Európa köldökén

 

Előszó, 1990. március

Ezeket a lapszéli jegyzeteket, margináliákat 1979 és 1988 között írtam. Címük alatt évszám szerepel, amely némelyik írás esetében azt jelenti, hogy akkor íródott és jelent meg így, ahogy itt van, mások esetében csak annyit, hogy nagyobb része a jelzett évben keletkezett, bár később még hozzáadódott és elvevődött belőle valami. Ezzel már közelebb kerültünk a kötetbe felvett írások természetéhez. Hogyan is nevezzem őket? Esszé? Reflexió? Meditáció? Napló? Mondatok, bekezdések egy ember folyamatos, hangtalan magánbeszédéből. Kézirat, gépirat, javított, rontott változatok, csak a magyar nyelvű nyomtatás avatja őket véglegessé.

Mennek a napok, jönnek a hírek, ez-az megesik velünk, támadások érnek, korlát vesz körül, helyzetünk szoros, az ember gondolkodással védekezik, erősíti magát, tudni akarja, hogy vajon igazában mit gondol ő maga erről a dologról, miben ért egyet és miben nem a körülötte élőkkel, rendezi fogalmait, kíváncsi a saját álláspontjára, szeretné, ha lenne cikázó összefüggés a saját világlátásában, el nem rugaszkodva a tíz parancsolattól, mert mindmáig nem látszott helyénvalónak attól elfordulnia, és mert azzal méri az eseményt.

Az újdonság mondhat magáról sokmindenfélét, hiszen az emberek összevissza beszélnek, félre kell hessegetni tehát azt a sok zagyva, rossz állagú kijelentést, amelyek a szemünkön-fülünkön át megtámadnak, s lehorgonyozni próbálnak emlékezetünkben. Lomtalanítás, hogy odabenn körül lehessen nézni, hogy magunkkal összeférhessünk, hogy tudjunk egyedül tölteni hosszú órákat, hogy a lassan köröző szemlélet némi távolságot helyezzen öntudatunk és az élet agressziója közé, valami védőövezetet, nehogy a belső derűt, amely a halálról már tud valamit, túlságos környezetszennyeződés érje.

 

*

 

Politikai esszék, amelyek keletkeztek egy politikai államban, vagy abból éppen útlevéllel kiszabadulva, és tudva, hogy visszatérünk oda egy év múlva, engedélyezett tartamú külföldi tartózkodásunk leteltével. Ezek az elmélkedések ide vannak kötve a kiinduló kérdéssel: hogyan szerezhetnénk magunknak és társainknak több szabadságot?

Stratégiai esszék. Megérteni azt, ami szembejön. Paranoid esszék, a szerző rajta tartja a szemét a fegyvereseken, mivelhogy már meg akarták ölni, csak úgy, mert olyan, amilyen. Hátha ezek a rosszposztók megint ilyesmivel állnak elő, hátha más jómadarak elsütik a hidrogénbombát?

A szerző igen pesszimista és igen optimista embertársait illetően. Fogyatékos ész és megbízhatóság, sok egománia, önérvényesítés, mohóság, neheztelés, harci kedv; szerző a felebarátait veszélyesnek tartja. Sok minden kitelik tőlük.

A történelem legtöbb eseménye a szereplők éretlenségét bizonyítja. Hogy a címszereplők nem rendelkeztek a régi idők nemes embereinek a bölcsességével, mely hiány sok véres és hebehurgya tett okozója volt. Szerző különösen veszélyesnek találta a politikai osztályt, a hatalom technikusait.

Az antipolitika annyit jelent, hogy a civil ember, aki szereti a mesterségét, de a kiszolgáltatottságot nem szereti, nyilvános gondolkodással csökkenti függőségét a hatalom technikusaitól. Olyan ez, mint az oltás, hogy a ragály ne kapjon el.

