A harmadik reformkor elé

In memoriam B. I.

 

Nemcsak a beszédben és az írásban vagyunk korlátozottak, nyomottságunk bélyegét hordozzuk arcunkon, öltözködésünkön és tárgyi környezetünkön is, egész kultúránk tagolatlanságában.

Ahogy a nemiség hatalmát az elfojtások drámái bizonyítják, szabadságszükségletünk is akkor mutatkozik meg fájdalmas elevenséggel, amikor korlátozást szenved. Legfiatalabb és legemberibb szükségletünk a szabad önkifejezés.

Tudatunknak a többiekével való nyitott közlekedése nélkül nincsenek emberhez méltó társadalmi viszonyok. Semmiféle érvvel nem bizonyítható, hogy a szabadságkorlátozás valamiféle új dolog lenne. Ellenkezőleg: történelmi nyomorúságaink megismétlése.

 

*

 

Közeledünk a harmadik évezredhez, amelyben a tudás-gazdaság jelentőségben megelőzi az anyagi javak termelését. Az agrártársadalmak és az ipari társadalmak után a láthatáron kirajzolódnak az olyan újszerű társadalmak, amelyeknek főműve már nem a gabona s már nem is a gép, hanem az anyagtalan, de könnyedén tárgyiasuló tudás. A hűbéri és a polgári társadalmat az értelmiségi társadalom követi.

Minden más terméknél gyorsabban nő az egy főre jutó szótermelés. Egyre több ember él szavak s aránylag egyre kevesebb javak előállításából. Művi környezetünket mindinkább anyagtalan javak, hullámszerűen áramló kapcsolatok alkotják.

Részt akarunk venni az emberi szellem világhálózataiban. Ami ebben segít bennünket, az jó, ami ebben gátol bennünket, az rossz. A korlátozott érintkezésből a társadalom elmaradottsága következik. Ha a keleti társadalmak inkább korlátozzák az emberi agyak közlekedését, mint a nyugatiak, akkor egyszersmind kevésbé rugalmas, kevésbé öntevékeny, kevésbé intelligens társadalmak azoknál.

Kíváncsiságunk korlátozása egyre fájdalmasabb elnyomás. Öntudatunk erőszakos sérelme éppoly tűrhetetlen, mint testi épségünké. Jövőnk alapkérdése: bénító vagy ösztönző keretet nyújt-e politikai berendezkedésünk ennek a teremtő és befogadó tudásvágynak?

 

*

 

Ha az igazmondás kultúrája alacsony, akkor a termelt javak kultúrája is alacsony. Politikában kiskorúsított állampolgárok a gazdaságban sem lehetnek nagykorúak. A paternalista állam alattvalói restek és hanyagok; magukat sem tisztelik, miért tisztelnék a munkájukat? Ha az állammal szemben a társadalom nem tudja törvényes eszközökkel felhajtani a munkaerő árát, majd fölhajtja törvénytelenekkel.

Kényszerre a nép lassú munkával, ügyeskedéssel válaszol. Az emberi gyarlóságok, amelyeket az újságok harminc éve ostoroznak, mert a szocialista gazdaság teljesítményét makacs állandósággal lerontják: a népi ellenállás formái, amelyek erősebbek, mint a hatósági szigor. Törvényeivel a rendszer termeli a törvénysértéseket. Ha csak a kisebbség féli, s a többség megszegi a törvényeket, hozzá kell igazítani őket a társadalom igazságérzetéhez.

Ha csupa lángész ülne is a pártközpontban és a tervhivatalban, az sem pótolná a munkavállalók demokratikus jogait. Akik a döntés felelősségében nem osztozhatnak, a végrehajtás felelősségében sem osztoznak. Európa közepén, a huszadik század végén szabadság nélkül gazdasági növekedés sem lehetséges.

Nem sokat várhatunk az olyan félszeg reformgondolkodástól, mely csak a központi szabályozókat módosítgatná, de a központot kiegyensúlyozó ellenhatalomnak még az eszméjétől is megriad. A hetvenes években nőtt a gazdaság politikai ellenőrzése s vele a nemzeti eladósodás. A központosított politikai-gazdasági mechanizmus csökkenti az alája rendelt társadalom munkájának termelékenységét, leértékeli a nemzeti munkát, krónikus gazdasági válságot eredményez, s növeli elmaradottságunkat nemcsak a Nyugathoz, de a harmadik világ sietősebben fejlődő országaihoz képest is. A központosított tervgazdaság leginkább a központosított tervgazdaságot termeli újra kibővítve, s nem a népvagyont.

Ha a gazdasági reform „odafent” megakad, megcsinálja „odalent” a nép, ahogy lehet, furfangosan, ez a második gazdaság. Ez élénkíti, pótolja, támogatja az elsőt, a hivatalost, a tervezettet. Sok mindent elvehetnek a munkavállalóktól, csak egyet nem: a munkaerejüket, s önmagukat nemcsak átadni, de visszatartani is tudják. A társadalomnak van annyi esze, hogy az államvezetés ne lehessen okosabb nála.

 

*

 

Ha a társadalmi eszmecsere korlátozott, akkor a mesterséges kiskorúság állapotában élünk. Aki nem szabad, az nem felnőtt; a tekintélyuralom emberei éppoly éretlenek, mint alattvalóik. Gondolkodásuk kezdetleges, jellemük félénk, képzeletük hamuszürke, szemük-arcuk eseménytelen. Ma ez a fejlődésben megbéklyózott közjellem a társadalmi mozgás színpada. Hosszan tartó kulturális reform áll előttünk, amelynek elsődleges terepe kinek-kinek a maga személye. A szorongó alattvaló még eltakarja nyugodt önérzetünket.

