Az állami ember és a cenzúra

Magyarország négy és fél száz éve elvesztette és azóta sem nyerte vissza a függetlenségét. Mindig volt egy közeli nagyhatalom, amely békeidőben megszálló csapatokat tartott a területén, és a túlerő biztos érveivel függésben tartotta a magyar társadalmat. A nagyhatalmak megállapodása is elősegítette, hogy finomabb életviszonyainkat a szellemtelenebb katonai status quo határozza meg. A második világháború után német érdekszférából orosz érdekszféra lettünk, s az autonómia iskolája helyett továbbra is a cenzúra iskolájába kell járnunk.

A birodalmi érdek itt mindig előbbre való volt a népfelség és a képviseleti kormányzás elveinél, itt az érvek meghunyászkodnak a nyers hatalom előtt, ez megkülönböztet minket a nyugati emberektől, hozzájuk képest képmutatók vagyunk, s egyszersmind cinikusak. A mindenkori elit többsége józanabbnak látta a fönntartásos együttműködést: tegyünk úgy, mintha önként odaadnánk nekik a szabadságunkat, s itt egy kacsintás: majd apránként úgyis visszalopkodjuk. Nagyon apránként, mondta a radikális kisebbség. Minden évszázadra jutott egy-két vérbe fojtott fegyveres felkelés a nemzeti és társadalmi szuverenitásért. Bénaság, kiegyezés, reformmozgalom, forradalom ciklusa több-kevesebb szabályossággal megismétlődött.

A kívülről-felülről jóváhagyott helyi adminisztráció fönntartotta az alá-fölé rendeltség viszonyait és kultúráját a megfélemlített, majd egyre inkább csak félénk társadalom fölött, amely elégedetlenségét sértett dohogással, múltszimbólumok és öneszményítő mitológiák ápolásával fejezte ki, mígnem elkövetkezett a reformmozgalom s a reformereknek mindig váratlan, kalandból vérbe-gyászba torkolló forradalom.

A magyar értelmiség legjobbjainak 1795-ben a cenzúra levágta a fejét, mert szamizdat értekezésekben megírták, hogy a cenzúra elavult. Úgy látszik, nem avult el, ezt a jámbor értekezést Budapesten, 1981-ben nem tudnám kinyomtatni. Kérem a magyar cenzúrahatóságokat, cáfolják meg az alábbiakat azzal, hogy bármelyik magyar folyóiratban közlik, s tegyenek mellé néhány válaszcikket ideológiájuk legfélelmetesebb bajnokainak tollából. Kérem, cáfolják meg sötét látomásomat: önök ezt az elegáns lehetőséget a magyar szellemi élet szabadságának bizonyítására el fogják szalasztani.

 

Az államszocializmusban állam és társadalom formális elkülönülése megszűnt. A polgárok állami állásban keresik meg a kenyerüket, kevés az államtól független egzisztencia, nincsen semleges hely. Az egész társadalom az államtól függő, cenzúrázott, állami emberek társadalma.

A cenzúra az államszocializmus politikai struktúrájának s az állami ember személyiségének meghatározó része. Ez az új embertípus nem tesz és nem mond olyat, amiért állami állását elveszíthetné, és amivel kihívhatná maga ellen a büntető szervek haragját. Ahhoz, hogy élni tudjon, úgy tapasztalta: hazudnia kell, vagy legalábbis nem mondani nyilvánosan olyat, amit csak magánkörben szokott mondani.

Az államkultúra a jellemmé vált cenzúra gyakorlása. Minél inkább hozzájut valaki a közlő szervekhez, annál inkább állami emberré válik. Ha nem akar az lenni, lefokozódik és elszigetelődik. De váljon bár mégoly elkötelezett állami emberré, akkor is eszébe jut néha egy-egy olyan gondolat, amely ellentétes a valóság állami képével. Ha kimondja, gyanússá teszi magát, ha visszanyeli, belebetegszik, vagy meglágyul az agya.

A sztálinizmus idején a cenzúra pozitív és támadó volt, ma negatív és védekező. Akkor előírta, hogy az emberek mit mondjanak, ma beéri azzal, ha nem mondasz olyasmit, ami tilos. A társadalom lassú munkával tágította a kimondható részigazságok körét: az udvar nagyobb lett, de továbbra is kerítés mögött vagyunk. Az egész államkultúra a bölcsődétől a televízióig és az akadémiáig azt mondja, hogy az igazi szabadságot a karámban találod meg. Itt nemcsak a becstelenek, hanem a becsületesek is begyakorlottan és lelkiismeretesen hazudnak családjuk, hivatásuk és a haza érdekében. Gondosan megtanítják gyerekeiket arra, hogy nem helyes kimondani, amit gondolunk, s az igazmondás bohó felelőtlenség.

