszonegyedik század vissza fog nyúlni a nyelvi nacionalizmus diszkrimináló közösségtudatát megelőző plurális közösségtudatokhoz, amelyek immár demokratikus alapon, a népszuverenitás alapján igényelik az új közép-európai integrációt.

A politikai integráció ma még távoli ködkép, új európai békerend kell hozzá, a világhatalmak új nemzetközi, politikai egyezsége, amely a hidegháborúnak véget vet, és Európa kettéosztását békés úton felszámolja. Ma még nem látjuk a láthatáron ennek az utópiának a reális esélyeit. Ma ez az eszme még elitárius elképzelés, értelmiségi koncepció, és nemcsak hogy a világ hatalmasait, de a közép-európai népeket sem tölti el a meggyőződés erejével.

Az a közép-európai, aki nem tekinti magára nézve szellemileg kötelezőnek földrészünk katonai megoszlását s azt a körülményt, hogy a keleti Közép-Európa geopolitikailag a Kelet része lett, mintegy átcsúszott Kelet-Európába.

Mi, magyarok például nem tudtuk felszabadítani magunkat, és nem kaptunk nemzetközi szerződéssel demokráciát. A háborús győztes lengyelek és csehek sem jártak szerencsésebben, mint a háborús vesztes magyarok. Változott a gyámhatalom, de a gyámság maradt, német érdekszférából orosz érdekszféra lettünk. Még nem vagyunk nagykorú, demokratikus nemzetek, nem vagyunk még olyannyira alanyai a saját történelmünknek, hogy önkéntes társulással kiépíthessük közös intézményeinket.

Megtapasztaltuk, hogy függetlenségünk korlátozottságát nemzetként nem tudjuk áttörni, személyek azonban lehetnek függetlenebbek nemzetük egészénél.

Az a mód, ahogyan együtt élünk geopolitikai meghatározottságunkkal, az a mi bölcsességünk és betegségünk. Közép-európainak lenni itt önismeretet jelent, történelmi és kontextuális önismeretet. Az a vállalkozás vagyunk, amelybe beleadjuk magunkat. Közép-Európa fogalmi képének megköltésénél ötletesebb intellektuális vállalkozást ezen a tájon nem könnyen tudok elképzelni.

Az a közép-európai, aki nem szeretné saját országát semmilyen nagy nemzet érdekszférájának tekinteni. Az a közép-európai, aki a Duna-medence kisebb lélekszámú, szomszédos, egymással keveredve élő nemzeteinek szabad társulásához akar tartozni. A közép-európai társulásnak helye van a nap alatt.

Kis hazák, területi autonómiák nagyobbszerű együttese volna az, amelyben a kicsi és a nagy nem lenne egymás ellentéte; a kis közösség is szép közösség volna. Ha elménk a nemzetállami mentalitás foglya marad, ha nem látunk túl nemzetállami határainkon, akkor marad az, ami most van, ez a prolongálható ideiglenesség.

 

*

 

Bécs a legkeletibb kapuja a Nyugatnak, Budapest a legnyugatibb kapuja a Keletnek, ha a térképre nézünk, nincs két másik főváros Európában, amelyek ilyen közel feküdnének egymáshoz. Talán csak Prága van ilyen közel Bécshez, talán csak Belgrád Budapesthez. De itt van a közelben Krakkó és Kolozsvár is, Zágráb és Pozsony is, egész város-csillagraj, ami Közép-Európa tényleges kapcsolathálózatának infrastruktúrája volt és lehet még. A közép-európai szellemiségnek ma nem az államaink az igazi hordozói, hanem a városaink.

Számít, hogy van-e a nagy vagy nagyobb városoknak és hangadó embereiknek saját stratégiájuk. Számít, hogy akar-e Budapest és Bécs barátkozni. Ha Budapest csak magyar város akar lenni, ha Bécs csak osztrák város akar lenni, akkor mindkettőnek sikerülni fog provinciálissá lenniük. Összefonódásunk a múltban nemcsak kényszer volt, hanem a gazdaság és a kultúra földrajzi realitása és a valóság tükre.

Egyik legérdekesebb kérdésünk, hogy mi kerekedik felül térségünkön: a nemzetállami vagy a közép-európai orientáció? Ha mi, Duna-vidéki kis népek nagy büszkén mind különállunk, akkor Közép-Európában vákuum van, amelyet valamelyik nagy nemzet kötelességének érez betölteni, és akkor a közülünk kevésbé szerencsések nagy, külső hatalmak vazallusai lesznek. Vár ránk a Duna-völgyi kiengesztelődés hosszú munkája.

 

*

 

A Monarchia szétesett, Bécs megmaradt, és velünk maradtak halott árnyai: költők, filozófusok, festők, zeneszerzők, velünk élnek eleven talányként. Ez a mondat például, amely lehetne éppen közhely is, de történetesen a világirodalom egyik legjobban sikerült mondata: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

Pazar szóáradat közepén jelennek meg a nagy hallgatók. Amit mondanak, eléggé érdekel ahhoz, hogy még jobban érdekeljen a hallgatásuk. Érett emberek egy érett birodalomban, amely a történelem élet-halál ítélete szerint túlérettnek bizonyult. Sok tudás van már mögöttük, búcsúirodalom.

Hallgatni kell az ítéletekről, a jóról és a rosszról, istenről és a halálról. Mi van? Mi van? Megérkezés a jelenbe. Lefejteni a beszédes homlokzatot! Lefejteni a puszta létről a Monarchia barokkját.

