Barbarizáció

Amióta élek, a világállapot és az én személyes állapotom összefüggenek. Módszeres kétellyel nézem világállapotunk szabályozó elveit, amelyeknek lényege a kölcsönös félelem és megfélemlítés. Elég hosszú ideig tiszteltem az e világi történelem logikáját, és feltűnt nekem, ha elfogadom ezt a logikát, akkor az uralkodó erőszakot is elfogadom. Miért lennék szolidáris a véres hebehurgyaságok történelmével?

 

*

 

Korunk nyomtatott szavainak jó része bizonyos gyilkosságokat elítél, másokat elnéz vagy éppen helyesel. Szavakkal folyó pótgyilkosságok, gyűlöletmorál cenzúrái. Ha a harcosok a kultúrában is felülkerekednek, akkor megnő az esélye a harmadik világháború kitörésének. Nincsenek értékközömbös gondolatok és cselekedetek. Fokozatosan föl lehet mondani a cinkosságot a bennünk lakó gyilkossal.

 

*

 

A nagyáruházban nem vettem egyetlen konfekció-ideológiát sem, mert mind alattomos szövetségben vannak az emberöléssel. Híveik egyszerre lehetnek önfeláldozóak és erőszakosak. Rájuk hivatkozva a felettes én megadja az engedélyt az ölésre. Ideológia nélkül szinte lehetetlen háborúzni. Kollektív dühöngésekhez retorikák kellenek, többnyire hazafiasak. Más-más nemzetek más-más időben hazafias rajongással gondolják, hogy a hazáért ölni kell. Harci szenvedély nincsen halálvágy nélkül, boldogtalan férfiak asszonyuk mellől szöknek a fegyverekhez. Romantikus költők és történelemtanárok úgy vélték, hogy annál, ha a kard élét vér pirosítja, nincsen szebb. Az egyetemen a honvédelmi oktatás keretében ilyen mondatokat tanultunk, roham után páncélosaink tipró mozgást végeznek az ellenség élő erői fölött.

 

*

 

Az államon belül az ölést a törvény tiltja. Az államon kívül, hadparancs esetén viszont egyenesen előírja. Honfitársaimat tilos megölnöm, az idegent viszont – parancsra – kötelező. Akinek nincsen egyenruhája, az nem ölhet. Akinek van, az ölhet. Sőt: alkalmasint ez a szakmája. Civilizáció az államokon belül, barbárság az államok között. Ehhez az államközi barbársághoz, ehhez a kezdetleges jogrendhez igazodnak a fogalmaink a becsületről és a becstelenségről.

 

*

 

Háborúhoz olyan mentalitás kell, amelyben a józan észt elhomályosítja a közösségi csoportmorál. Nagy baj származhat abból, ha némely vezető férfiak ostoba túlzással szeretik a maguk közösségét. A szenvedélyes közösségi morál könnyebben kapja elő a fegyvereit, mert részeg a pátosztól. Az olyan államok a legveszélyesebbek, amelyek szentül meg vannak győződve arról, hogy igazuk van, és hogy csak nekik van igazuk. A legveszélyesebb a jó szándékú erőszakos értetlenség. Nagy, meleg jó szándékával képes arra, hogy híveket szerezzen és felülkerekedjen. A magányos gyerekfojtogató sírját nem koszorúzza meg az utókor. Az ismeretlen katona emlékművét viszont egy államfő sem mellőzi. A tartósan és átfogóan veszedelmes gyilkosoknak nemes eszmékkel kell rendelkezniük. A tömeg megnyeréséhez kell az intellektuális giccs. A véges emberi szeretet, amelynek fonákja a gyűlölet, időnként pazar szemlét rendez korlátoltságából. A harcosok féktelenebbül, hatalmasabban és fölemelt fejjel teszik ugyanazt, amit a bűnözők. Aki nem hódol a vezérnek és a többes szám első személyű bálványoknak, az ellenség, az alvilág ügynöke. Vannak közösségek, amelyek egész normálisan viselkednek, mígnem egyszer csak meghibbannak. Lehet, hogy minden népre egyszer csak rájön az ötperc, amikor kitombolja magát.