A cenzúra ott is jelen van, ahol szó sincsen politikáról. A társadalom minden intézménye a hierarchia építőeleme. Az alárendeltség viszonyai helyesek, szocialisták, a mellérendeltség viszonyai helytelenek, antiszocialisták. Nemcsak a vezető és a beosztott, de az orvos és a beteg, az óvónő és az óvodás gyerek kapcsolata is cenzurális tanfolyam. A cenzúra főműve a közbutulás, sikerül elvennie az emberek kedvét a gondolkodástól.

Diktatúrában a cenzúra nem lehet formális. A hatalom nem tudja a jog nyelvén körülírni, hogy mit nem szabad mondani. Ezért a cenzúrának bensőséges félhomályban kell működnie. A cenzúrát leginkább az idegesíti, ha megnevezik. Ha a polgárok félnek tőle, a cenzúra magabiztos, ha a polgárok erőre kapnak, a cenzúra félni kezd. Ilyenkor egyre többen vannak, akik beszélni kezdenek róla, leírják, tanulmányozzák, áthágják, kinevetik.

Ilyenkor sok olyan mű van, amelyről nehéz megállapítani, hogy kiadható-e vagy sem. Az alsóbb tisztviselők áthárítják a döntést a feletteseikre, a cenzorok nem győzik a sok munkát, éberségük elhomályosul, a szabad gondolat őket is kikezdi, és átsiklik ujjaik között. Némelyik makacs szerző a főcenzortól megkaphatja személyes adományként a közlési engedélyt arra, amit a hivatalból gyanakvóbb alcenzor elutasított. Viszonzásul igényt tart a szerző hűbéres szolgálatára a főcenzorok klikkharcaiban. Ha van cenzúra, akkor fontos, hogy a cenzorok milyen emberek, és erről nagyon sokat lehet beszélni.

A mai cenzúra nem kíván lelkesedést. A hivatalos állami betegség a depresszió. Nem veszik rossz néven tőled, ha tehetetlennek érzed magad. A sztálinizmusban az volt a lázadó, aki szomorú volt, és a fájdalomról beszélt, ma az a gyanús, aki mosolyog. A mai cenzor nem megszállott, inkább lusta és kedélybeteg, idegenkedik minden szélsőségtől, beszéde puha, kenetes és cinkos. Neki sem jut eszébe sok új gondolat, elvárja, hogy őt se zaklassák ilyenekkel. Harminc éve ők voltak erősek, s a megtámadott társadalom gyenge. Most a társadalom erőre kapott, s a cenzorokat nyomasztja az életuntság. Lelkünk színpadán nem bír elnémulni a cenzúra és az anticenzúra dialógusa. Ez a párbeszéd most becketti, talán lesz még csehovi és egyszer, ki tudja, mikor: shakespeare-i. Van egy titokzatos perc, amikor egyszerre aránylag sokan megelégelik a morgolódó reménytelenséget. Ilyenkor egy új történelmi korszak kezdődik.

 

*

 

Cenzúrában élni, amióta az eszemet tudom, nem nagy mulatság, lassú elfáradás. Arcok, amelyeket unalmassá tesz a félelem és a túligazodás. A szemek azt mondják: nem szabad, nem tanácsos, nem időszerű. Nem múlik el nap, hogy valamit ne kellene hallanom a cenzúráról, akkor is gondolok rá, amikor nem akarok rágondolni. Éreznem kell a cenzúra súlyosabb légköri nyomását; ez a dohosság engem is átjár, elnehezedtem. Amit írok, nem adom közlésre, nincs kedvem mentegetni és gyászolni kihagyásra ítélt mondataimat, de mindez csak gondolatjáték, a tiltott szerzők feketelistáján vagyok.