Túlságosan dús volt a létezés. Túlságosan? Túlságosan tarka volt. Túlságosan? Ha nem lett volna ilyen összefoghatatlanul dús és tarka, nem jöhettek volna létre ezek a reduktív művek, a hallgatás művei, a vágyódó, ironikusan halmozott, elhaló vonalú ornamentika közepén. Szegény ország – gazdag stílus. Jelenség-pazar birodalomban epigrammatikus fogalmazás.

 

*

 

Az olyannyira sokelemű birodalmat az autoritás már nem bírta összetartani, a népakarat, a föltörekvő lent még nem akarta. Szét akarták szedni a kastélyt, hogy az építőanyagból külön-külön családi házakat építsenek.

A Monarchia teret adott a liberalizmusnak, a liberalizmus pedig teret adott az antiliberális tömegindulatoknak, heves nemzetiségi partikularizmusoknak, szocialista és nacionalista radikalizmusoknak. Itt volt már a liberalizmus toleranciája, de nem volt még itt a demokrácia népi konszenzusa.

Az értelmiség inkább egy kifinomult sziget-szubkultúrában volt otthonosabb. Sem a merev állam, sem a heveskedő tömeg nem tudta magával ragadni azt a néhány értelmiségit, akire ma Bécs okkal büszke lehet. Kibontakoztak a többes szám első személy retorikáiból.

Ha a politikába frissen betévedt kisemberek azt mondják, hogy mi, akkor csak elég egyszerű fogalmakba bírnak szívvel-lélekkel belekapaszkodni. Bonyolult intellektuális-történelmi épületeknek ilyenkor nincsen esélyük a tömegsikerre. Rajongó és egyszerűsített kollektív önszereteteknek gyűlölet-célpontok is kellenek. Gyűlölni kell a bonyolultabbat.

Gyűlölni kellett az Osztrák-Magyar Monarchiát, ezt a nemzetek feletti államszervezetet, amely megfelelt a Duna-medence etnikai heterogeneitásának. Gyűlölni kellett a zsidókat, akik nem illettek bele semmilyen népgyűlés delíriumába. A többes szám első személynek valakik ellen ki kellett dühöngenie magát. Gyűlölni kellett a transznacionális közép-európai feladatot és gondolkodásmódot.

 

*

 

A nacionális önmeghatározás kultúrája győzött. Ha nagyon hangos a kollektív egók vására és marakodása, akkor a luciditás át akar nézni az állami, nemzeti, vallási és ideológiai közösségek álarcain, a harsány partikularitások giccsfestékein, hogy eljusson az ember mélyebb arcához. Ez a mélyebb arc megtanul szembenézni a halállal. Témái: szorongás és szerelmi vágy, agresszió és alkotás. Hozzájuk képest a politikai témák alkalmiak.

Ez a mélyebb arc egyszer csak elhallgat, mert a szavak nem alkalmasak. A művész felülvizsgálja médiumát, és mellőzi a korrupt nyelvréteget. Mellőzi a tradicionális és a népmozgalmi giccset, az olcsót, a szívdöglesztőt, az idiotikus frázisokat, az operettet és a nagypapa-uralkodó nyilatkozatait.

Talán nosztalgikusan gondol a kollektív retorikára, de le kell szögeznie magánya princípiumait. Ne túlozzunk, nem baráttalan magány. Személyek asszociációja, polgári szalonok és kávéházak elit társasága, intellektuális arisztokrácia, amelynek tagjai sokfélék lehetnek, de ostobák nem. Megjelent az értelmiség értelmisége, amely nemcsak reflektál, hanem magán a reflexión is gondolkozik.

 

*

 

A világvárost az identitások nagy komplexitása teszi. Világváros ott van, ahol van világszínvonalú – más nemzetek értelmiségének is újat és fontosat mondó – értelmiségi elit. Bécsben a század elején volt. Szaggatott, aláásott, halálát sejtő komplexitás volt az; megenyhítve a köznapi életnek valami hanyag és jóravaló édességével. Bensőségesen lehetett a halálra gondolni egy régi bécsi kávéházban. A városi tarkaság és forgalom megengedte az írásos meditáció nyugalmát. Ez az urbánus, de mégsem hektikus életművészet a századfordulós polgárság nagy kultúrteljesítménye volt.

Mikor egy város méhében elcsöndesül az identitások színes tolongása, akkor a város szellemében is meggyengül, vidékiesebb lesz. A régi Monarchia minden városa egyneműbb és unalmasabb lett. Az urbanitás színvonala lesüllyedt. A bécsi kortársak nem sokat tudhattak Musilról és Wittgensteinről, de az a puszta lehetőség, hogy ők akkor lehetségesek voltak, utólagosan egész környezetüket világvárosias rangra emelte. Az értelmiség értelmiségének nemzetközi titkos szerzetesrendje avat egy várost világvárossá.

A városok élik az életüket, és nem sokat törődnek azzal, hogy világvárosok-e vagy sem. Van épp elég gondjuk-bajuk, hogysem ilyen hívságokkal bíbelődjenek. Komoly, derekas közösségek, de nincs meg bennük az emberi önismeret mélyebb iróniája, amely a nagy pillanatokat körülveszi, és amely a világváros köznapi és köznépi hangulatán is átsugárzik.

