I.

 

Az embernek kell egy filozófia

Szükségem van egy saját, egyszemélyes világnézetre. Hogy súgjon, amikor döntenem kell. Szükségem van rá, hogy az ellenálló képességem edzésben legyen, és a veszélyeket túléljem. A saját világnézet elidegeníthetetlen magántulajdonom. Nem lehet kisajátítani, nem lehet államosítani. Biztosabb befektetés, mint egy öröklakás. Civilizált embernek ugyanúgy szüksége van egy saját világnézetre, ahogy egy saját névre, fogkefére és dolgozószobára. Akinek nincs, az szegény. Ahhoz, hogy saját világnézetem legyen, nem kell filozófusnak lennem. Nem csináltathatom meg mással, hogy magamat tehermentesítsem, ahogy a szerelmemet és a halálomat sem háríthatom át másra. Nem olvashatom ki egy bizonyos könyvből, inkább a saját döntéseimből. Reflexió és improvizáció nem tudnak egymás nélkül meglenni. Egész biográfiámmal értelmezem a szembejövő jelenséget. Az emberi személyiség abszolút komplexitásából következően a tudás és az erkölcs a megértés fogalmában találkozik. Filozófiámnak az emberi személy egyetlen mivolta a talpköve. Ezt az egyetlenségünket isteni attribútumnak tartom. Senki sem helyettesíthető.

 

*

 

A szent és a profán az irodalomban elválaszthatatlanok. Ha elválaszthatóak, akkor a szöveg hamis. Minden szent könyv profán, mert szerzői becsvággyal készült. Vallásnak, politikának, tudománynak megvan a maga személytelenül fennkölt nyelvezete. Mind azt éreztetik, hogy nem igazán ők beszélnek, hanem valami átfogóbb, személy fölötti tekintély. Irodalom? Itt a szerző beszél. Minden szóért vállalja a felelősséget. Nem hivatkozik semmilyen fölöttes instanciára. Ez más szellem, mint a hadsereg vagy a hivatali kar szelleme. Írás közben egyedül van az ember, és nem ragaszkodik hozzá, hogy bárkivel is egy hiten legyen. Szakmám az emlékezet gyakorlása, nem vagyok a felejtés híve. Cselekedeteimet udvariasan hozzáigazítom a körülöttem élő emberekhez, gondolataimat nem. A másokat gyűlölő kollektív önszeretetből nem eszem. Maradok a magam szellemi házi kosztjánál. A személyesség és a pontosság összeegyeztethetetlen a hivatalos világnézetekkel. Nagy lemondás az elkötelezettség, hiszen a szövegnek intellektuális szépséget éppen a végiggondolás furora ad. Nekem az irodalom inkább önvédelem a közhelyekkel szemben. Vallásos irodalom? Hazafias irodalom? Szocialista irodalom? Népi irodalom? Urbánus irodalom? Disszidens irodalom? Avantgárd irodalom? Feminista irodalom? Lehet, hogy a melléknév talál, de a főnév nem.

 

*

 

Az egyik fejem keleti, a másik fejem nyugati. Abból csinálok filozófiát, ami vagyok. Itt élünk Kelet nyugati peremén, két civilizáció törésvonalán, ahol az ember gyakorlatias relativizmussal kénytelen mindent összehasonlítani. Született komparatisták vagyunk. A keleti Közép-Európában együtt van és lassan küzd egymással a Nyugat és a Kelet, a racionális kritika és a rendi hierarchia. A rendszerben is, bennünk is, egész kultúránkban. Egyik felünket sem tagadhatjuk le, ettől paradox a látásmódunk. Ez a különösségünk. Nem vagyunk igazán itthon. Állandó lakóhelyünkön honvágyat érzünk ki tudja, mi után. Belülről próbáljuk otthonossá enyhíteni az otthontalanságot. A mi régiónkban nincs boldog kibontakozás, egészséges küzdelem, szép játszma. A tehetségek nem mutatkozhatnak be a maguk teljes pompájában; csendesen, elfojtódva parázslanak. Itthonlétünk mindig egy kissé nyomott, távollétünk mindig egy kissé bujdosás. Mi nem vagyunk a fennálló helyzettel megelégedve. A fennálló helyzet minekünk tartós lemaradást és szövődményes betegségeket jelent. A szabadság igénye megvárakoztatható, de nem temethető el, csak velünk együtt. A mi szabadságunk és a szilárd európai béke össze vannak kötve.

 

*

 

Ó, Európa, kicsi, de csinos. A legtakarosabb földrész. Itt jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilométerre. Itt lett a gondolkodó én a gondolkodás legfőbb tárgya. Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ nem egy. Ebből a tagolt világból nem kívánkozunk olyan nagyon vissza az örök-egyetlen teljességbe. Ami másutt abszolút, az itt viszonylagossá válik. Megtanultunk semmilyen emberi állításnak nem adni maradéktalan hitelt.

Megfogalmazzuk magunkat, naplót írunk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad. Innen indult ki az a szokás, hogy elválasztjuk a leírást és az ítélkezést, vagy az, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a másik ember helyzetébe, mielőtt erkölcsi ítéletekben részesítenénk. Agyunk nem éri be a jelenségek egyféle magyarázatával. Az európai szöveg- és képörökséget használva gondolkozunk magunkról. Vannak közös irodalmi hőseink, tőlük származik az öntudatunk. Abban a mitológiában élünk, amit a szerzők hagytak ránk. Tiszteljük a hagyományt, de nem hajlunk meg előtte. A konzervatív és a radikális elválaszthatatlanok. Műalkotásokban, tehát túlozva fejezzük ki nagy antinómiáinkat. Új meg új alakban föltesszük magunknak a régi kérdéseket. Az a szép bennük, hogy megoldhatatlanok. A soknyelvű európai irodalom elég komplex társalgás. A kis nemzetek irodalma is európai, akkor is, ha fontos könyveik nincsenek lefordítva. Egy könyvespolcon, kölcsönös sugárzásban állnak a nemzeti nyelvre lefordított külföldi klasszikusokkal, ismertebb kortársakkal. A fordítók a klasszikus európaiak: általuk értjük egymást. Az európai érdeklődés fogékony a részek, minoritások, népek és egyéniségek titokzatos ízlése iránt. Az egyik faluban más szokások uralkodnak, mint a másik szomszédos faluban. A fundamentalista egyneműség Európa-ellenes eszme. Nem akarjuk fehérre és feketére osztani a világot, éppenséggel az ellen lázadoztunk eleitől fogva, hogy vagy erényesnek, vagy bűnösnek kelljen mindent tekintenünk. Az az európai, ami soknyelvű, sok műfajú, sokdimenziós. A művészetek és a tudományok a saját szemléletsíkjukat akarják önállósítani, igényelik az önfejlődés méltóságát, és a művek maguk is individualisták. Csuhában, uniformisban, talárban az egyéniség ördöge megmutatkozik. Állítjuk azt a címkézhetetlen valamit, ami az újszülött műalkotás, amelyről szülője sem tudja, hogy micsoda. Felkészülünk rá, hogy a többség szörnyetegnek mondja, pedig csak különös. Kultúránkban a nyers erő, a katonai erőszak kultusza leáldozóban, emelkedő érték a kis nép, a vállalkozó és az író autonómiája. Itt valamivel több szó, meggondolás, idézet, elemzés veszi körül a szerelmet és az evést, a politikát és az irodalmat, mint másutt. Nem ezen a tájon lett mozihős a kevés beszédű férfi, aki megy, teszi a dolgát, és ezer szónál többet nem használ. Ha olyan hallgatagok lennénk, mint a nagy Zen-mesterek, akkor nem lenne annyi könyv a könyvtárainkban. Verbális kontinens, az irodalomban nincsen két Európa. Magunkat egy láthatatlan európai köztársaság polgárának, más szóval európai republikánusnak nyilvánítjuk. Ez se több, se kevesebb, mint egy eszmei nyilatkozat.

 

*

 

Természetes, hogy liberális vagyok. Elébe helyezem a személyt a közösségi retorikáknak, a felduzzasztott nemzeti és osztályöntudatoknak. Valamirevaló írónak kivételesen nagy szabadság kell. Szeretném kiadni a könyvemet úgy, ahogy megírtam, tehát liberális vagyok. Kénytelenek voltunk megtanulni, hogy ha nincsenek biztosított alkotmányos szabadságjogok, akkor az államapparátus mértéktelenül felfuvalkodik, és nagy szorgalommal minuciózus szabályokat, értelmetlen tilalmakat eszel ki, amelyek miatt nem végezhetjük annak rendje-módja szerint a dolgunkat. Ha sok a tilalom, akkor korosodó, fáradt rosszcsontok leszünk, és ahhoz, hogy élni tudjunk, folyton meg kell kerülnünk a jogszabályokat, emiatt viszont aggódnunk kell. Nem kívánok önként belebújni semelyik intellektuális kényszerzubbonyba. A liberalizmus számomra inkább stílus, mint tantétel. Szellemi éberség, óvakodás a patetikus kellemetlenkedőktől. Van egy szerzőcsalád, amelynek tagjai leginkább másokat szeretnek helyreigazítani. Remekül megy nekik a tendenciózus, giccses elérzékenyülés, a szentimentalizmusból mintegy jeladásra képesek átcsapni a maró gúnnyal kevert megbotránkozásba. Ilyen alkatot találsz baloldalt, jobboldalt, mindenütt. Van szeme, de nem lát vele, jön és leleplez, átlát a szitán, ő mindig a sótlan lényeget látja. Idegesítik a hús-vér jelenségek és a személyes észrevételek.

 

*

 

Valamirevaló író nem szolgál. Nem hasznos. Az irodalom szelleme garázda szellem. Az írás civil mesterség, az író a civilek között is civil. Az irodalom országában nincs parancs, amely ne volna abszurd. Melyik szakma illetékesebb arra, hogy szemét a harc áldozataira függessze? Mindenki áldozat, akit megölnek, pedig még élhetne tovább. A halott jellegzetességei között nem elsőrendű a bőrszíne, a vallása, az állampolgársága, sokkal fontosabb, hogy erőszakos halál végzett vele.

 

*

 

Az egyháztól a tizennyolcadik században alig függetlenné vált európai értelmiség a tizenkilencedik században átadta magát a nemzetállam kultuszának, a szakrális etatizmusnak. Ezzel kiszolgáltatta magát a bürokráciának és a hadseregnek. Az etatizmusok elszabadulásának eredményeképpen, miközben a világ kitágult, a szellemi horizont összeszűkült. A nemzetállam a múlt században lett Közép-Európában vallásos értékké. Amíg a nemzetállam szent, addig a politikusok a szó túlságosan is messzemenő értelmében uralkodnak. Hogy a század két nagy zsarnoka valószínűleg a megalomán paranoia klinikai esete volt, semmit sem változtat azon a másik tényen, hogy rengetegen imádták őket, és hogy a híveik a vezér iránti odaadásukban készek voltak rengeteg embertársukat megölni. Ennek a két betegnek sikerült a fantazmáit megvalósítania; őrületükben két etatizmus rációja dolgozott. Ki tudná megmondani, hogy melyik volt az erősebb hajtóanyag, az őrület-é avagy a birodalmi ráció?

 

*

 

Itt egy jámbor ember különféle címeken válhat az ördög cimborájává. Erős még mindig a démonhit, amely kirekeszt és cserbenhagy. Babapesztrálásra viszont a belső emigráció kiváló állapot. Pontos beszámoló a tudhatóról, vemhesség nyugalma, van időnk. Ha valaki a padlón ül, biztonságban érezheti magát. Furcsa dolog, ha az ember olyan városban szeret élni, ahol be van tiltva. Furcsa, hogy nem vagy becsukva, jegyzi meg az autóbuszon egy ismerős. „Miért lennék?” Megbántódik. „Na hallod, azok után, amiket írtál!” A sűrű közegen átrezegnek a rokon- és ellenszenvhullámok. Elcsöndesülünk, nem szólunk, legyintünk, kihagyunk, hümmögünk. Nehezen mozdulunk ki a családunk mellől. Elvégezzük mindennap, amit bírunk. Ki az, akit tanítómesteremnek, írói munkámban felsőbb tekintélynek ismernék el? Semmiféle államot, pártot, közvéleményt, egyházat, akadémiát, piacot. Senki embert. Akármit állít. Akárminek a szószólója. Amúgy mindenkit érdeklődéssel meghallgatok, és mindenkitől tanulok. Mostanában leginkább a csecsemő fiamtól.

 

*

 

A cenzúra legünnepélyesebb és legteátrálisabb aktusa a náci könyvégetés volt. Máglya, trombiták, zászlók, Goebbels rikácsol, egyenként lengeti a könyveket, és valami átokformula kíséretében máglyára veti őket. A tanárok és a diákok éljeneznek. Az egypártrendszerű nemzetiszocialista állam szóvivője magas eszmeiségről beszél. Égő könyv szaga, égő test szaga. Aki az eszmék tisztaságán őrködik, annak az eszméi tisztátalanok. Kell a cenzúrához egy különös emberfajta, amely már az óvodában megtanult árulkodni. Később is ők lesznek a piszkálódó helyreigazítók, fegyelmi bizottságok összeharapott ajkú tagjai. Csukott, merev, tábori arcok, megannyi jó hazafi. A nagy aljasságokhoz mindig kellenek értelmiségiek is. Finomabban vagy durvábban igazolni a kormányformává lett hatalmi gőgöt, amely többnyire parvenü. Ahol az állam könyvet éget, ott az el nem égetett könyvek bűnrészesek a ceremóniában. A szerzők megszokják, hogy némelyik kollégájuknak előbb a könyvét, aztán a személyét eltüntetik. Sok művészt meghat, hogy egyáltalán akarnak tőle valamit. Rossz íróból mindig van elég, kiszolgálni egy-egy zsarnokságot. Jó író is állhat pezsgőspohárral a kezében, enigmatikus mosollyal a vezér mellett; megkötik a kölcsönösen előnyös kompromisszumot.

 

*

 

Mivel a szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett térség barakkokkal, ahonnan az ott tartózkodó emberek nem mehetnek ki, különben lőnek rájuk, századunk etatizmusainak vele járó képe, Goebbels és kollégái nem tekinthetők egyszeri bűnözőknek. Mindig van olyan folt a földgömbön, ahol a könyvégetést szép szokásnak, megőrzendő hagyománynak tartják, továbbá vannak olyan emberek is, akik szívesen buzgólkodnának áldozópapként a máglyatűz körül. Ha görények kellenek, akkor az írástudók rendjében akad elegendő számú görény. Minden terror mögött ott találhatók az ideaszállító auktorok. Tévedéseikkel és gyávaságaikkal a könyvírók nagy elsötétülésekben voltak bűnrészesek. A táborvilágnak megvan a maga kulturális holdudvara. Az irodalomtörténet tanulsága szerint van olyan pupilla, amely az őrtornyot nem látja, csak a pillangót.

 

*

 

A sátáni forrását ne a mélylélektanban keresd, hanem a kollektív szuperegókban. Az ideológiákban, a szövegekben, az igazolásokban. Lehet szavakkal áttételesen ölni. Mindig vannak elegen, akik ölni szeretnének. De nem mindig kapnak igazoló szöveget hozzá. Csak akkor ölnek, ha a tekintély ezt megparancsolja, vagy legalábbis kacsint. Az emberek nem tudják, mibe viszi bele őket a nyelv. Szenvedélyes logikával végighajtott és kivitelezett eszmesorok olyan pokoli eseményeket idéznek elő, amelyeket sem az áldozatok, sem a tettesek nem sejthetnek előre. A nagy elsötétülésekhez kellenek a tehetséges szerzők és az idealista fiatalok. Elöl a zászló, hátul a tömegsír.

 

*

 

Minden szörnytettben ott van a feltétlen parancsteljesítés erénye. Erkölcsi szükségállapot, ha az embernek parancsolnak. Az is lehet háborús bűnös, akit semmilyen bíróság nem ítélt el, és nem is ítélne el. Mindenki jobb híján teszi a rosszat. Európa szinte minden városában szobrot kaphatna az ismeretlen tömeggyilkos. Sokat tapasztalt, sok mindenen átment szegény.

 

*

 

A háború végén nagyjából megtapasztaltam, hogy magaviseleti érdemjegyünk és kiirtásunk között nincsen semmilyen összefüggés. Akkor is megölnek, ha simulékony vagy. Akkor is, ha jó tanuló vagy. Korán arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen tisztánlátás némi inkább viscerális, mint doktrinális anarchizmus nélkül. Legyetek engedelmesek, zsidók, majd emberséges bánásmódban lesz részetek. Hol? Majd megtudjátok. Ott, ahova a vagonok visznek. A számotokra kijelölt helyen: a megszabadulás kéményében, a judenfrei Európa közepén.

 

*

 

Mindeddig csak gonosztettek származtak minden olyan gondolkodásmódból, amelynek szellemi középpontjában nem a személy méltósága áll. Minden fundamentalizmus cenzúráz. Az embervédelem első elve: senki a gondolataiért nem büntethető. A szellem emancipációjának nagy lendületeire mindenféle fundamentalizmus görbén tekint. Viszont a nagyvárosi talajon úgy terem a szabadgondolkodás, mint a gomba. A második ezredvég humanizmusa az emberi személyiség védelme. Ez a szemlélet minden nyelvre és érzékenységre lefordítható, átlósan metszi a politikai csalódásokat. Akárcsak a kúszó demokrácia, az emberi jogok filozófiája is terjedőben van minden kontinensen. Ahol az emberek kiküzdötték politikai egyenjogúságukat, ott megcsinálták a parlamentáris demokráciát. A többiek autokratikus-rendi szervezetben élnek. A demokráciának az a lényege, hogy minden polgár egy lehetséges disszidens. Olyan ember, aki itt és most néven nevezi a dolgokat, csak azért, hogy a dolgok néven legyenek nevezve. Az emberi személynek jár a szabadság. Miért? Csak. Mert az emberi személynél nincsen több. Mosoly fogadja a jelenséget, ha a pap vagy a politikus azt mondja, hogy van több, és ezt a többet ő maga képviseli.

 

*

 

Fegyverrel csak megfélemlíteni lehet, de kezdeményezni nem. A szellemi magánvállalkozók kezdeményeznek. A fegyver ultima ratio. Az írás prima ratio. A gondolkodó ideje a normális idő. Ahhoz, hogy működésbe kezdjen, nincsen szüksége határhelyzetre. Az értelem akkor is dolgozhat, ha nincsen gondolatszabadság. Az írás ideje a most és a mindig. A mi hatalmunk nem több és nem kevesebb, mint a munkáinkban megjelenő szavahihetőségünk.

 

*

 

Könyveim tíz éven át nem jelenhettek meg Magyarországon, és nem voltak megvásárolhatók a könyvesboltokban. Kitiltva országom engedélyezett irodalmából, berendezkedtem az önkiadásban. A független sajtó házilagosan kivitelezett könyveiben minden szó többe kerül. Kell, hogy megérje az olvasónak: a földalatti szöveg nem lehet bőbeszédű. Magánlevél néhány száz ismerősnek. Néhány száz olvasó is milyen sok, ha egyenként gondolok rájuk. A túsz úgy viselkedik, mintha nem volna az. A magunkfajta kiáll, mint a szög, pedig ismeri a kínai közmondást, hogy a kiálló szöget ütik. A hatóság nem zaklatott, postámat továbbították, utazhattam. A ház előtt nagy ritkán két ember unatkozott egy autóban, egy kövér és egy sovány, eszegettek. Kiadóm konyakkal kínált, és a megértésemet kérte, testi és politikai betegségeiről tájékoztatott. Neki sem könnyű. A könyvemet egyébként nem tudja kiadni. Olyan ember voltam, aki nincs, akinek nem volna szabad lennie. Mivelhogy a vereség unalmas, a panasz unalmas, a vesztes unalmas, megpróbáltam élvezetemet lelni a hivatalos nemlétben, amely sértetlenül hagyja a magánlétemet. Az önkiadás baráti köréről már sok minden kiderült; rájuk gondolva könnyebb volt leírnom azt a szót, hogy mi. Egy kis szilárdabb talaj a süppedékes környezetben. Tudtam, hogy számíthatok rájuk, és ők is tudták, hogy számíthatnak rám. Már az is valami, ha egy városban harminc ember számíthat egymásra.

 

*

 

Volt köztünk is viszály, rangsor, sértődés, fáradtság, csömör, szívszélhűdés, sőt még öngyilkosság is, de élveztük a távoli szabadság helyett a magunk csinálta azonnalit. Aki nem szabad, az nem egészen megbízható. Annak a beszéde mögött valami más van, mint amit mond, kénytelen vagyok találgatni, hogy micsoda. Mitől fél? Mit tart kényesnek? Mit kerül el? Miről bizonygatja, hogy az őt egyáltalában nem érdekli? Egy hiteles életrajz városunkban riadalmak történetéről tudósít. Rengeteg hátsó gondolat és kalkuláció, amely a polgárok viselkedését szabályozza. Naprakész tudása annak, hogy mit szabad és mit nem. Még eddig minden felügyelet a polgárok önkéntes főhajtásaként akart feltűnni, azt a benyomást keltve, hogy nem korlát és kényszer, hanem fegyelmezett belátás, sőt bölcsesség. Ha az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak, akkor kezdik gondolni is azt, amit mondanak. Nem kell sok fenyegető kellemetlenség ahhoz, hogy egy átlagos teherbírású ember körülkerítve érezze magát. Aki a saját játszmáját feladja, az le fogja nézni magát, és úgy fogja érezni, hogy a többiek is lenézik. A dolgok összefüggenek, ha könyveknek nem szabad megjelenniük, akkor a város elhanyagolja önmagát, a falait, a levegőjét, az emberek elhanyagolják az arcukat, a beszédüket, az erkölcsüket. A tilalom nemcsak a betiltásban és a titkolózásban mutatkozik meg, hanem abban is, ami látható, hallható és olvasható. A szövegekben megjelenik a sejtetés esztétikája. Közös lemondás a nagykorúságról. Szokás kegyeket, díjakat, rangokat, javadalmakat kérni és remélni a közös gyámtól. Sikere van a gügyögésnek és az ünnepélyességnek; az egyenes beszéd azonban viszolygást kelt. Nem használni a polgárjogokat olyan, mintha egy közösség elhatározná, hogy nem világít villannyal, és emiatt állandóan a gyertyaelosztás kérdésein vitatkoznék. Figyelemre méltó néprajzi jelenség, de miért nem kapcsolják be inkább a villanyáramot?

 

*

 

Országunkban, amióta élek, az állam hatalma túlságosan nagy volt, a civil polgáré pedig túlságosan csekély. Ebből sok baj származott. Nem vonz sem a kérkedő, sem az önsajnáló azonosulás állami közösségeinkkel. Két abszolút pólus van, az emberiség és az egyén. A közösségek értéke e két pólushoz mérve viszonylagos. Az egyének mindenféle csoportosítása kétes. Többnyire öndicsérően állítod egy olyan közösség létét, amelyhez hozzátartozol. Ebben az eljárásban az az élvezet, hogy másokat ki lehet rekeszteni ebből az állítólag pompás közösségből. A magánemberi butaság mélyebb értelmet sejtet, ha többes szám első személyben beszél.

 

*

 

Írásaim: egy kelet-európai, államkórban szenvedő páciens házipatikája. Fontosnak tartom a szívós derűt és a merőben lelkiismereti kötelességtudatot. Az irodalom köztársasága tartósabb, mint bármely államalakulat. Igyekszem megtartani ennek a köztársaságnak a törvényeit. Sokra becsülöm az önuralmat, és már nem szívesen adok nemeslevelet a kudarcnak.

 

A harmadik reformkor elé

In memoriam B. I.

 

Nemcsak a beszédben és az írásban vagyunk korlátozottak, nyomottságunk bélyegét hordozzuk arcunkon, öltözködésünkön és tárgyi környezetünkön is, egész kultúránk tagolatlanságában.

Ahogy a nemiség hatalmát az elfojtások drámái bizonyítják, szabadságszükségletünk is akkor mutatkozik meg fájdalmas elevenséggel, amikor korlátozást szenved. Legfiatalabb és legemberibb szükségletünk a szabad önkifejezés.

Tudatunknak a többiekével való nyitott közlekedése nélkül nincsenek emberhez méltó társadalmi viszonyok. Semmiféle érvvel nem bizonyítható, hogy a szabadságkorlátozás valamiféle új dolog lenne. Ellenkezőleg: történelmi nyomorúságaink megismétlése.

 

*

 

Közeledünk a harmadik évezredhez, amelyben a tudás-gazdaság jelentőségben megelőzi az anyagi javak termelését. Az agrártársadalmak és az ipari társadalmak után a láthatáron kirajzolódnak az olyan újszerű társadalmak, amelyeknek főműve már nem a gabona s már nem is a gép, hanem az anyagtalan, de könnyedén tárgyiasuló tudás. A hűbéri és a polgári társadalmat az értelmiségi társadalom követi.

Minden más terméknél gyorsabban nő az egy főre jutó szótermelés. Egyre több ember él szavak s aránylag egyre kevesebb javak előállításából. Művi környezetünket mindinkább anyagtalan javak, hullámszerűen áramló kapcsolatok alkotják.

Részt akarunk venni az emberi szellem világhálózataiban. Ami ebben segít bennünket, az jó, ami ebben gátol bennünket, az rossz. A korlátozott érintkezésből a társadalom elmaradottsága következik. Ha a keleti társadalmak inkább korlátozzák az emberi agyak közlekedését, mint a nyugatiak, akkor egyszersmind kevésbé rugalmas, kevésbé öntevékeny, kevésbé intelligens társadalmak azoknál.

Kíváncsiságunk korlátozása egyre fájdalmasabb elnyomás. Öntudatunk erőszakos sérelme éppoly tűrhetetlen, mint testi épségünké. Jövőnk alapkérdése: bénító vagy ösztönző keretet nyújt-e politikai berendezkedésünk ennek a teremtő és befogadó tudásvágynak?

 

*

 

Ha az igazmondás kultúrája alacsony, akkor a termelt javak kultúrája is alacsony. Politikában kiskorúsított állampolgárok a gazdaságban sem lehetnek nagykorúak. A paternalista állam alattvalói restek és hanyagok; magukat sem tisztelik, miért tisztelnék a munkájukat? Ha az állammal szemben a társadalom nem tudja törvényes eszközökkel felhajtani a munkaerő árát, majd fölhajtja törvénytelenekkel.

Kényszerre a nép lassú munkával, ügyeskedéssel válaszol. Az emberi gyarlóságok, amelyeket az újságok harminc éve ostoroznak, mert a szocialista gazdaság teljesítményét makacs állandósággal lerontják: a népi ellenállás formái, amelyek erősebbek, mint a hatósági szigor. Törvényeivel a rendszer termeli a törvénysértéseket. Ha csak a kisebbség féli, s a többség megszegi a törvényeket, hozzá kell igazítani őket a társadalom igazságérzetéhez.

Ha csupa lángész ülne is a pártközpontban és a tervhivatalban, az sem pótolná a munkavállalók demokratikus jogait. Akik a döntés felelősségében nem osztozhatnak, a végrehajtás felelősségében sem osztoznak. Európa közepén, a huszadik század végén szabadság nélkül gazdasági növekedés sem lehetséges.

Nem sokat várhatunk az olyan félszeg reformgondolkodástól, mely csak a központi szabályozókat módosítgatná, de a központot kiegyensúlyozó ellenhatalomnak még az eszméjétől is megriad. A hetvenes években nőtt a gazdaság politikai ellenőrzése s vele a nemzeti eladósodás. A központosított politikai-gazdasági mechanizmus csökkenti az alája rendelt társadalom munkájának termelékenységét, leértékeli a nemzeti munkát, krónikus gazdasági válságot eredményez, s növeli elmaradottságunkat nemcsak a Nyugathoz, de a harmadik világ sietősebben fejlődő országaihoz képest is. A központosított tervgazdaság leginkább a központosított tervgazdaságot termeli újra kibővítve, s nem a népvagyont.

Ha a gazdasági reform „odafent” megakad, megcsinálja „odalent” a nép, ahogy lehet, furfangosan, ez a második gazdaság. Ez élénkíti, pótolja, támogatja az elsőt, a hivatalost, a tervezettet. Sok mindent elvehetnek a munkavállalóktól, csak egyet nem: a munkaerejüket, s önmagukat nemcsak átadni, de visszatartani is tudják. A társadalomnak van annyi esze, hogy az államvezetés ne lehessen okosabb nála.

 

*

 

Ha a társadalmi eszmecsere korlátozott, akkor a mesterséges kiskorúság állapotában élünk. Aki nem szabad, az nem felnőtt; a tekintélyuralom emberei éppoly éretlenek, mint alattvalóik. Gondolkodásuk kezdetleges, jellemük félénk, képzeletük hamuszürke, szemük-arcuk eseménytelen. Ma ez a fejlődésben megbéklyózott közjellem a társadalmi mozgás színpada. Hosszan tartó kulturális reform áll előttünk, amelynek elsődleges terepe kinek-kinek a maga személye. A szorongó alattvaló még eltakarja nyugodt önérzetünket.

Társadalmunk nem siet megismerni magát, nem sokat elmélkedik a jövőjéről, a gondolkozás szenvedélyét kiszorítja a közéleti pletyka. A nézők beletörődnek a nehézkes játékszabályokba, élvezetesebb a játékosok erkölcsös szidalmazása. Óvatos emberek fürkészik egymást szemlesütve, összevillannak hátsó gondolataik. A lehallgatás technológiájának föllendülését csak a lehallgatottság paranoid sejtelme múlja fölül.

Az államilag jóváhagyott életnek nincsenek eseményei, s hogy ne legyen gyanús, hogy elkerülje az ütközéseket, eleve lemond minden szokatlan vállalkozásról. Unalmában a többieket lesi, s nem is biztos, hogy jóindulatúan. Rezignációk versenye, ki milyen könnyen tudja eltemetni vágyait, s mennyi érve van rá, hogy ez nagyon is jó neki. Mondatok, amelyeknek fő célja, hogy semmit se mondjanak. Keress a hivatalos beszédekben egy személyes megállapítást, tűnődő kérdést, valamicske humort; csak fanyelvű, hangzatos, megokolatlan kijelentések. A bizonyítás kék-fehér autókban gördül a város esténként kihalt utcáin.

Eszes emberek tanácsosnak látják, ha kevésbé eszesnek mutatják magukat, s az egyre könnyebben sikerül nekik. Titokban próbálnak egyéniek lenni, de mert az könnyen kiderül, inkább lemondanak magukról. Mindentudó démonnak vélik a hatalmat, amely róluk minden fekete pontot összegyűjt, s csak késik, nem múlik a katasztrofális megtorlás. Az alattvaló szemében az állam egész világ, ő meg csak egy pontocska. A pontocska megpróbál besimulni a világba. Egyre normálisabb: ezt sem teszi, azt sem teszi, aztán egyszer csak megöl valakit, valószínűleg önmagát, lassacskán. Jönnek a megfoghatatlan betegségek, a tehetség virtuskodó öncsonkításai. Az ellenzékiség netovábbja: az alattvaló meg van sértve, hogy az állam nem jutalmazza eléggé.

Lassú test, lassú lélek, minden kis erőfeszítés nagyon fárasztó, sok panasz a hajszoltságra, evés-ivás-locsogás-televízió kábítószerei, panaszos kelletlenséggel ellankasztani a főnököt, fiatalon a nyugdíjat várni, így megyünk a csillagokba, szuszogva-böfögve. Tagolatlanságát az állam átültette polgáraiba. Osztatlan érdek, megfoghatatlan felelősség, ócska mű. A lélek elveszetten bolyong a hivatali áskálódás labirintusában. Olcsó haszon- és kegylesés, hűséget adni javakért, besúgást lakásért, árulást előléptetésért.

Mindenkinek van egy kis döntési joga, s azt eladja. Itt az is üzletel, aki Nyugaton nem tenné. A központ monopóliumából csurran-cseppen a kisembereknek is, s ők megtanulták, hogy minden kis előjog értékesíthető. Polgári árupiac helyett államhivatalnokok monopóliumocskáinak piaca. A központi újraelosztás basái körül kivirul a baksiskultúra, amely Keletről egyre vastagabban tódul Közép-Európába. Ahol minden az államé, ott semmi sem az államé: ahol az állam mindenható, ott az állam tehetetlen.

Engedelmes hivatalnokok pocskondiázzák sok önsajnálattal vezetőiket: ők pompás dolgokat művelnének, de azok nem hagyják, a hát mögötti főnökszidalmazás a diktatúra cementje. Érdemi elemzés helyett morális hangoskodás. A mintaállampolgár tokba bújt ember, apolitizmusát ajándékozza az államnak, egy kis cukrot kap érte és a csömör jogát. Pallérozatlan materializmus: szerezni valami különöset, ami itt nincs, csak Nyugaton; a nyugati kispolgár engedelmesen vásárol, a keleti bőszen, ez a lázadása, csak az az övé, amit elfogyaszt. A résnyire nyitott határ résnyire csukja össze az elmét. Aki háromévenként a felsőbbségtől kapott kimenővel a Szajna-part vagy a Piazza di Spagna lépcsőin vágyik üldögélni, jámborabb gondolatait előnyben részesíti, s azoknak is csak a jámborabbját hangoztatja.

Ki minél megfoghatatlanabbul tud célozgatni, agyafúrt pátosszal vagy az akadémikus tudomány tolvajnyelvén. Jó illem aranykora: sejtetni, példálózni, értésre adni! Csak úgy nyersen kimondani a dolgot: bárdolatlanság. Jó társaságban, ha ilyen balfogás esik, a többiek elnémulnak, és témát váltanak. Csak az mosolyog, aki valószínűleg rossz társaságban is megfordul. Az ildomos határ: állapotunk képtelenségeinek anekdotikus fölemlegetése. Nem telefontéma, halljuk naponta, a nyilvános és bizalmas vélemény kettőssége otthonunkban is fegyelmez, a vonalban ott ül a harmadik, ami a koponyán kívül van, az már nyilvánosság, hazudni ott már helyénvaló. Átvészelés, lappangás módszertana, lakásbunker, önagyonzabálás, szívpanasz, napi két csomag cigaretta, helyi értesülések cseréje: hogy lehet hozzájutni valami jóhoz s kikerülni valami veszélyt.

Aki csak a sorok között ír, aki nem fejezi ki magát, aki csak nyakatekerten, komolykodva tud beszélni, az vajon létezik-e egyáltalán? Legyünk humanisták, az kifizetődő, az ünnepélyes takony befogad. Ügyes vajákosok, nagybetűs fennköltség, aztán följelentés telefonon. A beszéd nem a megismerés, hanem a megtévesztés eszköze. A féligazság nem az igazságnak a fele. Hálaadó imák a kisebbik rosszhoz, mely kegyet ad, s nem jogokat. A kegyosztónak muszáj időnként, akár szeszélyből, szigorúnak lenni, nehogy a kegylesők elbízzák magukat. Elég, ha egy díjacska vagy akár csak egy meghívás elmarad, a lojális állampolgár, aki lelkiismeretét fölötteseire bízta, szorongásos pánikba esik, zúgolódik állami fölöttes énje ellen néhány napig, aztán egy szeszélyes napsugár a magasból, didergő mosoly: mégiscsak ez a rendszer minden rendszerek legjobbika.

A személy méltóságánál fontosabb a rendszer, a kutyapecér-hivatal fontosabb a kutyapecéreknél. A katona háborúban parancsra öl. A civil békében fölkérésre besúg. Az árulás téglák között a vakolat. Ha az agyzsibbadás fölenged, s a lélek kibocsátkozik odújából: szenvedélyes merev közhelyek. Érv helyett irigy becsületsértés, a különbözők megköpködése, rágalom után összecsókolózás, aztán megint csak legyintgetős rosszkedv, a holnap reggelnek már a gondolata is fárasztó. A tükörben puffadt, gondterhelt arc, nem akar önmagához hasonlítani, nem akar másoktól különbözni. Ez az ember sohasem kockáztatja meg, hogy céltábla legyen, nagy ravaszul holnapig átmenti magát. Magát? Ezt a lefittyedő, beszívott, elvékonyult szájat, amelytől hiába várom, hogy legalább sírásra görbüljön, s szánja meg magát.

Miért nem voltál önmagad szövetségese, aki tudja, hogy mi kell neki? Nézd a játékosokat, akik mertek különössé válni. Elgondolkodva kockáztatnak, s ezért oldottabbak és gyermekesebbek a többieknél. Tudnak várni, erőt gyűjteni, s ha eljön az idő, megtenni, amit kell. Várakozásuk maga is cselekvés. Az ember, aki lehetnél, tükre valaminek, ami több nálad. Futó ittléted célja: ez az ittlét, mint műalkotás. Időbe kárhozottságodat autonómiád nyelveként választhatod. Rád van bízva valami, ami tenálad finomabb és bonyolultabb. Soha nem tudsz végére járni mindannak, ami vagy. Miért sértenéd meg magadban ennek a korlátlanságnak az esélyét? Mindenki a maga szabadságának szolgája. A lusta szolga rosszkedvű is. Ha más hiábavalóságoknál jobban becsülöd a szabadságodat, még barátja is lehetsz másoknak. De ha az alattvalót ápolod magadban, alighanem ellenséget látsz a többiekben.

 

*

 

Liberális-demokratikus reformmozgalmainknak nem volt erős társadalmi támasza. 1848 előtt a liberális köznemesség, 1918 előtt a demokratikus középosztály vékony kultúrelit volt. Fölöttük a hatalom, alattuk a nép, kilenctized rész jobbágy negyvennyolcban, háromnegyed rész paraszt tizennyolcban. Elitkultúra és népi kultúra egymással alig érintkezett. Demokratikus reformot csak művelt középosztály tud végrehajtani, amelynek szándékait a többi osztály is nagyjából helyesli. Urak és nép között olyan távolság volt, társadalmunk oly kevéssé volt demokratikus, hogy a politikai demokrácia hívei tétova kisebbség voltak, s hangjukat elnyomták a demagógok, a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal erőszakos, primitív radikalizmusa. A reformmozgalmon felülkerekedett a forradalmi frazeológia, Károlyi átadta a hatalmat Kun Bélának, ő meg Horthynak, fellengzős és idétlen, bár elég véres politikai bohózat. A kommunista diktatúrára jobboldali diktatúra volt a válasz, erre megint kommunista diktatúra. Kezdetben elég sok akasztófa és börtön, de ha a dolog soká tart, megjön a konszolidáció is. A hatósági pofon mindig nagyon szakszerű volt, a gazdaság- és társadalompolitika kevésbé, de a betört nemzet csak emelkedett, s a színre lépő értelmiségi nemzedékek, ha nem kellett félni, a harmincas és a hatvanas években előhozakodtak, elég óvatoskán, a demokratikus reform visszakísértő eszméivel.

Két konszolidáció között a negyvenes-ötvenes évek: háború, tömegmészárlás, bosszú, a közértelem és a nemzeti önérzet megzavarodása. Erőszakos kisebbségek alatt hallgatásra kényszerülő többség. A kultúrelit megtizedelései: előbb a baloldaliak és a zsidók, majd a Horthy-adminisztráció, majd a nem kommunista demokraták, majd a hazai kommunisták, majd az ötvenhatos fölkelésbe torkolló kurta reformpezsdülés szereplői, a nagy emigrációs hullám, sok halál, sok szenvedés, jobbra érdemes elitcsoportok félresöprése, az egymást sűrűn követő érvágások után tudatlanabb és tehetetlenebb lett az ország. A megmaradók, ha vissza is keveredtek értelmiségi állásaikba, már inkább nyugalmat akarnak, s kerülni lehetőleg minden ütközést. De nemcsak a lakásajtókon hajnalban betóduló fegyveresek, a csendes évek is megtették a magukét: iszákosság, züllés, öngyilkosság, tisztesség és érdek lelki háborúi, szívkamráig maró szégyenek. Osztálytársaim, barátaim fele a nagyvilágban, néhányan már a föld alatt, van, aki csak egy karosszékben ülve néz évek óta ki az ablakon, s aki itthon van, él és egészséges, az is idő előtt megöregedett. Kevesen bírják épen elviselni a megmaradás törpe bölcsességét: nem lehet, nem szabad, nem érdemes.

