Az európai paradoxon

A háború véget ért, eltelt négy évtized, de a béke még nem kezdődött meg. Történelmi szokás és nemzetközi jog szerint a háború befejezése után békét kell kötni, véget kell vetni a megszállásnak, és haza kell vinni a győztes csapatokat. Egy ország csak akkor szuverén, ha nem tartózkodnak a területén külföldi csapatok. Számos európai ország területén külföldi csapatok tartózkodnak. A negyvenéves provizórium a háború vége és a béke kezdete között túlságosan elnyúlt.

Világunk, földrészünk birodalmi felosztását a politikai értelmiség többsége szinte természeti kényszerűségnek tekinti. Európa hagyja magát teletömni fegyverekkel, és nem sok értelmeset mond arról, hogy milyen jövőt akar. Milyen legyen Európa 2000-ben? A tömbhatár tisztelete mellett a kormányoknak nincsenek stratégiai vízióik.

Aki akar egy példát Európa gyengeségére, az nézze egy óra hosszat a berlini falat. Ha a NATO és a Varsói Paktum normális, akkor a berlini fal is normális. Ebbe a falba is bele lehet törődni, mibe nem lehet beletörődni? A vasfüggöny létébe való beletörődés hozzájárult ahhoz, hogy Kelet-Berlin, Budapest, Prága és Varsó tankparádéja lehetséges legyen. A vasfüggönyt elfogadva az európaiak engedték megtűzdelni földrészüket hosszabb és rövidebb távú atomrakétákkal, amelyeknek rendeltetésszerű használata földrészünket ember nem lakta hellyé változtatná. Kontinensünk hagyományos fegyverek összecsapása esetén is totális hadszíntér lenne.

Annyi félbolond robbant és handabandázik ma a többi földrészen, annyi primitivizmus tódul a nemzetközi színpadra, hogy a felnőtt ész képviselete még leginkább az európaiakra marad. Európa megszenvedett a józan eszéért, szükség van rá. Tovább kell adnia a színes világnak, mert úgy látszik, hogy az esztelen vadulás oda terjed át.

Egyre több szószólója van Európa politikai emancipációjának. Az öntudat méltóságának helyreállítása megelőzi a politikai önállóságot. Szellemi vakság lenne nem gondolkoznunk azon, hogyan lehetne egy szerves európai struktúrával felváltani a két ellenséges katonai táborét, a Jalta nevével fémjelezhető struktúrát.

Európa kezdi észrevenni, hogy Eurázsia része. A nyugati félsziget nem feledkezhet meg az egész hatalmas kontinensről, nincsen attól kínai fallal elválasztva. Az Elbán túl már Ázsia kezdődik, Nyugat-Európa szerencséjét ugyanolyan bizonytalannak tartom, mint a mi balszerencsénket.

Kelet és Nyugat egymásra néz, Kelet és Nyugat nem ellenségek. Budapest azért furcsa város, mert nem tisztán nyugati vagy keleti. Nyugat és Kelet fogalma nem rokonítható a jó és a rossz fogalmával.

Ma a mi földrészünkön lehetne a leginkább mozgásba hozni a nemzetközi kapcsolatok megmerevedett rendszerét. Az európai szolidaritás az a szellemi alap, amelyből kiindulhatunk. Tény, hogy az európaiak ma nem kívánnak háborúzni egymás ellen. Az európaiaknak nem azért kell szolidárisaknak lenniük, mert az dicséretes, hanem azért, hogy életben maradjanak.

Ha van európai megoldás, az átsugárzik más térségekre is. Napirendre került az európai öntudat. Gazdaságilag és kulturálisan félszigetünk nem gyengébb a többi földrésznél, katonailag gyengébb a szuperhatalmaknál. Európai érdek, hogy a világnyelv a gazdaság és a kultúra legyen, nem pedig a katonai erő.

Sok európai, ha nem köti a politikai nyilvánosság cenzúrája és öncenzúrája, mérlegeli, hogy vajon nem lenne-e jobb semlegesnek maradni a szovjet-amerikai katonai versengésben. Az európaiak lappangó semlegességi óhaját elfödik a katonai szövetségek által kordában tartott hivatalos frazeológiák.

Részvételünk a katonai szövetségekben ígéret arra, hogy alkalomadtán hajlandóak vagyunk meghalni a gyámhatalmainkért. Az európaiak többsége nem kívánja rábízni az életét egyik főparancsnokra sem. Nem őszinte, aki azt ígéri az oroszoknak vagy az amerikaiaknak, hogy kész meghalni értük. Pedig érvényes nemzetközi szerződések köteleznek bennünket erre.

A neutralizmus az európai identitás mély beszéde. Hosszú távú és megbízható politikát csak erre lehet alapozni. Ennek fölismerése meghozhatná a Szovjetunió és az Egyesült Államok történelmi kompromisszumát. Nagy szövetségeseinkért akkor tehetjük a legtöbbet, ha a szocialista nemzetköziség és az atlanti hűség frázisai helyett saját kemény, tartós és reális érdekeinket fogalmazzuk meg.

Mindkét szuperhatalom örül a fellazulási tendenciáknak a másik tömbben, sőt elő is mozdítja azokat. Sértődött retorikával tiltakozik viszont a fellazulási tendenciák ellen saját szövetségében. Hátha az ő táboruk szétolvad, a miénk pedig megszilárdul.

A hivatalos szótárban a fellazítás valami borzalmasat jelent. Az én szótáramban a fellazítás a kultúra előfeltétele. Amíg a kultúra tömbszerű, addig a tájkép sivár. Ha fel nem lazulunk, akkor továbbra is merev, elavult gondolattömbökkel operálunk, amelyek moralista vagdalkozásra jók, megértő reflexióra nem.

Ha Nyugat-Európa nem kéri semlegessége áraként Kelet-Európa semlegességét, akkor egyoldalúan, burkoltan, fokról fokra, szíve mélyén maga fog semlegessé válni. A finnlandizáció Kelet-Európának emancipációs többlet lenne, Nyugat-Európának nem. Nyugat-Európa reális semlegességének a svájci modell felelne meg, az egész nyugat-európai politikai unió léptékére kitágítva, egy finnesedett Közép-Kelet-Európa szomszédságában.

Nem a kommunizmus és a liberalizmus harcol egymással. A liberális USA jól megvan a kommunista Kínával. Nem a demokrácia és a diktatúra. A demokratikus USA számos diktatúrát elfogad. Sem a liberalizmus, sem az államszocializmus előnyei nem bizonyíthatók a nukleáris fegyverkezéssel. Noha a szovjet hadsereg negyvenöt óta mérhetetlenül erősebbé vált, a kommunista szocializmus vonzóereje szinte ezzel arányosan meggyöngült. Nem két társadalmi rendszer harcol egymással, hanem két szupernacionalizmus a blokkdramaturgia csapdájában.

A konfliktus csak annyiban valóságos, hogy az emberek itt is, ott is valóságosnak gondolják. Két háborút szenvedett el Európa az akkor végzetesnek, ma nevetségesnek látszó német-francia vetélkedés miatt. A kérdés eldőlt, sem a németek, sem a franciák, hanem az oroszok és az amerikaiak.

Ha nincs első világháború, nincsen nemzetiszocializmus, ha nincsen Hitler, nincsen Jalta. Helyzetünk alakulásában közvetve a francia nacionalizmus nem sokkal kevésbé felelős, mint az orosz. Hát még a német! Bár a fasizmusnak ma nincsen talaja Európában, kiszolgáltatottságunk büntetés a fasizmusért. Európa szerencsétlenségéhez a zárkózott nacionalizmusok vezettek. Valamennyi európai kultúra bűnrészes volt a nacionalista expanzionizmus gyilkos ostobaságában.