Társadalmunk nem siet megismerni magát, nem sokat elmélkedik a jövőjéről, a gondolkozás szenvedélyét kiszorítja a közéleti pletyka. A nézők beletörődnek a nehézkes játékszabályokba, élvezetesebb a játékosok erkölcsös szidalmazása. Óvatos emberek fürkészik egymást szemlesütve, összevillannak hátsó gondolataik. A lehallgatás technológiájának föllendülését csak a lehallgatottság paranoid sejtelme múlja fölül.

Az államilag jóváhagyott életnek nincsenek eseményei, s hogy ne legyen gyanús, hogy elkerülje az ütközéseket, eleve lemond minden szokatlan vállalkozásról. Unalmában a többieket lesi, s nem is biztos, hogy jóindulatúan. Rezignációk versenye, ki milyen könnyen tudja eltemetni vágyait, s mennyi érve van rá, hogy ez nagyon is jó neki. Mondatok, amelyeknek fő célja, hogy semmit se mondjanak. Keress a hivatalos beszédekben egy személyes megállapítást, tűnődő kérdést, valamicske humort; csak fanyelvű, hangzatos, megokolatlan kijelentések. A bizonyítás kék-fehér autókban gördül a város esténként kihalt utcáin.

Eszes emberek tanácsosnak látják, ha kevésbé eszesnek mutatják magukat, s az egyre könnyebben sikerül nekik. Titokban próbálnak egyéniek lenni, de mert az könnyen kiderül, inkább lemondanak magukról. Mindentudó démonnak vélik a hatalmat, amely róluk minden fekete pontot összegyűjt, s csak késik, nem múlik a katasztrofális megtorlás. Az alattvaló szemében az állam egész világ, ő meg csak egy pontocska. A pontocska megpróbál besimulni a világba. Egyre normálisabb: ezt sem teszi, azt sem teszi, aztán egyszer csak megöl valakit, valószínűleg önmagát, lassacskán. Jönnek a megfoghatatlan betegségek, a tehetség virtuskodó öncsonkításai. Az ellenzékiség netovábbja: az alattvaló meg van sértve, hogy az állam nem jutalmazza eléggé.

Lassú test, lassú lélek, minden kis erőfeszítés nagyon fárasztó, sok panasz a hajszoltságra, evés-ivás-locsogás-televízió kábítószerei, panaszos kelletlenséggel ellankasztani a főnököt, fiatalon a nyugdíjat várni, így megyünk a csillagokba, szuszogva-böfögve. Tagolatlanságát az állam átültette polgáraiba. Osztatlan érdek, megfoghatatlan felelősség, ócska mű. A lélek elveszetten bolyong a hivatali áskálódás labirintusában. Olcsó haszon- és kegylesés, hűséget adni javakért, besúgást lakásért, árulást előléptetésért.

Mindenkinek van egy kis döntési joga, s azt eladja. Itt az is üzletel, aki Nyugaton nem tenné. A központ monopóliumából csurran-cseppen a kisembereknek is, s ők megtanulták, hogy minden kis előjog értékesíthető. Polgári árupiac helyett államhivatalnokok monopóliumocskáinak piaca. A központi újraelosztás basái körül kivirul a baksiskultúra, amely Keletről egyre vastagabban tódul Közép-Európába. Ahol minden az államé, ott semmi sem az államé: ahol az állam mindenható, ott az állam tehetetlen.

Engedelmes hivatalnokok pocskondiázzák sok önsajnálattal vezetőiket: ők pompás dolgokat művelnének, de azok nem hagyják, a hát mögötti főnökszidalmazás a diktatúra cementje. Érdemi elemzés helyett morális hangoskodás. A mintaállampolgár tokba bújt ember, apolitizmusát ajándékozza az államnak, egy kis cukrot kap érte és a csömör jogát. Pallérozatlan materializmus: szerezni valami különöset, ami itt nincs, csak Nyugaton; a nyugati kispolgár engedelmesen vásárol, a keleti bőszen, ez a lázadása, csak az az övé, amit elfogyaszt. A résnyire nyitott határ résnyire csukja össze az elmét. Aki háromévenként a felsőbbségtől kapott kimenővel a Szajna-part vagy a Piazza di Spagna lépcsőin vágyik üldögélni, jámborabb gondolatait előnyben részesíti, s azoknak is csak a jámborabbját hangoztatja.

Ki minél megfoghatatlanabbul tud célozgatni, agyafúrt pátosszal vagy az akadémikus tudomány tolvajnyelvén. Jó illem aranykora: sejtetni, példálózni, értésre adni! Csak úgy nyersen kimondani a dolgot: bárdolatlanság. Jó társaságban, ha ilyen balfogás esik, a többiek elnémulnak, és témát váltanak. Csak az mosolyog, aki valószínűleg rossz társaságban is megfordul. Az ildomos határ: állapotunk képtelenségeinek anekdotikus fölemlegetése. Nem telefontéma, halljuk naponta, a nyilvános és bizalmas vélemény kettőssége otthonunkban is fegyelmez, a vonalban ott ül a harmadik, ami a koponyán kívül van, az már nyilvánosság, hazudni ott már helyénvaló. Átvészelés, lappangás módszertana, lakásbunker, önagyonzabálás, szívpanasz, napi két csomag cigaretta, helyi értesülések cseréje: hogy lehet hozzájutni valami jóhoz s kikerülni valami veszélyt.