De közben telt az idő, lassan egy negyedszázada senki sem lőtte szét városunkat, az emberek tették a magukét, különpénzért különmunkák szemleragadásig, tíz év a lakásért, még tíz a mozgó javakért, uramisten, mennyi versenyfelajánlásról olvasok már gyermekkorom óta, a híradókban mindig fölavatnak valamit, a vezetők bágyadt dicsekvése mint a novemberi eső, az európai nemzetek rangsorában annyi nagyzolás után ugyanott maradtunk, ahol voltunk a háború előtt. Az ország mégis polgárosodott. Konzervatívok, fasiszták, kommunisták alatt a magyarság jobbmódú és tanultabb lett, kivált az elmúlt másfél évtizedben, hogy új erőszakhullám már nem következett, hogy már a parasztság is állami alkalmazásba került, hogy a börtönökből kijöttek az ötvenhatosok, hogy az állam már nem tudott mit elvenni a társadalomtól, s kénytelen volt egy kissé békében hagyni, hogy a szakemberek csendesen mondani kezdték megint a magukét, hogy történelmét és kultúráját a nemzet apránként visszavehette, hogy kopár napjainkat nem kell üdvtörténetnek hazudnunk, attól az évtől fogva, hogy a Moszkvából érkezett kommunisták pártja egyeduralomra jutott. A társadalom szerkezete átalakult, folytatódott – ne számítsuk, milyen áron – az urbanizáció és indusztrializáció, százezrekkel bővült az értelmiség, megjelent a szakközépiskolás munkáselit, megtollasodott a mezőgazdaság és az ipar között ügyesen manőverező falusi munkás. Immár van nagy létszámú érettségizett és egyetemi diplomás középosztályunk, többszoba-komfortos, gépesített lakásban él a családok többsége, s a falusi gyerekek nagyobb részéről elmondható: „gyerekszobája van”. Nyiladoznak a kapuk Nyugat felé, onnan jönnek a fogyasztás és a kultúra mintái, a dölyfös elzárkózás szólamai eltakarodóban, ma több magyar járt Párizsban, Londonban, mint bármikor azelőtt, a vasfüggöny egyre lyukacsosabb. Az értelmiség nyomában az egész társadalom örökölni próbálja a háború előtti polgárság életmódját. Van magaskultúra és tömegkultúra, de a távolságuk nem csillagászati, a magyar társadalom homogénebb, mint valaha, s van nagy létszámú, művelt középosztálya.

A háború és az államszocialista fordulat után fiatal értelmiségiek – érdemmel, érdemtelenül – gyorsított, forradalmi úton emelkedtek magas állásokba. Harminc év alatt a bürokratikus hierarchia megtelt és bemerevedett, az ifjúság pedig várakozni kényszerült, nincs kitől hatalmi pozíciókat elvenni, merészen fölívelő karrierre a friss párttagsági könyvecske sem vezet, rendtársadalomban a fiatalságnak nincs nagy kelete. De ha a magasabb, kiváltságosabb státusok telítődnek, akkor más életstratégiát kell választaniuk, s a fiatalok türelmetlenségének újabb pálya nyílik, sokan megpróbálják élhetőbbé tenni meglévő helyzetüket s bürokratikus pozíciójuktól függetlenül tartalmasabbá változtatni máskülönben unalmas napjaikat. Mérkőzés kezdődik a hivatalnok szerep és az emberi méltóság között. Kezd nyomasztóvá lenni, hogy az alkalmazott értelmiségi elnyomja magában az alkotó értelmiségit, az ideológus a művészt, a nevelő a megismerőt, a fennálló propagandistája az önálló, kritikus gondolkodót, a parancs végrehajtója a saját erkölcse szerint ítélőt, a szabványember a kísérletezőt. Ha a féligazság erkölcsi jó, akkor a beszéd álbeszéd, komolykodó, unalmas locsogás. A fiatalok közül sokan megunták saját szájukban a közhelyeket s a modus vivendit, amelyben ravaszkásabb kollégáik jól kifészkelték a helyüket. Tehetség: erős ellenállás korunk kultúrájával szemben, amely természetesen becsap. Eretnek, aki a többieknél kevésbé bírja a fecsegő semmitmondást. A gondolkodás nem tudja nem keresni a maga autonómiáját, szórakoztatni akarja magát, háromezer éve ebből származik a modernség. A jó fiúk rájönnek, hogy a gondolkodás a világgal szembesített művelet. Nem szabad szabadon beszélni, de lehet, aki megpróbálja, túléli, ha furcsa lesz is, ha kilép is az államkultúra kényelmes bensőségéből. Fiatal értelmiségiek közül a bátrabbak és a tehetségesebbek betegnek látják a tehetetlen sodródást, amely lemond minden kezdeményezésről. A mindenkiben benne lakó autonómia démonja megpróbálja fölszabadítani az államosított embert.

A háború után született nemzedéket semmiféle csapás nem tizedelte meg, tagjai egymásnak nem elvadult ellenségei, szabadság és nemzet érdekeit nem fogalmazzák meg ellentétesen, nincsenek köztük sokan, akiket a különítményes terrorista szerepe csábítana, nem vérezték be a kezüket, neveltetéspályájukat nem akasztották meg történelmi sorsfordulatok, nem kellett megtagadniuk múltjukat, szüleiket, műveltebbek, világlátottabbak, elfogulatlanabb ítéletűek, kevésbé görcsösek a félelemtől, kritikusabb ízlésűek, szellemesebbek, a zagyva pátosztól idegenkedőbbek s provincializmustól kevésbé korlátoltak, mint az én nemzedékem és az idősebbek, akik a negyvennyolc-ötvenes években lettünk felnőttek. Nekünk több kellemetlen tapasztalatban volt részünk, és a fejünk is zavarosabb volt, nem volt időnk megérteni a világot magunk körül. Fasizmus és kommunizmus demagógiája fiatalabb és támadóbb lévén, nem volt érkezésünk hideg ésszel, kidolgozott fogalmi szerszámokkal szemügyre venni annak a világnak tartós szerkezetét, amelybe a sorsunk vetett. Ma könnyebb okosnak lenni, be nem csapódni, előre látva építkezni, közép-európai történelmünk sok évszázados alaptörekvéseit felújítani, versengésekből és tévutakból okulni, személyes és országos állapotunkat európai, sőt világtávlatból megítélni, mint a negyvenes-ötvenes években. Módunkban áll összevetni tapasztalatainkat a többi közép-kelet-európai nép sokban hasonló és tanulságosan különböző tapasztalatával, jobban ismerjük egymást, szolidárisabbak vagyunk, többé-kevésbé hasonló rendszerekben ugyanannak az autonómiának a kísérlete jár-kel a Földközi- és Fekete-tengerektől a Balti-tengerig. Az egységesülő Európa keretében kell újraértelmeznünk és végre sikerre vinnünk korábbi reformnemzedékek céljait; a nemzeti önállóságot, a társadalmi önkormányzatot és az egyéni szabadságot. Itt van a kapu előtt az új reformnemzedék, s mosolyogva átlát minden olyan okoskodáson, amely szerint a nyugati szabadságnál csekélyebb szabadság voltaképpen – dialektikusan szemlélve – nagyobb szabadságnak tekinthető. Harminc éve még voltak olyan értelmes és jóhiszemű emberek, akik a demokráciánál haladóbbnak vélték a diktatúrát. Harminc év leszűrt tapasztalata nap nap után arra tanít, hogy konzervatív, merev és veszteglő az olyan társadalom, amelyben egymástól független érdekek és álláspontok nem mérkőzhetnek és egyezkedhetnek szabadon alkotmányos játékszabályok szerint. Magánbeszélgetésben ma nagyon kevesen mondják haladóbbnak a diktatúrát a demokráciánál. Ennek az ellenkezőjét is kevesen mondják nyilvánosan, mert a többség fél. Ha nem jön közbe külső katasztrófa, a nyolcvanas-kilencvenes években a mai fiatal s akkorára már igencsak középkorú reformnemzedék – úgy gondolom – fel fogja magát szabadítani ez alól a félelem alól, s a demokratikus szabadság már a többség nyilvánosan is elvállalt kívánsága lesz. Kisebbség a többség ellenére nem alkothat demokráciát. A szabadságintézményeket meg kell előznie az őket igénylő kultúrának. Idő kell hozzá és némi szerencse is, hogy egyre több emberben felhalmozódjon az a belső erő, csöppet sem könnyű önnevelés árán, ami a társadalmi őszinteséghez kell. A szabadságról, ha csak elvi óhaj, külső nyomásra le lehet mondani, de ha fokról fokra természetünkké érlelődik, ha személyiségünk része lesz, amelytől immár nem tudunk megválni, akkor így vagy amúgy megtaláljuk a módját, hogy ennek az elemi akaratnak közös megállapodással intézményes alakot adjunk.

Az ötvenes évek voltak a bürokratikus államszocializmus első korszaka, a társadalom betörése: sok taps és sok letartóztatás. A hatvanas-hetvenes években jött az államszocializmus konszolidációja, kevés taps, kevés letartóztatás, fásult hivatalos kérkedés alatt óvatos félhivatalos panaszkodás. Van még húsz évünk a századfordulóig – nem túl sok, nem is kevés –, hogy felszínre törjön a kultúrában, majd a politikában a demokratikus szocializmus ma még bátortalanul lappangó s csak szórványosan megnyilatkozó közgondolkodása. A nemzet, a szűkebb közösségek és a személyek önrendelkezése olyan igény, amelyet már ma is a választók többsége támogatna, csak éppen senki sem szavaztatja erről meg őket. Ezek az óhajok nem vadonatújak, 1945-ben is mellettük volt a többség, csak a háborúban kivérzett, elbizonytalanodott s állami múltjától elidegenedett nemzet tanácstalanul állt szemben azzal a szalámipolitikával, amely a demokrácia nevében számolta föl a demokráciát. De a két, többé-kevésbé szabad választáson semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a nép többsége egypártrendszerű tekintélyuralmat akarna. A győztes szovjet hadsereg jelenléte s a kommunista kézben levő politikai rendőrség elég kemény érvek voltak a fiatal magyar demokrácia pluralizmusa ellen, de a puszta hatalmi erőszakhoz még akkor is kellett a zavart tudatú lakossággal szemben a megtévesztés eszközeit gátlástalanul kimerítő propaganda. 1956 őszén tizenkét nap alatt a spontán születő munkástanácsok és forradalmi bizottságok – meglepő egyhangúsággal – kinyilvánították, hogy sem a gyárakat, sem az üzemeket nem kívánják korábbi tulajdonosaiknak visszaadni, s az alapvető termelőeszközök köztulajdona mellett ragaszkodnak mind a közvetett, mind pedig a közvetlen demokrácia intézményeihez, a többpártrendszerű demokratikus parlamenti választásokhoz és a termelő-, valamint a lakóközösségek tanácsrendszerű önigazgatásához. Ha a Nagy Imre-kormánynak ideje lett volna még demokratikus alkotmánytervezetet kidolgozni és azt népszavazásra bocsátani, akkori tapasztalataim alapján nem tartom kétségesnek, hogy a túlnyomó többség a demokráciát előnyben részesítette volna a diktatúra bármely alakjával szemben. Kiderült volna, s kiderülne ma is – érdekes volna tapasztalati úton ellenőrizni ezt a föltevést –, hogy az állampolgárok többsége félelemmentes életének biztosítékául szívesen fogadna egy olyan alkotmányt, amely magában foglalja a legszabadabb népek jogelveinek tapasztalatait és a magunk több száz éves önrendelkezési kísérleteinek szellemi hagyatékát, a magyar jakobinusoktól kezdve lassan két évszázad egymást váltó értelmiségi nemzedékeinek liberális-demokrata állameszméit, melyeket a szervezett munkások túlnyomó részét magába foglaló magyar szociáldemokrata munkásmozgalom is magáévá tett, sőt a kommunista párt is vallott a fordulat évének nevezett államcsínyig. Ez az alkotmány megvédené az állammal szemben az állampolgárt, intézményes formákat kínálna, hogy kifejezhesse akaratát országgyűlési, községtanácsi és munkahelyi választásokon, biztosítaná számára egyszer s mindenkorra szóló megmásíthatatlan jogaként a szólás, a gondolat, a vallás, az egyesülés, a szervezkedés, a vállalkozás, a szabad lakhelyválasztás, a külföldre utazás szabadságát. Talán még meghozza ez a század, hogy egy új reformnemzedék törvénybe iktatja a demokratikus alkotmányt. Meghalni éppen ezért sem érdemes, elég dolgozni érte. Boldogok nem leszünk a demokráciától, de természetesebbek és valamivel értelmesebbek is, mert már nem azon a nyomorúságos kérdésen fogunk rágódni, milyen bajaink származhatnak abból, ha nem hazudjuk el, amit gondolunk.

A magyar kultúra két nagy reformhulláma liberális-demokratikus volt, a harmadik is az lesz. Legyen ennek a reformmozgalomnak legfontosabb tulajdonsága, hogy végre sikerül és el nem fojtható. Jobb, ha olyan formákat és színtereket választ, amelyen leváltások, rendőri akciók nem állíthatják meg. A változások természeténél fogva különbözni fog az egy-két éves reformidőszaktól 56 előtt Budapesten és 68 előtt Prágában: csalódott kommunista értelmiségiek moralizmusa uralta azokat, nem pedig egy átfogó értelmiségi többségnek a kormányhatalomtól független, messzire látó nemzeti stratégiája. A reformmozgalom felszámolható, ha elsősorban politikai mozgalom, amelynek keretében a reformisták hatalmi pozíciókat próbálnak megszerezni a kormányzaton belül, vagy ellenzéki testületeket hoznak létre. A reformhoz mindenekelőtt reformisták kellenek szerte az országban, mindenféle munkakörben, akik nem félnek együtt gondolkodni társaikkal az adott szabadság tágításának lehetőségeiről. Ha a kelet-európai demokratikus reform hívei a kelet-európai kommunisták múltjából kölcsönöznek módszereket, akkor a hatóságok elszigetelik őket, s feltűnnek közöttük a szektaélet lelki nyomorúságai, Kelet-Európában pedig nem lesz demokratikus reform. A szabadságmozgalom valósága az elvállaltan személyes magatartás, a külső-belső szabadságukon munkálkodó s egymással derűs eszmecserébe bocsátkozó, önmaguknak és környezetüknek érdekesebb életet formáló polgárok táguló köre. Sértettség és bizalmatlanság hálózza be ma keresztül-kasul az értelmiség egészét, osztályunknak, azt hiszem, nemcsak a becsületét, kedélyállapotát is fel kellene frissítenie. Tévesnek gondolok minden olyan álláspontot, amelyből gyomorfekély és szívinfarktus következik. Egyáltalán nem gondolom, hogy a hivatásos politikusoknak vagy az idejük nagyobb részében politikával törődő embereknek több közük lenne a szabadsághoz, mint másoknak, akik a maguk nem politikai mesterségét igényesen és lelkiismeretük szerint művelik. Semmit sem kívánok kevésbé, mint hivatásos forradalmárokból szerveződő politikai élcsapatot ezúttal paradox módon az élcsapat-ellenesség eszméi körül. Olyan társadalomban szeretnék élni, amelyben a politikusok nem sok vizet zavarnak.

A nép megcsinálta a másodlagos gazdaságot, ezáltal függetlenebb, mintha földalatti sejtekbe szerveződne. A munkások önvédelme az utóbbi években találékonyabb volt, mint az értelmiségé, úgy-ahogy fölértékelték munkaerejüket. Mivel mulasson a független értelmiségi? Függetlensége gyakorlásával abban a munkában, amelyet végez, azokban a pozíciókban, amelyekhez leginkább vonzódik, abban az életkörben, azokban a társas kapcsolatokban, amelyekbe sorsa helyezte. A magunk nyelvében s közegében vagyunk a legerősebbek. A hatalomhoz úgyis jobban értenek azok, akiknek van, mint akiknek nincs. Szabad embernek kényelmetlen, ha bármilyen hatalma van. A cselekvés fölmagasztalása a szemlélet rovására egy letűnő korszak értelmiségi öngyűlölete volt. A szellemi újítás érdekesebb, mint egy összejövetel megszervezése, amit normális körülmények között egy titkárnő is remekül elvégezhet. Kísértők vagyunk, ha kultúránk kevésbé unalmas, közéletünk is kevésbé lesz az. Az autonómia játékos, a tekintély morcos. A szabadság munkája nem igényel dühös prófétákat, merev katonákat. Mi, felnőttek, megátalkodott nevelők, tanuljunk etikát és esztétikát a bölcsődék polgáraitól. És tanuljunk az öreg civilizált népektől, akik visszataszítónak tartják, ha véleményéért bárki is üldözhető, mint ahogy jól nevelt emberek nem vágják pofon beszélgetőtársukat, ha az másképpen vélekedik erről-arról, mint ők. Lehet, hogy a demokrácia nem más, mint a magánélet udvariassági szabályainak kiterjesztése a közéletre.

 

*

 

Bibó István államminiszter 1956. november 4-én benn maradt munkahelyén, a Parlament épületében, ahonnan a sok durrogással járó legfrissebb események késztetésére mindenki más eltávozott. Leült az írógép mellé, és megfogalmazta gondolatait a második szovjet intervenció következtében előállott új helyzetről. Szovjet katonák léptek szobájába, látták, hogy dolgozik, kérdezték, kicsoda. Miniszter vagyok, mondta oly nyugodtan, hogy állításának igazát a katonák nem vonták kétségbe. Mivelhogy el van foglalva, tapintatosan kimentek. Mikor végzett, Bibó elment a nyugati követségekre, s megkérte az illetékes tisztviselőket, hogy juttassák el miniszteri nyilatkozatát az Egyesült Nemzetek Közgyűléséhez.

Bibó István parlamenti viselkedése tökéletesen megoldott gesztus. A hiteles alkalom, gondolkodás és jellem erőpróbája. Az a két magányos nap az országgyűlés megürült épületében, az újonnan megszállt város közepén a nemzet történelmi színházának emlékezetes mozzanata. Ebben a kihívásban – fegyelmezett, büntetését alighanem előre sejtő és kapkodásmentes módjában – megnyilatkozott mindaz, amit az ország akart és nem akarhatott. Tettével a protagonista nem nyerni próbál, hanem kifejezni. B. gesztusához naivitás kellett, a nagyságé. Nem volt neves politikus, sem forradalmár, megtette a dolgát egy korrekt hivatalnok nyugalmával. Az emberen átrohan az idő, és a gesztus benne marad a közösség mitológiájában. A tiszta gondolat jelenik meg itt baljós kockázatban az abszolút túlerővel szemben. Nem fegyver, csak szó a fegyver ellen. Egy ember, egy szál egyedül, kinyilvánítja a maga igazát a legnagyobb hatalommal szemben a népmesék stiláris hibátlanságával. Kevés embernek adatik meg az életben egy ilyen példázatszerű döntés. S ha meg is adatik, kevés ember ismeri föl, hogy ez a döntés órája.

Bibó gesztusában az a szép, hogy feltűnésmentes, szerény, s nem mentes a humor elemétől. A törékeny alak, aki fogalmaz, s lekopogja, amit ír, csöppet sem harcias, ellenkezőleg: ésszerű, udvarias, tanáros. Biztos, hogy Bibó akkor számot vetett tettének esetleges következményeivel. Tudta, hogy korábban semmiért öltek, itt pedig ő tett valamit. Más is írt, de nem volt a kormány tagja. Más is a kormány tagja volt, de nem a körülzárt üres Parlamentben, a kormány székhelyén. Nem volt döntéshozó, nem biztatott harcra, az egyetlen vád, hogy a legőszintébb véleményét foglalta össze. Miniszterként, olyan kormány egyetlen helyén lévő tagjaként, amelyet a hat évvel ezelőtt felszámolt s magamagától újraépülő kormánykoalíció mind a négy pártja, a lakosság többsége támogatott. Olyan kormányban, amelynek elnöke és tagja volt az a három kommunista, akiben akkor a nép a legjobban megbízott. Nem tanácskozott mással, csak a lelkiismeretével, szövegét nem testületi nyilatkozatként, hanem a maga nevében írta, s joggal föltételezte, hogy az országban sokan egyetértenek vele. Magatartásának előkelősége később a bírósági tárgyaláson Nagy Imrééhez hasonló. Már nem az a kérdés, hogy a tett politikus-e, a gesztusnak más ésszerűsége van.

Ebből a csak szellemileg előkészített váratlan randevúból a végzettel kitűnik a demokráciát személyes világnézetként választó ember erkölcsi állékonysága. Közhelyek alkalmas pillanatokban való kimondása környezetünktől függően sokatmondó. Hogy a magyar társadalom magától értetődően és önként 45-ben is, 56-ban is létrehozta a többpártrendszerű demokráciát, bár mindkét kísérlet betemetődött, az egy több évszázados folyamat állomása. A folyamat továbbmegy, s a követelmény fennmarad, csak éppen más nemzedékek állnak mögéje. A demokrácia óhaját ideiglenesen el lehet felejteni, de újra eszünkbe jut, intézményesült hiánya az eszünkbe juttatja.

1867 után csak a polgárok fölső egytizede választhatott, de azok legalább több párt jelöltjei közül. Száz évvel később biztató kezdetnek tartanám, ha a polgároknak akár csak egytizede igazában választhatna. Amíg az egyetlen lista közel százszázaléknyi szavazatot kap, addig szükség van cenzúrára, s nehezebb a kormányt bírálni, mint a Monarchia úri Magyarországán. Addig nehezebb külföldre utazni, mint száz évvel ezelőtt volt. Addig nem lehet újságot, folyóiratot, kiadót alapítani úgy, mint száz évvel ezelőtt. Föllelkesülnék, ha létezhetne csak annyira független ellenzék s olyan önálló munkásszervezkedés, mint akkor volt. Pedig ebben az országban száz évvel ezelőtt nem volt demokrácia. Ezt Bibó is megírta, nem kevésbé szigorúan, mint a kommunisták, akik egy évvel a koalíció eltörlése után, 1949-ben már egymástól is megtanultak félni. Ha a párton kívül nincsen demokrácia, a párton belül sem lehet. Ezt Bibó világosan megértette, mert elfogulatlanul vizsgálta a hatalom szerkezetét. Inkább politológus volt, mint politikus, s amikor javaslatait előadta, az inkább oktatás volt, mint propaganda.

A kiegyezés még nem történt meg. Az alkotmány, amely szabad sajtóvita tárgya lehetne, még várat magára. A sajtószabadság követelménye Petőfi óta érvényben van. Megesik, hogy a lehető legszelídebb igazmondás is áldozati gesztus. Ki-ki maga sejtheti, hogy mit bír, aztán kiderül. Bibó István bírta, ez utóbb kiderült. Gesztusával mint hitelesített mércével mérhetjük függetlenségünket és megalkuvásainkat. Nem volt megbánnivalója, a rendszerváltozások nem vették érvényét korábbi szavainak. Erőt és derűt ad ez a szellemi folyamatosság. Aztán jönnek a szürkébb évek, a legfontosabb gesztus egy életben ritkán ismétlődik meg, a nemzedékek kifáradnak.

Van az európai kultúrának egy erkölcsi aranyalapja, amelynek – a legkülönbözőbb szellemi családokhoz tartozó – őrei a hazugságot és az árulást megvetik. Lehet valaki szocialista, lehet valaki konzervatív, de egyaránt szégyenletes, ha a társait elárulja. Ha nincs megállapodás abban, hogy azt kell mondanunk, amit gondolunk, s hogy azt ki is kell mondanunk, akkor kétséges, hogy van-e egyáltalán kultúra. Amíg az a végső soron külsődleges kérdés foglalkoztatja a szerzőket, hogy mit lehet közzétenni, mit nem, s nem az a belső kérdés, hogy mit is gondolnak igazán, addig a gondolat felületes, a nyelv silány. Amíg nem lehet óvatoskodás nélkül igazat írni Magyarországon, addig erkölcsileg is, anyagilag is elmaradottak leszünk. A cenzúrázott kultúra: provinciális kultúra. Amíg a tartalmasabb kijelentéseket semmitmondóbb kijelentéseknek kell eltakarniuk, addig az egész szöveg cenzúrától szaglik. Most nem szabad veszteni. A századvég esélyét – a harmadik reformkort – nem szabad sem gyávaság, sem türelmetlenség okán elszalasztani.

Bibó Istvánt, a személyes méltóság egyik magyar bajnokát, azt hiszem, segítette a vallásos hite. Összefüggést látok szellemi függetlensége és Istenre szegezett lelkiismerete között. Neki nem kellett várnia, hogy a történelem legyen a bírája, megvolt neki a maga bírája, akire súlyos figyelemmel ráhagyatkozhatott. Ez a bíró azt sugalmazza, hogy belső szabadság nélkül nincs ép emberi személyiség. Kisebb baj, hogy nem vagyunk gazdagok, vannak nálunk sokkal szegényebbek is. Nagyobb baj, hogy kevés az egészséges lelkű ember Magyarországon, hogy szinte mindannyian a hazugság neurózisának tüneteit viseljük. Ahol nincs meg az igazmondás nyugalma, ott egyáltalában nincsen nyugalom. Ott az emberek nem akarnak saját múltjukkal szembenézni. Ott a görcsös embert, bárhogy rejtőzködik, a félelem mindenhol körülveszi. Ott nem lehet megbízni egymásban. Ott még a függetlenebbek is nélkülözik az elfogulatlan kíváncsiságot, a jóindulatú türelmet mások igaza iránt. Ott az önérzet kóros sorvadása és kóros túltengése váltogatja egymást. Onnan sokan elvágyódnak, mert az emberek a saját közösségükben nem érezhetik eléggé embernek magukat.

Nem mondom, hogy minderről csak a kormányzat tehet. Közös járom volt ez. Egy fölkelés minden évszázadban, aztán kimerült alkalmazkodás. A békés, szívós önérvényesítésnek még nem tapasztaltuk ki a módozatait. Szeretném, ha minél több fiatalember csatangolna el a világba tanulni, s szeretném, ha előbb-utóbb hazajönnének. Nemzeti önbecsülésüket erősítené, ha Bibó Istvánra gondolnának. Ez a ma már halott férfi a többiek helyett is cselekedett, és szigorúan a maga nevében. Én lélekben akkor is, azóta is fölhatalmaztam őt erre a cselekedetére, helyettem is tette, amit tett. Mindenkinek eljön a maga ideje; rendelt ideje van a némaságnak és a megszólalásnak; Bibó István megérezte a maga idejét.

 

Az állami ember és a cenzúra

Magyarország négy és fél száz éve elvesztette és azóta sem nyerte vissza a függetlenségét. Mindig volt egy közeli nagyhatalom, amely békeidőben megszálló csapatokat tartott a területén, és a túlerő biztos érveivel függésben tartotta a magyar társadalmat. A nagyhatalmak megállapodása is elősegítette, hogy finomabb életviszonyainkat a szellemtelenebb katonai status quo határozza meg. A második világháború után német érdekszférából orosz érdekszféra lettünk, s az autonómia iskolája helyett továbbra is a cenzúra iskolájába kell járnunk.

A birodalmi érdek itt mindig előbbre való volt a népfelség és a képviseleti kormányzás elveinél, itt az érvek meghunyászkodnak a nyers hatalom előtt, ez megkülönböztet minket a nyugati emberektől, hozzájuk képest képmutatók vagyunk, s egyszersmind cinikusak. A mindenkori elit többsége józanabbnak látta a fönntartásos együttműködést: tegyünk úgy, mintha önként odaadnánk nekik a szabadságunkat, s itt egy kacsintás: majd apránként úgyis visszalopkodjuk. Nagyon apránként, mondta a radikális kisebbség. Minden évszázadra jutott egy-két vérbe fojtott fegyveres felkelés a nemzeti és társadalmi szuverenitásért. Bénaság, kiegyezés, reformmozgalom, forradalom ciklusa több-kevesebb szabályossággal megismétlődött.

A kívülről-felülről jóváhagyott helyi adminisztráció fönntartotta az alá-fölé rendeltség viszonyait és kultúráját a megfélemlített, majd egyre inkább csak félénk társadalom fölött, amely elégedetlenségét sértett dohogással, múltszimbólumok és öneszményítő mitológiák ápolásával fejezte ki, mígnem elkövetkezett a reformmozgalom s a reformereknek mindig váratlan, kalandból vérbe-gyászba torkolló forradalom.

A magyar értelmiség legjobbjainak 1795-ben a cenzúra levágta a fejét, mert szamizdat értekezésekben megírták, hogy a cenzúra elavult. Úgy látszik, nem avult el, ezt a jámbor értekezést Budapesten, 1981-ben nem tudnám kinyomtatni. Kérem a magyar cenzúrahatóságokat, cáfolják meg az alábbiakat azzal, hogy bármelyik magyar folyóiratban közlik, s tegyenek mellé néhány válaszcikket ideológiájuk legfélelmetesebb bajnokainak tollából. Kérem, cáfolják meg sötét látomásomat: önök ezt az elegáns lehetőséget a magyar szellemi élet szabadságának bizonyítására el fogják szalasztani.

 

Az államszocializmusban állam és társadalom formális elkülönülése megszűnt. A polgárok állami állásban keresik meg a kenyerüket, kevés az államtól független egzisztencia, nincsen semleges hely. Az egész társadalom az államtól függő, cenzúrázott, állami emberek társadalma.

A cenzúra az államszocializmus politikai struktúrájának s az állami ember személyiségének meghatározó része. Ez az új embertípus nem tesz és nem mond olyat, amiért állami állását elveszíthetné, és amivel kihívhatná maga ellen a büntető szervek haragját. Ahhoz, hogy élni tudjon, úgy tapasztalta: hazudnia kell, vagy legalábbis nem mondani nyilvánosan olyat, amit csak magánkörben szokott mondani.

Az államkultúra a jellemmé vált cenzúra gyakorlása. Minél inkább hozzájut valaki a közlő szervekhez, annál inkább állami emberré válik. Ha nem akar az lenni, lefokozódik és elszigetelődik. De váljon bár mégoly elkötelezett állami emberré, akkor is eszébe jut néha egy-egy olyan gondolat, amely ellentétes a valóság állami képével. Ha kimondja, gyanússá teszi magát, ha visszanyeli, belebetegszik, vagy meglágyul az agya.

A sztálinizmus idején a cenzúra pozitív és támadó volt, ma negatív és védekező. Akkor előírta, hogy az emberek mit mondjanak, ma beéri azzal, ha nem mondasz olyasmit, ami tilos. A társadalom lassú munkával tágította a kimondható részigazságok körét: az udvar nagyobb lett, de továbbra is kerítés mögött vagyunk. Az egész államkultúra a bölcsődétől a televízióig és az akadémiáig azt mondja, hogy az igazi szabadságot a karámban találod meg. Itt nemcsak a becstelenek, hanem a becsületesek is begyakorlottan és lelkiismeretesen hazudnak családjuk, hivatásuk és a haza érdekében. Gondosan megtanítják gyerekeiket arra, hogy nem helyes kimondani, amit gondolunk, s az igazmondás bohó felelőtlenség.

A cenzúra ott is jelen van, ahol szó sincsen politikáról. A társadalom minden intézménye a hierarchia építőeleme. Az alárendeltség viszonyai helyesek, szocialisták, a mellérendeltség viszonyai helytelenek, antiszocialisták. Nemcsak a vezető és a beosztott, de az orvos és a beteg, az óvónő és az óvodás gyerek kapcsolata is cenzurális tanfolyam. A cenzúra főműve a közbutulás, sikerül elvennie az emberek kedvét a gondolkodástól.

Diktatúrában a cenzúra nem lehet formális. A hatalom nem tudja a jog nyelvén körülírni, hogy mit nem szabad mondani. Ezért a cenzúrának bensőséges félhomályban kell működnie. A cenzúrát leginkább az idegesíti, ha megnevezik. Ha a polgárok félnek tőle, a cenzúra magabiztos, ha a polgárok erőre kapnak, a cenzúra félni kezd. Ilyenkor egyre többen vannak, akik beszélni kezdenek róla, leírják, tanulmányozzák, áthágják, kinevetik.

Ilyenkor sok olyan mű van, amelyről nehéz megállapítani, hogy kiadható-e vagy sem. Az alsóbb tisztviselők áthárítják a döntést a feletteseikre, a cenzorok nem győzik a sok munkát, éberségük elhomályosul, a szabad gondolat őket is kikezdi, és átsiklik ujjaik között. Némelyik makacs szerző a főcenzortól megkaphatja személyes adományként a közlési engedélyt arra, amit a hivatalból gyanakvóbb alcenzor elutasított. Viszonzásul igényt tart a szerző hűbéres szolgálatára a főcenzorok klikkharcaiban. Ha van cenzúra, akkor fontos, hogy a cenzorok milyen emberek, és erről nagyon sokat lehet beszélni.

A mai cenzúra nem kíván lelkesedést. A hivatalos állami betegség a depresszió. Nem veszik rossz néven tőled, ha tehetetlennek érzed magad. A sztálinizmusban az volt a lázadó, aki szomorú volt, és a fájdalomról beszélt, ma az a gyanús, aki mosolyog. A mai cenzor nem megszállott, inkább lusta és kedélybeteg, idegenkedik minden szélsőségtől, beszéde puha, kenetes és cinkos. Neki sem jut eszébe sok új gondolat, elvárja, hogy őt se zaklassák ilyenekkel. Harminc éve ők voltak erősek, s a megtámadott társadalom gyenge. Most a társadalom erőre kapott, s a cenzorokat nyomasztja az életuntság. Lelkünk színpadán nem bír elnémulni a cenzúra és az anticenzúra dialógusa. Ez a párbeszéd most becketti, talán lesz még csehovi és egyszer, ki tudja, mikor: shakespeare-i. Van egy titokzatos perc, amikor egyszerre aránylag sokan megelégelik a morgolódó reménytelenséget. Ilyenkor egy új történelmi korszak kezdődik.

 

*

 

Cenzúrában élni, amióta az eszemet tudom, nem nagy mulatság, lassú elfáradás. Arcok, amelyeket unalmassá tesz a félelem és a túligazodás. A szemek azt mondják: nem szabad, nem tanácsos, nem időszerű. Nem múlik el nap, hogy valamit ne kellene hallanom a cenzúráról, akkor is gondolok rá, amikor nem akarok rágondolni. Éreznem kell a cenzúra súlyosabb légköri nyomását; ez a dohosság engem is átjár, elnehezedtem. Amit írok, nem adom közlésre, nincs kedvem mentegetni és gyászolni kihagyásra ítélt mondataimat, de mindez csak gondolatjáték, a tiltott szerzők feketelistáján vagyok.

Üdvözöllek, kis lehallgatókészülék, falusi remetelakom mennyezetén. Van egy fül mögöttem, amely minden sóhajtásomat észleli. Alatta kopogni írógépen vagy belebeszélni a magnetofonba – vidám kihívás. Vannak emberek, akiket érdekel a munkám, szeretnék tudni, mi jár a fejemben, igazi olvasók. Irattartókkal, kazettákkal, úgy remélem, a jövő filológusainak megbízásából dolgoznak. Szorgalmat kívánok távoli magántitkáromnak, akit az állam fizet. Minél feledékenyebb vagyok, annál inkább számítok alaposságára. Szíveskedjenek rögzíteni társalgásaimat, telefonbeszélgetéseimet, archiváljanak engem, hogy a rendszer komoly alkotórészének foghassam föl magam. Az én tücsökhaszontalankodásom nélkül önök sem végezhetnék szorgos hangyamunkájukat. A magamfajta az önök alibije, léha szöszmötölésem igazolja egy tiszteletre méltó szervezet növekedő költségvetési keretét. „Megfigyelnek” – írom. „Azt írja, hogy megfigyeljük” – írják. Szimbiózis. Ők engem tartanak ártalmasnak, én őket, pedig talán egyikünk sem az. Ki-ki a maga szerepében, kimegyünk a függöny elé, közönségünk az utókor. Titokzatoskodó jegyzetszerkesztőimnek vannak érdemei a jövendő irodalomtörténészeivel szemben: kortársaim, és terepmunkát végeznek. Fölmásznak erre a padlásra, porban kotorásznak, órákon át kocsiban várakoznak, hallgatják ezt a sok hiábavaló beszédet, megdolgoznak az értesüléseikért. Az államhatalom lemeztelenít, s én hasznot húzok ebből: látom, hallom magamat kívülről, saját kémem vagyok. Ha megfosztanak a titkaimtól, ha be vagyok tiltva, mi mást tehetnék, álcázás nélkül azonosulok azzal, aki énbennem tilos.

Akkor is eltelek a cenzúrával, ha ellene élek. Állandóan szó esik róla, kinek mijét nem közlik, s ki hogyan ügyeskedik: talán máshol, talán máskor, beszéde máris vontatott, beletörődő. Ahelyett, ami nem íratik meg, pletykacsere, személyeskedések; mélység és magasság kísértésétől sok jobbra hivatott elme is megóvja magát. Szülők, gyerekek naponta leróják adójukat a cenzúra oltárán, neki köszönhetik a családi boldogságot, a külföldi nyaralást, az egérlyuk-biztonságot. A férj cenzúrázza a feleségét, a feleség a férjét, és mindketten a gyereket, aki már fáradt a tanító cenzúrájától. Véletlen találkozások az utcán: nem vagy állásban? nem adják ki, amit írsz? nem függsz senkitől? Akkor neked a legvadabb dolgok is eszedbe juthatnak. Szembejövő régi barát rám mosolyog, kezet nyújt, azután zavartan, gyorsan továbbsiet. Békén hagynak? – kérdi egy másik, s mikor mondom: igen, kissé csalódottan elköszön. A cenzúra benne van a testek félszegségében, a ruhák csúnyaságában, a gondolat lomhaságában, a képzelet gyávaságában, a humor elsavanyodásában és a kimondott szavakon átszuszogó hátsó gondolatokban.

A nemzetállam képes arra, hogy mindent, ami határai között van, nemzetállamivá tegyen, még a járókelők belső monológját is. A teljhatalmú állam lágy életünket körülveszi, és formát ad neki, a törtetésnek gazdag úthálózatot, a szorongásnak ezernyi tárgyat. A központi irányítás nem démon, hanem forma, méghozzá egyre rugalmasabb, mindegyre tagoltabb a kultúrája, amelyhez tehetségüket hozzáadták a liberális reformerek is. Az állam megengedheti magának, hogy a rendőrség munkája inkább megelőző, mint megtorló legyen. Gazdaságpolitikával és televíziós műsorral puhán és hathatósan nyúl bele a polgárok agyába. Mivelhogy egyre erősebb, mindig egy kicsivel többet enged, így aztán mérsékelt szabadgondolkodónak lenni az érett államszocializmusban folytonos diadalút. Még némi ellenzéknek is teret engedhet az állam, hiszen az is átitatódik vele, mivelhogy ugyanazzal a túltengő államisággal szembesül, mint az engedelmesen szemlehunyó állampolgárok. Az állami ember civilizációja tartós történelmi valóság, hosszú múltja van, és nincs okunk feltételezni, hogy rövid jövője, mert újratermeli alanyát és főművét, az állami embert, akinek a lényege a cenzúra. A cenzúrával az állam nemet mond a civil társadalomra. Sűrű közegében nincsenek fürge léptek; testemen érzem, ahogy lábalok benne az ónos semmiség felé. A cenzúra a valóság és a valóság lényege. Ha realista vagyok, akkor a cenzúrát írom, ezt az önmagát újratermelő hazugságot, ezt a koporsóig tartó kiskorúságot, ezt a félelemködöt, amelyben már nem is látjuk őt magát, a rendszer elsőrendű szerkezeti törvényét, amely nélkül államszocializmus nem lehetséges: a cenzúrát. A cenzúra nem távoli hatóság, hanem te, mindig te.

A cenzúra nemcsak szigor és büntetés, nemcsak az ellenséges erőd, amelyet mi, hivatásos igazmondók, megrohamozunk. A cenzúra mi vagyunk, szívünk és eszünk működési módja, álmaink tartalma, fogalmaink leltára, el sem tudnánk választani tőle magunkat, meg vagyunk mérgezve tőle, vagy már éppenséggel ez a mi egészségünk, erkölcsünk. Kinek az elméjében nem találta meg a cenzúra a maga advocatus diaboliját? Ha utáljuk is, hivalkodunk vele, érdekesnek találjuk elnyomatásunkat. Nem is olyan rossz a cenzúrában élni, meg lehet szokni, mondja egy belső hang, kiművelte az érzékenységünket, finom a fülünk, átérezzük, miről hallgat, aki beszél. Kárpótlásként szelídek vagyunk, tétovák, megszoktuk a rezignációt, egymáshoz bújunk a meleg félhomályban, álmodozóak vagyunk és cinkosak. Fölismerjük a cenzúrát neurózisainkban, riadozásainkban a merész lényegre töréstől, érzelgős beszédünkben, amely a gyávaságot mindig valami nemes érveléssel igazolja. Hány finnyás elme egy rakáson, csak talányos áttételekkel bírnak szólni, figyeld csak jobban, az akadémikus-művészi tolvajnyelv mögött nyuszilélek remeg.

Miért lenne olyan szégyen, kérdi a cenzúrázott elme, kicselezni a túlerőt? Biztos-e, hogy az igaz jó, és a hazug rossz? Hiszen az igazság és a hazugság együtt alkot civilizációt, s az igazság csak a hazugsággal folytatott harci nászában virul. Miért kellene egyetlen jelentésére lefordítani a sokértelmű rejtvényt? Miért szolgáltassuk ki magunkat egészen az erősebbnek? A büntethetőek ellenállhatatlanul és költői lendülettel titkolóznak a büntetőhatóság előtt, ne tudjon mindent róluk. Büntethetőek vagyunk, és ettől szabadulni akarunk. Önbüntető paranoia lenne magunkat följelenteni. Nincs ellenérv, csak a titkolózó művek jelentéktelensége. Egyetlen titkuk van: a cenzúra.