Üdvözöllek, kis lehallgatókészülék, falusi remetelakom mennyezetén. Van egy fül mögöttem, amely minden sóhajtásomat észleli. Alatta kopogni írógépen vagy belebeszélni a magnetofonba – vidám kihívás. Vannak emberek, akiket érdekel a munkám, szeretnék tudni, mi jár a fejemben, igazi olvasók. Irattartókkal, kazettákkal, úgy remélem, a jövő filológusainak megbízásából dolgoznak. Szorgalmat kívánok távoli magántitkáromnak, akit az állam fizet. Minél feledékenyebb vagyok, annál inkább számítok alaposságára. Szíveskedjenek rögzíteni társalgásaimat, telefonbeszélgetéseimet, archiváljanak engem, hogy a rendszer komoly alkotórészének foghassam föl magam. Az én tücsökhaszontalankodásom nélkül önök sem végezhetnék szorgos hangyamunkájukat. A magamfajta az önök alibije, léha szöszmötölésem igazolja egy tiszteletre méltó szervezet növekedő költségvetési keretét. „Megfigyelnek” – írom. „Azt írja, hogy megfigyeljük” – írják. Szimbiózis. Ők engem tartanak ártalmasnak, én őket, pedig talán egyikünk sem az. Ki-ki a maga szerepében, kimegyünk a függöny elé, közönségünk az utókor. Titokzatoskodó jegyzetszerkesztőimnek vannak érdemei a jövendő irodalomtörténészeivel szemben: kortársaim, és terepmunkát végeznek. Fölmásznak erre a padlásra, porban kotorásznak, órákon át kocsiban várakoznak, hallgatják ezt a sok hiábavaló beszédet, megdolgoznak az értesüléseikért. Az államhatalom lemeztelenít, s én hasznot húzok ebből: látom, hallom magamat kívülről, saját kémem vagyok. Ha megfosztanak a titkaimtól, ha be vagyok tiltva, mi mást tehetnék, álcázás nélkül azonosulok azzal, aki énbennem tilos.

Akkor is eltelek a cenzúrával, ha ellene élek. Állandóan szó esik róla, kinek mijét nem közlik, s ki hogyan ügyeskedik: talán máshol, talán máskor, beszéde máris vontatott, beletörődő. Ahelyett, ami nem íratik meg, pletykacsere, személyeskedések; mélység és magasság kísértésétől sok jobbra hivatott elme is megóvja magát. Szülők, gyerekek naponta leróják adójukat a cenzúra oltárán, neki köszönhetik a családi boldogságot, a külföldi nyaralást, az egérlyuk-biztonságot. A férj cenzúrázza a feleségét, a feleség a férjét, és mindketten a gyereket, aki már fáradt a tanító cenzúrájától. Véletlen találkozások az utcán: nem vagy állásban? nem adják ki, amit írsz? nem függsz senkitől? Akkor neked a legvadabb dolgok is eszedbe juthatnak. Szembejövő régi barát rám mosolyog, kezet nyújt, azután zavartan, gyorsan továbbsiet. Békén hagynak? – kérdi egy másik, s mikor mondom: igen, kissé csalódottan elköszön. A cenzúra benne van a testek félszegségében, a ruhák csúnyaságában, a gondolat lomhaságában, a képzelet gyávaságában, a humor elsavanyodásában és a kimondott szavakon átszuszogó hátsó gondolatokban.

A nemzetállam képes arra, hogy mindent, ami határai között van, nemzetállamivá tegyen, még a járókelők belső monológját is. A teljhatalmú állam lágy életünket körülveszi, és formát ad neki, a törtetésnek gazdag úthálózatot, a szorongásnak ezernyi tárgyat. A központi irányítás nem démon, hanem forma, méghozzá egyre rugalmasabb, mindegyre tagoltabb a kultúrája, amelyhez tehetségüket hozzáadták a liberális reformerek is. Az állam megengedheti magának, hogy a rendőrség munkája inkább megelőző, mint megtorló legyen. Gazdaságpolitikával és televíziós műsorral puhán és hathatósan nyúl bele a polgárok agyába. Mivelhogy egyre erősebb, mindig egy kicsivel többet enged, így aztán mérsékelt szabadgondolkodónak lenni az érett államszocializmusban folytonos diadalút. Még némi ellenzéknek is teret engedhet az állam, hiszen az is átitatódik vele, mivelhogy ugyanazzal a túltengő államisággal szembesül, mint az engedelmesen szemlehunyó állampolgárok. Az állami ember civilizációja tartós történelmi valóság, hosszú múltja van, és nincs okunk feltételezni, hogy rövid jövője, mert újratermeli alanyát és főművét, az állami embert, akinek a lényege a cenzúra. A cenzúrával az állam nemet mond a civil társadalomra. Sűrű közegében nincsenek fürge léptek; testemen érzem, ahogy lábalok benne az ónos semmiség felé. A cenzúra a valóság és a valóság lényege. Ha realista vagyok, akkor a cenzúrát írom, ezt az önmagát újratermelő hazugságot, ezt a koporsóig tartó kiskorúságot, ezt a félelemködöt, amelyben már nem is látjuk őt magát, a rendszer elsőrendű szerkezeti törvényét, amely nélkül államszocializmus nem lehetséges: a cenzúrát. A cenzúra nem távoli hatóság, hanem te, mindig te.

