Mondatok egy képzelt regényről

A legkönnyebb és a legnehezebb magamról beszélnem. Ez az egyetlen igazi tárgyam. Nem kevesebb mindannál, amit tudok. Abban, hogy én: te is benne vagy. Én: kapcsolataim, tapasztalataim összessége. Hogy milyen vagyok, csak holtom után tudhatnám meg, visszatekintve magamra. Eleven ember nem ismerheti meg önmagát. Félvakon tapogatózom a túloldali megvilágítás felé, látni akarom életrajzom ívét. Kíváncsi vagyok erre a könyvre: hogyan járhatja be egy ember öntudatának tartományait. Írom, ahogy reggelenként tisztálkodom. A megértés elég önmagának, nincsen köze a tanításhoz. Semmilyen tudást nem kínálok az olvasónak, legföljebb ezt a szemgyakorlatot, amely tekintetünket koponyánk belseje felé fordítja.

Azelőtt féltem, hogy ami csakugyan az enyém, az nem irodalmi tárgy. Hőseimbe bújva érdekesebbnek képzeltem, megöregítettem magamat, kalandosabb életrajzot szőttem a hátam mögé, s eltávolítottam, akár a sírba, feleségeimet, hogy a fájdalmas magányból szólhassak. Mostanában látom: mindenki, aki nekem valóban fontos volt, érdekesebb, mint a regényfiguráim. Egy egész élet iszonyú erőfeszítésével költötték meg magukat, leleményesebben, mint ahogy nekem sikerülne kitalálnom őket; ahogy én látom őket, az enyéim, velem eltűnik, amit tudok róluk, megeleveníteni arcukat: törlesztés.

Változó szobákban egyedül ülök íróasztalomnál. Regényemnek az az alaphelyzete, hogy írom. A hang, amely szól, nem a narrátoré, hanem az íróé. Csak azt tudom megírni, amit én tudok, és ezt senki más nem tudja megírni. A tömkelegből csak az kerül papírra, amit ideválogatok. Írva tudom meg, hogy mi érdekel, akörül kering az eszem, szövegeimből kibontakozik néhány főtéma, számomra ez a valóság. Miért lenne az irodalom rejtegetni való az irodalomban?

Képzelt kalandokról számot adva az író úgy tesz, mintha valóságos eseményeket adna elő, az olvasó meg úgy tesz, mintha elhinné a dolgot. Jóízű regényíráshoz, regényolvasáshoz szükség van erre a cinkosságra, de ha már olvasóként az író sem érzi a műfaj erotikáját, hogyan éreztesse az olvasóval? Tudatom egyre inkább tud magáról, és nevet magán, színlelem derekasan a naiv epikát, de néha kiesem a szerepemből. Hátha a regényműfaj nemcsak kifejezési mód, hanem cenzúra is?

Egy amerikai bűnügyi regényíró éppen eljutott a képzeletileg hibátlanul előkészített bankrablásig új regényében. Hősének utolsó mondata: „Ma éjjel kirabolok három bankot. Holnap vagy gazdag leszek, vagy hulla.” Az író letette a tollat, és a részletesen ábrázolt fölszereléssel elindult bankot rabolni. Idegességében rosszul parkolt a kocsijával, két rendőr közeledett hozzá, s amit máskor nem tett volna: pisztolyához kapott. Azok gyorsabbak voltak nála, lelőtték. A modern regény szentje? Hitelesíteni a költött sztorit? Nem volt különösebben jó író, bankrablónak meg éppenséggel kezdő volt. Ha nincs kedvem regényem fedezeteként bankot rabolni, mert nem kockáztatom, hogy lelőjenek, akkor nem árt elismernem, hogy bankrablásban nem vagyok illetékes. Van más, amiben illetékes vagyok, s az sem kockázatmentes.

Szabadulni vágyom a félelemtől, hogy meg vagyok lesve, ki vagyok hallgatva, kitörésképpen nyilvános kémjelentést írok magamról. Felfoghatom önmagamat szabadságkísérletnek, nevelési regénynek is. Hogyan sáfárkodik lehetőségeivel egy ember? Öntudatmérleg ideje ez, s padláslomtalanításé. Nincs mögöttem kalandzuhatag, nem érdekesebb az életem, mint másé, de ha a jótékony igazságszolgáltatás hozzásegítene egy magánzárkához, évekig eltartana mindannak lassú emésztése, ami eddig történt velem.

Visszajöttem a kertbe a dió- és meggyfához, a terméskő falhoz, a templomkereszthez, a sírkőasztalhoz, sétáimról ezt a könyvet csak itt tudom megírni. A járás mint kalligráfia, megyek, nézek, nem ítélkezem, megjáratom magam Budapesten azok helyett is, akiknek erre nincsen idejük. Egy közösség elősétálója szeretnék lenni. Én szeretnék lenni a legráérősebb ember ebben a városban. Ha választani kell a cselekvés és a szemlélet közül, én az utóbbit választom. Szívesebben hallgatom meg mások történeteit, mint hogy bármit is cselekednék, vagy én mesélek, hogy még jobban szórakozzam. Vesztesek között túlélő, zsákba dugtam kedveseim agóniáját, és formás történeteket húztam ki onnan, fehér nyulakat. Alattomosan megszületik a közösség ítélete, jön az elszámolás. Az üveg mögül előjönnek a kirakatbabák, és néznek.