Az állami ember akkor is politikus, ha apolitikus. Tudja, pontosan tudja, hogy mit nem szabad mondania, és ettől túlságosan is átlátszó, kiszámítható. Az állami ember államból van, abból magyarázható, állami a gerince, a tudatalattija, a térdremegése, összegyűrődő arca, elkeskenyülő szája, szeme, amelyben kevés az ámulat, sok a bizalmatlanság. Idegen környezetben is messziről felismerhető: pontosan olyan, mint egy közép-kelet-európai állami ember. A gyerek leendő államhivatalnok, az öreg nyugdíjas államhivatalnok. Házasságtörésnek és nyaralásnak, tréfálkozásnak és ünnepi szónoklatnak megvan az állami emberre jellemző félreérthetetlen stílusa.

Az állami ember szubsztanciája az állami állás, amit el lehet veszíteni, vagy legalábbis: aminek elveszítésétől félni lehet. A kedvezményszűkítéstől a foglalkozástilalmon át a rendőri eljárásig a csínytevő állampolgár megbüntetésének számtalan fokozata van, s ezeket érzékeny emberismerettel lehet adagolni annak érdekében, hogy a verbális bűn elkövetője, az igazmondó, a rágalmazó megszeppenjen, és önkritikusan bocsánatot kérjen. Mire megöregszik, az állami ember ébren és álmában szófogadó, jó gyermek lesz. Mi mást tehetne? Ha alig van az államtól független magángazdaság, miből éljen az ellenzéki? Politikai demokrácia akkor van, ha az ellenzéki is megélhet, habár egy fillért sem kap az államtól. Államtársadalomban az államhivatalnok a normális ember, aki igényli az előmenetelt, és inkább akar a központban lenni, mint a periférián.

Ha az államhivatalnok elbízza magát, esetleg meg fogja sérteni a hivatali játékszabályokat, és el fogja veszíteni fölöttesei jóindulatát. Ez a vég kezdete, vesztegzár mögé helyezik, ideges magánzó lesz, aki a maga kirekesztettségét inkább fogja csonkaságnak érezni, mint önállósága természetes keretének. A hasonlóan megbüntetettek kis közösségébe bújva is honvágyat érez időnként az elhagyott állami valóság után, mert az a valóság, ez pedig – a szorongás óráiban – nyomasztó káprázat csupán. Sokáig tart, amíg a kitaszított államhivatalnok elhiszi, hogy a valóság ott van, ahol ő van.

Mivelhogy magánkönyvkiadó nincsen, magáníró sincsen, legfeljebb kéziratíró. Az állami író beadja művét az állami kiadóhivatalba, s ha nem nagyon zavarja az állam szellemét: kiadják. A mű lehet rosszkedvű is, ez megengedhető, az állami ember gyakran rosszkedvű. Csak éleslátó nem lehet, mert az állami ember nem lehet éleslátó. Annyi más lelkiállapot van, hangot adhat erkölcsi vívódásainak, csak tartsa hivatásának a hivatalát, amelyben karizmatikusan helyt akar állni. Akkor megérdemli, hogy elsőrendű állami ember legyen, s a képernyőn nyilatkozhasson, emlékezhessen mindig fennköltebben és szellemtelenebbül, mint ahogy társaságban szokott beszélni, akkor halála után is emlékműsorokból nézhet vissza a közönségre. A hivatalos kedvenc szeresse az állami paternalizmus zsíros közegét; ha émelyeg, válasszon magának betegséget, legyen öngyilkos, de ne lázadjon fel a szerepe ellen.

Az állami embernek ma már nem kell a tisztogatástól tartania, a bürokratikus végzet nem irracionális. Ha megtéved, de nem makacsolja meg magát, a testület fölfogja, és anyásan visszasegíti. Mérsékelt szellemi kilengések elkövetőit a központ megszelídíti, s visszautat engedélyez nekik a hierarchiába, kicsit talán alacsonyabb helyre. Az állami értelmiségi elég nagy biztonságot élvez, esztétikai előkelőségre vall, ha óvatosan fogalmaz, akár egy konfuciánus mandarin, méltósággal szűrve, amit kimond, bölcsen visszatartja java részét annak, amit tud; itt és most sohasem szükséges, sohasem elegáns mindent egyszerre kimondani. Kárpótlásul övé ez a világ, sok belső ármánnyal, intrikával, kegyencek tolakodásával a megüresedő állások felé, izgalommal, hogy ki lesz az új főnök, s hogy két főhivatalnok közül melyiknek emelkedik, melyiknek hull a csillaga. Az állami ember nem unatkozik, a hivatali labirintus napihírei minden politikai szenvedélyét lekötik. Sub specie aeternitatis azon mereng, hogy ezt a barom X.-et fúrja-e, vagy uszályába szegődjön-e, mert talán Y. még kellemetlenebb barom. Az állami ember nem is szégyelli magát azért, mert hivatali életében fegyelmezetten aláveti magát a cenzúrának, és csak a felettesei engedélyével bocsátkozik némi semmitmondásba. Miért szégyenkezne? Kötelességteljesítésért? Az volt a dolga, hogy úgy tegyen, mintha nem lenne cenzúra. Az ellenséges külvilág előtt a belső ellenőrzést nem szabad kifecsegni. Mert hűvösen és szertartásosan ügyelt az inkognitójára? Ez volt a túlélés ára, sőt a szépsége is.

Morális közérzetét az állami ember azzal is javíthatja, ha visszasegíti a hivatalba a megtévedteket. Az állami hivatalból kezek nyúlnak ki a tékozló fiúk felé, és barátian visszahúzzák őket a szervezetbe. Mindig akad jó barát, aki rábeszéli az ellenzéki kísértés áldozatát, hogy legyen kissé okosabb, tartsa magát a játékszabályokhoz, és akkor lesz esélye megint a csúcsra kerülni. Az állami ember segít a többieknek is azzá lenni. Komolykodva vagy szellemeskedve államraisonra neveli környezetét; ha másra nem, legalább rituális alkalmazkodásra. A lecke nem nehéz: hivatalos helyen vágj gondterhelt arcot, osztozz a többes szám első személyben, vállald magad fölött a pártközpontot, akkor a pártközpont is vállalni fog téged. Tágíthatod az államkultúrát, beilleszthetsz tőle távolabb álló fogalmakat, divatosíthatod intim belsőségeit, csak a szerkezeti vázat ne bolygassad. Messzire látó állami ember egész hivatali karrierje során a cenzúra szigorításának és lazításának művészetét finomítja. Megengedhető, hogy liberális engedményeket tegyen, ha tud kérlelhetetlenséget is tanúsítani kulcskérdésekben. Az állami ember semmivel sem rosszabb, mint a polgár, csak másképp jó, és másképp rossz. Neki is megvan a maga erkölcse, többféleképpen gyakorolhatja a ráruházott kisebb-nagyobb államhatalomrészt. Csak egy a fontos: igazodjon a csak intuitíven megragadható közös, állami fölötteshez, ennek az elvont apának legyen hűséges, elvont gyermeke.

Minthogy az állami ember a minta, az autonóm ember az elhajló. Észjárása nem illeszthető be az államraisonba, tehát bűnös vagy esztelen. Nyájasabban fogalmazva: zavaros, megtévedt, végletes. Szigorúbban fogalmazva: antiszocialista vagy elmebeteg. Polgártársainak zöme romantikusnak, utópistának tekinti, akinek baj van a valóságérzékével, nem látja, hol él, fejjel megy a falnak, magára vessen, ha betörik a feje. Ha a többség így néz rá, akkor ő is hajlamos lesz rendellenesnek tartani magát; máshol természetes lenne, de az állami emberek közegében talán csakugyan beteg, véli a csüggedés óráiban. Vannak azonban olyan függetlenek is, akik szívesen azok, s rendíthetetlen derűvel főhivatásuknak tekintik a szabadsággyakorlást. Válogatott zaklatásokkal sem lehet elsötétíteni kedélyüket, pedig az állami gépezet épp ezt szeretné; legyen szomorú, érezze rosszul magát a bőrében, mogorva képpel bizonyítsa, hogy nem ajánlatos ujjat húzni az állammal. Ha az egészséges függetlenek száma megnő, kialakul egy ellenminta, amelynek ugyancsak megvan a varázsa. Az autonómia terjedési sebessége – bizonyos gyakoriságon felül – gyorsuló. Hatására az állami ember drámai módon átéli a maga skizofréniáját, s nem tud visszahúzódni kedves tompaságába. Megtörténik vele, amitől az államkultúra a legjobban óvta: fölismeri, hogy másképp is élhetne. Rájön, hogy vannak alternatívái, és nem reménytelen gondolkodni rajtuk. Megérzi az ellenzéki kultúra földalatti szolidaritásának melegét, becsülni kezdi mindenütt a függetleneket, akik derűs terepismerettel állandó edzésben vannak, és tudják, hogy mivel mérkőznek.

A felszabaduló állami ember megtanulja, hogy az igazmondás erősíti az igazmondás közegét, és előfeltétel ahhoz, hogy a többiek is gyakorolják. Ahol egyvalaki kilép a cenzúra társasjátékából, amelynek főszabálya, hogy nem szabad kifecsegni meglétét, ott a többiek is felbátorodnak. Erkölcsi járvány és forradalom ez, akár a lengyel változás, amelyek után már különc vesződség azon jártatni eszünket, hogy milyen sejtelmes beszéddel csaphatnánk be a cenzúrát. Béna Csipkerózsikák, közép-európaiak, ébredezünk. Megmozgatjuk tagjainkat, tehát lehet mozogni. Beszélünk, tehát lehet beszélni. A cenzúra attól erős, hogy félünk tőle; ahol a társadalom elkezd nem félni, ott a cenzúrát elhagyja az ereje.

Közép-Európa kalandja: hogyan szabadulhat a cenzúrától és az öncenzúrától. Mintha az autonómia szükséglete itt izgalmas gyulladásba hozta volna az egész szervezetet. Mintha itt sötétebb depresszióban és romantikusabb szabadságvágyban élnénk, hevesebbek lennének ingalengéseink kétségbeesésből reménykedésbe. Van mitől félnünk, van mire várakoznunk. Olyan társadalmat akarunk, ahol az önrendelkezés az emberek belső költészete. Nem kívánjuk a fennálló rend semmilyen szabadságkorlátozását tisztelni csak azért, mert más szabadságkorlátozástól mentesít. Nem akarjuk a cenzúra kultúráját a nélkülözhetőség kultúrájával felcserélni. Ma Közép-Európában megpróbálják újrafogalmazni az emberit. Mintha érzelmes összeesküvésben ábrándjaink és rémálmaink is össze volnának kötve, mintha terhesek lennénk önmagunknak egy titokzatos másával, akit óvatosan próbálunk kifejteni az ismeretlenségből. Új kollektív önarcképet keresünk, mert hevesen észleljük, hogy önazonosságunk zavaros és egyensúlytalan, mert túlságosan ismerjük egymás tehetetlenségeit. Nemzedékek tanulságai rakódnak egymásra. A megértésnek nincsen erkölcsi határa. Várakozást érzek a levegőben, finom cinkosságokat, érett öniróniák jelcseréjét. Olyanok fogják kicsit hosszasabban egymás kezét, akikkel megesett már, hogy öngyilkosságra gondoltak.

A közép-európai demokratikus mozgalom újszerű: nem kormányhatalmat akar, hanem ellenhatalmat. A tényleges közösségek önkormányzatát, s ez nemcsak a kommunista, de a liberális, sőt a szociáldemokrata uralomtól is különbözik. Nem az a célja, hogy pártokba szerveződve kormányhatalomra emelkedjék, hanem az, hogy kiépítse a társadalom önvédelmét az állam teljhatalmával szemben. Nem akarja vitatni a termelőjavak állami tulajdonát, de az eredményes gazdálkodás és a dolgozók jogvédelme érdekében a termelőközösségek felügyelete alá kívánja helyezni a rendelkezési jogot. Hosszú idő után a társadalom megtanul védekezni a nyomasztóan ránőtt államhatalommal szemben, s mi több: önmagán is képes uralkodni. Mind nagyobb hangsúly esik a polgárok szellemi érintkezésére, a kollektív gondolatszabadság és a cenzúra mérkőzésére.

A demokratikus mozgalom nem egy társadalmi réteg, hanem mindenekelőtt a cenzúra ellen irányul. Ritkán történik, hogy egy társadalom elhatározza, bármi történjék is, nem hazudik tovább. Ki tudta volna megjósolni 1980 tavaszán, hogy Lengyelországban egy hónap alatt milliók ébrednek fel tompultságukból, és nem hajlandók többé természetesnek látni a képtelent: a rendőrileg biztosított kontáruralmat, a föltétel nélküli párthatalom eszméjét, a néphatalom axiomatikus átruházását a politikai bürokráciára, amely azzal következetesen visszaél, minthogy nincsen semmilyen ellenőrző hatalomnak alávetve. Törvényszerű, hogy ha a kiválasztás nem demokratikus, akkor a vezetők tehetségtelenebbek a beosztottjaiknál. Megszoktuk, hogy a főnök butább, mint a tényleges munkát végző beosztott, csak – párttag lévén – politikailag megbízhatóbb nála, ami annyit jelent, hogy kész minden felsőbb utasítást – ha jó, ha rossz – végrehajtani. Ahhoz, hogy ez természetesnek tűnjön fel, mindenhová kemény cenzúra kell, a munkahelyi társalgásoktól az irodalomig. Idő kérdése, hogy a mind iskolázottabb, polgárosuló társadalom mikor elégeli meg, hogy a nehézkes irányítási szervezet és az elégtelen intelligenciájú irányítás miatt ugyanakkora eredményért többet kell dolgoznia, mint kollégájának a vasfüggöny túloldalán. Nem elég, ha a politikai színpadon a szereplők kicserélődnek, a nézőtér is szóhoz akar jutni. Közép-Európában ma az önkormányzat a legfőbb társadalmi igény.

A kormányzat alatt erősödik a társadalom, szaporodnak a független emberek, a cenzúrázatlan kommunikáció csatornái. Ám hallgassák a telefonunkat, mégis elmondjuk egymásnak, amit gondolunk. Ám tiltsák be gondolatainkat, mi eljuttatjuk őket egymáshoz. A cenzúra ellen egyetlen orvosság van: nem venni figyelembe. Maradjon felül a kormány, monarchikus legitimációval szinte, egy olyan párt akaratával, amely, bár számos előnyt kínál tagjainak, a felnőtt társadalom egytizedét sem tudja a tagjai közé csábítani, de legalább a társadalom élhesse alatta nagyobb önrendelkezéssel a maga életét. Az autonóm ébredés nem abban mutatkozik meg legfőképpen, hogy új arcok mutatkoznak a kormányhivatalokban, hanem abban, hogy a hatalom nélküli emberek arca megújul. Megtanulják méltányolni a geopolitikai kényszerhelyzet jó oldalát: a külső és a felső helyett a belső és az alsó erejét és megbízhatóságát.

Itt nem kell sikeresnek lenned ahhoz, hogy barátaid legyenek. Az állami szerepből kikandikáló arcok rejtőző, kötetlen, érzelmes közösségét találod, nem hivatalos minőségek konfraternitását. A nyugati ember szabadabb, mint mi vagyunk, kárpótlásképpen mi kevésbé magányosak vagyunk. Az ellenkultúra megtartja a kirúgottakat; a közlő szervek nyilvánosságából kirekesztett gondolat a beszélgetések médiumába helyeződik át: a tömegesből a személyesbe. Kultúránk eredeti jellegét ez a bensőséges, eleven szájhagyomány adja. Az autonóm helyzet itt nem a társadalom fölött található, hanem benne, a testében. A tekintély, amit a független viselkedés ad, eltörölhetetlen, és nincsen alávetve konjunkturális változásoknak. Közép-Európában kevésbé tiszteljük a divatos újdonságokat, inkább az értékek tartósságát és az elismerés állhatatosságát. Arról, hogy valaki jó-e vagy nem jó, arról nem az állami elismerés dönt (nem is a gazdasági siker, minthogy a mérhető értékek kultusza a mai mérsékelten racionális társadalmunkban inkább gyanús és komikus, mint tiszteletre méltó), hanem egy láthatatlan értékelő hálózat, a párhuzamos kultúra családi tanácsa, amelynek össze sem kell ülnie ahhoz, hogy kimondja az ítéletet. Ebből a szellemi közösségből az államhatalom nem tud kizárni senkit. A hivatalos reklám javaslatait és rosszallásait a közönség eleve bizalmatlanul fogadja. Itt nem az a név hangzik jól, amelyet az állami divat a szárnyára kap, hanem a helytálló emberé, aki elviseli a változó idők viszontagságait, kiállja a mellőzést, a szegénységet, a bosszantásokat, méghozzá ép szellemmel. Itt nem a sikeres embert tartják sokra, hanem azt, aki makacsul az, aki.

Az autonóm szolidaritás cenzúraellenes forradalom. Kommunikációs éhség járja Közép-Európát, ébredezünk az alkohol, a tompulás, a nyugtatók, a zabálás álmából. A lengyel ébredés egy létező valóságot mond ki és juttat felszínre: az állami csonthéj alatt érik a polgári társadalom. Kiderül, hogy a munkásoknak még a húsnál is fontosabb a szabadság, emberszámba akarják venni magukat. Most nem a gyarapodás a legfőbb csoportérték, hanem az értelmes csoportmunka, az egymást önként társul választó emberek gondolatcseréje, a kreatív hatalom. A tárgyalásos-szerződéses egyenrangú viszonyok többet érnek, mint bármilyen növekedési statisztika. Az autonóm ember magasabb rendű mű, mint az elérhető legtökéletesebb technológia. Annál is inkább, minthogy bebizonyosodott, hogy a politikai demokrácia nélkül gazdasági demokrácia sincsen, csak akadozó, pazarló gazdaság van.

Közép-Európában megjelent a szerződéses, civil társadalom utópiája és az alulról szerveződő, önkéntes szolidaritás, amely az önrendelkezést minden más érték fölé helyezte. Hiteles és eltaposhatatlan közép-európai mozgalom ez, maga az államszocializmus hozta létre, ha szándéktalanul is. Az autonómiák szolidaritásában keressük azt a belőlünk táplálkozó vállalkozást, amely több, mint politikai cél: befejezhetetlen, folytonos feladat. Társadalmaink kimondatlanul úgy döntöttek, hogy lépésről lépésre saját nyílt kultúrájukkal váltják föl az állam zárt kultúráját. Úgy gondolom, hogy egyre több autonóm ember fogja magáról levetni az állami ember jelmezét. Úgy gondolom, hogy a cenzúra túljutott Közép-Európában hatalma tetőfokán. Nem állítom, hogy a lanyhuló cenzúra nem unalmas. Nagyon unalmas, kedves olvasó.

 

Mondatok egy képzelt regényről

A legkönnyebb és a legnehezebb magamról beszélnem. Ez az egyetlen igazi tárgyam. Nem kevesebb mindannál, amit tudok. Abban, hogy én: te is benne vagy. Én: kapcsolataim, tapasztalataim összessége. Hogy milyen vagyok, csak holtom után tudhatnám meg, visszatekintve magamra. Eleven ember nem ismerheti meg önmagát. Félvakon tapogatózom a túloldali megvilágítás felé, látni akarom életrajzom ívét. Kíváncsi vagyok erre a könyvre: hogyan járhatja be egy ember öntudatának tartományait. Írom, ahogy reggelenként tisztálkodom. A megértés elég önmagának, nincsen köze a tanításhoz. Semmilyen tudást nem kínálok az olvasónak, legföljebb ezt a szemgyakorlatot, amely tekintetünket koponyánk belseje felé fordítja.

Azelőtt féltem, hogy ami csakugyan az enyém, az nem irodalmi tárgy. Hőseimbe bújva érdekesebbnek képzeltem, megöregítettem magamat, kalandosabb életrajzot szőttem a hátam mögé, s eltávolítottam, akár a sírba, feleségeimet, hogy a fájdalmas magányból szólhassak. Mostanában látom: mindenki, aki nekem valóban fontos volt, érdekesebb, mint a regényfiguráim. Egy egész élet iszonyú erőfeszítésével költötték meg magukat, leleményesebben, mint ahogy nekem sikerülne kitalálnom őket; ahogy én látom őket, az enyéim, velem eltűnik, amit tudok róluk, megeleveníteni arcukat: törlesztés.

Változó szobákban egyedül ülök íróasztalomnál. Regényemnek az az alaphelyzete, hogy írom. A hang, amely szól, nem a narrátoré, hanem az íróé. Csak azt tudom megírni, amit én tudok, és ezt senki más nem tudja megírni. A tömkelegből csak az kerül papírra, amit ideválogatok. Írva tudom meg, hogy mi érdekel, akörül kering az eszem, szövegeimből kibontakozik néhány főtéma, számomra ez a valóság. Miért lenne az irodalom rejtegetni való az irodalomban?

Képzelt kalandokról számot adva az író úgy tesz, mintha valóságos eseményeket adna elő, az olvasó meg úgy tesz, mintha elhinné a dolgot. Jóízű regényíráshoz, regényolvasáshoz szükség van erre a cinkosságra, de ha már olvasóként az író sem érzi a műfaj erotikáját, hogyan éreztesse az olvasóval? Tudatom egyre inkább tud magáról, és nevet magán, színlelem derekasan a naiv epikát, de néha kiesem a szerepemből. Hátha a regényműfaj nemcsak kifejezési mód, hanem cenzúra is?

Egy amerikai bűnügyi regényíró éppen eljutott a képzeletileg hibátlanul előkészített bankrablásig új regényében. Hősének utolsó mondata: „Ma éjjel kirabolok három bankot. Holnap vagy gazdag leszek, vagy hulla.” Az író letette a tollat, és a részletesen ábrázolt fölszereléssel elindult bankot rabolni. Idegességében rosszul parkolt a kocsijával, két rendőr közeledett hozzá, s amit máskor nem tett volna: pisztolyához kapott. Azok gyorsabbak voltak nála, lelőtték. A modern regény szentje? Hitelesíteni a költött sztorit? Nem volt különösebben jó író, bankrablónak meg éppenséggel kezdő volt. Ha nincs kedvem regényem fedezeteként bankot rabolni, mert nem kockáztatom, hogy lelőjenek, akkor nem árt elismernem, hogy bankrablásban nem vagyok illetékes. Van más, amiben illetékes vagyok, s az sem kockázatmentes.

Szabadulni vágyom a félelemtől, hogy meg vagyok lesve, ki vagyok hallgatva, kitörésképpen nyilvános kémjelentést írok magamról. Felfoghatom önmagamat szabadságkísérletnek, nevelési regénynek is. Hogyan sáfárkodik lehetőségeivel egy ember? Öntudatmérleg ideje ez, s padláslomtalanításé. Nincs mögöttem kalandzuhatag, nem érdekesebb az életem, mint másé, de ha a jótékony igazságszolgáltatás hozzásegítene egy magánzárkához, évekig eltartana mindannak lassú emésztése, ami eddig történt velem.

Visszajöttem a kertbe a dió- és meggyfához, a terméskő falhoz, a templomkereszthez, a sírkőasztalhoz, sétáimról ezt a könyvet csak itt tudom megírni. A járás mint kalligráfia, megyek, nézek, nem ítélkezem, megjáratom magam Budapesten azok helyett is, akiknek erre nincsen idejük. Egy közösség elősétálója szeretnék lenni. Én szeretnék lenni a legráérősebb ember ebben a városban. Ha választani kell a cselekvés és a szemlélet közül, én az utóbbit választom. Szívesebben hallgatom meg mások történeteit, mint hogy bármit is cselekednék, vagy én mesélek, hogy még jobban szórakozzam. Vesztesek között túlélő, zsákba dugtam kedveseim agóniáját, és formás történeteket húztam ki onnan, fehér nyulakat. Alattomosan megszületik a közösség ítélete, jön az elszámolás. Az üveg mögül előjönnek a kirakatbabák, és néznek.

Beágyazom magam ebbe a talajba, ha van erőm, kinövök belőle. Se dicsérni, se szidni nem akarom az államhatalmat. Az ítélkezők haragudni akarnak, én inkább körülnézni és továbbmenni. Szemmel tartom magam, minden, ami történni fog velem, érdekes lesz. Ha egy életnek nincsen rögeszmésen kitüntetett pontja, akkor minden mozzanata regényes. Egy cenzúrázatlan regényt megírni és kiadni nem kevesebb szívósságot és leleményt kíván, mint egy bankrablás. Búcsú a komor vesztestől, aki, miután minden székről lelökdösték, a földön ül a sarokban, és azt mondja, hogy ez a legjobb ülés.

Mi közöm a röfögő testvériséghez és a mértéktartó aggodalmakhoz, hogy nem túlságosan szűk-e az ól, és nem túlságosan kevés-e az előre gyártott táp. Több táp, kevesebb szabadság, szorongj, ravaszkodj még vagy húsz évig, s kiérdemled, hogy egy miniszterhelyettes mondjon sírbeszédet a hullád fölött, el sem tudod kerülni. Addig egymás hazafias melegében sipogunk, hogy egy kissé hangosabban szeretnénk sipogni. Föladhatod a játszmát, lehetsz süllyedő, iszákos, rokkant dühös önérzettel s a kétkrajcáros kiváltságok zsíros anekdotáival. Ismernek egy kisvendéglőben, ahol ehetsz főtt marhahúst tormával, és vörösbor mellett van kinek elmondanod a történeteidet.

Útikönyv, sétakönyv, búcsúkönyv. A tudat felszáll körülményeiből, hozzátartozói köréből, az ismerős város bárgyú meghittségeiből. Utoljára megtekinti azt, amire visszanézni kedve van. A mozdulat képe: füstszerű kisuhanás. A sétamester nem valahova tart, hanem valahonnan távolodik. Ha útközben találkozik valakivel, dialógusa nekrológ. Bárkire gondol, az megjelenik, és a szemébe néz, senkiről sem lehet a háta mögött beszélni. Ha igazat mondok, akiről szólok, biccent, ha hazudok, bosszút áll. Lemegyek sétálni, már nem szeretnék belefogni semmibe. Miért éppen a Duna-parton sétáljak utolsó napomon? Miért ne sétáljak utolsó napomon éppen a Duna-parton?

Nem biztos, hogy a következő napot is megérem, ajánlatos figyelni. Mehetek, ahova akarok, de szökni ne próbáljak, nem érdemes futkosni. A szökevény, ha már betelt az ideje, nem szökik, esetleg inkább szúr. A leggyanúsabb módon túléltem másokat, azt hittem, megúszom fizetés nélkül? Leéltem a magamét, megkaptam az alkalmat, arra ítéltek, hogy az legyek, aki voltam. Mindannak, amit csináltam, nagyobb része nem annyira rossz volt, mint inkább felesleges. A halál jelenvalósága az a tudás, hogy meg fogok halni. Utolsó borotválkozásomkor már nem fogom érezni a szappanhab hűvösségét. Mikor kiterítenek, már nem fog zavarni, hogy a koponyám újságpapírral van kitömve, s az agyamat a boncmester a hasüregembe tette vissza.

Megpróbálom majdnem olyan kívülről nézni magamat, mint ezt a sárgaréz hamutartót. Az a kiindulópontom, hogy nem tudok magamról semmit. Itt vagyok az első oldalon személyi adataimmal, magamnak is talányosan, mint egy bűneset. Megindítom a nyomozást, közelebb vagyok a halálhoz, mint a születéshez. Egyre több megvalósulás, egyre kevesebb szabadság. Igazán nem vagyok ártatlan. Az a bűnöm, hogy ilyen lettem. Az ítélet-végrehajtás napja még nincsen kitűzve. Nem tudom a halálomat elképzelni, a legtöbb, amit el tudok képzelni, hogy egyre kevésbé vagyok. Az első oldalon ott egy hulla, a regényhősé, föláll maga mellől, és odább megy. Akadálytalanul kóborol térben-időben, akár az angyalok. Egy darabig kíséri magát kórházba, temetőbe, aztán másfelé fordul az érdeklődése. Halandóságom képzete, mint kompozíciós forma. Illik ehhez a közép-európai tájhoz, ahol a tekintet élesebb, vigasztalanabb. Itt minden cselekedethez több félelem tapad, s van rá esélyem, hogy semmiért megölnek, vagy akár éppen jó tulajdonságaimért, csak úgy. Nyavalya és kiválasztottság.

Aki öl, az gyilkos, aki lop, az tolvaj, aki hazudik, az hazug, be vagyunk zárva tetteinkbe, a múlt idő borostyánkövületébe. Már az is kegyelem, ha a tisztánlátás kivételes pillanataiban át tudom élni bűnösségemet. Nem tudhatom, hogy a többiek milyen közel vannak Istenhez, nem állunk sorban előtte, mindenkinek külön útja van hozzá. A legnagyobb kihívás megérteni egymás mélyeit és magaslatait. Béka vagyok a kútban, fecske vagyok az égen, szentség és aljasság követhetetlen cikázású játszmája. Átadom magam a játszma kockázatának, akár lesz ítélet, akár nem, tetteim megítélik magukat. Azokhoz vonzódom, akik hasonlóan tanácstalanok, mint én vagyok, s kerülöm a magabiztosakat, nem sok jót várok tőlük. Amíg legalább egy délutánra földbe nem taposom a gőgömet, addig a mesterek tanítványának a tanítványa sem lehetek.

A terjeszkedés általános, az önuralom kivételes, az ember élni és visszaélni akar a hatalommal, amelynek vonzóereje tömegével arányosan nő. Értékítéleteim zöme egy helyi közösség előítéletei. A legkönnyebb hízelegni a csoportnak, amelyben benne vagyunk. Fura morál, amely erénynek tartja, ha egy közösség dühös indulatba jön. Aljas tettek ritkán következnek aljas szándékból, gyakrabban nemes megbotránkozásból. Az írókban benne fészkelődik a moralista, akit voltaképpen álcázott politikusnak is nevezhetnénk. Aki politizál, és nem akar hatalmat, akár a szakács, aki nem szeret enni. Körülöttem sokan azt hiszik, hogy akarnak valamit, én egyre kevésbé hiszem ezt. Semmim sincs, csak a saját életem, fogom, ami a kezem ügyében van. Minél figyelmesebben nézek valakit, annál kevesebbet akarok tőle. Ne hősködj, súgom magamnak, maradj lusta, úszd meg az akarnokok világát. A kultúrát, amelyben élek, elemi gyanúval nézem, becsap, elbutít.

Nagy önszeretet csillagképet látni abban a véletlen halmazban, ami vagyok. Mindenkinek az a világ közepe, ahol ő él, ami vele történik, fátum, ami a többiekkel: vakeset. Ennek a légynek is van akaratszabadsága. Alattomosan közelítem hozzá a tenyeremet, ha el nem repül, agyoncsapom. Kiválaszt magának egy irányt, a legkecsegtetőbbet, hogy jól választott-e, egy másodperc múlva kiderül. El kell repülni a nagy tenyér elől, s közben titokzatosan cikázni az édességek körül. Minek nevezzem a magát végtelennek tudó parány sejtelmét a maga parányiságáról? Minek nevezzem, hogy a mindenség végtelenül kicsi része önmagát végtelen mindenségnek gondolja? Ha a mindenséget halmaznak mondom, akkor sem vagyok ésszerű, ha istennek mondom, akkor sem vagyok misztikus.

Regény egy nem létező regényről. Voltaképpen története az eljárásmód, amellyel tárgyamat birtokba veszem. Nem a tárgy az érdekes, hanem a tekintet, amely rászegeződik. A képzelet madártávlatból szemlét tart az emlékek fölött, s némelyiket zuhanórepüléssel megközelíti. A megvilágított aleatorikából kibontakozik egy test, amely után nyomozok. Regényem nem a valóságban történik, hanem a papíron. Önéletrajzom is fikció, én költöm a halmazból, amelyre önkényesen emlékezem. Több anyagom van, mint amennyit kézbe foghatok, figyelmem pillanatnyi mezeje agyam tartalmaihoz képest nem több, mint a homokóra homokja a Góbi sivataghoz képest. Képeket sorba rendezek, egyik oldalon a tudat zajlása, másik oldalon a könyv végessége. Ha egy regényírói szándék a szövegben meggyőző, mindegy, hogy miről szól, még olyan érdemtelen tárgya is lehet, mint a szerző. Nem az író az enigma, hanem az a képmása, amely nyelvi tényként az olvasó elé kerül. Annál, hogyan éltem túl egy-két halálveszélyt, izgalmasabb, hogyan élem túl ezt a soron következő regényt. Fogalmam sincsen még arról, hogy milyen viszontagságok esnek – sorrendjük önállósuló jelentése révén – közléseimmel. A festészet a festés, a zene a zenélés, az irodalom az írás lehetőségeiről szól. A redukciós kísérlet, hogy mi az, ami még mindig irodalom, megtörtént. Az üres papírlapig csökkentett irodalomnál jobban érdekel az önalakító beszéd. A tekintet furcsa kerülő utakat tesz, sűrű anyagokon hatol át, hogy megpillanthassa magát a tükörben.

Élvezetesen fogyasztható, hallucinogén szöveg a célom, amely zenei sorba szervezett lelkiállapotokat okoz: hajnali tótükör nyugalma, rettegéslavina, fényorgona. A regény szerkezete tudatom szerkezetének föltevésszerű homológja. Nem a valóságot, hanem a tudatomat ábrázolom. Különböző hatású képzeleti valóságok közé csábítom az olvasót, meghívás néhány száz oldalas agykirándulásra. Add a kezembe a fantáziádat, megdolgoztatom. Kívánatos és rémes jelenetek, amelyeknek a konfigurációja vágyaim és félelmeim politikájával magyarázható. Az olvasó előtt szeretném összeállítani ezt a könyvet, ahogy némely vendéglőben a vendég előtt sütik a rostélyost.

Mindenki regényíró, álmaival legalább, de éberségének ünnepein is. Én talán azért vagyok az, mert irigylem a teremtés változatosságát, s magam szeretnék lenni a többi ember is. Elmélázom, kibe költözzem, kinek lopjam el az emlékezetét. A benyomások százezred részéből sem lesz szöveg, mégis akkor vagyok magamnál, amikor úgy rémlik, hogy ez az egész itt körülöttem egyetlen regény. Én is meg vagyok írva, úgy hatolok tovább az időben, mintha olvasnám magamat. Nem látom a végemet, nem tudom, mi lesz velem egy év múlva. Ami belőlem az írás szűrőjén áthatol, az már nem én vagyok, az már ott van a papíron, én meg itt megyek tovább nyugtalanul és befejezetlenül.

Nem baj, ha az olvasó nem ért meg mindent, ha mindent értene, unatkozna. Képeket szerkesztek, amelyek megzavarják a biztonságát. Javára válik, ha eltéved közöttük. Bukkanjon fel úgy az olvasmányból, mint amikor túl mélyre úszott, és a tüdejében már fogytán a levegő. Megvizsgálom a saját szabadságomat s egyúttal a tiédet is. Nem kapsz hipnotikus felszólítást tagjaid elernyesztésére, maradj inkább éber minden érzékeddel. A könyvet én éveken át írom, te napok alatt elolvasod, ezért valódi hőse inkább te vagy.

A mese vágyódás arra, hogy ami történik velem, az érdekes legyen. Miért ne kerekítenék történeteimből mesét? Elrejtőzhetem talányai közé. Végtére is az irodalom képzelet, torzulás, a valóság megerőszakolása, stilizáció. A társadalom életében az irodalom ugyanazt a szerepet tölti be, mint az egyénekében az éjszakai vagy a nappali álom. Vágyteli gondolkodás, bosszúk forralása, képzelgés szerelmi háborúkról, félszeg mivoltunk nagyobbszerű mása, majd gyermekességünk apai megpillantása. Az irodalomban egész tudatom helyet talál magának, ábrándjaim csakúgy, mint rémálmaim, elvakultságom csakúgy, mint tisztánlátásom, és még az eszem is, ahogy megpróbál úrrá lenni vágyaim és rettegéseim színes seregletén. Az embernek meg van engedve a vágyódás és iszonyodás kétirányú szabadsága, de csak az irodalomban, a tudomány vagy a gyakorlat emberei ilyen szabadságról ne is álmodozzanak. Engedjem kibomlani magamban a sétáló eszmélet meséit, egyesüljön bennük az éjszakai és a nappali elme, írjak közvetítést áthaladásomról hétköznapi mennyeken-poklokon. Nem számít, hogy pontosan úgy volt-e, ahogy írom, fantazmáim éppúgy hozzám tartoznak, mint a személyi adataim.

Ha komoly tárgyról komolyan írok, nem mentesülök a tévedés kockázatától. Tanulmányaimmal lehet vitatkozni, regényeimmel nem lehet, lehet unni és elfelejteni őket, de lehet átélni és emlékezni is rájuk, így elfoglalják az olvasót belülről, s éppoly kevéssé szabadul attól, amit olvasott, mint attól, ami vele történt. Egy metaforát nem lehet a vádlottak padjára ültetni, s azt sem lehet bebizonyítani róla, hogy tudománytalan. Ha leírok egy fogalmi ítéletet, jön valaki, és megcáfolja, írok egy másikat, hogy igazoljam az előzőt, ezzel is szembeszáll valaki, hiúságból, önvédelemből belegabalyodom valamibe, ami már régen nem érdekel. Az elméleti gondolkodás nem akar osztozkodni agyamon az írói gondolkodással.

Mihelyt a szellem megmutatja, kétségbe vonja és kineveti magát, irodalom lesz belőle. A tudat tudata képekben, ennek a vállalkozásnak is megvan a maga örvényszerű belső húzása. A regény öncélú szellemi építmény, önmagában is egész, külső igazolásra, a valóság próbájára nem szorul. A regényírás átszűri és elhárítja az elméleti és a gyakorlati gondolkodás szabályait, a műfajnak saját filozófiája van, amely annál kérlelhetetlenebb, minél inkább átadom magam neki.

Regényeimben lehetek gyilkos, rabló, buja, fajtalan, gyáva, részeges, hazug. Nincs bennem annyi alávalóság, aminek ne lenne helye bennük. Magam fölé emelkedhetem, lehetek önfeláldozó, hősies és megvilágosult is, csak győzzem. Még sohasem kínoztak, még sohasem öltem, bezzeg a regényeimben mindez már hányszor megesett. Minden ember várkastély, én is az vagyok, de csak néhány szobáját lakom. Kísértetként azonban átsuhanok pókhálós őrült termeken, sírkamrákon, pincekápolnákon. Aki mélyebben jár a szorongásban, magasabban jár az illuminációban, ez a mesterségem. Minél technikaibb egy művelet, annál egyértelműbb, vagy ez, vagy az; a dolgozó emberek zöme csak elalvás előtt, fényűzésképpen adhatja át magát az ellentmondások megbízhatatlan költészetének. Nekem az a hivatalos teendőm, hogy végigkóboroljam az alternatívákat, képzeleti sugárzásban föltámasszam a lecsonkolt tagot, s megvalósítsam azt, amiből nem lett semmi. Hivatásos tudatmeghosszabbító vagyok, kifeszítem a végleteket, tükörmegvilágításban állok. Szeretném megpillantani a tükörben a paradoxonok régi bölcseit, ahogy félelmetesen és ünnepien mosolyogtak a látogatóra. Halálos suttogásuk is tréfa.

Reggel a szobámból elkívánkozom négy tevémmel körülfutni és megcsodálni a világot, délután már azt súgom magamnak, befelé tarts, ne kifelé. A száműzetésből a királyságba. Királyságom? Egy fasor, egy tópart, egy kocsma, néhány ember meg a papír, fényeim és sötétségeim tükre. Kezdem megérteni, hogy mi az, ami már nem az enyém, mi az, ami már nem kell nekem, mi az, amitől nem félek, s mi az, amiben együtt vagyok azokkal, akik többször vesztenek, mint nyernek. Nem fölül és nem kívül: belül állok. Félénk társak közül ugyan hova mennék? Az enyéim: én vagyok, a házam: a testem; ha a városom elhanyagolt, én is az vagyok. Nincsen tragédia, csak folytatódás van; meg bírom-e érteni a halottak igazát és az élők túlélésművészetét, mintha az enyém lenne? Se példás családapa, se példás remete nem akarok lenni. Iskolából, egyetemről, munkahelyeimről sokat és sokszor lógtam. Kamaszkorom óta az írva elmélkedés testhelyzetében érzem a legjobban magamat. Azonkívül, hogy itt a kertben vagy egy jó szobában írogassak, vagy mellékutcákban kószáljak, majdnem minden vállalkozáshoz lusta vagyok. Néha kicsit politizálok, mert nem szeretnék olyan úriember lenni, aki finnyásságában nem kíván még csak gondolkodni sem azon az államon, amelynek alattvalója. Nem veszi szemügyre, csak émelyeg, úgy tesz, mintha nem is lenne kelet-európai, s ettől lesz igazán az. Beéri az általános emberivel, ami az én szememben megtévesztően hasonlít egy gyáva hivatalnokra. Nem akarok jó lenni, nem akarok rossz lenni, megyek az utamon. Ha tudnám, odáig vinném a gondolatot, hogy minél kevesebben értsenek egyet velem. Lassú fölszabadulás, ha már annyira kisebbségi vagyok, hogy szinte egyedül. Lehet, hogy a kisebbség a meghatározó, s nem amiből sok van, a törvényszegő, aki módosítja a törvényt, de ha nem így van, az sem baj. Ha erkölcsösnek lenni annyit jelent, hogy elnyerem kortársaim helyeslését, mert azt gondolom, amit ők, akkor nem kell erkölcsösnek lennem.