 

*

 

A militarizációba torkolló eszmék mind alárendelik az életet valami állítólag magasabb rendűnek, valami elvont szónak. A harcos ideológiák embereinek közös, alkati sajátossága a művészi érzékenységnek és a jelenlét nyugalmának a hiánya. Minél inkább átjár egy embert valamilyen harcos ideológia, annál kevésbé fogékony a szeme a közvetlen emberi jelenségre. Látnunk kell a kollektív gőg és a kollektív öngyilkosság összefüggését. A nemzeti büszkeség veszedelmes, minél hatalmasabb nemzeté, annál veszedelmesebb. A két tömb hivatalos ideológiáiban megtalálhatók az emberi fajta öngyilkosságának intellektuális eszközei.

 

*

 

A harc ideológiái hangzatos magabiztosságukkal álcázzák a szorongásukat. A belül bizonytalan, áléleslátó erőszakdicséretnek a legjobb példája a német nemzetiszocializmus volt. Hozzá képest a jakobinizmus vagy a bolsevizmus széplelkűség. Kombattáns neoprimitivizmus, birodalmi álom, alattvalói instrumentalizmus, végrehajtói kritikátlanság, provinciális szervilizmus. A lelkierő legalacsonyabb foka azé az emberé, aki jobb meggyőződése ellenére parancsra ölni képes. Lehetséges embertársainkat a lelkierő magasabb fokozatairól alacsonyabbakra süllyeszteni. Könnyebb az emberből disznót csinálni, mint a disznóból embert.

 

*

 

Az intézmények annyira okosak vagy ostobák, udvariasak vagy erőszakosak, amennyire mi magunk azok vagyunk. Szükségesnek tartom a szkepszist az intézményekben csoportosuló emberek iránt. Elbízzák magukat, hajlamosak dölyfösen mondani azt, hogy mi. Aki sokszor mondja azt, hogy mi, az felfújja magát. A hatalmasok megszokják, hogy különbnek érezzék magukat a hatalom nélkülieknél. Könnyen megsértődnek, ha egyenrangúakként kezelik őket. Aki sokat megengedhet, az sokat meg is enged magának. Nincs elég ideje tárgyalni, komolyan veszi a rangsor és az utasítás esztétikáját. A férfiak még vénkorukban is nehezen tudnak meglenni kakaskodás nélkül. A kiskorú verekszik, a nagykorú politizál. Csak azt kell mondanod, hogy mi, és akkor igazoltan lebocsátkozhatsz a saját alantasságod színvonalára.

 

*

 

A vallások világképe is hierarchikus, és a férfiak hatalmát tükrözi. A római és a bizánci egyház átvette a nyugati és a keleti birodalom szervezetét, amelyeknek csúcsán ott trónol a császár. Megcsinálták az apaistencsászárt és a közbenjáró fiút. Az egy központú vallási birodalomnak szüksége van dogmatikára. A harc és a hierarchia összetartoznak. Harc az eltévelyedések ellen: ehhez főpapok kellenek.

 

*

 

Szerte a világon erősödik a megkapaszkodás a nemzetiben, és terjed a nacionalizmus. Nehéz egy-egy nacionalizmus pátoszát idegen nyelvekre lefordítani. A pártos irodalmak hamisak, akkor is, ha jobboldaliak, akkor is, ha baloldaliak, akkor is, ha a szívünknek kedves nemzet elfogultságait hordozzák, önszeretetet önismeret nélkül. Az autonómiára mindegyik közösségi morál görbén néz, kihívónak tartják az autonóm embert. Akkor nézd meg a közösségi moralistát, amikor egyszerűen csak jónak kellene lennie, mondjuk az öreg anyjával vagy a gyerekével. Fukar lélek és erkölcsös ócsárlás összefér.

 

*

 

A pártos elmének minden földi jó kijuthat, van azonban egy titkos klub, ahova nincsen bejárása. Imaginárius klub ez, se elnöke, se helyisége, a tagjai egymás között láthatatlanul társalognak. Valami mágikus erő megakadályozza a klisék lovagjait és az elhajlások ostorozóit abban, hogy az igaziak klubjába beléphessenek. Megpróbálják, de orra esnek a küszöbön. Megtagadtatott tőlük a lelkesedés és a gyász valódisága és az az utánozhatatlan irónia, amely csak a klubtagokra jellemző. A klubtagsághoz nem kell híresnek lenni. Jön egy kisember, senki sem ismeri, persze hogy klubtag. Jön egy nagykutya, mindenki ismeri, persze hogy orra esik.

