Az embernek kell egy filozófia

Szükségem van egy saját, egyszemélyes világnézetre. Hogy súgjon, amikor döntenem kell. Szükségem van rá, hogy az ellenálló képességem edzésben legyen, és a veszélyeket túléljem. A saját világnézet elidegeníthetetlen magántulajdonom. Nem lehet kisajátítani, nem lehet államosítani. Biztosabb befektetés, mint egy öröklakás. Civilizált embernek ugyanúgy szüksége van egy saját világnézetre, ahogy egy saját névre, fogkefére és dolgozószobára. Akinek nincs, az szegény. Ahhoz, hogy saját világnézetem legyen, nem kell filozófusnak lennem. Nem csináltathatom meg mással, hogy magamat tehermentesítsem, ahogy a szerelmemet és a halálomat sem háríthatom át másra. Nem olvashatom ki egy bizonyos könyvből, inkább a saját döntéseimből. Reflexió és improvizáció nem tudnak egymás nélkül meglenni. Egész biográfiámmal értelmezem a szembejövő jelenséget. Az emberi személyiség abszolút komplexitásából következően a tudás és az erkölcs a megértés fogalmában találkozik. Filozófiámnak az emberi személy egyetlen mivolta a talpköve. Ezt az egyetlenségünket isteni attribútumnak tartom. Senki sem helyettesíthető.

 

*

 

A szent és a profán az irodalomban elválaszthatatlanok. Ha elválaszthatóak, akkor a szöveg hamis. Minden szent könyv profán, mert szerzői becsvággyal készült. Vallásnak, politikának, tudománynak megvan a maga személytelenül fennkölt nyelvezete. Mind azt éreztetik, hogy nem igazán ők beszélnek, hanem valami átfogóbb, személy fölötti tekintély. Irodalom? Itt a szerző beszél. Minden szóért vállalja a felelősséget. Nem hivatkozik semmilyen fölöttes instanciára. Ez más szellem, mint a hadsereg vagy a hivatali kar szelleme. Írás közben egyedül van az ember, és nem ragaszkodik hozzá, hogy bárkivel is egy hiten legyen. Szakmám az emlékezet gyakorlása, nem vagyok a felejtés híve. Cselekedeteimet udvariasan hozzáigazítom a körülöttem élő emberekhez, gondolataimat nem. A másokat gyűlölő kollektív önszeretetből nem eszem. Maradok a magam szellemi házi kosztjánál. A személyesség és a pontosság összeegyeztethetetlen a hivatalos világnézetekkel. Nagy lemondás az elkötelezettség, hiszen a szövegnek intellektuális szépséget éppen a végiggondolás furora ad. Nekem az irodalom inkább önvédelem a közhelyekkel szemben. Vallásos irodalom? Hazafias irodalom? Szocialista irodalom? Népi irodalom? Urbánus irodalom? Disszidens irodalom? Avantgárd irodalom? Feminista irodalom? Lehet, hogy a melléknév talál, de a főnév nem.

 

*

 

Az egyik fejem keleti, a másik fejem nyugati. Abból csinálok filozófiát, ami vagyok. Itt élünk Kelet nyugati peremén, két civilizáció törésvonalán, ahol az ember gyakorlatias relativizmussal kénytelen mindent összehasonlítani. Született komparatisták vagyunk. A keleti Közép-Európában együtt van és lassan küzd egymással a Nyugat és a Kelet, a racionális kritika és a rendi hierarchia. A rendszerben is, bennünk is, egész kultúránkban. Egyik felünket sem tagadhatjuk le, ettől paradox a látásmódunk. Ez a különösségünk. Nem vagyunk igazán itthon. Állandó lakóhelyünkön honvágyat érzünk ki tudja, mi után. Belülről próbáljuk otthonossá enyhíteni az otthontalanságot. A mi régiónkban nincs boldog kibontakozás, egészséges küzdelem, szép játszma. A tehetségek nem mutatkozhatnak be a maguk teljes pompájában; csendesen, elfojtódva parázslanak. Itthonlétünk mindig egy kissé nyomott, távollétünk mindig egy kissé bujdosás. Mi nem vagyunk a fennálló helyzettel megelégedve. A fennálló helyzet minekünk tartós lemaradást és szövődményes betegségeket jelent. A szabadság igénye megvárakoztatható, de nem temethető el, csak velünk együtt. A mi szabadságunk és a szilárd európai béke össze vannak kötve.