Nincs olyan bíróság, amelytől félek; amit mások mondanak rólam, az inkább jellemző rájuk, mint énrám. A többiek így is, úgy is megítélnek, én meg maradok, aki vagyok. Szívesen vagyok idegen az otthonosságban és otthonos az idegenségben. Miért ne élne a medve medvéhez illő életet, engedjük barangolni magányos csapásain. Ha jó utat választottam, onnan tudom, hogy frissen megyek rajta, ha rosszat, onnan, hogy vonszolódom és kapkodok. Menni az utadon, akkor is, ha a többiek állnak, állni, ha úgy látod jónak, akkor is, amikor a többiek futnak. Nem írok semmilyen közösség nevében, senki másnak a szószólója nem vagyok. Akkor vagyok a legközelebb a többiekhez, ha minden kitérő nélkül csak a magam nevében beszélek. Szerzőtípusok paradigmája: egyik oldalon a pap (ez Isten szava), másik oldalon az író (ez az én beszédem). Itt nincs semmiféle tekintély, itt az esendő kíváncsiság beszél. Tehetségesebb a többinél? Talán csak kevésbé fontoskodó. Talán csak lusta ahhoz a sok kerteléshez. Talán csak unja a helyi hiúságokat és sértődéseket. Az autonómia nem annyira bátorság, mint inkább humorérzék kérdése. Nem nagyon érdekelnek a javak, a rántott húsnál jobban érdekel a gondolatszabadság. A felderítő menjen poggyász nélkül, és tartsa edzésben magát.

Nem vagyok azonos azzal a szöveggel, amely írógépem zöreje nyomán a géppapíron keletkezik. Amit magamról mondok, az éppúgy lehet költészet, mint valóság. Ha azt írom, hogy én öltem meg az apámat, azért engem nem lehet bírói úton felelősségre vonni. K. Gy.? Nem ismerem. Felkutatására indulok, őt tudom a legkényelmesebben leleplezni. Tudok róla ezt-azt, hogy jót-e vagy rosszat, nehéz megállapítani, nem vagyok etikatanár. Annyit mindenesetre tudok róla, hogy több mint negyedszázada majdnem mindennap leül az asztalához, és ír valamit. Tanulmányt egy család helyzetéről a gyámhatóságnak, egy város helyzetéről a várostervező intézetnek, tudata helyzetéről az olvasóknak. Gépírással pénzt keresni nem tisztességtelen munka, talán még akkor sem, ha nem a felettesünk diktál.

Nem könnyű egy nyugodt zugot találni a világban. Itt nem kell szégyenkeznem a hibás beszédem miatt, mert a beszédem nem hibás. Itt szorulok a legkevesebb magyarázatra. Azért vagyok itt, mert itt felejtettem magam, s már nem akarok messzire távolodni emlékeim topográfiájától. Meg lehet szokni az elővigyázatosságot, több példányban, géppel írok. Megeshetik, hogy elkobozzák, és csak bírósági határozat tudatja, hogy irataimat megsemmisítésre ítélték. Amikor az első ilyen pecsétes levelet olvastam, úgy éreztem, ez nem sokban különbözik attól, mintha engem ítélnének megsemmisítésre. Most, jó néhány évvel később, ezt a különbséget mégis számottevőnek gondolom.

Fejembe vettem, hogy papíron újraszülöm magam, anyámmal versenyre kelve, tudom, hogy a másolat butább lesz, mint az eredetije, az ember bonyolultabb, mint a műve, de a vereséget is ki kell érdemelni. Ennek a könyvnek a képzetétől nem szabadulok; egy olyan regényfigura ábrázolása, akivel össze vagyok kötve, akiről aránylag elég sokat tudok, mert már negyvennyolc éve hurcolom történeteit. Minél inkább ráérek, annál rejtelmesebb arcát mutatja az, aki velem szemben ül, kivált ha nem vitatkozom, s nem akarom, hogy igazam legyen vele szemben, táplálom hiúságát, legyen pazar színész. Ennyi engedékeny figyelemből ha magamnak is juttatok egy cseppet, kezdem érdekelni magamat, ki volt ez az alak? Hátha mégis el kell mennem, nem azért, mert itt rossz, hanem mert el kell menni, az ember nem maradhat itt örökké, világháború, szívszélhűdés, politikai balesetek, mindig jöhet valami. Talán nem is olyan soká itt hagyom azt, aki vagyok, s megunom, hogy folyvást emlékezőgép legyek. Akkor majd elmegyek oda, ahol még nem voltam. Megyek a múltból a jelenlétbe. Az irodalomról nem muszáj lemondani, de lehet. Addig is: zárszámadás, magyar regény.

Az igazat megvallva, kellemetlen mindig énnek nevezni magamat. Merő föltevés, hogy én mindig én vagyok. Vonakodom igazolni vagy vádolni ezt a kimérát, ez az én túlságosan is itt van, rám telepedett, bár nem tagadok meg némi együttérzést tőle, nem is kívánom szüntelen jelenlétét. Ha az, akit énnek mondok, fázik, szívesen töltök neki konyakot, ha szívroham érné, utolsó percéig vele maradnék. Megszabadulni tőle nem tudok, ítélkezni sem kívánok rajta, de néha szívesen megfeledkeznék róla egy időre, s mivelhogy ez sem megy, idézőjelbe teszem. Ha már nem tudunk elválni, szoros megfigyelés alá helyezem magamat, jöhetek-mehetek kedvemre, de már csapdában vagyok: regényalakká lettem. Oszlatni vágyom önmagát tükröző tudatom homályát, s írva kalandozom oly tudás felé, amelyről csak sejtelmeim vannak.

Az írást mint fizikai munkát szeretem, a szépírást is jó tollal, vastag fehér papíron. Könyvet csinálok, könyvem csinál engem, kiszabja helyemet a közegben. Néha bánt, hogy lassan írok, életemnek töméntelen pillanata van, amelynek rögzítésére képtelen vagyok, grafomán tébolyban, ha reggeltől estig csak írnék, kezem a papíron lassabban járna, mint kifelé észlelő, befelé révedő tudatom. Araszolásommal éppúgy nem tudok agyam történéseinek nyomában járni, mint ahogy sétáimmal sem tudom megismerni ezt a várost, amelyben gyerekkorom óta mászkálok. A nyelv által megkettőzöm magam, távoli tárgyakkal egyesülök, s ha nem is érhetem utol magam, más embert még ennyire sem tudok megközelíteni. Én? Velem együtt, jóvoltomból több ezren hemzsegnek még itt a kertben. Baloldalt a sziklacsúcs, jobboldalt a templomtorony, jönnek a vendégeim tengerentúlról is, tömegsírból is. Ha túl nagy a tolongás, bemenekülök a fehérre meszelt, famennyezetes parasztszobába, s aggodalmasan kilesek a kertbe.

Elindulhatok ebből a szobából, kisétálhatok a térre, ahogy nő a színpad, megtelik látogatóimmal, s a vendéglátó átalakul vendégeivé. Kiemelkedik belőlem a sétamester, jobbik részem, bölcsebb hajlamom, de ellenlábasom is, többet tud nálam, iróniája elégeti közhelyeimet. A sétamester ott van mindenkiben; halk felszabadító, ő a célom, őt kell megtalálnom, bár nehéz elviselnem szívet hasító derűjét. Észrevéteti velem, hogy nem vagyok elég figyelmes az iránt, ami van. A világ megokosodik, ha elmerítem érdeklődésemet az egyszeri tárgyak nosztalgikus együgyűségében. Hivatásbeli érdekem fűződik ahhoz, hogy a világ tarkán sokszorozódjék, az örök fény nem az én szakterületem. Szívesebben játszom a világ kétértelműségeivel, s látom istent törvénynek is, semmiségnek is, sebző látszatnak és derűs hiánynak.

Minden életrajz döntések sorozata, fordulópontjai kijelölik egy ember etikai-túlélési stratégiáját. Szemben egy lehetőség vagy egy akadály: egész előző sorsunkat latba vetve, tapogatózva döntünk. Kihívás és válasz, ennyi a történetem, és ennyi az erkölcsöm is. Döntéseim rajzolják ki arcom élét az időben; elemzésük mond annyit rólam, mint az álmaimé. Hogy mit csináltam, pontosabban jellemez, mint az, hogy mit szerettem volna csinálni. Látszólag ritkán választok, és sokszor ismételek, kiválasztok egy nőt, s évekig vele élek, megtelepszem egy lakásban, s évekig benne maradok, elkezdek egy regényt, s évekig piszmogok vele. De ha közelebb hajolok ismétléseimhez, döntések hemzsegését látom, a legkisebb esemény is, akár egy hangyaboly. Valamit kérdeznek tőlem, hogy mit válaszolok – döntés. Előbb még nem létezett, most már van, s már függ tőle a következő válaszom. Múló éveim növekvő – ha nem is holt – súllyal nehezednek az elkövetkezőkre. Paradox és drámai biztatások ágaznak ki belőlük mindhalálig nyitott jövőmbe, mert az egészben az a szép, hogy soha sincs egészen megszabva, hogy mit teszek vagy mondok a következő pillanatban. Igaz, hogy környezetem és kapcsolataim mind nehezebben áthatolható közeggé vastagodtak körülöttem, s mind szűkebbre vonják a lehetőségeimet, de az is igaz, hogy kötöttségeim nagyobbrészt saját ítéleteimből vannak megszőve. Mihelyt nem tartom parancsoló sorsomnak adottságaimat, fogvacogtató szabadság nyílik meg előttem. Minél pontosabban tudom, hogy szabad lehetek, annál több esélyem van arra, hogy csakugyan az is legyek. Idegesítene, s butának tartanám, hogy családomból, gyerekkoromból, történelmi eseményekből, háttérből, múltból magyarázzam döntéseimet. Születésemtől halálomig felelős vagyok értük, akár ezért a mondatért a papíron. Ha a tudomány ennek a felelősségnek a borzongását mint merő képzelgést zárójelbe teszi, akkor én ezt a tudományt, mint merő képzelgést, zárójelbe teszem.

Tudom-e önvád és önigazolás nélkül – akár egy másik ember történetét – nézni múltam döntéseit, amelyeknek ismétlődő módszeréből előtűnik az, ami bennem különös, személyem uralkodó ábrája? Lassú építkező vagyok, polgárok utóda, idegenkedem a folytonos újrakezdéstől. Apám, nagyapám, dédapám megfontoltan, szervesen gyarapodtak, s magam sem szeretem akadálynak érezni és eltékozolni mindazt, amit eddig tapasztaltam. Szeretem kocsim elé befogni a múltat, hogy mindaz, ami volt, ne csak teher, hanem erőforrás legyen. Legjobban az emberek belső következetességét tisztelem, ha tetteik úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy jó regényben a mondatok, nem ismétlik az előzőt, mégis folytatják azt.

Idősödő úriember, megyek az utcán, nézem a terméskő falat, és nem jut eszembe ez a két szó: kő és fal. Az utca, a napfény hiánytalan, átfutnak rajtam a képek, írni sem kell. Múlnak a napos órák, a szemlélet aranykora meghasad, este tükörbe nézek: rám ismerek, halálmaszk, kitátom véres torkomat, van-e magamnál ádázabb ellenségem? Középkorú férfi, tükör nélkül is eliszonyodom magamban a leendő öregembertől. A halálnak sem etikával, sem metafizikával nem tudok megfelelni. Kétségtelen előnye, hogy megszabadít a halálfélelemtől. Tudni kell idejében fölállni. Legérettebb válaszom arra a tudásra, hogy meg fogok halni: az öngyilkosság. Ha nem fogom megölni magam, az nem több, hanem kevesebb. Ahhoz, hogy az ember kést tudjon emelni magára, nagyon össze kell szednie magát. Gondolatkísérletként senkinek az öngyilkossága nem olyan tanulságos, mint a magamé. Engem a regényhősben a gyilkos legalább annyira érdekel, mint az áldozat: mindkettő együtt van az öngyilkosban. Ha mást nem tudunk elpusztítani, önmagunkkal végzünk. A tudat keresi a megvilágosodást, amelyre már nem következik semmi sem. Ha Isten a világ teremtője, akkor ki a megsemmisítője?

A vallomás meleg leheletét időnként fölváltjuk térbarkácsolással. Az a kis szabadság, amelyre polgári életünkben szert tettünk, nyomába sem érhet annak, amellyel saját terünkön, ezen a mesterséges és változtatható színpadon garázdálkodunk. Saját történelmem és a tér meséje. Reciprok tükörhatások önéletírásom és a holografikus házakból szerkesztett, anyagtalan játéktér között, amelyet korlátlan városépítő, kedvem szerint átrendezhetek. Ezúttal nem regényhősöket találok ki, hanem egy teret, amelyen minden megtörténhetik, emlékezet és álom között az ellenvilágomat. A regényfikciót egy képzelt – közép-európai, magyar, budapesti – főtérre helyezem, amelyen fölépítem a törvény házát és az akadémiát, a szállodát és a templomot. Két kézzel belekapaszkodva a sírkőasztalba, átadom magam az elvonatkoztatásnak, a kert kitágul, belenyúlik a térbe. Álarcosan jönnek élő és halott hozzátartozóim, várakoznak, zsibonganak, engem is elfoglalnak, sok emberben megfordulok, önéletrajzi valóságom elvalótlanodik. Bolygó lélek, átváltozó első személy, csatangolok a városban, úgy búvok másokba, mintha munkába mennék, megszemélyesüléseken hajszolom át magam. Vannak fárasztó utak, amelyekből elcsigázottan jövök meg. Átmegyek azokba, akikre emlékezem, kifosztom a gyónásokat és az apológiákat, az én határainak kifeszítése. Az sem az enyém, ami az enyém, az is az enyém, ami nem az enyém. Nem önéletrajz, hanem mindazok, akikbe ez a mohó én át akar hatolni. Tépd szét magad, aztán rakd össze, aztán tépjed szét megint. Utazzunk, ha már ez a mesterségünk, jöjjenek a szervérzések, jöjjön a savas bolondéria, átutazóban vagyok itt a téren, ahol minden, az utolsó szóig képzeletből van. Ennek a nem létező főtérnek vagyok a mitológusa, most semmi mást nem akarok, mint megcsinálni rajta a cirkuszomat: boszorkányjáték egy valószínűtlenül zsúfolt utolsó napon, minden itt van, amit el bírok képzelni, varázslatok és tortúrák szállodája, agyrobbanás, magyar mitológia élőképekben.

Tölts velem egy napot itt a téren, lesz itt sok minden, amit kívánsz és amitől rettegsz, farsang és megszállás, forradalom és eretnekégetés. Idehúzom mézes évtizedeim emlékét, a székesegyház előtt rózsacsokorral várok örök szerelmemre, akinek csak a neve és az arca változik. Akarnok tekintetem berendez egy helyszínt, túlzsúfolt agorafantazma, fölizzanak a látvány körvonalai, mintha napsugárral lennének leöntve a tárgyak. Ez a tér szűkíthető és tágítható, előbb bonyolódás, épülés, aztán hanyatlás, fogyatkozás, mánia és depresszió. A környező utcákból előtolonganak ismerőseim, magamra kapom mások arcát, álomnaplóm, semmim sincs, csak ez a komiko-misztikus peregrináció. Nagyzási hóbort: mintha a valóság lenne az én kezemben, s nem én az övében. A legszemélyesebbet stilizációval olyan messzire távolítom, hogy visszanevessen rám. Az önkény arcátlanul önkénynek mutatkozik. Hallucináló mesterember barkácsolása, személyemtől elkülöníthető munkadarab, bábszínház, freskókép, szárnyas oltár. Alkonyodik, függönyök ereszkednek, fázom. Az illumináció véget ér a téren, fölhúzom a díszleteket, kioltom a reflektorokat, elsötétítem a színpadot, s a kertben ülök egyedül.

Rezignáció regénye, őszi napok, lassan helyet foglalok a mozdulatlanságban. Megírtam néhány könyvet, de nem maradok itt bennük, az ember ember, a könyv könyv, minek a dolgokat összekeverni. Már nem írok, csak megyek, sétálva is írok, írva is sétálok. A többiek helyett sétálok, ahogy a pék a többiek helyett kenyeret süt. Viszem úti emlékeimet az örök bíró elé. Újra megtanulok járni lélegzetvételem ütemére, lépteim egy íratlan könyv szavai. Nem akarok sehova elérni, nem menekülök sehonnan, átmegyek a városon, emlékalakokkal találkozom, egy darabig mellettem haladnak, vád és vallomás repked, aztán eloszlanak. Fintor: ennyi az egész? Fehérjéig kifordult szem: Uramisten! Az volt a fő vád ellenem, hogy mindig továbbmentem. A járás részegség és katatónia, át a többiek életén, már csak a képük, a házak, a fák s az idő, mint egy kifeszített, elnyugvó medence.

Kilépek a szobából a kerti mulatságra, jól összejöttünk, körülállnak világító szemű árnyaim. Jön egy bizonytalan külsejű úr is, az efféle búcsúszertartás nem nélkülözheti a bizonytalan külsejű urak asszisztenciáját. Megsúgja az üzenetet, bírd ki még egy darabig talpon, mihelyt elalszol: félreejted a fejed. Az eltávolodó székekről, ahogy a hajó elválik a parttól, integetnek az ismerősök. Az utolsó tekintet, amely az elsötétülésben rám esik, a tiéd. Azután már senki, csak a megvilágított falevelek, azután már senkit sem akarok látni. Akkor én már nem-lenni akarok. Akkor már ne kelljen semmilyen alakban léteznem. Hiszek a tökéletes semmi kegyelmi ajándékában. Ha már lefeküdtem, aludni szeretnék. Álmomba ne csődüljön vendégsereg, agyam már önmagától is nyugodni kíván. A halál nem azért nem rémes, mert van túlvilág, azért nem rémes, mert nincsen túlvilág.

 

A demokratikus szocializmus és a nemzetállam

Van-e demokratikus szocializmus bárhol a világon? Ha nincs, honnan tudjuk, hogy mi az? A reálisan létező szocializmusok nem demokratikusak. A reálisan létező demokráciák szocialisták-e attól, hogy a tőkés piacgazdaságot szociálpolitikai redisztribúció korrigálja?

Szocialista, szociáldemokrata politikusok hajlamosak szocialistának nevezni egy országot, ahol a kormányhatalom az övék lett, többlistás választás vagy egylistás referendum révén. Országok lettek már szocialisták népi forradalmak, megszállások, államcsínyek, politikai földcsuszamlások vagy akár választások révén, az államosítások gyorsan lebonyolíthatók.

Mondhatjuk-e, hogy a szocializmus azonos a magát szocialistának nevező politikai osztály, illetőleg párt tartós uralmával, amely a nemzetállam ellenőrző hatalmát a magántulajdonosok kiküszöbölésével vagy korlátozásával a gazdaságban is kiterjeszti?

Ebben az esetben a szocializmus a politikai bürokrácia uralmát jelentené. Ebben az esetben szocializmuson politikai társadalmat értünk, amelyben a társadalmi tőke túlnyomó része fölött a nemzetállam vezető szervei rendelkeznek, kiterjesztve a magát szocialistának nyilvánító bürokrácia hatalmát a nemzetállami társadalom minden szférájára és tevékenységére. Ebben az esetben a politikai bürokráciának tartósítania kell az uralmát, s ki kell vonnia azt a társadalom ellenőrző hatalma alól. Mentesítenie kell magát a politikai hatalom demokratikus alternanciájának elvétől, meg kell szabadulnia tehát a pluralista demokrácia játékszabályaitól. Ha ezt nem teszi, akkor legitim kormányváltozások lényegesen csökkenthetik az állam túlhatalmát a társadalom fölött, az állami költségvetés részarányát a nemzeti jövedelemben, a magánvállalkozásnak ismét tágabb teret biztosítva.

Ebben az esetben, ha egy állam demokratikus, akkor csak korlátozott mértékben lehet szocialista, olyan mértékben, amennyire ezt a lakosság többsége igényli, és csak addig, ameddig igényeli. Ha viszont a szocializmus a független változó, ha egy állam tartósan és visszafordíthatatlanul szocialista, akkor csak igen korlátozott mértékig lehet demokratikus. Csak annyira, amennyire ezt a politikai bürokrácia megengedi, mert még nem tartja veszélyesnek.

 

*

 

Ebben a fogalmi körben maradva a szocializmus és a demokrácia egymással ellentétes elvek és rendszerek. Természetesen mindkettő a közjóra és az összesség érdekére hivatkozik. A demokrácia a polgárok politikai egyenlőségére. A szocializmus a polgárok gazdasági egyenlőségére. Ami kitűnően összefér azzal, hogy a demokráciákban a hatalom eloszlása is egyenlőtlen, nemcsak a jövedelmeké és a vagyonoké, a szocializmusokban pedig a jövedelmek és vagyonok eloszlása is egyenlőtlen, nemcsak a hatalomé.

Ebben az esetben a demokratikus szocializmus fogalma contradictio in adjecto, önmagában való ellentmondás; ami még nem teszi a fogalmat üressé és értelmetlenné, inkább csak tartalmának belső paradoxalitását, konfliktusos természetét jelzi. Elfogadható, hogy egy nemzetállami társadalomban különböző hatalmi elitek mérkőzzenek egymással, és korlátozzák egymás hatókörét egymással ellentétes érdekek és legitimációs elvek képviseletében.

 

*

 

Ez a fogalmi kör jogosult, nagyon is elterjedt, de intellektuálisan elég terméketlen. Az a szervi betegsége, hogy aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonít a nemzetállamnak, több szocializmuson több nemzetállami intervenciót értve, s a fogalmat, amely eredetileg társadalmasított társadalmat jelölt, az államosított társadalom képzetével azonosítja.

Egydimenziós elv ez, amely hegeliánusan a társadalmiság lényegét az államiságban ismeri föl, és mind az infranacionális, mind pedig a transznacionális folyamatokat a nemzetállami szerveződésnek rendeli alá.

Mit jelent a szocializmus? Államosítást? Önigazgatást? Hogy mit értünk demokrácián, világosabb, mint az, hogy mit értünk szocializmuson. A szocializmus tizenkilencedik századi eszme, amelyben a társadalom ideálisan: nemzeti társadalom volt, vagyis az a lakosság – társadalommá szerveződve –, amely egy nemzetállam fennhatósága alatt lakik.

Ha az állam olyan kicsi, mint Albánia, akkor a szocializmus az albán nemzetállami társadalmat jelenti, ha olyan nagy, mint Oroszország, akkor az oroszok vagy az orosz állam területén élő népek szovjet-orosz nemzetállami társadalmát. Egy társadalom tehát nem attól egy, hogy tagjainak sokféle köze van egymáshoz, és kommunikációs egységet alkotnak, hanem attól, hogy egy állam területén élnek, akár kicsi ez az állam, akár nagy.

Hogy mi a kerete, határa egy társadalomnak, ez nem volt elsőrendű vizsgálati témája a tizenkilencedik század szociológusainak és ezen belül a szocialista szociológusoknak, köztük Marxnak sem. Hiszen a nemzeti határ, a nemzetállami keret magától értetődő edénye volt a társadalomnak. Épp elég tágas edény, hogy a sokféle etnikai, regionális, feudális partikularizmus, a sokféle kispiac olvasztótégelyét láthassák benne, amely a sok kicsiből valami közös nagyot alkot. S ami a legfontosabb: szellemi munkásoknak, értelmiségieknek a nemzetállami hivatal a kikötője.

 

*

 

A szocializmus értelmiségi eszme. Voltaképp egy tautológia. Társadalmi társadalmat jelöl. Ez a megkettőzés annyit jelent, hogy önmagáért való, önmagán tudatosan uralkodó, önalakító, tanuló társadalmat értettek rajta a szerzők, amely nemcsak úgy van, mint a természet, hanem csinálják is. Leginkább azok, akiket ez a társadalomcsinálás a leginkább érdekel.

Tudásukhoz hatalmat párosítva, a társadalom mérnökei kemény kézzel eszményi alakra próbálják mintázni a társadalmat, amely csak úgy, ösztönösen, a maga zavaros termelési, gazdasági és kulturális anarchiájával tűrhetetlen állapotban van, és egységesítésért kiált. A társadalom mérnökeinek milyen jobb státus juthatott volna eszükbe önmaguk számára, az igazságos, rendezett, összhangba hozott, egyesített és egyenlősített társadalom karbantartására, mint az állami hivatal? A nevelési egység kedvéért a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalomnak egyetlen karizmatikus kézben kell egyesülnie.

Az állami hivatal persze nemzetállami, amely a hazafiasságra is kellő módot ad. A szocializmus: nemzetállam-szocializmus. Más modell nem volt? Kinőttek belőle oldalhajtásként a nacionalista-szocialista mozgalmak, amelyeknek a harmadik világban számos változata van, s amelynek a német nemzetiszocializmus csak speciális, extrém pólusa volt. Megegyezett a többiekkel a nacionalista demagógiában, az agresszív militarizmusban, a népközösség elvének hangoztatásában, az egy nép–egy vezér elvében, a társadalom kulturális egységesítésében (gleichschaltolásában), a központilag irányított állami hadigazdálkodás bevezetésében, antiindividualista kollektivizmusában és antikozmopolita nacionalizmusában. A zsidóirtás nem volt múlhatatlanul szükséges szerkezeti tulajdonsága a nemzetiszocializmusnak.

 

*

 

Nem véletlen, hogy Európa kevésbé polgáriasodott és a nemzetközi vérkeringésbe kevésbé bekapcsolódott keleti felében a nemzetállami bürokrácia lett az uralkodó elit, s a nemzetállam-szocializmusok szovjet-orosz asszisztencia nélkül is fenn tudják tartani magukat többé vagy kevésbé diktatórikus formában, karizmatikus vezérkultusszal és sok nacionalizmussal.

A szovjet katonai jelenlét és befolyás integrálta a nemzetállamokat a blokkállamba, amelyen belül a társadalom egypártrendszerű államosítása a blokkállamhoz tartozás kritériuma és garanciája. Reális államszocializmus tehát van szovjet jelenléttel és anélkül is, de mindenütt a nemzetállam túlsúlyával a társadalom fölött.

Ez annyit jelent, hogy a nemzetállami politikai osztály a maga hatalmi monopóliumát megvédi mind az államon belüli részegységekkel szemben, maga alá rendelve minden társadalmi szervezetet és intézményt, és megvédi a veszedelmes külföldi hatásoktól is, a nemzetközi kommunikációtól, ami a személy-, a pénz- és az eszmeforgalom szigorú alávetését jelenti az államhatárokon belüli kormányszuverenitásnak.

Az állam védi a maga egyeduralmát mindennel szemben, ami tágabb vagy szűkebb körű nála. Tart a lakó- és munkahelyek önigazgató autonómiájától ugyanúgy, mint a nemzetközi szervezetek autonómiájától. Az egyeduralmát vitató – országon belüli – jelenségekkel szemben szigorúan univerzalista, és mindig az össztársadalmi, népgazdasági érdeket védelmezi, viszont az országhatáron kívüli jelenségekkel szemben szigorúan partikularista, és mindig a nemzetállami, esetleg a blokkállami érdeket védelmezi. Tehát az egyeduralkodó politikai bürokrácia antiszocialistának minősíti mind a többpártrendszert, mind az önigazgatást, ha az valóban független a pártállamtól, de (hogy a multinacionális tőkéről ne is szóljak) antiszocialistának minősíti a nemzetközi szervezeteket, így az értelmiség nemzetközi kommunikációs csatornáit is. Ahol a vámőrség feladata a könyvek és kéziratok vizsgálata a határon, ott a transznacionális valóság ellenséges vagy legalábbis gyanús.

 

*

 

Ez az államszocializmus gyengesége. Mind a nemzetállam-, mind a blokkállam-szocializmusé. Külső és belső eróziós folyamatoknak van alávetve, mert a valóság nemcsak nemzetállami, illetőleg blokkállami. A társadalmi valóság részben kisebb és részlegesebb, mint az állami valóság, részben nagyobb és átfogóbb annál. Az elzárkózó nemzetállam egyre anakronisztikusabb. Polgárai – hol mint egy ellenzéki baráti hálózat tagjai, illetőleg mint az alternatív magángazdaság szereplői, hol pedig mint a nemzetközi érintkezés szereplői – mindinkább igyekeznek kicsúszni a nemzetállam teljes körű fennhatósága alól.

A valóságos társadalomnak megszámlálhatatlanul sokféle formális és informális szerveződési szintje van, planetárisak és lokálisak, méghozzá a nemzeti szintet változatosan átmetsző szintek, amelyek a nemzetállami bürokrácia hatalmát fokozatosan elgyöngítik. Ha viszont erre nem képesek, ha a bürokrácia él, virul, és mindent maga alá gyűr, akkor a társadalom egyre improduktívabb a gazdaságban, és passzív ellenállása egyre több krízisjelenséget eredményez.

Kelet-Európában tudva vagy öntudatlanul a társadalmak mérkőznek az állammal, s minthogy az állam túlnőtt a funkcionálisan ésszerű, demokratikusan legitim hatáskörén, ezért a társadalmak megpróbálják az államot a helyére visszatuszkolni. Ebben az igyekezetben mögöttük van a demokratikus emancipáció mintegy kétszáz éves, mindig elakadt, de mindig újra nekilendülő hagyománya. Ebben az igyekezetben segítségükre van az a tény, hogy a világ nagyobb, mint a nemzetállam, sőt nagyobb a blokkállamnál is.

A belső polgárosodás és a nemzetközi folyamatok morzsolták szét a dél-európai jobboldali diktatúrákat is Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban. Optimista forgatókönyvünk szerint Közép-Európában az egypártrendszerű autoriter államok engedmények sorozatára kényszerülnek az erősödő társadalmakkal szemben, míg ki nem alakul az alkotmányos demokráciák egyensúlyi helyzete az egyének sérthetetlen polgári jogaival, pluralista politikai szerkezettel és a kormányhatalom alternanciájával. A közép-európai értelmiség nagyobbik része hajlamos felismerni, hogy a pluralizmussal többet nyerne, mint amennyit veszítene. Vannak kevésbé optimista forgatókönyveink is, például a kommunizmusok szerves fasizálódása, a nacionalista etatizmus felújítása.

 

*

 

Amíg Európa ketté van osztva, és Kelet-Európa államainak a többsége fölött a Szovjetunió gyakorol (a katonai szövetség és a katonai egyensúly nevében) ellenőrző hatalmat – tehát Jalta rendjén belül –, addig demokratikus szocializmusról nem beszélhetünk.

A demokratikus szocializmusnak Jalta rendjén belül legföljebb szigetei vannak. Ezek a szigetek időbeliek, mint például a magyar, cseh és lengyel emancipációs föllendülések, majd a katonai letörés után behúzódnak a társadalom informális szervezetébe.

Demokratikus szigetek a demokratikus mozgalmak és azok a gondolkodó emberek, akik a szocializmust nem fölszámolni akarják, hanem demokratikus ellenőrzés alá vetni.

 

*

 

Mi maradna a szocializmusból, ha nemzetközi szerződés következtében a szovjet csapatok fokozatosan kivonulnának a kelet-európai országokból, ha a jószomszédi kapcsolatokon túl a kelet-európai társadalmak nem lennének kötelezve arra, hogy belső intézményeikkel is a szovjet intézményrendszert másolják?

Sok minden. Az elmúlt negyven év: mint történelmi múlt és adottság. A szociálpolitikai redisztribúció, tehát az állami szubvencióval működő közoktatásügyi, közegészségügyi, kulturális szervezet, amelynek intézményei reformálhatók, de egalitarizmusa és általánossága nem ütközik ellenzéki kritikába. Kétségtelenül maradna tehát a jóléti állam sokféle intézménye.

A termelővállalatok központosított irányítása és szubvencionálása odáig csökkenne, hogy a vállalatok túlnyomó többsége a gazdasági folyamatnak önálló aktora legyen. Az állami tulajdonban levő gazdasági egységekben többféle belső pluralizmus alakulna ki: például a tulajdonosi funkciót gyakorló önigazgatási szervezet, a technikai-gazdasági management és a munkavállalói érdeket képviselő szakszervezet háromszögének megosztott uralma. Hogyan lehet a társadalmi tulajdont nemzetgazdasági szinten személyes rendelkezésűvé tenni? A kísérletezés nem lenne a nemzetállami politikai bürokrácia monopóliuma. Elvileg a társadalom minden tagja, csoportja és autonóm szervezete törvényes helyet kaphatna az önkormányzó társadalom kísérletében. A szocializmus már nem az állami mindenhatóságot jelentené, hanem közelebb kerülne eredeti utópikus jelentéséhez, az önmagára alkotóan reflektáló, önmagát korrigáló társadalom képzetéhez, amelynek abszolút sarkköve az egyének mindazon demokratikus szabadságjoga, amelyeket a nyugat-európai történelmi hagyomány konszenzusos értékként kialakított.

Tudnánk, hogy a gazdasági és a politikai demokrácia nemcsak föltételezi egymást, de konfliktusos viszonyban is áll egymással. Tudnánk, hogy különböző szabadságaink és jogaink nem maguktól, automatikusan illeszkednek egymást erősítő együttesbe. Az irányítás magasabb szintre emelkedne azáltal, hogy a piaci és a demokratikus játéktér mechanizmusai mentesítenék az igazgatást a közvetlen tartalmi beleszólás kezdetleges, mindent jobban tudó dilettantizmusától.

Közép- és Kelet-Európa lenne az első térség, ahol a demokratikus szocializmus mozgalmas kísérlet lenne. Újdonság a civil társadalmi önvédelemnek az az érlelődő kultúrája, amely a közszabadság védelmében képes egyéni kockázatot is vállalni. Ez az új kultúra nemcsak az államhatárokon belül, de az államok között is demokratikus, alkotmányos viszonyokat igényel, hogy az európaiak egy civil Európa polgárai lehessenek.

Ha a szocialisták elszakadnának attól a kényszerképzettől, hogy a szocializmusnak a nemzetállam az egyetlen megbízható médiuma, akkor térségünkön sokdimenziós, plurális, komplex társadalmak bontakoznának ki, amelyeknek az európai kultúrhagyomány értelmében a legtiszteletreméltóbb és sérthetetlen jogú alanyuk a civil polgár lenne. Ismétlem, legalább annyira Európa polgára, mint egy nemzetállamé. Ebből következően a szocializmus nem lenne sem fekete, sem barna, sem vörös, sem zöld, hanem tarka lenne. Ez olyan mentalitást föltételez, amely inkább az alkotó értelmiségé, mint a hivatalnok értelmiségé. Az igazságos, a jónak elképzelt, az utópikus társadalom eszméje a második ezredfordulón individualista és nem kollektivista, komplex és nem monolitikus, decentralizált és nem centralizált, heterogén és nem homogén, művészi és nem katonai. A tanuló társadalom számára az utópia nem lenne csúf szó; annyit jelentene, hogy nem törődünk bele tompán abba, ami van, de nem is akarjuk karddal elvágni a gordiuszi csomót.

 

Tisztelet a Szolidaritásnak

„Lengyel vagyok, hódolnom kell, letérdelek hát önmagam előtt” – írja Gombrowicz lengyel író. Ha a külső szabadság nem adatott meg honfitársainak, legalább a belsőre vigyáznak. Ha lovasrohammal nem lehet a német tankokat legyőzni, legalább fényesek legyenek a csizmák, mikor felhangzik a halálroham kürtje.

 

*

 

Láttuk letérdelni a Fekete Madonna előtt Walesa urat, és hallottuk kedvesen dicsekedni, hogy ő szereti akár elsőként megállni a helyét mint villanyszerelő és mint családapa, mint az új lengyel munkásmozgalom egyik vezetője és mint a női vonzóerő áldozata. Én tudom, mi kell Lengyelországnak – mondta. És tudta is. Emberi méltóság, önbecsülés, önkormányzat, és mert a nemzetnek nincsen külpolitikai önrendelkezése, ezért a lengyeleknek sok önuralom is kell. Láttuk filmdokumentumokban. Kemény, rugalmas, jó humorú tárgyalópartnere volt a kormánynak, s ha polgártársaihoz szólt, egyszerűen és megindítóan beszélt. Nagy tehetségű, mértéktartó politikust ismert meg benne a világ, aki pontosan tudja, hol él, ismeri a határait, de megvan benne a karizmatikus politikai vezetőnek az a ritka adottsága, hogy a tisztánlátás és az utópia összetalálkozik benne. Walesa úr egyik szeme a pragmatikusé, aki tudja értékelni az elérhetőt, de a másik szeme az idealistáé, aki állhatatosan tud hinni abban, hogy a fegyvertelenek sokasága, ha megtanulja becsülni magát, erősebb a fegyveresek kisebbségénél.

 

*

 

Az 1956-os magyar forradalomnak és letörésének több ezer halálos áldozata volt. Az 1980–81-es lengyel forradalomnak egyáltalán nem volt halálos áldozata. Avult beidegződés a forradalmat a lövöldözés képzetével azonosítani. Forradalom ott van, ahol a felszabadulás mámora egy népet elragad. Ez történt Lengyelországban. A Szolidaritás léte az utcai járókelőknek valami szokatlan belső fényt adott, a lengyelek egy kicsit szebbek és érdekesebbek lettek annál, amilyenek korábban voltak, ahogy a kreatív ihlet órái minden emberi arcnak jól állnak. Tartozunk az igazságnak annak megemlítésével is, hogy a szükségállapotnak – ahogy a lengyelek mondják: a kormányzat háborújának a lakosság ellen – ugyancsak nem volt sok halottja. Politikai okokból mindeddig nem végeztek ki senkit. A megtorlás, ha durva volt is, tudott mértéket tartani. Hogy mind a demokratikus forradalom, mind pedig a katonai ellenforradalom kerülte az emberölést, hogy a lengyel színház drámai volt, de majdnem vértelen, annak az új lengyel kultúrának a dicsősége, amely az én szememben oly rokonszenvesen nyilatkozott meg Lech Walesában és barátaiban, munkások és értelmiségiek természetes szövetségében.

Történelmi jelentőségűnek tartom, hogy kontinensünkön szinte egy egész népben megfogamzott az erőszakmentes felszabadulás szelíd, de makacs és éppen ezért hosszú távú stratégiája. Lengyel fiatal nők és férfiak tömegesen és maguktól jöttek rá arra, amit a modern korban Tolsztoj és Gandhi ismert fel a legvilágosabban, az erőszakmentes önvédelem gyakorlati filozófiájára, amely bensőséges összhangban áll a Hegyi Beszéd szavaival. „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert majd eltelnek vele… és boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert ők a föld sója és a világ világossága.”

 

*

 

A kelet-európai emancipáció hosszú történetének ebben az érdekes fejezetében megszületett az új szintézis. Egyszerű emberek elméjében, akiknek nem mesterségük a filozófia, egymással vitában álló szellemi családok eszméi találtak egymásra. Kiderült, hogy a szocialista munkásmozgalom hagyománya, a keresztény etika, a liberális demokrácia és a többi nép iránt barátságos nemzeti öntudat nem tagadják egymást. A társadalmi-szakszervezeti önvédelem, a demokratikus mozgalom transzcendens megvilágítást kapott, s ez a fény az elsötétülés idején is tovább él az emberekben, túl a határokon is, mint emlék és vágyódás utána.

 

*

 

Letérdelve önmaguk és társaik előtt, változatos és gyakorlati tartalmat adva a legszebb nevű európai demokratikus mozgalomnak, a Szolidaritásnak, a lengyelek megírták az európai öntudat fejlődési regényének egy új fejezetét. Lelkesült, szellemes, jelképes magatartások példáival frissítették fel az európai identitás már túlontúl elvont fogalmát: Hogy milyen az európai ember? Nos, reméljük, olyan is, mint Walesa úr, ez a nagynak mondható kisember, akinek példájában kisemberek milliói ismertek saját jobbik lehetőségeikre, egy kicsit úgy, mint egy énekes vagy futballsztárban. Walesa úr a szabadság sztárja. Nem soroljuk föl most mindazok nevét környezetéből, tanácsadókat és szakszervezeti vezetőket, szabadlábon és letartóztatásban élőket, akiket a világ vele együtt megtanult tisztelni. Tekintsük hát Lech Walesát csapatkapitánynak, aki a válogatott tizenegy – vagyis a válogatott 11 millió képviseletében föláll az erkölcsi győzelem dobogójára, mert azon mind a mai napig nem a fekete szemüveges, merev arcú tábornagy áll, hanem még mindig az ex-Szolidaritás exelnöke, ez a mosolyogni és helytállni egyaránt tudó magánember.

 

*

 

A Szolidaritás autentikus demokratikus szocialista társadalmi mozgalom volt. Tagjai megelégelték azt a mozdulatlan szereposztást, amelyben a pártállam mindig csak dönt, a lakosságra, az úgynevezett dolgozó tömegekre pedig csak az marad, hogy végrehajtsák a határozataikat. Annál inkább megelégelték, mert a gazdasági csőd bebizonyította, hogy a döntések buták voltak. Nem is lehettek okosak, hiszen az öntelt vezetőség cenzúrával tiltotta meg, hogy vitatkozzanak vele. A rendőrileg védett butaság 30 milliárd dollár államadósságba került, aminek a terhét ki más viselhetné – nem a vezetőség –, a lakosság. Lehet, hogy a lengyelek is csak-csak eltűrték volna a kormányzat atyáskodását, ha legalább érti a dolgát. Nem így volt. Elbizakodottan nem értette. Az államszocializmus központosított tervgazdaságának megreformálása Lengyelországban kezdődött el 1956 után, de a reform megszakadt, sok szakértőjét, zsidó közgazdászokat 1968 után száműzték az országból. Lengyelország még Gomulka alatt visszatért a centralista dilettantizmushoz, aminek az lett a vége, hogy már 1970-ben rálőttek a drágulás ellen megmozduló munkásokra.