 

*

 

A klubtagok nem hódolnak semmiféle emberi tekintélynek, noha mindenkivel előzékenyek. Egy gondolat igazsága szempontjából számukra közömbös, hogy mit szól hozzá a felsőbbség vagy a helyesen gondolkodó többség. A klubtagok valahogy nem tudnak belefülledni a röghöz kötöttség intim mitológiájába. Belenéznek a normális beltag arcába, és felsóhajtanak: ki álmodja a másikat?

 

*

 

Az én és az állam reflektálatlan azonosulása egy modern kísértetfajtát hozott világra: a militarizmusok írástudóit. Ők a harcos provinciálisok. Kifejlesztették azt a tehetségüket, hogy eltökélten figyelmen kívül hagyják a másik fél, a többiek érdekeit. Sikerül a másfajtát ellenségnek látniuk. Az ideológiai háború tisztjeit a vámpírok báljának résztvevőihöz látom hasonlónak. Ha annak tükrében nézem őket, hogy milyen eredeti felismerésük van, akkor tulajdonképpen nincsenek. Az ideológiai vámpír szaladgálhat egyik táborból a másikba, egyik világnézetből a másikba, mindegy. Nem segít. Csúnyának találom, ha egy értelmiségi haragosan, megbotránkozva kiabál. Valamilyen tábornak odaadta magát, nem a saját maga gazdája. Így aztán dühös, elkötelezett. Mindig a másik oldalról nézem ezt az emberfajtát, azt, aki leleplez, a harcost, akitől félni kell. Ahogy öregszem, felismerem őket mindenféle ideológiai divat maskarájában.

 

*

 

Gyermekéveimben ilyennek láttam a harcos antiszemitát. Aztán láttam, nem kell éppen a zsidót utálniuk, sőt, lehetnek ők maguk zsidók is. Csak legyen céltáblája a nagy haragjuknak. Megfelel nekik az amerikai mint imperialista, az orosz mint kommunista, a zsidó mint cionista, az arab mint terrorista, csak legyen kit gyűlölni. Adjatok neki egy másik népet, adjatok neki legalább egy közösséget, adjatok neki egy társadalmi csoportot, legalább egy picurkát, akit gyűlölni lehessen. Ismerem már a kollektív gyűlölet élsportolóit, a szemvillanásukról megismerem őket. Ismerem a merev szemüket és az érzelgős beszédüket. Nem várok egyebet tőlük, tudom, hogy ösztönszerű ellenszenvet éreznek ők is a magamfajtával szemben. Kedvenc állításuk, hogy gyűlöletük tárgya eleve rossz, sőt aljas, nem érdemes tárgyalni, mert nem lehet szerződni vele. Teljesen megbízhatatlan, kibújik a törvényből. Vágd jól szájon a büdös zsidót, azt megérti. A zsidó helyére bármit tehetünk: homoszexuálist, cigányt, protestáló disszidenst, szakadt, kábítószeres csövest, éhségsztrájkolót, föld alatti szörnyet, titkos összeesküvőt, kígyóként befurakodót és alattomosan hátba támadót, ötödik hadoszlopot, ideológiai diverzánst, fellazítót, felhígítót. Csak akkor lehet eredményesen harcolni a gonosz rengeteg sárkányfeje ellen, ha megszűnik állam és vallás (vagy ideológia) különválasztása, mondja a vámpír, aki akkor van a legjobb formában, ha államvámpírrá léptetik elő, ha felkínálják neki őfelsége első számú tanácsadójának a szerepét. A vámpír imád szürke eminenciás lenni, főszarkavaró, ő az örök Tartuffe.

 

*

 

