A tömbrendszer formális logikája

Ha a harmadik világháború kitörne, az nem a kommunizmusból vagy a kapitalizmusból következnék, hanem a tömbrendszer logikájából. A két katonai szövetség, a két tömb konfrontációjának megvan a maga logikája, amelyben a hidegháborús és az enyhülési korszakok váltják egymást. Ha két nagyhatalom körül két egymással ellenséges katonai szövetség van, akkor a két tömbközpont igyekszik a saját oldalára vonni minden erőt és egyúttal meglazítani a másik tömb kohézióját. A tömbrendszer dinamikus szerkezetéből következik a kölcsönös nukleáris elrettentés eszkalációja.

 

*

 

Ez a logika tulajdonképpen független az aktorok milyenségétől. A társasjáték dramaturgiája erősebbnek látszik, mint a játékosok szándéka. A két tömb formális logikai összehasonlítását innen szovjetellenesként, onnan Amerika-ellenesként, hamis szimmetrizmusként utasítják el, mi azonban nem tudunk lemondani erről a nézőpontról, még akkor sem, ha a demokráciát abszolút előnyben részesítjük a diktatúrával szemben, még akkor sem, ha az államszocializmus demokratikus ellenzékéhez soroljuk magunkat, mert a mi kényelmetlenségeinknek és a világ bajainak a kommunizmus nem kizárólagos forrása. A világjátszmában, meggyőződésünk szerint, senki sem ártatlan.

 

*

 

Saját államukhoz lojálisan az északi fehér civilizációk polgárai saját tömbjük katonai erőfeszítéseihez is lojálisak. Napjainkban már nem a nemzetállam, hanem a tömbállam az uralkodó társadalmi-politikai valóság. A társadalmi és a katonai valóság kölcsönösen meghatározzák egymást, és nekem úgy tűnik fel, hogy kettejük közül egyelőre a katonai valóság a meghatározóbb.

 

*

 

A két ellenséges szövetség, tábor játékának megvannak a működési szabályosságai. Ha van két tömb, lehetetlen, hogy ne hidegháborúzzanak. A tényleges háború veszélyéhez közeledve visszariadnak, és kezdenek összemelegedni. Aztán egyszer csak attól rettennek meg, hogy mint két hóember, netalán elolvadnak ebben a nagy összemelegedésben, és inkább folytatják a hidegháborút. Mind a háború, mind a béke a tömbrendszer végét jelentené. Tehát a lehetséges játéktér: hidegháború és enyhülés. Egyiket sem szabad túlzásba vinni.

 

*

 

Ha a mindkét oldalon felhalmozott fegyverzet tömegét, pusztítóerejét és célpontosságát tekintjük, akkor joggal beszélhetünk a hidegháború folyamatos eszkalációjáról. A két tábor még nem csapott össze, de annak a valószínűsége, hogy esetleges összeütközésükbe belehalunk, a sokszorosára nőtt. Ez a valószínűség a nukleáris tél víziójának távlatában igen közel van a száz százalékhoz. Ha azt nézzük, hogy háború esetén milyen valószínűsége van az egyes ember pusztulásának, illetőleg túlélésének, akkor joggal állíthatjuk, hogy személyes létbiztonságunk a második világháború vége óta folyamatosan romlott. Nincsen biztonságos pont a földtekén, senki sem mentheti meg magát ésszerű óvintézkedésekkel.

 

*

 

A két tömb között nem került háborúra sor, földrészünk egyik leghosszabb békeidőszakát éljük. Pontosabban azt a paradox helyzetet, amelyben aktuális sértetlenségünket a potenciális veszélyeztetettség folyamatos halmozódása kíséri, mintegy annak mintájára, ahogy aktuális életszínvonalunk javulását környezeti feltételeink folyamatos romlása biztosítja. Mintha hitelből élnénk, növekvő adósságteherrel, amelyet egyszer meg kell fizetni.

 

*

 

Amíg a tömbök mint vallási objektumok fennmaradnak, addig valódi és tartós enyhülésre, komoly leszerelési egyezményekre nem számíthatunk. Ha lenne valódi és tartós enyhülés, akkor a katonai szövetségek felbomlanának. Mai értelmezésében az enyhülés nem több, mint ígéret a tömbrendszer status quójának befagyasztására. A mai józan és gyakorlatias kormánypolitikák, amelyek az enyhülést akarják, de saját tömbjükhöz lojálisak, bűvös körben őrlődnek. A fegyverkezési eszkaláció befagyasztása a tömbök zavartalan fennmaradása mellett, illetőleg a tömbrendszer nyugalmi egyensúlyának az eszméje: történelmi-politikai valószínűtlenség. Fenntartani a tömbrendszert és közben tartós békét akarni olyan ellentmondás, amelyet csak a hipokrízis hidalhat át.