 

*

 

Az egypártrendszer magában hordja a gazdasági leromlás lehetőségét. Volt már példa rá, hogy egypártrendszerű államok tűrhetően gazdálkodtak, de az ellenkezőjére jóval több példa volt. Ha rossz karakterű, felfuvalkodott emberek állnak az ilyen állam élén, módjukban áll badar ötleteiket megvalósítaniok, nem hallgatva másra, és senki sem akadályozhatja meg őket abban, hogy milliárdokat elfecséreljenek. Ellenkezőleg; az ostoba döntés végrehajtása is pártkötelesség. Márpedig a vállalatok és intézmények vezetőinek mintegy háromnegyede párttag, holott a felnőtt lakosok közül csak minden tizedik tagja a pártnak. Ha a politikai megbízhatóság előbbre való, mint a tehetség, ha jobbára csak párttagok lehetnek vezetők, akkor az újnak látszó államszocializmusban az antifeudális demokratikus forradalmak legfőbb követelménye: a polgárok jogegyenlősége nincsen biztosítva. Mivelhogy ez az állapot folytonosan sérti a párton kívüli kilenctized jogérzékét, az egytized uralmát a kilenctized fölött csak cenzúrával, merev hierarchiával és mindenütt fürkésző, földuzzasztott rendőrapparátussal lehet fönntartani. Az egypártrendszerű kormányzatban szerkezetileg benne rejlik Latin-Amerikától Kelet-Európáig az ellene kibontakozó demokratikus társadalmi mozgalom lehetősége.

 

*

 

A lengyelek azonban tudták, hogy az egypártrendszer ma még érinthetetlen tabu. Akárcsak a szovjet csapatok jelenléte, amelyre jogcímet Európa kölcsönösen elfogadott katonai kettéosztása ad. Az atlanti paktum és a varsói paktum, az egymásra meredő atomrakéták kölcsönösen igazolják egymást. A lengyelek tehát elhatározták, hogy a tabukhoz nem nyúlnak, inkább megkerülik őket. Ha már nem lehet elmozdítani, maradjon a pártállam, maradjanak a szovjet csapatok, de legyen legalább egyetlen független szervezet, amelyben a párton kívüli kilenctizednek is önálló szava lehet: például legyen törvényes szakszervezeti képviselete a munkaadó állammal szemben a munkavállaló társadalomnak. Az államszocialista társadalomban felébredt az igény arra, hogy az emberek önmagukat kormányozhassák. Ha a központi szervekben nem is, de legalább a munka- és lakóhelyükön. Az önkormányzat ma Kelet-Európában valóban a kérdések kérdése. Kitől kapják a fölhatalmazást a vezetők, fentről, a hatalmi központtól vagy a tőle független munkavállalók választott testületétől?

Az 56-os magyar forradalomban a munkástanácsok kinyilvánították, hogy kell a demokrácia minden szinten, a parlamentben és gyárakban egyaránt. Jalta rendje ezt elutasította. A lengyel munkások lemondtak a parlamentről, de a gyárról nem. Érthető, ha a munkavállalókat legalább annyira érdekli, hogy ki hogyan dönt a munkahelyükön, mint az, hogy ki hogyan dönt a kormányban. Érzékelhetőbb a demokrácia, amely ott van, ahol mi is vagyunk, mint a másik ott fenn, ahol mi nem vagyunk. A politikusok demokráciájánál izgalmasabb a közrendű polgároké. Ha az állampolgárok megmozdulhatnak, nem érik be azzal, hogy csak négyévenként egyszer döntsenek, s akkor is csak arról, hogy melyik párt nevezze ki a minisztereket. Ha csak parlamenti demokrácia van, de önigazgatás nincsen, akkor a színpadon csak a politikai osztály játszik. A közvetlen demokráciában az az érdekes, hogy itt a nézőtér is játszik. Egyelőre úgy látszik, hogy egypártrendszerű államban a törvényesen engedélyezett önigazgatás vagy a párt tömegszervezete lesz, vagy nem lesz. A lengyelek bíztak abban: hátha mégis; megpróbálták legalább. A lengyel Szolidaritás nem volt elgondolva, egyszerre csak lett, viharos erővel lett. Valóban több volt szakszervezetnél; társadalmi önvédelmi mozgalom volt, olyasmi, mint a Társadalmi Önvédelmi Bizottság, csak nem harminc taggal, hanem 10 millióval. A Szolidaritás másfél éves története érzékelteti, hogy nagyon nehéz a szabadságot csak egy kicsit akarni. Ha egy kicsi van, akkor több és még több kell belőle. Amíg a demokrácia uralkodó elv nem lesz a társadalom minden szögletében. Akkor, de csak akkor jön létre a politikai egyensúly és stabilitás.

 

*

 

A pártállam és a Szolidaritás nem jól értették egymás nyelvét. A másfél év során nemegyszer presztízsharcot vívtak egymással. A történészek fogják megállapítani, hogy meghirdetése előtt hány hónappal döntött a kormányzat a szükségállapot mellett. Valószínű, hogy hosszú hónapokon át csak színleg tárgyalt, és előkészült a katonai csapásra. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a felek nem voltak felkészülve a társadalmi szerződés alkudozásaira, s kettejük közül, noha a lakosságnak volt oka nagyobb türelmetlenségre – mert ő nélkülözött többet –, a kormányzat volt türelmetlenebb. A sajtóhangok jelezték, hogy utóbbi a szovjet vezetéstől kapott ösztönzést a türelmetlenségre.

 

*

 

Többszörösen bebizonyosodott, hogy a baráti szuperhatalom nemcsak a többpártrendszer, hanem a munkás-önigazgatás kísérleteit is ellenforradalomnak nevezi. Ismét bebizonyosodott, hogy Jalta rendjével minden törvényesen független struktúra összeegyeztethetetlen. A hatalmi elit 1981. december 13-ára döntött: a társadalom nem ellenőrizheti az államot. A felfegyverzett állam hadat üzent a fegyvertelen társadalomnak. Orosz tank helyett lengyel tank; arra nem dobnak benzinespalackot. A lengyelek már annyira nem féltek, hogy némelyek demokratikus parlamenti választásokról beszéltek. Az államhatalom azt csinálta, amit a harmadik világ államai már annyiszor: elrendelte a katonai szükségállapotot, amelyben minden szabadságjog átmenetileg érvényét veszti, amelyben majdnem minden, ami természetes, egyszersmind tilos is, a katonai igazgatást, amelyben a köznapi élet gyakorlásához sokféle különengedély kell a hatóságoktól. A kormányzat államfélelemre tanította a lakosságot. A fegyveres bürokrácia háborúja a civilek ellen biztonságos, még csak lőni sem kell, elég fölvonultatni a páncélosokat és úton-útfélen igazoltatni.

 

*

 

A vereség túlélhető, de a járókelők arcán ott marad a kijárási tilalom. Innen tragédia – onnan birodalmi ráció. A józan Európa azt mondta a lengyeleknek: túloztatok. Érjétek be azzal a kisebbik rosszal, hogy saját államotok csinál rendet. A kontinens nyugalma érdekében törődjetek bele, hogy nem lesztek szabadok. A többségnek megint úgy kell viselkednie, mintha kisebbség lenne. A kihallgató többes szám első személyben beszél, a kihallgatott, aki a megpróbáltatásban egyedül marad, egyes szám első személyben hallgat. A bukás nem hiba, hanem beteljesülés, a merész kísérlet zárótétele. A vereség mindig azzal kezdődik, hogy a túlerőt és a mi tehetetlenségünket keserűen és logikusan belátjuk. Ha nem sarktételünk, hogy a végén a szabadság nevet, akkor föladjuk a játszmát. Visszavonulni lehet, más utat keresni lehet, föld alá menni lehet, de föladni nem lehet. A kisebbség vasajtó mögött tanulóanalízist végez önmagán.

 

*

 

A korlátozott, intézményes demokrácia, az írott társadalmi szerződés Kelet-Európában most még, úgy látszik, nem megy. A független emberek baráti körei tovább mennek. A biztos alapot keressük, ahonnan már nem lehet lejjebb esni. Csak az nem szenved vereséget, aki mindenbe beletörődik. Nem a győzelemben hiszek, hanem a kevesek makacsságában. A rabság elviselhető, de elfogadhatatlan. Aki megpróbált tenni valamit ellene, az nem tévedett. Amikor a nyers erő szembejön, kitérünk, és újra kezdjük. A Szolidaritás még elő fog jönni, az önkormányzat követelése még elő fog jönni, ez az idea eltemethetetlen. Három kísérlet nem sikerült – a hetedik sikerülni fog. A játékos tudomásul veszi, hogy elvesztett egy játszmát; azt tette, amit meg tudott tenni. Felülvizsgálja módszereit, bűnbánatot nem mutat.

A társadalomnak van rá esélye, hogy erősebb legyen, mint az állam, mert okosabb és türelmesebb. A fegyvertelen értelem axiomatikusan messzebbre néz, mint a fegyveres erőszak. A kelet-európai demokratikus mozgalomnak előbb vagy utóbb sikere lesz.

 

*

 

A kelet-európai demokrácia esélye és az európai béke össze van kötve. Európában csak akkor lesz béke, csak akkor nem lesz atomfegyverzet, ha nem lesz vasfüggöny, ha nem lesz közös szovjet-amerikai katonai határ, ha az európai országok területén nem lesznek sem szovjet, sem amerikai csapatok, ha tehát a közép- és kelet-európai népek is visszanyerik nemzetközi szerződés alapján önrendelkezésüket. Ha a Nyugatnak kedves az élete, akarnia kell a mi önrendelkezésünket is!

 

*

 

A játszma még nincsen lejátszva Lengyelországban. A társadalom kapott egy mélyütést az államtól, de nincsen legyőzve, patt van. A nagybetűs Szolidaritás betiltható, de a kisbetűs szolidaritás betilthatatlan. Walesa úr, sajnálatos, hogy a Szolidaritásnak nincsenek hivatali helyiségei, de hát amit el lehet venni, azt alkalmasint el is veszik tőlünk. Amit csak hatalommal lehet megtartani, ahhoz nem kell foggal-körömmel ragaszkodni. Közép-Európa új eszméjét azonban, amely megjelent és ideiglenesen megtestesült a Szolidaritásban, nem lehet elvenni tőlünk. Az alap megmaradt: az emberek belső autonómiája és a baráti hálózatokon tovább élő szolidaritásuk. Ebből a két értékes anyagból, amely nélkül nincs emberi méltóság, Nyugat-Európában sincsen több, mint Kelet-Európában. A keleti Közép-Európa történetének nagyszerű fordulata volt ez a másfél év Lengyelországban. Lech Walesa nem volt antiszocialista. Kollégáival együtt kezdeményező szerepe volt abban, hogy milliók képzeletében megszülessen a szolidaritás elve alapján működő önkormányzó társadalom eszméje.

 

*

 

Walesa néha keményebbnek, néha engedékenyebbnek mutatkozott, mint ahogy a környezete elvárta volna tőle. Jól tette. Ez a nagy családos munkás nemcsak akkor volt az, aki, amikor egy tízmilliós szervezet megválasztott elnöke volt, hanem akkor is, amikor elzárva és egyedül ült. Bizonyára megfontolta már új stratégiáját, csak nem fecsegi ki. Ez is helyeselhető.

Kerülendő, hogy a demokratikus mozgalom megütközzön az államszocializmus politikai gépezetével. Nyílt konfrontáció esetén csak arra van esély, hogy a fegyveres hatalom letöri a demokratikus mozgalmat. Kívánatos, hogy a társadalom és az állam között ne vetődjék fel a ki-kit-győz-le kérdése. A szabadság útja nem a kihívás, a harc, a nyílt összecsapás. A politikai harcból fegyveres harc lehet, és abban a civilek nem győzhetnek.

Külpolitikai helyzetünkből következik, hogy a lakosság és a kormányzat között most egy darabig nem lehetséges szabályszerű, törvényes, kimondott társadalmi szerződés. A központi hatalom és a demokratikus mozgalom megtanulhatják azonban a békés koegzisztenciát, viszonylagos türelemmel egymás iránt, a felelős patrióták szerepmegosztásával. Kompromisszumról beszélek, és nem behódolásról. A kormányzat és az ellenzék méltányos és felnőtt embereinek előbb vagy utóbb szót kell érteniök. Nyílt kérdés, hogy mikor érik be az értelmes kompromisszum készsége mind a két oldalon. Ha a kormányzat megfélemlített behódolást akar, téved. Meg fogja látni, hogy egyedül nem sokra megy. A kormányzat a lakosság esze és szíve nélkül csak elnyújtja a csődöt, de a válságon nem tud úrrá lenni. Ha a varsói kormány kórosan fél a lengyelektől, akkor a Varsói Szerződéstől is kórosan félni fog, és nagyon szűkös lesz a gazdaságpolitikai mozgástere is. Óvatosan önálló reformra csak akkor lesz képes, ha kiegyezik a társadalommal.

 

*

 

Az egyezség tartalma országonként és koronként változik, de ennek a tartalomnak a megfogalmazása legalább annyira a demokratikus társadalmi mozgalom dolga, mint a kormányzaté. A siker a szóinfláció évada, a sikertelenség a meditációé. A Szolidaritás híveinek most tanulniok kell, a hősies nagyotmondásoknak lejárt az ideje. A kormányzat sokféleképpen válaszolhat a kompromisszumajánlatra, de a legjelképesebb válasza az, ha nem börtönzi be a demokratikus ellenzék embereit. Szép volt öntől és munkatársaitól, Walesa úr, hogy a gdański tárgyalásokon olyan makacsul ragaszkodtak letartóztatott ismerőseik szabadon bocsátásához. Ez az elv továbbra is helytálló. Amíg nincs amnesztia, addig nincs egyezség. Ha a barátok politikai foglyok, akkor egymással szolidárisan belső emigrációban vagyunk. Kezet fogni csak olyan kormánnyal lehet, amely erről a tisztátalan eszközről legalábbis gyakorlatilag lemondott, amely szabadgondolkodásért, véleményért nemcsak hogy senkit nem öl meg, de börtönbe se csuk senkit. Axiomatikusan itt kezdődik a civilizált kormányzás Kelet-Európában csakúgy, mint a Pireneusokon túl vagy Latin-Amerikában.

Egy olyan ország állampolgáraként beszélek, amelynek ellenzéki gondolkodású embereit a kormány jó ideje nem börtönzi be. Ez az állam talán ezért is jobban meg tud állni a saját lábán, mint Kelet-Európa más államai. Ez a hallgatólagos egyezség teszi úgy-ahogy képessé a reformra, a gazdasági döntések monopóliumának fokozatos megosztására a társadalommal. A hatalmi elit fölvilágosultabb elméiben érlelődik a belátás, hogy a polgárok viszonylagos gazdasági függetlenségét növekvő kulturális és politikai függetlenségnek kell kiegészítenie. A demokráciától Magyarországon még messze vagyunk. Míg Jalta rendjében élünk, amíg a vasfüggöny áll, Kelet-Európában nem lesz szilárd liberális demokrácia. De lehetséges egy konzervatív liberális paternalizmus, amely fokról fokra megválik az uralom totalitariánus módszereitől, és szélesedő teret biztosít a társadalom független erőinek. Ha szilárdan tudjuk, hogy az egy központú uralom kezdetleges és átmeneti formáció (amely előbb-utóbb helyet kell hogy adjon a polgári szabadságjogokat biztosító alkotmányos demokráciának, méghozzá a polgárok és a nemzetek közötti háború nélkül), akkor mindannyian megtaláljuk a helyünket abban a sokszemélyes, felelősségvállalást kívánó munkában, amelynek célja Európa békés újraegyesítése.

Tudnunk kell az idővel bánni. Nem mondunk le egyetlen szabadságunkról sem, csak elhalasztjuk megvalósításukat, és olyan szabadságokat ápolunk, amelyek már a jelenben és személyes hatáskörünkben is elérhetők. A társadalmi önvédelemnek nem kell taktikázva becsapnia a fegyveres államot. Nyugodtan közölhetjük, hogy nem akarjuk sem az egypártrendszert, sem a katonaitömb-tagságot. De azt is leszögezhetjük, hogy kénytelenségből még egy darabig együtt élünk ezzel az uralmi formával. Hosszú távú stratégiánk felkészülni Kelet-Közép-Európa fokozatos szerződéses fölszabadulására a katonai tömböktől függetlenedő Európa keretében.

A kelet-európai demokratikus mozgalom s különösképpen az erőszakmentesség etikáját fölvállaló Szolidaritás a kelet-európai békemozgalom első nagy hulláma volt. Megérthettük, hogy térségünkön a béke és az alkotmányos demokrácia egymást feltételezik. Részei vagyunk az európai demokratikus békemozgalomnak, amely a békét oszthatatlannak tekinti: akarja azt az államok között is és az államokon belül – a kormány és a lakosság között – is. Egy háború már elindult Gdańskból. Aztán elindult Gdańskból az egyezség újfajta kelet-európai kultúrája is, amely hogy másfél éven át tartani tudta magát, abban Lech Walesának és barátainak komoly érdeme volt. A közeljövőben és a távoli jövőben elérhető szabadságjogok ugyanennek a nem mindig nyílegyenes útvonalnak az állomásai. Ki mondta, hogy nyílegyenesen kell előrehaladni? A hegyre is könnyebben megyünk fel szerpentinúton. Csak szívósságunk és türelmünk legyen!

Az áldozat nézőpontja

Camus az öngyilkosságot tartotta a filozófia legfontosabb kérdésének. Én a gyilkosságot. Állítom, hogy minden ölés gyilkosság. Ölni vagy nem ölni? Ez a sarkalatos erkölcsi dilemma. Nem az istenhit vagy az istentagadás, nem a Nyugat vagy a Kelet, nem az Észak vagy a Dél. Ehhez a kérdéshez képest a nemzetek, osztályok, vallások és kultúrák küzdelmei szellemileg alárendelt jelentőségű kérdések. Nincs koherens etika az emberölés tilalma, mint sarktétel nélkül. Ez a tabu az erkölcs szegletköve.

 

*

 

Ötvenöt évet éltem le a történelemben, és még mindig élek, szerencsésnek mondhatom magamat. Európa közepén a történelem a végzet e világi fogalma. Valami nálunk hatalmasabb erő: veszélyes, kalandos, ellenséges. Kifordítja életünket a maga természetes sodrából, nem akarja azt, amit mi akarunk, többnyire inkább az ellenkezőjét. A történelem annyit jelent, hogy megölhetnek. Csapás, amelynek felebarátaink a hordozói. A történelem az emberi közösségek bűnarchívuma, sok tarka képzet és sok hullarakás. Állammitológia és államkriminológia. Azt is mondhatnánk, hogy a történelem a hatodik parancsolat folyamatos megszegése. A végzet nem ómódi, tragikus fenséggel közelít, hanem inkább úgy, mint egy részeg autós. Miért lenne a végzet isteni? Inkább az emberi faj egyesült ostobasága.

 

*

 

Fajtánk természetéből következik, hogy az embert semmi sem izgatja inkább, mint az embernek ember által való halála. A Ne ölj! tilalmával egyesül a vágy és a fondorlatos okosság a tabu megszegésére. Azonosak vagyunk az ölés tilalmával és kísértésével. Biztosan tudjuk, hogy lesz, aki megszegi a tilalmat. Magunkból tudjuk, és félünk tőle. Heves gyanakvásunkban kedvünk támad megelőzni vélt gyilkosunkat. Félünk, tehát túlfegyverkezünk. Ők is félnek, tehát ők is túlfegyverkeznek. A történelem a szorongás teste. Mert halandó: az embernek éppannyira kell a szorongás, mint a béke. Sokan vannak, akik nem tudják másként kifejezni magukat, csak úgy, hogy lőnek. A harag nem akar megbékülni, a harag ölni akar. A harc erősebb, mint a béke, mert az uralom vágya erősebb, mint az önuralom képessége. Az emlősök olyan neméhez tartozunk, amely képes a magához hasonlót megölni, és előszeretettel tökéletesíti ezt a képességét. Meg is magyarázza, hogy ez miért jó. Szeret magyarázkodni. Igen, a háború túlságosan is emberi.

 

*

 

Az is gyilkos, aki törvényes felhatalmazással, szolgálati kötelességből, állami parancsra öl, és az is, aki anélkül, csupán személyes érdektől vagy indulattól vezérelve. Teljesítményének erkölcsi megítélése szempontjából az állami gyilkos és a magángyilkos között nincsen érdemleges különbség. Az ember, ha van erkölcsi öntudata, nem szabadulhat meg a felelősségtől, és nem ruházhatja át tetteinek vagy mulasztásainak a terhét senki másra, semmiféle fölöttesére. Ha ölök, én teszem azt, én döntök úgy, hogy ölök, még akkor is, ha csak úgy belesodródtam a cselekedetbe.

 

*

 

A gyilkos, aki nem eszi meg az áldozatát, nem kevésbé barbár, mint aki meg is eszi. Civilizációnk tabu alá helyezte a kannibalizmust és a vérfertőzést. Az emberölést nem helyezte tabu alá. Semmi okunk sincs rá, hogy az erkölcsi öntudat ítélőszéke előtt kíméletesebb bánásmódot igényeljünk a gyilkosságnak, mint az incestusnak. A kereszténységgel azonos horderejű erkölcsi forradalom előtt állunk, amely a Ne ölj! parancsát teszi meg minden erkölcsi mérlegelés kiindulópontjává. E nélkül az erkölcsi forradalom nélkül az emberiség kipusztíthatja magát. Módjában áll megtenni ezt. Amit az emberek meg tudnak tenni, azt többnyire meg is teszik. Az aktív nem-ölés parancsa: ez a harmadik évezredforduló eszkatológiája.

 

*

 

A tabu abszolút tilalmat jelent. A tabu alá helyezett cselekedet nem igazolható. Ez azért fontos, mert az önigazolás alapvető emberi szükséglet. Még senkivel sem találkoztam, aki ne próbálta volna cselekedeteit önmaga előtt igazolni. Mindenkinek van valamilyen magyarázata arról, hogy mit miért tesz. A magyarázkodás arról, hogy melyik embert szabad megölni és melyiket nem: elfogult és egyoldalú ideológia. Ravasz emberek mindig erkölcsi kibúvókat kerestek az ölés tilalma alól. Azt kérdik: És a kislányokat megfojtó, őrült kéjgyilkos? Én azt hiszem, hogy ezek a furfangosan kieszelt extrém helyzetek leginkább arra valók, hogy viszonylagosítsák a tabu abszolút érvényét. A háborús halottak között hány kislányokat fojtogató, őrült kéjgyilkost találunk? És hány kislányt?

 

*

 

No és a zsarnok? Hitlert például nem lett volna helyes idejekorán megölni? De. Meg kellett volna ölni. Gyilkosa nagy szolgálatot tett volna az emberiségnek. De a gyilkos megölése is gyilkosság. A zsarnokölés erkölcsi igazolása mit sem változtat annak az erkölcsi alapelvnek az érvényén, hogy senkit sem szabad megölni, még a zsarnokot sem.

 

*

 

Az egyetemleges tabu az egyetlen szilárd alap, amelyre erkölcsöt építhetünk. A közösségi fogalmak mind elfogultak és kétesek, nem lehet rájuk építeni, mert szétmállanak. Egyszemélyes erkölcsi forradalom, ha sarktételként elfogadod, hogy minden ember személye és méltósága sérthetetlen. A kérdés alapvetően ma is vallási: szabad-e embert ölni? Mózes lehozza az Úrtól a törvénytáblát, amelyen az áll, hogy ne ölj, majd látva, hogy a nép az aranyborjút imádja, lekaszaboltatja a bálványimádókat.

 

*

 

Aki embert öl, az elkövette az abszolút bűnt, mert az emberi személy élete semmilyen igazolásra nem szoruló, öncélú érték. Hozzá képest a haza érdeke elvontság. A közösségi ideológiáktól vezérelt harcok egyetlen valóságos szereplője az áldozat, aki haldokolva már nem közösségi. Csak ő az, aki tudja, hogy miről van szó. A többiek még nem tudják.

 

*

 

Ki az, aki fel tudja fogni a maga teljes jelentőségében egy másik ember életét? A gyilkosságra felhatalmazó uralkodók bábfigurák, nem igazi emberek, nem tudják, hogy mit beszélnek, nem tudják, hogy miről van szó. Képesek hősi harcnak nevezni a gyilkosságot a színétől függően. Előnyben részesítik a fehér vagy a vörös, a barna vagy a fekete, a kék, a zöld vagy akár a multikolor gyilkosságokat. A nemzetek, vallások és világnézetek óvakodnak hátranézni, nehogy meg kelljen számolniuk a maguk mögött hagyott hullákat. A tisztánlátáshoz kell valami globális-anarchista irónia.

 

*

 

Az áldozat nézőpontja engesztelhetetlen. A bosszúhoz nem ragaszkodik, de az igazsághoz igen. Nem büntet, de nem is ment föl. Aki öl, az gyilkos. Aki tett, az tett. Aki elkövette a bűnt, az magára mérte a büntetést. Aki ölt, az arra ítélte magát, hogy gyilkos legyen. Azt, ami megtörtént, azt sem bűnbánattal, sem jó cselekedettel nem lehet meg nem történtté tenni. Baleset: a bűn szembejött az emberrel, és ő nem tudta kikerülni. Tette által tettessé változott. A gyilkos szerencsétlen ember. Az ártatlanság szerencse. Van, aki így mondja: kegyelem. Eddig még sikerült nem ölnöm, ha van egy kis szerencsém, talán ezután is megúszom anélkül.

 

*

 

Sok szerző mindenfélét kitalál, hogy elkerülhetetlennek, szépnek és helyesnek tarthassa az emberölést. Senki sem immúnis környezete leggyakrabban ismételt közhelyeivel szemben. Vannak kormánypárti, ellenzéki vagy akár forradalmi írókatonák. Közös bennük, hogy a szervezet emberei. Azonos egyenruhaszínen belül a gyilkost hősnek nevezik. A saját halott hősi halott. Azért hősi, mert ő is azon igyekezett, hogy öljön, csak éppen eltalálták. A háború szembefordítja egymással a nemzeteket, és azt mondja: most aztán megmutathatjátok, hogy milyen aljasok bírtok lenni. Az állami gyilkosok felhatalmazást kapnak arra, hogy példás hazafiaknak, sőt: hősöknek tudhassák magukat. Lenyeled a jó ügy piruláját, s kiüt a bőrödön a jó ügy, mint a lepra. A te sokaságod nemes, az ellencsapat aljas. A csapatvezér, a közösség szószólója szélső esetben hajlandó akár milliókat is feláldozni a szent ügyért.

 

*

 

A harci utasítás és az önálló szellemi alkotás nem fér össze. A reflexió civil művészet. A civil társadalom a szerződésre épül, a katonai társadalom a parancsra épül. Egy társadalom annál inkább katonai, minél több az utasítás és minél kevesebb az egyenrangú szerződés benne. Önkényuralmak civil tisztviselői: tulajdonképpen katonák. Minél katonásabb az állam, annál szorosabb a cenzúra. A külső ellenség képe tartja fenn a hadsereget, amely a világ számos országában tulajdonképpen rendőrség. A belső rendfenntartás zavartalansága igényeli a külső ellenség ijesztő ábrázolását.

 

*

 

Nyugodt öregkort, civil kultúrát igényelek magunknak itt Közép-Európában. Olyan emberi környezetre vágyom, amelyben nem vagyok kiközösíthető, föld alá taposható és megölhető. Keveslem a civilek önálló véleményalkotását. Az az érdekem, hogy ne üldözzenek azért, amit írok. Ez az érdek összefügg az ölés tabujával. Rossz időkben a cenzúra akaszt. Vigyázz, hogy mit mondasz, tanácsolta körülöttem a józan ész gyerekkorom óta. Béketűrő, nyugodt magaviseletű ember vagyok, ha mit írok, mégis ingerlő, erről az ingerlékenység tehet.

 

*

 

Ahol erőszak áll szemben erőszakkal, ott igyekszem elkötelezetlen maradni, s nem örülni annak, hogy az egyik félnek több halottja van, mint a másiknak. Úgy vettem észre, hogy aki örülni bír a hadisikereknek, az az alapvető emberi dolgokban elég tudatlan. Ahogy a gátőröknek az árvizet, a tűzoltóknak pedig a tüzet kell elhárítaniuk, úgy a szó klasszikus értelmében vett értelmiségieknek az erőszakelhárítás a hivatása. A független értelmiségi hivatásos civil.

 

*

 

Az erőszak: elhamarkodás. A kivégzéshez, a bombázáshoz, az atomrakéták elindításához nem kell sok idő. Az elhamarkodáshoz értelme szerint nem kell sok idő. Sietős, modern emberekhez illik az atombomba. Az egyezséghez sok idő és értelem kell. Ahhoz, hogy valakit valamire megnyerjünk, nincsen szükség halálos fenyegetésre. Szemben a demokráciával, amely a polgári szerződés erkölcsét igyekszik alkalmazni az államközi viszonyokra is, a zsarnokság az államok közötti háború elveit alkalmazza a polgárokkal szemben is. Nem ér rá tárgyalni, inkább lövet. A bűnös ember mindenekelőtt türelmetlen. Eluralkodik rajta az a forró rögeszme, hogy most azonnal muszáj cselekednie. Az agresszió várni nem tudás, azonnali rámenősség, hebehurgyaság. A bűnös ember, ez a hektikus kreatúra mindig a tizenkettedik órában cselekszik, mindig a körmére égett a dolog. Nem bírja rábízni magát az idő áramára, folytonos pánikállapotban van. Mintha még nem történt volna meg vele az élet, mintha még minden csak előtte lenne és semmi sem mögötte. Ha eddig nem történt meg a legfontosabb, történjen meg most, azonnal. Talán valami mást kellene ebben a pillanatban csinálnia, s nem azt, amit éppen csinál. Talán valami másra lenne szüksége, és nem arra, amije van.

 

*

 

A kapkodó szorongásban a körülmények árnyéka meghosszabbodik. A türelmetlen ember számára a főnök az abszolút körülmény. Ha a főnök azt mondja: kösd a nyakára és a bokájára a kötelet jól meghurkolva, akkor köti. Mikor a háborús bűnöst felelősségre vonják, ő a vállát vonogatja: a belső kicsi, a külső nagy. Én csak áldozat voltam a körülmények vasmarkában. Vannak emberek, akik előszeretettel kerülnek olyan helyzetbe, amelyben ölni kénytelenek. Ritka ünnep, ha sokan leülnek gondolkozni, mielőtt cselekednének. Ilyenkor összeomlik a hatalom, mert az ismeretlen katona nem engedelmeskedik a tűzparancsnak. Az ilyen ünnepeket forradalomnak is szokták nevezni.

 

*

 

Nincs idő várni, a körülmények kényszerítenek bennünket arra, hogy belelőjünk a tüntetőkbe, hogy feldúljuk ezt a falut, hogy levágjuk ennek a gerillának a fejét, miután teherautóval átmentünk rajta. A körülmények kényszerítenek arra, hogy a magasan szálló helikopterből kidobjuk az emberjogvédőt a tenger fölött, és hogy kidobjuk a papot a robogó vonatból, vagy ököllel, doronggal szétverjük az arcát, és összekötözve belelökjük a víztárolóba. Ő az oka annak, hogy erre a sorsra jutott. Ha tartja a száját, egy ujjal sem nyúltunk volna hozzá. Ha nem cselekszünk idejében, akkor elharapódzik a métely, feldőlnek sorban a dominókockák, elszemtelenedik az ellenség.

 

*

 

Nincs idő gondosan felépíteni a közszabadságot. A körülmények, vagyis a többiek a rosszak, mi jók és igazságosak vagyunk, még ha szigorúak is. Kedvesek is szeretnénk lenni, megsimogatnánk az emberek fejét, de a hivatásos forradalmár előbb üt, aztán simogat. A harcolni akarók azt képzelik, hogy csupa végső esettel vannak körülvéve. Nem lehet tovább várni: törni-zúzni, megsemmisíteni kell. A valóság botrány, az eszme szép. A múlt csúnya, a jövő csábító. Harcos kommunizmus és harcos antikommunizmus szóköde az éterben. Mindegy, hogy minek a nevében, csak az a fontos, hogy harcolj valami ellen, a lényeg a harc. A radikális értelmiségi a tollával nem ír, hanem harcol. Az ilyenfajta idealizmusból szokott a legnagyobb disznóság kisülni.

 

*

 

A radikális szubjektum szemében az úgynevezett objektív valóság ellenséges, makacs, alattomos. Meg kell támadni, föl kell robbantani, bele kell metszeni, le kell győzni. A politikai és a technokratikus radikalizmus úgy képzelte, hogy keményen kell bánni az anyaggal, a természettel és a társadalommal, az egyes emberekkel, működésének minden tárgyával, mindennel, ami van, ami él. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, mondta Sztálin. Tízmillió forgácsszilánk? Húszmillió? Vagy több? A történészek becslései ebben a nagyságrendben térnek el egymástól.

 

*

 

A militáns ideológiák rám nézve mindig kellemetlenek voltak. A szenvedélyes harcosok mindig találtak valami agyalágyult és elvont megokolást arra, hogy harcoljanak egy olyan embersokaság ellen, amelybe beletartoztam. Már ötéves koromban is azt hallottam a rádióban, értettem németül, hogy én vagyok az ellenség.

 

*

 

Jött a Gestapo: Hol vannak a kommunista iratok? Hol van a titkos rádióadó? És elvitte a szüleimet. Néhány hét múlva a falumbeli zsidó gyerekek már mind elégtek. Én negyedmagammal meglógtam a gázkamra elől. Véletlenek jóvoltából sikerült elkerülnöm a végső megoldást. Túlélő kártevő, itt araszolok a papíron, eleget téve a szellemi bomlasztás magamra vállalt feladatának a zsidóktól nagyjából féregtelenített Közép-Európának ezen a kis szigetén, ahol a zsidóirtás nem volt maradéktalanul sikeres.

 

*

 

Amikor Hitler hatalomra került, akkor még valószínűleg nem látta lelki szemei előtt a zsidó gyerekek hullarakását a gázkamrában. Ha előre sejtenék, hogy mi lesz, akkor lehet, hogy nemcsak az áldozatok borzadnának el, hanem a tettesek is. És ha a kijelölt, a leendő áldozatokat felvilágosítanák, akkor talán ők sem hagynák olyan bénán megölni magukat. Nem valószínű, hogy Hitlerben parázslottak a gyerekgyilkos hajlamok. Állítólag szerette megsimogatni az elé kerülő gyerekek fejét. Ezt a közepes osztrák dilettánst Hitlerré nem a páratlan, személyes elvetemültsége tette, és nem is a benne lakó sátáni erő, hanem a nyelvezet. Beszélt és brutálisan egyszerűsített egy nyelvet: a nemzeti-katonai kollektivizmusét. A radikális nacionalizmus nyelvét. Hitler messzemenően egyesítette ezt a nyelvet a tömegtechnológiával. A rendállam, a felsőbbségi állam, a tömegeket mozgósító indusztriális állam természetes nyelve volt ez. Ezen a tájon sokan szerették a parancsoló hang és a kemény kéz nyelvét. Csak mondják meg az embernek pattogón, ellentmondást nem tűrőn, hogy mit csináljon. Hitler hatalmában igen agresszív türelmetlenséggel fogalmazódott meg a nemzetállami kollektivizmus gondolkodásmódja.

 

*

 

Hitler kénytelen volt kiirtani a zsidókat, mivelhogy nem tűntek el idejében innen. Nem volt hova menekülniük, mert a többi állam nem fogadta be őket. Hitler csak innen, Európából akarta ezeket a károkozókat eltávolítani. Ha azoknak ott Amerikában vagy Palesztinában kellenek, csak tessék, vigyék őket! De ha nem kellenek senkinek sem, még a saját fajtájuknak sem, akkor hamuvá lesznek a semmirekellők! Hitler jobb híján döntött így. Tulajdonképpen ő sem volt felelős. Ha mindent a sietségre késztető körülmények és a bűnt igazoló, kollektív eszmék határoznak meg, akkor az ember ártatlan, bűntelen és felelőtlen, bármit művel is.

 

*

 

Kiskorúak nagy tömegű, megfontolt kiirtása vad korunkban is szokatlan eljárás volt. Titokban is kellett valamelyest tartani. Mivelhogy Hitler va banque játékos volt, számított és számíthatott a feltétlen parancsvégrehajtás német erényeire. Hogyan keveredhetett ilyen szégyenbe egy nagy nép, amelyben mesterfokon van meg a megvalósítás robusztus tehetsége? Hát így, éppen erényei által. A szó hatalmától elcsábítva és megbénítva. Nyélbe ütve az ideát.

 

*

 

A huszadik század ideológiai tömeggyilkosai mind megkótyagosodtak valamilyen MI-képzettől. Valamilyen hangzatos butaságtól, amelynek a megfogalmazásához kellett némi irodalmi képesség is. Ugyanúgy nem vagyunk biztosítva az ellen, hogy az állam kormánya beszámíthatatlan ideológiai harcosok kezébe kerül, mint ahogy az ellen sem vagyunk biztosítva, hogy az autóúton egy őrült hajt szembe velünk. Karambol nemcsak gépkocsik, de államok, sőt katonai szövetségek között is lehetséges. Ne feledjük el, hogy Hitler normális parlamenti választás és koalícióalakítás révén került hatalomra. Azt se feledjük el, hogy Sztálint a kommunista párt szervezeti szabályzatának megfelelően választották főtitkárrá. A hatalmi téboly nem mutatja meg magát a kezdet kezdetén. Hitler főműve a sok hitlerista volt. Sztálin főműve a sok sztálinista. Kis hasonmásaik, akik nemcsak az életüket adták bizalomteljesen a vezér kezébe, de a lelkiismeretüket is. A főmű az Ismeretlen Katona, lába alatt az Ismeretlen Áldozattal.

 

*

 

Ha a nacionalisták és a kommunisták tudták volna, hogy mire képes egynémelyik állam, s így az is, amelynek ők fölesküdtek, akkor talán nem tartották volna olyan csábosnak – szemben a piac és a parlament rendetlenségével – az állam rendező szigorát. Századunkban a pártok, mozgalmak és ideológiák megmutatták, hogy mire képesek. Bebizonyosodott, hogy meg tudják téveszteni az állampolgárokat, és hogy ez utóbbiak intellektuálisan igen védtelenek.

 

*

 

Nem hiszek a sátáni szenvedély létében. A leghatékonyabb gyilkosok példás hivatalnokok, ha tetszik: következetes hazafiak voltak. Elég kedvesnek találom az embereket, ritkán tapasztaltam a színtiszta gonoszság jeleit, sokkal inkább az ártalmas ostobaság jeleit. Az erőszak a hiányos megértés, sőt éppenséggel az elkötelezett meg nem értés szinonimája. Az uralkodó erkölcs mindig talál korszerűsített érveket, hogy velük másokat ölésre kötelezzen. A világ hatalmasainak nem kell gonoszaknak lenniük ahhoz, hogy elpusztítsák a világot. Jóakaratú, idősebb urak, nagyapák, békét akarnak. És megeshetik, hogy mégis elpusztítják a világot. Tévedni emberi dolog.

 

*

 

Aki biztos abban, hogy alkalmasint ölni kell, az katona. Civilben is az. Akkor is, ha könyvírásból él. A katona a szervezet embere, harcol, vagy igazolja a harcot, tetszőleges filozófiával. Akik a fegyvereknek parancsolnak: realisták. Számukra axióma, hogy adott esetben ölni kell. Az sem kétséges előttük, hogy ők, illetve feljebbvalóik vannak fölruházva a joggal eldönteni, hogy mikor érkezik el ez az adott eset. A kiváló katona erkölcse – bármennyit ölt is – akár a virágos rét: a hazáját szolgálta. Megtette a kötelességét. Talán gyengéd és szívélyes ember, a parancsot azonban – bármennyi halált okozott is – példás eréllyel, szakszerűen teljesítette. Minél több embert tett harcképtelenné, annál több kitüntetés díszíti a mellét. Szép tőle, hogy a lázadó banditákat falvaikkal és írmagjukkal együtt megsemmisítette.

 

*

 

A katonajellem akár konzervatív, akár radikális, akár jobboldali, akár baloldali, mindig talál szervezetet, amelynek a lelkiismeretét alárendelheti. Tiszteli a hierarchiát, az egységet, a fegyelmet és mindenekfelett a vezért. Igényel valamilyen ellenségképet, hogy a világ kerek legyen.

 

*

 

Legtöbbet a birodalomalapítók öltek, aztán az államfenntartók, aztán a szabadságharcosok, és csak azután jönnek a közbűntényesek. Nem tudtunk eléggé őrizkedni a jó ügyek harcosaitól. Politikai jó és rossz duális metafizikája mindenütt. Az egyik oldal teljes egészében jó, a másik oldal teljes egészében rossz. Itt a Bomba, a fajta kiirthatja magát. Inkább együtt halunk, csak hogy ne kelljen engednünk egymásnak. A bomba-bürokraták mindenütt pazar többségben vannak, megvédik a bombát.

