Az áldozat nézőpontja

Camus az öngyilkosságot tartotta a filozófia legfontosabb kérdésének. Én a gyilkosságot. Állítom, hogy minden ölés gyilkosság. Ölni vagy nem ölni? Ez a sarkalatos erkölcsi dilemma. Nem az istenhit vagy az istentagadás, nem a Nyugat vagy a Kelet, nem az Észak vagy a Dél. Ehhez a kérdéshez képest a nemzetek, osztályok, vallások és kultúrák küzdelmei szellemileg alárendelt jelentőségű kérdések. Nincs koherens etika az emberölés tilalma, mint sarktétel nélkül. Ez a tabu az erkölcs szegletköve.

 

*

 

Ötvenöt évet éltem le a történelemben, és még mindig élek, szerencsésnek mondhatom magamat. Európa közepén a történelem a végzet e világi fogalma. Valami nálunk hatalmasabb erő: veszélyes, kalandos, ellenséges. Kifordítja életünket a maga természetes sodrából, nem akarja azt, amit mi akarunk, többnyire inkább az ellenkezőjét. A történelem annyit jelent, hogy megölhetnek. Csapás, amelynek felebarátaink a hordozói. A történelem az emberi közösségek bűnarchívuma, sok tarka képzet és sok hullarakás. Állammitológia és államkriminológia. Azt is mondhatnánk, hogy a történelem a hatodik parancsolat folyamatos megszegése. A végzet nem ómódi, tragikus fenséggel közelít, hanem inkább úgy, mint egy részeg autós. Miért lenne a végzet isteni? Inkább az emberi faj egyesült ostobasága.

 

*

 

Fajtánk természetéből következik, hogy az embert semmi sem izgatja inkább, mint az embernek ember által való halála. A Ne ölj! tilalmával egyesül a vágy és a fondorlatos okosság a tabu megszegésére. Azonosak vagyunk az ölés tilalmával és kísértésével. Biztosan tudjuk, hogy lesz, aki megszegi a tilalmat. Magunkból tudjuk, és félünk tőle. Heves gyanakvásunkban kedvünk támad megelőzni vélt gyilkosunkat. Félünk, tehát túlfegyverkezünk. Ők is félnek, tehát ők is túlfegyverkeznek. A történelem a szorongás teste. Mert halandó: az embernek éppannyira kell a szorongás, mint a béke. Sokan vannak, akik nem tudják másként kifejezni magukat, csak úgy, hogy lőnek. A harag nem akar megbékülni, a harag ölni akar. A harc erősebb, mint a béke, mert az uralom vágya erősebb, mint az önuralom képessége. Az emlősök olyan neméhez tartozunk, amely képes a magához hasonlót megölni, és előszeretettel tökéletesíti ezt a képességét. Meg is magyarázza, hogy ez miért jó. Szeret magyarázkodni. Igen, a háború túlságosan is emberi.

 

*

 

Az is gyilkos, aki törvényes felhatalmazással, szolgálati kötelességből, állami parancsra öl, és az is, aki anélkül, csupán személyes érdektől vagy indulattól vezérelve. Teljesítményének erkölcsi megítélése szempontjából az állami gyilkos és a magángyilkos között nincsen érdemleges különbség. Az ember, ha van erkölcsi öntudata, nem szabadulhat meg a felelősségtől, és nem ruházhatja át tetteinek vagy mulasztásainak a terhét senki másra, semmiféle fölöttesére. Ha ölök, én teszem azt, én döntök úgy, hogy ölök, még akkor is, ha csak úgy belesodródtam a cselekedetbe.