 

*

 

Nem békében élünk, hanem fegyverszünetben. A félelemmentes élet és a tisztánlátás nem egyeztethetők össze. Nem tőlünk függ, hogy élünk-e vagy halunk, hanem más emberektől, akik törvényesen ránk mérhetik az erőszakos halált. A kormányok feljogosítva érzik magukat arra, hogy adandó esetben az egész lakosság életével rendelkezzenek. Élet és halál alapkérdésében túlságosan kevés ember képviseli az emberiséget. Elvi lehetetlenség, hogy valóban fel tudják mérni a kérdés teljes horderejét. A veszély nagyságrendjéhez képest a döntéshozók nem lehetnek mások, mint törpék. Ha elkövetkezne egy katasztrofális döntésláncolat, az szükségképpen idiotikus lenne.

 

*

 

Fajtánknak most először áll módjában öngyilkosságot elkövetnie. A végső megoldás még sohasem volt ennyire a kezünk ügyében. A teljes elpusztíthatóság révén új történelmi korszakban élünk. A harmadik évezred valamikor az ezerkilencszázhatvanas években kezdődött, akkortájt, amikor először beláthattuk, hogy az interkontinentális rakéták jóvoltából a glóbus minden pontja elérhető, és mi, emberek valamennyien megsemmisíthetőek vagyunk. Az emberiség a nukleáris kísértéssel jutott el a felnőttkor küszöbére. Lehetetlen, hogy ne lássuk a kollektív halálveszély szigorú jelenvalóságát a nyugat-kelet játszmában. Piac vagy újraelosztás ilyen vagy olyan arányának vitája, államszocializmus és demokratikus kapitalizmus versenye nincsen arányban a tényleges veszéllyel. Életünk ma fenyegetettebb, mint tegnap volt, és minden jel arra mutat, hogy holnap sem lesz kevésbé fenyegetett, mint ma.

 

*

 

A totalitarianizmus egyik releváns jelentése: totális függés a katonai arzenáltól. A háború óta eltelt évtizedekben megfigyelhető volt a civil politikai megfontolások háttérbe szorulása a katonapolitikai megfontolások mögött. Elméleti hadijátékaiban egyik katonai szövetség sem riad vissza a tömeges emberáldozattól. Az ölés jogának igazolása kultúráinktól elválaszthatatlan. Auschwitz csak prelúdium volt, a zsidók ezúttal is az avantgárd szerepét töltötték be. Mindannyian egy láthatatlan koncentrációs tábor lakói vagyunk. Felsőbb döntésre egy szempillantás alatt a gázkamránál hatásosabban elpusztíthatnak bennünket. A zsidók sem gondolták mindaddig, hogy komoly a dolog, hogy a szavakat tett követheti, amíg a gáz meg nem fojtotta őket. A valóban fejlett totalitárius szituáció – a teljes elpusztíthatóság kora. Ez az igazi modernitás.

 

*

 

Mindenki a bombáról beszél. Az egyik azt mondja, hogy ő nem fél tőle, háború pedig nem lesz, mert hála istennek sok bomba van. Kellene még néhány, hogy még nagyobb biztonságunk legyen. A másik azt mondja, hogy ő fél, mert sok bomba van, ha kevesebb volna, kevésbé félne. A fegyverkezéspártiak és a leszereléspártiak beszéde tölti be a színpadot. Mi van ezzel a bombával, kik vacakolnak vele? Valami éretlen rosszcsontok? Valami dadaisták? Ellenkezőleg, csupa korrekt öltözetű, idősebb úr, kiegyensúlyozott, tájékozott férfiak. Bombisták. Teletűzdelik bálványuk fallikus szobraival az északi féltekét, szárazföldön, tengeren és az égen. Ragaszkodnak a bombához, minden bizonnyal szeretik, nagyon nehezükre esne lemondani róla. Minél több van a birtokukban, annál komolyabban veszik magukat. A leszerelés képzete kasztrációs szorongást okoz férfias képzeletvilágukban. Azt állítják: szeretnék, hogy minél kevesebb bomba legyen, de úgy intézik, hogy egyre több legyen. Nem is kerülhet olyan ember kormányra, aki nem bombista. Felelős politikus nem adja ki a kezéből a bálványt. Mi is valamennyien bombakönyvelőkké válunk, ha szorgalmasan olvassuk a világsajtót. Olvasunk róla, hogy kinek van több, és hogy ki helyezte el veszélyesebben őket. Fájdalmas, ha az egyik fél csak tízszeresen tudná elpusztítani a másik felet, a másik viszont: mondjuk tizenkétszeresen. Nehéz volna ezt a tényt a nemzeti önbecsülésnek lenyelnie.