Most egy nagyobb dimenziójú és még ostobább kérdés miatt áll módunkban meghalni. Ki uralkodjon a világon? Az oroszok-e vagy az amerikaiak? Egyik sem, egyik nemzet se uralkodjon a többin. Lehet, hogy az orosz-amerikai konfliktus sem tartalmasabb vagy indokoltabb, mint a német-francia konfliktus volt ötven éve. Lehet, hogy ez is csak egy történelmi fikció. Mi bajuk van egymással az oroszoknak és az amerikaiaknak? Messze laknak egymástól, területük van elég, közvetlen nemzeti érdekkonfliktus, hagyományos ellenszenv nem ékelődik közéjük. Sok tekintetben még hasonlítanak is egymásra.

A szuperhatalmak kitűzték a zászlót az Elbánál, és ez volt a csapdájuk. Nem akartak visszavonulni onnan. Megszületett a két katonai szövetség konfrontációja a maga kényszermechanizmusaival: a fegyverkezési versennyel és az ideológiai háborúval. Az orosz és az amerikai politikai elitet – saját művükön, a blokkrendszeren kívül – semmilyen történelmi meghatározottság nem kényszeríti a hidegháborúra.

Két nagy nemzet politikai osztálya mérkőzik, univerzális ürügyekre hivatkoznak, s fölmutatják egymásnak az atomrakétáikat. Ködfüggöny, hogy két rendszer, két ideológia harcol egymással. Valójában két nacionalizmus mérkőzik. Nem a vallás és az ateizmus. Nem a többpártrendszer és az egypártrendszer. Nem a piacgazdaság és a tervgazdaság eszméje. Ez a konfliktus azért van, mert a háború után rosszul gombolták be a kabátot.

Azért kell tárgyalni rakétákról és csapatcsökkentésről, mert még ma is megszálló csapatok tartózkodnak Európa közepén. Ennek a helyzetnek a formális módosítása nélkül nem tudunk megszabadulni a négy évtizede tartó hidegháborútól. Formálisan a két katonai szövetség a megszálló csapatok jelenlétének az igazolására épül.

Túlzás volna azt állítani, hogy csak az oroszok tehetnek Európa kettéosztásáról, hogy Teheránban, Jaltában, Potsdamban, majd tényleges viselkedésükkel ötvenhatban, hatvannyolcban és nyolcvanegyben a nyugati szövetségesek semmiről sem mondtak le, nem adtak oda bennünket, és hogy az amerikaiak nem igényelték maguknak befolyási övezetként Nyugat-Európát, azt a térséget, ahova a szovjet csapatok nem jutottak el. A második világháború óta senki sem javasolt olyan konferenciát, amely a németkérdés megoldását célozta volna, amely a külföldi csapatok szerződéses kivonulását irányozta volna elő.

A legszükségesebbre vonatkozóan nincsenek a tárgyalóasztalokon élő és aktuális javaslatok. Nem vitatkoznak róla nemzetközi szemináriumok, tudományos intézmények, televíziós kerekasztalklubok. A politikai értelmiség a kérdések gyökeréhez nem mer hozzányúlni. Ahol az állami cenzúra nem gátolja, ott a politikai közvélemény kimondatlan szorongásai gátolják.

A németek félnek, hogy a nemzetiszocializmusra emlékeztetik a világot, ha nemzeti kérdéseiket előveszik. A franciák szeretik megróni Jaltát, de nem értenek egyet bármelyik lényeges építőkövének meglazításával. Olyankor megrezegnek a németek nagyobbodását örömtelenül figyelő francia idegvégződések. Az oroszok revansizmust emlegetnek, ha azt a szót hallják, hogy nemzeti önrendelkezés. Amerikai és orosz politikusok így beszélnek: ti ellenőrzitek a ti németjeiteket, mi pedig a mieinket. A gyanakvók azt gondolják: hátha nacionalista pacifizmus és neutralizmus alakjában üti fel a fejét az a rossz, ami egyszer már bemutatkozott?

Ameddig az amerikai katonai erő ott lesz Nyugat-Európában, addig az orosz katonai erő is ott lesz Kelet-Európában. Ameddig a Nyugat nem kezdeményez tárgyalásokat a német békeszerződésről és a kölcsönös csapatkivonásról, addig hallgatólagosan elfogadja a vasfüggönyt, Kelet-Európát pedig sorsára bízza, ami szovjet felügyeletet jelent.

Az 1975-ös helsinki szerződés csak a béke jó szándékát nyilvánította ki, de nem teremtette meg a béke – nemzetközi szerződésen nyugvó – alkotmányos-intézményes rendjét. Az enyhülés csak akkor tartós és életképes, ha aktorai felismerik, hogy távlati célja a béke, nem pedig a blokkrendszer stabilizációja és a hidegháború befagyasztása. Az enyhülés akkor reális, ha folyamatként értelmezzük, amelynek során a két tömb ideológiai küzdelme a kontinens népeinek és egyéneinek sokszólamú dialógusává alakul át.

Az első helsinki szerződés mélyebb értelmét egy második békekongresszus tárná föl, amely kinyilvánítaná minden egyes európai nép szabadon választott, többpártrendszerű parlamentjének önrendelkezését az egységesülő Európa keretében.

A helsinki szerződést aláíró valamennyi kormánynak jogában áll tárgyalásokat javasolni a német békeszerződésről, a két katonai szövetség megszüntetéséről, az idegen csapatok kivonásáról az európai országok területéről, a nemzeti kisebbségek demokratikus autonómiáiról, a nemzetek feletti intézményhálózatról, európai demokratikus békealkotmányról.

Az európai megoldás kulcsfontosságú kérdéseit először az államoktól független értelmiségi közösségnek kellene megvitatnia. Az értelmiségi gondolatok, ha kellő erejük van, politikai valósággá szoktak változni. A gondolatok az exkluzív folyóiratokból terjednek át a magazinokba és a televízióba. Némi késéssel a politikusok arról beszélnek, amiről előbb az írók és a filozófusok kezdtek el beszélni. Így volt ez általában az ideológiákkal, a liberalizmussal, a szocializmussal és a nacionalizmussal.

Európa fölfedezése oda vezet, hogy állítani kezdjük a történelmi és a mai közös európai identitás létezését, és kívánni kezdjük az elválasztó tömbhatár leépítését. Európa kezd magához térni, és nem látja be, hogy miért legyen vállon veregetett, gondnokság alatt álló kiskorú. Az oroszok nem élnek jobban a kelet-európaiaknál; az amerikaiak nem élnek jobban a nyugat-európaiaknál. Negyven évvel a háború után a két nagy már csak partnere tud lenni európai szövetségeseinek, nem modellje.

Idén, 1984-ben az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a détente szünetel, de Európa két fele között az érintkezés tovább megy. Ezt a két felet egyre mesterségesebben lehet csak távol tartani egymástól, ilyen beavatkozásokra nemcsak meghunyászkodással, de dacreakcióval is felelnek. A peremállamok kölcsönösen kinyúlnak egymás felé, és nem akarják elengedni egymás kezét.

A katonai tömbök nemcsak életbiztonságunkat csökkentik, de gondolkodásunk önállóságát és eredetiségét is. Emancipációnkkal napvilágra segítenénk azt a tényállást, hogy ez a két nagy ország nem is olyan ellenséges egymás iránt. Csak globális-imperiális tömbvezéri szerepkörük teszi őket egymás ellenségeivé.

Az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak épp elég gondja van saját háza táján. Elég heterogén egységek önmagukban is. Annyi népből koherens társadalmat csinálni földrésznyi területükön nem kisebb munka, mint az európai társadalmak lassú integrációja. A katonai tömbalkotás kitérés a tényleges belső feladatok elől.

Moszkva és Washington tömbközpontokként nem tudnak békét csinálni. Ha ők tárgyalnak helyettünk tömbközpontokként, akkor mindig föl fog csillanni az európaiak reménye, de tényleges fegyverzetkorlátozás nem lesz, és a hidegháború folytatódni fog. A két szuperhatalomnak fokozatosan le kellene tenniük magukról Európa terhét. El tudjuk rendezni egymás közötti ügyeinket a pártfogó hatalmak katonai jelenléte nélkül is. Az európai nacionalizmusok – most először a történelmükben – nem militaristák. Egy új szovjet–amerikai egyezségnek már nem a háborúban romba dőlt, hanem a negyven év alatt újjáépült Európát kellene tükröznie.