 

*

 

A gyilkos, aki nem eszi meg az áldozatát, nem kevésbé barbár, mint aki meg is eszi. Civilizációnk tabu alá helyezte a kannibalizmust és a vérfertőzést. Az emberölést nem helyezte tabu alá. Semmi okunk sincs rá, hogy az erkölcsi öntudat ítélőszéke előtt kíméletesebb bánásmódot igényeljünk a gyilkosságnak, mint az incestusnak. A kereszténységgel azonos horderejű erkölcsi forradalom előtt állunk, amely a Ne ölj! parancsát teszi meg minden erkölcsi mérlegelés kiindulópontjává. E nélkül az erkölcsi forradalom nélkül az emberiség kipusztíthatja magát. Módjában áll megtenni ezt. Amit az emberek meg tudnak tenni, azt többnyire meg is teszik. Az aktív nem-ölés parancsa: ez a harmadik évezredforduló eszkatológiája.

 

*

 

A tabu abszolút tilalmat jelent. A tabu alá helyezett cselekedet nem igazolható. Ez azért fontos, mert az önigazolás alapvető emberi szükséglet. Még senkivel sem találkoztam, aki ne próbálta volna cselekedeteit önmaga előtt igazolni. Mindenkinek van valamilyen magyarázata arról, hogy mit miért tesz. A magyarázkodás arról, hogy melyik embert szabad megölni és melyiket nem: elfogult és egyoldalú ideológia. Ravasz emberek mindig erkölcsi kibúvókat kerestek az ölés tilalma alól. Azt kérdik: És a kislányokat megfojtó, őrült kéjgyilkos? Én azt hiszem, hogy ezek a furfangosan kieszelt extrém helyzetek leginkább arra valók, hogy viszonylagosítsák a tabu abszolút érvényét. A háborús halottak között hány kislányokat fojtogató, őrült kéjgyilkost találunk? És hány kislányt?

 

*

 

No és a zsarnok? Hitlert például nem lett volna helyes idejekorán megölni? De. Meg kellett volna ölni. Gyilkosa nagy szolgálatot tett volna az emberiségnek. De a gyilkos megölése is gyilkosság. A zsarnokölés erkölcsi igazolása mit sem változtat annak az erkölcsi alapelvnek az érvényén, hogy senkit sem szabad megölni, még a zsarnokot sem.

 

*

 

Az egyetemleges tabu az egyetlen szilárd alap, amelyre erkölcsöt építhetünk. A közösségi fogalmak mind elfogultak és kétesek, nem lehet rájuk építeni, mert szétmállanak. Egyszemélyes erkölcsi forradalom, ha sarktételként elfogadod, hogy minden ember személye és méltósága sérthetetlen. A kérdés alapvetően ma is vallási: szabad-e embert ölni? Mózes lehozza az Úrtól a törvénytáblát, amelyen az áll, hogy ne ölj, majd látva, hogy a nép az aranyborjút imádja, lekaszaboltatja a bálványimádókat.

 

*

 

Aki embert öl, az elkövette az abszolút bűnt, mert az emberi személy élete semmilyen igazolásra nem szoruló, öncélú érték. Hozzá képest a haza érdeke elvontság. A közösségi ideológiáktól vezérelt harcok egyetlen valóságos szereplője az áldozat, aki haldokolva már nem közösségi. Csak ő az, aki tudja, hogy miről van szó. A többiek még nem tudják.

 

*

 

Ki az, aki fel tudja fogni a maga teljes jelentőségében egy másik ember életét? A gyilkosságra felhatalmazó uralkodók bábfigurák, nem igazi emberek, nem tudják, hogy mit beszélnek, nem tudják, hogy miről van szó. Képesek hősi harcnak nevezni a gyilkosságot a színétől függően. Előnyben részesítik a fehér vagy a vörös, a barna vagy a fekete, a kék, a zöld vagy akár a multikolor gyilkosságokat. A nemzetek, vallások és világnézetek óvakodnak hátranézni, nehogy meg kelljen számolniuk a maguk mögött hagyott hullákat. A tisztánlátáshoz kell valami globális-anarchista irónia.