Esze ágában sem volt azt gondolni a szerzőnek, hogy minden hatalom egykutya. Vannak a nagy típusok, és azon belül, azok között a roppant változatbőség, ahány hatalom, annyiféle, ahány vezető, annyiféle vezetés, a szerző nem volt foglya semmilyen strukturalista determinizmusnak, ellenkezőleg, tolsztojánus szigorral látja a személy felelősségét, szellemi hatalmát akár, és az árulás esélyét is, amely minden döntést drámaivá tesz.

Ellenkezőleg, az antipolitikus szükségesnek érzi, hogy ne engedje elbújni a politika imposztorait a személytelen struktúrák mögé. Antipolitikus nézőpontból az erkölcsi mérlegelésről nem lehet lemondani.

Kormányzatok, mozgalmak olyanok, mint a személyek: elképzelhető a viselkedésük emberi társaságban. Vannak jól nevelt és vannak otromba politikák. Vannak értelmes és vannak ostoba pártok.

Ez a nézőpont fittyet hány minden autoritásnak, a megértés szenvedélye előtt semmi, valóban semmi sem szent. Ha szenteskedni akarsz, menj el papnak vagy politikusnak, de akinek a luciditás a dolga, az nem sokat kezdhet olyan tekintélyérvekkel, hogy valamit sokan gondolnak, hogy valamely közösség elkötelezte magát bizonyos állítások mellett, s netán fegyveresen is szavatolja a cenzúra finom szövetét, amely ezeket az állításokat más állítások kihívó versenyétől megvédi.

 

*

 

A vallásokon kívül három koherens eszmecsaláddal találkoztam: a nacionalizmussal, a kommunizmussal és a liberalizmussal. A három közül a harmadikat választottam, mert az első kettőről volt alkalmam kellemetlen benyomásokat szerezni. Miért ne bízza rá magát az ember az emlékezetére és az ízlésére?

Úgy vettem észre, hogy a kommunizmus alatt valami más is erjed: a másik kettő. Azt is megállapíthattam, hogy az utca embere számára a nacionalizmus kézenfekvőbb alternatíva, mint a liberalizmus, mert az emberek csapatban öntudatosabbak, mint egyedül.

A liberalizmusnak sok hibája lehet, de az állampolgárt békén hagyja, nem macerálja, nem nevelgeti, az édesgetéshez büntetést kapcsolva. Úgy éreztem, sok szamár együttesen – államot alkotva – sem lesz Arisztotelész. Ha valaki az ilyen arrogáns kijelentésekben némi anarchizmust is felfedez, a szerző nem fog tiltakozni. Vajon a regényírás nem kívánja-e az anarchizmus titkos fűszerét? Ha valaki azzal vádolna, liberál-anarchista vagyok, nem mondanám azt, hogy tűz-tűz, de azt mondanám, hogy meleg.

Nekem az olyan állam tetszik, amely nem dugdos lehallgatókészüléket a szobámba, mert ilyet tenni nem illik. Illemtudó államot szeretnék, szótartót, hazugságtól és vádaskodástól tartózkodót, megfontoltat és nem hirtelen haragút, nyugodtat és nem hisztérikusat, okvetlenül frázis- és giccskerülőt, természetesen jó humorút, és persze a mesterségben jártast, műveleteiben pallérozottat, és az ihletett sugalmak, az intuitív rögtönzés művészetében is megbízhatót, jó ösztönűt tehát, nos, ilyen államot igényelek ma is.

Miért is ne támasztanék hasonló igényeket az állammal szemben, mint más embertársammal szemben? Ahhoz, hogy lojális legyek hozzá, rokonszenvesnek kell lennie. Ha nincs bizalom, nincsen hűség; ha ellenemre tör, védekezem. Tisztázzuk, minek hol a határa, tisztázzuk, meddig jogos a közösség nevében beavatkozni az egyén életébe.