Aki csak a sorok között ír, aki nem fejezi ki magát, aki csak nyakatekerten, komolykodva tud beszélni, az vajon létezik-e egyáltalán? Legyünk humanisták, az kifizetődő, az ünnepélyes takony befogad. Ügyes vajákosok, nagybetűs fennköltség, aztán följelentés telefonon. A beszéd nem a megismerés, hanem a megtévesztés eszköze. A féligazság nem az igazságnak a fele. Hálaadó imák a kisebbik rosszhoz, mely kegyet ad, s nem jogokat. A kegyosztónak muszáj időnként, akár szeszélyből, szigorúnak lenni, nehogy a kegylesők elbízzák magukat. Elég, ha egy díjacska vagy akár csak egy meghívás elmarad, a lojális állampolgár, aki lelkiismeretét fölötteseire bízta, szorongásos pánikba esik, zúgolódik állami fölöttes énje ellen néhány napig, aztán egy szeszélyes napsugár a magasból, didergő mosoly: mégiscsak ez a rendszer minden rendszerek legjobbika.

A személy méltóságánál fontosabb a rendszer, a kutyapecér-hivatal fontosabb a kutyapecéreknél. A katona háborúban parancsra öl. A civil békében fölkérésre besúg. Az árulás téglák között a vakolat. Ha az agyzsibbadás fölenged, s a lélek kibocsátkozik odújából: szenvedélyes merev közhelyek. Érv helyett irigy becsületsértés, a különbözők megköpködése, rágalom után összecsókolózás, aztán megint csak legyintgetős rosszkedv, a holnap reggelnek már a gondolata is fárasztó. A tükörben puffadt, gondterhelt arc, nem akar önmagához hasonlítani, nem akar másoktól különbözni. Ez az ember sohasem kockáztatja meg, hogy céltábla legyen, nagy ravaszul holnapig átmenti magát. Magát? Ezt a lefittyedő, beszívott, elvékonyult szájat, amelytől hiába várom, hogy legalább sírásra görbüljön, s szánja meg magát.

Miért nem voltál önmagad szövetségese, aki tudja, hogy mi kell neki? Nézd a játékosokat, akik mertek különössé válni. Elgondolkodva kockáztatnak, s ezért oldottabbak és gyermekesebbek a többieknél. Tudnak várni, erőt gyűjteni, s ha eljön az idő, megtenni, amit kell. Várakozásuk maga is cselekvés. Az ember, aki lehetnél, tükre valaminek, ami több nálad. Futó ittléted célja: ez az ittlét, mint műalkotás. Időbe kárhozottságodat autonómiád nyelveként választhatod. Rád van bízva valami, ami tenálad finomabb és bonyolultabb. Soha nem tudsz végére járni mindannak, ami vagy. Miért sértenéd meg magadban ennek a korlátlanságnak az esélyét? Mindenki a maga szabadságának szolgája. A lusta szolga rosszkedvű is. Ha más hiábavalóságoknál jobban becsülöd a szabadságodat, még barátja is lehetsz másoknak. De ha az alattvalót ápolod magadban, alighanem ellenséget látsz a többiekben.

 

*

 

Liberális-demokratikus reformmozgalmainknak nem volt erős társadalmi támasza. 1848 előtt a liberális köznemesség, 1918 előtt a demokratikus középosztály vékony kultúrelit volt. Fölöttük a hatalom, alattuk a nép, kilenctized rész jobbágy negyvennyolcban, háromnegyed rész paraszt tizennyolcban. Elitkultúra és népi kultúra egymással alig érintkezett. Demokratikus reformot csak művelt középosztály tud végrehajtani, amelynek szándékait a többi osztály is nagyjából helyesli. Urak és nép között olyan távolság volt, társadalmunk oly kevéssé volt demokratikus, hogy a politikai demokrácia hívei tétova kisebbség voltak, s hangjukat elnyomták a demagógok, a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal erőszakos, primitív radikalizmusa. A reformmozgalmon felülkerekedett a forradalmi frazeológia, Károlyi átadta a hatalmat Kun Bélának, ő meg Horthynak, fellengzős és idétlen, bár elég véres politikai bohózat. A kommunista diktatúrára jobboldali diktatúra volt a válasz, erre megint kommunista diktatúra. Kezdetben elég sok akasztófa és börtön, de ha a dolog soká tart, megjön a konszolidáció is. A hatósági pofon mindig nagyon szakszerű volt, a gazdaság- és társadalompolitika kevésbé, de a betört nemzet csak emelkedett, s a színre lépő értelmiségi nemzedékek, ha nem kellett félni, a harmincas és a hatvanas években előhozakodtak, elég óvatoskán, a demokratikus reform visszakísértő eszméivel.

Két konszolidáció között a negyvenes-ötvenes évek: háború, tömegmészárlás, bosszú, a közértelem és a nemzeti önérzet megzavarodása. Erőszakos kisebbségek alatt hallgatásra kényszerülő többség. A kultúrelit megtizedelései: előbb a baloldaliak és a zsidók, majd a Horthy-adminisztráció, majd a nem kommunista demokraták, majd a hazai kommunisták, majd az ötvenhatos fölkelésbe torkolló kurta reformpezsdülés szereplői, a nagy emigrációs hullám, sok halál, sok szenvedés, jobbra érdemes elitcsoportok félresöprése, az egymást sűrűn követő érvágások után tudatlanabb és tehetetlenebb lett az ország. A megmaradók, ha vissza is keveredtek értelmiségi állásaikba, már inkább nyugalmat akarnak, s kerülni lehetőleg minden ütközést. De nemcsak a lakásajtókon hajnalban betóduló fegyveresek, a csendes évek is megtették a magukét: iszákosság, züllés, öngyilkosság, tisztesség és érdek lelki háborúi, szívkamráig maró szégyenek. Osztálytársaim, barátaim fele a nagyvilágban, néhányan már a föld alatt, van, aki csak egy karosszékben ülve néz évek óta ki az ablakon, s aki itthon van, él és egészséges, az is idő előtt megöregedett. Kevesen bírják épen elviselni a megmaradás törpe bölcsességét: nem lehet, nem szabad, nem érdemes.