 

*

 

Színház, amelyben a két főszereplő az egész színházépület felrobbantását helyezi kilátásba. Nemcsak egymásnak játszanak, hanem nekünk is, a közönségnek. Kerülik, hogy a valóságos erő megmérkőzzön: látszatok harca, kalkulációké. Elvileg az elrettentés stratégiájának az eszközei színpadi kellékek; nincs benne a koncepcióban, hogy valóságosan működjenek is. Ha az elrettentő hatáskeltés sikeres, akkor a másik fél valóban elretten. Elhessegetjük annak a balszerencsés esetnek a képzetét, hogy a hatáskeltés nem sikeres, és a színpadi kellékeket működtetni kell. Tökéletesen alkalmasak rá. Minden este nézzük az abszurd játékot a képernyőn, és úgy megszoktuk, hogy már nem is képedünk el a képtelenségén.

 

*

 

A háború vagy a béke kérdése nem a fegyverzettechnika és nem a leszerelés kérdése, hanem mindenekelőtt politikai kérdés. Politikán nemcsak a politikusok tevékenységét értem, hanem a politikai közvéleményeket is. A hangadó politikai közvélemények beleragadtak a blokkracionalizmus fogalomkörébe. A blokkracionalizmus realistának gondolja magát, és minden blokktranszcendens nézőpontot utópikus amatőrizmusnak tekint. Mindkét oldalon sokan fáradoztak azért, hogy egy esetleges háborúnak szakszerű, eszmei igazolást adjanak. Mintha a végső döntésekre százmilliók életéről vagy haláláról holmi szakértők bárki másnál illetékesebbek volnának. A két katonai szövetség műszaki-politikai harca magába szívta a magas képzettségű emberek jelentős hányadát. Tudósok a békéért a kongresszusokon, tudósok a háborúért a laboratóriumokban. Keleti megfogalmazásban: a szocializmus és a kapitalizmus; nyugati megfogalmazásban: a demokrácia és a totalitarizmus világméretű küzdelme határozza meg a nemzetközi viszonyok alakulását. Világunknak ez az ábrázolása, ez a kölcsönösen elfogadott dualizmus a tömbrendszer reprodukciójának az ideológiája. A hidrogénbombák a mi rögeszméink, a két katonai szövetség a mi filozófiai önarcképünk. A barbarizmus generációnként új álarcot visel.

 

*

 

Amióta totálisan megsemmisíthetőek vagyunk, azóta a gondolkodás új felelősséget visel. Politikusok nem szoktak olyasmit csinálni, amit a kor hangadó értelmisége nagyon helytelenít. Századunk mindenfajta koncentrációs táborának megvolt a maga szellemi megalapozása. A háborúk a hangadó értelmiség jóváhagyásával zajlottak. A tömeggyilkosságokat kultúráink igazolták. Gyengeségében az értelmiség zöme keleten, nyugaton beilleszkedett a kétsarkú világrend metafizikájába. Mindkét fél a saját nemességét és a másik alantasságát hangsúlyozza. A propaganda önszuggesztió is, lényege a hülyeségig menő elvontság. A fegyverkezés gépezete nem fémből van, hanem emberi gondolatokból. Az emberek veszélyesebbek, mint a fegyverek. De a legveszélyesebb maga a játék, amelybe belegabalyodtak.

 

*

 

A politikusok szeretik ezt a szót: harc. Más ember az íróasztalánál dolgozik, ők: küzdenek. A harcosok sohasem voltak különösebben bölcsek, most azonban – és ez világtörténelmi újdonság – módjukban áll mindannyiunk életéről dönteni. Abszurd mértékben megnőtt hatalmuk a politikusokat a második évezred végén a többi emberre nézve különösképpen veszedelmes foglalkozási csoporttá minősíti.