 

*

 

Az áldozat nézőpontja engesztelhetetlen. A bosszúhoz nem ragaszkodik, de az igazsághoz igen. Nem büntet, de nem is ment föl. Aki öl, az gyilkos. Aki tett, az tett. Aki elkövette a bűnt, az magára mérte a büntetést. Aki ölt, az arra ítélte magát, hogy gyilkos legyen. Azt, ami megtörtént, azt sem bűnbánattal, sem jó cselekedettel nem lehet meg nem történtté tenni. Baleset: a bűn szembejött az emberrel, és ő nem tudta kikerülni. Tette által tettessé változott. A gyilkos szerencsétlen ember. Az ártatlanság szerencse. Van, aki így mondja: kegyelem. Eddig még sikerült nem ölnöm, ha van egy kis szerencsém, talán ezután is megúszom anélkül.

 

*

 

Sok szerző mindenfélét kitalál, hogy elkerülhetetlennek, szépnek és helyesnek tarthassa az emberölést. Senki sem immúnis környezete leggyakrabban ismételt közhelyeivel szemben. Vannak kormánypárti, ellenzéki vagy akár forradalmi írókatonák. Közös bennük, hogy a szervezet emberei. Azonos egyenruhaszínen belül a gyilkost hősnek nevezik. A saját halott hősi halott. Azért hősi, mert ő is azon igyekezett, hogy öljön, csak éppen eltalálták. A háború szembefordítja egymással a nemzeteket, és azt mondja: most aztán megmutathatjátok, hogy milyen aljasok bírtok lenni. Az állami gyilkosok felhatalmazást kapnak arra, hogy példás hazafiaknak, sőt: hősöknek tudhassák magukat. Lenyeled a jó ügy piruláját, s kiüt a bőrödön a jó ügy, mint a lepra. A te sokaságod nemes, az ellencsapat aljas. A csapatvezér, a közösség szószólója szélső esetben hajlandó akár milliókat is feláldozni a szent ügyért.

 

*

 

A harci utasítás és az önálló szellemi alkotás nem fér össze. A reflexió civil művészet. A civil társadalom a szerződésre épül, a katonai társadalom a parancsra épül. Egy társadalom annál inkább katonai, minél több az utasítás és minél kevesebb az egyenrangú szerződés benne. Önkényuralmak civil tisztviselői: tulajdonképpen katonák. Minél katonásabb az állam, annál szorosabb a cenzúra. A külső ellenség képe tartja fenn a hadsereget, amely a világ számos országában tulajdonképpen rendőrség. A belső rendfenntartás zavartalansága igényeli a külső ellenség ijesztő ábrázolását.

 

*

 

Nyugodt öregkort, civil kultúrát igényelek magunknak itt Közép-Európában. Olyan emberi környezetre vágyom, amelyben nem vagyok kiközösíthető, föld alá taposható és megölhető. Keveslem a civilek önálló véleményalkotását. Az az érdekem, hogy ne üldözzenek azért, amit írok. Ez az érdek összefügg az ölés tabujával. Rossz időkben a cenzúra akaszt. Vigyázz, hogy mit mondasz, tanácsolta körülöttem a józan ész gyerekkorom óta. Béketűrő, nyugodt magaviseletű ember vagyok, ha mit írok, mégis ingerlő, erről az ingerlékenység tehet.

 

*

 

Ahol erőszak áll szemben erőszakkal, ott igyekszem elkötelezetlen maradni, s nem örülni annak, hogy az egyik félnek több halottja van, mint a másiknak. Úgy vettem észre, hogy aki örülni bír a hadisikereknek, az az alapvető emberi dolgokban elég tudatlan. Ahogy a gátőröknek az árvizet, a tűzoltóknak pedig a tüzet kell elhárítaniuk, úgy a szó klasszikus értelmében vett értelmiségieknek az erőszakelhárítás a hivatása. A független értelmiségi hivatásos civil.