Mivelhogy negyvennégyben zsidóként kis híján megöltek, attól fogva szkeptikus lettem a fegyveres közhatalommal szemben, amelynek persze megvan a maga ünnepélyes retorikája. Attól fogva érzékeny voltam a beszéd és a cselekvés, a frázis és az embervér lehetséges összefüggéseire. A plakát mögött látom a hullát.

Látom, hogy a szónok iszonyúan ártatlannak mondja és talán érzi is magát. Az emberek önigazoló képessége határtalan. A leggyalázatosabb zsarnok is egyetért önmagával. Mindenki azt hiszi, hogy a jót, sőt a legjobbat cselekszi. Mindenki fájdalmasan borong azon, hogy a többiek milyen oktalanok és komiszak.

Szóval azért lettem liberális, mert bizalmatlan vagyok embertársaim zömével szemben. És azért vagyok meglepően optimista is, mert bízom az emberek egészséges bizalmatlanságában. Úgy képzelem, hogy ők is jól akarják érezni magukat a bőrükben, hogy nem szeretnek félni, függeni. És reménykedem abban, hogy szórakozni is akarnak, mint a majmok és az istenek.

 

*

 

Ezeket a reflexiókat, azaz visszahajlásokat a megtörténtre, az elhangzottra több helyen írtam, jobbára itt Budapesten, Csobánkán, Nyugat-Berlinben, New Yorkban, Colorado Springsben és megint Budapesten.

Vittem magammal az írógépemet, vittem a kézirataimat, alkalmasint csempészve, vittem a napirendemet, hogy délelőtt asztalhoz ülök és szövegeket faragcsálok, délután pedig felmerülök alvilágomból, kijövök az odvamból, báva monstrum, és az ember, akire ilyenkor ránéztem, Judit volt, majd meg a kisfiúk.

Ha tehát elmondtam időnként a feleségemnek, hogy mi jár az eszemben, s hogy mit szól hozzá, van-e ennek értelme, akkor leginkább az ő érdekelt vagy hűvös válasza lett a mércém, mert az ízlésében, emberismeretében megbíztam. Nemcsak mért, hanem kísért is: továbbmozdította a biliárdgolyót, csak annyira, hogy találjon. Jelenléte átlengi ennek a kötetnek az írásait, amelyek mind az ő közelségében készültek, hozzá igazodó lelkiállapotban.

Ezt a köszönetet kiterjeszthetném számos barátomra is, hiszen ezzel erről, azzal arról beszélgettünk, s a délelőttnek köze van az előző délutánhoz. Amiről előző nap hallasz, arra másnap, talán csak egy stiláris fordulattal, válaszolsz. Egyszóval részei ők az én tudatomnak, hallom a hangjukat a monológomban, sokkal tartozom nekik, magyarán sokat csórtam tőlük. Jámboran kérdezősködik ez a K., aztán felszippantja a neki kellő tápanyagot a szövegébe. Ami azt illeti, ők is egy kissé enyveskezűek. A gondolatok nagyáruházában az ember mindent ellop, amit nem szégyell.

 

*

 

Leül, ír, feláll, hallgat, össze van zárva a kérdéseivel, korának, osztályának, fajtájának, környezetének a gyermeke bizonnyal, de mindez nem nagyon számít, ez csak olyan feltételes változó, mint a körülötte változó szobák, mert a feltétlen változó az a néhány kérdés, amellyel az ember élethossziglan bajlódik, amit istenhez, a csendhez, önnön tanácstalanságához intéz. Agyához nőtt kérdések, melyeket nem tud leválasztani önmagáról, és amelyek nem tudnak igazán megszabadulni attól a földrajzi középponttól sem, amely a szerző állandó budapesti lakcímével azonos.

Szellemének talán fájdalmas hibája, hogy nem eléggé spongyaszerű, hogy a hozott anyag makacs ellenállást tanúsít a friss benyomások ostromával szemben. Nem tudom, helyes-e a kérdéseket odatűzni a földgolyó egyetlen pontjához. Mindenesetre ez történt, s a szerző kérdése az volt, mi kellene ahhoz, hogy állandó lakcímén, Budán, amely egy négyszáz éves spanyol térkép tanúsága szerint a fekvő Európa-dáma köldöke, egyszóval saját otthonában is szabad polgár lehessen.