 

*

 

Ó, Európa, kicsi, de csinos. A legtakarosabb földrész. Itt jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilométerre. Itt lett a gondolkodó én a gondolkodás legfőbb tárgya. Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ nem egy. Ebből a tagolt világból nem kívánkozunk olyan nagyon vissza az örök-egyetlen teljességbe. Ami másutt abszolút, az itt viszonylagossá válik. Megtanultunk semmilyen emberi állításnak nem adni maradéktalan hitelt.

Megfogalmazzuk magunkat, naplót írunk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad. Innen indult ki az a szokás, hogy elválasztjuk a leírást és az ítélkezést, vagy az, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a másik ember helyzetébe, mielőtt erkölcsi ítéletekben részesítenénk. Agyunk nem éri be a jelenségek egyféle magyarázatával. Az európai szöveg- és képörökséget használva gondolkozunk magunkról. Vannak közös irodalmi hőseink, tőlük származik az öntudatunk. Abban a mitológiában élünk, amit a szerzők hagytak ránk. Tiszteljük a hagyományt, de nem hajlunk meg előtte. A konzervatív és a radikális elválaszthatatlanok. Műalkotásokban, tehát túlozva fejezzük ki nagy antinómiáinkat. Új meg új alakban föltesszük magunknak a régi kérdéseket. Az a szép bennük, hogy megoldhatatlanok. A soknyelvű európai irodalom elég komplex társalgás. A kis nemzetek irodalma is európai, akkor is, ha fontos könyveik nincsenek lefordítva. Egy könyvespolcon, kölcsönös sugárzásban állnak a nemzeti nyelvre lefordított külföldi klasszikusokkal, ismertebb kortársakkal. A fordítók a klasszikus európaiak: általuk értjük egymást. Az európai érdeklődés fogékony a részek, minoritások, népek és egyéniségek titokzatos ízlése iránt. Az egyik faluban más szokások uralkodnak, mint a másik szomszédos faluban. A fundamentalista egyneműség Európa-ellenes eszme. Nem akarjuk fehérre és feketére osztani a világot, éppenséggel az ellen lázadoztunk eleitől fogva, hogy vagy erényesnek, vagy bűnösnek kelljen mindent tekintenünk. Az az európai, ami soknyelvű, sok műfajú, sokdimenziós. A művészetek és a tudományok a saját szemléletsíkjukat akarják önállósítani, igényelik az önfejlődés méltóságát, és a művek maguk is individualisták. Csuhában, uniformisban, talárban az egyéniség ördöge megmutatkozik. Állítjuk azt a címkézhetetlen valamit, ami az újszülött műalkotás, amelyről szülője sem tudja, hogy micsoda. Felkészülünk rá, hogy a többség szörnyetegnek mondja, pedig csak különös. Kultúránkban a nyers erő, a katonai erőszak kultusza leáldozóban, emelkedő érték a kis nép, a vállalkozó és az író autonómiája. Itt valamivel több szó, meggondolás, idézet, elemzés veszi körül a szerelmet és az evést, a politikát és az irodalmat, mint másutt. Nem ezen a tájon lett mozihős a kevés beszédű férfi, aki megy, teszi a dolgát, és ezer szónál többet nem használ. Ha olyan hallgatagok lennénk, mint a nagy Zen-mesterek, akkor nem lenne annyi könyv a könyvtárainkban. Verbális kontinens, az irodalomban nincsen két Európa. Magunkat egy láthatatlan európai köztársaság polgárának, más szóval európai republikánusnak nyilvánítjuk. Ez se több, se kevesebb, mint egy eszmei nyilatkozat.