Beágyazom magam ebbe a talajba, ha van erőm, kinövök belőle. Se dicsérni, se szidni nem akarom az államhatalmat. Az ítélkezők haragudni akarnak, én inkább körülnézni és továbbmenni. Szemmel tartom magam, minden, ami történni fog velem, érdekes lesz. Ha egy életnek nincsen rögeszmésen kitüntetett pontja, akkor minden mozzanata regényes. Egy cenzúrázatlan regényt megírni és kiadni nem kevesebb szívósságot és leleményt kíván, mint egy bankrablás. Búcsú a komor vesztestől, aki, miután minden székről lelökdösték, a földön ül a sarokban, és azt mondja, hogy ez a legjobb ülés.

Mi közöm a röfögő testvériséghez és a mértéktartó aggodalmakhoz, hogy nem túlságosan szűk-e az ól, és nem túlságosan kevés-e az előre gyártott táp. Több táp, kevesebb szabadság, szorongj, ravaszkodj még vagy húsz évig, s kiérdemled, hogy egy miniszterhelyettes mondjon sírbeszédet a hullád fölött, el sem tudod kerülni. Addig egymás hazafias melegében sipogunk, hogy egy kissé hangosabban szeretnénk sipogni. Föladhatod a játszmát, lehetsz süllyedő, iszákos, rokkant dühös önérzettel s a kétkrajcáros kiváltságok zsíros anekdotáival. Ismernek egy kisvendéglőben, ahol ehetsz főtt marhahúst tormával, és vörösbor mellett van kinek elmondanod a történeteidet.

Útikönyv, sétakönyv, búcsúkönyv. A tudat felszáll körülményeiből, hozzátartozói köréből, az ismerős város bárgyú meghittségeiből. Utoljára megtekinti azt, amire visszanézni kedve van. A mozdulat képe: füstszerű kisuhanás. A sétamester nem valahova tart, hanem valahonnan távolodik. Ha útközben találkozik valakivel, dialógusa nekrológ. Bárkire gondol, az megjelenik, és a szemébe néz, senkiről sem lehet a háta mögött beszélni. Ha igazat mondok, akiről szólok, biccent, ha hazudok, bosszút áll. Lemegyek sétálni, már nem szeretnék belefogni semmibe. Miért éppen a Duna-parton sétáljak utolsó napomon? Miért ne sétáljak utolsó napomon éppen a Duna-parton?

Nem biztos, hogy a következő napot is megérem, ajánlatos figyelni. Mehetek, ahova akarok, de szökni ne próbáljak, nem érdemes futkosni. A szökevény, ha már betelt az ideje, nem szökik, esetleg inkább szúr. A leggyanúsabb módon túléltem másokat, azt hittem, megúszom fizetés nélkül? Leéltem a magamét, megkaptam az alkalmat, arra ítéltek, hogy az legyek, aki voltam. Mindannak, amit csináltam, nagyobb része nem annyira rossz volt, mint inkább felesleges. A halál jelenvalósága az a tudás, hogy meg fogok halni. Utolsó borotválkozásomkor már nem fogom érezni a szappanhab hűvösségét. Mikor kiterítenek, már nem fog zavarni, hogy a koponyám újságpapírral van kitömve, s az agyamat a boncmester a hasüregembe tette vissza.

Megpróbálom majdnem olyan kívülről nézni magamat, mint ezt a sárgaréz hamutartót. Az a kiindulópontom, hogy nem tudok magamról semmit. Itt vagyok az első oldalon személyi adataimmal, magamnak is talányosan, mint egy bűneset. Megindítom a nyomozást, közelebb vagyok a halálhoz, mint a születéshez. Egyre több megvalósulás, egyre kevesebb szabadság. Igazán nem vagyok ártatlan. Az a bűnöm, hogy ilyen lettem. Az ítélet-végrehajtás napja még nincsen kitűzve. Nem tudom a halálomat elképzelni, a legtöbb, amit el tudok képzelni, hogy egyre kevésbé vagyok. Az első oldalon ott egy hulla, a regényhősé, föláll maga mellől, és odább megy. Akadálytalanul kóborol térben-időben, akár az angyalok. Egy darabig kíséri magát kórházba, temetőbe, aztán másfelé fordul az érdeklődése. Halandóságom képzete, mint kompozíciós forma. Illik ehhez a közép-európai tájhoz, ahol a tekintet élesebb, vigasztalanabb. Itt minden cselekedethez több félelem tapad, s van rá esélyem, hogy semmiért megölnek, vagy akár éppen jó tulajdonságaimért, csak úgy. Nyavalya és kiválasztottság.

Aki öl, az gyilkos, aki lop, az tolvaj, aki hazudik, az hazug, be vagyunk zárva tetteinkbe, a múlt idő borostyánkövületébe. Már az is kegyelem, ha a tisztánlátás kivételes pillanataiban át tudom élni bűnösségemet. Nem tudhatom, hogy a többiek milyen közel vannak Istenhez, nem állunk sorban előtte, mindenkinek külön útja van hozzá. A legnagyobb kihívás megérteni egymás mélyeit és magaslatait. Béka vagyok a kútban, fecske vagyok az égen, szentség és aljasság követhetetlen cikázású játszmája. Átadom magam a játszma kockázatának, akár lesz ítélet, akár nem, tetteim megítélik magukat. Azokhoz vonzódom, akik hasonlóan tanácstalanok, mint én vagyok, s kerülöm a magabiztosakat, nem sok jót várok tőlük. Amíg legalább egy délutánra földbe nem taposom a gőgömet, addig a mesterek tanítványának a tanítványa sem lehetek.