Európában már nem olyan meggyőző az a morális retorika, amely a saját hatalmi érdeket a jó üggyel azonosítja, az ellenpartner érdekét pedig gonosz ügyként demonizálja. A nagy nemzeteknek az a büntetése, hogy nem tudják látni magukat a környezetükben, olyannyira nagyok. Amerre csak néznek, mindenütt csak önmagukat látják. Mi, magyarok, ha fél napot autózunk, minden irányban külföldre jutunk. Egy egész földrésznyi ország könnyebben hiheti, hogy csak az van igazán, ami ebben a nagy országban van, a többi pedig nem komoly vagy nem is jó tulajdonképpen. Körülveszi polgáraikat saját civilizációjuk szimbólumvilága. A nagy nemzetek gyermekei hajlamosak összetéveszteni a fizikai és a szellemi nagyságot.

A szuperhatalmak katonai ereje valójában béna. Ha nem lesz háború, akkor ez a sok atomrakéta: ócskavas. A szuperhatalom békésen nem lehet „szuper”; egyének gondolkodása fölött semmilyen kormánynak nincsen szuperhatalma. A helyi érdekek, öntudatok és autonomizmusok erejét csak ideiglenesen tudja maga alá rendelni a tömbfegyelem.

Abszolút jogunk van saját életünkhöz és saját halálunkhoz, legfőbb felettes hatóságunk pedig nem a kormány, nem a tömbparancsnok, hanem a személyes lelkiismeret. Civilizált nemzetközi jogrendre van szükségünk, ilyen jogrenddel ma még, a huszadik század végén nem rendelkezünk. Ezt a jogot a polgároknak mind a saját államukkal, mind pedig más államokkal szemben meg kell alkotniuk. A polgárok elsőrendű eszköze a nyilvánosság erőszakmentes, erkölcsi nyomása. Ösztönöznünk kell kormányainkat, hogy alakítsanak ki átfogó koncepciót az európai békerendezés jogi feltételeiről. A játszma mind a négy szereplőjének – az Egyesült Államoknak, Nyugat-Európának, Kelet- és Közép-Európának, továbbá a Szovjetuniónak – perspektivikus érdeke, hogy katonai erőik ne tömörödjenek a vasfüggöny körül két egymással szemben álló ellenséges falanxszá.

Érdeklődésünkben, migrációnkban mi – kelet-európaiak – nyugatra tartunk. Közelebb akarunk kerülni földrészünk másik feléhez, amellyel történelmünk során igyekeztünk összeszövődni. Ötvenhat, hatvannyolc, nyolcvanegy, tizenkét évenként megismétlődő vereségeink leckéjéből megtanultuk, hogy nincsen más út, mint a békés és fokozatos függetlenedés útja. Érdekünk, hogy a Nyugatot és a Szovjetuniót közelebb vonjuk egymáshoz. Kézenfekvő, hogy a szabadabb nyugati közvélemény munkálja ki az európai megoldás, a szovjet-amerikai történelmi kompromisszum koncepcióját. Kezdeményező része kell hogy legyen benne a kelet-európai független nyilvánosságnak is.

Amerikának félmillió halottja volt a második világháborúban, a Szovjetuniónak húszmillió. A nagyobb emberélet-ráfordítás eredményezte, hogy a szovjet csapatok Kelet- és Közép-Európa nagy részét megszállhatták. A sorsunk Teheránban dőlt el, amikor Roosevelt – Churchill tervével szemben, aki a Balkánon akart partra szállni – Sztálin ellenkezését támogatta, és beleegyezett abba, hogy az angolszászok Nyugat-Európa felől szálljanak partra. A lengyel ügy után már nem lehetett kérdés számukra, hogy a Szovjetunió meg akarja majd határozni az általa felszabadított, illetőleg megszállt területek politikai rendszerét. A szovjet vezetés azóta is úgy gondolja, hogy a húszmillió halottért méltányos jutalom Közép- és Kelet-Európa, és hogy a mi nyugati határaink az ő nyugati határaik is. Elég régimódi elképzelés ez, amely a népeket, az országokat érdekszférának tekinti; hozzá képest a népek önrendelkezésének elve anarchista modernizmus. Lehet, hogy I. Miklós cár nem lenne elégedetlen az utódaival.

A periféria azonban hosszabb távon nem fertőtleníthető annyira, hogy vele együtt ne kerülnének be a belső szervezetbe a birodalom dekompozíciójának a hatóanyagai. Ha alábbhagy a hidegháború, a birodalom erjedésnek indul. A hidegháború is veszélyes, a birodalom erjedése is veszélyes, nem könnyű mindent lefékezni. Az oroszok nemcsak boldogságot kaptak velünk. Kapták velünk a vasfüggönyt és a leggazdagabb országokat, mint potenciális ellenfelet. Ellenük vannak az északi félteke legerősebb nemzetei és térségei, Észak-Amerika, Nyugat-Európa, Kína, Japán, mert félnek tőlük. Ha az oroszok nem lennének olyan ijesztőek, akkor a többiek nem tartanának úgy tőlük, és nem lennének úgy ellenük.

Kelet- és Közép-Európában vezetők és vezetettek egyaránt tisztában vannak vele, hogy meg vagyunk szállva. Ha egymás között vagyunk, nem szépítjük a jelenséget. Annak tudásában legalábbis cinkosok vagyunk, hogy a megszállásból következik egy keret, amelyben élnünk kell. Azon vitatkozunk, hogy mit engedhetünk meg magunknak ezen a kereten belül. Önrendelkezésünk korlátozott, túszok vagyunk. Saját táborunkból kitörni nem tudunk, mert az a katonai egyensúly felborulását eredményezné. Következésképpen a szovjet hadsereg (esetleg a szomszédos Varsói Paktum-országok hadereje is) ezt a kitörést megakadályozná. Hogyan tudunk túszokként mégis emberhez méltóbban élni? Ezen töpreng minden értelmes kelet-európai.

Mi nem állítjuk, hogy önként igényeljük a szovjet csapatok jelenlétét. Azt sem állítjuk, hogy ők védelmezik a függetlenségünket a Nyugattól, amely azt lábbal akarná tiporni. Nem mondjuk, hogy inkább meghalunk, csak hogy az amerikaiak ne jöjjenek ide az oroszok helyébe. Nem mondjuk, hogy inkább hullák akarunk lenni, semhogy csillagos-sávosak. Mellesleg nem akarunk csillagos-sávosak sem lenni. Megvolnánk mi már szépen idegen katonák nélkül is. Eligazgatnánk már valahogy magunkat. Biztonságérzetünket nem növeli a szovjet csapatok jelenléte. Elviseljük őket, mert itt vannak hívatlan, de nagyobb biztonságot élveznénk, ha szépen hazamennének. Mi pedig megújítanánk kormányunk 1956-ban tett semlegességi nyilatkozatát, amelyért akkori törvényes miniszterelnökünket felakasztották. Az a nyilatkozat őszinte volt. Azóta a kényszerű őszintétlenség állapotában élünk.

A béke elsősorban politikai és minőségi, nem pedig technikai és mennyiségi kérdés. Jalta struktúrájában messzemenő leszerelés nem lehetséges. Nem a fegyverkezésből következik a vasfüggöny, hanem a vasfüggönyből a fegyverkezés.

A Nyugat nem elég erős ahhoz, hogy a Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatokat katonai nyomással hazatérésre kényszerítse. A keleti tömb sem elég erős ahhoz, hogy katonai nyomással a nyugat-európai országokat Amerikáról leválassza, és az amerikai csapatokat hazatérésre kényszerítse.