A cenzúra nemcsak szigor és büntetés, nemcsak az ellenséges erőd, amelyet mi, hivatásos igazmondók, megrohamozunk. A cenzúra mi vagyunk, szívünk és eszünk működési módja, álmaink tartalma, fogalmaink leltára, el sem tudnánk választani tőle magunkat, meg vagyunk mérgezve tőle, vagy már éppenséggel ez a mi egészségünk, erkölcsünk. Kinek az elméjében nem találta meg a cenzúra a maga advocatus diaboliját? Ha utáljuk is, hivalkodunk vele, érdekesnek találjuk elnyomatásunkat. Nem is olyan rossz a cenzúrában élni, meg lehet szokni, mondja egy belső hang, kiművelte az érzékenységünket, finom a fülünk, átérezzük, miről hallgat, aki beszél. Kárpótlásként szelídek vagyunk, tétovák, megszoktuk a rezignációt, egymáshoz bújunk a meleg félhomályban, álmodozóak vagyunk és cinkosak. Fölismerjük a cenzúrát neurózisainkban, riadozásainkban a merész lényegre töréstől, érzelgős beszédünkben, amely a gyávaságot mindig valami nemes érveléssel igazolja. Hány finnyás elme egy rakáson, csak talányos áttételekkel bírnak szólni, figyeld csak jobban, az akadémikus-művészi tolvajnyelv mögött nyuszilélek remeg.

Miért lenne olyan szégyen, kérdi a cenzúrázott elme, kicselezni a túlerőt? Biztos-e, hogy az igaz jó, és a hazug rossz? Hiszen az igazság és a hazugság együtt alkot civilizációt, s az igazság csak a hazugsággal folytatott harci nászában virul. Miért kellene egyetlen jelentésére lefordítani a sokértelmű rejtvényt? Miért szolgáltassuk ki magunkat egészen az erősebbnek? A büntethetőek ellenállhatatlanul és költői lendülettel titkolóznak a büntetőhatóság előtt, ne tudjon mindent róluk. Büntethetőek vagyunk, és ettől szabadulni akarunk. Önbüntető paranoia lenne magunkat följelenteni. Nincs ellenérv, csak a titkolózó művek jelentéktelensége. Egyetlen titkuk van: a cenzúra.

Az állami ember akkor is politikus, ha apolitikus. Tudja, pontosan tudja, hogy mit nem szabad mondania, és ettől túlságosan is átlátszó, kiszámítható. Az állami ember államból van, abból magyarázható, állami a gerince, a tudatalattija, a térdremegése, összegyűrődő arca, elkeskenyülő szája, szeme, amelyben kevés az ámulat, sok a bizalmatlanság. Idegen környezetben is messziről felismerhető: pontosan olyan, mint egy közép-kelet-európai állami ember. A gyerek leendő államhivatalnok, az öreg nyugdíjas államhivatalnok. Házasságtörésnek és nyaralásnak, tréfálkozásnak és ünnepi szónoklatnak megvan az állami emberre jellemző félreérthetetlen stílusa.

Az állami ember szubsztanciája az állami állás, amit el lehet veszíteni, vagy legalábbis: aminek elveszítésétől félni lehet. A kedvezményszűkítéstől a foglalkozástilalmon át a rendőri eljárásig a csínytevő állampolgár megbüntetésének számtalan fokozata van, s ezeket érzékeny emberismerettel lehet adagolni annak érdekében, hogy a verbális bűn elkövetője, az igazmondó, a rágalmazó megszeppenjen, és önkritikusan bocsánatot kérjen. Mire megöregszik, az állami ember ébren és álmában szófogadó, jó gyermek lesz. Mi mást tehetne? Ha alig van az államtól független magángazdaság, miből éljen az ellenzéki? Politikai demokrácia akkor van, ha az ellenzéki is megélhet, habár egy fillért sem kap az államtól. Államtársadalomban az államhivatalnok a normális ember, aki igényli az előmenetelt, és inkább akar a központban lenni, mint a periférián.