Ez a világvárosi szerep és hangulat olyan, mint a szépség, inkább természet, mint erkölcs, el tud hervadni. Sokféle jövevény tud viszonylagosan nézni, és ahol a sokfélén át meglátják a közöst, ott nagyobb bölcsesség honol, ott egy kissé jobb kedvűek az emberek, s a futó érintkezésben is elég szívélyesek. A világvárosoknak van valami csúfondáros, csibészes, meghitt cinkossága; lakói tudják, amit tudnak, összekacsintanak. A kifejezés mesterei, mert az érdekli őket a legjobban, a kifejezés stilisztikája.

 

*

 

Formai mámor, túlöltöztetett és lemeztelenített formák. A művészet akkor lép modern korszakába, mikor a művész olcsónak, fecsegőnek és üresnek érzi a rendelkezésére álló, a körülötte használatos beszédmódokat.

Bürokrácia és hadsereg öncélú formalizmusa. Homlokzatépítészet és intérieurök formalizmusa. Szimbolista versnyelv halálos-érzéki delíriuma. Nyelvkritikai, a csendszüneteket kifejezési eszközként beiktató, aszketiko-logikus szárazság. A kifejezésnek mint olyannak a kétségbe vonása.

Valami elementáris bűnösségélmény, a szellem magányának bűntudata. A szeretet helyébe jövő irónia bűntudata. Így születik az a fundamentálisan paradox viszony a művész és a környező nyelvezet között, a nyelvi otthonosság felmondása, ami a modernitás baljós kezdete. Azért is baljós, mert odakint már hangoskodik a demagógia.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a korabeli Bécs különösebben szerette, kényeztette vagy akár csak ismerte volna azokat az embereket, akiket ma a század eleji Bécs szellemi ékszereinek tekintünk. A városnak minden oka megvan a hálára irántuk. Musil nagy regényében fogalmazódott meg a leghitelesebben a század eleji Bécs különössége. Kákánia metaforája avatta Bécset retroaktíve, elégikus visszfényben világvárossá.

Ezek az emberek el voltak tűrve. Lehetségesek voltak, még nem ölték meg, még nem kergették frontra, emigrációba, megsemmisítő táborokba őket. A történelem ebben a kegyes órában még csak díszlet volt. Mígnem a díszlet megmozdult, és a kényes egyensúly fölrobbant. Az első világháború volt a Monarchia öngyilkossága.

 

*

 

A Monarchia összeomlott, de Bécs még tartotta magát, amíg a Heldenplatzon egymillió bécsi nem üdvözölte a Führert és azt a tényt, hogy az egykori világváros tartományi székhellyé változott át. Ez legalább világos indentitás. Német város és kész! Berlin a főváros, Bécs nem az. Osztrák város? Olyan nincs. Német. Ha pedig német, akkor nem főváros. Mi az, hogy osztrák, a tíz társnép nélkül? Milyen város Bécs Közép-Európa nélkül?

Bécs, ha csak a mai osztrák állam fővárosa, akkor a földrajzi helyzete nem szerencsés. Bécs, ha a kulturális Közép-Európa egyik fővárosa, akkor nagyon jó helyen van. Bécset az tette fővárossá, hogy közép-európai főváros volt. Ennek megfelelő nagyvonalúsággal. Elég paradox főváros ahhoz, hogy az emberi lét paradoxalitására szellemi rálátást kínáljon.

Lehet, hogy a dilemma ma is ugyanaz: Bécs vagy német vidék, vagy közép-európai centrum. Államjogilag szuverén fővárosként is lehet kulturálisan német vidék. Ha reflexiójának csupán helyi relevanciája van.

 

*

 

A közép-európai centrumszerep nemcsak a híd már kissé elkoptatott metaforáját igényeli. Szerencsésebb az információs központ hasonlata. Az a város lesz Közép-Európa szellemi fővárosa, amely a legnagyobb kíváncsiságot tanúsítja Közép-Európa iránt, szomszédait is beleértve. A szomszédok iránti érdeklődés sokkal több államalakulataik politikai tanulmányozásánál. Intellektuális önarcképek konverzációjából, ebből a közép-európai bölcsességcseréből emelkedik ki a kiengesztelődés beszédmódja.

A nemzetek beszéde nem lesz közös, de reflektálóan érintkezni fog. Tudni fogunk egymásról. Nem kell ugyanazt gondolnunk, de tudnunk kell, hogy mit gondol a másik. Párhuzamosan szoktuk feltalálni a spanyolviaszt, mit sem tudva róla, hogy a másik is ebbe a feladatba rokkan bele magányosan.

Kell, hogy legyen egy város, amely hajlandó erre a közép-európai szimultán fordításra, tolmácsolásra, összehozásra, szembesítésre, moderátor szerepre. Közép-Európa annyiban lesz, amennyiben közép-európainak lenni majd valami létező, de megragadhatatlan és éppen ezért csábító filozófiát jelent. Ha a közép-európaiság tulajdonképpen leginkább gondolkodási stílust jelent, a bölcsesség egyik válfaját. Közép-Európa eszméje nem arra való, hogy fölmelegítsük imperiális képzelgéseinket, nem arra való, hogy patronálóan lekezeljük egymást. Kis lélekszámú nemzetek is lehetnek kulturálisan jelentősek, ha van egy nagy szellemi erejű városuk, ilyen volt az ókori Athén és Jeruzsálem, az egyik a többistenhitet, a másik az egyistenhitet fejlesztette ki saját nagyszabású, transzcendens vállalkozásaként. Találhatnánk mi is szerényebb vallásértékű metaforákat magunknak.