Ha kívánják, hogy a másik fél menjen hátrább, miért nem lépnek maguk is hátrább, hogy legyen köztük egy elválasztó térség? Miért nem tesznek egymásnak olyan stratégiai ajánlatot, amely a másik félnek is előnyöket kínál?

Mindkét félnek az lenne a legésszerűbb politikája, ha biztonságérzetet ajánlana a másik félnek. A gyakorlatban mindkét fél – éppen ellenkezőleg – bizonytalanságérzetet akar elültetni a másikban.

Sem az oroszoknak, sem az amerikaiaknak nincsen szükségük arra, hogy az Elba mentén farkasszemezzenek egymással. Európának még ennyire sincsen szüksége erre a két veszélyes gyámságra.

Egy nagyszabású politikai alku után már könnyebb lenne a katonai egyensúly kérdéseiről alkudozni. Akkor a játszma többszereplős lenne, és a szovjet-amerikai katonai versengés elvesztené politiko-metafizikai horderejét.

Mindkét szuperhatalom találna elég tennivalót saját területén, saját kontinensén. Épp elég szegénység van saját országukban és körös-körül a világban, hogy legyen hova fordítaniuk erőforrásaikat.

A két második világháborús szövetséges a hiányzó európai békerend miatt lett egymásnak ellensége. Ránk tették a kezüket, és ideragadtak. Kölcsönösen vissza kell húzódniuk az Elbától.

A németek, hogy ne legyenek megszállva, hogy sűrűn lakott országuk ne legyen Európa fegyverekkel is a legsűrűbben megrakott és ezért háború esetén a legteljesebben megsemmisülő térsége, hogy szabad döntéssel rendezhessék Nyugat-Németország és Kelet-Németország viszonyát, négy évtizeddel a fegyverletétel után kezdeményezhetnék a békeszerződés megkötését egykori ellenfeleikkel, minden európai országgal, a helsinki szerződés aláíróival. A németek állapota összefügg az összes többi nép, sőt a világ állapotával.

Mai nemzetközi és személyes valóságunknak nem lett alapja a németekkel való békeszerződés, ami a háború után logikus és szükséges fejlemény lett volna. Politikai helyzetünk és kulturális helyzetünk alapja az lett, hogy a nagyhatalmak a megszállás hadiállapotát katonai szövetségek alakjában rögzítették. Törvényesített hadiállapotban élünk, innen a hidegháború.

Ahhoz, hogy ne legyen harmadik világháború, békeszerződést kell kötni a német néppel. Az egykori szövetségeseknek, az európai szomszéd nemzetek mindegyikének biztonságot kell nyernie a békeszerződéstől. Nagyobb biztonságot nyernénk annál, mint amivel most rendelkezünk, ennél a néhány ezer megatonnányi elrettentésnél. Az egykori szövetségesek csak akkor tudnak a németektől békegaranciát kapni, ha egymással is jóra jönnek.

Európa is, Amerika is, a Szovjetunió is jobb anyagi és szellemi állapotban volna, ha nem sok évvel a második világháború után megkötötték volna a békeszerződést a németekkel. Európa szuverénebb lenne, az amerikai demokrácia szociálisabb, az orosz szocializmus demokratább.

Ha nemzetközi történészzsűrinek kellene megállapítania, hogy ki kezdte a második világháború után a hidegháborút, hogy ki mondott le szívesebben a német békeszerződésről – az USA? Anglia? Franciaország? a Szovjetunió? –, nem lenne könnyű dolga.

Az európai béke intézményes rendjét tevékenyen igénylő embereknek kell hogy legyen kézenfekvő, formális, konkrét követelménye. Megállapodhatnának egymással: legyen ez a német békeszerződés. Ha az egykori szövetségesek formálisan békét kötnének Németországgal vagy akár a két német állammal, akkor nem lenne többé törvényes alap arra, hogy a két német állam területén megszálló csapatok tartózkodjanak.

A német békeszerződés megkötése esetén elesne annak indoka is, hogy a közbülső, felvonulási területen, tehát más európai országok területén a megszálló csapatok utánpótlását biztosító amerikai és szovjet csapatok tartózkodjanak.

A szovjet csapatok jelenléte nélkül Kelet-Közép-Európa is a saját útját járná.

Megszűnne a két katonai szövetség fenntartásának rációja. Sem magánszemélyeknek, sem kormányoknak nem állna jogában idegen csapatokat behívni az országba, semmiféle belpolitikai konfliktus esetén.

Európa szuverén nemzetei előrehaladnának a gazdasági-politikai-kulturális integrációban. Portugáliától a szovjet határig parlamentáris demokráciákat találhatnánk, amelyekben az alapvető emberi és polgári jogok a nyilvánosság védelme alatt állnának. A demokratikus, civil, tömbön kívüli társadalmak polgárainak nem kellene fejük fölött tudniuk a nukleáris Damoklész-kardot.

Utópia, hallom, a német békeszerződés utópia. Azért az, mert a politikusok még nem beszélnek, nem tárgyalnak róla, mert még nincsen divatban. De miért ne jönnének rá a németek, hogy a legalapvetőbb nemzeti ügyük egyszersmind a nemzetközi rendszernek is a kulcskérdése? Csináltak már nekünk két háborút, csináljanak most egy rendes békét. Nemzeti felelősségük van a többiekkel szemben, tartoznak nekünk saját létüknek mint kérdésnek a megoldásával. Azt a szerepet, hogy eddig mindkét tömbben ők voltak a stréberek, abbahagyhatják. Ez tulajdonképpen rájuk nézve is megalázó volt, nekünk is kényelmetlen. Meg kell találniuk autonóm helyüket az európai népek családjában.

Egy Németország vagy két Németország? Legyen-e vagy ne legyen német újraegyesülés? Hol húzódjanak Németország határai? Úgy látszik, hogy konszenzus van az európai politikai osztályokban, a status quo lényegének a fenntartására. Annyira szeretik Németországot, hogy legyen belőle akár kettő.

Maguk a németek is bizonytalanok ebben a kérdésben. A keletnémet politikusok természetesen fenntartják a két német állam koncepcióját, és szeretnék az államjogi elkülönülést minél messzebb hatóan kifejleszteni, noha a belnémet kereskedelem által a Közös Piac előnyeit szíves-örömest élvezik. A nyugatnémet pártok között sincsen egy sem, amelynek kifejezetten programja lenne a német újraegyesítés, sőt a szociáldemokraták a keleti politikával és a részét alkotó szerződésekkel elkötelezték magukat a status quo elfogadására. Igazában az adenaueri kereszténydemokráciától a szociáldemokráciáig a nyugatnémet politikai közvélemény elfogadta, hogy beépüljön az atlanti integrációba, élvezze ennek viszonylagos biztonságát és előnyeit, tudomásul vegye a vasfüggönyt és a másik német állam létét.

A hosszú évtizedek során mindinkább csökkentek a két Németország között a rokoni kapcsolatok, kelet- és nyugatnémetek eléggé tudatában vannak a személyiségbe ivódott kulturális különbségeiknek. Sokszor hallható olyan vélemény, hogy az a viszonylag rövid, hetvenéves periódus a bismarcki birodalomegyesítés után, az egységes Németország korszaka két világháborút és annyi belső válságot hozott, hogy szívfájdalom nélkül intermezzónak is tekinthető. Már negyven év telt el birodalom és imperiális ambíciók nélkül, és legalábbis a nyugatnémetek egészen jól megvannak így is, örülnek, hogy a többi európai kezdi barátságosabban nézni őket. A mai németek szívesebben gondolkoznak egy olyan nemzeti önarcképen, amely nem ellentétes a többi európai nép alaptörekvéseivel. A császári birodalomból következett a kontinens dominációjának kockázatos és végül is irreális stratégiája. Ha túl nagyok vagyunk, megbolondulunk, hallom. A németek megtapasztalták a nagyság kísértésének szellemi kárát, az öntúlértékelés tévútjait, és arra jöttek rá, hogy jobb közepesnek, mint nagynak lenni. Az sem biztos, hogy a nyugatnémetek szívesen fedeznék újraegyesítés esetén saját életszínvonaluk csökkenése árán a keletnémet országrész szintelmaradásának kiegyenlítését.