 

*

 

Állam és piac, állam és társadalom, ezek józan, realista és illedelmes kérdések. Kétségtelen, hogy az államtársadalom elsorvasztja mind a gazdaságot, mind a kultúrát. Csakhogy a mai valóság a tömbállam, amelyhez képest a nemzetállam már csak egy megye. A tömb sem autonóm. Paradox gravitáció űzi a rettegés spirálján fölfelé. A világtörténelmi operafinálé: a kölcsönös öngyilkosság szupergiccse. Vajon a békés emberiség képe nem olyan-e, mint a vacsoráé, amelyben van mindenféle főzelék, csak egy vastag angolos bélszín hiányzik belőle, természetesen egy kissé véresen?

 

*

 

Vitatható, hogy a nemzet vagy a katonai szövetség mennyire valóságos. Amíg az állami érdek nagyobb szentség, mint az egyén élete, addig a világbéke veszélyben van. Szellemi uralomra van szükség az erőszak fölött, különben megölnek bennünket. Mindenkinek egy felszabadulási esettanulmány jutott osztályrészül. A választ a legfontosabb kérdésekre saját életrajzunkkal adjuk meg. Nincsen fontosabb érdekem és megbízhatóbb támaszom, mint a saját szellemi szabadságom.

 

*

 

Ha az ölés mint a konfliktusok rendezésének normális módszere kimegy a divatból, akkor a reflektorfény áthelyeződik a harcosokról a művészekre. A művész nem harcol, hanem kísért. Elcsábítja az ellenfelét. Ha ölni tilos, akkor valami más módszernek kell divatba jönnie a többiek meggyőzésére. Ez a módszer a csábítás. Ezt minden kisgyerekes anya tudja. Csábítással veszi rá valamire a gyereket, arra, hogy egye meg a spenótot, hogy hagyja a fejét megmosni, és most már csendesen aludjon. Ha ölni tilos, akkor a legmagasabb instancia a személyes lelkiismeret. Nincs fölötte semmi. Sem az egyház, sem a párt, sem a cég, sem a család. Ezek nem oldozhatnak fel a bűnöm alól, ahogy a szerelem emléke vagy a halál elkerülhetetlensége alól sem. Isten nem mondja, hogy megvált a gyilkosságom terhétől. Helytartói sem illetékesek erre.

 

*

 

Az ember attól válik felnőtté, hogy eltávolodik az ölés kultúrájától. Két biztos valóság van: a személy és az emberiség. Az emberiség nem tud beszélni, az egyes ember igen. Ha nem a magam nevében beszélnék, úgy érezném, hogy hazudok. A világosság perceiben az ember egyedül van. Akit gyerekkorában kis híján megöltek, azt közelről érinti az ölés problémája. Az ébernek vigyáznia kell az alvókra. A civil nem akarja, hogy ki legyen szolgáltatva a fegyvereseknek. Amit azért tesz, hogy kevésbé legyen kiszolgáltatott, azt antipolitikának nevezem. Nem a politikusok történelme érdekel, hanem azoké, akik megpróbálják túlélni a politikusok történelmét. A háború tudományos előkészítése tudományosan nem bírálható. Akit egyik percről a másikra, távoli ismeretlenek utasítására megölhetnek, az áldozat; akkor is az, ha ezt nem tudja magáról. Talán csak azért nem védekezik, mert még nem fogta fel, hogy áldozat.

 

Barbarizáció

Amióta élek, a világállapot és az én személyes állapotom összefüggenek. Módszeres kétellyel nézem világállapotunk szabályozó elveit, amelyeknek lényege a kölcsönös félelem és megfélemlítés. Elég hosszú ideig tiszteltem az e világi történelem logikáját, és feltűnt nekem, ha elfogadom ezt a logikát, akkor az uralkodó erőszakot is elfogadom. Miért lennék szolidáris a véres hebehurgyaságok történelmével?

 

*

 

Korunk nyomtatott szavainak jó része bizonyos gyilkosságokat elítél, másokat elnéz vagy éppen helyesel. Szavakkal folyó pótgyilkosságok, gyűlöletmorál cenzúrái. Ha a harcosok a kultúrában is felülkerekednek, akkor megnő az esélye a harmadik világháború kitörésének. Nincsenek értékközömbös gondolatok és cselekedetek. Fokozatosan föl lehet mondani a cinkosságot a bennünk lakó gyilkossal.

 

*

 

A nagyáruházban nem vettem egyetlen konfekció-ideológiát sem, mert mind alattomos szövetségben vannak az emberöléssel. Híveik egyszerre lehetnek önfeláldozóak és erőszakosak. Rájuk hivatkozva a felettes én megadja az engedélyt az ölésre. Ideológia nélkül szinte lehetetlen háborúzni. Kollektív dühöngésekhez retorikák kellenek, többnyire hazafiasak. Más-más nemzetek más-más időben hazafias rajongással gondolják, hogy a hazáért ölni kell. Harci szenvedély nincsen halálvágy nélkül, boldogtalan férfiak asszonyuk mellől szöknek a fegyverekhez. Romantikus költők és történelemtanárok úgy vélték, hogy annál, ha a kard élét vér pirosítja, nincsen szebb. Az egyetemen a honvédelmi oktatás keretében ilyen mondatokat tanultunk, roham után páncélosaink tipró mozgást végeznek az ellenség élő erői fölött.

 

*

 

Az államon belül az ölést a törvény tiltja. Az államon kívül, hadparancs esetén viszont egyenesen előírja. Honfitársaimat tilos megölnöm, az idegent viszont – parancsra – kötelező. Akinek nincsen egyenruhája, az nem ölhet. Akinek van, az ölhet. Sőt: alkalmasint ez a szakmája. Civilizáció az államokon belül, barbárság az államok között. Ehhez az államközi barbársághoz, ehhez a kezdetleges jogrendhez igazodnak a fogalmaink a becsületről és a becstelenségről.

 

*

 

Háborúhoz olyan mentalitás kell, amelyben a józan észt elhomályosítja a közösségi csoportmorál. Nagy baj származhat abból, ha némely vezető férfiak ostoba túlzással szeretik a maguk közösségét. A szenvedélyes közösségi morál könnyebben kapja elő a fegyvereit, mert részeg a pátosztól. Az olyan államok a legveszélyesebbek, amelyek szentül meg vannak győződve arról, hogy igazuk van, és hogy csak nekik van igazuk. A legveszélyesebb a jó szándékú erőszakos értetlenség. Nagy, meleg jó szándékával képes arra, hogy híveket szerezzen és felülkerekedjen. A magányos gyerekfojtogató sírját nem koszorúzza meg az utókor. Az ismeretlen katona emlékművét viszont egy államfő sem mellőzi. A tartósan és átfogóan veszedelmes gyilkosoknak nemes eszmékkel kell rendelkezniük. A tömeg megnyeréséhez kell az intellektuális giccs. A véges emberi szeretet, amelynek fonákja a gyűlölet, időnként pazar szemlét rendez korlátoltságából. A harcosok féktelenebbül, hatalmasabban és fölemelt fejjel teszik ugyanazt, amit a bűnözők. Aki nem hódol a vezérnek és a többes szám első személyű bálványoknak, az ellenség, az alvilág ügynöke. Vannak közösségek, amelyek egész normálisan viselkednek, mígnem egyszer csak meghibbannak. Lehet, hogy minden népre egyszer csak rájön az ötperc, amikor kitombolja magát.

 

*

 

A militarizációba torkolló eszmék mind alárendelik az életet valami állítólag magasabb rendűnek, valami elvont szónak. A harcos ideológiák embereinek közös, alkati sajátossága a művészi érzékenységnek és a jelenlét nyugalmának a hiánya. Minél inkább átjár egy embert valamilyen harcos ideológia, annál kevésbé fogékony a szeme a közvetlen emberi jelenségre. Látnunk kell a kollektív gőg és a kollektív öngyilkosság összefüggését. A nemzeti büszkeség veszedelmes, minél hatalmasabb nemzeté, annál veszedelmesebb. A két tömb hivatalos ideológiáiban megtalálhatók az emberi fajta öngyilkosságának intellektuális eszközei.

 

*

 

A harc ideológiái hangzatos magabiztosságukkal álcázzák a szorongásukat. A belül bizonytalan, áléleslátó erőszakdicséretnek a legjobb példája a német nemzetiszocializmus volt. Hozzá képest a jakobinizmus vagy a bolsevizmus széplelkűség. Kombattáns neoprimitivizmus, birodalmi álom, alattvalói instrumentalizmus, végrehajtói kritikátlanság, provinciális szervilizmus. A lelkierő legalacsonyabb foka azé az emberé, aki jobb meggyőződése ellenére parancsra ölni képes. Lehetséges embertársainkat a lelkierő magasabb fokozatairól alacsonyabbakra süllyeszteni. Könnyebb az emberből disznót csinálni, mint a disznóból embert.

 

*

 

Az intézmények annyira okosak vagy ostobák, udvariasak vagy erőszakosak, amennyire mi magunk azok vagyunk. Szükségesnek tartom a szkepszist az intézményekben csoportosuló emberek iránt. Elbízzák magukat, hajlamosak dölyfösen mondani azt, hogy mi. Aki sokszor mondja azt, hogy mi, az felfújja magát. A hatalmasok megszokják, hogy különbnek érezzék magukat a hatalom nélkülieknél. Könnyen megsértődnek, ha egyenrangúakként kezelik őket. Aki sokat megengedhet, az sokat meg is enged magának. Nincs elég ideje tárgyalni, komolyan veszi a rangsor és az utasítás esztétikáját. A férfiak még vénkorukban is nehezen tudnak meglenni kakaskodás nélkül. A kiskorú verekszik, a nagykorú politizál. Csak azt kell mondanod, hogy mi, és akkor igazoltan lebocsátkozhatsz a saját alantasságod színvonalára.

 

*

 

A vallások világképe is hierarchikus, és a férfiak hatalmát tükrözi. A római és a bizánci egyház átvette a nyugati és a keleti birodalom szervezetét, amelyeknek csúcsán ott trónol a császár. Megcsinálták az apaistencsászárt és a közbenjáró fiút. Az egy központú vallási birodalomnak szüksége van dogmatikára. A harc és a hierarchia összetartoznak. Harc az eltévelyedések ellen: ehhez főpapok kellenek.

 

*

 

Szerte a világon erősödik a megkapaszkodás a nemzetiben, és terjed a nacionalizmus. Nehéz egy-egy nacionalizmus pátoszát idegen nyelvekre lefordítani. A pártos irodalmak hamisak, akkor is, ha jobboldaliak, akkor is, ha baloldaliak, akkor is, ha a szívünknek kedves nemzet elfogultságait hordozzák, önszeretetet önismeret nélkül. Az autonómiára mindegyik közösségi morál görbén néz, kihívónak tartják az autonóm embert. Akkor nézd meg a közösségi moralistát, amikor egyszerűen csak jónak kellene lennie, mondjuk az öreg anyjával vagy a gyerekével. Fukar lélek és erkölcsös ócsárlás összefér.

 

*

 

A pártos elmének minden földi jó kijuthat, van azonban egy titkos klub, ahova nincsen bejárása. Imaginárius klub ez, se elnöke, se helyisége, a tagjai egymás között láthatatlanul társalognak. Valami mágikus erő megakadályozza a klisék lovagjait és az elhajlások ostorozóit abban, hogy az igaziak klubjába beléphessenek. Megpróbálják, de orra esnek a küszöbön. Megtagadtatott tőlük a lelkesedés és a gyász valódisága és az az utánozhatatlan irónia, amely csak a klubtagokra jellemző. A klubtagsághoz nem kell híresnek lenni. Jön egy kisember, senki sem ismeri, persze hogy klubtag. Jön egy nagykutya, mindenki ismeri, persze hogy orra esik.

 

*

 

A klubtagok nem hódolnak semmiféle emberi tekintélynek, noha mindenkivel előzékenyek. Egy gondolat igazsága szempontjából számukra közömbös, hogy mit szól hozzá a felsőbbség vagy a helyesen gondolkodó többség. A klubtagok valahogy nem tudnak belefülledni a röghöz kötöttség intim mitológiájába. Belenéznek a normális beltag arcába, és felsóhajtanak: ki álmodja a másikat?

 

*

 

Az én és az állam reflektálatlan azonosulása egy modern kísértetfajtát hozott világra: a militarizmusok írástudóit. Ők a harcos provinciálisok. Kifejlesztették azt a tehetségüket, hogy eltökélten figyelmen kívül hagyják a másik fél, a többiek érdekeit. Sikerül a másfajtát ellenségnek látniuk. Az ideológiai háború tisztjeit a vámpírok báljának résztvevőihöz látom hasonlónak. Ha annak tükrében nézem őket, hogy milyen eredeti felismerésük van, akkor tulajdonképpen nincsenek. Az ideológiai vámpír szaladgálhat egyik táborból a másikba, egyik világnézetből a másikba, mindegy. Nem segít. Csúnyának találom, ha egy értelmiségi haragosan, megbotránkozva kiabál. Valamilyen tábornak odaadta magát, nem a saját maga gazdája. Így aztán dühös, elkötelezett. Mindig a másik oldalról nézem ezt az emberfajtát, azt, aki leleplez, a harcost, akitől félni kell. Ahogy öregszem, felismerem őket mindenféle ideológiai divat maskarájában.

 

*

 

Gyermekéveimben ilyennek láttam a harcos antiszemitát. Aztán láttam, nem kell éppen a zsidót utálniuk, sőt, lehetnek ők maguk zsidók is. Csak legyen céltáblája a nagy haragjuknak. Megfelel nekik az amerikai mint imperialista, az orosz mint kommunista, a zsidó mint cionista, az arab mint terrorista, csak legyen kit gyűlölni. Adjatok neki egy másik népet, adjatok neki legalább egy közösséget, adjatok neki egy társadalmi csoportot, legalább egy picurkát, akit gyűlölni lehessen. Ismerem már a kollektív gyűlölet élsportolóit, a szemvillanásukról megismerem őket. Ismerem a merev szemüket és az érzelgős beszédüket. Nem várok egyebet tőlük, tudom, hogy ösztönszerű ellenszenvet éreznek ők is a magamfajtával szemben. Kedvenc állításuk, hogy gyűlöletük tárgya eleve rossz, sőt aljas, nem érdemes tárgyalni, mert nem lehet szerződni vele. Teljesen megbízhatatlan, kibújik a törvényből. Vágd jól szájon a büdös zsidót, azt megérti. A zsidó helyére bármit tehetünk: homoszexuálist, cigányt, protestáló disszidenst, szakadt, kábítószeres csövest, éhségsztrájkolót, föld alatti szörnyet, titkos összeesküvőt, kígyóként befurakodót és alattomosan hátba támadót, ötödik hadoszlopot, ideológiai diverzánst, fellazítót, felhígítót. Csak akkor lehet eredményesen harcolni a gonosz rengeteg sárkányfeje ellen, ha megszűnik állam és vallás (vagy ideológia) különválasztása, mondja a vámpír, aki akkor van a legjobb formában, ha államvámpírrá léptetik elő, ha felkínálják neki őfelsége első számú tanácsadójának a szerepét. A vámpír imád szürke eminenciás lenni, főszarkavaró, ő az örök Tartuffe.

 

*

 

A különféle fundamentalisták mind dualisták. Azt mondják: igenis van jó és rossz, van fehér és fekete, van helyes és helytelen. Úgy gondolják, ki is mondják: mi vagyunk a jók, a fehérek, a helyesek. Aki ellenünk szegül, az rossz, fekete, helytelen. Ez elég egyszerű. Nem? Ismeritek a gyanakvó keménységet a fundamentalista arcán? Tudja, amit tud. Nem hagyja magát ravasz paradoxonoktól elcsábítani. Ami neki, a jónak jó: az jó. Ami neki rossz: az rossz. A különböző táborokhoz tartozó fundamentalisták attól a legidegesebbek, ha egymáshoz hasonlónak mondjuk őket. A fundamentalizmus ott fog virulni, ahol a nagy, a karizmatikus vezető világosan megmondja, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Minden igazság fundamentuma az, amit ő gondol. A vezér semmit sem utál jobban, mint a liberál-anarchista humanizmust. Mert mit is mond az ilyen humanizmus? Csupa botrányos és tűrhetetlen őrültséget. Nem vesz komolyan semmilyen tekintélyt. Az emberölést mindig gyilkosságnak nevezi. Az emberéletnél semmiféle könyvet, eszmét, mozgalmat, intézményt nem tart értékesebbnek. A nagy csatákat nagy szerencsétlenségnek tekinti. Azt állítja, hogy a mai vallások, ideológiák és nacionalizmusok mind felelősek a háborúkért. A fundamentalista szemében a liberál-anarchista humanizmus: abszolút szentségtörés.

 

*

 

Mit csinál két fundamentalizmus, ha találkozik? Mondjuk azt, amit a pakisztáni és az indiai csapatok csináltak Kelet-Pakisztánban, ma Bangladesben, ahol a lakosság egyik része muzulmán, a másik hinduista. A férfiak egyik része tehát körül van metélve, a másik része nincsen. A muzulmán pakisztáni katonák a tankjukról, a terepjárójukról odaintették a földeken dolgozó parasztokat: vetkőzz! Meg kellett mutatniuk a nemi szervüket. Ha nem voltak körülmetélve, az iszlám katonák lelőtték őket. Aztán jöttek az indiai tankok és terepjárók, odaintették a parasztokat, és aki körül volt metélve, azt lelőtték.

 

*

 

A sokféle, egymást is diszkrimináló fundamentalizmusoknak egy közös istenük van: a diszkrimináció. Nemcsak az államok diszkriminálnak, a zsidó, a keresztény és az iszlám vallás fundamentalizmusa is ezt teszi. Már azt hittem, hogy a buddhisták túl vannak ezen, de aztán eljött térítő útra, Budapestre az első tibeti buddhista szerzetes, szépeket mondott a szellem önuralmáról, megtisztulásunk útjáról és az önmegtartóztatás diszciplínáiról, majd tele szájjal szidta az indiai buddhistákat, akik szerinte nem igaziak.

 

*

 

A vallásos hit, mivelhogy magasabb kinyilatkoztatáson alapul, fogalma szerint igaz hit, amelyhez képest a másfajta hit nem igaz hit. Akit az üdvösségből kizárunk, azt előbb-utóbb kizárjuk az erkölcsi tiszteletreméltóságból is. Ha úgy gondolom, hogy nekem esélyem van az üdvösségre, mert hiszek egy bizonyos vallás állításaiban, neked pedig nincsen, mert te egy másik vallás állításaiban hiszel, vagy éppen semmilyen vallás állításaiban nem hiszel, akkor bizony magamnál alábbvalónak gondollak. No igen, jóindulatúan. Elvégre más vallásúak is lehetnek rendes emberek. Vagy talán mindegy lenne erkölcsi értékességünk szempontjából, hogy melyik vallásfelekezet hívei vagyunk? Mindegy lenne, hogy miben hiszünk? Itt már minden hívő és pap, továbbá minden hívő ateista legalábbis elbizonytalanodik, de szívesebben tiltakoznék. Ha viszont meggyőződésem miatt erkölcsileg rosszabb vagyok, akkor miért ne lennék ezért büntetve is, és miért ne lennék a jogaimban is korlátozva?

 

*

 

Mit is mondtak a fundamentalista antiszemiták? Mérsékelten kezdték: az egyetemi tanárok között is csak akkora arányban legyenek képviselve a zsidók, mint az össznépességben. Ez csak méltányos, nem? Ha van zsidókérdés, akkor logikus, ugye, hogy vannak, akik meg is akarják oldani azt. Látják, hogy a numerus clausus nem megoldás, mert a zsidók kijátsszák a megengedett arányszámokat. Bosszankodnak: radikálisabb megoldáshoz kell folyamodni. Jöjjön a végső megoldás! Az antiszemita fundamentalista abban a kényelmetlen helyzetben van, hogy bár humanista frazeológiával tiltakozik a gázkamra ellen, nincsen azonban elvi ellenérve vele szemben, mert ha van zsidókérdés, az csak akkor szűnik meg, ha a zsidók is megszűnnek. Sőt még akkor sem. Bizonyítja az eleven és mitologikus antiszemitizmus azokban az országokban, ahol már nincsenek zsidók.

 

*

 

Gyanús kozmopolita kívánok lenni, felforgató és idegen eszmebuborékok eregetője mély tengerekben, akit a lokális-kollektív érzékenység elkomorulva figyel. Az ilyen átutazónak nem számít, hogy ki mondja, csak az számít, amit mond. Nem bírja azonosítani a szellemi és a hatalmi tekintélyt, s nem leli élvezetét a felduzzadt beszédben. Inkább az értelmet tartja hatalmasnak, mint a hatalmat értelmesnek. Tudja, hogy nincsen biztonságban ott, ahol a vallás és az állam, az ideológia és a rendőrség egyesülni hajlamos. Ott, ahol a helyi hülyeségnek sikerül elérnie, hogy őfelsége egyben őszentsége is legyen.

 

*

 

Ismerjük el, a helyi hülyeség módfelett sikeresélyes. Van annak valami vonzóereje: mindent egy gondolatra visszavezetni és abból levezetni az összes többit. Szívünk mélyén ott honol a fundamentalista Szent Egyszerűség, amely vallásosan gyűlöli a bonyolultabbat. A kollektív egocentrizmus hasonlóképpen megnyugtató, mint a geocentrikus világkép.

 

*

 

A helyi hülyeségnek megvan a morálja: egyetlen közösséggel azonosulj feltétel nélkül, természetesen a tiéddel. Bármit művel: a tied. Aki csak feltételesen azonosul, az a helyi hülye szemében áruló. Tetőtől talpig, tréfát nem ismerő komor enthuziazmussal legyél annak a közösségnek a tagja, amelyhez tartozol. Az idegen félelmetes. A rendes helyi hülye magától értetődően etnocentrikus és xenofób. Ha kínálkozik valami jó kis helyi fasizmus, népi felemelkedés a dühös nyárspolgáriságba, akkor ő fülig mártózik bele. Az ideális helyi hülye a családjával leereszkedő s azzal, akitől függ: szolgai. Szeretne valami elhajlókat beletaposni a földbe. Szereti csikorgatni a fogát. Halálkommandókba elsőrangú jelölt.

 

*

 

A rendes helyi hülye gyötrődik attól, ha sok szempontot kell egyeztetnie. Mondják meg neki, hogy mit csináljon, a szabadság neki terhes és nyomasztó. Erőskezű gazdára vágyik, és kéjes a szolgálat neki. Törekszik a másfajtát az erő helyzetéből megvetni vagy legalább a gyengeség helyzetéből gyűlölni. Annak, aki perszeveráltan csak a nemzetállam perspektívájában gondolkodik, annak elhatalmasodik az elméjén valami elvont mánia: sem a személyes, sem a nagyvilág, sem a részletek bensősége, sem a környezet nem létezik a számára. Nem működnek az érzékei, az ítéletei erősebbek, ezért bír rendes helyi hülye lenni.

 

*

 

Mikor már elburjánzik a nemzetállamkultusz, akkor üdvösségszerűen megjelenik a vezér. Hitler és Sztálin voltak a provincializmus héroszai. Egy-egy kispolgárból helyi cézár lett. Minden népre máskor jön rá az ötperc, amely akár öt évtizedig is eltarthat. Minden népnek megvan a maga egyedi, lappangó, néha azonban kitörő fasizmusa. Lehet, hogy ezen a hagymázon mindnek át kell esnie, hogy utána, a nagy vereség után a nép megint épeszű legyen?

 

*

 

Elég egyszerű jelenségről van szó, a személyes felfuvalkodás kollektív párjáról. Részeg gerjedelem elkiáltani, hogy mi vagyunk a legkülönbek, mi vagyunk mindenek felett. A nemzetek elragadtatása önmaguktól többnyire más népek kótyagos gyűlöletével párosul. Kell ehhez valami eszmekollekció, amelyet minden igazság kútfejének lehet tekinteni. Szerencsére a vezéreknek és a diktátoroknak megvan a maguk remek könyvecskéje, amelyet minden igazság kútfejének lehet tekinteni. Némelyik vezér igen termékeny szerző, művei betöltik a helyi könyvesboltok polcainak a felét. Országuk irodalmi közvéleménye az ő munkásságukat értékeli a legtöbbre.

 

*

 

Hitler és Sztálin után poroszkálnak a kisebb diktatúrák kisebb méretű főnökei. Nézzük a vezérromantikákat: a demagógot nem lehet levakarni a képernyőről. Ott szaval, ott vigyorog sok év óta mindennap, alighanem halhatatlan. A vezérek szeretik a kemény férfit játszani, kedvenc pózuk a zászló alatt állni a főhelyen, a himnusz magasztos hangjaitól elérzékenyülve. Állnak a hősi halottak, áldozataik koporsója fölött. Állnak karizmatikusan a zászló alatt, rettenetesen nemzetiek, de a koreográfia és az ikonográfia nevetségesen nemzetközi.

 

*

 

Javasolom, hogy a nemzetközi kábítószer-kereskedelem üldözésére felhasznált eszközöket kormányaink fordítsák a nemzetközi fegyverkereskedelem üldözésére. Nem ellenzem a világpiacot. Kétségtelen: a narancs is áru, és a rakéta is az. Az egyik kerekded, a másik hosszúkás. Mindkettőnek közös vonása, hogy eladható. A cikk elfogyasztásában azonban mutatkozik egy olyan különbség, amelynek átélését nem volna humánus a nemzetközi fegyverkereskedelem szereplőinek és támogatóinak kívánnom.

 

*

 

A mai világban okozott erőszakos emberhaláltömeg túlnyomórészt a nemzetközi állami és magán-fegyverkereskedelem egyre leleményesebb portékáinak rendeltetésszerű használatából következik. Keleti kommunizmusok és nyugati demokráciák, keresztények, muzulmánok és zsidók lendületesen gyakorolják ezt a gazdasági tevékenységet. A hivatásos politikusok előmozdítják ennek az exportágazatnak a terjeszkedését. A közjó szempontjából előnyös, ha a vevő keményvalutában fizet. És ha szegény? Akkor ne legyen fegyvere? A kenyérgabona luxuscikk, azt nem okvetlenül muszáj a szegényeknek odaadni, de a lőfegyverektől nem volna szabad megfosztani őket. Kormányok hitelgaranciái, segélyadományai a legváltozatosabban mozdítják elő a fegyverexportot. Olykor az a benyomása az embernek, hogy a politikusok a fegyvercsinálók szócsövei. Ebben a fegyverüzletben a rendes adófizető polgár is sáros, így vagy úgy érdekelt benne. Támogatja, hogy jó messzire tőle valahol a Földön dörögjenek a fegyverek. Mivelhogy a legtöbb nemes lelkű állam távoli gyilkosságokban bűnrészes, ebből a szempontból mindaz, amit mondanak, az a sok szép szó: dadaista nonszensznek is tekinthető.

 

*

 

Láttam faarccal nyilatkozni a gázkamrák mérgesgáz-szállítóit. Végrehajtói szenvtelenséggel hárították el korábbi – professzionális szempontból korrekt – tevékenységük külsődleges, erkölcsi bírálatát. Ők csak tették a dolgukat. Hatékonyan, tehát jól. A teljesítményelv szempontjából munkásságuk nem kifogásolható. Hogy a vevő mire használja fel az árut, az az ő dolga.

 

*

 

A mai fegyverszállítók is ezt mondják. A kábítószer-termelők is ezt mondják. De miért akkor ez a megkülönböztetés a fegyverek javára és a kábítószerek rovására? Könnyebb belehalni a kábítószerek, mint a fegyverek élvezetébe? Ha pedig nem az ártalmasság, akkor hát mi indokolja ezt a megkülönböztetést? Mindenki tudja, hogy a fegyvergazdaság végterméke nem karácsonyi ajándék lesz.

 

*

 

Civilizációink sokat költenek vadászatra, embervadászatra. Valamilyen khakiszínű őrmesterek csinálnak egy államot, csinálnak egy puccsot, és rögtön katonai szemlét rendeznek. Megtanulták, hogy az szép, ha elvonulnak előttük más khakiszínűek géppisztollyal a hasukon. Szebbet ennél elképzelni sem tudnak. De ha egyszer az erkölcs és a törvény őrei: az államok – eladók és vevők gyanánt – mind támogatják ezt az üzletet, akkor mi rossz van benne?

 

A tömbrendszer formális logikája

Ha a harmadik világháború kitörne, az nem a kommunizmusból vagy a kapitalizmusból következnék, hanem a tömbrendszer logikájából. A két katonai szövetség, a két tömb konfrontációjának megvan a maga logikája, amelyben a hidegháborús és az enyhülési korszakok váltják egymást. Ha két nagyhatalom körül két egymással ellenséges katonai szövetség van, akkor a két tömbközpont igyekszik a saját oldalára vonni minden erőt és egyúttal meglazítani a másik tömb kohézióját. A tömbrendszer dinamikus szerkezetéből következik a kölcsönös nukleáris elrettentés eszkalációja.

 

*

 

Ez a logika tulajdonképpen független az aktorok milyenségétől. A társasjáték dramaturgiája erősebbnek látszik, mint a játékosok szándéka. A két tömb formális logikai összehasonlítását innen szovjetellenesként, onnan Amerika-ellenesként, hamis szimmetrizmusként utasítják el, mi azonban nem tudunk lemondani erről a nézőpontról, még akkor sem, ha a demokráciát abszolút előnyben részesítjük a diktatúrával szemben, még akkor sem, ha az államszocializmus demokratikus ellenzékéhez soroljuk magunkat, mert a mi kényelmetlenségeinknek és a világ bajainak a kommunizmus nem kizárólagos forrása. A világjátszmában, meggyőződésünk szerint, senki sem ártatlan.

 

*

 

Saját államukhoz lojálisan az északi fehér civilizációk polgárai saját tömbjük katonai erőfeszítéseihez is lojálisak. Napjainkban már nem a nemzetállam, hanem a tömbállam az uralkodó társadalmi-politikai valóság. A társadalmi és a katonai valóság kölcsönösen meghatározzák egymást, és nekem úgy tűnik fel, hogy kettejük közül egyelőre a katonai valóság a meghatározóbb.

 

*

 

A két ellenséges szövetség, tábor játékának megvannak a működési szabályosságai. Ha van két tömb, lehetetlen, hogy ne hidegháborúzzanak. A tényleges háború veszélyéhez közeledve visszariadnak, és kezdenek összemelegedni. Aztán egyszer csak attól rettennek meg, hogy mint két hóember, netalán elolvadnak ebben a nagy összemelegedésben, és inkább folytatják a hidegháborút. Mind a háború, mind a béke a tömbrendszer végét jelentené. Tehát a lehetséges játéktér: hidegháború és enyhülés. Egyiket sem szabad túlzásba vinni.

 

*

 

Ha a mindkét oldalon felhalmozott fegyverzet tömegét, pusztítóerejét és célpontosságát tekintjük, akkor joggal beszélhetünk a hidegháború folyamatos eszkalációjáról. A két tábor még nem csapott össze, de annak a valószínűsége, hogy esetleges összeütközésükbe belehalunk, a sokszorosára nőtt. Ez a valószínűség a nukleáris tél víziójának távlatában igen közel van a száz százalékhoz. Ha azt nézzük, hogy háború esetén milyen valószínűsége van az egyes ember pusztulásának, illetőleg túlélésének, akkor joggal állíthatjuk, hogy személyes létbiztonságunk a második világháború vége óta folyamatosan romlott. Nincsen biztonságos pont a földtekén, senki sem mentheti meg magát ésszerű óvintézkedésekkel.

 

*

 

A két tömb között nem került háborúra sor, földrészünk egyik leghosszabb békeidőszakát éljük. Pontosabban azt a paradox helyzetet, amelyben aktuális sértetlenségünket a potenciális veszélyeztetettség folyamatos halmozódása kíséri, mintegy annak mintájára, ahogy aktuális életszínvonalunk javulását környezeti feltételeink folyamatos romlása biztosítja. Mintha hitelből élnénk, növekvő adósságteherrel, amelyet egyszer meg kell fizetni.

 

*

 

Amíg a tömbök mint vallási objektumok fennmaradnak, addig valódi és tartós enyhülésre, komoly leszerelési egyezményekre nem számíthatunk. Ha lenne valódi és tartós enyhülés, akkor a katonai szövetségek felbomlanának. Mai értelmezésében az enyhülés nem több, mint ígéret a tömbrendszer status quójának befagyasztására. A mai józan és gyakorlatias kormánypolitikák, amelyek az enyhülést akarják, de saját tömbjükhöz lojálisak, bűvös körben őrlődnek. A fegyverkezési eszkaláció befagyasztása a tömbök zavartalan fennmaradása mellett, illetőleg a tömbrendszer nyugalmi egyensúlyának az eszméje: történelmi-politikai valószínűtlenség. Fenntartani a tömbrendszert és közben tartós békét akarni olyan ellentmondás, amelyet csak a hipokrízis hidalhat át.

 

*

 

Nem békében élünk, hanem fegyverszünetben. A félelemmentes élet és a tisztánlátás nem egyeztethetők össze. Nem tőlünk függ, hogy élünk-e vagy halunk, hanem más emberektől, akik törvényesen ránk mérhetik az erőszakos halált. A kormányok feljogosítva érzik magukat arra, hogy adandó esetben az egész lakosság életével rendelkezzenek. Élet és halál alapkérdésében túlságosan kevés ember képviseli az emberiséget. Elvi lehetetlenség, hogy valóban fel tudják mérni a kérdés teljes horderejét. A veszély nagyságrendjéhez képest a döntéshozók nem lehetnek mások, mint törpék. Ha elkövetkezne egy katasztrofális döntésláncolat, az szükségképpen idiotikus lenne.

 

*

 

Fajtánknak most először áll módjában öngyilkosságot elkövetnie. A végső megoldás még sohasem volt ennyire a kezünk ügyében. A teljes elpusztíthatóság révén új történelmi korszakban élünk. A harmadik évezred valamikor az ezerkilencszázhatvanas években kezdődött, akkortájt, amikor először beláthattuk, hogy az interkontinentális rakéták jóvoltából a glóbus minden pontja elérhető, és mi, emberek valamennyien megsemmisíthetőek vagyunk. Az emberiség a nukleáris kísértéssel jutott el a felnőttkor küszöbére. Lehetetlen, hogy ne lássuk a kollektív halálveszély szigorú jelenvalóságát a nyugat-kelet játszmában. Piac vagy újraelosztás ilyen vagy olyan arányának vitája, államszocializmus és demokratikus kapitalizmus versenye nincsen arányban a tényleges veszéllyel. Életünk ma fenyegetettebb, mint tegnap volt, és minden jel arra mutat, hogy holnap sem lesz kevésbé fenyegetett, mint ma.

 

*

 

A totalitarianizmus egyik releváns jelentése: totális függés a katonai arzenáltól. A háború óta eltelt évtizedekben megfigyelhető volt a civil politikai megfontolások háttérbe szorulása a katonapolitikai megfontolások mögött. Elméleti hadijátékaiban egyik katonai szövetség sem riad vissza a tömeges emberáldozattól. Az ölés jogának igazolása kultúráinktól elválaszthatatlan. Auschwitz csak prelúdium volt, a zsidók ezúttal is az avantgárd szerepét töltötték be. Mindannyian egy láthatatlan koncentrációs tábor lakói vagyunk. Felsőbb döntésre egy szempillantás alatt a gázkamránál hatásosabban elpusztíthatnak bennünket. A zsidók sem gondolták mindaddig, hogy komoly a dolog, hogy a szavakat tett követheti, amíg a gáz meg nem fojtotta őket. A valóban fejlett totalitárius szituáció – a teljes elpusztíthatóság kora. Ez az igazi modernitás.

 

*

 

Mindenki a bombáról beszél. Az egyik azt mondja, hogy ő nem fél tőle, háború pedig nem lesz, mert hála istennek sok bomba van. Kellene még néhány, hogy még nagyobb biztonságunk legyen. A másik azt mondja, hogy ő fél, mert sok bomba van, ha kevesebb volna, kevésbé félne. A fegyverkezéspártiak és a leszereléspártiak beszéde tölti be a színpadot. Mi van ezzel a bombával, kik vacakolnak vele? Valami éretlen rosszcsontok? Valami dadaisták? Ellenkezőleg, csupa korrekt öltözetű, idősebb úr, kiegyensúlyozott, tájékozott férfiak. Bombisták. Teletűzdelik bálványuk fallikus szobraival az északi féltekét, szárazföldön, tengeren és az égen. Ragaszkodnak a bombához, minden bizonnyal szeretik, nagyon nehezükre esne lemondani róla. Minél több van a birtokukban, annál komolyabban veszik magukat. A leszerelés képzete kasztrációs szorongást okoz férfias képzeletvilágukban. Azt állítják: szeretnék, hogy minél kevesebb bomba legyen, de úgy intézik, hogy egyre több legyen. Nem is kerülhet olyan ember kormányra, aki nem bombista. Felelős politikus nem adja ki a kezéből a bálványt. Mi is valamennyien bombakönyvelőkké válunk, ha szorgalmasan olvassuk a világsajtót. Olvasunk róla, hogy kinek van több, és hogy ki helyezte el veszélyesebben őket. Fájdalmas, ha az egyik fél csak tízszeresen tudná elpusztítani a másik felet, a másik viszont: mondjuk tizenkétszeresen. Nehéz volna ezt a tényt a nemzeti önbecsülésnek lenyelnie.

 

*

 

Színház, amelyben a két főszereplő az egész színházépület felrobbantását helyezi kilátásba. Nemcsak egymásnak játszanak, hanem nekünk is, a közönségnek. Kerülik, hogy a valóságos erő megmérkőzzön: látszatok harca, kalkulációké. Elvileg az elrettentés stratégiájának az eszközei színpadi kellékek; nincs benne a koncepcióban, hogy valóságosan működjenek is. Ha az elrettentő hatáskeltés sikeres, akkor a másik fél valóban elretten. Elhessegetjük annak a balszerencsés esetnek a képzetét, hogy a hatáskeltés nem sikeres, és a színpadi kellékeket működtetni kell. Tökéletesen alkalmasak rá. Minden este nézzük az abszurd játékot a képernyőn, és úgy megszoktuk, hogy már nem is képedünk el a képtelenségén.

 

*

 

A háború vagy a béke kérdése nem a fegyverzettechnika és nem a leszerelés kérdése, hanem mindenekelőtt politikai kérdés. Politikán nemcsak a politikusok tevékenységét értem, hanem a politikai közvéleményeket is. A hangadó politikai közvélemények beleragadtak a blokkracionalizmus fogalomkörébe. A blokkracionalizmus realistának gondolja magát, és minden blokktranszcendens nézőpontot utópikus amatőrizmusnak tekint. Mindkét oldalon sokan fáradoztak azért, hogy egy esetleges háborúnak szakszerű, eszmei igazolást adjanak. Mintha a végső döntésekre százmilliók életéről vagy haláláról holmi szakértők bárki másnál illetékesebbek volnának. A két katonai szövetség műszaki-politikai harca magába szívta a magas képzettségű emberek jelentős hányadát. Tudósok a békéért a kongresszusokon, tudósok a háborúért a laboratóriumokban. Keleti megfogalmazásban: a szocializmus és a kapitalizmus; nyugati megfogalmazásban: a demokrácia és a totalitarizmus világméretű küzdelme határozza meg a nemzetközi viszonyok alakulását. Világunknak ez az ábrázolása, ez a kölcsönösen elfogadott dualizmus a tömbrendszer reprodukciójának az ideológiája. A hidrogénbombák a mi rögeszméink, a két katonai szövetség a mi filozófiai önarcképünk. A barbarizmus generációnként új álarcot visel.

 

*

 

Amióta totálisan megsemmisíthetőek vagyunk, azóta a gondolkodás új felelősséget visel. Politikusok nem szoktak olyasmit csinálni, amit a kor hangadó értelmisége nagyon helytelenít. Századunk mindenfajta koncentrációs táborának megvolt a maga szellemi megalapozása. A háborúk a hangadó értelmiség jóváhagyásával zajlottak. A tömeggyilkosságokat kultúráink igazolták. Gyengeségében az értelmiség zöme keleten, nyugaton beilleszkedett a kétsarkú világrend metafizikájába. Mindkét fél a saját nemességét és a másik alantasságát hangsúlyozza. A propaganda önszuggesztió is, lényege a hülyeségig menő elvontság. A fegyverkezés gépezete nem fémből van, hanem emberi gondolatokból. Az emberek veszélyesebbek, mint a fegyverek. De a legveszélyesebb maga a játék, amelybe belegabalyodtak.

 

*

 

A politikusok szeretik ezt a szót: harc. Más ember az íróasztalánál dolgozik, ők: küzdenek. A harcosok sohasem voltak különösebben bölcsek, most azonban – és ez világtörténelmi újdonság – módjukban áll mindannyiunk életéről dönteni. Abszurd mértékben megnőtt hatalmuk a politikusokat a második évezred végén a többi emberre nézve különösképpen veszedelmes foglalkozási csoporttá minősíti.