 

*

 

A két vezérkar azt állítja, hogy ha a másik fél bizonyos határt átlép, akkor ők az agresszort megsemmisítő fogadtatásban részesítik. A két tömb létéből következik a stratégiájuk: a rettegés egyensúlyának doktrínája. Az a föltevés, hogy a másik fél támadni készül, kölcsönös paranoiát eredményez, amelynek a rettegés egyensúlya csupán az egyik tünete. Ha a másik fél társadalmi rendszerénél és ideológiájánál fogva ellenség, akkor nem lehet szerződni vele. Akkor csak színleli a békülékenységet, és valójában csak az erő nyelvén ért.

 

*

 

A játékos fél B játékostól. Hogy kevésbé kelljen félnie, válaszul jobban megijeszti B játékost, mint amennyire ő maga fél tőle. A szerep logikája szerint azt kell mondania, hogy egyenlőségre törekszik, de valójában erőfölényre kell törekednie. Viszontválaszképpen B játékos ugyanezt a logikát követi. A két fél egymást tükrözi. Ami az egyiknek eszébe jut, az a másiknak is eszébe kell hogy jusson. Mindkettőnek a másikra kell hárítania a konfliktus felelősségét. B játékos tehát visszaijeszti A játékost, ha lehet, valamivel jobban, mint amennyire ő maga fél. Mindkét játékos számottevő kamattal kapja vissza eredeti félelemtőkéjét. Ez igen gazdaságos játék, egységnyi fenyegetésberuházás többegységnyi veszélyeztetettséget eredményez. A rettegés egyensúlya nevű társasjáték résztvevőinek egyre több okuk van félniük egymástól. A játékosok autonómiája ebben a társasjátékban aránylag csekély. A kamatos kamattal működő szorongáskörforgás a tömbrendszer működési szabályossága. Senki sem látja, hogyan lehetne a fegyverkezési versenyt megállítani. A felek igyekeznek elkerülni a tömbrendszer dramaturgiájából következő végső robbanást, amelyet előidézhet valami hibás döntésből származó casus belli is.

 

*

 

Aki ma politikus, annak hinnie kell a rettegés egyensúlyának a doktrínájában. Csakhogy a rettegésnek nincsen és nem is lehet egyensúlya. Elvi nonszensz azt képzelni, hogy lehetséges. A doktrína lényege hamis. A fegyverkezési verseny nyugalmi állapota teoretikus illúzió. A szereplők a félelemből a még nagyobb félelembe menekülnek. Pusztítóképességükkel arányosan nő a kölcsönös szorongásuk. A rettegésnek nincsen egyensúlya, csak spirálja van. Mindkét félnek minden oka megvan arra, hogy már ne is egymástól féljenek, hanem az elrettentés spirálmozgásában benne rejlő közös végzettől.

 

*

 

A játékosok kölcsönösen próbára tették az elmúlt évtizedekben egymás lélekjelenlétét. Tudták, hogy a másikat nem lehet legyőzni, de kipróbálták, hogy mennyire ijedős. Valójában nem is a másik megsemmisítésére törekedtek, hanem csak a megalázására. A partnerre gyakorolt nyomás nem az egyensúlyt célozta, hanem a másik térdre kényszerítését. Még mielőtt mattot kapna: adja fel a játszmát. Az elmúlt évtizedekben valamelyik fél titkon-nyíltan mindig fölénybe került. A másik észbe kapott, rákapcsolt, és halmozott erőfeszítéssel maga próbált erőfölénybe jutni. Az olyan fegyvert, amely a másiknak biztosítana előnyt, a játékosok különösen veszélyesnek, sőt erkölcstelennek tüntetik fel. Mindkét fél a bajok forrását abban látta, hogy a másik fél egy új fegyverfajtát rendszeresített. A tárgyalások lélegzetvételi szünetek voltak a verseny újabb felgyorsulása, újabb minőségi fordulata előtt. A felek nem bíznak meg egymásban, ha az egyik valamilyen engedményt tesz, a másik gyanakodni kezd: milyen csapda rejlik emögött? Mindkét fél szeretne megegyezni, de az erő helyzetéből. Két vezető úgy szeretne felállni a tárgyalóasztal mellől, hogy az utókor elmondhassa: ő volt az erősebb. Egy kis biztonsági margó legyen itt, egy kis sebezhetőségi ablak legyen ott. Nem is olyan szörnyű az elsőcsapás-mérő képesség, ha az a mi oldalunkon van. Ha pedig nincsenek katonai fölényben, akkor a vezetők azt fogják mondani, hogy nincsen egyensúly, mert az ő szótárukban az egyensúly a saját fölényt jelenti.