Már eléggé benne vagyok a korban, hogy ezt elvárhassam. Eddig ugyanis, mióta az eszemet tudom – mondjuk harmincnyolctól nyolcvannyolcig ötven éven át (kis szünetekkel, továbbá mindössze ötévi távollétet leszámítva) –, szorongásaimmal és fantáziáimmal, mindennapos araszolásaimmal az intézményesített nem-szabadság terepén éltem, nem tudván rávenni magamat arra, hogy odábbálljak akárcsak Bécsbe, ahol mindazok a nyűgök, amelyek Budán szokásosak, hiányoznak. Ebben a balgaságban más tízmillió magyar állampolgárral osztoztam.

Így aztán ezek az esszék, egyet kivéve, itthon mind szamizdatban jelentek meg az elmúlt tíz év folyamán. 1988 nyarától fogva egy részük nyomtatásban is napvilágra került különböző lapokban. Megjelentek továbbá Nyugaton folyóiratokban, elhangzottak előadótermekben, szemináriumi szobákban. Ezeket a bibliográfiai adatokat azonban most itt nem tartom elmondandónak, mindhez kép- és történetfüzér tartozik, mindből egy kis elbeszélés kerekedne.

Tekintse az olvasó a könyv esszéit betekintésnek egy margóra szorult és ezt a helyet kiváló szemlélődési pontként átélő ember gondolkodásába. Nincs bennük lábjegyzet és hivatkozás, ezeket a mondatokat semmi más nem támasztja meg, csak az olvasó esetleges evidenciaélménye, ami az irodalmat is hitelesíteni szokta. Ha csak felbosszantják az olvasót, már akkor is érdemes volt közreadnom őket. Az olvasó dolga eldönteni, hogy vajon túlélték-e azt a magányt, amelyben egy évtizeden át keletkeztek.

Megemlítem, hogy az Antipolitika című könyvem szerkesztett naplójegyzetei ugyanebben az évtizedben, 81–82-ben keletkeztek. Itt az van, ami előtte volt és utána jött. Kivágat, amely tartalmaz olyan – meglehetősen átformált – szövegdarabokat is, amelyek némely ritka olvasónak egy szamizdatkötetből lehetnek ismerősek, amely Ölni vagy nem ölni címen 1985-ben száz példányban került a föld alatti piacra. Kalapomat emelem a Beszélő, a Hírmondó és az Égtájak között című szamizdat folyóiratok emléke és szerkesztőik előtt, általuk ezek a meditációk összefűződtek másokéival, azon a nyelven, amelyen megszülettek.

 

*

 

Háború és Béke, Kelet és Nyugat, Európa, Közép-Európa, Magyarország, zsidó dilemmák, közösség és személyiség, cselekvés és szemlélet, aggodalom és házimulatság, ötletszerűen sorolom a kötet motívumait, egy évtized áruló jeleit, amelyek az 1989-es év által mintegy üveg alá kerültek.

Látom magunkat életnagyságban egy múzeumi tárlóban. Szellemi poggyászunkból mi az, amit ennek az évnek a vámján átvihetünk? A vágy, ahogy beteljesül, egyszersmind el is évül. Mivelhogy megcsupaszodunk, ha tetszik, ha nem – örvendezhetünk is ennek a nullpontnak, ennek a leszegényedésnek, kezdhetjük elölről, születhetünk újjá. Mi varázsosabb, mint a kezdet?

Ha most valaki előállna és azt hirdetné, hogy a bölcsek bolondoknak, a bolondok pedig bölcseknek bizonyultak, ki vagyok én, hogy ellene mondjak? Visszatérő sejtelmem, hogy a filozófusok és az embertudósok is költők szeretnének lenni, csak a szótáruk kényelmetlenebb. Az esszéíró megengedi magának, hogy lemondjon az akadémikus stílus fedezékéről. A személyes világkép kísérlete csábító és védtelen.