Ausztria és Magyarország integrációjánál plauzíbilisabb Bécs és Budapest barátkozása. Tudomásul kell venni, hogy a történelem igazi alanyai a nagyvárosok. A mi nagyvárosainkban nemcsak a lojalitás hagyomány; van republikánus tradíciónk is. Bécsnek is, Pest-Budának is megvolt a maga 1848-as márciusa.

 

*

 

Budapestről jelenthetem, hogy államférfi ismét túlságosan ráfeküdt a városnőre. Most a városnő egy kissé letolja magáról ezt az ormótlan testet, amely ahhoz képest, hogy milyen erélyes, nem sok gyönyört okoz. A központi hatalom kezd udvarolni a nagyvárosnak.

Azzal az optimista hipotézissel élek, hogy a nagyváros hosszabb történelmi távon képes asszimilálni, feloldani, testéhez lazítani a geopolitikai kényszerkonstellációkat. Már ma is vitathatónak tartom, mi határozza ma meg nyomatékosabban a másikat: Budapestet az államszocializmus vagy Budapest az államszocializmust. Budapest már a század elején is elég életrevaló város volt, fiatalabb, mint Bécs, tudott már verset írni, nem tudott még filozofálni, de a szórakozásban nem volt gyönge.

Budapest érdekesebb a pusztánál. A város kiállta a völkisch típusú ideológiák rohamát, és már nem szégyelli magát azért, mert olyan, amilyen. Kiderült, hogy a nagyvárosnak nem ellensége a kisváros, hanem csak az irigy és leckéztető kisvárosiasság. A budapestiek még csak most kezdik szeretni nagyvárosuk erotikáját és esztétikáját, a budapestiességet, ami a közép-európai életfilozófiának egyik érdekes válfaja.

Nem volt könnyű elviselni a fasizmus és a kommunizmus két nagy rohamát, bontások és bombázások esztelenségeit. Hosszan sorolhatnám, mi mindent tud rontani egy nagyvárosellenes ideológia egy nagyvároson. Valamelyik részét mindegyik gyűlölte, vagy a Belvárost, vagy a külvárost, de a nagyvárosi agorát, a kávéházat, noha benne ültek, mindannyian gyűlölték, sőt meg is ölték, nagyjából.

Egy férj sokat szürkíthet a feleségen, akin nem tud erőszakkal felülkerekedni, és akitől tulajdonképpen fél. Budapest most kezd kivirulni; sok minden, ami jó volt, a helyére kerül. Magyarokként csupa vereség a történelmünk, budapestiekként nem is annyira. Kormányzatot és rendszereket a nagyváros túlél, és marad az a meghatározhatatlan egyéniség, amely nem adja meg magát.

Az erőszakos divatok elvonulnak, a város megcsinálja forradalmait, és megenyhíti ellenforradalmait. Tudja, hogy jobb, ha az embert lekurvázzák, mint ha lehülyézik. Kezdi legyőzni a többnyire vidékről jött értelmiségiek nagyváros-ellenességét, kezdi elfoglalni a helyét az irodalomban és a filmekben, aránylag egészségesen épül fel a traumáiból, és rájön, hogy még mindig szép. A székházak gazdát cserélhetnek, de az épület mindig jó valamire.

Mi, értelmiségiek kezdjük szeretni nagyvárosunkat, nem rossz lelkiismerettel és elcsábítva, hanem könnyedén és drámaian. Szeretjük a stratégiáját, amelyet kiolvasunk a köveiből és az irodalmából, vicceiből és a vacsoráiból, s érezzük, hogy mennyivel valóságosabb a nagyváros, mint az állam. Szeretjük a bonyolultabbat, mert az az életszerű.

A közép-európai urbanizmus életstratégiát jelent. Egyéni és hajlékony stratégiát. Mindig munkában van, de ott akar előremenni, ahol előre lehet menni, s keresni, hogy hol a leglágyabb az ellenállás. Ez a magatartás a hatalmi központokat a kulturális értékek mélyben zajló, finom átrendezésével befolyásolja. Ennek a stratégiának inkább a reflexió a médiuma, mint a politika. Törpe kisebbség ügye ez ma még, a legéberebb értelmiségieké. Nem rosszak tehát az auspiciumai.

 

*

 

Az önkéntes röghöz kötöttség bensőséges mitológiájában élek Budapesten, magánszorgalmú államjobbágy, nevezhetném ezt a mitológiát nemzeti szocialista realizmusnak is. Az volt a baj, az én gyengeségem bizonyára, hogy nem tudtam a hazai lenyűgözöttséggel epikus derűben együtt élni.

A berettyóújfalui zsidó temető már meghalt, oda nem tétethetem magamat. Nemcsak az emberek tudnak meghalni, de a temetők is. A gránit még eltart, a kecske lerágja a füvet.

Ha megkérdeznek, hogy vagyok, mindig azt fogom mondani, köszönöm, nagyon jól. Nagyon? Igen, nagyon. Miért? Mert nyugodtan. Mit dicséred örökösen azt a nyugalmat? Mit játszod itt az öreg kínai takarítót, aki matat a szótárban, söpörgeti a port a szavak jelentése körül? A forró összetartozásból jó időnként távozni. Van kezem-lábam, de nincsenek államhatáraim. Fénybe vágyol, mert az a jó. A fénynek az a természete, hogy odagyűlik a többi fényhez, nem oszlik el a pusztán egyenletesen.