De közben telt az idő, lassan egy negyedszázada senki sem lőtte szét városunkat, az emberek tették a magukét, különpénzért különmunkák szemleragadásig, tíz év a lakásért, még tíz a mozgó javakért, uramisten, mennyi versenyfelajánlásról olvasok már gyermekkorom óta, a híradókban mindig fölavatnak valamit, a vezetők bágyadt dicsekvése mint a novemberi eső, az európai nemzetek rangsorában annyi nagyzolás után ugyanott maradtunk, ahol voltunk a háború előtt. Az ország mégis polgárosodott. Konzervatívok, fasiszták, kommunisták alatt a magyarság jobbmódú és tanultabb lett, kivált az elmúlt másfél évtizedben, hogy új erőszakhullám már nem következett, hogy már a parasztság is állami alkalmazásba került, hogy a börtönökből kijöttek az ötvenhatosok, hogy az állam már nem tudott mit elvenni a társadalomtól, s kénytelen volt egy kissé békében hagyni, hogy a szakemberek csendesen mondani kezdték megint a magukét, hogy történelmét és kultúráját a nemzet apránként visszavehette, hogy kopár napjainkat nem kell üdvtörténetnek hazudnunk, attól az évtől fogva, hogy a Moszkvából érkezett kommunisták pártja egyeduralomra jutott. A társadalom szerkezete átalakult, folytatódott – ne számítsuk, milyen áron – az urbanizáció és indusztrializáció, százezrekkel bővült az értelmiség, megjelent a szakközépiskolás munkáselit, megtollasodott a mezőgazdaság és az ipar között ügyesen manőverező falusi munkás. Immár van nagy létszámú érettségizett és egyetemi diplomás középosztályunk, többszoba-komfortos, gépesített lakásban él a családok többsége, s a falusi gyerekek nagyobb részéről elmondható: „gyerekszobája van”. Nyiladoznak a kapuk Nyugat felé, onnan jönnek a fogyasztás és a kultúra mintái, a dölyfös elzárkózás szólamai eltakarodóban, ma több magyar járt Párizsban, Londonban, mint bármikor azelőtt, a vasfüggöny egyre lyukacsosabb. Az értelmiség nyomában az egész társadalom örökölni próbálja a háború előtti polgárság életmódját. Van magaskultúra és tömegkultúra, de a távolságuk nem csillagászati, a magyar társadalom homogénebb, mint valaha, s van nagy létszámú, művelt középosztálya.

A háború és az államszocialista fordulat után fiatal értelmiségiek – érdemmel, érdemtelenül – gyorsított, forradalmi úton emelkedtek magas állásokba. Harminc év alatt a bürokratikus hierarchia megtelt és bemerevedett, az ifjúság pedig várakozni kényszerült, nincs kitől hatalmi pozíciókat elvenni, merészen fölívelő karrierre a friss párttagsági könyvecske sem vezet, rendtársadalomban a fiatalságnak nincs nagy kelete. De ha a magasabb, kiváltságosabb státusok telítődnek, akkor más életstratégiát kell választaniuk, s a fiatalok türelmetlenségének újabb pálya nyílik, sokan megpróbálják élhetőbbé tenni meglévő helyzetüket s bürokratikus pozíciójuktól függetlenül tartalmasabbá változtatni máskülönben unalmas napjaikat. Mérkőzés kezdődik a hivatalnok szerep és az emberi méltóság között. Kezd nyomasztóvá lenni, hogy az alkalmazott értelmiségi elnyomja magában az alkotó értelmiségit, az ideológus a művészt, a nevelő a megismerőt, a fennálló propagandistája az önálló, kritikus gondolkodót, a parancs végrehajtója a saját erkölcse szerint ítélőt, a szabványember a kísérletezőt. Ha a féligazság erkölcsi jó, akkor a beszéd álbeszéd, komolykodó, unalmas locsogás. A fiatalok közül sokan megunták saját szájukban a közhelyeket s a modus vivendit, amelyben ravaszkásabb kollégáik jól kifészkelték a helyüket. Tehetség: erős ellenállás korunk kultúrájával szemben, amely természetesen becsap. Eretnek, aki a többieknél kevésbé bírja a fecsegő semmitmondást. A gondolkodás nem tudja nem keresni a maga autonómiáját, szórakoztatni akarja magát, háromezer éve ebből származik a modernség. A jó fiúk rájönnek, hogy a gondolkodás a világgal szembesített művelet. Nem szabad szabadon beszélni, de lehet, aki megpróbálja, túléli, ha furcsa lesz is, ha kilép is az államkultúra kényelmes bensőségéből. Fiatal értelmiségiek közül a bátrabbak és a tehetségesebbek betegnek látják a tehetetlen sodródást, amely lemond minden kezdeményezésről. A mindenkiben benne lakó autonómia démonja megpróbálja fölszabadítani az államosított embert.

