Tisztelet a Szolidaritásnak

„Lengyel vagyok, hódolnom kell, letérdelek hát önmagam előtt” – írja Gombrowicz lengyel író. Ha a külső szabadság nem adatott meg honfitársainak, legalább a belsőre vigyáznak. Ha lovasrohammal nem lehet a német tankokat legyőzni, legalább fényesek legyenek a csizmák, mikor felhangzik a halálroham kürtje.

*

Láttuk letérdelni a Fekete Madonna előtt Walesa urat, és hallottuk kedvesen dicsekedni, hogy ő szereti akár elsőként megállni a helyét mint villanyszerelő és mint családapa, mint az új lengyel munkásmozgalom egyik vezetője és mint a női vonzóerő áldozata. Én tudom, mi kell Lengyelországnak – mondta. És tudta is. Emberi méltóság, önbecsülés, önkormányzat, és mert a nemzetnek nincsen külpolitikai önrendelkezése, ezért a lengyeleknek sok önuralom is kell. Láttuk filmdokumentumokban. Kemény, rugalmas, jó humorú tárgyalópartnere volt a kormánynak, s ha polgártársaihoz szólt, egyszerűen és megindítóan beszélt. Nagy tehetségű, mértéktartó politikust ismert meg benne a világ, aki pontosan tudja, hol él, ismeri a határait, de megvan benne a karizmatikus politikai vezetőnek az a ritka adottsága, hogy a tisztánlátás és az utópia összetalálkozik benne. Walesa úr egyik szeme a pragmatikusé, aki tudja értékelni az elérhetőt, de a másik szeme az idealistáé, aki állhatatosan tud hinni abban, hogy a fegyvertelenek sokasága, ha megtanulja becsülni magát, erősebb a fegyveresek kisebbségénél.

*

Az 1956-os magyar forradalomnak és letörésének több ezer halálos áldozata volt. Az 1980–81-es lengyel forradalomnak egyáltalán nem volt halálos áldozata. Avult beidegződés a forradalmat a lövöldözés képzetével azonosítani. Forradalom ott van, ahol a felszabadulás mámora egy népet elragad. Ez történt Lengyelországban. A Szolidaritás léte az utcai járókelőknek valami szokatlan belső fényt adott, a lengyelek egy kicsit szebbek és érdekesebbek lettek annál, amilyenek korábban voltak, ahogy a kreatív ihlet órái minden emberi arcnak jól állnak. Tartozunk az igazságnak annak megemlítésével is, hogy a szükségállapotnak – ahogy a lengyelek mondják: a kormányzat háborújának a lakosság ellen – ugyancsak nem volt sok halottja. Politikai okokból mindeddig nem végeztek ki senkit. A megtorlás, ha durva volt is, tudott mértéket tartani. Hogy mind a demokratikus forradalom, mind pedig a katonai ellenforradalom kerülte az emberölést, hogy a lengyel színház drámai volt, de majdnem vértelen, annak az új lengyel kultúrának a dicsősége, amely az én szememben oly rokonszenvesen nyilatkozott meg Lech Walesában és barátaiban, munkások és értelmiségiek természetes szövetségében.

Történelmi jelentőségűnek tartom, hogy kontinensünkön szinte egy egész népben megfogamzott az erőszakmentes felszabadulás szelíd, de makacs és éppen ezért hosszú távú stratégiája. Lengyel fiatal nők és férfiak tömegesen és maguktól jöttek rá arra, amit a modern korban Tolsztoj és Gandhi ismert fel a legvilágosabban, az erőszakmentes önvédelem gyakorlati filozófiájára, amely bensőséges összhangban áll a Hegyi Beszéd szavaival. „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert majd eltelnek vele… és boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert ők a föld sója és a világ világossága.”

*

A kelet-európai emancipáció hosszú történetének ebben az érdekes fejezetében megszületett az új szintézis. Egyszerű emberek elméjében, akiknek nem mesterségük a filozófia, egymással vitában álló szellemi családok eszméi találtak egymásra. Kiderült, hogy a szocialista munkásmozgalom hagyománya, a keresztény etika, a liberális demokrácia és a többi nép iránt barátságos nemzeti öntudat nem tagadják egymást. A társadalmi-szakszervezeti önvédelem, a demokratikus mozgalom transzcendens megvilágítást kapott, s ez a fény az elsötétülés idején is tovább él az emberekben, túl a határokon is, mint emlék és vágyódás utána.