 

*

 

Az erőszak: elhamarkodás. A kivégzéshez, a bombázáshoz, az atomrakéták elindításához nem kell sok idő. Az elhamarkodáshoz értelme szerint nem kell sok idő. Sietős, modern emberekhez illik az atombomba. Az egyezséghez sok idő és értelem kell. Ahhoz, hogy valakit valamire megnyerjünk, nincsen szükség halálos fenyegetésre. Szemben a demokráciával, amely a polgári szerződés erkölcsét igyekszik alkalmazni az államközi viszonyokra is, a zsarnokság az államok közötti háború elveit alkalmazza a polgárokkal szemben is. Nem ér rá tárgyalni, inkább lövet. A bűnös ember mindenekelőtt türelmetlen. Eluralkodik rajta az a forró rögeszme, hogy most azonnal muszáj cselekednie. Az agresszió várni nem tudás, azonnali rámenősség, hebehurgyaság. A bűnös ember, ez a hektikus kreatúra mindig a tizenkettedik órában cselekszik, mindig a körmére égett a dolog. Nem bírja rábízni magát az idő áramára, folytonos pánikállapotban van. Mintha még nem történt volna meg vele az élet, mintha még minden csak előtte lenne és semmi sem mögötte. Ha eddig nem történt meg a legfontosabb, történjen meg most, azonnal. Talán valami mást kellene ebben a pillanatban csinálnia, s nem azt, amit éppen csinál. Talán valami másra lenne szüksége, és nem arra, amije van.

 

*

 

A kapkodó szorongásban a körülmények árnyéka meghosszabbodik. A türelmetlen ember számára a főnök az abszolút körülmény. Ha a főnök azt mondja: kösd a nyakára és a bokájára a kötelet jól meghurkolva, akkor köti. Mikor a háborús bűnöst felelősségre vonják, ő a vállát vonogatja: a belső kicsi, a külső nagy. Én csak áldozat voltam a körülmények vasmarkában. Vannak emberek, akik előszeretettel kerülnek olyan helyzetbe, amelyben ölni kénytelenek. Ritka ünnep, ha sokan leülnek gondolkozni, mielőtt cselekednének. Ilyenkor összeomlik a hatalom, mert az ismeretlen katona nem engedelmeskedik a tűzparancsnak. Az ilyen ünnepeket forradalomnak is szokták nevezni.

 

*

 

Nincs idő várni, a körülmények kényszerítenek bennünket arra, hogy belelőjünk a tüntetőkbe, hogy feldúljuk ezt a falut, hogy levágjuk ennek a gerillának a fejét, miután teherautóval átmentünk rajta. A körülmények kényszerítenek arra, hogy a magasan szálló helikopterből kidobjuk az emberjogvédőt a tenger fölött, és hogy kidobjuk a papot a robogó vonatból, vagy ököllel, doronggal szétverjük az arcát, és összekötözve belelökjük a víztárolóba. Ő az oka annak, hogy erre a sorsra jutott. Ha tartja a száját, egy ujjal sem nyúltunk volna hozzá. Ha nem cselekszünk idejében, akkor elharapódzik a métely, feldőlnek sorban a dominókockák, elszemtelenedik az ellenség.

 

*

 

Nincs idő gondosan felépíteni a közszabadságot. A körülmények, vagyis a többiek a rosszak, mi jók és igazságosak vagyunk, még ha szigorúak is. Kedvesek is szeretnénk lenni, megsimogatnánk az emberek fejét, de a hivatásos forradalmár előbb üt, aztán simogat. A harcolni akarók azt képzelik, hogy csupa végső esettel vannak körülvéve. Nem lehet tovább várni: törni-zúzni, megsemmisíteni kell. A valóság botrány, az eszme szép. A múlt csúnya, a jövő csábító. Harcos kommunizmus és harcos antikommunizmus szóköde az éterben. Mindegy, hogy minek a nevében, csak az a fontos, hogy harcolj valami ellen, a lényeg a harc. A radikális értelmiségi a tollával nem ír, hanem harcol. Az ilyenfajta idealizmusból szokott a legnagyobb disznóság kisülni.

 

*

 

A radikális szubjektum szemében az úgynevezett objektív valóság ellenséges, makacs, alattomos. Meg kell támadni, föl kell robbantani, bele kell metszeni, le kell győzni. A politikai és a technokratikus radikalizmus úgy képzelte, hogy keményen kell bánni az anyaggal, a természettel és a társadalommal, az egyes emberekkel, működésének minden tárgyával, mindennel, ami van, ami él. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, mondta Sztálin. Tízmillió forgácsszilánk? Húszmillió? Vagy több? A történészek becslései ebben a nagyságrendben térnek el egymástól.