 

*

 

Természetes, hogy liberális vagyok. Elébe helyezem a személyt a közösségi retorikáknak, a felduzzasztott nemzeti és osztályöntudatoknak. Valamirevaló írónak kivételesen nagy szabadság kell. Szeretném kiadni a könyvemet úgy, ahogy megírtam, tehát liberális vagyok. Kénytelenek voltunk megtanulni, hogy ha nincsenek biztosított alkotmányos szabadságjogok, akkor az államapparátus mértéktelenül felfuvalkodik, és nagy szorgalommal minuciózus szabályokat, értelmetlen tilalmakat eszel ki, amelyek miatt nem végezhetjük annak rendje-módja szerint a dolgunkat. Ha sok a tilalom, akkor korosodó, fáradt rosszcsontok leszünk, és ahhoz, hogy élni tudjunk, folyton meg kell kerülnünk a jogszabályokat, emiatt viszont aggódnunk kell. Nem kívánok önként belebújni semelyik intellektuális kényszerzubbonyba. A liberalizmus számomra inkább stílus, mint tantétel. Szellemi éberség, óvakodás a patetikus kellemetlenkedőktől. Van egy szerzőcsalád, amelynek tagjai leginkább másokat szeretnek helyreigazítani. Remekül megy nekik a tendenciózus, giccses elérzékenyülés, a szentimentalizmusból mintegy jeladásra képesek átcsapni a maró gúnnyal kevert megbotránkozásba. Ilyen alkatot találsz baloldalt, jobboldalt, mindenütt. Van szeme, de nem lát vele, jön és leleplez, átlát a szitán, ő mindig a sótlan lényeget látja. Idegesítik a hús-vér jelenségek és a személyes észrevételek.

 

*

 

Valamirevaló író nem szolgál. Nem hasznos. Az irodalom szelleme garázda szellem. Az írás civil mesterség, az író a civilek között is civil. Az irodalom országában nincs parancs, amely ne volna abszurd. Melyik szakma illetékesebb arra, hogy szemét a harc áldozataira függessze? Mindenki áldozat, akit megölnek, pedig még élhetne tovább. A halott jellegzetességei között nem elsőrendű a bőrszíne, a vallása, az állampolgársága, sokkal fontosabb, hogy erőszakos halál végzett vele.

 

*

 

Az egyháztól a tizennyolcadik században alig függetlenné vált európai értelmiség a tizenkilencedik században átadta magát a nemzetállam kultuszának, a szakrális etatizmusnak. Ezzel kiszolgáltatta magát a bürokráciának és a hadseregnek. Az etatizmusok elszabadulásának eredményeképpen, miközben a világ kitágult, a szellemi horizont összeszűkült. A nemzetállam a múlt században lett Közép-Európában vallásos értékké. Amíg a nemzetállam szent, addig a politikusok a szó túlságosan is messzemenő értelmében uralkodnak. Hogy a század két nagy zsarnoka valószínűleg a megalomán paranoia klinikai esete volt, semmit sem változtat azon a másik tényen, hogy rengetegen imádták őket, és hogy a híveik a vezér iránti odaadásukban készek voltak rengeteg embertársukat megölni. Ennek a két betegnek sikerült a fantazmáit megvalósítania; őrületükben két etatizmus rációja dolgozott. Ki tudná megmondani, hogy melyik volt az erősebb hajtóanyag, az őrület-é avagy a birodalmi ráció?

 

*

 

Itt egy jámbor ember különféle címeken válhat az ördög cimborájává. Erős még mindig a démonhit, amely kirekeszt és cserbenhagy. Babapesztrálásra viszont a belső emigráció kiváló állapot. Pontos beszámoló a tudhatóról, vemhesség nyugalma, van időnk. Ha valaki a padlón ül, biztonságban érezheti magát. Furcsa dolog, ha az ember olyan városban szeret élni, ahol be van tiltva. Furcsa, hogy nem vagy becsukva, jegyzi meg az autóbuszon egy ismerős. „Miért lennék?” Megbántódik. „Na hallod, azok után, amiket írtál!” A sűrű közegen átrezegnek a rokon- és ellenszenvhullámok. Elcsöndesülünk, nem szólunk, legyintünk, kihagyunk, hümmögünk. Nehezen mozdulunk ki a családunk mellől. Elvégezzük mindennap, amit bírunk. Ki az, akit tanítómesteremnek, írói munkámban felsőbb tekintélynek ismernék el? Semmiféle államot, pártot, közvéleményt, egyházat, akadémiát, piacot. Senki embert. Akármit állít. Akárminek a szószólója. Amúgy mindenkit érdeklődéssel meghallgatok, és mindenkitől tanulok. Mostanában leginkább a csecsemő fiamtól.