A terjeszkedés általános, az önuralom kivételes, az ember élni és visszaélni akar a hatalommal, amelynek vonzóereje tömegével arányosan nő. Értékítéleteim zöme egy helyi közösség előítéletei. A legkönnyebb hízelegni a csoportnak, amelyben benne vagyunk. Fura morál, amely erénynek tartja, ha egy közösség dühös indulatba jön. Aljas tettek ritkán következnek aljas szándékból, gyakrabban nemes megbotránkozásból. Az írókban benne fészkelődik a moralista, akit voltaképpen álcázott politikusnak is nevezhetnénk. Aki politizál, és nem akar hatalmat, akár a szakács, aki nem szeret enni. Körülöttem sokan azt hiszik, hogy akarnak valamit, én egyre kevésbé hiszem ezt. Semmim sincs, csak a saját életem, fogom, ami a kezem ügyében van. Minél figyelmesebben nézek valakit, annál kevesebbet akarok tőle. Ne hősködj, súgom magamnak, maradj lusta, úszd meg az akarnokok világát. A kultúrát, amelyben élek, elemi gyanúval nézem, becsap, elbutít.

Nagy önszeretet csillagképet látni abban a véletlen halmazban, ami vagyok. Mindenkinek az a világ közepe, ahol ő él, ami vele történik, fátum, ami a többiekkel: vakeset. Ennek a légynek is van akaratszabadsága. Alattomosan közelítem hozzá a tenyeremet, ha el nem repül, agyoncsapom. Kiválaszt magának egy irányt, a legkecsegtetőbbet, hogy jól választott-e, egy másodperc múlva kiderül. El kell repülni a nagy tenyér elől, s közben titokzatosan cikázni az édességek körül. Minek nevezzem a magát végtelennek tudó parány sejtelmét a maga parányiságáról? Minek nevezzem, hogy a mindenség végtelenül kicsi része önmagát végtelen mindenségnek gondolja? Ha a mindenséget halmaznak mondom, akkor sem vagyok ésszerű, ha istennek mondom, akkor sem vagyok misztikus.

Regény egy nem létező regényről. Voltaképpen története az eljárásmód, amellyel tárgyamat birtokba veszem. Nem a tárgy az érdekes, hanem a tekintet, amely rászegeződik. A képzelet madártávlatból szemlét tart az emlékek fölött, s némelyiket zuhanórepüléssel megközelíti. A megvilágított aleatorikából kibontakozik egy test, amely után nyomozok. Regényem nem a valóságban történik, hanem a papíron. Önéletrajzom is fikció, én költöm a halmazból, amelyre önkényesen emlékezem. Több anyagom van, mint amennyit kézbe foghatok, figyelmem pillanatnyi mezeje agyam tartalmaihoz képest nem több, mint a homokóra homokja a Góbi sivataghoz képest. Képeket sorba rendezek, egyik oldalon a tudat zajlása, másik oldalon a könyv végessége. Ha egy regényírói szándék a szövegben meggyőző, mindegy, hogy miről szól, még olyan érdemtelen tárgya is lehet, mint a szerző. Nem az író az enigma, hanem az a képmása, amely nyelvi tényként az olvasó elé kerül. Annál, hogyan éltem túl egy-két halálveszélyt, izgalmasabb, hogyan élem túl ezt a soron következő regényt. Fogalmam sincsen még arról, hogy milyen viszontagságok esnek – sorrendjük önállósuló jelentése révén – közléseimmel. A festészet a festés, a zene a zenélés, az irodalom az írás lehetőségeiről szól. A redukciós kísérlet, hogy mi az, ami még mindig irodalom, megtörtént. Az üres papírlapig csökkentett irodalomnál jobban érdekel az önalakító beszéd. A tekintet furcsa kerülő utakat tesz, sűrű anyagokon hatol át, hogy megpillanthassa magát a tükörben.

Élvezetesen fogyasztható, hallucinogén szöveg a célom, amely zenei sorba szervezett lelkiállapotokat okoz: hajnali tótükör nyugalma, rettegéslavina, fényorgona. A regény szerkezete tudatom szerkezetének föltevésszerű homológja. Nem a valóságot, hanem a tudatomat ábrázolom. Különböző hatású képzeleti valóságok közé csábítom az olvasót, meghívás néhány száz oldalas agykirándulásra. Add a kezembe a fantáziádat, megdolgoztatom. Kívánatos és rémes jelenetek, amelyeknek a konfigurációja vágyaim és félelmeim politikájával magyarázható. Az olvasó előtt szeretném összeállítani ezt a könyvet, ahogy némely vendéglőben a vendég előtt sütik a rostélyost.