 

*

 

A két vezérkar azt állítja, hogy ha a másik fél bizonyos határt átlép, akkor ők az agresszort megsemmisítő fogadtatásban részesítik. A két tömb létéből következik a stratégiájuk: a rettegés egyensúlyának doktrínája. Az a föltevés, hogy a másik fél támadni készül, kölcsönös paranoiát eredményez, amelynek a rettegés egyensúlya csupán az egyik tünete. Ha a másik fél társadalmi rendszerénél és ideológiájánál fogva ellenség, akkor nem lehet szerződni vele. Akkor csak színleli a békülékenységet, és valójában csak az erő nyelvén ért.

 

*

 

A játékos fél B játékostól. Hogy kevésbé kelljen félnie, válaszul jobban megijeszti B játékost, mint amennyire ő maga fél tőle. A szerep logikája szerint azt kell mondania, hogy egyenlőségre törekszik, de valójában erőfölényre kell törekednie. Viszontválaszképpen B játékos ugyanezt a logikát követi. A két fél egymást tükrözi. Ami az egyiknek eszébe jut, az a másiknak is eszébe kell hogy jusson. Mindkettőnek a másikra kell hárítania a konfliktus felelősségét. B játékos tehát visszaijeszti A játékost, ha lehet, valamivel jobban, mint amennyire ő maga fél. Mindkét játékos számottevő kamattal kapja vissza eredeti félelemtőkéjét. Ez igen gazdaságos játék, egységnyi fenyegetésberuházás többegységnyi veszélyeztetettséget eredményez. A rettegés egyensúlya nevű társasjáték résztvevőinek egyre több okuk van félniük egymástól. A játékosok autonómiája ebben a társasjátékban aránylag csekély. A kamatos kamattal működő szorongáskörforgás a tömbrendszer működési szabályossága. Senki sem látja, hogyan lehetne a fegyverkezési versenyt megállítani. A felek igyekeznek elkerülni a tömbrendszer dramaturgiájából következő végső robbanást, amelyet előidézhet valami hibás döntésből származó casus belli is.

 

*

 

Aki ma politikus, annak hinnie kell a rettegés egyensúlyának a doktrínájában. Csakhogy a rettegésnek nincsen és nem is lehet egyensúlya. Elvi nonszensz azt képzelni, hogy lehetséges. A doktrína lényege hamis. A fegyverkezési verseny nyugalmi állapota teoretikus illúzió. A szereplők a félelemből a még nagyobb félelembe menekülnek. Pusztítóképességükkel arányosan nő a kölcsönös szorongásuk. A rettegésnek nincsen egyensúlya, csak spirálja van. Mindkét félnek minden oka megvan arra, hogy már ne is egymástól féljenek, hanem az elrettentés spirálmozgásában benne rejlő közös végzettől.

 

*

 

A játékosok kölcsönösen próbára tették az elmúlt évtizedekben egymás lélekjelenlétét. Tudták, hogy a másikat nem lehet legyőzni, de kipróbálták, hogy mennyire ijedős. Valójában nem is a másik megsemmisítésére törekedtek, hanem csak a megalázására. A partnerre gyakorolt nyomás nem az egyensúlyt célozta, hanem a másik térdre kényszerítését. Még mielőtt mattot kapna: adja fel a játszmát. Az elmúlt évtizedekben valamelyik fél titkon-nyíltan mindig fölénybe került. A másik észbe kapott, rákapcsolt, és halmozott erőfeszítéssel maga próbált erőfölénybe jutni. Az olyan fegyvert, amely a másiknak biztosítana előnyt, a játékosok különösen veszélyesnek, sőt erkölcstelennek tüntetik fel. Mindkét fél a bajok forrását abban látta, hogy a másik fél egy új fegyverfajtát rendszeresített. A tárgyalások lélegzetvételi szünetek voltak a verseny újabb felgyorsulása, újabb minőségi fordulata előtt. A felek nem bíznak meg egymásban, ha az egyik valamilyen engedményt tesz, a másik gyanakodni kezd: milyen csapda rejlik emögött? Mindkét fél szeretne megegyezni, de az erő helyzetéből. Két vezető úgy szeretne felállni a tárgyalóasztal mellől, hogy az utókor elmondhassa: ő volt az erősebb. Egy kis biztonsági margó legyen itt, egy kis sebezhetőségi ablak legyen ott. Nem is olyan szörnyű az elsőcsapás-mérő képesség, ha az a mi oldalunkon van. Ha pedig nincsenek katonai fölényben, akkor a vezetők azt fogják mondani, hogy nincsen egyensúly, mert az ő szótárukban az egyensúly a saját fölényt jelenti.

 

*

 

A szavahihető elrettentés a melléknévbe rejtett ellentmondás. Az abszolút megsemmisülés eshetősége mellett a nukleáris elrettentés nem szavahihető. Mindkét félről elképzelhető, hogy az utolsó pillanatban meghátrál, vagyis nem nyúl atomfegyvereihez. A nukleáris elrettentés kamikazestratégia. Adott sérelmek esetén miért lennének hajlandóak értelmes nemzetek teljes egészükben megsemmisülni csak azért, hogy a másik fél is megsemmisüljön? A tömbjátszmában részt vevő nemzetek egyikéről sem állítható, hogy kollektív kamikazék lennének. Az sem valószínű, hogy a harcos politikusok őszintén halálra szánt emberek volnának. Nem hiszem, hogy akik a nukleáris választ kilátásba helyezik, komolyan meggondolták, amit mondanak. Munkaköri feladatuk gyanánt beszélnek egy technikai zsargont, ezért kapják a fizetésüket. Úgy sejtjük, mindkét társaság blöfföl. Lehetséges, hogy minden a látszatért van. Ez vidám képzet volna, ha nem tudnánk, hogy a látszat váratlanul és irracionálisan egyszer csak valósággá válhat.

 

*

 

Minden kornak megvannak azok az emberei, akik helyeslik az emberáldozatot egy magasabb cél nevében. Annál fennköltebbek, minél több ember életéről van szó, a tömeges halált megfizethető árnak tartják retorikus ködben úszó célokért. Értelmiségiek támogatják az elrettentés doktrínáját, filozófiával egészítik ki: adott esetben helyeselnék az atomfegyver használatát. Valami olyasmiről nyilatkoznak pátosszal, ami az emberi képzelet számára abszolút beláthatatlan. Ki tud akár csak egy tömegsírra elegendő halált a maga valóságában felfogni? Nem tudják, hogy mit beszélnek, nem tudják elképzelni a harmadik világháborút. Ha abszolút zsenik volnának, akkor sem tudnák elképzelni. A lenni vagy nem lenni, az ölni vagy nem ölni kérdésében nincsenek szakértők, nincsenek beavatott tekintélyek. Ezekben a legalapvetőbb kérdésekben autentikus döntést csak az egyes ember maga hozhat – önmagáról. A túlnyomó többség ezt a döntést kikerüli, és ráhagyatkozik a felsőbbségre, saját kormányára, hogy bajba ne kerüljön. Alkalomadtán így kerül igazán bajba. A játék folytatódik; a rombolóerő pedig évtizedek óta szakadatlanul, pazar fölöslegességgel nő.

 

*

 

Hidegen hagy az a kérdés, hogy az egyik félnek valamivel több vagy kevesebb pusztítóeszköze van-e, mint a másiknak. Mind a kettőnek van éppen elegendő. Mindkettő többszörösen el tudná pusztítani a földgolyót. Ezen belül a részletfinomságok: politikusok és katonák magánügye. Szellemi zsákutca jele, ha gondolkodó emberek ebbe a propagandacsapdába belemennek, és ilyen vagy olyan specifikus fegyverfajták mellett vagy ellen kardoskodnak. Ha van két világrendszer, akkor ez a két világrendszer egymás ellen fegyverkezni fog, és mindig olyan fegyverfajtákat fog kifejleszteni, amelyek által fölénybe kerülni próbál.

 

*

 

Valójában nincsenek is tömbök. Csak itt is, ott is néhány százmillió ember, akik államaik révén kölcsönösen megölnék egymást anélkül, hogy ez szándékukban állna. A polgárok szellemi kényelmét elősegíti, hogy tájékozatlanok, és inkább csak az egyik fél álláspontját ismerik. Attól sem lesznek sokkal okosabbak, ha megismerik mind a két hivatalos szólamot: a tömbracionalizmus fogalmi körén belül retorika lehetséges, tisztánlátás nem. A tömegkultúrák árasztják a jó és a rossz blokkmetafizikáját. Ösztönöznek arra, hogy a két félről a jó és a rossz, az igaz és a hazug ellentétpárjaival gondolkozzunk. Mindehhez hozzákeveredik a sokféle nemzeti büszkeség és önzés gyülevész kórusa, amely füstködöt alkot a szemünk előtt. Időben minél távolabbról nézzük őket, annál groteszkebbek a régi háborúk eszmei igazolásai. A kortársak éltek-haltak ezekért az értelmetlen jelszavakért. A kortársak mindig azt hiszik, hogy az egyik fél képviseli a magasrendű, az isteni, a haladó, a civilizált, az örök, az univerzális világrendet. A másik fél a diabolikus, a felforgató, a telhetetlen, az alvilágból gyilkos vággyal kimerészkedő sárkány, amelynek mind a hét fejét egymás után le kell kaszabolni. A kortársak semmit sem szeretnek jobban, mint önmaguknak igazat adni.

 

*

 

A szövetségeknek, tengelyeknek, tömböknek mindig kell valamilyen univerzális színezetű eszme. A második világháború óta az antiimperializmus és az antikommunizmus van műsoron. Minél inkább katonapolitikai fogalmakban gondolkozunk, annál inkább alávetjük magunkat a fundamentalista dualizmusnak. Akkor a tömbegység a legbecsesebb. Akkor helyeselni kell a fegyverek egyik csoportját és helyteleníteni a másikat. Akkor az egyik atomrakéta a békét védi, a másik háborúval fenyeget. Akkor gyanús lesz a sokféleség eszménye, a komplex és paradox gondolkozási stílus. Akkor mindkét fél szeretne hinni abban, hogy ellenfelét egy szép napon valami belső megrázkódtatás ledönti a lábáról. Akkor mindkét fél jó szemmel nézi a protestáló ellenzékieket – odaát, a másik térfélen. A fundamentalisták azt mondják, hogy a játszmát nem lehet abbahagyni, ellenkezőleg, végig kell játszani. El kell dönteni, hogy ki az erősebb. Megy a szimbolikus sikertünetek gyűjtögetése annyi pénzért, amennyiből a nyomor az egész földön csillapítható lenne. Mindkét oldalon a nemzeti jövedelem növekvő részét pazarolják el katonai célokra már olyan arányban, amely a gazdasági teherbíró képességet meghaladja. Mind távolabb kerül a komoly szembenézés az egész glóbus alapvető ökológiai érdekeivel. A politikai nyilvánosságokat átitatják a katonapolitikai megfontolások. A honvédelem, a katonai ésszerűség szempontjai előtt minden civil ráció meghajol. A befolyási övezetek egyik rendszere, más szóval egyik birodalom se akar kisebbedni, még kevésbé felbomlani. Értelmes, hűvös, elszánt uralkodó elitek. Egyik sem akar veszteni. Arról, amit megszerzett, egyik sem akar lemondani. Sem egyoldalúan, sem kölcsönösen. A politikai osztályok hozták létre a két szemben álló katonai tábort. Itt áll tehát egymással szemben a blokkimmanens és a blokktranszcendens gondolkodásmód. A politikai osztályok az előbbi mellett kötelezték el magukat.

 

*

 

A háború már nem a politika folytatása más eszközökkel, hanem a játszma vége. De miért ne tételeznénk fel, hogy a játszma éppenséggel a játszma végére irányul? Az uralkodó elitek úgy akarják a békét, hogy a fegyveres túlerőt készítik elő. Békét csak akkor lehet majd csinálni, ha már nagyszerűen előkészítették a háborút. Pragmatikus, reálpolitikai érvek igazolják a katonai tömbök fenntartását. Ésszerűség és realizmus. A megfigyelőnek az a benyomása, hogy a hatalom monopóliumával rendelkező politikai osztály csak ezzel az érveléssel tudja törvényesíteni személyes önrendelkezésünk államosítását. Tömbállamaink elvették tőlünk elemi jogunkat a természetes halálra, a magunk halálára. A legvégső rendelkezési jog a polgárok élete fölött az államok vezetőié, akik azt szövetségesi hűséggel átruházzák följebb a tömbparancsnokokra. Ha nem áll módomban kivonnom az államszövetségek döntési hatalma alól azt, ami nekem a legfontosabb, akkor, úgy rémlik, nem játékos vagyok, hanem áldozat. Nem vigasztal, hogy az áldozópapok is azok.

 

Az európai paradoxon

 

Van-e még álom Közép-Európáról?

Van. Kell hozzá némi műveltség, történelmi belátás és filozófiai elfogulatlanság. A tömegkultúrák nacionálisak. A közép-európai álom nem tömegkulturális jelenség, inkább romantikus és szubverzív.

Közép-Európának már a fogalma is átíveli és kétségbe vonja a tömbhatárokat. Van keleti és van nyugati Közép-Európa, amelynek összetartozása mélyebb, elválasztottsága felületibb történelmi jelenség. Közép-Európa mint feladat továbbra is fennáll, ezeréves feladatok nem szoktak nyomtalanul elenyészni.

Hogyan tanulnak meg tisztességesen együtt élni az egymással összekeveredve élő népek? Adva van a sokféleség; ha valóságtisztelőek vagyunk, akkor tiszteljük ezt a sokféleségünket. A közép-európai kultúrában kinyújtóznunk természetes bővülési kör.

Minél jobban ismerjük egymást, szomszédainkat, annál inkább vagyunk közép-európaiak; nem annyira a születés, mint inkább a tanulás révén. Aki nem akarja megismerni szomszédait, az kulturálisan elgyengül. Mi többnyire messzire mentünk tanulni, figyelmünkkel átugrottuk egymást, mert elhittük, hogy fejletlenek vagyunk. Úgy éreztük, aki olyan, mint mi vagyunk, az nem lehet érdekes. Minél inkább megszabadulunk a kisebbségtudatunktól, annál inkább rácsodálkozhatunk egymásra. Ma még egy kissé szégyelljük egymást, mint a szegény rokonok. Amíg föl nem fedezzük egymást, provinciálisok maradunk.

Többé-kevésbé valamennyien közép-európai vérkeveredések leágazásai vagyunk. Azokban a pillanatokban voltunk erősek, amikor szövetkeztünk, és tanulni mentünk egymáshoz. Közép-európai mivoltunkat a kultúráinkban rejlő életstratégiák hasonlóságai és különbségei írják körül.

Kis és közepes nagyságú népek gyermekei, lehetünk vagy száz-kétszázmillióan, közép-európaiak. Vannak már sokan, akik annak tartják magukat. Valószínűnek tartom, hogy ez a minősítés divatba fog jönni. Személyes öntudatunk tágulásának erre a koncentrikus körére szükségünk van.

 

*

 

Különböző időbeli rétegek keverednek a kultúráinkban. Nálunk még nem tűnt el teljesen a paraszti félmúlt. Maradt még valami a hagyományos meghittségből és minőségből. Mi még nem számoltuk fel egészen a zöld Európát. Itt még sok mindent meg lehet menteni abból, ami a fejlett Nyugaton már elveszett, és ami nélkül sivárabb az élet. Mi még körül vagyunk véve olyan látványokkal, amelyekért a turisták messzire elutaznak. Nekünk nem kívánkozik oly gyorsan túladnunk történelmünkön.

Akinek múltja van, az érzelmesebb. A technológiai avantgárd nem érzelmes. Nemcsak a modern pusztítóerő, de a komputerizáció fejlettsége sem meghatározó paramétere a nemzeti önértékelésnek. Valóságosabban vagyok a múltam, mint a jövőbe nyúló törekvéseim.

Nem vagyunk egydimenziós társadalmak. Még nincsen racionális áttekinthetőségünk, nem vagyunk azonosak az intézményeinkkel. Nem vagyunk unalmas-problémátlanul azonosak a látszatunkkal.

Kákánia legnagyobb energiája a kevertségében rejlett. Tizenegy nép megvolt egymással valahogy, csináltak egy közép-európai közös piacot. Az öreg császárt már valahogy megszoktuk, nem nagyon féltünk tőle. Polgárosodás a föllazuló monarchia alatt, ez nekünk ismerős. Aztán az udvar mégis háborúba tudta vinni a polgárosodó birodalmat, s a nép éljenzett, mert virultak a nemesi-katonai-harcias-hazafias értékek.

A nyomtatott szótömeg a századfordulón elég tarka volt, kis vidéki lapok is szidhatták a kormányt, vállalkozások eseménydús évada a magaskultúrában. Az állami cenzúra kevésbé akadályozta a szellemi polgárosodást, mint később. A nemzeti utódállamok nem normálisabbak, mint ez a tarkabarka közép-európai birodalom volt. Nemcsak kisebbek, kicsinyesebbek is.

Egymásba olvadtunk, és kiváltunk egymásból. Kölcsönös asszimilációk és disszimilációk. Egyénenként különböző, némelykor igen metaforikus hovatartozás-kombinációk. Nacionalizmusainknak hajlama van az idegen hatásoktól szorongó bezárkózásra, amiből semmi okosabb nem származik, mint a nemzetállami bürokráciák és a nemzetállami kultúrák zárt korlátoltsága.

 

*

 

Az első világháború utáni nemzetállami megoldás nem volt tartalmi megoldás, durván és egyoldalúan ábrázolta etnikai viszonyainkat. Ebbe beleroppant a béke. A második világháború kirobbanásához részben hozzájárult, hogy az állami keret és az etnikai valóság nem feleltek meg egymásnak.

Talán nem is lehet a mi kontinensrészünkön az etnikai térképnek megfelelő politikai térképet csinálni. Ez olyan gondolatokat is sugallhat: adottnak elfogadva az állami kereteket, emeljük kulturális valósággá az etnikai valóságot, amelyet indokolt az egész közép-európai térség történelmének kontextusában szemlélni.

Mi nem vagyunk olyan műveltek, mint sok afrikai törzslakó, aki négy-öt nyelvet ismer, hogy a szomszédos törzsekkel érintkezhessen. Miért zárkózna be a törzslakó a saját törzsébe? Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ne vegyünk tudomást egymásról.

Hol az egyik, hol a másik közép-európai nép próbálta uralni és integrálni a térséget. Hol egyikünk, hol másikunk dinasztiái, fejedelmei tudták a külső fenyegetéssel szemben ideiglenesen összekovácsolni Közép-Európát. Csupa olyan nép, amelynek nemzeti önállósága, hovatartozása, egysége, állami önrendelkezése egész történelmében kérdéses.

Közép-Európához tartozik tulajdonképpen a német nép is, amely több ízben hiábavalóan próbálta maga alá gyűrni a környező népeket, miközben saját önrendelkezése krónikusan beteg volt. Ennek a német birodalmi nagyzási hóbortnak a következtében ma nincsen Közép-Európa, és népeink érintkezése ma talán alacsonyabb fokú, mint egy évszázaddal ezelőtt volt.

A mi vidékünkön a homogén nemzetállam kivétel, és mint norma nem követhető. Heterogén valóságunkra nem illenek rá a homogén képzetek és formák. Nem vagyunk egynyelvűek, többféle értékrendszerünk és észjárásunk van egymás mellett.

A közép-európai eszme az alkotórészek virágzó diverzitását jelenti, és ennek öntudatát. Svájcot emlegettük gyakran politikai társalgásainkban, mint a népek méltányos együttélésének paradigmáját. Ugyanez a jelentése a transzszilvanizmusnak is, utalva Erdélyre, a tizenhetedik századi kis keleti Svájcra, amelynek függetlenségét fönntartotta, hogy népei és hitfelekezetei egyezségre próbáltak jutni egymással.

 

*

 

Térségünk politikai gondolkodói a múlt században egyszerűen csak lefordították a mi szubsztanciánk hordozójára: archaizmusoktól és neologizmusoktól hemzsegő nemzeti nyelveinkre a klasszikus, hexagonális francia nacionalizmust, vagyis az ésszerű logikai megfelelés igényét nemzet és nemzetállam között. Térségünkre nem alkalmazható az a mérnöki eszmény, hogy minden nemzet éljen a maga külön, elzárt nemzetállamában, mivelhogy a különböző nép- és nyelvcsaládok szigetszerűen egymás területébe ékelődnek. Akárkihez tartozik egy térség, lesz rajta kisebbség, amely jogokat kíván, méghozzá nemcsak egyéni-állampolgári, de csoportos-nemzeti polgárjogokat is.

Minden kisebbségről elmondható: az integráció igénye méltányos igény vele szemben. Az asszimiláció igénye viszont nem méltányos igény vele szemben a többség részéről. Beilleszkedés vagy beolvadás? Együttműködni-e a többségi néppel a különállás fenntartása mellett vagy föladni a kisebbség történelmi különösségét a többséghez való szorongó hasonulás kedvéért? A civil társadalom integrációt kíván, vagyis törvénytiszteletet, a tekintélyuralmi társadalom hasonuló behódolást igényel a hatalmilag gyengébbtől.

Közép-európainak lenni annyit jelent, hogy megneveljük, féken tartjuk nacionalizmusunkat, nemzeti egoizmusunkat, amely éppúgy nem tud nem lenni, ahogy a személyes egoizmus is lényünk elidegeníthetetlen, de civilizálható része. Kell, hogy legyenek egymással elvi és jogi megállapodásaink, csak ezáltal tudnak a mi nacionalizmusaink mindinkább euronacionalizmusokká okosodni.

Az euronacionalizmus az európai népek autonómiájának, egyenrangúságának és demokratikus szövetkezésének elve. Lehet, hogy közép-európai térségünk új nacionalizmusai ebben a fogalmi keretben találnak önmagukra. A nyelvi-etnikai közösségek öntudata elementáris adottság. A művelt nacionalista saját népének méltányos helyét keresi az európai családban.

Az lesz közülünk a leginkább integratív, az lesz a leginkább közép-európai nép, amely a legtöbbet tesz önmaga és szomszédai méltóságáért, barátságáért. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha az alárendelődés viszonyait mindenütt fölváltják az egyenrangú népek és személyek viszonyai. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha ezeréves közös történelmünk nevében meg tudunk bocsátani egymásnak félszázados sérelmeket. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha a kisebbséget nem az egység akadályának tekintjük, és nem törekszünk beolvasztására.

 

*

 

A nemzeti-etnikai-politikai-kulturális-vallási kisebbség a maga különös egyéniségében tiszteletre méltó önérték. Tudunk-e úgy politizálni, hogy a hangsúly inkább a minőségire és az egyénire essék, nem pedig a mennyiségire és a kollektívre? Áttekinthető, személyes közösségek új kollektivizmusa érlelődik, amelyeket az identitások finom toleranciája és érdeklődő kombinációja jellemez.

Tudunk-e kölcsönös érdeklődéssel csökkenő jelentőséget adni az államhatároknak? Tudunk-e átbarátkozni rajtuk? Tudjuk-e csökkenteni életünkben a katonai viszonyok túlnyomását? Az csábít, aki tanulékonyabb. Harc vagy csábítás. Kis nemzethez tartozni nagyobb tanulási kötelezettséget jelent.

Tudunk-e organikusan túltágulni a nemzetin, a legkézenfekvőbb következő körgyűrűig: Közép-Európáig? Európához és a nagyvilághoz az út Közép-Európán át vezet. Közép-Európa ébredő valóság, titkos lelemény, avantgárd érdeklődés. Nemcsak tragédia, hanem a tragédiákat az időben megoldó epika. Közös múlt, amely a jövőre nyitva van, bárha jelene nem fényes.

Tudnánk mi is ésszerűen politizálni, mint ma Ausztria, ha lennének a nagyhatalmak által garantált semleges alkotmányaink. A tömbfegyelem a katonai mentalitásnak, a neutralizmus a civil mentalitásnak felel meg.

Közép-európai az, aki az állami létét és környezetét valahogy mesterségesnek tekinti, mert az nem felel meg a valóságérzékének. Hogy a közép-európai városok eltávolodtak egymástól, azt mesterséges állapotnak tekinthetjük.

Közép-európai az, akit földrészünk kettéosztottsága sért, horzsol, nyugtalanít, feszélyez. Az elmúlt századokban teljesítettük a dolgunkat: elválasztottuk egymástól és egyszersmind közelebb hoztuk egymáshoz a Nyugatot és a Keletet. Ha volna öntudatos Közép-Európa, akkor az ma intellektuálisan sugalmazhatná az európai békerendezést.

Közép-európai az, aki Európa kettévágott állapotát nem tekinti sem természetesnek, sem véglegesnek. Lehet, hogy Európa európaiasodása Közép-Európa közép-európaiasodásával halad igazában előre. Helyzetünkből egy filozófiát húzunk ki, a paradox középét, ami tulajdonképpen analóg egy lehetséges európai ideológiával.

 

*

 

Vállalkozás vagyunk, kulturális szövetség, irodalmi lovagrend, ambivalenciák rekorderei, hivatásos problematikusok. A szellemi értelemben közép-európaiak kevesen vannak, inkább költők, mint mozgalmi emberek. Közép-Európa voltaképpen nem több, mint egy álom. Több olyan nép lakik errefelé, amelyek már láttak jobb napokat, és emlékeznek rájuk. A költők itt gyakran hivatkoztak a régi dicsőségre, amely késik visszatérni az éji homályból. Költők, akiket leigázott szinte a hazafias szolgálat. Nem érhették be az individuum lázadásával, nemzeti feladatok hárultak rájuk, akadémiát, szótárt kellett csinálniuk.

Kis népek, összetömörültünk itt Európa közepén, és nem leljük tartós, világos helyünket. Ezt valahogy tudomásul kellene vennünk, és ki is kellene fejeznünk intézményeinkben és öntudatunkban, műveltségünkben és kapcsolatainkban. Merész kísérlet lenne kulturális-személyes kapcsolatokkal megelőlegezni a közép-európai demokratikus konföderációt. Lehetnénk a földrész művészi térképének színes foltja. Furcsa klub, amelyhez érdemes hozzátartozni.

Kellemes volna, ha a közép-európai népek már tudnának egymáson mulatni anélkül, hogy megsértődnének, ha diplomáciai jegyzékváltás nélkül tudnák szembesíteni egymásról kialakult arcképüket, amelyeket eléktelenítenek a hanyag sztereotípiák. Senkinek nem lehet e nélkül a közép-európai szeminárium nélkül hiteles nemzeti önarcképe.

 

*

 

Közép-európai stratégia? A megértés stratégiája. Minél jobban észrevesszük, hogy tulajdonképpen milyen érdekesek ezek a közép-európai szomszédok, annál érdekesebbek leszünk mi magunk is. Közép-Európa annyiban lesz, amennyiben kérdés lesz önmagának. Vonzódó érdeklődés a Duna-medence népeinek sokféle boldogulása és boldogtalansága iránt. Ki hogy egyensúlyozik Kelet és Nyugat között. A közép-európai irodalom: keletnyugati vagy nyugatkeleti irodalom. Bennünk van az a keleti, amit elemzünk. Bennünk van az a nyugati, aki elemez. Keleti felünkkel csúfoljuk a nyugati felünket és természetesen megfordítva.

Közép-Európa eszméje – per definitionem – blokktranszcendens. Mesterséges valóságnak tekinti a tömbhatárt abban a meggyőződésben, hogy a közép-európai belső, társadalmi folyamatok egymás felé orientálódnak. A polgárosodás különböző stílusai ismét lehetővé teszik a közép-európai integrációt, már nem a dinasztikus autoritás, hanem a tudatos és önkéntes társulókedv jegyében.

Gondos archívumban illesszük egymás mellé a közép-európai metaforákat, mint egy kiállítást. Szeretnék olvasni egy elfogulatlan összehasonlító tanulmányt a közép-európai történetírások karakterisztikumáról. Városaink kihívása: egy blokktranszcendens közép-európai, tehát európai discours bölcsőjévé és boszorkánykonyhájává lenni. Elősegíteni egy olyan többes szám első személy megotthonosodását, amelyben sok önismeret van és semmi demagógia. Otthont adni egy ma még elitárius nyelvnek. A komplex gondolkodás lázadásának a szimplex struktúrák ellen. Beismerhetjük: éltünk már egymás ellen és egymástól külön is, kiismertük a szakítás előnyeit és hátrányait, és mivel az utóbbiak tetemesebbek, szeretnénk kifejleszteni az együttélés új művészetét.

Kimondhatjuk, hogy ebben az új közép-európai stílusban és utópiában hatalmi autoritásnak, rendi kiváltságnak, katonai hierarchiának, külső diplomáciai konstellációk kényszerhatásának nincsen helye. Kimondhatjuk ezt annál is inkább, mivel a demokratikus Közép-Európának csak virtualitása, csak ideális valósága van, hatalmi valósága pedig nincsen, mivel az egész csak káprázat.

De mivelhogy Közép-Európa a mi rögeszménk, ma még olyan, mint egy irodalmi mű: képzelőerőnktől függően eredeti. Megszabhatjuk benne civilizációs szokásainkat. A klubtagságnak feltétele az érdeklődő respektus egymás iránt. Közép-Európában nincsenek úrnépek és szolganépek. Nincsenek hódítók és meghódoltak. Nincsenek megszállók és megszállottak. Itt vagyunk egy hosszan tartó garden partyn a Duna-medencében. Pohárral a kezünkben járjunk körül, ismerkedjünk, koccintsunk, és lássuk magunk előtt ezt a káprázatot, ezt a nincset, ami mégis van, a szétvágott test közös auráját.

Most ne a fegyvereinket, pénznemünket, területünket, hivatalainkat, piacainkat, címereinket egyesítsük, most a költészetünket egyesítsük úgy, hogy érintkezésbe hozzuk egymással. Van-e közép-európai irodalom, s ha van, milyen az? Azt már tudjuk, hogy van német nyelvű közép-európai irodalom, osztrákok, németek, sziléziaiak, zsidók írták. De hogyan mutatnak egymás mellett a Duna-medence többi nyelvén írott művek, a legjobb pillanataikkal? A lucidiumainkat és nem a sztereotípiáinkat kell összehasonlítanunk.

De vajon kell-e érdekesnek lennünk? Azt hiszem, igen. Kell. Az a dolgunk, hogy ne legyen könnyű megfejteni a talányunkat. Hiszen ez nem más, mint az autonómia esztétikája. Az autonómia esztétikájának legpazarabb művei a városok, ezek a történelemtől dús jelenvalóságok. Minél szabadabb egy város, annál érdekesebb. Az alkotmányos-intézményes szabadság nem elég, kellenek még hozzá a szabadság varázslói és szörnyetegei.

Itt vagyunk tömeggyilkosságok emlékével és perspektívájával, amelyekben van egy rész felelősségünk. Tévedéseink és rendezetlenségeink, önismerethiányunkkal összefüggő eszelősségeink hozzájárultak két világháború kirobbanásához. A Duna-medence népei a huszadik században elég bután viselkedtek. A századelő nagy szellemei még nem tudták, hogy milyen bűntudatra van oka a közép-európai értelmiségnek.

 

*

 

A XVII. és XVIII. században még nem volt kétséges a gondolkodó elméknek, hogy a közép-európai birodalomra szükség van. Az európai egyensúly érdekében szükség van arra, hogy Bécs befolyási övezetében, a török és az orosz terjeszkedés föltartóztatására, a vegyes lakosságú Duna-völgyében legyen egy civilizáló államalakulat.

Ennek az államalakulatnak csak monarchikus-dinasztikus legitimációja lehetett, Mária Teréziát, a barokk királynőt az ég helyezte felsőbbségtisztelő, ég felé emelt tekintetű birodalma fölé. De a francia forradalom után, demokrácia és nacionalizmus találkozása után a legitimáció már nem az udvarból jött, hanem a mélyből, a népből, a hazából.

A haza a nyelvi nemzet közössége, a nyelvi nacionalizmus állama lett. A területi haza viszont mindazoknak a népeknek a hazája volt, akik egy átélhető területi egységen laktak, függetlenül e területek lakosságának vallási, nemzetiségi, nyelvi megoszlásától. A nyelvi haza fogalma Pandora szelencéje lett, és szétvetette a közép-európai birodalmat.

Ha az egynyelvűek alkotják az államot és nem az egyterületűek, akkor nyomban vitássá válik az államok területe, mivelhogy a különféle nyelvi közösségek egymással erős keveredésben élnek. A Habsburg-monarchia teret adott az etnikai, nyelvi és felekezeti tarkaságnak. Nem a nép különféle közösségeiből származott az állam szuverenitása, hanem a Habsburg-ház monarchikus legitimációjából, házasságokból; az uralkodóház pedig, mivelhogy nem függött tőlük, eltűrhette a közösségek sokféleségét, lehetett aránylag nagyvonalú velük szemben. Ha azonban valamelyik nemzeti közösség szuverenitása a hatalom forrása, akkor nyomban előáll az a kérdés: hogyan osztozzanak a különböző nyelvi nemzetek a területeken, s még inkább milyen alapon maradjanak továbbra is a Monarchia egyesült nemzetei? Miért ne vetnék szét az egész birodalmat?

A birodalom tulajdonképpen csak Ferenc József által létezhetett, és amikor ő meghalt, akkor a birodalom is meghalt. A népszuverenitás alapján a Monarchiát nem lehetett fenntartani, mert a szuverén népeket eltöltötte a francia mintájú nyelvi nacionalizmus.

Minden nyelvi nemzet akarta a maga nemzetállamát, és óhajtotta, bárcsak egynyelvű legyen a lakossága, bántotta az idegen ajkúak jelenléte, félt azok erősbödésétől, megpróbálta tehát beolvasztani azokat. Kis nyelvi közösségek versengeni kezdtek; melyik hogyan nő a másik rovására?

 

*

 

Az uralkodóház szuverenitása az első világháború vége felé már nem lehetett tiszteletre méltó. Túl sokan haltak meg a dinasztia becsületéért, Ferenc Ferdinánd megbosszulásáért, Szerbia megleckéztetéséért. A Monarchia meg akarta védeni a becsületét, úgy viselkedett, mint egy katonai nagyhatalom. Bécsben és Budapesten polgárok laknak, de az állam úgy viselkedik, mint egy katonatiszt, aki csak egy szürreális szentséget ismer: a dinasztia presztízsét. A párbaj gesztusa volt ez, amit nem a kalkuláció sugallt. Aki a másikat párbajra hívja ki, az tudja, hogy talán belehal.

Kezdeményezőnek mondható szerepével az első világháború kirobbantásában a bécsi udvar öngyilkos párbajt kezdett a túlerővel. A túlerő sok tényezőből állott, külső és belső tényezőkből, tény, hogy a külső nyomást a Monarchia végül is kiállotta volna, ha népei igazán akarták volna fennmaradását. De a nyelvi népszuverenitás eszméje sokkal erősebben áthatotta már Közép-európa népeit, hogy a többnemzetiségű birodalom, amelyet csak az uralkodóház fölsége igazol, a vesztett háború után már ne tudja fönntartani magát. Amit a népszuverenitás eszméje nem tudott elérni 1848–49-ben, azt elérte 1918-ban.

Ahogy a Romanovok és Hohenzollernek szuverenitásán sem alapulhatott már semmilyen birodalmi hatalom törvényessége, úgy a Habsburgoké sem volt elég viselni a tökéletesen értelmetlen és szörnyűségesen fájdalmas első világháború felelősségét. A Hohenzollernek eltűntek, de a német birodalom köztársasági államformában megmaradt. A Romanovok eltűntek, de az orosz birodalom szovjet köztársasági formában megmaradt. Ha viszont nincsenek Habsburgok, akkor nincsen közép-európai impérium sem. A német és az orosz impérium át tudott alakulni köztársasággá, a közép-európai impérium szétesett.

Szociológiai tartalma is volt ennek a szétesésnek. Alsóbb rétegek törekedtek a birodalmi kozmopolita arisztokrácia helyére, a hivatalnokértelmiség saját nemzetállamot akart, sok nemzeti intézménnyel és állással. A nem egészen lentről, de mégiscsak följebb kapaszkodott új elitek örvendeztek; kicsi az ország, de a miénk. Helyi lobogó leng a helyi nagyságok szobrai fölött.

A kisnemzeti nacionalizmusok felszabadultan átadták magukat az egymás elleni gyűlölködésnek. Bármily heves az ilyenfajta regresszió, bármennyire valóságos jelenség is, a korlátoltság akkor is korlátoltság, ha a miénk.

Kár, hogy elvesztettük azt a kis sorvadt, de mégis létező Mi-tudatot, amit ennek a közép-európai impériumnak a népei valamennyire mégiscsak éreztek; jobban összefért egyéb Mi-tudatokkal, sőt a közösségtudatok bonyolult és személyes építményeivel, mint a mai nemzetállami Mi-tudat. A Monarchia polgárai között sokan voltak olyanok, akiknek ősei különféle népekből, felekezetekből keveredtek házasságba. A családtörténet öntudata mintegy igényelte hátteréül, keretéül a Monarchia birodalmát a maga látványos tarkaságával.

 

*

 

A nyelvi nacionalizmus ideológiája nem felelt meg Közép-Európában a kulturális-gazdasági valóságnak, a nemzetiségi-etnikai realitásnak. Kényszerkeretek származtak belőle, amelyben mindannyiunk történelmi identitása megzavarodott, valamelyik részünk nem fért el benne. Valamit ki kellett szégyellni belőle, valamelyik kapcsolatunkkal, minőségünkkel kilógtunk a megszűkült, új kis hazákból, s hogy beléjük passzoljunk, ahhoz több-kevesebb hazugságra volt szükség.

Mikor a népszuverenitás eszméjének sikere után tudakozódni kellett aziránt, hogy vajon kicsoda-micsoda az a nép, el kellett jutni a homogén antropológiai származás fikciójához. Innen pedig már csak egy macskaugrás a származási-biológiai-faji definíciók és öndefiníciók kultusza. Mert már a nyelvi közösség sem volt elég sűrű, elég mély és elég törzsökös.

Ha az szinte misztikus érték, hogy valaki magyar, német, cseh, horvát, román stb., akkor megindul a vetélkedés, hogy ki a magyarabb, németebb, csehebb, horvátabb, románabb stb., s ki minél inkább az, annál inkább hivalkodhat, és annál illetékesebb a kiközösítés, a nem igaziak, a nem szubsztanciálisan közénk tartozók kitagadásának sportjában.

Egyszóval a nyelvi nacionalizmusban ezen a vidéken benne rejlett némi fasizmus lehetősége, amit senki sem sejthetett előre. A nagy zavar annak eldöntésében, hogy kié a szuverenitás, és hogy min alapul a szuverenitás, hozzájárult ahhoz, hogy térségünkön a liberális demokrácia szelleme csak késve tudott tartós vonzerőre kapni, és hogy minden közép-európai nemzetnek megvoltak a maguk autoritárius delíriumai, mert többségünk kiélvezte mind a jobboldali, mind a baloldali autoritarianizmus propagandamámorát, nem mentesülve véres-cinikus hamvazószerdáktól.

 

*

 

A kisnemzeti regresszió szakít, szorong, ellenségeket lát maga körül, védekezik, begubózik, fél a keveredéstől, tiszta akar lenni, behúzódik a barlangba. Szellemi szerencsétlenség, ha az állampolgár nemzete fizikai nagyságával azonosítja magát. A regresszív ideológiák ellenségesek a többnemzetiségű polgárokkal, és korcsnak látják az olyan embert, akinek mind a négy nagyszüleje más nemzet. A kultúra története tanúsítja, hogy az ilyen emberek alkalmasint remek példányok.

A nemzetállami szemlélet védekezik a városi szemlélet ellen, a férfi a női ellen, amely nem utál vegyülni, befogadni, megtermékenyülni. A város azért tud terjeszkedni, mert szívesen fogad be. A közép-európai integráció nem is annyira nemzetek integrációja, mint inkább a városoké s azon belül is a városok többnyelvű értelmiségi polgáraié.

Az őszinte valóság ez a női-városi-közép-európai, amely tud keveredni, és tudja finoman megtartani a maga sajátos minőségeit. Aki felismeri magában a közép-európai urbánus polgárt, az senkit sem akar kiközösíteni. Vendéglátó-mentalitás ez, amely nem akarja elnyelni a jövevényt, respektáljuk egymás különösségét.

 

*

 

Lehetséges, hogy a tizenkilencedik és a huszadik század intermezzo csupán abban a sokkal hosszabban elnyúló, évezredes történetben, amelyben Közép-Európa népei megpróbáltak különböző állami keretekben együtt élni. Lehetséges, hogy a huszonegyedik század vissza fog nyúlni a nyelvi nacionalizmus diszkrimináló közösségtudatát megelőző plurális közösségtudatokhoz, amelyek immár demokratikus alapon, a népszuverenitás alapján igényelik az új közép-európai integrációt.

A politikai integráció ma még távoli ködkép, új európai békerend kell hozzá, a világhatalmak új nemzetközi, politikai egyezsége, amely a hidegháborúnak véget vet, és Európa kettéosztását békés úton felszámolja. Ma még nem látjuk a láthatáron ennek az utópiának a reális esélyeit. Ma ez az eszme még elitárius elképzelés, értelmiségi koncepció, és nemcsak hogy a világ hatalmasait, de a közép-európai népeket sem tölti el a meggyőződés erejével.