 

*

 

A cenzúra legünnepélyesebb és legteátrálisabb aktusa a náci könyvégetés volt. Máglya, trombiták, zászlók, Goebbels rikácsol, egyenként lengeti a könyveket, és valami átokformula kíséretében máglyára veti őket. A tanárok és a diákok éljeneznek. Az egypártrendszerű nemzetiszocialista állam szóvivője magas eszmeiségről beszél. Égő könyv szaga, égő test szaga. Aki az eszmék tisztaságán őrködik, annak az eszméi tisztátalanok. Kell a cenzúrához egy különös emberfajta, amely már az óvodában megtanult árulkodni. Később is ők lesznek a piszkálódó helyreigazítók, fegyelmi bizottságok összeharapott ajkú tagjai. Csukott, merev, tábori arcok, megannyi jó hazafi. A nagy aljasságokhoz mindig kellenek értelmiségiek is. Finomabban vagy durvábban igazolni a kormányformává lett hatalmi gőgöt, amely többnyire parvenü. Ahol az állam könyvet éget, ott az el nem égetett könyvek bűnrészesek a ceremóniában. A szerzők megszokják, hogy némelyik kollégájuknak előbb a könyvét, aztán a személyét eltüntetik. Sok művészt meghat, hogy egyáltalán akarnak tőle valamit. Rossz íróból mindig van elég, kiszolgálni egy-egy zsarnokságot. Jó író is állhat pezsgőspohárral a kezében, enigmatikus mosollyal a vezér mellett; megkötik a kölcsönösen előnyös kompromisszumot.

 

*

 

Mivel a szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett térség barakkokkal, ahonnan az ott tartózkodó emberek nem mehetnek ki, különben lőnek rájuk, századunk etatizmusainak vele járó képe, Goebbels és kollégái nem tekinthetők egyszeri bűnözőknek. Mindig van olyan folt a földgömbön, ahol a könyvégetést szép szokásnak, megőrzendő hagyománynak tartják, továbbá vannak olyan emberek is, akik szívesen buzgólkodnának áldozópapként a máglyatűz körül. Ha görények kellenek, akkor az írástudók rendjében akad elegendő számú görény. Minden terror mögött ott találhatók az ideaszállító auktorok. Tévedéseikkel és gyávaságaikkal a könyvírók nagy elsötétülésekben voltak bűnrészesek. A táborvilágnak megvan a maga kulturális holdudvara. Az irodalomtörténet tanulsága szerint van olyan pupilla, amely az őrtornyot nem látja, csak a pillangót.

 

*

 

A sátáni forrását ne a mélylélektanban keresd, hanem a kollektív szuperegókban. Az ideológiákban, a szövegekben, az igazolásokban. Lehet szavakkal áttételesen ölni. Mindig vannak elegen, akik ölni szeretnének. De nem mindig kapnak igazoló szöveget hozzá. Csak akkor ölnek, ha a tekintély ezt megparancsolja, vagy legalábbis kacsint. Az emberek nem tudják, mibe viszi bele őket a nyelv. Szenvedélyes logikával végighajtott és kivitelezett eszmesorok olyan pokoli eseményeket idéznek elő, amelyeket sem az áldozatok, sem a tettesek nem sejthetnek előre. A nagy elsötétülésekhez kellenek a tehetséges szerzők és az idealista fiatalok. Elöl a zászló, hátul a tömegsír.