 

*

 

A szavahihető elrettentés a melléknévbe rejtett ellentmondás. Az abszolút megsemmisülés eshetősége mellett a nukleáris elrettentés nem szavahihető. Mindkét félről elképzelhető, hogy az utolsó pillanatban meghátrál, vagyis nem nyúl atomfegyvereihez. A nukleáris elrettentés kamikazestratégia. Adott sérelmek esetén miért lennének hajlandóak értelmes nemzetek teljes egészükben megsemmisülni csak azért, hogy a másik fél is megsemmisüljön? A tömbjátszmában részt vevő nemzetek egyikéről sem állítható, hogy kollektív kamikazék lennének. Az sem valószínű, hogy a harcos politikusok őszintén halálra szánt emberek volnának. Nem hiszem, hogy akik a nukleáris választ kilátásba helyezik, komolyan meggondolták, amit mondanak. Munkaköri feladatuk gyanánt beszélnek egy technikai zsargont, ezért kapják a fizetésüket. Úgy sejtjük, mindkét társaság blöfföl. Lehetséges, hogy minden a látszatért van. Ez vidám képzet volna, ha nem tudnánk, hogy a látszat váratlanul és irracionálisan egyszer csak valósággá válhat.

 

*

 

Minden kornak megvannak azok az emberei, akik helyeslik az emberáldozatot egy magasabb cél nevében. Annál fennköltebbek, minél több ember életéről van szó, a tömeges halált megfizethető árnak tartják retorikus ködben úszó célokért. Értelmiségiek támogatják az elrettentés doktrínáját, filozófiával egészítik ki: adott esetben helyeselnék az atomfegyver használatát. Valami olyasmiről nyilatkoznak pátosszal, ami az emberi képzelet számára abszolút beláthatatlan. Ki tud akár csak egy tömegsírra elegendő halált a maga valóságában felfogni? Nem tudják, hogy mit beszélnek, nem tudják elképzelni a harmadik világháborút. Ha abszolút zsenik volnának, akkor sem tudnák elképzelni. A lenni vagy nem lenni, az ölni vagy nem ölni kérdésében nincsenek szakértők, nincsenek beavatott tekintélyek. Ezekben a legalapvetőbb kérdésekben autentikus döntést csak az egyes ember maga hozhat – önmagáról. A túlnyomó többség ezt a döntést kikerüli, és ráhagyatkozik a felsőbbségre, saját kormányára, hogy bajba ne kerüljön. Alkalomadtán így kerül igazán bajba. A játék folytatódik; a rombolóerő pedig évtizedek óta szakadatlanul, pazar fölöslegességgel nő.

 

*

 

Hidegen hagy az a kérdés, hogy az egyik félnek valamivel több vagy kevesebb pusztítóeszköze van-e, mint a másiknak. Mind a kettőnek van éppen elegendő. Mindkettő többszörösen el tudná pusztítani a földgolyót. Ezen belül a részletfinomságok: politikusok és katonák magánügye. Szellemi zsákutca jele, ha gondolkodó emberek ebbe a propagandacsapdába belemennek, és ilyen vagy olyan specifikus fegyverfajták mellett vagy ellen kardoskodnak. Ha van két világrendszer, akkor ez a két világrendszer egymás ellen fegyverkezni fog, és mindig olyan fegyverfajtákat fog kifejleszteni, amelyek által fölénybe kerülni próbál.