 

*

 

A militáns ideológiák rám nézve mindig kellemetlenek voltak. A szenvedélyes harcosok mindig találtak valami agyalágyult és elvont megokolást arra, hogy harcoljanak egy olyan embersokaság ellen, amelybe beletartoztam. Már ötéves koromban is azt hallottam a rádióban, értettem németül, hogy én vagyok az ellenség.

 

*

 

Jött a Gestapo: Hol vannak a kommunista iratok? Hol van a titkos rádióadó? És elvitte a szüleimet. Néhány hét múlva a falumbeli zsidó gyerekek már mind elégtek. Én negyedmagammal meglógtam a gázkamra elől. Véletlenek jóvoltából sikerült elkerülnöm a végső megoldást. Túlélő kártevő, itt araszolok a papíron, eleget téve a szellemi bomlasztás magamra vállalt feladatának a zsidóktól nagyjából féregtelenített Közép-Európának ezen a kis szigetén, ahol a zsidóirtás nem volt maradéktalanul sikeres.

 

*

 

Amikor Hitler hatalomra került, akkor még valószínűleg nem látta lelki szemei előtt a zsidó gyerekek hullarakását a gázkamrában. Ha előre sejtenék, hogy mi lesz, akkor lehet, hogy nemcsak az áldozatok borzadnának el, hanem a tettesek is. És ha a kijelölt, a leendő áldozatokat felvilágosítanák, akkor talán ők sem hagynák olyan bénán megölni magukat. Nem valószínű, hogy Hitlerben parázslottak a gyerekgyilkos hajlamok. Állítólag szerette megsimogatni az elé kerülő gyerekek fejét. Ezt a közepes osztrák dilettánst Hitlerré nem a páratlan, személyes elvetemültsége tette, és nem is a benne lakó sátáni erő, hanem a nyelvezet. Beszélt és brutálisan egyszerűsített egy nyelvet: a nemzeti-katonai kollektivizmusét. A radikális nacionalizmus nyelvét. Hitler messzemenően egyesítette ezt a nyelvet a tömegtechnológiával. A rendállam, a felsőbbségi állam, a tömegeket mozgósító indusztriális állam természetes nyelve volt ez. Ezen a tájon sokan szerették a parancsoló hang és a kemény kéz nyelvét. Csak mondják meg az embernek pattogón, ellentmondást nem tűrőn, hogy mit csináljon. Hitler hatalmában igen agresszív türelmetlenséggel fogalmazódott meg a nemzetállami kollektivizmus gondolkodásmódja.

 

*

 

Hitler kénytelen volt kiirtani a zsidókat, mivelhogy nem tűntek el idejében innen. Nem volt hova menekülniük, mert a többi állam nem fogadta be őket. Hitler csak innen, Európából akarta ezeket a károkozókat eltávolítani. Ha azoknak ott Amerikában vagy Palesztinában kellenek, csak tessék, vigyék őket! De ha nem kellenek senkinek sem, még a saját fajtájuknak sem, akkor hamuvá lesznek a semmirekellők! Hitler jobb híján döntött így. Tulajdonképpen ő sem volt felelős. Ha mindent a sietségre késztető körülmények és a bűnt igazoló, kollektív eszmék határoznak meg, akkor az ember ártatlan, bűntelen és felelőtlen, bármit művel is.

 

*

 

Kiskorúak nagy tömegű, megfontolt kiirtása vad korunkban is szokatlan eljárás volt. Titokban is kellett valamelyest tartani. Mivelhogy Hitler va banque játékos volt, számított és számíthatott a feltétlen parancsvégrehajtás német erényeire. Hogyan keveredhetett ilyen szégyenbe egy nagy nép, amelyben mesterfokon van meg a megvalósítás robusztus tehetsége? Hát így, éppen erényei által. A szó hatalmától elcsábítva és megbénítva. Nyélbe ütve az ideát.