 

*

 

Minden szörnytettben ott van a feltétlen parancsteljesítés erénye. Erkölcsi szükségállapot, ha az embernek parancsolnak. Az is lehet háborús bűnös, akit semmilyen bíróság nem ítélt el, és nem is ítélne el. Mindenki jobb híján teszi a rosszat. Európa szinte minden városában szobrot kaphatna az ismeretlen tömeggyilkos. Sokat tapasztalt, sok mindenen átment szegény.

 

*

 

A háború végén nagyjából megtapasztaltam, hogy magaviseleti érdemjegyünk és kiirtásunk között nincsen semmilyen összefüggés. Akkor is megölnek, ha simulékony vagy. Akkor is, ha jó tanuló vagy. Korán arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen tisztánlátás némi inkább viscerális, mint doktrinális anarchizmus nélkül. Legyetek engedelmesek, zsidók, majd emberséges bánásmódban lesz részetek. Hol? Majd megtudjátok. Ott, ahova a vagonok visznek. A számotokra kijelölt helyen: a megszabadulás kéményében, a judenfrei Európa közepén.

 

*

 

Mindeddig csak gonosztettek származtak minden olyan gondolkodásmódból, amelynek szellemi középpontjában nem a személy méltósága áll. Minden fundamentalizmus cenzúráz. Az embervédelem első elve: senki a gondolataiért nem büntethető. A szellem emancipációjának nagy lendületeire mindenféle fundamentalizmus görbén tekint. Viszont a nagyvárosi talajon úgy terem a szabadgondolkodás, mint a gomba. A második ezredvég humanizmusa az emberi személyiség védelme. Ez a szemlélet minden nyelvre és érzékenységre lefordítható, átlósan metszi a politikai csalódásokat. Akárcsak a kúszó demokrácia, az emberi jogok filozófiája is terjedőben van minden kontinensen. Ahol az emberek kiküzdötték politikai egyenjogúságukat, ott megcsinálták a parlamentáris demokráciát. A többiek autokratikus-rendi szervezetben élnek. A demokráciának az a lényege, hogy minden polgár egy lehetséges disszidens. Olyan ember, aki itt és most néven nevezi a dolgokat, csak azért, hogy a dolgok néven legyenek nevezve. Az emberi személynek jár a szabadság. Miért? Csak. Mert az emberi személynél nincsen több. Mosoly fogadja a jelenséget, ha a pap vagy a politikus azt mondja, hogy van több, és ezt a többet ő maga képviseli.

 

*

 

Fegyverrel csak megfélemlíteni lehet, de kezdeményezni nem. A szellemi magánvállalkozók kezdeményeznek. A fegyver ultima ratio. Az írás prima ratio. A gondolkodó ideje a normális idő. Ahhoz, hogy működésbe kezdjen, nincsen szüksége határhelyzetre. Az értelem akkor is dolgozhat, ha nincsen gondolatszabadság. Az írás ideje a most és a mindig. A mi hatalmunk nem több és nem kevesebb, mint a munkáinkban megjelenő szavahihetőségünk.

 

*

 

Könyveim tíz éven át nem jelenhettek meg Magyarországon, és nem voltak megvásárolhatók a könyvesboltokban. Kitiltva országom engedélyezett irodalmából, berendezkedtem az önkiadásban. A független sajtó házilagosan kivitelezett könyveiben minden szó többe kerül. Kell, hogy megérje az olvasónak: a földalatti szöveg nem lehet bőbeszédű. Magánlevél néhány száz ismerősnek. Néhány száz olvasó is milyen sok, ha egyenként gondolok rájuk. A túsz úgy viselkedik, mintha nem volna az. A magunkfajta kiáll, mint a szög, pedig ismeri a kínai közmondást, hogy a kiálló szöget ütik. A hatóság nem zaklatott, postámat továbbították, utazhattam. A ház előtt nagy ritkán két ember unatkozott egy autóban, egy kövér és egy sovány, eszegettek. Kiadóm konyakkal kínált, és a megértésemet kérte, testi és politikai betegségeiről tájékoztatott. Neki sem könnyű. A könyvemet egyébként nem tudja kiadni. Olyan ember voltam, aki nincs, akinek nem volna szabad lennie. Mivelhogy a vereség unalmas, a panasz unalmas, a vesztes unalmas, megpróbáltam élvezetemet lelni a hivatalos nemlétben, amely sértetlenül hagyja a magánlétemet. Az önkiadás baráti köréről már sok minden kiderült; rájuk gondolva könnyebb volt leírnom azt a szót, hogy mi. Egy kis szilárdabb talaj a süppedékes környezetben. Tudtam, hogy számíthatok rájuk, és ők is tudták, hogy számíthatnak rám. Már az is valami, ha egy városban harminc ember számíthat egymásra.