A különféle fundamentalisták mind dualisták. Azt mondják: igenis van jó és rossz, van fehér és fekete, van helyes és helytelen. Úgy gondolják, ki is mondják: mi vagyunk a jók, a fehérek, a helyesek. Aki ellenünk szegül, az rossz, fekete, helytelen. Ez elég egyszerű. Nem? Ismeritek a gyanakvó keménységet a fundamentalista arcán? Tudja, amit tud. Nem hagyja magát ravasz paradoxonoktól elcsábítani. Ami neki, a jónak jó: az jó. Ami neki rossz: az rossz. A különböző táborokhoz tartozó fundamentalisták attól a legidegesebbek, ha egymáshoz hasonlónak mondjuk őket. A fundamentalizmus ott fog virulni, ahol a nagy, a karizmatikus vezető világosan megmondja, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Minden igazság fundamentuma az, amit ő gondol. A vezér semmit sem utál jobban, mint a liberál-anarchista humanizmust. Mert mit is mond az ilyen humanizmus? Csupa botrányos és tűrhetetlen őrültséget. Nem vesz komolyan semmilyen tekintélyt. Az emberölést mindig gyilkosságnak nevezi. Az emberéletnél semmiféle könyvet, eszmét, mozgalmat, intézményt nem tart értékesebbnek. A nagy csatákat nagy szerencsétlenségnek tekinti. Azt állítja, hogy a mai vallások, ideológiák és nacionalizmusok mind felelősek a háborúkért. A fundamentalista szemében a liberál-anarchista humanizmus: abszolút szentségtörés.

 

*

 

Mit csinál két fundamentalizmus, ha találkozik? Mondjuk azt, amit a pakisztáni és az indiai csapatok csináltak Kelet-Pakisztánban, ma Bangladesben, ahol a lakosság egyik része muzulmán, a másik hinduista. A férfiak egyik része tehát körül van metélve, a másik része nincsen. A muzulmán pakisztáni katonák a tankjukról, a terepjárójukról odaintették a földeken dolgozó parasztokat: vetkőzz! Meg kellett mutatniuk a nemi szervüket. Ha nem voltak körülmetélve, az iszlám katonák lelőtték őket. Aztán jöttek az indiai tankok és terepjárók, odaintették a parasztokat, és aki körül volt metélve, azt lelőtték.

 

*

 

A sokféle, egymást is diszkrimináló fundamentalizmusoknak egy közös istenük van: a diszkrimináció. Nemcsak az államok diszkriminálnak, a zsidó, a keresztény és az iszlám vallás fundamentalizmusa is ezt teszi. Már azt hittem, hogy a buddhisták túl vannak ezen, de aztán eljött térítő útra, Budapestre az első tibeti buddhista szerzetes, szépeket mondott a szellem önuralmáról, megtisztulásunk útjáról és az önmegtartóztatás diszciplínáiról, majd tele szájjal szidta az indiai buddhistákat, akik szerinte nem igaziak.

 

*

 

A vallásos hit, mivelhogy magasabb kinyilatkoztatáson alapul, fogalma szerint igaz hit, amelyhez képest a másfajta hit nem igaz hit. Akit az üdvösségből kizárunk, azt előbb-utóbb kizárjuk az erkölcsi tiszteletreméltóságból is. Ha úgy gondolom, hogy nekem esélyem van az üdvösségre, mert hiszek egy bizonyos vallás állításaiban, neked pedig nincsen, mert te egy másik vallás állításaiban hiszel, vagy éppen semmilyen vallás állításaiban nem hiszel, akkor bizony magamnál alábbvalónak gondollak. No igen, jóindulatúan. Elvégre más vallásúak is lehetnek rendes emberek. Vagy talán mindegy lenne erkölcsi értékességünk szempontjából, hogy melyik vallásfelekezet hívei vagyunk? Mindegy lenne, hogy miben hiszünk? Itt már minden hívő és pap, továbbá minden hívő ateista legalábbis elbizonytalanodik, de szívesebben tiltakoznék. Ha viszont meggyőződésem miatt erkölcsileg rosszabb vagyok, akkor miért ne lennék ezért büntetve is, és miért ne lennék a jogaimban is korlátozva?

 

*

 

Mit is mondtak a fundamentalista antiszemiták? Mérsékelten kezdték: az egyetemi tanárok között is csak akkora arányban legyenek képviselve a zsidók, mint az össznépességben. Ez csak méltányos, nem? Ha van zsidókérdés, akkor logikus, ugye, hogy vannak, akik meg is akarják oldani azt. Látják, hogy a numerus clausus nem megoldás, mert a zsidók kijátsszák a megengedett arányszámokat. Bosszankodnak: radikálisabb megoldáshoz kell folyamodni. Jöjjön a végső megoldás! Az antiszemita fundamentalista abban a kényelmetlen helyzetben van, hogy bár humanista frazeológiával tiltakozik a gázkamra ellen, nincsen azonban elvi ellenérve vele szemben, mert ha van zsidókérdés, az csak akkor szűnik meg, ha a zsidók is megszűnnek. Sőt még akkor sem. Bizonyítja az eleven és mitologikus antiszemitizmus azokban az országokban, ahol már nincsenek zsidók.