Mindenki regényíró, álmaival legalább, de éberségének ünnepein is. Én talán azért vagyok az, mert irigylem a teremtés változatosságát, s magam szeretnék lenni a többi ember is. Elmélázom, kibe költözzem, kinek lopjam el az emlékezetét. A benyomások százezred részéből sem lesz szöveg, mégis akkor vagyok magamnál, amikor úgy rémlik, hogy ez az egész itt körülöttem egyetlen regény. Én is meg vagyok írva, úgy hatolok tovább az időben, mintha olvasnám magamat. Nem látom a végemet, nem tudom, mi lesz velem egy év múlva. Ami belőlem az írás szűrőjén áthatol, az már nem én vagyok, az már ott van a papíron, én meg itt megyek tovább nyugtalanul és befejezetlenül.

Nem baj, ha az olvasó nem ért meg mindent, ha mindent értene, unatkozna. Képeket szerkesztek, amelyek megzavarják a biztonságát. Javára válik, ha eltéved közöttük. Bukkanjon fel úgy az olvasmányból, mint amikor túl mélyre úszott, és a tüdejében már fogytán a levegő. Megvizsgálom a saját szabadságomat s egyúttal a tiédet is. Nem kapsz hipnotikus felszólítást tagjaid elernyesztésére, maradj inkább éber minden érzékeddel. A könyvet én éveken át írom, te napok alatt elolvasod, ezért valódi hőse inkább te vagy.

A mese vágyódás arra, hogy ami történik velem, az érdekes legyen. Miért ne kerekítenék történeteimből mesét? Elrejtőzhetem talányai közé. Végtére is az irodalom képzelet, torzulás, a valóság megerőszakolása, stilizáció. A társadalom életében az irodalom ugyanazt a szerepet tölti be, mint az egyénekében az éjszakai vagy a nappali álom. Vágyteli gondolkodás, bosszúk forralása, képzelgés szerelmi háborúkról, félszeg mivoltunk nagyobbszerű mása, majd gyermekességünk apai megpillantása. Az irodalomban egész tudatom helyet talál magának, ábrándjaim csakúgy, mint rémálmaim, elvakultságom csakúgy, mint tisztánlátásom, és még az eszem is, ahogy megpróbál úrrá lenni vágyaim és rettegéseim színes seregletén. Az embernek meg van engedve a vágyódás és iszonyodás kétirányú szabadsága, de csak az irodalomban, a tudomány vagy a gyakorlat emberei ilyen szabadságról ne is álmodozzanak. Engedjem kibomlani magamban a sétáló eszmélet meséit, egyesüljön bennük az éjszakai és a nappali elme, írjak közvetítést áthaladásomról hétköznapi mennyeken-poklokon. Nem számít, hogy pontosan úgy volt-e, ahogy írom, fantazmáim éppúgy hozzám tartoznak, mint a személyi adataim.

Ha komoly tárgyról komolyan írok, nem mentesülök a tévedés kockázatától. Tanulmányaimmal lehet vitatkozni, regényeimmel nem lehet, lehet unni és elfelejteni őket, de lehet átélni és emlékezni is rájuk, így elfoglalják az olvasót belülről, s éppoly kevéssé szabadul attól, amit olvasott, mint attól, ami vele történt. Egy metaforát nem lehet a vádlottak padjára ültetni, s azt sem lehet bebizonyítani róla, hogy tudománytalan. Ha leírok egy fogalmi ítéletet, jön valaki, és megcáfolja, írok egy másikat, hogy igazoljam az előzőt, ezzel is szembeszáll valaki, hiúságból, önvédelemből belegabalyodom valamibe, ami már régen nem érdekel. Az elméleti gondolkodás nem akar osztozkodni agyamon az írói gondolkodással.

Mihelyt a szellem megmutatja, kétségbe vonja és kineveti magát, irodalom lesz belőle. A tudat tudata képekben, ennek a vállalkozásnak is megvan a maga örvényszerű belső húzása. A regény öncélú szellemi építmény, önmagában is egész, külső igazolásra, a valóság próbájára nem szorul. A regényírás átszűri és elhárítja az elméleti és a gyakorlati gondolkodás szabályait, a műfajnak saját filozófiája van, amely annál kérlelhetetlenebb, minél inkább átadom magam neki.

Regényeimben lehetek gyilkos, rabló, buja, fajtalan, gyáva, részeges, hazug. Nincs bennem annyi alávalóság, aminek ne lenne helye bennük. Magam fölé emelkedhetem, lehetek önfeláldozó, hősies és megvilágosult is, csak győzzem. Még sohasem kínoztak, még sohasem öltem, bezzeg a regényeimben mindez már hányszor megesett. Minden ember várkastély, én is az vagyok, de csak néhány szobáját lakom. Kísértetként azonban átsuhanok pókhálós őrült termeken, sírkamrákon, pincekápolnákon. Aki mélyebben jár a szorongásban, magasabban jár az illuminációban, ez a mesterségem. Minél technikaibb egy művelet, annál egyértelműbb, vagy ez, vagy az; a dolgozó emberek zöme csak elalvás előtt, fényűzésképpen adhatja át magát az ellentmondások megbízhatatlan költészetének. Nekem az a hivatalos teendőm, hogy végigkóboroljam az alternatívákat, képzeleti sugárzásban föltámasszam a lecsonkolt tagot, s megvalósítsam azt, amiből nem lett semmi. Hivatásos tudatmeghosszabbító vagyok, kifeszítem a végleteket, tükörmegvilágításban állok. Szeretném megpillantani a tükörben a paradoxonok régi bölcseit, ahogy félelmetesen és ünnepien mosolyogtak a látogatóra. Halálos suttogásuk is tréfa.