A nagyváros kihívás, kacérság, verseny, erőpróba. Most mutasd meg, hogy mit tudsz. A mi fajtánk csinálja a nagyvárost azzal, hogy megríkatja vagy megnevetteti, ennél jobbat nem tud csinálni.

 

*

 

Vannak városok, ahol az emberek elég kedvesek, mert a város erősebb, mint az állam. Az undokság: pollúció. Vannak piszkos és undok városok. A tapintat az emberrel és a levegővel, a várossal és a növényzettel szemben nem jobboldali és nem baloldali.

Berlinben írókollégákkal a cenzúráról beszéltünk, és felolvastunk a könyveinkből valamit egy padlásgalériában, a nemzetiszocialista könyvégetés ötvenedik évfordulóján. Cenzúra: koncentrációs táborba zárt kultúra.

Aki az eszmék tisztaságán őrködik, az képes mindenfajta gonosztettre. Megannyi idealista hazafi: kiirtani, eltávolítani, korlátozni akarták az idegen elemet és törzsökös lényegére visszametszeni a kultúrát. Ha kiirtottad a bonyolultat, utána már a tisztaság és a tompaság fölcserélhető.

Az ellenőrzött kultúra nagy halom lompos közhely. Az államvallás háborúja az írók és az olvasók esze ellen. Kultúra és állam között semmiféle szubordináció nem fogadható el. Az értelmiség önkéntes alárendelődése a politikának: önkéntes agyparalízis. Az értelmiség egyik pólusa a politikai osztály, másik pólusa a disszidensek. Nem jutsz messzire, ha igyekszel kikerülni minden tilalomfát. Az irodalom, amelynek sikerül még csak véletlenül sem mondania olyat, ami a cenzúrába beleütközik: az alattvalói lojalitás kinyilvánítása.

 

*

 

A nyugat csillaga titkokat gyűjt, hogy elárulhassa őket, hirdeti és eladja magát. Van-e magasabb igazolás, mint ha kapós vagy? Sokan akarnak megvenni, nézni, hazavinni téged. Ez az üdvösség. Sokan akarnak részesülni belőled. Megfogni, szétmarcangolni, megenni.

Mi kifogásod van a sztárok Olümposza, a rájuk áradó politeizmus ellen? Demokratikus vallás. Eszményi fokon a sztár már nincs. Utolsó talányáig megvásárolták. Ez a beteljesülés.

Miért ne úsznál a sodrással, miért görcsösíted meg magad? Miért nem engeded át magad? A multiszexuális pillangó minél inkább alakváltó, annál folytonosabb. Kit bánt, hogy régen ilyen volt, most meg amolyan? Ez csak energiáit bizonyítja, hogy képes a pálfordulásra, tehát a megújulásra is. Mi, hűségesek voltaképpen Oblomovok, elmaradott, vidéki fatuskók vagyunk.

Egy vállalkozás akkor helyes, ha esélye van a sikerre. Persze azt is el lehet adni, hogy mi tudjuk: veszteni fogunk, és mégis szépen végigcsináljuk a játszmát. Huszárosan, karddal a géppuska, lóval a tank ellen. Eladhatóak vagyunk, de az árunkat nem mi fogjuk megkapni. A mi arcunk még nem tanulta meg, hogy úgy sugározzon, mint egy hirdetés. Ódivatúak vagyunk és szemérmesek: tudjuk, hogy nemcsak a pénz nyelve van.

 

*

 

Európa kulturális térképének nem sok köze van az államhatárokhoz. A strukturalizmus és a szürrealizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis, az impresszionizmus és a kubizmus olyan jelenségek, amelyeknek semmi közük sincs a nemzeti kommunitáshoz. Két tucat emberhez van közük. Egyazon, különböző városokban szétszórt kommunitás ügyei. A fizikusok és a nyelvészek Európája nem az államok Európája, nem a hazák Európája. Gyarlóságoktól és erényektől bonyolult nemzet- és városegyéniségek vagyunk, amelyek identitásukat nem az államban lelik föl.

 

*

 

Nincsenek közép-európai politikai információk, de elképzelhetők közép-európai politikai tettek. Lépések egy közös utópia felé, hogy a katonai tömbök népekké és egyénekké bomoljanak, hogy a népek és egyének civil konfigurációkba bonyolódjanak egymással.

Ehhez a vállalkozáshoz államférfiak kellenek, nemcsak politikusok, vízió is, nemcsak pragmatizmus. Ahhoz, hogy egy közép-európai politikus államférfi is tudjon lenni, ahhoz érzékeny és elég sötét humorral kell rendelkeznie. Észlelnie kell maga körül az egyetemes felemásságot, személy és szerep eltolódásának ravasz esztétikáját.

Kacérkodunk a végzet fogalmával, szokásunk a kudarcot végzetesnek tartani. Nem hibának, amely más megközelítéssel kiküszöbölhető. Gyanúsan hajlunk a pátoszra, ezért vagyunk ironikusak. Mivelhogy szívesen látjuk tragikusnak magunkat, nem hagyjuk keleties megadással helyben a fennállót. Erős, makacs, környezetüknek végül is be nem hódoló alanyok valószínűtlen és groteszk sokasága.