Az a közép-európai, aki nem tekinti magára nézve szellemileg kötelezőnek földrészünk katonai megoszlását s azt a körülményt, hogy a keleti Közép-Európa geopolitikailag a Kelet része lett, mintegy átcsúszott Kelet-Európába.

Mi, magyarok például nem tudtuk felszabadítani magunkat, és nem kaptunk nemzetközi szerződéssel demokráciát. A háborús győztes lengyelek és csehek sem jártak szerencsésebben, mint a háborús vesztes magyarok. Változott a gyámhatalom, de a gyámság maradt, német érdekszférából orosz érdekszféra lettünk. Még nem vagyunk nagykorú, demokratikus nemzetek, nem vagyunk még olyannyira alanyai a saját történelmünknek, hogy önkéntes társulással kiépíthessük közös intézményeinket.

Megtapasztaltuk, hogy függetlenségünk korlátozottságát nemzetként nem tudjuk áttörni, személyek azonban lehetnek függetlenebbek nemzetük egészénél.

Az a mód, ahogyan együtt élünk geopolitikai meghatározottságunkkal, az a mi bölcsességünk és betegségünk. Közép-európainak lenni itt önismeretet jelent, történelmi és kontextuális önismeretet. Az a vállalkozás vagyunk, amelybe beleadjuk magunkat. Közép-Európa fogalmi képének megköltésénél ötletesebb intellektuális vállalkozást ezen a tájon nem könnyen tudok elképzelni.

Az a közép-európai, aki nem szeretné saját országát semmilyen nagy nemzet érdekszférájának tekinteni. Az a közép-európai, aki a Duna-medence kisebb lélekszámú, szomszédos, egymással keveredve élő nemzeteinek szabad társulásához akar tartozni. A közép-európai társulásnak helye van a nap alatt.

Kis hazák, területi autonómiák nagyobbszerű együttese volna az, amelyben a kicsi és a nagy nem lenne egymás ellentéte; a kis közösség is szép közösség volna. Ha elménk a nemzetállami mentalitás foglya marad, ha nem látunk túl nemzetállami határainkon, akkor marad az, ami most van, ez a prolongálható ideiglenesség.

 

*

 

Bécs a legkeletibb kapuja a Nyugatnak, Budapest a legnyugatibb kapuja a Keletnek, ha a térképre nézünk, nincs két másik főváros Európában, amelyek ilyen közel feküdnének egymáshoz. Talán csak Prága van ilyen közel Bécshez, talán csak Belgrád Budapesthez. De itt van a közelben Krakkó és Kolozsvár is, Zágráb és Pozsony is, egész város-csillagraj, ami Közép-Európa tényleges kapcsolathálózatának infrastruktúrája volt és lehet még. A közép-európai szellemiségnek ma nem az államaink az igazi hordozói, hanem a városaink.

Számít, hogy van-e a nagy vagy nagyobb városoknak és hangadó embereiknek saját stratégiájuk. Számít, hogy akar-e Budapest és Bécs barátkozni. Ha Budapest csak magyar város akar lenni, ha Bécs csak osztrák város akar lenni, akkor mindkettőnek sikerülni fog provinciálissá lenniük. Összefonódásunk a múltban nemcsak kényszer volt, hanem a gazdaság és a kultúra földrajzi realitása és a valóság tükre.

Egyik legérdekesebb kérdésünk, hogy mi kerekedik felül térségünkön: a nemzetállami vagy a közép-európai orientáció? Ha mi, Duna-vidéki kis népek nagy büszkén mind különállunk, akkor Közép-Európában vákuum van, amelyet valamelyik nagy nemzet kötelességének érez betölteni, és akkor a közülünk kevésbé szerencsések nagy, külső hatalmak vazallusai lesznek. Vár ránk a Duna-völgyi kiengesztelődés hosszú munkája.

 

*

 

A Monarchia szétesett, Bécs megmaradt, és velünk maradtak halott árnyai: költők, filozófusok, festők, zeneszerzők, velünk élnek eleven talányként. Ez a mondat például, amely lehetne éppen közhely is, de történetesen a világirodalom egyik legjobban sikerült mondata: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

Pazar szóáradat közepén jelennek meg a nagy hallgatók. Amit mondanak, eléggé érdekel ahhoz, hogy még jobban érdekeljen a hallgatásuk. Érett emberek egy érett birodalomban, amely a történelem élet-halál ítélete szerint túlérettnek bizonyult. Sok tudás van már mögöttük, búcsúirodalom.

Hallgatni kell az ítéletekről, a jóról és a rosszról, istenről és a halálról. Mi van? Mi van? Megérkezés a jelenbe. Lefejteni a beszédes homlokzatot! Lefejteni a puszta létről a Monarchia barokkját.

Túlságosan dús volt a létezés. Túlságosan? Túlságosan tarka volt. Túlságosan? Ha nem lett volna ilyen összefoghatatlanul dús és tarka, nem jöhettek volna létre ezek a reduktív művek, a hallgatás művei, a vágyódó, ironikusan halmozott, elhaló vonalú ornamentika közepén. Szegény ország – gazdag stílus. Jelenség-pazar birodalomban epigrammatikus fogalmazás.

 

*

 

Az olyannyira sokelemű birodalmat az autoritás már nem bírta összetartani, a népakarat, a föltörekvő lent még nem akarta. Szét akarták szedni a kastélyt, hogy az építőanyagból külön-külön családi házakat építsenek.

A Monarchia teret adott a liberalizmusnak, a liberalizmus pedig teret adott az antiliberális tömegindulatoknak, heves nemzetiségi partikularizmusoknak, szocialista és nacionalista radikalizmusoknak. Itt volt már a liberalizmus toleranciája, de nem volt még itt a demokrácia népi konszenzusa.

Az értelmiség inkább egy kifinomult sziget-szubkultúrában volt otthonosabb. Sem a merev állam, sem a heveskedő tömeg nem tudta magával ragadni azt a néhány értelmiségit, akire ma Bécs okkal büszke lehet. Kibontakoztak a többes szám első személy retorikáiból.

Ha a politikába frissen betévedt kisemberek azt mondják, hogy mi, akkor csak elég egyszerű fogalmakba bírnak szívvel-lélekkel belekapaszkodni. Bonyolult intellektuális-történelmi épületeknek ilyenkor nincsen esélyük a tömegsikerre. Rajongó és egyszerűsített kollektív önszereteteknek gyűlölet-célpontok is kellenek. Gyűlölni kell a bonyolultabbat.

Gyűlölni kellett az Osztrák-Magyar Monarchiát, ezt a nemzetek feletti államszervezetet, amely megfelelt a Duna-medence etnikai heterogeneitásának. Gyűlölni kellett a zsidókat, akik nem illettek bele semmilyen népgyűlés delíriumába. A többes szám első személynek valakik ellen ki kellett dühöngenie magát. Gyűlölni kellett a transznacionális közép-európai feladatot és gondolkodásmódot.

 

*

 

A nacionális önmeghatározás kultúrája győzött. Ha nagyon hangos a kollektív egók vására és marakodása, akkor a luciditás át akar nézni az állami, nemzeti, vallási és ideológiai közösségek álarcain, a harsány partikularitások giccsfestékein, hogy eljusson az ember mélyebb arcához. Ez a mélyebb arc megtanul szembenézni a halállal. Témái: szorongás és szerelmi vágy, agresszió és alkotás. Hozzájuk képest a politikai témák alkalmiak.

Ez a mélyebb arc egyszer csak elhallgat, mert a szavak nem alkalmasak. A művész felülvizsgálja médiumát, és mellőzi a korrupt nyelvréteget. Mellőzi a tradicionális és a népmozgalmi giccset, az olcsót, a szívdöglesztőt, az idiotikus frázisokat, az operettet és a nagypapa-uralkodó nyilatkozatait.

Talán nosztalgikusan gondol a kollektív retorikára, de le kell szögeznie magánya princípiumait. Ne túlozzunk, nem baráttalan magány. Személyek asszociációja, polgári szalonok és kávéházak elit társasága, intellektuális arisztokrácia, amelynek tagjai sokfélék lehetnek, de ostobák nem. Megjelent az értelmiség értelmisége, amely nemcsak reflektál, hanem magán a reflexión is gondolkozik.

 

*

 

A világvárost az identitások nagy komplexitása teszi. Világváros ott van, ahol van világszínvonalú – más nemzetek értelmiségének is újat és fontosat mondó – értelmiségi elit. Bécsben a század elején volt. Szaggatott, aláásott, halálát sejtő komplexitás volt az; megenyhítve a köznapi életnek valami hanyag és jóravaló édességével. Bensőségesen lehetett a halálra gondolni egy régi bécsi kávéházban. A városi tarkaság és forgalom megengedte az írásos meditáció nyugalmát. Ez az urbánus, de mégsem hektikus életművészet a századfordulós polgárság nagy kultúrteljesítménye volt.

Mikor egy város méhében elcsöndesül az identitások színes tolongása, akkor a város szellemében is meggyengül, vidékiesebb lesz. A régi Monarchia minden városa egyneműbb és unalmasabb lett. Az urbanitás színvonala lesüllyedt. A bécsi kortársak nem sokat tudhattak Musilról és Wittgensteinről, de az a puszta lehetőség, hogy ők akkor lehetségesek voltak, utólagosan egész környezetüket világvárosias rangra emelte. Az értelmiség értelmiségének nemzetközi titkos szerzetesrendje avat egy várost világvárossá.

A városok élik az életüket, és nem sokat törődnek azzal, hogy világvárosok-e vagy sem. Van épp elég gondjuk-bajuk, hogysem ilyen hívságokkal bíbelődjenek. Komoly, derekas közösségek, de nincs meg bennük az emberi önismeret mélyebb iróniája, amely a nagy pillanatokat körülveszi, és amely a világváros köznapi és köznépi hangulatán is átsugárzik.

Ez a világvárosi szerep és hangulat olyan, mint a szépség, inkább természet, mint erkölcs, el tud hervadni. Sokféle jövevény tud viszonylagosan nézni, és ahol a sokfélén át meglátják a közöst, ott nagyobb bölcsesség honol, ott egy kissé jobb kedvűek az emberek, s a futó érintkezésben is elég szívélyesek. A világvárosoknak van valami csúfondáros, csibészes, meghitt cinkossága; lakói tudják, amit tudnak, összekacsintanak. A kifejezés mesterei, mert az érdekli őket a legjobban, a kifejezés stilisztikája.

 

*

 

Formai mámor, túlöltöztetett és lemeztelenített formák. A művészet akkor lép modern korszakába, mikor a művész olcsónak, fecsegőnek és üresnek érzi a rendelkezésére álló, a körülötte használatos beszédmódokat.

Bürokrácia és hadsereg öncélú formalizmusa. Homlokzatépítészet és intérieurök formalizmusa. Szimbolista versnyelv halálos-érzéki delíriuma. Nyelvkritikai, a csendszüneteket kifejezési eszközként beiktató, aszketiko-logikus szárazság. A kifejezésnek mint olyannak a kétségbe vonása.

Valami elementáris bűnösségélmény, a szellem magányának bűntudata. A szeretet helyébe jövő irónia bűntudata. Így születik az a fundamentálisan paradox viszony a művész és a környező nyelvezet között, a nyelvi otthonosság felmondása, ami a modernitás baljós kezdete. Azért is baljós, mert odakint már hangoskodik a demagógia.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a korabeli Bécs különösebben szerette, kényeztette vagy akár csak ismerte volna azokat az embereket, akiket ma a század eleji Bécs szellemi ékszereinek tekintünk. A városnak minden oka megvan a hálára irántuk. Musil nagy regényében fogalmazódott meg a leghitelesebben a század eleji Bécs különössége. Kákánia metaforája avatta Bécset retroaktíve, elégikus visszfényben világvárossá.

Ezek az emberek el voltak tűrve. Lehetségesek voltak, még nem ölték meg, még nem kergették frontra, emigrációba, megsemmisítő táborokba őket. A történelem ebben a kegyes órában még csak díszlet volt. Mígnem a díszlet megmozdult, és a kényes egyensúly fölrobbant. Az első világháború volt a Monarchia öngyilkossága.

 

*

 

A Monarchia összeomlott, de Bécs még tartotta magát, amíg a Heldenplatzon egymillió bécsi nem üdvözölte a Führert és azt a tényt, hogy az egykori világváros tartományi székhellyé változott át. Ez legalább világos indentitás. Német város és kész! Berlin a főváros, Bécs nem az. Osztrák város? Olyan nincs. Német. Ha pedig német, akkor nem főváros. Mi az, hogy osztrák, a tíz társnép nélkül? Milyen város Bécs Közép-Európa nélkül?

Bécs, ha csak a mai osztrák állam fővárosa, akkor a földrajzi helyzete nem szerencsés. Bécs, ha a kulturális Közép-Európa egyik fővárosa, akkor nagyon jó helyen van. Bécset az tette fővárossá, hogy közép-európai főváros volt. Ennek megfelelő nagyvonalúsággal. Elég paradox főváros ahhoz, hogy az emberi lét paradoxalitására szellemi rálátást kínáljon.

Lehet, hogy a dilemma ma is ugyanaz: Bécs vagy német vidék, vagy közép-európai centrum. Államjogilag szuverén fővárosként is lehet kulturálisan német vidék. Ha reflexiójának csupán helyi relevanciája van.

 

*

 

A közép-európai centrumszerep nemcsak a híd már kissé elkoptatott metaforáját igényeli. Szerencsésebb az információs központ hasonlata. Az a város lesz Közép-Európa szellemi fővárosa, amely a legnagyobb kíváncsiságot tanúsítja Közép-Európa iránt, szomszédait is beleértve. A szomszédok iránti érdeklődés sokkal több államalakulataik politikai tanulmányozásánál. Intellektuális önarcképek konverzációjából, ebből a közép-európai bölcsességcseréből emelkedik ki a kiengesztelődés beszédmódja.

A nemzetek beszéde nem lesz közös, de reflektálóan érintkezni fog. Tudni fogunk egymásról. Nem kell ugyanazt gondolnunk, de tudnunk kell, hogy mit gondol a másik. Párhuzamosan szoktuk feltalálni a spanyolviaszt, mit sem tudva róla, hogy a másik is ebbe a feladatba rokkan bele magányosan.

Kell, hogy legyen egy város, amely hajlandó erre a közép-európai szimultán fordításra, tolmácsolásra, összehozásra, szembesítésre, moderátor szerepre. Közép-Európa annyiban lesz, amennyiben közép-európainak lenni majd valami létező, de megragadhatatlan és éppen ezért csábító filozófiát jelent. Ha a közép-európaiság tulajdonképpen leginkább gondolkodási stílust jelent, a bölcsesség egyik válfaját. Közép-Európa eszméje nem arra való, hogy fölmelegítsük imperiális képzelgéseinket, nem arra való, hogy patronálóan lekezeljük egymást. Kis lélekszámú nemzetek is lehetnek kulturálisan jelentősek, ha van egy nagy szellemi erejű városuk, ilyen volt az ókori Athén és Jeruzsálem, az egyik a többistenhitet, a másik az egyistenhitet fejlesztette ki saját nagyszabású, transzcendens vállalkozásaként. Találhatnánk mi is szerényebb vallásértékű metaforákat magunknak.

Ausztria és Magyarország integrációjánál plauzíbilisabb Bécs és Budapest barátkozása. Tudomásul kell venni, hogy a történelem igazi alanyai a nagyvárosok. A mi nagyvárosainkban nemcsak a lojalitás hagyomány; van republikánus tradíciónk is. Bécsnek is, Pest-Budának is megvolt a maga 1848-as márciusa.

 

*

 

Budapestről jelenthetem, hogy államférfi ismét túlságosan ráfeküdt a városnőre. Most a városnő egy kissé letolja magáról ezt az ormótlan testet, amely ahhoz képest, hogy milyen erélyes, nem sok gyönyört okoz. A központi hatalom kezd udvarolni a nagyvárosnak.

Azzal az optimista hipotézissel élek, hogy a nagyváros hosszabb történelmi távon képes asszimilálni, feloldani, testéhez lazítani a geopolitikai kényszerkonstellációkat. Már ma is vitathatónak tartom, mi határozza ma meg nyomatékosabban a másikat: Budapestet az államszocializmus vagy Budapest az államszocializmust. Budapest már a század elején is elég életrevaló város volt, fiatalabb, mint Bécs, tudott már verset írni, nem tudott még filozofálni, de a szórakozásban nem volt gyönge.

Budapest érdekesebb a pusztánál. A város kiállta a völkisch típusú ideológiák rohamát, és már nem szégyelli magát azért, mert olyan, amilyen. Kiderült, hogy a nagyvárosnak nem ellensége a kisváros, hanem csak az irigy és leckéztető kisvárosiasság. A budapestiek még csak most kezdik szeretni nagyvárosuk erotikáját és esztétikáját, a budapestiességet, ami a közép-európai életfilozófiának egyik érdekes válfaja.

Nem volt könnyű elviselni a fasizmus és a kommunizmus két nagy rohamát, bontások és bombázások esztelenségeit. Hosszan sorolhatnám, mi mindent tud rontani egy nagyvárosellenes ideológia egy nagyvároson. Valamelyik részét mindegyik gyűlölte, vagy a Belvárost, vagy a külvárost, de a nagyvárosi agorát, a kávéházat, noha benne ültek, mindannyian gyűlölték, sőt meg is ölték, nagyjából.

Egy férj sokat szürkíthet a feleségen, akin nem tud erőszakkal felülkerekedni, és akitől tulajdonképpen fél. Budapest most kezd kivirulni; sok minden, ami jó volt, a helyére kerül. Magyarokként csupa vereség a történelmünk, budapestiekként nem is annyira. Kormányzatot és rendszereket a nagyváros túlél, és marad az a meghatározhatatlan egyéniség, amely nem adja meg magát.

Az erőszakos divatok elvonulnak, a város megcsinálja forradalmait, és megenyhíti ellenforradalmait. Tudja, hogy jobb, ha az embert lekurvázzák, mint ha lehülyézik. Kezdi legyőzni a többnyire vidékről jött értelmiségiek nagyváros-ellenességét, kezdi elfoglalni a helyét az irodalomban és a filmekben, aránylag egészségesen épül fel a traumáiból, és rájön, hogy még mindig szép. A székházak gazdát cserélhetnek, de az épület mindig jó valamire.

Mi, értelmiségiek kezdjük szeretni nagyvárosunkat, nem rossz lelkiismerettel és elcsábítva, hanem könnyedén és drámaian. Szeretjük a stratégiáját, amelyet kiolvasunk a köveiből és az irodalmából, vicceiből és a vacsoráiból, s érezzük, hogy mennyivel valóságosabb a nagyváros, mint az állam. Szeretjük a bonyolultabbat, mert az az életszerű.

A közép-európai urbanizmus életstratégiát jelent. Egyéni és hajlékony stratégiát. Mindig munkában van, de ott akar előremenni, ahol előre lehet menni, s keresni, hogy hol a leglágyabb az ellenállás. Ez a magatartás a hatalmi központokat a kulturális értékek mélyben zajló, finom átrendezésével befolyásolja. Ennek a stratégiának inkább a reflexió a médiuma, mint a politika. Törpe kisebbség ügye ez ma még, a legéberebb értelmiségieké. Nem rosszak tehát az auspiciumai.

 

*

 

Az önkéntes röghöz kötöttség bensőséges mitológiájában élek Budapesten, magánszorgalmú államjobbágy, nevezhetném ezt a mitológiát nemzeti szocialista realizmusnak is. Az volt a baj, az én gyengeségem bizonyára, hogy nem tudtam a hazai lenyűgözöttséggel epikus derűben együtt élni.

A berettyóújfalui zsidó temető már meghalt, oda nem tétethetem magamat. Nemcsak az emberek tudnak meghalni, de a temetők is. A gránit még eltart, a kecske lerágja a füvet.

Ha megkérdeznek, hogy vagyok, mindig azt fogom mondani, köszönöm, nagyon jól. Nagyon? Igen, nagyon. Miért? Mert nyugodtan. Mit dicséred örökösen azt a nyugalmat? Mit játszod itt az öreg kínai takarítót, aki matat a szótárban, söpörgeti a port a szavak jelentése körül? A forró összetartozásból jó időnként távozni. Van kezem-lábam, de nincsenek államhatáraim. Fénybe vágyol, mert az a jó. A fénynek az a természete, hogy odagyűlik a többi fényhez, nem oszlik el a pusztán egyenletesen.

A nagyváros kihívás, kacérság, verseny, erőpróba. Most mutasd meg, hogy mit tudsz. A mi fajtánk csinálja a nagyvárost azzal, hogy megríkatja vagy megnevetteti, ennél jobbat nem tud csinálni.

 

*

 

Vannak városok, ahol az emberek elég kedvesek, mert a város erősebb, mint az állam. Az undokság: pollúció. Vannak piszkos és undok városok. A tapintat az emberrel és a levegővel, a várossal és a növényzettel szemben nem jobboldali és nem baloldali.

Berlinben írókollégákkal a cenzúráról beszéltünk, és felolvastunk a könyveinkből valamit egy padlásgalériában, a nemzetiszocialista könyvégetés ötvenedik évfordulóján. Cenzúra: koncentrációs táborba zárt kultúra.

Aki az eszmék tisztaságán őrködik, az képes mindenfajta gonosztettre. Megannyi idealista hazafi: kiirtani, eltávolítani, korlátozni akarták az idegen elemet és törzsökös lényegére visszametszeni a kultúrát. Ha kiirtottad a bonyolultat, utána már a tisztaság és a tompaság fölcserélhető.

Az ellenőrzött kultúra nagy halom lompos közhely. Az államvallás háborúja az írók és az olvasók esze ellen. Kultúra és állam között semmiféle szubordináció nem fogadható el. Az értelmiség önkéntes alárendelődése a politikának: önkéntes agyparalízis. Az értelmiség egyik pólusa a politikai osztály, másik pólusa a disszidensek. Nem jutsz messzire, ha igyekszel kikerülni minden tilalomfát. Az irodalom, amelynek sikerül még csak véletlenül sem mondania olyat, ami a cenzúrába beleütközik: az alattvalói lojalitás kinyilvánítása.

 

*

 

A nyugat csillaga titkokat gyűjt, hogy elárulhassa őket, hirdeti és eladja magát. Van-e magasabb igazolás, mint ha kapós vagy? Sokan akarnak megvenni, nézni, hazavinni téged. Ez az üdvösség. Sokan akarnak részesülni belőled. Megfogni, szétmarcangolni, megenni.

Mi kifogásod van a sztárok Olümposza, a rájuk áradó politeizmus ellen? Demokratikus vallás. Eszményi fokon a sztár már nincs. Utolsó talányáig megvásárolták. Ez a beteljesülés.

Miért ne úsznál a sodrással, miért görcsösíted meg magad? Miért nem engeded át magad? A multiszexuális pillangó minél inkább alakváltó, annál folytonosabb. Kit bánt, hogy régen ilyen volt, most meg amolyan? Ez csak energiáit bizonyítja, hogy képes a pálfordulásra, tehát a megújulásra is. Mi, hűségesek voltaképpen Oblomovok, elmaradott, vidéki fatuskók vagyunk.

Egy vállalkozás akkor helyes, ha esélye van a sikerre. Persze azt is el lehet adni, hogy mi tudjuk: veszteni fogunk, és mégis szépen végigcsináljuk a játszmát. Huszárosan, karddal a géppuska, lóval a tank ellen. Eladhatóak vagyunk, de az árunkat nem mi fogjuk megkapni. A mi arcunk még nem tanulta meg, hogy úgy sugározzon, mint egy hirdetés. Ódivatúak vagyunk és szemérmesek: tudjuk, hogy nemcsak a pénz nyelve van.

 

*

 

Európa kulturális térképének nem sok köze van az államhatárokhoz. A strukturalizmus és a szürrealizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis, az impresszionizmus és a kubizmus olyan jelenségek, amelyeknek semmi közük sincs a nemzeti kommunitáshoz. Két tucat emberhez van közük. Egyazon, különböző városokban szétszórt kommunitás ügyei. A fizikusok és a nyelvészek Európája nem az államok Európája, nem a hazák Európája. Gyarlóságoktól és erényektől bonyolult nemzet- és városegyéniségek vagyunk, amelyek identitásukat nem az államban lelik föl.

 

*

 

Nincsenek közép-európai politikai információk, de elképzelhetők közép-európai politikai tettek. Lépések egy közös utópia felé, hogy a katonai tömbök népekké és egyénekké bomoljanak, hogy a népek és egyének civil konfigurációkba bonyolódjanak egymással.

Ehhez a vállalkozáshoz államférfiak kellenek, nemcsak politikusok, vízió is, nemcsak pragmatizmus. Ahhoz, hogy egy közép-európai politikus államférfi is tudjon lenni, ahhoz érzékeny és elég sötét humorral kell rendelkeznie. Észlelnie kell maga körül az egyetemes felemásságot, személy és szerep eltolódásának ravasz esztétikáját.

Kacérkodunk a végzet fogalmával, szokásunk a kudarcot végzetesnek tartani. Nem hibának, amely más megközelítéssel kiküszöbölhető. Gyanúsan hajlunk a pátoszra, ezért vagyunk ironikusak. Mivelhogy szívesen látjuk tragikusnak magunkat, nem hagyjuk keleties megadással helyben a fennállót. Erős, makacs, környezetüknek végül is be nem hódoló alanyok valószínűtlen és groteszk sokasága.

Közép-európai: ez valami nem egészen normális. Ez az ember valamit a fejébe vett, valamitől nem tágít, pedig ez nem tanácsos, kétes sikert ígér. Mindig elgázolt és kétségbe vont keljfeljancsi-autonómia. Az életutakon itt sok a közlekedési baleset.

A többiek görcseinek feloldásához hozzájárulva, van mit dolgoznunk magunkon. Van kisvárosi nacionalizmusunk, amely nemcsak hogy nem képes feloldani a görcsöket, de nem is akarja ezt tenni, ellenkezőleg, görcsösödni akar, és beéri a suba alatti, sunyi gyűlölködéssel.

Nyitva van az a kérdés, hogy melyik közép-európai város fog a legszellemesebben rátalálni a maga kitáguló, metropolitán, tehát közép-európai szerepkörére. Ahogy a tágabb kommunikációs hálózatot építik, a területi közösségek jobban megismerik és érdekesebben fejtik ki magukat. Az iskolakerülő közösség, amely kitér ez elől a kihívás elől, unalmas lesz és tompa.

Kelet-Európa és Nyugat-Európa geopolitikai realitásával szemben Közép-Európa csak úgy létezik, mint egy kultúrpolitikai ellenhipotézis. Mivelhogy Közép-Európa de facto nincsen, ezért a közép-európai nézőpont blokktranszcendens. Közép-európainak lenni nem állampolgárságot jelent, hanem világnézetet.

 

*

 

Közép-európainak lenni arányérzéket jelent az ellentétek ütközésének kezelésében, esztétikai érzékenységet a bonyolultra és a szemléletmódok többnyelvűségét. Megérteni a halálos ellenségeket, ez a megértés stratégiája.

Van közép-európai Tao. Körülötte titkos ízlésszövetség, analóg kultúrantropológia, hasonló elképzelések szerelemről és halálról, de a házasságról és a temetésről is; utalások közös szótára, kevés szóból érteni tudás.

Közép-európainak lenni annyit jelent, hogy kölcsönösen értékesnek ismerjük el a művészien sokeleműt. Egymás lényegszerű különösségét tapintatosan elfogadó emberek világnézete.

Nemcsak tolerancia, de érdeklődés is, nemcsak tapintat, de szolidaritás is, nemcsak sportszerűség, de szenvedély is. Ha kifejtenénk ezt a közép-európai világnézetet, valami olyasmit tudnánk mondani, ami nemcsak bennünket érdekelne, de azokat is foglalkoztatná, akik tőlünk keletebbre vagy nyugatabbra laknak.

Budapesti Tao: a dialektikus közép stratégiája. Utópia, amely mögött történelmi tapasztalat és személyes önismeret van. Egymásra vagyunk utalva, vereségdátumok sorozata bizonyítja, hogy egymagunkban nem boldogulunk. Mindegyik nemzet dobbantott egyet, de az ugrás nem volt sikeres.

A közép-európai családoknak megvan a maguk viszontagságos története, amelyben a családi katasztrófák és az országos katasztrófák valahogy össze vannak kötve. A történelem itt nemcsak olvasottság, hanem a cselekvések belső indítéka, igazoló hagyomány, mai viselkedésünk többnyire öntudatlan normája és parabolája.

Közép-Európa embereinek öntudatában a nemzeti kérdések, az egymás iránti érzések tisztázatlanok. Hagyományos nacionalizmusaink eléggé korlátolt huszáros-hivatalnoki nacionalizmusok voltak, amelynek mintaállampolgárai a katonatisztek. A nemzetállam a katonai díszszemlék formájában tudta a legpompásabban szeretni magát. Ha egy tiszt és egy civil egyszerre ért egy kávéház forgóajtajához, a tiszt ment be elsőnek. Egy tiszt büntetlenül megpofozhatott egy civilt. Nacionalizmusaink címeralakjai a hősök voltak, azok, akik a legtöbbet öltek. Ha a tiszti kard nagy érték, akkor az emberi élet kis érték.

 

*

 

Végül is mi, közép-európaiak kezdtük a két világháborút. A hazafias retorikával földíszített katonai irracionalizmus okozta tragédiánkat. Ennek tombolása irtotta ki a közép-európai zsidóság többségét.

A katonai nacionalizmus olyan egységes államot és nemzetet képzel el, mint egy díszezred díszmenete. A térség összes diktátora imádja mindmáig a parádékat. Ez az egység, amibe a zsidó nem fért bele.

A társadalmakat elragadta az egy nép, egy állam, egy vezér kultusza. Ennek a kultusznak az elragadtatottságában egyszer csak tűrhetetlennek érezték az ezer éve itt élő zsidók jelenlétét. Az egész térség görcsösen gondol arra, hogy az egyneműséget akaró katonai nacionalizmus négymillió zsidó kisebbségit elvi megfontolással, mérnöki gondossággal megölt.

A németek és nyomukban a kisebb népek, az ideológiák fordítói, a helyi guruk és orákulumok makulátlanul és szeplőtlenül homogének akartak lenni. Elhitették magukkal, hogy van faji tisztaság, törzsökösség, s hogy ez valami jó dolog, a keveredés meg rossz.

Az erre szakosított németek a többnemzetiségű együttműködő hálózattal a homogeneitás eszményét a gázkamra nyelvére fordították le. Gyakorlatiasan keresztülvitték az eszmét. Nem tudták volna ezt a szörnyűséget megtenni, ha zavaros írók nyomán nem hiszik, hogy a nemzetállam valami isteni jelenség.

Az atya és a fiú egyre kevésbé volt számukra isteni. Nekik nem kellett a názáreti rabbi a maga pacifista-anarchista-misztikus beszédeivel. Aki ma úgy beszélne, mint ő, annak ma is ellátnák a baját a helyi közösségek hangadói. A fegyveres erőszak és a nacionalizmus násza a jézusi erőszak-ellenességet dőre ábránddá kicsinyítette. Olyan eszmére, amelynek legföljebb a templomban a helye, de nem az életben és semmiképpen sem a kaszárnyában.

Jézus, az autonómia atlétája, a belső igazság kutatója megmérgezte a nyers erőszakot, elvette tőle a jó lelkiismeretét. Bosszúból a nyers erőszak megölte a népet, amelyből Jézus származott. A zsidó nép itt Közép-Európában elég messzire jutott saját öntudatának és mások öntudatának az összeegyeztetésében. Ismeretes a modell és a rituális áldozat lélektani összefüggése. Auschwitz iróniája: a közép-európaiak zsidók nélkül vagy elsavanyodnak, vagy elzsidósodnak. Megértik, hogy a kommunikáció az ember kihívása.

 

*

 

Közép-Kelet-Európa-szerte feltünedezik az erőszakellenes autonómia és az új nacionalizmus találkozása. Mindenesetre vége az egyenruha bűvöletének. Az erőszak tantárgyában nem vagyunk erősek, mindinkább kiiktathatjuk tananyagunkból. Nem gyengébbek leszünk, hanem erősebbek, ha komolyan vesszük az erőszakellenes spiritualizmus filozófiai-indulati kihívását.

Ha minden jól megy, akkor Közép-Európát független személyek és baráti közösségek lassú szellemi forradalma fogja megcsinálni. Mindenekelőtt a reflexió, a cselekvő szubjektivitás, az ideológiák döntő szerepét érdemes fölismernünk.

Jó, hogy szellemileg kezdünk túl lenni harcias korszakunkon. Jó, hogy a civil értelmiségi középosztály normái körül alakulhat ki leginkább a nemzeti konszenzus. Jó, hogy az értelmiség nem ellenzi a polgárosodást. Jó, hogy civil kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem a birodalmi vezényleti nyelv. Jó, hogy a közhangulat méltányolja valamelyest a civil bátorságot.

Kevésbé jó, hogy a katonai tömbök megléte brutálisan lecsökkenti a nyugati és a keleti Közép-Európák spontán érintkezését. A keleti térfél határain könyvek és kéziratok nem közlekedhetnek fesztelenül. Közép-Európa keleti felének kultúrái zárolt, mesterségesen elhatárolt, túlellenőrzött, természetes orientációjukban visszatartott kultúrák.

A közép-európai eszme elterjedése összefügg azzal az óhajjal, hogy saját sorsunknak inkább alanyai, mint tárgyai legyünk. Nemzetenként külön-külön már nem tudunk lenni sem szuverének, sem eredetiek. Közép-Európa városai menthetetlenül provinciálisak maradnak, amíg nem tekintik egymást önmagukkal együtt város-csillagrajnak.

Tudnánk mondani sok mindent innen nézve a világról, ami másoknak is érdekes. De vidéki sznobok maradunk, ha a szomszédságról nem veszünk tudomást. Nemzetenként külön-külön technológiában harmadlagosak, politikában fantáziátlanok, erkölcsben pedig tartástalanok leszünk. Akár tetszünk egymásnak, akár nem, csak együtt számítunk.

Közép-Európa lényege az, hogy középen van, és nincsen elhatárolva a széle, nem tudjuk, hol végződik. Ott van a Nyugat keleti és a Kelet nyugati peremén. Ott kísért nosztalgia és utópia gyanánt.

 

*

 

Kedvesem, ideje lenne, hogy észrevedd a realitásokat, mondta egy amerikai barát. Két civilizáció van: az egyik belőlünk, amerikaiakból áll és a szövetségeseinkből, a másik az oroszokból és a szövetségeseikből.

Az a térség, amelyet a könnyebbség kedvéért a Nyugatnak mondunk, tehát Észak-Amerika, Nyugat-Európa és számos csendes-óceáni ország, Japántól Új-Zélandig, elfogadta a liberális demokráciát, vezet a technológiai versenyben, és megcsinálta a világpiacot, amely lényegében kapitalista világpiac.

Ebből következik, hogy Nyugat-Európa ide tartozik és nem hozzátok. Nézd a nyugat-európai fiatalokat: milyen filmeket néznek, milyen zenét hallgatnak, mire gyűjtenek, költenek? Nem európai, hanem transzatlanti kultúrában élnek. Transzatlanti kultúra van, európai kultúra nincsen.

Ti, kelet-európaiak, akik szeretitek magatokat közép-európainak nevezni (amit az emberek itt nálunk meg sem értenek), idegenkedtek a világos megfogalmazástól. Szeretném leszögezni: a hatalom az hatalom, a birodalom az birodalom, a tömb az tömb, és az is marad.

A nagy forgalomból ti kimaradtatok, mivelhogy a másik blokk része vagytok; sem gazdaságilag, sem kulturálisan, sem turisztikailag nem vagytok különösebben érdekesek nekünk. Körülményes veletek érintkezni, a hivatalaitok logikája nem a miénk, minden túlságosan lassú és kiszámíthatatlan.

Konzervatív kultúrákban éltek, féltékeny államaitok gyámsága alatt, túlnyomórészt lojálisan, némi disszidenciával vigasztalódva. Aki ott van, az tulajdonképpen oda tartozik, élvezetét leli a nehézkességben, aminek bizonyára megvan az intim szépsége is. Ti ebben éltek, ezt ismeritek, haragudtok, gyanakodtok rá, de nem hagyjátok ott. Lojálisok és ellenzékiek egymás között vagytok, ugyanarról beszéltek.

Tőletek, értelmiségiektől gyakran halljuk, hogy megkülönböztetitek magatokat az államotoktól, de nekünk ez az önmegkülönböztetés nem olyan meggyőző. Aki olyannyira más akar lenni, az tulajdonképpen el is mehet onnan.

Mindent a szabad–nem szabad dimenziójában néztek, ami egy kissé anakronisztikus. Az ilyen szabad–nem szabad kérdésekkel itt nem lehet nagy érdeklődést kelteni. Itt érdekesebb kérdés, hogy mivel lehet az érdeklődést fölkelteni.

 

*

 

Miért lenne öreges-romantikus dolog ideiglenes képződménynek tekinteni az őrtornyokat a köztünk húzódó államhatárokon? Gyermekkoromtól valami hideglelős értetlenséget éreztem, amikor átmentem a határokon. Hogy lehet, hogy a többes szám első személy valami nagyon mást jelent két szomszédos faluban a határ két oldalán?

Miért lennék realista, ha a berlini falat valóságosnak, tehát ésszerűnek tartanám? Azért nem azonosítom magam a Közép-Európa sorsát érintő tragikus vagy szarkasztikus pesszimizmussal, mert a szakadékot Európa közepén nem tekintem szükségszerűnek. Ellenkezőleg, Európa mai geopolitikai status quóját mesterséges, ideiglenes, fellazuló és erodálódó kényszer-status quónak tekintem. Nem társadalmi, hanem katonai valóságnak. Azt gondolom, hogy a társadalmi valóság lassú birkózásban ki tud nőni a katonai valóság szorításából.

A keleti Közép-Európában folytatódik a polgárosodás, nagyrészt paraszti társadalmak az államszocializmus keretei között lendültek neki a modernitásnak. Két veszteség között csendes halmozódás. Szerkezetileg nem kizárt, hogy a szocializmus vér nélkül is társadalmasítható, vagyis demokratizálható. Érlelődik a demokrácia igénye minden viszonylatban, ahol az emberek együtt élnek.

A pártmonarchia kénytelen fokról fokra teret engedni az anyagi és szellemi polgárosodásnak, amely növényi munkával, alulról hódít teret magának, s megfoghatatlanul terjed az egész közgondolkodáson át. Kérdés, hogy ki hasonítja inkább a maga képére a másikat: az állami ember-e vagy a civil polgár?

Lehet, hogy már a mai fiatal nemzedék saját használatába fogja venni a ránehezedő intézményeket. Nem kell gépfegyverropogás ahhoz, hogy a társadalom birtokába vegye az intézményeit. A fordított látszat ellenére is, hosszú távon a népek asszimilálják a rendszereket.

Közép-Európa ezer éve nem adta fel a szuverenitását, miért adná fel éppen most? Közép-európainak lenni ma kihívás az uralkodó klisérendszerekkel szemben. Blokktranszcendens érdek-, mondhatni sorsközösségünk van. Egyszerűen lehetetlen megfeledkeznünk egymásról, ha egymás által beszennyezett vagy tisztán tartott vizet iszunk. Hogyne függenénk egymástól, ha módunkban áll megmérgezni egymást?

 

*

 

Nem állunk el attól a rögeszmétől: hogy a keleti és a nyugati fele együtt alkotja Európát. A Nyugat a Kelet miatt nem bír csak egymaga lenni, a Kelet a Nyugat miatt nem bír csak egymaga lenni, még ha a katonai tömbök emberei szeretnének is abban a hiszemben élni, hogy a másik fél voltaképpen nincs is, s nem is kell sokat törődnünk vele, hanem elég fegyverkezni ellene. A Nyugat és a Kelet a leginkább ott kénytelenek egymásról tudomást venni, ahol egymáshoz érnek. Ahol félő, hogy közösen eltűnnénk a föld színéről, ha a nagy világerők átmennének rajtunk. Ha nem szőjük meg Közép-Európát, akkor a városaink is, mi magunk is még szürkébbek leszünk, mint most vagyunk.

Itt élünk, nemzetek egymás mellett, meghatározottan, de nem tehetetlenül. Közép-Európa gondolatát lehet makacs álmodozásnak tekinteni, a jelenség különössége azonban abban áll, hogy sok közép-európainak szüksége van erre az öntudatra. Enélkül minden nagyobb városunk végállomás, határszéli peremváros marad. Ha nincs stratégiánk, akkor statiszták vagyunk és áldozatok. A közép-európai álom valami olyasmiről szól, ami természetes, és amiről nem lehet lemondani. Ha gondolkozunk, nehezen tudjuk kikerülni, ha ki akarjuk kerülni, jobb, ha óvakodunk a gondolkodástól.

A múlt századi romantikus patrióták álmának szemhatára a nemzetállam volt. Amely kősziklaként áll a zajló tengerben. Lehetnénk már egy kissé matrióták is. Közép-Európa: ez valami anyás dolog.