Reggel a szobámból elkívánkozom négy tevémmel körülfutni és megcsodálni a világot, délután már azt súgom magamnak, befelé tarts, ne kifelé. A száműzetésből a királyságba. Királyságom? Egy fasor, egy tópart, egy kocsma, néhány ember meg a papír, fényeim és sötétségeim tükre. Kezdem megérteni, hogy mi az, ami már nem az enyém, mi az, ami már nem kell nekem, mi az, amitől nem félek, s mi az, amiben együtt vagyok azokkal, akik többször vesztenek, mint nyernek. Nem fölül és nem kívül: belül állok. Félénk társak közül ugyan hova mennék? Az enyéim: én vagyok, a házam: a testem; ha a városom elhanyagolt, én is az vagyok. Nincsen tragédia, csak folytatódás van; meg bírom-e érteni a halottak igazát és az élők túlélésművészetét, mintha az enyém lenne? Se példás családapa, se példás remete nem akarok lenni. Iskolából, egyetemről, munkahelyeimről sokat és sokszor lógtam. Kamaszkorom óta az írva elmélkedés testhelyzetében érzem a legjobban magamat. Azonkívül, hogy itt a kertben vagy egy jó szobában írogassak, vagy mellékutcákban kószáljak, majdnem minden vállalkozáshoz lusta vagyok. Néha kicsit politizálok, mert nem szeretnék olyan úriember lenni, aki finnyásságában nem kíván még csak gondolkodni sem azon az államon, amelynek alattvalója. Nem veszi szemügyre, csak émelyeg, úgy tesz, mintha nem is lenne kelet-európai, s ettől lesz igazán az. Beéri az általános emberivel, ami az én szememben megtévesztően hasonlít egy gyáva hivatalnokra. Nem akarok jó lenni, nem akarok rossz lenni, megyek az utamon. Ha tudnám, odáig vinném a gondolatot, hogy minél kevesebben értsenek egyet velem. Lassú fölszabadulás, ha már annyira kisebbségi vagyok, hogy szinte egyedül. Lehet, hogy a kisebbség a meghatározó, s nem amiből sok van, a törvényszegő, aki módosítja a törvényt, de ha nem így van, az sem baj. Ha erkölcsösnek lenni annyit jelent, hogy elnyerem kortársaim helyeslését, mert azt gondolom, amit ők, akkor nem kell erkölcsösnek lennem.

Nincs olyan bíróság, amelytől félek; amit mások mondanak rólam, az inkább jellemző rájuk, mint énrám. A többiek így is, úgy is megítélnek, én meg maradok, aki vagyok. Szívesen vagyok idegen az otthonosságban és otthonos az idegenségben. Miért ne élne a medve medvéhez illő életet, engedjük barangolni magányos csapásain. Ha jó utat választottam, onnan tudom, hogy frissen megyek rajta, ha rosszat, onnan, hogy vonszolódom és kapkodok. Menni az utadon, akkor is, ha a többiek állnak, állni, ha úgy látod jónak, akkor is, amikor a többiek futnak. Nem írok semmilyen közösség nevében, senki másnak a szószólója nem vagyok. Akkor vagyok a legközelebb a többiekhez, ha minden kitérő nélkül csak a magam nevében beszélek. Szerzőtípusok paradigmája: egyik oldalon a pap (ez Isten szava), másik oldalon az író (ez az én beszédem). Itt nincs semmiféle tekintély, itt az esendő kíváncsiság beszél. Tehetségesebb a többinél? Talán csak kevésbé fontoskodó. Talán csak lusta ahhoz a sok kerteléshez. Talán csak unja a helyi hiúságokat és sértődéseket. Az autonómia nem annyira bátorság, mint inkább humorérzék kérdése. Nem nagyon érdekelnek a javak, a rántott húsnál jobban érdekel a gondolatszabadság. A felderítő menjen poggyász nélkül, és tartsa edzésben magát.

Nem vagyok azonos azzal a szöveggel, amely írógépem zöreje nyomán a géppapíron keletkezik. Amit magamról mondok, az éppúgy lehet költészet, mint valóság. Ha azt írom, hogy én öltem meg az apámat, azért engem nem lehet bírói úton felelősségre vonni. K. Gy.? Nem ismerem. Felkutatására indulok, őt tudom a legkényelmesebben leleplezni. Tudok róla ezt-azt, hogy jót-e vagy rosszat, nehéz megállapítani, nem vagyok etikatanár. Annyit mindenesetre tudok róla, hogy több mint negyedszázada majdnem mindennap leül az asztalához, és ír valamit. Tanulmányt egy család helyzetéről a gyámhatóságnak, egy város helyzetéről a várostervező intézetnek, tudata helyzetéről az olvasóknak. Gépírással pénzt keresni nem tisztességtelen munka, talán még akkor sem, ha nem a felettesünk diktál.