 

*

 

Gyanús kozmopolita kívánok lenni, felforgató és idegen eszmebuborékok eregetője mély tengerekben, akit a lokális-kollektív érzékenység elkomorulva figyel. Az ilyen átutazónak nem számít, hogy ki mondja, csak az számít, amit mond. Nem bírja azonosítani a szellemi és a hatalmi tekintélyt, s nem leli élvezetét a felduzzadt beszédben. Inkább az értelmet tartja hatalmasnak, mint a hatalmat értelmesnek. Tudja, hogy nincsen biztonságban ott, ahol a vallás és az állam, az ideológia és a rendőrség egyesülni hajlamos. Ott, ahol a helyi hülyeségnek sikerül elérnie, hogy őfelsége egyben őszentsége is legyen.

 

*

 

Ismerjük el, a helyi hülyeség módfelett sikeresélyes. Van annak valami vonzóereje: mindent egy gondolatra visszavezetni és abból levezetni az összes többit. Szívünk mélyén ott honol a fundamentalista Szent Egyszerűség, amely vallásosan gyűlöli a bonyolultabbat. A kollektív egocentrizmus hasonlóképpen megnyugtató, mint a geocentrikus világkép.

 

*

 

A helyi hülyeségnek megvan a morálja: egyetlen közösséggel azonosulj feltétel nélkül, természetesen a tiéddel. Bármit művel: a tied. Aki csak feltételesen azonosul, az a helyi hülye szemében áruló. Tetőtől talpig, tréfát nem ismerő komor enthuziazmussal legyél annak a közösségnek a tagja, amelyhez tartozol. Az idegen félelmetes. A rendes helyi hülye magától értetődően etnocentrikus és xenofób. Ha kínálkozik valami jó kis helyi fasizmus, népi felemelkedés a dühös nyárspolgáriságba, akkor ő fülig mártózik bele. Az ideális helyi hülye a családjával leereszkedő s azzal, akitől függ: szolgai. Szeretne valami elhajlókat beletaposni a földbe. Szereti csikorgatni a fogát. Halálkommandókba elsőrangú jelölt.

 

*

 

A rendes helyi hülye gyötrődik attól, ha sok szempontot kell egyeztetnie. Mondják meg neki, hogy mit csináljon, a szabadság neki terhes és nyomasztó. Erőskezű gazdára vágyik, és kéjes a szolgálat neki. Törekszik a másfajtát az erő helyzetéből megvetni vagy legalább a gyengeség helyzetéből gyűlölni. Annak, aki perszeveráltan csak a nemzetállam perspektívájában gondolkodik, annak elhatalmasodik az elméjén valami elvont mánia: sem a személyes, sem a nagyvilág, sem a részletek bensősége, sem a környezet nem létezik a számára. Nem működnek az érzékei, az ítéletei erősebbek, ezért bír rendes helyi hülye lenni.

 

*

 

Mikor már elburjánzik a nemzetállamkultusz, akkor üdvösségszerűen megjelenik a vezér. Hitler és Sztálin voltak a provincializmus héroszai. Egy-egy kispolgárból helyi cézár lett. Minden népre máskor jön rá az ötperc, amely akár öt évtizedig is eltarthat. Minden népnek megvan a maga egyedi, lappangó, néha azonban kitörő fasizmusa. Lehet, hogy ezen a hagymázon mindnek át kell esnie, hogy utána, a nagy vereség után a nép megint épeszű legyen?

 

*

 

Elég egyszerű jelenségről van szó, a személyes felfuvalkodás kollektív párjáról. Részeg gerjedelem elkiáltani, hogy mi vagyunk a legkülönbek, mi vagyunk mindenek felett. A nemzetek elragadtatása önmaguktól többnyire más népek kótyagos gyűlöletével párosul. Kell ehhez valami eszmekollekció, amelyet minden igazság kútfejének lehet tekinteni. Szerencsére a vezéreknek és a diktátoroknak megvan a maguk remek könyvecskéje, amelyet minden igazság kútfejének lehet tekinteni. Némelyik vezér igen termékeny szerző, művei betöltik a helyi könyvesboltok polcainak a felét. Országuk irodalmi közvéleménye az ő munkásságukat értékeli a legtöbbre.