*

Letérdelve önmaguk és társaik előtt, változatos és gyakorlati tartalmat adva a legszebb nevű európai demokratikus mozgalomnak, a Szolidaritásnak, a lengyelek megírták az európai öntudat fejlődési regényének egy új fejezetét. Lelkesült, szellemes, jelképes magatartások példáival frissítették fel az európai identitás már túlontúl elvont fogalmát: Hogy milyen az európai ember? Nos, reméljük, olyan is, mint Walesa úr, ez a nagynak mondható kisember, akinek példájában kisemberek milliói ismertek saját jobbik lehetőségeikre, egy kicsit úgy, mint egy énekes vagy futballsztárban. Walesa úr a szabadság sztárja. Nem soroljuk föl most mindazok nevét környezetéből, tanácsadókat és szakszervezeti vezetőket, szabadlábon és letartóztatásban élőket, akiket a világ vele együtt megtanult tisztelni. Tekintsük hát Lech Walesát csapatkapitánynak, aki a válogatott tizenegy – vagyis a válogatott 11 millió képviseletében föláll az erkölcsi győzelem dobogójára, mert azon mind a mai napig nem a fekete szemüveges, merev arcú tábornagy áll, hanem még mindig az ex-Szolidaritás exelnöke, ez a mosolyogni és helytállni egyaránt tudó magánember.

*

A Szolidaritás autentikus demokratikus szocialista társadalmi mozgalom volt. Tagjai megelégelték azt a mozdulatlan szereposztást, amelyben a pártállam mindig csak dönt, a lakosságra, az úgynevezett dolgozó tömegekre pedig csak az marad, hogy végrehajtsák a határozataikat. Annál inkább megelégelték, mert a gazdasági csőd bebizonyította, hogy a döntések buták voltak. Nem is lehettek okosak, hiszen az öntelt vezetőség cenzúrával tiltotta meg, hogy vitatkozzanak vele. A rendőrileg védett butaság 30 milliárd dollár államadósságba került, aminek a terhét ki más viselhetné – nem a vezetőség –, a lakosság. Lehet, hogy a lengyelek is csak-csak eltűrték volna a kormányzat atyáskodását, ha legalább érti a dolgát. Nem így volt. Elbizakodottan nem értette. Az államszocializmus központosított tervgazdaságának megreformálása Lengyelországban kezdődött el 1956 után, de a reform megszakadt, sok szakértőjét, zsidó közgazdászokat 1968 után száműzték az országból. Lengyelország még Gomulka alatt visszatért a centralista dilettantizmushoz, aminek az lett a vége, hogy már 1970-ben rálőttek a drágulás ellen megmozduló munkásokra.

*

Az egypártrendszer magában hordja a gazdasági leromlás lehetőségét. Volt már példa rá, hogy egypártrendszerű államok tűrhetően gazdálkodtak, de az ellenkezőjére jóval több példa volt. Ha rossz karakterű, felfuvalkodott emberek állnak az ilyen állam élén, módjukban áll badar ötleteiket megvalósítaniok, nem hallgatva másra, és senki sem akadályozhatja meg őket abban, hogy milliárdokat elfecséreljenek. Ellenkezőleg; az ostoba döntés végrehajtása is pártkötelesség. Márpedig a vállalatok és intézmények vezetőinek mintegy háromnegyede párttag, holott a felnőtt lakosok közül csak minden tizedik tagja a pártnak. Ha a politikai megbízhatóság előbbre való, mint a tehetség, ha jobbára csak párttagok lehetnek vezetők, akkor az újnak látszó államszocializmusban az antifeudális demokratikus forradalmak legfőbb követelménye: a polgárok jogegyenlősége nincsen biztosítva. Mivelhogy ez az állapot folytonosan sérti a párton kívüli kilenctized jogérzékét, az egytized uralmát a kilenctized fölött csak cenzúrával, merev hierarchiával és mindenütt fürkésző, földuzzasztott rendőrapparátussal lehet fönntartani. Az egypártrendszerű kormányzatban szerkezetileg benne rejlik Latin-Amerikától Kelet-Európáig az ellene kibontakozó demokratikus társadalmi mozgalom lehetősége.