Nem könnyű egy nyugodt zugot találni a világban. Itt nem kell szégyenkeznem a hibás beszédem miatt, mert a beszédem nem hibás. Itt szorulok a legkevesebb magyarázatra. Azért vagyok itt, mert itt felejtettem magam, s már nem akarok messzire távolodni emlékeim topográfiájától. Meg lehet szokni az elővigyázatosságot, több példányban, géppel írok. Megeshetik, hogy elkobozzák, és csak bírósági határozat tudatja, hogy irataimat megsemmisítésre ítélték. Amikor az első ilyen pecsétes levelet olvastam, úgy éreztem, ez nem sokban különbözik attól, mintha engem ítélnének megsemmisítésre. Most, jó néhány évvel később, ezt a különbséget mégis számottevőnek gondolom.

Fejembe vettem, hogy papíron újraszülöm magam, anyámmal versenyre kelve, tudom, hogy a másolat butább lesz, mint az eredetije, az ember bonyolultabb, mint a műve, de a vereséget is ki kell érdemelni. Ennek a könyvnek a képzetétől nem szabadulok; egy olyan regényfigura ábrázolása, akivel össze vagyok kötve, akiről aránylag elég sokat tudok, mert már negyvennyolc éve hurcolom történeteit. Minél inkább ráérek, annál rejtelmesebb arcát mutatja az, aki velem szemben ül, kivált ha nem vitatkozom, s nem akarom, hogy igazam legyen vele szemben, táplálom hiúságát, legyen pazar színész. Ennyi engedékeny figyelemből ha magamnak is juttatok egy cseppet, kezdem érdekelni magamat, ki volt ez az alak? Hátha mégis el kell mennem, nem azért, mert itt rossz, hanem mert el kell menni, az ember nem maradhat itt örökké, világháború, szívszélhűdés, politikai balesetek, mindig jöhet valami. Talán nem is olyan soká itt hagyom azt, aki vagyok, s megunom, hogy folyvást emlékezőgép legyek. Akkor majd elmegyek oda, ahol még nem voltam. Megyek a múltból a jelenlétbe. Az irodalomról nem muszáj lemondani, de lehet. Addig is: zárszámadás, magyar regény.

Az igazat megvallva, kellemetlen mindig énnek nevezni magamat. Merő föltevés, hogy én mindig én vagyok. Vonakodom igazolni vagy vádolni ezt a kimérát, ez az én túlságosan is itt van, rám telepedett, bár nem tagadok meg némi együttérzést tőle, nem is kívánom szüntelen jelenlétét. Ha az, akit énnek mondok, fázik, szívesen töltök neki konyakot, ha szívroham érné, utolsó percéig vele maradnék. Megszabadulni tőle nem tudok, ítélkezni sem kívánok rajta, de néha szívesen megfeledkeznék róla egy időre, s mivelhogy ez sem megy, idézőjelbe teszem. Ha már nem tudunk elválni, szoros megfigyelés alá helyezem magamat, jöhetek-mehetek kedvemre, de már csapdában vagyok: regényalakká lettem. Oszlatni vágyom önmagát tükröző tudatom homályát, s írva kalandozom oly tudás felé, amelyről csak sejtelmeim vannak.

Az írást mint fizikai munkát szeretem, a szépírást is jó tollal, vastag fehér papíron. Könyvet csinálok, könyvem csinál engem, kiszabja helyemet a közegben. Néha bánt, hogy lassan írok, életemnek töméntelen pillanata van, amelynek rögzítésére képtelen vagyok, grafomán tébolyban, ha reggeltől estig csak írnék, kezem a papíron lassabban járna, mint kifelé észlelő, befelé révedő tudatom. Araszolásommal éppúgy nem tudok agyam történéseinek nyomában járni, mint ahogy sétáimmal sem tudom megismerni ezt a várost, amelyben gyerekkorom óta mászkálok. A nyelv által megkettőzöm magam, távoli tárgyakkal egyesülök, s ha nem is érhetem utol magam, más embert még ennyire sem tudok megközelíteni. Én? Velem együtt, jóvoltomból több ezren hemzsegnek még itt a kertben. Baloldalt a sziklacsúcs, jobboldalt a templomtorony, jönnek a vendégeim tengerentúlról is, tömegsírból is. Ha túl nagy a tolongás, bemenekülök a fehérre meszelt, famennyezetes parasztszobába, s aggodalmasan kilesek a kertbe.

Elindulhatok ebből a szobából, kisétálhatok a térre, ahogy nő a színpad, megtelik látogatóimmal, s a vendéglátó átalakul vendégeivé. Kiemelkedik belőlem a sétamester, jobbik részem, bölcsebb hajlamom, de ellenlábasom is, többet tud nálam, iróniája elégeti közhelyeimet. A sétamester ott van mindenkiben; halk felszabadító, ő a célom, őt kell megtalálnom, bár nehéz elviselnem szívet hasító derűjét. Észrevéteti velem, hogy nem vagyok elég figyelmes az iránt, ami van. A világ megokosodik, ha elmerítem érdeklődésemet az egyszeri tárgyak nosztalgikus együgyűségében. Hivatásbeli érdekem fűződik ahhoz, hogy a világ tarkán sokszorozódjék, az örök fény nem az én szakterületem. Szívesebben játszom a világ kétértelműségeivel, s látom istent törvénynek is, semmiségnek is, sebző látszatnak és derűs hiánynak.