Közép-európai: ez valami nem egészen normális. Ez az ember valamit a fejébe vett, valamitől nem tágít, pedig ez nem tanácsos, kétes sikert ígér. Mindig elgázolt és kétségbe vont keljfeljancsi-autonómia. Az életutakon itt sok a közlekedési baleset.

A többiek görcseinek feloldásához hozzájárulva, van mit dolgoznunk magunkon. Van kisvárosi nacionalizmusunk, amely nemcsak hogy nem képes feloldani a görcsöket, de nem is akarja ezt tenni, ellenkezőleg, görcsösödni akar, és beéri a suba alatti, sunyi gyűlölködéssel.

Nyitva van az a kérdés, hogy melyik közép-európai város fog a legszellemesebben rátalálni a maga kitáguló, metropolitán, tehát közép-európai szerepkörére. Ahogy a tágabb kommunikációs hálózatot építik, a területi közösségek jobban megismerik és érdekesebben fejtik ki magukat. Az iskolakerülő közösség, amely kitér ez elől a kihívás elől, unalmas lesz és tompa.

Kelet-Európa és Nyugat-Európa geopolitikai realitásával szemben Közép-Európa csak úgy létezik, mint egy kultúrpolitikai ellenhipotézis. Mivelhogy Közép-Európa de facto nincsen, ezért a közép-európai nézőpont blokktranszcendens. Közép-európainak lenni nem állampolgárságot jelent, hanem világnézetet.

 

*

 

Közép-európainak lenni arányérzéket jelent az ellentétek ütközésének kezelésében, esztétikai érzékenységet a bonyolultra és a szemléletmódok többnyelvűségét. Megérteni a halálos ellenségeket, ez a megértés stratégiája.

Van közép-európai Tao. Körülötte titkos ízlésszövetség, analóg kultúrantropológia, hasonló elképzelések szerelemről és halálról, de a házasságról és a temetésről is; utalások közös szótára, kevés szóból érteni tudás.

Közép-európainak lenni annyit jelent, hogy kölcsönösen értékesnek ismerjük el a művészien sokeleműt. Egymás lényegszerű különösségét tapintatosan elfogadó emberek világnézete.

Nemcsak tolerancia, de érdeklődés is, nemcsak tapintat, de szolidaritás is, nemcsak sportszerűség, de szenvedély is. Ha kifejtenénk ezt a közép-európai világnézetet, valami olyasmit tudnánk mondani, ami nemcsak bennünket érdekelne, de azokat is foglalkoztatná, akik tőlünk keletebbre vagy nyugatabbra laknak.

Budapesti Tao: a dialektikus közép stratégiája. Utópia, amely mögött történelmi tapasztalat és személyes önismeret van. Egymásra vagyunk utalva, vereségdátumok sorozata bizonyítja, hogy egymagunkban nem boldogulunk. Mindegyik nemzet dobbantott egyet, de az ugrás nem volt sikeres.

A közép-európai családoknak megvan a maguk viszontagságos története, amelyben a családi katasztrófák és az országos katasztrófák valahogy össze vannak kötve. A történelem itt nemcsak olvasottság, hanem a cselekvések belső indítéka, igazoló hagyomány, mai viselkedésünk többnyire öntudatlan normája és parabolája.

Közép-Európa embereinek öntudatában a nemzeti kérdések, az egymás iránti érzések tisztázatlanok. Hagyományos nacionalizmusaink eléggé korlátolt huszáros-hivatalnoki nacionalizmusok voltak, amelynek mintaállampolgárai a katonatisztek. A nemzetállam a katonai díszszemlék formájában tudta a legpompásabban szeretni magát. Ha egy tiszt és egy civil egyszerre ért egy kávéház forgóajtajához, a tiszt ment be elsőnek. Egy tiszt büntetlenül megpofozhatott egy civilt. Nacionalizmusaink címeralakjai a hősök voltak, azok, akik a legtöbbet öltek. Ha a tiszti kard nagy érték, akkor az emberi élet kis érték.

 

*

 

Végül is mi, közép-európaiak kezdtük a két világháborút. A hazafias retorikával földíszített katonai irracionalizmus okozta tragédiánkat. Ennek tombolása irtotta ki a közép-európai zsidóság többségét.

A katonai nacionalizmus olyan egységes államot és nemzetet képzel el, mint egy díszezred díszmenete. A térség összes diktátora imádja mindmáig a parádékat. Ez az egység, amibe a zsidó nem fért bele.

A társadalmakat elragadta az egy nép, egy állam, egy vezér kultusza. Ennek a kultusznak az elragadtatottságában egyszer csak tűrhetetlennek érezték az ezer éve itt élő zsidók jelenlétét. Az egész térség görcsösen gondol arra, hogy az egyneműséget akaró katonai nacionalizmus négymillió zsidó kisebbségit elvi megfontolással, mérnöki gondossággal megölt.

A németek és nyomukban a kisebb népek, az ideológiák fordítói, a helyi guruk és orákulumok makulátlanul és szeplőtlenül homogének akartak lenni. Elhitették magukkal, hogy van faji tisztaság, törzsökösség, s hogy ez valami jó dolog, a keveredés meg rossz.

Az erre szakosított németek a többnemzetiségű együttműködő hálózattal a homogeneitás eszményét a gázkamra nyelvére fordították le. Gyakorlatiasan keresztülvitték az eszmét. Nem tudták volna ezt a szörnyűséget megtenni, ha zavaros írók nyomán nem hiszik, hogy a nemzetállam valami isteni jelenség.