Ha az államhivatalnok elbízza magát, esetleg meg fogja sérteni a hivatali játékszabályokat, és el fogja veszíteni fölöttesei jóindulatát. Ez a vég kezdete, vesztegzár mögé helyezik, ideges magánzó lesz, aki a maga kirekesztettségét inkább fogja csonkaságnak érezni, mint önállósága természetes keretének. A hasonlóan megbüntetettek kis közösségébe bújva is honvágyat érez időnként az elhagyott állami valóság után, mert az a valóság, ez pedig – a szorongás óráiban – nyomasztó káprázat csupán. Sokáig tart, amíg a kitaszított államhivatalnok elhiszi, hogy a valóság ott van, ahol ő van.

Mivelhogy magánkönyvkiadó nincsen, magáníró sincsen, legfeljebb kéziratíró. Az állami író beadja művét az állami kiadóhivatalba, s ha nem nagyon zavarja az állam szellemét: kiadják. A mű lehet rosszkedvű is, ez megengedhető, az állami ember gyakran rosszkedvű. Csak éleslátó nem lehet, mert az állami ember nem lehet éleslátó. Annyi más lelkiállapot van, hangot adhat erkölcsi vívódásainak, csak tartsa hivatásának a hivatalát, amelyben karizmatikusan helyt akar állni. Akkor megérdemli, hogy elsőrendű állami ember legyen, s a képernyőn nyilatkozhasson, emlékezhessen mindig fennköltebben és szellemtelenebbül, mint ahogy társaságban szokott beszélni, akkor halála után is emlékműsorokból nézhet vissza a közönségre. A hivatalos kedvenc szeresse az állami paternalizmus zsíros közegét; ha émelyeg, válasszon magának betegséget, legyen öngyilkos, de ne lázadjon fel a szerepe ellen.

Az állami embernek ma már nem kell a tisztogatástól tartania, a bürokratikus végzet nem irracionális. Ha megtéved, de nem makacsolja meg magát, a testület fölfogja, és anyásan visszasegíti. Mérsékelt szellemi kilengések elkövetőit a központ megszelídíti, s visszautat engedélyez nekik a hierarchiába, kicsit talán alacsonyabb helyre. Az állami értelmiségi elég nagy biztonságot élvez, esztétikai előkelőségre vall, ha óvatosan fogalmaz, akár egy konfuciánus mandarin, méltósággal szűrve, amit kimond, bölcsen visszatartja java részét annak, amit tud; itt és most sohasem szükséges, sohasem elegáns mindent egyszerre kimondani. Kárpótlásul övé ez a világ, sok belső ármánnyal, intrikával, kegyencek tolakodásával a megüresedő állások felé, izgalommal, hogy ki lesz az új főnök, s hogy két főhivatalnok közül melyiknek emelkedik, melyiknek hull a csillaga. Az állami ember nem unatkozik, a hivatali labirintus napihírei minden politikai szenvedélyét lekötik. Sub specie aeternitatis azon mereng, hogy ezt a barom X.-et fúrja-e, vagy uszályába szegődjön-e, mert talán Y. még kellemetlenebb barom. Az állami ember nem is szégyelli magát azért, mert hivatali életében fegyelmezetten aláveti magát a cenzúrának, és csak a felettesei engedélyével bocsátkozik némi semmitmondásba. Miért szégyenkezne? Kötelességteljesítésért? Az volt a dolga, hogy úgy tegyen, mintha nem lenne cenzúra. Az ellenséges külvilág előtt a belső ellenőrzést nem szabad kifecsegni. Mert hűvösen és szertartásosan ügyelt az inkognitójára? Ez volt a túlélés ára, sőt a szépsége is.