A háború után született nemzedéket semmiféle csapás nem tizedelte meg, tagjai egymásnak nem elvadult ellenségei, szabadság és nemzet érdekeit nem fogalmazzák meg ellentétesen, nincsenek köztük sokan, akiket a különítményes terrorista szerepe csábítana, nem vérezték be a kezüket, neveltetéspályájukat nem akasztották meg történelmi sorsfordulatok, nem kellett megtagadniuk múltjukat, szüleiket, műveltebbek, világlátottabbak, elfogulatlanabb ítéletűek, kevésbé görcsösek a félelemtől, kritikusabb ízlésűek, szellemesebbek, a zagyva pátosztól idegenkedőbbek s provincializmustól kevésbé korlátoltak, mint az én nemzedékem és az idősebbek, akik a negyvennyolc-ötvenes években lettünk felnőttek. Nekünk több kellemetlen tapasztalatban volt részünk, és a fejünk is zavarosabb volt, nem volt időnk megérteni a világot magunk körül. Fasizmus és kommunizmus demagógiája fiatalabb és támadóbb lévén, nem volt érkezésünk hideg ésszel, kidolgozott fogalmi szerszámokkal szemügyre venni annak a világnak tartós szerkezetét, amelybe a sorsunk vetett. Ma könnyebb okosnak lenni, be nem csapódni, előre látva építkezni, közép-európai történelmünk sok évszázados alaptörekvéseit felújítani, versengésekből és tévutakból okulni, személyes és országos állapotunkat európai, sőt világtávlatból megítélni, mint a negyvenes-ötvenes években. Módunkban áll összevetni tapasztalatainkat a többi közép-kelet-európai nép sokban hasonló és tanulságosan különböző tapasztalatával, jobban ismerjük egymást, szolidárisabbak vagyunk, többé-kevésbé hasonló rendszerekben ugyanannak az autonómiának a kísérlete jár-kel a Földközi- és Fekete-tengerektől a Balti-tengerig. Az egységesülő Európa keretében kell újraértelmeznünk és végre sikerre vinnünk korábbi reformnemzedékek céljait; a nemzeti önállóságot, a társadalmi önkormányzatot és az egyéni szabadságot. Itt van a kapu előtt az új reformnemzedék, s mosolyogva átlát minden olyan okoskodáson, amely szerint a nyugati szabadságnál csekélyebb szabadság voltaképpen – dialektikusan szemlélve – nagyobb szabadságnak tekinthető. Harminc éve még voltak olyan értelmes és jóhiszemű emberek, akik a demokráciánál haladóbbnak vélték a diktatúrát. Harminc év leszűrt tapasztalata nap nap után arra tanít, hogy konzervatív, merev és veszteglő az olyan társadalom, amelyben egymástól független érdekek és álláspontok nem mérkőzhetnek és egyezkedhetnek szabadon alkotmányos játékszabályok szerint. Magánbeszélgetésben ma nagyon kevesen mondják haladóbbnak a diktatúrát a demokráciánál. Ennek az ellenkezőjét is kevesen mondják nyilvánosan, mert a többség fél. Ha nem jön közbe külső katasztrófa, a nyolcvanas-kilencvenes években a mai fiatal s akkorára már igencsak középkorú reformnemzedék – úgy gondolom – fel fogja magát szabadítani ez alól a félelem alól, s a demokratikus szabadság már a többség nyilvánosan is elvállalt kívánsága lesz. Kisebbség a többség ellenére nem alkothat demokráciát. A szabadságintézményeket meg kell előznie az őket igénylő kultúrának. Idő kell hozzá és némi szerencse is, hogy egyre több emberben felhalmozódjon az a belső erő, csöppet sem könnyű önnevelés árán, ami a társadalmi őszinteséghez kell. A szabadságról, ha csak elvi óhaj, külső nyomásra le lehet mondani, de ha fokról fokra természetünkké érlelődik, ha személyiségünk része lesz, amelytől immár nem tudunk megválni, akkor így vagy amúgy megtaláljuk a módját, hogy ennek az elemi akaratnak közös megállapodással intézményes alakot adjunk.