*

A lengyelek azonban tudták, hogy az egypártrendszer ma még érinthetetlen tabu. Akárcsak a szovjet csapatok jelenléte, amelyre jogcímet Európa kölcsönösen elfogadott katonai kettéosztása ad. Az atlanti paktum és a varsói paktum, az egymásra meredő atomrakéták kölcsönösen igazolják egymást. A lengyelek tehát elhatározták, hogy a tabukhoz nem nyúlnak, inkább megkerülik őket. Ha már nem lehet elmozdítani, maradjon a pártállam, maradjanak a szovjet csapatok, de legyen legalább egyetlen független szervezet, amelyben a párton kívüli kilenctizednek is önálló szava lehet: például legyen törvényes szakszervezeti képviselete a munkaadó állammal szemben a munkavállaló társadalomnak. Az államszocialista társadalomban felébredt az igény arra, hogy az emberek önmagukat kormányozhassák. Ha a központi szervekben nem is, de legalább a munka- és lakóhelyükön. Az önkormányzat ma Kelet-Európában valóban a kérdések kérdése. Kitől kapják a fölhatalmazást a vezetők, fentről, a hatalmi központtól vagy a tőle független munkavállalók választott testületétől?

Az 56-os magyar forradalomban a munkástanácsok kinyilvánították, hogy kell a demokrácia minden szinten, a parlamentben és gyárakban egyaránt. Jalta rendje ezt elutasította. A lengyel munkások lemondtak a parlamentről, de a gyárról nem. Érthető, ha a munkavállalókat legalább annyira érdekli, hogy ki hogyan dönt a munkahelyükön, mint az, hogy ki hogyan dönt a kormányban. Érzékelhetőbb a demokrácia, amely ott van, ahol mi is vagyunk, mint a másik ott fenn, ahol mi nem vagyunk. A politikusok demokráciájánál izgalmasabb a közrendű polgároké. Ha az állampolgárok megmozdulhatnak, nem érik be azzal, hogy csak négyévenként egyszer döntsenek, s akkor is csak arról, hogy melyik párt nevezze ki a minisztereket. Ha csak parlamenti demokrácia van, de önigazgatás nincsen, akkor a színpadon csak a politikai osztály játszik. A közvetlen demokráciában az az érdekes, hogy itt a nézőtér is játszik. Egyelőre úgy látszik, hogy egypártrendszerű államban a törvényesen engedélyezett önigazgatás vagy a párt tömegszervezete lesz, vagy nem lesz. A lengyelek bíztak abban: hátha mégis; megpróbálták legalább. A lengyel Szolidaritás nem volt elgondolva, egyszerre csak lett, viharos erővel lett. Valóban több volt szakszervezetnél; társadalmi önvédelmi mozgalom volt, olyasmi, mint a Társadalmi Önvédelmi Bizottság, csak nem harminc taggal, hanem 10 millióval. A Szolidaritás másfél éves története érzékelteti, hogy nagyon nehéz a szabadságot csak egy kicsit akarni. Ha egy kicsi van, akkor több és még több kell belőle. Amíg a demokrácia uralkodó elv nem lesz a társadalom minden szögletében. Akkor, de csak akkor jön létre a politikai egyensúly és stabilitás.

*

A pártállam és a Szolidaritás nem jól értették egymás nyelvét. A másfél év során nemegyszer presztízsharcot vívtak egymással. A történészek fogják megállapítani, hogy meghirdetése előtt hány hónappal döntött a kormányzat a szükségállapot mellett. Valószínű, hogy hosszú hónapokon át csak színleg tárgyalt, és előkészült a katonai csapásra. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a felek nem voltak felkészülve a társadalmi szerződés alkudozásaira, s kettejük közül, noha a lakosságnak volt oka nagyobb türelmetlenségre – mert ő nélkülözött többet –, a kormányzat volt türelmetlenebb. A sajtóhangok jelezték, hogy utóbbi a szovjet vezetéstől kapott ösztönzést a türelmetlenségre.