Morális közérzetét az állami ember azzal is javíthatja, ha visszasegíti a hivatalba a megtévedteket. Az állami hivatalból kezek nyúlnak ki a tékozló fiúk felé, és barátian visszahúzzák őket a szervezetbe. Mindig akad jó barát, aki rábeszéli az ellenzéki kísértés áldozatát, hogy legyen kissé okosabb, tartsa magát a játékszabályokhoz, és akkor lesz esélye megint a csúcsra kerülni. Az állami ember segít a többieknek is azzá lenni. Komolykodva vagy szellemeskedve államraisonra neveli környezetét; ha másra nem, legalább rituális alkalmazkodásra. A lecke nem nehéz: hivatalos helyen vágj gondterhelt arcot, osztozz a többes szám első személyben, vállald magad fölött a pártközpontot, akkor a pártközpont is vállalni fog téged. Tágíthatod az államkultúrát, beilleszthetsz tőle távolabb álló fogalmakat, divatosíthatod intim belsőségeit, csak a szerkezeti vázat ne bolygassad. Messzire látó állami ember egész hivatali karrierje során a cenzúra szigorításának és lazításának művészetét finomítja. Megengedhető, hogy liberális engedményeket tegyen, ha tud kérlelhetetlenséget is tanúsítani kulcskérdésekben. Az állami ember semmivel sem rosszabb, mint a polgár, csak másképp jó, és másképp rossz. Neki is megvan a maga erkölcse, többféleképpen gyakorolhatja a ráruházott kisebb-nagyobb államhatalomrészt. Csak egy a fontos: igazodjon a csak intuitíven megragadható közös, állami fölötteshez, ennek az elvont apának legyen hűséges, elvont gyermeke.

Minthogy az állami ember a minta, az autonóm ember az elhajló. Észjárása nem illeszthető be az államraisonba, tehát bűnös vagy esztelen. Nyájasabban fogalmazva: zavaros, megtévedt, végletes. Szigorúbban fogalmazva: antiszocialista vagy elmebeteg. Polgártársainak zöme romantikusnak, utópistának tekinti, akinek baj van a valóságérzékével, nem látja, hol él, fejjel megy a falnak, magára vessen, ha betörik a feje. Ha a többség így néz rá, akkor ő is hajlamos lesz rendellenesnek tartani magát; máshol természetes lenne, de az állami emberek közegében talán csakugyan beteg, véli a csüggedés óráiban. Vannak azonban olyan függetlenek is, akik szívesen azok, s rendíthetetlen derűvel főhivatásuknak tekintik a szabadsággyakorlást. Válogatott zaklatásokkal sem lehet elsötétíteni kedélyüket, pedig az állami gépezet épp ezt szeretné; legyen szomorú, érezze rosszul magát a bőrében, mogorva képpel bizonyítsa, hogy nem ajánlatos ujjat húzni az állammal. Ha az egészséges függetlenek száma megnő, kialakul egy ellenminta, amelynek ugyancsak megvan a varázsa. Az autonómia terjedési sebessége – bizonyos gyakoriságon felül – gyorsuló. Hatására az állami ember drámai módon átéli a maga skizofréniáját, s nem tud visszahúzódni kedves tompaságába. Megtörténik vele, amitől az államkultúra a legjobban óvta: fölismeri, hogy másképp is élhetne. Rájön, hogy vannak alternatívái, és nem reménytelen gondolkodni rajtuk. Megérzi az ellenzéki kultúra földalatti szolidaritásának melegét, becsülni kezdi mindenütt a függetleneket, akik derűs terepismerettel állandó edzésben vannak, és tudják, hogy mivel mérkőznek.

A felszabaduló állami ember megtanulja, hogy az igazmondás erősíti az igazmondás közegét, és előfeltétel ahhoz, hogy a többiek is gyakorolják. Ahol egyvalaki kilép a cenzúra társasjátékából, amelynek főszabálya, hogy nem szabad kifecsegni meglétét, ott a többiek is felbátorodnak. Erkölcsi járvány és forradalom ez, akár a lengyel változás, amelyek után már különc vesződség azon jártatni eszünket, hogy milyen sejtelmes beszéddel csaphatnánk be a cenzúrát. Béna Csipkerózsikák, közép-európaiak, ébredezünk. Megmozgatjuk tagjainkat, tehát lehet mozogni. Beszélünk, tehát lehet beszélni. A cenzúra attól erős, hogy félünk tőle; ahol a társadalom elkezd nem félni, ott a cenzúrát elhagyja az ereje.