Azt is tudomásul vették, hogy Ausztria külön állam, és hogy már van külön osztrák nemzettudat. A német nyelvűeknek nincsen semmi bajuk azzal, hogy határ van közöttük, ha egyszer a határ könnyedén és természetesen átjárható. Arra sem panaszkodnak, hogy a svájci németek külön államban élnek, aminthogy Svájcban sincsenek komoly emberek, akik a svájci franciák és olaszok helyett inkább a németekkel szeretnének közös állami keretben élni. Annak ellenére, hogy a német újraegyesítés egyelőre kisebbségi óhaj (habár a keletnémet állam polgárai nyilván szívesebben gondolnak rá), a nyitott szemű emberek számára szembeötlő, hogy van németkérdés, és hogy a német nemzet ügye államjogilag nincsen elrendezve. Van harmadik út a jelenlegi status quo és a német újraegyesítés között. Van olyan harmadik út, amely mind a németek igazságérzetének, mind a többi nép biztonságigényének megfelelne.

Nem természetes és nem biztonságérzést keltő állapot az, hogy egy nép két állama ne csak külön éljen, de egymással szemben katonai szembenállásban is, mivelhogy két egymással hidegháborút folytató katonai szövetség tagjaiként arra vannak kötelezve, hogy háború esetén kölcsönösen lőjenek egymásra, s kitüntetett eséllyel rendelkezzenek a kölcsönös megsemmisülésre.

Mígnem a halál egyesít bennünket, ez a címe egy füzetnek, amelyben a nyugat-berlini alternatívok egy európai békerend alternatíváját igényelik. Ettől az alternatívától a német baloldaliak és jobboldaliak egyaránt félnek; így tapasztaltam, hogy a német politikai közvélemény fantáziája elég félénk. Érthető; ha nemzeti problémák felülvizsgálatát, újragondolását kezdeményeznék, könnyen felidéződnének az elmékben a weimari köztársaság idejének politikai vitái s az a baljóslatú tény, hogy a német nemzeti kérdést a nemzetiszocialisták hangoztatták a legradikálisabban.

A nacionalizmus nem választható el a német baloldal fogalomtárában a nacionálszocializmustól, a fasizmustól. Mégis abszurd egy olyan történelmi periódust nem ideiglenesnek tekinteni, amelyben egy jelentős nemzet korlátlanul a jégszekrényben tartja nemzeti öntudatának és stratégiájának alapvető kérdéseit.

Ha a mai mesterséges és képmutatásra ösztönző, informális-kollektív öncenzúraként ható helyzet tartósan fennmarad, és ha a többiek, amerikaiak, angolok, franciák, olaszok, lengyelek, csehek, oroszok és nem utolsósorban a zsidók behunyják a szemüket az előtt a tény előtt, hogy a mai állapot nincsen jól, hogy a németeknek alapvető nemzeti sérelme van, akkor hozzájárulnak egy olyan esély kibontakozásához, hogy ezt a nemzeti elégedetlenséget egy újra feléledő jobboldali nacionalizmus fogja maga mögé állítani és képviselni. A szélsőjobboldali nacionalizmus elutasítja mind az oroszok kommunista ellenőrző hatalmát, mind az amerikaiak liberális ellenőrző hatalmát. Ha nincsen demokratikus megoldási javaslat, jönni fog az antidemokratikus megoldási javaslat. A német katonai-politikai irracionalizmusnak nem az óvatoskodó öncenzúra az alternatívája.

Számos indítékom van arra, hogy a kérdéshez hozzászóljak. Teszem ezt, mint kelet-közép-európai polgár, aki tudja, hogy a szovjet csapatok mindaddig itt maradnak térségünkön, amíg a németkérdés nincsen megoldva. Amíg a németek ügye úgy áll, ahogy áll, addig a szocializmus szovjet mintája katonai háttérfenyegetéssel fékezi a kelet-európai emberek társadalmi önkifejezését.

Teszem ezt, mint magyar, egy olyan nemzeti közösség tagja, amely a német nemzeti közösséggel megélt ugyan termékeny kulturális egymásra hatást is, de megélt szerencsétlen kényszerszövetségeket is, amelyek vereséghez vezettek. A magyaroknak is van alapvető nemzeti kérdése, elfojthatatlan sérelme, ami abból adódik, hogy minden negyedik magyar a Magyarországtól az első világháború után elcsatolt területeken él, elfogultan megrajzolt és nem az etnikai településviszonyokat követő, büntetésképpen ránk mért határok mögött. A rendszerek természetéből és a kelet-európai értékzavarból következően öntudatában szorongatva és megalázva él ott.

Vannak analógiák a német- és a magyarkérdés között, vannak történelmi kapcsolatok is; szerencsétlenségünk, hogy a háború előtti magyar politikai elit a nemzetiszocializmust hívta orvosul, s a német katonai hatalomhoz kötötte a magyar nemzeti kérdés megoldásának reményét. Tény, hogy a mai magyar politikai közvélemény sem vetett igazán számot azzal, hogy a magyarkérdésnek sem lesz megoldása, ha elmarad az európai megoldás, a tömbök finom kezű, érzékeny és óvatos lebontása. Mert a nemzeti-etnikai kisebbségek autonómiájának integritása csak egy független, demokratikus kelet-közép-európai konföderációban, egy új Duna-államszövetségben képzelhető el.

Hozzászólok ehhez a kérdéshez zsidóként is, mert a német nacionalizmus nem véletlenül találta meg a zsidó népben az „ízig-vérig német” egoizmus és regresszió szellemi antipódusát a határokon kívül is, belül is. Tény, hogy a zsidóság megsemmisítésének birodalmi német törekvését csak a szerencsés véletlen folytán éltem túl, s halott iskolatársaim és hozzátartozóim emléke arra ösztönöz, hogy nyíltan beszéljek közös nyomorúságainkról, amelyeknek kezeletlen gennyedése a legrosszabb megoldásvariánst eredményezheti.

Arra a belátásra jutottam, hogy az izraeli zsidóság életbiztonságát és nemzeti nyugalmát is aláássa a szovjet-amerikai konfliktus, a két tömb világméretű konfrontációja, amely az amúgy is szenvedélyes közel-keleti ellenségeskedéseket fegyverrel és politikai nyomással-csábítással még veszélyesebbé és irracionálisabbá teszi. Szovjet-amerikai egyezség nélkül nem lesz izraeli-arab egyezség. Képtelenségnek tartom, hogy az évezredes keresztény-zsidó konfliktus után az aránylag új keletű muzulmán-zsidó konfliktus homályosítsa el értelmünket. Amíg a szovjet és az amerikai csapatok Németország közepén szembenéznek egymással, amíg nincsen német békeszerződés, addig a Közel-Kelet arab-zsidó konfliktusát sem fogják a szuperhatalmak megoldáshoz segíteni.

A Német Akadémiai Csereszolgálat és Wissenschaftskolleg zu Berlin meghívása és ösztöndíja révén két akadémiai évet tölthettem Nyugat-Berlinben, ahol mindkét alkalommal regényt írtam, de barátságot kötöttem német értelmiségiekkel, és nem csuktam be a szemem. Elfogultságomat le kellett küzdenem, idősebb emberek arcát nézve eszembe kellett hogy jusson a kérdés: vajon hogyan gondolkodhatott ez az ember annak idején? Vagy éppen hogyan cselekedhetett?

Próbáltam megérteni, hogyan téved egy nép a bűn útjára. Elég egyszerűen. Úgy, mint egy ember. Tévedésből, önelbutításból, amire értelmes és művelt emberek is képesek. A történelem tele van csapdákkal, és a németek beleestek a nemzeti felfuvalkodás csapdájába, amely a nagyokat veszedelmesebben kísérti meg, mint a kicsiket. Észleltem azt az egyéni gyámoltalanságot, azt a kisemberi-kispolgári tájékozatlanságot, amely az egykori egyenruhába öltöztetett merev-fölényes katonaarc mögött szorongott.