Az atya és a fiú egyre kevésbé volt számukra isteni. Nekik nem kellett a názáreti rabbi a maga pacifista-anarchista-misztikus beszédeivel. Aki ma úgy beszélne, mint ő, annak ma is ellátnák a baját a helyi közösségek hangadói. A fegyveres erőszak és a nacionalizmus násza a jézusi erőszak-ellenességet dőre ábránddá kicsinyítette. Olyan eszmére, amelynek legföljebb a templomban a helye, de nem az életben és semmiképpen sem a kaszárnyában.

Jézus, az autonómia atlétája, a belső igazság kutatója megmérgezte a nyers erőszakot, elvette tőle a jó lelkiismeretét. Bosszúból a nyers erőszak megölte a népet, amelyből Jézus származott. A zsidó nép itt Közép-Európában elég messzire jutott saját öntudatának és mások öntudatának az összeegyeztetésében. Ismeretes a modell és a rituális áldozat lélektani összefüggése. Auschwitz iróniája: a közép-európaiak zsidók nélkül vagy elsavanyodnak, vagy elzsidósodnak. Megértik, hogy a kommunikáció az ember kihívása.

 

*

 

Közép-Kelet-Európa-szerte feltünedezik az erőszakellenes autonómia és az új nacionalizmus találkozása. Mindenesetre vége az egyenruha bűvöletének. Az erőszak tantárgyában nem vagyunk erősek, mindinkább kiiktathatjuk tananyagunkból. Nem gyengébbek leszünk, hanem erősebbek, ha komolyan vesszük az erőszakellenes spiritualizmus filozófiai-indulati kihívását.

Ha minden jól megy, akkor Közép-Európát független személyek és baráti közösségek lassú szellemi forradalma fogja megcsinálni. Mindenekelőtt a reflexió, a cselekvő szubjektivitás, az ideológiák döntő szerepét érdemes fölismernünk.

Jó, hogy szellemileg kezdünk túl lenni harcias korszakunkon. Jó, hogy a civil értelmiségi középosztály normái körül alakulhat ki leginkább a nemzeti konszenzus. Jó, hogy az értelmiség nem ellenzi a polgárosodást. Jó, hogy civil kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem a birodalmi vezényleti nyelv. Jó, hogy a közhangulat méltányolja valamelyest a civil bátorságot.

Kevésbé jó, hogy a katonai tömbök megléte brutálisan lecsökkenti a nyugati és a keleti Közép-Európák spontán érintkezését. A keleti térfél határain könyvek és kéziratok nem közlekedhetnek fesztelenül. Közép-Európa keleti felének kultúrái zárolt, mesterségesen elhatárolt, túlellenőrzött, természetes orientációjukban visszatartott kultúrák.

A közép-európai eszme elterjedése összefügg azzal az óhajjal, hogy saját sorsunknak inkább alanyai, mint tárgyai legyünk. Nemzetenként külön-külön már nem tudunk lenni sem szuverének, sem eredetiek. Közép-Európa városai menthetetlenül provinciálisak maradnak, amíg nem tekintik egymást önmagukkal együtt város-csillagrajnak.

Tudnánk mondani sok mindent innen nézve a világról, ami másoknak is érdekes. De vidéki sznobok maradunk, ha a szomszédságról nem veszünk tudomást. Nemzetenként külön-külön technológiában harmadlagosak, politikában fantáziátlanok, erkölcsben pedig tartástalanok leszünk. Akár tetszünk egymásnak, akár nem, csak együtt számítunk.

Közép-Európa lényege az, hogy középen van, és nincsen elhatárolva a széle, nem tudjuk, hol végződik. Ott van a Nyugat keleti és a Kelet nyugati peremén. Ott kísért nosztalgia és utópia gyanánt.

 

*

 

Kedvesem, ideje lenne, hogy észrevedd a realitásokat, mondta egy amerikai barát. Két civilizáció van: az egyik belőlünk, amerikaiakból áll és a szövetségeseinkből, a másik az oroszokból és a szövetségeseikből.

Az a térség, amelyet a könnyebbség kedvéért a Nyugatnak mondunk, tehát Észak-Amerika, Nyugat-Európa és számos csendes-óceáni ország, Japántól Új-Zélandig, elfogadta a liberális demokráciát, vezet a technológiai versenyben, és megcsinálta a világpiacot, amely lényegében kapitalista világpiac.

Ebből következik, hogy Nyugat-Európa ide tartozik és nem hozzátok. Nézd a nyugat-európai fiatalokat: milyen filmeket néznek, milyen zenét hallgatnak, mire gyűjtenek, költenek? Nem európai, hanem transzatlanti kultúrában élnek. Transzatlanti kultúra van, európai kultúra nincsen.

Ti, kelet-európaiak, akik szeretitek magatokat közép-európainak nevezni (amit az emberek itt nálunk meg sem értenek), idegenkedtek a világos megfogalmazástól. Szeretném leszögezni: a hatalom az hatalom, a birodalom az birodalom, a tömb az tömb, és az is marad.

A nagy forgalomból ti kimaradtatok, mivelhogy a másik blokk része vagytok; sem gazdaságilag, sem kulturálisan, sem turisztikailag nem vagytok különösebben érdekesek nekünk. Körülményes veletek érintkezni, a hivatalaitok logikája nem a miénk, minden túlságosan lassú és kiszámíthatatlan.