Közép-Európa kalandja: hogyan szabadulhat a cenzúrától és az öncenzúrától. Mintha az autonómia szükséglete itt izgalmas gyulladásba hozta volna az egész szervezetet. Mintha itt sötétebb depresszióban és romantikusabb szabadságvágyban élnénk, hevesebbek lennének ingalengéseink kétségbeesésből reménykedésbe. Van mitől félnünk, van mire várakoznunk. Olyan társadalmat akarunk, ahol az önrendelkezés az emberek belső költészete. Nem kívánjuk a fennálló rend semmilyen szabadságkorlátozását tisztelni csak azért, mert más szabadságkorlátozástól mentesít. Nem akarjuk a cenzúra kultúráját a nélkülözhetőség kultúrájával felcserélni. Ma Közép-Európában megpróbálják újrafogalmazni az emberit. Mintha érzelmes összeesküvésben ábrándjaink és rémálmaink is össze volnának kötve, mintha terhesek lennénk önmagunknak egy titokzatos másával, akit óvatosan próbálunk kifejteni az ismeretlenségből. Új kollektív önarcképet keresünk, mert hevesen észleljük, hogy önazonosságunk zavaros és egyensúlytalan, mert túlságosan ismerjük egymás tehetetlenségeit. Nemzedékek tanulságai rakódnak egymásra. A megértésnek nincsen erkölcsi határa. Várakozást érzek a levegőben, finom cinkosságokat, érett öniróniák jelcseréjét. Olyanok fogják kicsit hosszasabban egymás kezét, akikkel megesett már, hogy öngyilkosságra gondoltak.

A közép-európai demokratikus mozgalom újszerű: nem kormányhatalmat akar, hanem ellenhatalmat. A tényleges közösségek önkormányzatát, s ez nemcsak a kommunista, de a liberális, sőt a szociáldemokrata uralomtól is különbözik. Nem az a célja, hogy pártokba szerveződve kormányhatalomra emelkedjék, hanem az, hogy kiépítse a társadalom önvédelmét az állam teljhatalmával szemben. Nem akarja vitatni a termelőjavak állami tulajdonát, de az eredményes gazdálkodás és a dolgozók jogvédelme érdekében a termelőközösségek felügyelete alá kívánja helyezni a rendelkezési jogot. Hosszú idő után a társadalom megtanul védekezni a nyomasztóan ránőtt államhatalommal szemben, s mi több: önmagán is képes uralkodni. Mind nagyobb hangsúly esik a polgárok szellemi érintkezésére, a kollektív gondolatszabadság és a cenzúra mérkőzésére.

A demokratikus mozgalom nem egy társadalmi réteg, hanem mindenekelőtt a cenzúra ellen irányul. Ritkán történik, hogy egy társadalom elhatározza, bármi történjék is, nem hazudik tovább. Ki tudta volna megjósolni 1980 tavaszán, hogy Lengyelországban egy hónap alatt milliók ébrednek fel tompultságukból, és nem hajlandók többé természetesnek látni a képtelent: a rendőrileg biztosított kontáruralmat, a föltétel nélküli párthatalom eszméjét, a néphatalom axiomatikus átruházását a politikai bürokráciára, amely azzal következetesen visszaél, minthogy nincsen semmilyen ellenőrző hatalomnak alávetve. Törvényszerű, hogy ha a kiválasztás nem demokratikus, akkor a vezetők tehetségtelenebbek a beosztottjaiknál. Megszoktuk, hogy a főnök butább, mint a tényleges munkát végző beosztott, csak – párttag lévén – politikailag megbízhatóbb nála, ami annyit jelent, hogy kész minden felsőbb utasítást – ha jó, ha rossz – végrehajtani. Ahhoz, hogy ez természetesnek tűnjön fel, mindenhová kemény cenzúra kell, a munkahelyi társalgásoktól az irodalomig. Idő kérdése, hogy a mind iskolázottabb, polgárosuló társadalom mikor elégeli meg, hogy a nehézkes irányítási szervezet és az elégtelen intelligenciájú irányítás miatt ugyanakkora eredményért többet kell dolgoznia, mint kollégájának a vasfüggöny túloldalán. Nem elég, ha a politikai színpadon a szereplők kicserélődnek, a nézőtér is szóhoz akar jutni. Közép-Európában ma az önkormányzat a legfőbb társadalmi igény.

A kormányzat alatt erősödik a társadalom, szaporodnak a független emberek, a cenzúrázatlan kommunikáció csatornái. Ám hallgassák a telefonunkat, mégis elmondjuk egymásnak, amit gondolunk. Ám tiltsák be gondolatainkat, mi eljuttatjuk őket egymáshoz. A cenzúra ellen egyetlen orvosság van: nem venni figyelembe. Maradjon felül a kormány, monarchikus legitimációval szinte, egy olyan párt akaratával, amely, bár számos előnyt kínál tagjainak, a felnőtt társadalom egytizedét sem tudja a tagjai közé csábítani, de legalább a társadalom élhesse alatta nagyobb önrendelkezéssel a maga életét. Az autonóm ébredés nem abban mutatkozik meg legfőképpen, hogy új arcok mutatkoznak a kormányhivatalokban, hanem abban, hogy a hatalom nélküli emberek arca megújul. Megtanulják méltányolni a geopolitikai kényszerhelyzet jó oldalát: a külső és a felső helyett a belső és az alsó erejét és megbízhatóságát.