*

Többszörösen bebizonyosodott, hogy a baráti szuperhatalom nemcsak a többpártrendszer, hanem a munkás-önigazgatás kísérleteit is ellenforradalomnak nevezi. Ismét bebizonyosodott, hogy Jalta rendjével minden törvényesen független struktúra összeegyeztethetetlen. A hatalmi elit 1981. december 13-ára döntött: a társadalom nem ellenőrizheti az államot. A felfegyverzett állam hadat üzent a fegyvertelen társadalomnak. Orosz tank helyett lengyel tank; arra nem dobnak benzinespalackot. A lengyelek már annyira nem féltek, hogy némelyek demokratikus parlamenti választásokról beszéltek. Az államhatalom azt csinálta, amit a harmadik világ államai már annyiszor: elrendelte a katonai szükségállapotot, amelyben minden szabadságjog átmenetileg érvényét veszti, amelyben majdnem minden, ami természetes, egyszersmind tilos is, a katonai igazgatást, amelyben a köznapi élet gyakorlásához sokféle különengedély kell a hatóságoktól. A kormányzat államfélelemre tanította a lakosságot. A fegyveres bürokrácia háborúja a civilek ellen biztonságos, még csak lőni sem kell, elég fölvonultatni a páncélosokat és úton-útfélen igazoltatni.

*

A vereség túlélhető, de a járókelők arcán ott marad a kijárási tilalom. Innen tragédia – onnan birodalmi ráció. A józan Európa azt mondta a lengyeleknek: túloztatok. Érjétek be azzal a kisebbik rosszal, hogy saját államotok csinál rendet. A kontinens nyugalma érdekében törődjetek bele, hogy nem lesztek szabadok. A többségnek megint úgy kell viselkednie, mintha kisebbség lenne. A kihallgató többes szám első személyben beszél, a kihallgatott, aki a megpróbáltatásban egyedül marad, egyes szám első személyben hallgat. A bukás nem hiba, hanem beteljesülés, a merész kísérlet zárótétele. A vereség mindig azzal kezdődik, hogy a túlerőt és a mi tehetetlenségünket keserűen és logikusan belátjuk. Ha nem sarktételünk, hogy a végén a szabadság nevet, akkor föladjuk a játszmát. Visszavonulni lehet, más utat keresni lehet, föld alá menni lehet, de föladni nem lehet. A kisebbség vasajtó mögött tanulóanalízist végez önmagán.

*

A korlátozott, intézményes demokrácia, az írott társadalmi szerződés Kelet-Európában most még, úgy látszik, nem megy. A független emberek baráti körei tovább mennek. A biztos alapot keressük, ahonnan már nem lehet lejjebb esni. Csak az nem szenved vereséget, aki mindenbe beletörődik. Nem a győzelemben hiszek, hanem a kevesek makacsságában. A rabság elviselhető, de elfogadhatatlan. Aki megpróbált tenni valamit ellene, az nem tévedett. Amikor a nyers erő szembejön, kitérünk, és újra kezdjük. A Szolidaritás még elő fog jönni, az önkormányzat követelése még elő fog jönni, ez az idea eltemethetetlen. Három kísérlet nem sikerült – a hetedik sikerülni fog. A játékos tudomásul veszi, hogy elvesztett egy játszmát; azt tette, amit meg tudott tenni. Felülvizsgálja módszereit, bűnbánatot nem mutat.

A társadalomnak van rá esélye, hogy erősebb legyen, mint az állam, mert okosabb és türelmesebb. A fegyvertelen értelem axiomatikusan messzebbre néz, mint a fegyveres erőszak. A kelet-európai demokratikus mozgalomnak előbb vagy utóbb sikere lesz.

*

A kelet-európai demokrácia esélye és az európai béke össze van kötve. Európában csak akkor lesz béke, csak akkor nem lesz atomfegyverzet, ha nem lesz vasfüggöny, ha nem lesz közös szovjet-amerikai katonai határ, ha az európai országok területén nem lesznek sem szovjet, sem amerikai csapatok, ha tehát a közép- és kelet-európai népek is visszanyerik nemzetközi szerződés alapján önrendelkezésüket. Ha a Nyugatnak kedves az élete, akarnia kell a mi önrendelkezésünket is!