Minden életrajz döntések sorozata, fordulópontjai kijelölik egy ember etikai-túlélési stratégiáját. Szemben egy lehetőség vagy egy akadály: egész előző sorsunkat latba vetve, tapogatózva döntünk. Kihívás és válasz, ennyi a történetem, és ennyi az erkölcsöm is. Döntéseim rajzolják ki arcom élét az időben; elemzésük mond annyit rólam, mint az álmaimé. Hogy mit csináltam, pontosabban jellemez, mint az, hogy mit szerettem volna csinálni. Látszólag ritkán választok, és sokszor ismételek, kiválasztok egy nőt, s évekig vele élek, megtelepszem egy lakásban, s évekig benne maradok, elkezdek egy regényt, s évekig piszmogok vele. De ha közelebb hajolok ismétléseimhez, döntések hemzsegését látom, a legkisebb esemény is, akár egy hangyaboly. Valamit kérdeznek tőlem, hogy mit válaszolok – döntés. Előbb még nem létezett, most már van, s már függ tőle a következő válaszom. Múló éveim növekvő – ha nem is holt – súllyal nehezednek az elkövetkezőkre. Paradox és drámai biztatások ágaznak ki belőlük mindhalálig nyitott jövőmbe, mert az egészben az a szép, hogy soha sincs egészen megszabva, hogy mit teszek vagy mondok a következő pillanatban. Igaz, hogy környezetem és kapcsolataim mind nehezebben áthatolható közeggé vastagodtak körülöttem, s mind szűkebbre vonják a lehetőségeimet, de az is igaz, hogy kötöttségeim nagyobbrészt saját ítéleteimből vannak megszőve. Mihelyt nem tartom parancsoló sorsomnak adottságaimat, fogvacogtató szabadság nyílik meg előttem. Minél pontosabban tudom, hogy szabad lehetek, annál több esélyem van arra, hogy csakugyan az is legyek. Idegesítene, s butának tartanám, hogy családomból, gyerekkoromból, történelmi eseményekből, háttérből, múltból magyarázzam döntéseimet. Születésemtől halálomig felelős vagyok értük, akár ezért a mondatért a papíron. Ha a tudomány ennek a felelősségnek a borzongását mint merő képzelgést zárójelbe teszi, akkor én ezt a tudományt, mint merő képzelgést, zárójelbe teszem.

Tudom-e önvád és önigazolás nélkül – akár egy másik ember történetét – nézni múltam döntéseit, amelyeknek ismétlődő módszeréből előtűnik az, ami bennem különös, személyem uralkodó ábrája? Lassú építkező vagyok, polgárok utóda, idegenkedem a folytonos újrakezdéstől. Apám, nagyapám, dédapám megfontoltan, szervesen gyarapodtak, s magam sem szeretem akadálynak érezni és eltékozolni mindazt, amit eddig tapasztaltam. Szeretem kocsim elé befogni a múltat, hogy mindaz, ami volt, ne csak teher, hanem erőforrás legyen. Legjobban az emberek belső következetességét tisztelem, ha tetteik úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy jó regényben a mondatok, nem ismétlik az előzőt, mégis folytatják azt.

Idősödő úriember, megyek az utcán, nézem a terméskő falat, és nem jut eszembe ez a két szó: kő és fal. Az utca, a napfény hiánytalan, átfutnak rajtam a képek, írni sem kell. Múlnak a napos órák, a szemlélet aranykora meghasad, este tükörbe nézek: rám ismerek, halálmaszk, kitátom véres torkomat, van-e magamnál ádázabb ellenségem? Középkorú férfi, tükör nélkül is eliszonyodom magamban a leendő öregembertől. A halálnak sem etikával, sem metafizikával nem tudok megfelelni. Kétségtelen előnye, hogy megszabadít a halálfélelemtől. Tudni kell idejében fölállni. Legérettebb válaszom arra a tudásra, hogy meg fogok halni: az öngyilkosság. Ha nem fogom megölni magam, az nem több, hanem kevesebb. Ahhoz, hogy az ember kést tudjon emelni magára, nagyon össze kell szednie magát. Gondolatkísérletként senkinek az öngyilkossága nem olyan tanulságos, mint a magamé. Engem a regényhősben a gyilkos legalább annyira érdekel, mint az áldozat: mindkettő együtt van az öngyilkosban. Ha mást nem tudunk elpusztítani, önmagunkkal végzünk. A tudat keresi a megvilágosodást, amelyre már nem következik semmi sem. Ha Isten a világ teremtője, akkor ki a megsemmisítője?