Megpróbáltam ugyanúgy a szellemi kiengesztelődés útjára kerülni a németek iránti érzéseimben, ahogy zsidóként a magyarság iránt is végig kellett járnom a belső kiengesztelődés útját. A holocaust megbocsáthatatlan, de az eleveneknek, az utódoknak meg kell bocsátani. A kiengesztelődés annyit jelent, hogy megértjük a másik ember szerencsétlenségét és érdekét, amelynek ugyanúgy helye van a nap alatt, mint a magunk szerencsétlenségének és érdekének.

Két évet bolyongtam Nyugat-Berlinben, körülvett a fal, elmentem időnként – csak úgy – megszemlélni, hogy tudjam, hol vagyok. Álltam a deszkaállványokon, benéztem a két fal közé a drótakadályokra, a robbanógömbökre, az elgereblyézett aknasávokra, szemügyre vettem a kuporgó-rejtőző vagy az őrtornyokban szertekémlelő keletnémet határőröket, akik habozás nélkül le kell hogy lőjék azt a kelet-berlinit, aki a falon át akar menni nyugatra. Néha őket is elfogja az átszökés kísértése, és akkor, hogy ez sikerüljön, le kell lőniük az őrtársukat. Nagy nyomorúság.

És elég boldogtalan látvány a kelet-berlini fiataloké, akik a határátkelőhelyeken csak úgy elálldogálnak, hogy nézzék a kiváltságos nyugatiakat, akik átjöhetnek és visszamehetnek. Egy utca két oldala, két civilizáció. Mondhatod, hogy a rajnaiak és a poroszok különböznek, de a Friedrichstrasse alsó és felső szakaszának lakói nem különböznek egymástól semmi másban, csak abban, hogy fal van közöttük, amelyet a szovjet csapatok biztosítása mellett a keletnémet hatóságok emeltek, hogy a keletnémet emberek Nyugat-Berlinen át ne mehessenek el nyugatra. Nem mehetnek. Csak a kiváltságosak, akiket a többiek nem szeretnek ezért. Meg a nyugdíjasok; a fiataloknak meg kell öregedniük ahhoz, hogy átjuthassanak látogatóba a fal túloldalára.

Amikor még nem voltam kitiltva a Német Demokratikus Köztársaságból mint nemkívánatos személy, látogatóban barátoknál Kelet-Berlinben taxival mentem haza szállásomra a városból, ahol a vendéglőkben az emberek halkan beszélgetnek, keveset, körül-körülnézve. A taxisofőr kétszer is utat tévesztett, szembe találtuk magunkat a fallal. „Az ember mindig beleütközik, a falat nem könnyű kikerülni – mondta. – Nem tudom, milyen volnék – tette hozzá –, de az biztos, hogy egész más ember lennék, ha ez a fal nem volna.”

Ahány keletnémettel beszéltem, mind azt mondta, maradna az otthonában, a városában, a barátai között, ha átmehetne, amikor akar Nyugat-Németországba. Miért nem próbálsz áttelepülni? – kérdeztem ellenzéki ismerőseimet, akiktől alkalmasint szívesen megszabadulnának a keletnémet hatóságok. Végül is itt vagyunk otthon, mondták.

Van már valamilyen keletnémet nemzet- és közösségtudat, vannak keletnémet eszmények és érzékenységek, amelyek a nem hivatalos társadalomban is pozitív különbségként élnek az emberek tudatában. Barátságot, szolidaritást, bensőségesebb összetartozást emlegetnek, valamilyen államcsaládias moralizmust, aktívabb női szerepet, nagyobb megértést Kelet-Közép-Európa iránt. A szónak nemcsak az alattvalói értelmében, a keletnémet polgárnak van szocialista tudata, ahogy a nyugatnémet polgárnak van kapitalista tudata. A kilakoltatott, kiutasított keletnémetek összegyülekeznek Nyugat-Berlinben, egymással intim hangot találnak, és bár otthon ellenzékiek voltak, nem könnyen oldódnak a nyugatnémet hangulatban; honvágyuk van, emigránsoknak érzik magukat, pedig nincsenek nyelvi nehézségeik.

A különbség tény, csak éppen az nem következik belőle, hogy ennek a különbségnek robbanásveszélyes katonai határrá, tömbhatárrá kell merevednie. Képzeljük el, hogy a német családok vacsoraasztala körül terítékre kerül a következő vitatéma: vállaljuk-e szerződés formájában, hogy két külön állam polgárai maradunk, ha cserében nyitott határaink lesznek, ha cserében a keletnémetek elindulhatnak a demokratikus szocializmus útján, ha cserében mindkét országból kivonulnak a külföldi csapatok?

Ne gondolja az éles elméjű olvasó, hogy a külföldi csapatok jelenléte csak a keletnémeteket feszélyezi. A nyugatnémet fiatalok is tudják, hogy a nyugatnémet területen tartott sokezernyi harcászati atomlövedék még csak nem is keletnémet területen robbanna, hanem húsz-százötven kilométerrel odébb, még nyugatnémet területen, hogy az esetleg előretörő hagyományos fegyverzetű szovjet csapatokat megállítsák. Nemcsak a baloldali radikálisok, hanem idősebb, konzervatív emberek is számot vetettek azzal, hogy puskaporos hordón ülnek. Mindenki helyeselte a két német adminisztráció közeledési kísérleteit mint a szuperhatalmak konfrontációjának mérséklését. A nyugatnémet fiatalok fölfedezték a keletnémet fiatalokat, kirándulóbuszok indulnak már nemcsak francia-olasz-spanyol tájakra, hanem odatúlra, a másik Németországba.

Lehet, hogy a németek jobban megtagadták és alaposabban megvizsgálták múltjukban a saját fasizmusukat, mint a többi európaiak a magukét. Fasiszta típusú autokráciák, groteszk vezérdiktátorok, katonai pöffeszkedések, egyeninges paramilitáris nacionalista mozgalmak nemcsak Németországban voltak. Nemcsak a németek rúgtak be a nemzeti önérzet túlcsordulásától. Mindenkinek megvolt a maga fasizmusa. A nagyoké nagy fasizmus volt, a kicsiké kicsi. Osztrákok és magyarok, szlovákok és horvátok, románok és görögök, spanyolok és portugálok, franciák és olaszok, lengyelek és ukránok mind hozzátették a magukét sajátos változatokkal az európai fasizmus történetéhez. Legföljebb kevesebbet öltek, legfeljebb kevésbé irtották a zsidókat, de voltak olyan kisfasizmusok, amelyek akkurátusan és maradéktalanul ellátták ezt a hazafias szolgálatot is.

Katonai díszszemlék, felvonuló civilek emberszőnyege a diktátorláb alatt: ez az undorító és tragikomikus szcéna a kelet-európai ember tartós szégyene.

Találkoztam egy keletnémettel, aki velem egykorú volt, 1933-ban született, a hitleri hatalommegragadás (mellesleg a parlamentáris többségből származó, szavazattöbbséggel törvényesített nemzetiszocialista berendezkedés) évében. Amióta élek, diktatúrában élek, mondta. Még sohasem voltam szabad ember. Te azt mondod, hogy bensőleg azok lehetünk? Nem hiszem, hogy azok lehetnénk. Túl sok dologban igazodunk a körülményekhez. Aki nem mondja, amit gondol a lakásában és a munkahelyén, mert fél a poloskától és a besúgótól, az nem szabad. Hagyományos német módon, a merőben szellemi szabadság intimitásával vigasztalódó alattvalók vagyunk. Autonómiánk nem fejeződik ki politikai kultúrában és cselekvésben. Lelki bénák vagyunk. Van balszerencse, amelynek következtében jobbra érdemes emberek elnyomorodnak. Ötven éven át diktatúrában élni balszerencse. Ilyeneket mondott keletnémet ismerősöm. Megkérdeztem, itt hagyná-e városát, ha megkötnék a német békeszerződést, ha kivonulnának az oroszok, és ha nyitott határok mellett a rendszer liberalizálódna. Itt maradnék, mondta.