*

A játszma még nincsen lejátszva Lengyelországban. A társadalom kapott egy mélyütést az államtól, de nincsen legyőzve, patt van. A nagybetűs Szolidaritás betiltható, de a kisbetűs szolidaritás betilthatatlan. Walesa úr, sajnálatos, hogy a Szolidaritásnak nincsenek hivatali helyiségei, de hát amit el lehet venni, azt alkalmasint el is veszik tőlünk. Amit csak hatalommal lehet megtartani, ahhoz nem kell foggal-körömmel ragaszkodni. Közép-Európa új eszméjét azonban, amely megjelent és ideiglenesen megtestesült a Szolidaritásban, nem lehet elvenni tőlünk. Az alap megmaradt: az emberek belső autonómiája és a baráti hálózatokon tovább élő szolidaritásuk. Ebből a két értékes anyagból, amely nélkül nincs emberi méltóság, Nyugat-Európában sincsen több, mint Kelet-Európában. A keleti Közép-Európa történetének nagyszerű fordulata volt ez a másfél év Lengyelországban. Lech Walesa nem volt antiszocialista. Kollégáival együtt kezdeményező szerepe volt abban, hogy milliók képzeletében megszülessen a szolidaritás elve alapján működő önkormányzó társadalom eszméje.

*

Walesa néha keményebbnek, néha engedékenyebbnek mutatkozott, mint ahogy a környezete elvárta volna tőle. Jól tette. Ez a nagy családos munkás nemcsak akkor volt az, aki, amikor egy tízmilliós szervezet megválasztott elnöke volt, hanem akkor is, amikor elzárva és egyedül ült. Bizonyára megfontolta már új stratégiáját, csak nem fecsegi ki. Ez is helyeselhető.

Kerülendő, hogy a demokratikus mozgalom megütközzön az államszocializmus politikai gépezetével. Nyílt konfrontáció esetén csak arra van esély, hogy a fegyveres hatalom letöri a demokratikus mozgalmat. Kívánatos, hogy a társadalom és az állam között ne vetődjék fel a ki-kit-győz-le kérdése. A szabadság útja nem a kihívás, a harc, a nyílt összecsapás. A politikai harcból fegyveres harc lehet, és abban a civilek nem győzhetnek.

Külpolitikai helyzetünkből következik, hogy a lakosság és a kormányzat között most egy darabig nem lehetséges szabályszerű, törvényes, kimondott társadalmi szerződés. A központi hatalom és a demokratikus mozgalom megtanulhatják azonban a békés koegzisztenciát, viszonylagos türelemmel egymás iránt, a felelős patrióták szerepmegosztásával. Kompromisszumról beszélek, és nem behódolásról. A kormányzat és az ellenzék méltányos és felnőtt embereinek előbb vagy utóbb szót kell érteniök. Nyílt kérdés, hogy mikor érik be az értelmes kompromisszum készsége mind a két oldalon. Ha a kormányzat megfélemlített behódolást akar, téved. Meg fogja látni, hogy egyedül nem sokra megy. A kormányzat a lakosság esze és szíve nélkül csak elnyújtja a csődöt, de a válságon nem tud úrrá lenni. Ha a varsói kormány kórosan fél a lengyelektől, akkor a Varsói Szerződéstől is kórosan félni fog, és nagyon szűkös lesz a gazdaságpolitikai mozgástere is. Óvatosan önálló reformra csak akkor lesz képes, ha kiegyezik a társadalommal.