 

*

 

A huszadik század ideológiai tömeggyilkosai mind megkótyagosodtak valamilyen MI-képzettől. Valamilyen hangzatos butaságtól, amelynek a megfogalmazásához kellett némi irodalmi képesség is. Ugyanúgy nem vagyunk biztosítva az ellen, hogy az állam kormánya beszámíthatatlan ideológiai harcosok kezébe kerül, mint ahogy az ellen sem vagyunk biztosítva, hogy az autóúton egy őrült hajt szembe velünk. Karambol nemcsak gépkocsik, de államok, sőt katonai szövetségek között is lehetséges. Ne feledjük el, hogy Hitler normális parlamenti választás és koalícióalakítás révén került hatalomra. Azt se feledjük el, hogy Sztálint a kommunista párt szervezeti szabályzatának megfelelően választották főtitkárrá. A hatalmi téboly nem mutatja meg magát a kezdet kezdetén. Hitler főműve a sok hitlerista volt. Sztálin főműve a sok sztálinista. Kis hasonmásaik, akik nemcsak az életüket adták bizalomteljesen a vezér kezébe, de a lelkiismeretüket is. A főmű az Ismeretlen Katona, lába alatt az Ismeretlen Áldozattal.

 

*

 

Ha a nacionalisták és a kommunisták tudták volna, hogy mire képes egynémelyik állam, s így az is, amelynek ők fölesküdtek, akkor talán nem tartották volna olyan csábosnak – szemben a piac és a parlament rendetlenségével – az állam rendező szigorát. Századunkban a pártok, mozgalmak és ideológiák megmutatták, hogy mire képesek. Bebizonyosodott, hogy meg tudják téveszteni az állampolgárokat, és hogy ez utóbbiak intellektuálisan igen védtelenek.

 

*

 

Nem hiszek a sátáni szenvedély létében. A leghatékonyabb gyilkosok példás hivatalnokok, ha tetszik: következetes hazafiak voltak. Elég kedvesnek találom az embereket, ritkán tapasztaltam a színtiszta gonoszság jeleit, sokkal inkább az ártalmas ostobaság jeleit. Az erőszak a hiányos megértés, sőt éppenséggel az elkötelezett meg nem értés szinonimája. Az uralkodó erkölcs mindig talál korszerűsített érveket, hogy velük másokat ölésre kötelezzen. A világ hatalmasainak nem kell gonoszaknak lenniük ahhoz, hogy elpusztítsák a világot. Jóakaratú, idősebb urak, nagyapák, békét akarnak. És megeshetik, hogy mégis elpusztítják a világot. Tévedni emberi dolog.

 

*

 

Aki biztos abban, hogy alkalmasint ölni kell, az katona. Civilben is az. Akkor is, ha könyvírásból él. A katona a szervezet embere, harcol, vagy igazolja a harcot, tetszőleges filozófiával. Akik a fegyvereknek parancsolnak: realisták. Számukra axióma, hogy adott esetben ölni kell. Az sem kétséges előttük, hogy ők, illetve feljebbvalóik vannak fölruházva a joggal eldönteni, hogy mikor érkezik el ez az adott eset. A kiváló katona erkölcse – bármennyit ölt is – akár a virágos rét: a hazáját szolgálta. Megtette a kötelességét. Talán gyengéd és szívélyes ember, a parancsot azonban – bármennyi halált okozott is – példás eréllyel, szakszerűen teljesítette. Minél több embert tett harcképtelenné, annál több kitüntetés díszíti a mellét. Szép tőle, hogy a lázadó banditákat falvaikkal és írmagjukkal együtt megsemmisítette.

 

*

 

A katonajellem akár konzervatív, akár radikális, akár jobboldali, akár baloldali, mindig talál szervezetet, amelynek a lelkiismeretét alárendelheti. Tiszteli a hierarchiát, az egységet, a fegyelmet és mindenekfelett a vezért. Igényel valamilyen ellenségképet, hogy a világ kerek legyen.