Konzervatív kultúrákban éltek, féltékeny államaitok gyámsága alatt, túlnyomórészt lojálisan, némi disszidenciával vigasztalódva. Aki ott van, az tulajdonképpen oda tartozik, élvezetét leli a nehézkességben, aminek bizonyára megvan az intim szépsége is. Ti ebben éltek, ezt ismeritek, haragudtok, gyanakodtok rá, de nem hagyjátok ott. Lojálisok és ellenzékiek egymás között vagytok, ugyanarról beszéltek.

Tőletek, értelmiségiektől gyakran halljuk, hogy megkülönböztetitek magatokat az államotoktól, de nekünk ez az önmegkülönböztetés nem olyan meggyőző. Aki olyannyira más akar lenni, az tulajdonképpen el is mehet onnan.

Mindent a szabad–nem szabad dimenziójában néztek, ami egy kissé anakronisztikus. Az ilyen szabad–nem szabad kérdésekkel itt nem lehet nagy érdeklődést kelteni. Itt érdekesebb kérdés, hogy mivel lehet az érdeklődést fölkelteni.

 

*

 

Miért lenne öreges-romantikus dolog ideiglenes képződménynek tekinteni az őrtornyokat a köztünk húzódó államhatárokon? Gyermekkoromtól valami hideglelős értetlenséget éreztem, amikor átmentem a határokon. Hogy lehet, hogy a többes szám első személy valami nagyon mást jelent két szomszédos faluban a határ két oldalán?

Miért lennék realista, ha a berlini falat valóságosnak, tehát ésszerűnek tartanám? Azért nem azonosítom magam a Közép-Európa sorsát érintő tragikus vagy szarkasztikus pesszimizmussal, mert a szakadékot Európa közepén nem tekintem szükségszerűnek. Ellenkezőleg, Európa mai geopolitikai status quóját mesterséges, ideiglenes, fellazuló és erodálódó kényszer-status quónak tekintem. Nem társadalmi, hanem katonai valóságnak. Azt gondolom, hogy a társadalmi valóság lassú birkózásban ki tud nőni a katonai valóság szorításából.

A keleti Közép-Európában folytatódik a polgárosodás, nagyrészt paraszti társadalmak az államszocializmus keretei között lendültek neki a modernitásnak. Két veszteség között csendes halmozódás. Szerkezetileg nem kizárt, hogy a szocializmus vér nélkül is társadalmasítható, vagyis demokratizálható. Érlelődik a demokrácia igénye minden viszonylatban, ahol az emberek együtt élnek.

A pártmonarchia kénytelen fokról fokra teret engedni az anyagi és szellemi polgárosodásnak, amely növényi munkával, alulról hódít teret magának, s megfoghatatlanul terjed az egész közgondolkodáson át. Kérdés, hogy ki hasonítja inkább a maga képére a másikat: az állami ember-e vagy a civil polgár?

Lehet, hogy már a mai fiatal nemzedék saját használatába fogja venni a ránehezedő intézményeket. Nem kell gépfegyverropogás ahhoz, hogy a társadalom birtokába vegye az intézményeit. A fordított látszat ellenére is, hosszú távon a népek asszimilálják a rendszereket.

Közép-Európa ezer éve nem adta fel a szuverenitását, miért adná fel éppen most? Közép-európainak lenni ma kihívás az uralkodó klisérendszerekkel szemben. Blokktranszcendens érdek-, mondhatni sorsközösségünk van. Egyszerűen lehetetlen megfeledkeznünk egymásról, ha egymás által beszennyezett vagy tisztán tartott vizet iszunk. Hogyne függenénk egymástól, ha módunkban áll megmérgezni egymást?

 

*

 

Nem állunk el attól a rögeszmétől: hogy a keleti és a nyugati fele együtt alkotja Európát. A Nyugat a Kelet miatt nem bír csak egymaga lenni, a Kelet a Nyugat miatt nem bír csak egymaga lenni, még ha a katonai tömbök emberei szeretnének is abban a hiszemben élni, hogy a másik fél voltaképpen nincs is, s nem is kell sokat törődnünk vele, hanem elég fegyverkezni ellene. A Nyugat és a Kelet a leginkább ott kénytelenek egymásról tudomást venni, ahol egymáshoz érnek. Ahol félő, hogy közösen eltűnnénk a föld színéről, ha a nagy világerők átmennének rajtunk. Ha nem szőjük meg Közép-Európát, akkor a városaink is, mi magunk is még szürkébbek leszünk, mint most vagyunk.

Itt élünk, nemzetek egymás mellett, meghatározottan, de nem tehetetlenül. Közép-Európa gondolatát lehet makacs álmodozásnak tekinteni, a jelenség különössége azonban abban áll, hogy sok közép-európainak szüksége van erre az öntudatra. Enélkül minden nagyobb városunk végállomás, határszéli peremváros marad. Ha nincs stratégiánk, akkor statiszták vagyunk és áldozatok. A közép-európai álom valami olyasmiről szól, ami természetes, és amiről nem lehet lemondani. Ha gondolkozunk, nehezen tudjuk kikerülni, ha ki akarjuk kerülni, jobb, ha óvakodunk a gondolkodástól.

A múlt századi romantikus patrióták álmának szemhatára a nemzetállam volt. Amely kősziklaként áll a zajló tengerben. Lehetnénk már egy kissé matrióták is. Közép-Európa: ez valami anyás dolog.