Az ötvenes évek voltak a bürokratikus államszocializmus első korszaka, a társadalom betörése: sok taps és sok letartóztatás. A hatvanas-hetvenes években jött az államszocializmus konszolidációja, kevés taps, kevés letartóztatás, fásult hivatalos kérkedés alatt óvatos félhivatalos panaszkodás. Van még húsz évünk a századfordulóig – nem túl sok, nem is kevés –, hogy felszínre törjön a kultúrában, majd a politikában a demokratikus szocializmus ma még bátortalanul lappangó s csak szórványosan megnyilatkozó közgondolkodása. A nemzet, a szűkebb közösségek és a személyek önrendelkezése olyan igény, amelyet már ma is a választók többsége támogatna, csak éppen senki sem szavaztatja erről meg őket. Ezek az óhajok nem vadonatújak, 1945-ben is mellettük volt a többség, csak a háborúban kivérzett, elbizonytalanodott s állami múltjától elidegenedett nemzet tanácstalanul állt szemben azzal a szalámipolitikával, amely a demokrácia nevében számolta föl a demokráciát. De a két, többé-kevésbé szabad választáson semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a nép többsége egypártrendszerű tekintélyuralmat akarna. A győztes szovjet hadsereg jelenléte s a kommunista kézben levő politikai rendőrség elég kemény érvek voltak a fiatal magyar demokrácia pluralizmusa ellen, de a puszta hatalmi erőszakhoz még akkor is kellett a zavart tudatú lakossággal szemben a megtévesztés eszközeit gátlástalanul kimerítő propaganda. 1956 őszén tizenkét nap alatt a spontán születő munkástanácsok és forradalmi bizottságok – meglepő egyhangúsággal – kinyilvánították, hogy sem a gyárakat, sem az üzemeket nem kívánják korábbi tulajdonosaiknak visszaadni, s az alapvető termelőeszközök köztulajdona mellett ragaszkodnak mind a közvetett, mind pedig a közvetlen demokrácia intézményeihez, a többpártrendszerű demokratikus parlamenti választásokhoz és a termelő-, valamint a lakóközösségek tanácsrendszerű önigazgatásához. Ha a Nagy Imre-kormánynak ideje lett volna még demokratikus alkotmánytervezetet kidolgozni és azt népszavazásra bocsátani, akkori tapasztalataim alapján nem tartom kétségesnek, hogy a túlnyomó többség a demokráciát előnyben részesítette volna a diktatúra bármely alakjával szemben. Kiderült volna, s kiderülne ma is – érdekes volna tapasztalati úton ellenőrizni ezt a föltevést –, hogy az állampolgárok többsége félelemmentes életének biztosítékául szívesen fogadna egy olyan alkotmányt, amely magában foglalja a legszabadabb népek jogelveinek tapasztalatait és a magunk több száz éves önrendelkezési kísérleteinek szellemi hagyatékát, a magyar jakobinusoktól kezdve lassan két évszázad egymást váltó értelmiségi nemzedékeinek liberális-demokrata állameszméit, melyeket a szervezett munkások túlnyomó részét magába foglaló magyar szociáldemokrata munkásmozgalom is magáévá tett, sőt a kommunista párt is vallott a fordulat évének nevezett államcsínyig. Ez az alkotmány megvédené az állammal szemben az állampolgárt, intézményes formákat kínálna, hogy kifejezhesse akaratát országgyűlési, községtanácsi és munkahelyi választásokon, biztosítaná számára egyszer s mindenkorra szóló megmásíthatatlan jogaként a szólás, a gondolat, a vallás, az egyesülés, a szervezkedés, a vállalkozás, a szabad lakhelyválasztás, a külföldre utazás szabadságát. Talán még meghozza ez a század, hogy egy új reformnemzedék törvénybe iktatja a demokratikus alkotmányt. Meghalni éppen ezért sem érdemes, elég dolgozni érte. Boldogok nem leszünk a demokráciától, de természetesebbek és valamivel értelmesebbek is, mert már nem azon a nyomorúságos kérdésen fogunk rágódni, milyen bajaink származhatnak abból, ha nem hazudjuk el, amit gondolunk.

A magyar kultúra két nagy reformhulláma liberális-demokratikus volt, a harmadik is az lesz. Legyen ennek a reformmozgalomnak legfontosabb tulajdonsága, hogy végre sikerül és el nem fojtható. Jobb, ha olyan formákat és színtereket választ, amelyen leváltások, rendőri akciók nem állíthatják meg. A változások természeténél fogva különbözni fog az egy-két éves reformidőszaktól 56 előtt Budapesten és 68 előtt Prágában: csalódott kommunista értelmiségiek moralizmusa uralta azokat, nem pedig egy átfogó értelmiségi többségnek a kormányhatalomtól független, messzire látó nemzeti stratégiája. A reformmozgalom felszámolható, ha elsősorban politikai mozgalom, amelynek keretében a reformisták hatalmi pozíciókat próbálnak megszerezni a kormányzaton belül, vagy ellenzéki testületeket hoznak létre. A reformhoz mindenekelőtt reformisták kellenek szerte az országban, mindenféle munkakörben, akik nem félnek együtt gondolkodni társaikkal az adott szabadság tágításának lehetőségeiről. Ha a kelet-európai demokratikus reform hívei a kelet-európai kommunisták múltjából kölcsönöznek módszereket, akkor a hatóságok elszigetelik őket, s feltűnnek közöttük a szektaélet lelki nyomorúságai, Kelet-Európában pedig nem lesz demokratikus reform. A szabadságmozgalom valósága az elvállaltan személyes magatartás, a külső-belső szabadságukon munkálkodó s egymással derűs eszmecserébe bocsátkozó, önmaguknak és környezetüknek érdekesebb életet formáló polgárok táguló köre. Sértettség és bizalmatlanság hálózza be ma keresztül-kasul az értelmiség egészét, osztályunknak, azt hiszem, nemcsak a becsületét, kedélyállapotát is fel kellene frissítenie. Tévesnek gondolok minden olyan álláspontot, amelyből gyomorfekély és szívinfarktus következik. Egyáltalán nem gondolom, hogy a hivatásos politikusoknak vagy az idejük nagyobb részében politikával törődő embereknek több közük lenne a szabadsághoz, mint másoknak, akik a maguk nem politikai mesterségét igényesen és lelkiismeretük szerint művelik. Semmit sem kívánok kevésbé, mint hivatásos forradalmárokból szerveződő politikai élcsapatot ezúttal paradox módon az élcsapat-ellenesség eszméi körül. Olyan társadalomban szeretnék élni, amelyben a politikusok nem sok vizet zavarnak.