 

*

 

Legtöbbet a birodalomalapítók öltek, aztán az államfenntartók, aztán a szabadságharcosok, és csak azután jönnek a közbűntényesek. Nem tudtunk eléggé őrizkedni a jó ügyek harcosaitól. Politikai jó és rossz duális metafizikája mindenütt. Az egyik oldal teljes egészében jó, a másik oldal teljes egészében rossz. Itt a Bomba, a fajta kiirthatja magát. Inkább együtt halunk, csak hogy ne kelljen engednünk egymásnak. A bomba-bürokraták mindenütt pazar többségben vannak, megvédik a bombát.

 

*

 

Állam és piac, állam és társadalom, ezek józan, realista és illedelmes kérdések. Kétségtelen, hogy az államtársadalom elsorvasztja mind a gazdaságot, mind a kultúrát. Csakhogy a mai valóság a tömbállam, amelyhez képest a nemzetállam már csak egy megye. A tömb sem autonóm. Paradox gravitáció űzi a rettegés spirálján fölfelé. A világtörténelmi operafinálé: a kölcsönös öngyilkosság szupergiccse. Vajon a békés emberiség képe nem olyan-e, mint a vacsoráé, amelyben van mindenféle főzelék, csak egy vastag angolos bélszín hiányzik belőle, természetesen egy kissé véresen?

 

*

 

Vitatható, hogy a nemzet vagy a katonai szövetség mennyire valóságos. Amíg az állami érdek nagyobb szentség, mint az egyén élete, addig a világbéke veszélyben van. Szellemi uralomra van szükség az erőszak fölött, különben megölnek bennünket. Mindenkinek egy felszabadulási esettanulmány jutott osztályrészül. A választ a legfontosabb kérdésekre saját életrajzunkkal adjuk meg. Nincsen fontosabb érdekem és megbízhatóbb támaszom, mint a saját szellemi szabadságom.

 

*

 

Ha az ölés mint a konfliktusok rendezésének normális módszere kimegy a divatból, akkor a reflektorfény áthelyeződik a harcosokról a művészekre. A művész nem harcol, hanem kísért. Elcsábítja az ellenfelét. Ha ölni tilos, akkor valami más módszernek kell divatba jönnie a többiek meggyőzésére. Ez a módszer a csábítás. Ezt minden kisgyerekes anya tudja. Csábítással veszi rá valamire a gyereket, arra, hogy egye meg a spenótot, hogy hagyja a fejét megmosni, és most már csendesen aludjon. Ha ölni tilos, akkor a legmagasabb instancia a személyes lelkiismeret. Nincs fölötte semmi. Sem az egyház, sem a párt, sem a cég, sem a család. Ezek nem oldozhatnak fel a bűnöm alól, ahogy a szerelem emléke vagy a halál elkerülhetetlensége alól sem. Isten nem mondja, hogy megvált a gyilkosságom terhétől. Helytartói sem illetékesek erre.

 

*

 

Az ember attól válik felnőtté, hogy eltávolodik az ölés kultúrájától. Két biztos valóság van: a személy és az emberiség. Az emberiség nem tud beszélni, az egyes ember igen. Ha nem a magam nevében beszélnék, úgy érezném, hogy hazudok. A világosság perceiben az ember egyedül van. Akit gyerekkorában kis híján megöltek, azt közelről érinti az ölés problémája. Az ébernek vigyáznia kell az alvókra. A civil nem akarja, hogy ki legyen szolgáltatva a fegyvereseknek. Amit azért tesz, hogy kevésbé legyen kiszolgáltatott, azt antipolitikának nevezem. Nem a politikusok történelme érdekel, hanem azoké, akik megpróbálják túlélni a politikusok történelmét. A háború tudományos előkészítése tudományosan nem bírálható. Akit egyik percről a másikra, távoli ismeretlenek utasítására megölhetnek, az áldozat; akkor is az, ha ezt nem tudja magáról. Talán csak azért nem védekezik, mert még nem fogta fel, hogy áldozat.