 

*

 

Volt köztünk is viszály, rangsor, sértődés, fáradtság, csömör, szívszélhűdés, sőt még öngyilkosság is, de élveztük a távoli szabadság helyett a magunk csinálta azonnalit. Aki nem szabad, az nem egészen megbízható. Annak a beszéde mögött valami más van, mint amit mond, kénytelen vagyok találgatni, hogy micsoda. Mitől fél? Mit tart kényesnek? Mit kerül el? Miről bizonygatja, hogy az őt egyáltalában nem érdekli? Egy hiteles életrajz városunkban riadalmak történetéről tudósít. Rengeteg hátsó gondolat és kalkuláció, amely a polgárok viselkedését szabályozza. Naprakész tudása annak, hogy mit szabad és mit nem. Még eddig minden felügyelet a polgárok önkéntes főhajtásaként akart feltűnni, azt a benyomást keltve, hogy nem korlát és kényszer, hanem fegyelmezett belátás, sőt bölcsesség. Ha az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak, akkor kezdik gondolni is azt, amit mondanak. Nem kell sok fenyegető kellemetlenség ahhoz, hogy egy átlagos teherbírású ember körülkerítve érezze magát. Aki a saját játszmáját feladja, az le fogja nézni magát, és úgy fogja érezni, hogy a többiek is lenézik. A dolgok összefüggenek, ha könyveknek nem szabad megjelenniük, akkor a város elhanyagolja önmagát, a falait, a levegőjét, az emberek elhanyagolják az arcukat, a beszédüket, az erkölcsüket. A tilalom nemcsak a betiltásban és a titkolózásban mutatkozik meg, hanem abban is, ami látható, hallható és olvasható. A szövegekben megjelenik a sejtetés esztétikája. Közös lemondás a nagykorúságról. Szokás kegyeket, díjakat, rangokat, javadalmakat kérni és remélni a közös gyámtól. Sikere van a gügyögésnek és az ünnepélyességnek; az egyenes beszéd azonban viszolygást kelt. Nem használni a polgárjogokat olyan, mintha egy közösség elhatározná, hogy nem világít villannyal, és emiatt állandóan a gyertyaelosztás kérdésein vitatkoznék. Figyelemre méltó néprajzi jelenség, de miért nem kapcsolják be inkább a villanyáramot?

 

*

 

Országunkban, amióta élek, az állam hatalma túlságosan nagy volt, a civil polgáré pedig túlságosan csekély. Ebből sok baj származott. Nem vonz sem a kérkedő, sem az önsajnáló azonosulás állami közösségeinkkel. Két abszolút pólus van, az emberiség és az egyén. A közösségek értéke e két pólushoz mérve viszonylagos. Az egyének mindenféle csoportosítása kétes. Többnyire öndicsérően állítod egy olyan közösség létét, amelyhez hozzátartozol. Ebben az eljárásban az az élvezet, hogy másokat ki lehet rekeszteni ebből az állítólag pompás közösségből. A magánemberi butaság mélyebb értelmet sejtet, ha többes szám első személyben beszél.

 

*

 

Írásaim: egy kelet-európai, államkórban szenvedő páciens házipatikája. Fontosnak tartom a szívós derűt és a merőben lelkiismereti kötelességtudatot. Az irodalom köztársasága tartósabb, mint bármely államalakulat. Igyekszem megtartani ennek a köztársaságnak a törvényeit. Sokra becsülöm az önuralmat, és már nem szívesen adok nemeslevelet a kudarcnak.