A nép megcsinálta a másodlagos gazdaságot, ezáltal függetlenebb, mintha földalatti sejtekbe szerveződne. A munkások önvédelme az utóbbi években találékonyabb volt, mint az értelmiségé, úgy-ahogy fölértékelték munkaerejüket. Mivel mulasson a független értelmiségi? Függetlensége gyakorlásával abban a munkában, amelyet végez, azokban a pozíciókban, amelyekhez leginkább vonzódik, abban az életkörben, azokban a társas kapcsolatokban, amelyekbe sorsa helyezte. A magunk nyelvében s közegében vagyunk a legerősebbek. A hatalomhoz úgyis jobban értenek azok, akiknek van, mint akiknek nincs. Szabad embernek kényelmetlen, ha bármilyen hatalma van. A cselekvés fölmagasztalása a szemlélet rovására egy letűnő korszak értelmiségi öngyűlölete volt. A szellemi újítás érdekesebb, mint egy összejövetel megszervezése, amit normális körülmények között egy titkárnő is remekül elvégezhet. Kísértők vagyunk, ha kultúránk kevésbé unalmas, közéletünk is kevésbé lesz az. Az autonómia játékos, a tekintély morcos. A szabadság munkája nem igényel dühös prófétákat, merev katonákat. Mi, felnőttek, megátalkodott nevelők, tanuljunk etikát és esztétikát a bölcsődék polgáraitól. És tanuljunk az öreg civilizált népektől, akik visszataszítónak tartják, ha véleményéért bárki is üldözhető, mint ahogy jól nevelt emberek nem vágják pofon beszélgetőtársukat, ha az másképpen vélekedik erről-arról, mint ők. Lehet, hogy a demokrácia nem más, mint a magánélet udvariassági szabályainak kiterjesztése a közéletre.

 

*

 

Bibó István államminiszter 1956. november 4-én benn maradt munkahelyén, a Parlament épületében, ahonnan a sok durrogással járó legfrissebb események késztetésére mindenki más eltávozott. Leült az írógép mellé, és megfogalmazta gondolatait a második szovjet intervenció következtében előállott új helyzetről. Szovjet katonák léptek szobájába, látták, hogy dolgozik, kérdezték, kicsoda. Miniszter vagyok, mondta oly nyugodtan, hogy állításának igazát a katonák nem vonták kétségbe. Mivelhogy el van foglalva, tapintatosan kimentek. Mikor végzett, Bibó elment a nyugati követségekre, s megkérte az illetékes tisztviselőket, hogy juttassák el miniszteri nyilatkozatát az Egyesült Nemzetek Közgyűléséhez.

Bibó István parlamenti viselkedése tökéletesen megoldott gesztus. A hiteles alkalom, gondolkodás és jellem erőpróbája. Az a két magányos nap az országgyűlés megürült épületében, az újonnan megszállt város közepén a nemzet történelmi színházának emlékezetes mozzanata. Ebben a kihívásban – fegyelmezett, büntetését alighanem előre sejtő és kapkodásmentes módjában – megnyilatkozott mindaz, amit az ország akart és nem akarhatott. Tettével a protagonista nem nyerni próbál, hanem kifejezni. B. gesztusához naivitás kellett, a nagyságé. Nem volt neves politikus, sem forradalmár, megtette a dolgát egy korrekt hivatalnok nyugalmával. Az emberen átrohan az idő, és a gesztus benne marad a közösség mitológiájában. A tiszta gondolat jelenik meg itt baljós kockázatban az abszolút túlerővel szemben. Nem fegyver, csak szó a fegyver ellen. Egy ember, egy szál egyedül, kinyilvánítja a maga igazát a legnagyobb hatalommal szemben a népmesék stiláris hibátlanságával. Kevés embernek adatik meg az életben egy ilyen példázatszerű döntés. S ha meg is adatik, kevés ember ismeri föl, hogy ez a döntés órája.

Bibó gesztusában az a szép, hogy feltűnésmentes, szerény, s nem mentes a humor elemétől. A törékeny alak, aki fogalmaz, s lekopogja, amit ír, csöppet sem harcias, ellenkezőleg: ésszerű, udvarias, tanáros. Biztos, hogy Bibó akkor számot vetett tettének esetleges következményeivel. Tudta, hogy korábban semmiért öltek, itt pedig ő tett valamit. Más is írt, de nem volt a kormány tagja. Más is a kormány tagja volt, de nem a körülzárt üres Parlamentben, a kormány székhelyén. Nem volt döntéshozó, nem biztatott harcra, az egyetlen vád, hogy a legőszintébb véleményét foglalta össze. Miniszterként, olyan kormány egyetlen helyén lévő tagjaként, amelyet a hat évvel ezelőtt felszámolt s magamagától újraépülő kormánykoalíció mind a négy pártja, a lakosság többsége támogatott. Olyan kormányban, amelynek elnöke és tagja volt az a három kommunista, akiben akkor a nép a legjobban megbízott. Nem tanácskozott mással, csak a lelkiismeretével, szövegét nem testületi nyilatkozatként, hanem a maga nevében írta, s joggal föltételezte, hogy az országban sokan egyetértenek vele. Magatartásának előkelősége később a bírósági tárgyaláson Nagy Imrééhez hasonló. Már nem az a kérdés, hogy a tett politikus-e, a gesztusnak más ésszerűsége van.

Ebből a csak szellemileg előkészített váratlan randevúból a végzettel kitűnik a demokráciát személyes világnézetként választó ember erkölcsi állékonysága. Közhelyek alkalmas pillanatokban való kimondása környezetünktől függően sokatmondó. Hogy a magyar társadalom magától értetődően és önként 45-ben is, 56-ban is létrehozta a többpártrendszerű demokráciát, bár mindkét kísérlet betemetődött, az egy több évszázados folyamat állomása. A folyamat továbbmegy, s a követelmény fennmarad, csak éppen más nemzedékek állnak mögéje. A demokrácia óhaját ideiglenesen el lehet felejteni, de újra eszünkbe jut, intézményesült hiánya az eszünkbe juttatja.