A vallomás meleg leheletét időnként fölváltjuk térbarkácsolással. Az a kis szabadság, amelyre polgári életünkben szert tettünk, nyomába sem érhet annak, amellyel saját terünkön, ezen a mesterséges és változtatható színpadon garázdálkodunk. Saját történelmem és a tér meséje. Reciprok tükörhatások önéletírásom és a holografikus házakból szerkesztett, anyagtalan játéktér között, amelyet korlátlan városépítő, kedvem szerint átrendezhetek. Ezúttal nem regényhősöket találok ki, hanem egy teret, amelyen minden megtörténhetik, emlékezet és álom között az ellenvilágomat. A regényfikciót egy képzelt – közép-európai, magyar, budapesti – főtérre helyezem, amelyen fölépítem a törvény házát és az akadémiát, a szállodát és a templomot. Két kézzel belekapaszkodva a sírkőasztalba, átadom magam az elvonatkoztatásnak, a kert kitágul, belenyúlik a térbe. Álarcosan jönnek élő és halott hozzátartozóim, várakoznak, zsibonganak, engem is elfoglalnak, sok emberben megfordulok, önéletrajzi valóságom elvalótlanodik. Bolygó lélek, átváltozó első személy, csatangolok a városban, úgy búvok másokba, mintha munkába mennék, megszemélyesüléseken hajszolom át magam. Vannak fárasztó utak, amelyekből elcsigázottan jövök meg. Átmegyek azokba, akikre emlékezem, kifosztom a gyónásokat és az apológiákat, az én határainak kifeszítése. Az sem az enyém, ami az enyém, az is az enyém, ami nem az enyém. Nem önéletrajz, hanem mindazok, akikbe ez a mohó én át akar hatolni. Tépd szét magad, aztán rakd össze, aztán tépjed szét megint. Utazzunk, ha már ez a mesterségünk, jöjjenek a szervérzések, jöjjön a savas bolondéria, átutazóban vagyok itt a téren, ahol minden, az utolsó szóig képzeletből van. Ennek a nem létező főtérnek vagyok a mitológusa, most semmi mást nem akarok, mint megcsinálni rajta a cirkuszomat: boszorkányjáték egy valószínűtlenül zsúfolt utolsó napon, minden itt van, amit el bírok képzelni, varázslatok és tortúrák szállodája, agyrobbanás, magyar mitológia élőképekben.

Tölts velem egy napot itt a téren, lesz itt sok minden, amit kívánsz és amitől rettegsz, farsang és megszállás, forradalom és eretnekégetés. Idehúzom mézes évtizedeim emlékét, a székesegyház előtt rózsacsokorral várok örök szerelmemre, akinek csak a neve és az arca változik. Akarnok tekintetem berendez egy helyszínt, túlzsúfolt agorafantazma, fölizzanak a látvány körvonalai, mintha napsugárral lennének leöntve a tárgyak. Ez a tér szűkíthető és tágítható, előbb bonyolódás, épülés, aztán hanyatlás, fogyatkozás, mánia és depresszió. A környező utcákból előtolonganak ismerőseim, magamra kapom mások arcát, álomnaplóm, semmim sincs, csak ez a komiko-misztikus peregrináció. Nagyzási hóbort: mintha a valóság lenne az én kezemben, s nem én az övében. A legszemélyesebbet stilizációval olyan messzire távolítom, hogy visszanevessen rám. Az önkény arcátlanul önkénynek mutatkozik. Hallucináló mesterember barkácsolása, személyemtől elkülöníthető munkadarab, bábszínház, freskókép, szárnyas oltár. Alkonyodik, függönyök ereszkednek, fázom. Az illumináció véget ér a téren, fölhúzom a díszleteket, kioltom a reflektorokat, elsötétítem a színpadot, s a kertben ülök egyedül.

Rezignáció regénye, őszi napok, lassan helyet foglalok a mozdulatlanságban. Megírtam néhány könyvet, de nem maradok itt bennük, az ember ember, a könyv könyv, minek a dolgokat összekeverni. Már nem írok, csak megyek, sétálva is írok, írva is sétálok. A többiek helyett sétálok, ahogy a pék a többiek helyett kenyeret süt. Viszem úti emlékeimet az örök bíró elé. Újra megtanulok járni lélegzetvételem ütemére, lépteim egy íratlan könyv szavai. Nem akarok sehova elérni, nem menekülök sehonnan, átmegyek a városon, emlékalakokkal találkozom, egy darabig mellettem haladnak, vád és vallomás repked, aztán eloszlanak. Fintor: ennyi az egész? Fehérjéig kifordult szem: Uramisten! Az volt a fő vád ellenem, hogy mindig továbbmentem. A járás részegség és katatónia, át a többiek életén, már csak a képük, a házak, a fák s az idő, mint egy kifeszített, elnyugvó medence.

Kilépek a szobából a kerti mulatságra, jól összejöttünk, körülállnak világító szemű árnyaim. Jön egy bizonytalan külsejű úr is, az efféle búcsúszertartás nem nélkülözheti a bizonytalan külsejű urak asszisztenciáját. Megsúgja az üzenetet, bírd ki még egy darabig talpon, mihelyt elalszol: félreejted a fejed. Az eltávolodó székekről, ahogy a hajó elválik a parttól, integetnek az ismerősök. Az utolsó tekintet, amely az elsötétülésben rám esik, a tiéd. Azután már senki, csak a megvilágított falevelek, azután már senkit sem akarok látni. Akkor én már nem-lenni akarok. Akkor már ne kelljen semmilyen alakban léteznem. Hiszek a tökéletes semmi kegyelmi ajándékában. Ha már lefeküdtem, aludni szeretnék. Álmomba ne csődüljön vendégsereg, agyam már önmagától is nyugodni kíván. A halál nem azért nem rémes, mert van túlvilág, azért nem rémes, mert nincsen túlvilág.