A német nemzet gondolkodó emberei arra a következtetésre juthatnának, hogy érdemes önkéntesen korlátozniuk nemzeti önrendelkezésüket a békeszerződés, a megszálló csapatok szerződésszerű kivonulása, a katonai tömbhatár leépítése, a vasfüggöny által továbbá nem korlátozott nyugatnémet és keletnémet, illetve nyugat-európai és kelet-európai kommunikáció érdekében. Alapvető német érdek, a világháborúk aktív német kezdeményezése miatt gyanakvó többi nemzet ne tartson a német hegemónia restaurációjától. Ezért szerződésszerűen kötelezhetik magukat, hogy meghatározott tartamú ideig, akár több évtizedig is, továbbra is külön államokban maradnak. Egymással való kapcsolataikban az államhatároktól annál erősebben korlátozva élnének, mint Bajorország és Baden-Württemberg lakói, de annál nem erősebben, mint az NSZK és Ausztria vagy Svájc lakói.

Nem kötelező, hogy egy kulturális nemzet ugyanazon államhatárok között éljen. Az angol nyelvű közösség, sőt a fehér protestáns angolszászok is számos független állam területén élnek. Emberi méltóságuk ettől egyáltalán nem szenved. Nacionalista dogma, hogy a Rajna-vidéki katolikusoknak és a porosz protestánsoknak ugyanazon nemzetállam határain belül kell élniük.

A nyugatnémetek jelentős társadalmi feszültségeket kerültek el, aránylag kiegyenlített fejlődést biztosítottak maguknak államuk szövetségi-föderatív alkotmányos szerkezetével. A két német állam a regionalizáció magasabb fokozata volna, amellyel akár további négy évtizedig el lehetne élni. Ez a nyitott külön maradás megkímélné a németeket attól a keserű kötelességtől is, hogy mesterségesen össze kelljen gyalulniuk társadalmi-gazdasági intézményeiket.

Az államszocialista országoknak megvan a maguk reformista útja, ami nem azonos sem az állam forradalmi megdöntésével, sem pedig külső hatalmi elnyelésével; nem azonos az irányító bürokrácia összeomlásával és erőszakos elkergetésével. Egyáltalán nem biztos, hogy a keletnémetek mindenben le akarnák másolni a nyugatnémetek intézményeit. Ez a negyven év, akárhogy is ítéljük meg, szokásokat és beidegződéseket, elképzeléseket és normákat alakított ki, amelyeknek radikális megszüntetéséhez éppúgy erőszak kellene, mint ahogy radikális bevezetésükhöz az kellett. Ez a negyven év a kommunizmusban a mi történelmünk volt, s az emberek nem kívánnak újabb amnéziát, nem kívánják egy egész korszak megtagadásával egyszersmind annak kitörlését is a nemzet emlékező tudatából. Lehetséges, hogy a keletnémetek sokban közelebb állnak hozzánk, magyarokhoz, csehekhez, lengyelekhez, mint a nyugatnémetekhez.

Két világfelfogás áll szemben egymással, és nekünk érdekünk, hogy az egyik ne legyen igaz. Ne legyen igaz a bipoláris világ dualista ideológiája. Életérdekünk, hogy egy policentrikus világ pluralista ideológiája hasson meggyőzőbben. A dualista felfogás szerint egyik oldalon állnak a liberális kapitalizmusok, a másikon az államszocializmusok. Egyik oldalon a transzatlanti és a transzpacifikus kultúra, a tőkés világpiac, a nyugati értékek és a liberális demokráciák polgárainak szabad forgalma. A másik oldalon van az eurázsiai mamut, a szovjet-orosz típusú államszocializmus befolyási övezete. A kettő között pedig harc van. Ki kit győz le, lehetőleg háború nélkül? A bipoláris világfelfogás a tömböket nem fellazítani, hanem megszilárdítani akarja, és állítja, hogy a blokkrendszer stabilizációja lehetséges.

Ha ez a felfogás írja le helytállóbban a világhelyzetet, akkor mi nem leszünk Közép-Európa, hanem Kelet-Európa maradunk, s a keleti tömb része. Akkor mi keletiek maradunk, noha nyugatra húz a szívünk. Akkor a kötöttségek, tilalmak és ésszerűtlenségek, emberi jogaink alapvető korlátozottsága, államtársadalmaink szerencsétlen ikonográfiája, kezdetleges rögeszméink, boldogtalan represszióink és regresszióink, egymással összefüggő jellemtorzulásaink elkísérnek halálunkig, sorsunkká állnak össze. Akkor végállomások vagyunk, nem csomópontok. Akkor városaink feltételes megállóhelyek maradnak, mi pedig fortyogunk sérelmi nacionalizmusainkban, amelyek rezignáltabbak, hogysem kreatívak lehessenek. Akkor a gondolattalan gyanakvás és gyűlölködés fogja jellemezni emberi és nemzeti viszonyainkat. Akkor a személyes méltóság ritka madár lesz ezen a tájon. Akkor még a demokratikus ellenzékeink sem lesznek demokratikusak. Akkor a játszmában csak áldozatok leszünk és sosem nyertesek, statiszták és nem szereplők. Ha az első felfogás az igaz, akkor mi valahogy nem leszünk normálisak, mert nem a dolog maga fog érdekelni, hanem a mellékkörülmények, mert elveszítjük és ki sem fejlesztjük a nyílt és pontos gondolatközlés műveltségét. Vagy európaiak leszünk, vagy elzüllünk.

A tömbök dualisták, Európa pluralista. A tömbök stabilizációjának világtörténelmi programja nem kevésbé utópikus, mint fellazulásuk reménye. A tömbrendszer megszilárdításának terve nem kevésbé utópikus, mint a független Nyugat-európai Unió mellett egy – vele és a Szovjetunióval jószomszédian érintkező – független Kelet-közép-európai Unió terve.

Az eredetibb európai szerzők mind több jelentést adnak a kulturális Európa fogalmának. Lehetetlen, hogy hosszú távon ne akarjunk saját történelmünknek inkább alanyai, mint tárgyai lenni. A tömbök csak egymás ellenében – egymás ellen fegyverkezve, egymással hidegháborúzva – bírják megszilárdítani magukat. Az európai érdekek rovására, az európai autonómiákat korlátozva. Ha vidékünkön általános enyhülés uralkodik, akkor mi, európaiak elbízzuk magunkat. Kell a kétpólusú világ teóriája ahhoz, hogy az európaiak engedelmes szövetségesek legyenek.

Nem különösebben nehéz elképzelnünk egy olyan Európát, amelyben nem választják el az embereket egymástól atomrakétákkal, tankokkal, őrtornyokkal vagy akár csak útlevél- és vámellenőrzéssel megterhelt határok. Ahhoz, hogy ez az utópia az ezredfordulón legalább belátható távolságba kerüljön, ahhoz az európaiaknak egy új, személyesen kifejlesztett és gyakorolt történetfilozófiára van szükségük.

A bipoláris tömbrendszer erőszakosan szemben áll az európaiak individuális-plurális stratégiáival. A vasfüggöny a katonai mentalitás szobra. Mi az erősebb: a blokkrendszer vagy a civil tranzakciók? Olyan kérdés, amelyre a válasz filozófiai döntés.

Mivel szükségesnek és lehetségesnek tartom a konfliktusok szerződéses rendezését ezen a földrészen: pacifista vagyok. Az osztrák államszerződésben megnyilatkozó intelligenciát modellszerű precedensnek tartom. Nem találom sem biztonságosnak, sem demokratikusnak, hogy igen kevés embernek módjában áll Európa túléléséről dönteni.