*

Az egyezség tartalma országonként és koronként változik, de ennek a tartalomnak a megfogalmazása legalább annyira a demokratikus társadalmi mozgalom dolga, mint a kormányzaté. A siker a szóinfláció évada, a sikertelenség a meditációé. A Szolidaritás híveinek most tanulniok kell, a hősies nagyotmondásoknak lejárt az ideje. A kormányzat sokféleképpen válaszolhat a kompromisszumajánlatra, de a legjelképesebb válasza az, ha nem börtönzi be a demokratikus ellenzék embereit. Szép volt öntől és munkatársaitól, Walesa úr, hogy a gdański tárgyalásokon olyan makacsul ragaszkodtak letartóztatott ismerőseik szabadon bocsátásához. Ez az elv továbbra is helytálló. Amíg nincs amnesztia, addig nincs egyezség. Ha a barátok politikai foglyok, akkor egymással szolidárisan belső emigrációban vagyunk. Kezet fogni csak olyan kormánnyal lehet, amely erről a tisztátalan eszközről legalábbis gyakorlatilag lemondott, amely szabadgondolkodásért, véleményért nemcsak hogy senkit nem öl meg, de börtönbe se csuk senkit. Axiomatikusan itt kezdődik a civilizált kormányzás Kelet-Európában csakúgy, mint a Pireneusokon túl vagy Latin-Amerikában.

Egy olyan ország állampolgáraként beszélek, amelynek ellenzéki gondolkodású embereit a kormány jó ideje nem börtönzi be. Ez az állam talán ezért is jobban meg tud állni a saját lábán, mint Kelet-Európa más államai. Ez a hallgatólagos egyezség teszi úgy-ahogy képessé a reformra, a gazdasági döntések monopóliumának fokozatos megosztására a társadalommal. A hatalmi elit fölvilágosultabb elméiben érlelődik a belátás, hogy a polgárok viszonylagos gazdasági függetlenségét növekvő kulturális és politikai függetlenségnek kell kiegészítenie. A demokráciától Magyarországon még messze vagyunk. Míg Jalta rendjében élünk, amíg a vasfüggöny áll, Kelet-Európában nem lesz szilárd liberális demokrácia. De lehetséges egy konzervatív liberális paternalizmus, amely fokról fokra megválik az uralom totalitariánus módszereitől, és szélesedő teret biztosít a társadalom független erőinek. Ha szilárdan tudjuk, hogy az egy központú uralom kezdetleges és átmeneti formáció (amely előbb-utóbb helyet kell hogy adjon a polgári szabadságjogokat biztosító alkotmányos demokráciának, méghozzá a polgárok és a nemzetek közötti háború nélkül), akkor mindannyian megtaláljuk a helyünket abban a sokszemélyes, felelősségvállalást kívánó munkában, amelynek célja Európa békés újraegyesítése.

Tudnunk kell az idővel bánni. Nem mondunk le egyetlen szabadságunkról sem, csak elhalasztjuk megvalósításukat, és olyan szabadságokat ápolunk, amelyek már a jelenben és személyes hatáskörünkben is elérhetők. A társadalmi önvédelemnek nem kell taktikázva becsapnia a fegyveres államot. Nyugodtan közölhetjük, hogy nem akarjuk sem az egypártrendszert, sem a katonaitömb-tagságot. De azt is leszögezhetjük, hogy kénytelenségből még egy darabig együtt élünk ezzel az uralmi formával. Hosszú távú stratégiánk felkészülni Kelet-Közép-Európa fokozatos szerződéses fölszabadulására a katonai tömböktől függetlenedő Európa keretében.

A kelet-európai demokratikus mozgalom s különösképpen az erőszakmentesség etikáját fölvállaló Szolidaritás a kelet-európai békemozgalom első nagy hulláma volt. Megérthettük, hogy térségünkön a béke és az alkotmányos demokrácia egymást feltételezik. Részei vagyunk az európai demokratikus békemozgalomnak, amely a békét oszthatatlannak tekinti: akarja azt az államok között is és az államokon belül – a kormány és a lakosság között – is. Egy háború már elindult Gdańskból. Aztán elindult Gdańskból az egyezség újfajta kelet-európai kultúrája is, amely hogy másfél éven át tartani tudta magát, abban Lech Walesának és barátainak komoly érdeme volt. A közeljövőben és a távoli jövőben elérhető szabadságjogok ugyanennek a nem mindig nyílegyenes útvonalnak az állomásai. Ki mondta, hogy nyílegyenesen kell előrehaladni? A hegyre is könnyebben megyünk fel szerpentinúton. Csak szívósságunk és türelmünk legyen!