1867 után csak a polgárok fölső egytizede választhatott, de azok legalább több párt jelöltjei közül. Száz évvel később biztató kezdetnek tartanám, ha a polgároknak akár csak egytizede igazában választhatna. Amíg az egyetlen lista közel százszázaléknyi szavazatot kap, addig szükség van cenzúrára, s nehezebb a kormányt bírálni, mint a Monarchia úri Magyarországán. Addig nehezebb külföldre utazni, mint száz évvel ezelőtt volt. Addig nem lehet újságot, folyóiratot, kiadót alapítani úgy, mint száz évvel ezelőtt. Föllelkesülnék, ha létezhetne csak annyira független ellenzék s olyan önálló munkásszervezkedés, mint akkor volt. Pedig ebben az országban száz évvel ezelőtt nem volt demokrácia. Ezt Bibó is megírta, nem kevésbé szigorúan, mint a kommunisták, akik egy évvel a koalíció eltörlése után, 1949-ben már egymástól is megtanultak félni. Ha a párton kívül nincsen demokrácia, a párton belül sem lehet. Ezt Bibó világosan megértette, mert elfogulatlanul vizsgálta a hatalom szerkezetét. Inkább politológus volt, mint politikus, s amikor javaslatait előadta, az inkább oktatás volt, mint propaganda.

A kiegyezés még nem történt meg. Az alkotmány, amely szabad sajtóvita tárgya lehetne, még várat magára. A sajtószabadság követelménye Petőfi óta érvényben van. Megesik, hogy a lehető legszelídebb igazmondás is áldozati gesztus. Ki-ki maga sejtheti, hogy mit bír, aztán kiderül. Bibó István bírta, ez utóbb kiderült. Gesztusával mint hitelesített mércével mérhetjük függetlenségünket és megalkuvásainkat. Nem volt megbánnivalója, a rendszerváltozások nem vették érvényét korábbi szavainak. Erőt és derűt ad ez a szellemi folyamatosság. Aztán jönnek a szürkébb évek, a legfontosabb gesztus egy életben ritkán ismétlődik meg, a nemzedékek kifáradnak.

Van az európai kultúrának egy erkölcsi aranyalapja, amelynek – a legkülönbözőbb szellemi családokhoz tartozó – őrei a hazugságot és az árulást megvetik. Lehet valaki szocialista, lehet valaki konzervatív, de egyaránt szégyenletes, ha a társait elárulja. Ha nincs megállapodás abban, hogy azt kell mondanunk, amit gondolunk, s hogy azt ki is kell mondanunk, akkor kétséges, hogy van-e egyáltalán kultúra. Amíg az a végső soron külsődleges kérdés foglalkoztatja a szerzőket, hogy mit lehet közzétenni, mit nem, s nem az a belső kérdés, hogy mit is gondolnak igazán, addig a gondolat felületes, a nyelv silány. Amíg nem lehet óvatoskodás nélkül igazat írni Magyarországon, addig erkölcsileg is, anyagilag is elmaradottak leszünk. A cenzúrázott kultúra: provinciális kultúra. Amíg a tartalmasabb kijelentéseket semmitmondóbb kijelentéseknek kell eltakarniuk, addig az egész szöveg cenzúrától szaglik. Most nem szabad veszteni. A századvég esélyét – a harmadik reformkort – nem szabad sem gyávaság, sem türelmetlenség okán elszalasztani.

Bibó Istvánt, a személyes méltóság egyik magyar bajnokát, azt hiszem, segítette a vallásos hite. Összefüggést látok szellemi függetlensége és Istenre szegezett lelkiismerete között. Neki nem kellett várnia, hogy a történelem legyen a bírája, megvolt neki a maga bírája, akire súlyos figyelemmel ráhagyatkozhatott. Ez a bíró azt sugalmazza, hogy belső szabadság nélkül nincs ép emberi személyiség. Kisebb baj, hogy nem vagyunk gazdagok, vannak nálunk sokkal szegényebbek is. Nagyobb baj, hogy kevés az egészséges lelkű ember Magyarországon, hogy szinte mindannyian a hazugság neurózisának tüneteit viseljük. Ahol nincs meg az igazmondás nyugalma, ott egyáltalában nincsen nyugalom. Ott az emberek nem akarnak saját múltjukkal szembenézni. Ott a görcsös embert, bárhogy rejtőzködik, a félelem mindenhol körülveszi. Ott nem lehet megbízni egymásban. Ott még a függetlenebbek is nélkülözik az elfogulatlan kíváncsiságot, a jóindulatú türelmet mások igaza iránt. Ott az önérzet kóros sorvadása és kóros túltengése váltogatja egymást. Onnan sokan elvágyódnak, mert az emberek a saját közösségükben nem érezhetik eléggé embernek magukat.

Nem mondom, hogy minderről csak a kormányzat tehet. Közös járom volt ez. Egy fölkelés minden évszázadban, aztán kimerült alkalmazkodás. A békés, szívós önérvényesítésnek még nem tapasztaltuk ki a módozatait. Szeretném, ha minél több fiatalember csatangolna el a világba tanulni, s szeretném, ha előbb-utóbb hazajönnének. Nemzeti önbecsülésüket erősítené, ha Bibó Istvánra gondolnának. Ez a ma már halott férfi a többiek helyett is cselekedett, és szigorúan a maga nevében. Én lélekben akkor is, azóta is fölhatalmaztam őt erre a cselekedetére, helyettem is tette, amit tett. Mindenkinek eljön a maga ideje; rendelt ideje van a némaságnak és a megszólalásnak; Bibó István megérezte a maga idejét.