 

*

 

Valójában nincsenek is tömbök. Csak itt is, ott is néhány százmillió ember, akik államaik révén kölcsönösen megölnék egymást anélkül, hogy ez szándékukban állna. A polgárok szellemi kényelmét elősegíti, hogy tájékozatlanok, és inkább csak az egyik fél álláspontját ismerik. Attól sem lesznek sokkal okosabbak, ha megismerik mind a két hivatalos szólamot: a tömbracionalizmus fogalmi körén belül retorika lehetséges, tisztánlátás nem. A tömegkultúrák árasztják a jó és a rossz blokkmetafizikáját. Ösztönöznek arra, hogy a két félről a jó és a rossz, az igaz és a hazug ellentétpárjaival gondolkozzunk. Mindehhez hozzákeveredik a sokféle nemzeti büszkeség és önzés gyülevész kórusa, amely füstködöt alkot a szemünk előtt. Időben minél távolabbról nézzük őket, annál groteszkebbek a régi háborúk eszmei igazolásai. A kortársak éltek-haltak ezekért az értelmetlen jelszavakért. A kortársak mindig azt hiszik, hogy az egyik fél képviseli a magasrendű, az isteni, a haladó, a civilizált, az örök, az univerzális világrendet. A másik fél a diabolikus, a felforgató, a telhetetlen, az alvilágból gyilkos vággyal kimerészkedő sárkány, amelynek mind a hét fejét egymás után le kell kaszabolni. A kortársak semmit sem szeretnek jobban, mint önmaguknak igazat adni.

 

*

 

A szövetségeknek, tengelyeknek, tömböknek mindig kell valamilyen univerzális színezetű eszme. A második világháború óta az antiimperializmus és az antikommunizmus van műsoron. Minél inkább katonapolitikai fogalmakban gondolkozunk, annál inkább alávetjük magunkat a fundamentalista dualizmusnak. Akkor a tömbegység a legbecsesebb. Akkor helyeselni kell a fegyverek egyik csoportját és helyteleníteni a másikat. Akkor az egyik atomrakéta a békét védi, a másik háborúval fenyeget. Akkor gyanús lesz a sokféleség eszménye, a komplex és paradox gondolkozási stílus. Akkor mindkét fél szeretne hinni abban, hogy ellenfelét egy szép napon valami belső megrázkódtatás ledönti a lábáról. Akkor mindkét fél jó szemmel nézi a protestáló ellenzékieket – odaát, a másik térfélen. A fundamentalisták azt mondják, hogy a játszmát nem lehet abbahagyni, ellenkezőleg, végig kell játszani. El kell dönteni, hogy ki az erősebb. Megy a szimbolikus sikertünetek gyűjtögetése annyi pénzért, amennyiből a nyomor az egész földön csillapítható lenne. Mindkét oldalon a nemzeti jövedelem növekvő részét pazarolják el katonai célokra már olyan arányban, amely a gazdasági teherbíró képességet meghaladja. Mind távolabb kerül a komoly szembenézés az egész glóbus alapvető ökológiai érdekeivel. A politikai nyilvánosságokat átitatják a katonapolitikai megfontolások. A honvédelem, a katonai ésszerűség szempontjai előtt minden civil ráció meghajol. A befolyási övezetek egyik rendszere, más szóval egyik birodalom se akar kisebbedni, még kevésbé felbomlani. Értelmes, hűvös, elszánt uralkodó elitek. Egyik sem akar veszteni. Arról, amit megszerzett, egyik sem akar lemondani. Sem egyoldalúan, sem kölcsönösen. A politikai osztályok hozták létre a két szemben álló katonai tábort. Itt áll tehát egymással szemben a blokkimmanens és a blokktranszcendens gondolkodásmód. A politikai osztályok az előbbi mellett kötelezték el magukat.

 

*

 

A háború már nem a politika folytatása más eszközökkel, hanem a játszma vége. De miért ne tételeznénk fel, hogy a játszma éppenséggel a játszma végére irányul? Az uralkodó elitek úgy akarják a békét, hogy a fegyveres túlerőt készítik elő. Békét csak akkor lehet majd csinálni, ha már nagyszerűen előkészítették a háborút. Pragmatikus, reálpolitikai érvek igazolják a katonai tömbök fenntartását. Ésszerűség és realizmus. A megfigyelőnek az a benyomása, hogy a hatalom monopóliumával rendelkező politikai osztály csak ezzel az érveléssel tudja törvényesíteni személyes önrendelkezésünk államosítását. Tömbállamaink elvették tőlünk elemi jogunkat a természetes halálra, a magunk halálára. A legvégső rendelkezési jog a polgárok élete fölött az államok vezetőié, akik azt szövetségesi hűséggel átruházzák följebb a tömbparancsnokokra. Ha nem áll módomban kivonnom az államszövetségek döntési hatalma alól azt, ami nekem a legfontosabb, akkor, úgy rémlik, nem játékos vagyok, hanem áldozat. Nem vigasztal, hogy az áldozópapok is azok.