 

*

 

Hitler és Sztálin után poroszkálnak a kisebb diktatúrák kisebb méretű főnökei. Nézzük a vezérromantikákat: a demagógot nem lehet levakarni a képernyőről. Ott szaval, ott vigyorog sok év óta mindennap, alighanem halhatatlan. A vezérek szeretik a kemény férfit játszani, kedvenc pózuk a zászló alatt állni a főhelyen, a himnusz magasztos hangjaitól elérzékenyülve. Állnak a hősi halottak, áldozataik koporsója fölött. Állnak karizmatikusan a zászló alatt, rettenetesen nemzetiek, de a koreográfia és az ikonográfia nevetségesen nemzetközi.

 

*

 

Javasolom, hogy a nemzetközi kábítószer-kereskedelem üldözésére felhasznált eszközöket kormányaink fordítsák a nemzetközi fegyverkereskedelem üldözésére. Nem ellenzem a világpiacot. Kétségtelen: a narancs is áru, és a rakéta is az. Az egyik kerekded, a másik hosszúkás. Mindkettőnek közös vonása, hogy eladható. A cikk elfogyasztásában azonban mutatkozik egy olyan különbség, amelynek átélését nem volna humánus a nemzetközi fegyverkereskedelem szereplőinek és támogatóinak kívánnom.

 

*

 

A mai világban okozott erőszakos emberhaláltömeg túlnyomórészt a nemzetközi állami és magán-fegyverkereskedelem egyre leleményesebb portékáinak rendeltetésszerű használatából következik. Keleti kommunizmusok és nyugati demokráciák, keresztények, muzulmánok és zsidók lendületesen gyakorolják ezt a gazdasági tevékenységet. A hivatásos politikusok előmozdítják ennek az exportágazatnak a terjeszkedését. A közjó szempontjából előnyös, ha a vevő keményvalutában fizet. És ha szegény? Akkor ne legyen fegyvere? A kenyérgabona luxuscikk, azt nem okvetlenül muszáj a szegényeknek odaadni, de a lőfegyverektől nem volna szabad megfosztani őket. Kormányok hitelgaranciái, segélyadományai a legváltozatosabban mozdítják elő a fegyverexportot. Olykor az a benyomása az embernek, hogy a politikusok a fegyvercsinálók szócsövei. Ebben a fegyverüzletben a rendes adófizető polgár is sáros, így vagy úgy érdekelt benne. Támogatja, hogy jó messzire tőle valahol a Földön dörögjenek a fegyverek. Mivelhogy a legtöbb nemes lelkű állam távoli gyilkosságokban bűnrészes, ebből a szempontból mindaz, amit mondanak, az a sok szép szó: dadaista nonszensznek is tekinthető.

 

*

 

Láttam faarccal nyilatkozni a gázkamrák mérgesgáz-szállítóit. Végrehajtói szenvtelenséggel hárították el korábbi – professzionális szempontból korrekt – tevékenységük külsődleges, erkölcsi bírálatát. Ők csak tették a dolgukat. Hatékonyan, tehát jól. A teljesítményelv szempontjából munkásságuk nem kifogásolható. Hogy a vevő mire használja fel az árut, az az ő dolga.

 

*

 

A mai fegyverszállítók is ezt mondják. A kábítószer-termelők is ezt mondják. De miért akkor ez a megkülönböztetés a fegyverek javára és a kábítószerek rovására? Könnyebb belehalni a kábítószerek, mint a fegyverek élvezetébe? Ha pedig nem az ártalmasság, akkor hát mi indokolja ezt a megkülönböztetést? Mindenki tudja, hogy a fegyvergazdaság végterméke nem karácsonyi ajándék lesz.

 

*

 

Civilizációink sokat költenek vadászatra, embervadászatra. Valamilyen khakiszínű őrmesterek csinálnak egy államot, csinálnak egy puccsot, és rögtön katonai szemlét rendeznek. Megtanulták, hogy az szép, ha elvonulnak előttük más khakiszínűek géppisztollyal a hasukon. Szebbet ennél elképzelni sem tudnak. De ha egyszer az erkölcs és a törvény őrei: az államok – eladók és vevők gyanánt – mind támogatják ezt az üzletet, akkor mi rossz van benne?