Budapesten lakom, se vörös, se hulla nem vagyok. Semmi jelét nem észlelem magam körül a támadó, háborús készülődésnek Nyugat-Európa ellen. Észlelem viszont a gazdasági krízis, a társadalmi-gazdasági pluralizáció és a kulturális útkeresés tüneteit. Közép-európai városunk emberei legalább annyira nyugatiak, mint amennyire keletiek: annyi biztos, hogy európaiak. Ahány ismerősöm, annyiféle életstratégia, mindegyre tudatosabb diverzitás. Egy tizenhatodik századi spanyol térképen Buda a fekvő Európa női testének a köldöke.

Magyarországon aligha van olyan ember, aki komolyan gondolná, hogy bármelyik nyugati állam meg akarná szállni az országot. Formálisan a hadsereg nyugatellenes, de a katonák nem azok. Mindenki tudja, hogy a nyugati veszély hipotézise ürügy csupán a szovjet csapatok jelenlétének igazolására a Varsói Szerződés keretében.

Belülről nézve azonban a Varsói Paktum is kevésbé fenyegető, mint kívülről nézve. Ennyi gonddal-bajjal, ilyen döcögő gazdasággal, ilyen kelletlen lakossággal milyen vezérkar indítana támadó háborút?

Hibás külpolitikai stratégia alapja lehet Nyugaton az olyan szovjetológiai elemzés, amely a Varsói Paktum országaiban konzervatív-defenzív politikai vezetés helyett forradalmi-offenzív vezetőkről képzelődik. Közelebbről nézve autoriter államaink csupa olyan hivatalnokot jelentenek, akik félnek: már maguk sem tudják, hogy kitől.

Meddig ér Európa? Az Atlanti-óceántól az Elbáig? A szovjet határig? Az Urálig? A Csendes-óceánig? Csak a Közös Piac országai alkotják? A semleges nyugat-európaiak nem? És mi van velünk, kelet-európaiakkal, akik szívesebben nevezik magukat közép-európaiaknak?

Rokonszenvvel nézem, ha a közös piaci országok gazdasági integrációját politikai integráció követi. Jó, ha a többes szám első személy nemcsak egy nemzeti közösséget jelent, hanem egy fél kontinenst. A nemzetállam feletti társulások növelhetik a nemzetállamon belüli agglomerációk és régiók önállóságát. Az európai nemzetállamok mint zárt egységek elég provinciálisak: legalább annyira ésszerű európaiaknak lennünk, mint franciáknak vagy magyaroknak. A kis Európa uniója: út a nagy Európa uniójához.

Nagy? Nem is olyan nagy. Eurázsia finoman tagolt, élénkebb nyugati félszigete. A kis Nyugat-Európa téved, ha általában Európával azonosítja magát. Téved, ha hátat fordítva a Keletnek, a blokkrendszeren belül nyugalmat és biztonságot remél. Belső vitáit is csak úgy fogja tudni megoldani, ha az egész Európa egységének utópiája viszi előre. Az európai identitás eszméje ellentmondásban áll a blokkrendszer tartós stabilizációjával.

Ha magukra maradhatnának, idegen haderő nélkül, a németek nemzetközi békeszerződés alapján, a nemzeti önrendelkezés elvének megfelelően létrehoznák a két német állam konföderációját, az elválasztó államhatárok fokozatos leépítése perspektívájával. A finnesedés akkor nem a nyugat-európaiak aggodalma, hanem a kelet-európaiak reménysége lehetne. Ha lenne politikai megegyezés, akkor a leszerelés kérdésében is lehetséges volna a megállapodás.

A détente első fejezetére az aktorok nem voltak felkészülve. Mindkét fél olcsón akart biztonságot. Hátha sikerül háború nélkül lecsípni valamit a másik érdekszférájából? A Kelet ragaszkodott ahhoz az önellentmondáshoz, hogy a Nyugattal békésen megfér ugyan egy planétán, ideológiában azonban nincs koegzisztencia. Ha a gondolkodásban nincs megállapodás, akkor természetesen a fegyverkezésben sem lesz.

De a Nyugat sem fejlesztett ki hosszú távú, demokratikus külpolitikai stratégiát. Belenyugodott Európa kettéosztásába, stabilizálni kívánta a tömbviszonyokat, érdeklődő sajnálkozással figyelve, hogy a kelet-európai demokratikus mozgalmak beleütköznek a tömbhatárokba. A Nyugat nem mérlegelte, hogy milyen árat kell fizetnie azért, hogy Európa kettéosztása fokozatosan megszűnjék.

A tankok barátságtalan megjelenése Kelet-Berlin, Budapest, Prága és Varsó utcáin békeidőben, a demokratikus mozgalom föllendüléseikor, bizonyította, hogy a keleti tömb, a szovjet vezetés nem tűri el az egyoldalú kiváláshoz vezető lendületesebb politikai eróziót. Emancipációnk nemzeti lehetőségei, bár nem jelentéktelenek, de erősen korlátozottak. Autonómiánk számára többet remélhetünk a jaltai struktúra előbb intellektuális, majd kontraktuális felülvizsgálatának kezdeményezésétől.

Ahhoz, hogy az önfenntartás konzervatív munkáját elláthassuk, szellemileg ma radikálisaknak kell lennünk. Nem fogadhatjuk el természetes szünetként, hogy az osztrák államszerződéssel megkezdett folyamat harminc éve abbamaradt. Mindaddig képmutatás bármely nyugati kormánytól azzal érvelni, hogy „mi nem akartuk Jaltát és Európa fölosztását érdekszférákra, csak az oroszok miatt van ez így”, amíg a szóban forgó kormány nem javasolja Európa kölcsönös kiürítését idegen csapatoktól, formálisan pedig: a német békeszerződést.

Igaz, hogy a szovjet csapatok visszavonása a szovjet határok mögé szerényebb visszavonás, mint az amerikaiaké a tengerentúlra. De hát hova vonuljanak haza, ha nem a Szovjetunióba? Valószínű, hogy egy ilyen rendezés után Közép-Kelet-Európa civilebb lenne, és kevésbé állami. A polgárosodás lendületei mindinkább föllazítanák a kommunizmusok predemokratikus-feudális-rendi-hierarchikus formációit. Az évezred végén többségi döntés alapján demokratikus országokban élhetnénk.

Aki beadja a derekát az előtt a dogma előtt, hogy ideológiában nincsen békés együttélés, az letérdel a bomba előtt. Létrejöhet a nemzetek feletti, tömbök feletti közösség, amely a világbékét műalkotásnak, személyek művészetének tekinti. Kelet és Nyugat lakossága egymásnak nem ellensége. Démoni hatalom okozza, ha mégis egymás megölésének előkészítésén fáradoznak. Nevezhetjük ezt a démoni hatalmat a tömbrendszer logikájának is. Az elmúlt évek Keleten-Nyugaton neokonzervativizmust hoztak. Tanúi lehetünk a tömbszerű homogeneitás offenzívájának a plurális léttel és a szellemes heterogeneitással szemben. A mesterséges természetesnek akar látszani. Az értelmiség egy univerzális kihívásra felelve válhat univerzális osztállyá. Eleget beszéltek már az értelmiségiek mások nevében, ideje már, hogy a saját nevükben beszéljenek.

A tömbeszmék – hosszú távon – semmivel sem kevésbé utópisztikusak, mint a tömbellenes eszmék. Ki melyiket választja? Az európai irodalmat nem választja el két egymással szemben ellenséges tömbre a vasfüggöny. Miért lennének a katonák autentikusabb európaiak, mint az írók?

A két egymás ellen fegyverkező tömb nyelve helyett a maguk nyelvét beszélve, az írók elöl járhatnak a két Európa dialógusában. A politikusok kész formulákban beszélnek, az írók viszont az egész szótár birtokosai. Ha az élő világirodalom egy asztalhoz ülne, kiderülne, hogy a vasfüggönynek nincsen semmi értelme.

(1984)