Itt nem kell sikeresnek lenned ahhoz, hogy barátaid legyenek. Az állami szerepből kikandikáló arcok rejtőző, kötetlen, érzelmes közösségét találod, nem hivatalos minőségek konfraternitását. A nyugati ember szabadabb, mint mi vagyunk, kárpótlásképpen mi kevésbé magányosak vagyunk. Az ellenkultúra megtartja a kirúgottakat; a közlő szervek nyilvánosságából kirekesztett gondolat a beszélgetések médiumába helyeződik át: a tömegesből a személyesbe. Kultúránk eredeti jellegét ez a bensőséges, eleven szájhagyomány adja. Az autonóm helyzet itt nem a társadalom fölött található, hanem benne, a testében. A tekintély, amit a független viselkedés ad, eltörölhetetlen, és nincsen alávetve konjunkturális változásoknak. Közép-Európában kevésbé tiszteljük a divatos újdonságokat, inkább az értékek tartósságát és az elismerés állhatatosságát. Arról, hogy valaki jó-e vagy nem jó, arról nem az állami elismerés dönt (nem is a gazdasági siker, minthogy a mérhető értékek kultusza a mai mérsékelten racionális társadalmunkban inkább gyanús és komikus, mint tiszteletre méltó), hanem egy láthatatlan értékelő hálózat, a párhuzamos kultúra családi tanácsa, amelynek össze sem kell ülnie ahhoz, hogy kimondja az ítéletet. Ebből a szellemi közösségből az államhatalom nem tud kizárni senkit. A hivatalos reklám javaslatait és rosszallásait a közönség eleve bizalmatlanul fogadja. Itt nem az a név hangzik jól, amelyet az állami divat a szárnyára kap, hanem a helytálló emberé, aki elviseli a változó idők viszontagságait, kiállja a mellőzést, a szegénységet, a bosszantásokat, méghozzá ép szellemmel. Itt nem a sikeres embert tartják sokra, hanem azt, aki makacsul az, aki.

Az autonóm szolidaritás cenzúraellenes forradalom. Kommunikációs éhség járja Közép-Európát, ébredezünk az alkohol, a tompulás, a nyugtatók, a zabálás álmából. A lengyel ébredés egy létező valóságot mond ki és juttat felszínre: az állami csonthéj alatt érik a polgári társadalom. Kiderül, hogy a munkásoknak még a húsnál is fontosabb a szabadság, emberszámba akarják venni magukat. Most nem a gyarapodás a legfőbb csoportérték, hanem az értelmes csoportmunka, az egymást önként társul választó emberek gondolatcseréje, a kreatív hatalom. A tárgyalásos-szerződéses egyenrangú viszonyok többet érnek, mint bármilyen növekedési statisztika. Az autonóm ember magasabb rendű mű, mint az elérhető legtökéletesebb technológia. Annál is inkább, minthogy bebizonyosodott, hogy a politikai demokrácia nélkül gazdasági demokrácia sincsen, csak akadozó, pazarló gazdaság van.

Közép-Európában megjelent a szerződéses, civil társadalom utópiája és az alulról szerveződő, önkéntes szolidaritás, amely az önrendelkezést minden más érték fölé helyezte. Hiteles és eltaposhatatlan közép-európai mozgalom ez, maga az államszocializmus hozta létre, ha szándéktalanul is. Az autonómiák szolidaritásában keressük azt a belőlünk táplálkozó vállalkozást, amely több, mint politikai cél: befejezhetetlen, folytonos feladat. Társadalmaink kimondatlanul úgy döntöttek, hogy lépésről lépésre saját nyílt kultúrájukkal váltják föl az állam zárt kultúráját. Úgy gondolom, hogy egyre több autonóm ember fogja magáról levetni az állami ember jelmezét. Úgy gondolom, hogy a cenzúra túljutott Közép-Európában hatalma tetőfokán. Nem állítom, hogy a lanyhuló cenzúra nem unalmas. Nagyon unalmas, kedves olvasó.