I.

 

Az embernek kell egy filozófia

Szükségem van egy saját, egyszemélyes világnézetre. Hogy súgjon, amikor döntenem kell. Szükségem van rá, hogy az ellenálló képességem edzésben legyen, és a veszélyeket túléljem. A saját világnézet elidegeníthetetlen magántulajdonom. Nem lehet kisajátítani, nem lehet államosítani. Biztosabb befektetés, mint egy öröklakás. Civilizált embernek ugyanúgy szüksége van egy saját világnézetre, ahogy egy saját névre, fogkefére és dolgozószobára. Akinek nincs, az szegény. Ahhoz, hogy saját világnézetem legyen, nem kell filozófusnak lennem. Nem csináltathatom meg mással, hogy magamat tehermentesítsem, ahogy a szerelmemet és a halálomat sem háríthatom át másra. Nem olvashatom ki egy bizonyos könyvből, inkább a saját döntéseimből. Reflexió és improvizáció nem tudnak egymás nélkül meglenni. Egész biográfiámmal értelmezem a szembejövő jelenséget. Az emberi személyiség abszolút komplexitásából következően a tudás és az erkölcs a megértés fogalmában találkozik. Filozófiámnak az emberi személy egyetlen mivolta a talpköve. Ezt az egyetlenségünket isteni attribútumnak tartom. Senki sem helyettesíthető.

 

*

 

A szent és a profán az irodalomban elválaszthatatlanok. Ha elválaszthatóak, akkor a szöveg hamis. Minden szent könyv profán, mert szerzői becsvággyal készült. Vallásnak, politikának, tudománynak megvan a maga személytelenül fennkölt nyelvezete. Mind azt éreztetik, hogy nem igazán ők beszélnek, hanem valami átfogóbb, személy fölötti tekintély. Irodalom? Itt a szerző beszél. Minden szóért vállalja a felelősséget. Nem hivatkozik semmilyen fölöttes instanciára. Ez más szellem, mint a hadsereg vagy a hivatali kar szelleme. Írás közben egyedül van az ember, és nem ragaszkodik hozzá, hogy bárkivel is egy hiten legyen. Szakmám az emlékezet gyakorlása, nem vagyok a felejtés híve. Cselekedeteimet udvariasan hozzáigazítom a körülöttem élő emberekhez, gondolataimat nem. A másokat gyűlölő kollektív önszeretetből nem eszem. Maradok a magam szellemi házi kosztjánál. A személyesség és a pontosság összeegyeztethetetlen a hivatalos világnézetekkel. Nagy lemondás az elkötelezettség, hiszen a szövegnek intellektuális szépséget éppen a végiggondolás furora ad. Nekem az irodalom inkább önvédelem a közhelyekkel szemben. Vallásos irodalom? Hazafias irodalom? Szocialista irodalom? Népi irodalom? Urbánus irodalom? Disszidens irodalom? Avantgárd irodalom? Feminista irodalom? Lehet, hogy a melléknév talál, de a főnév nem.

 

*

 

Az egyik fejem keleti, a másik fejem nyugati. Abból csinálok filozófiát, ami vagyok. Itt élünk Kelet nyugati peremén, két civilizáció törésvonalán, ahol az ember gyakorlatias relativizmussal kénytelen mindent összehasonlítani. Született komparatisták vagyunk. A keleti Közép-Európában együtt van és lassan küzd egymással a Nyugat és a Kelet, a racionális kritika és a rendi hierarchia. A rendszerben is, bennünk is, egész kultúránkban. Egyik felünket sem tagadhatjuk le, ettől paradox a látásmódunk. Ez a különösségünk. Nem vagyunk igazán itthon. Állandó lakóhelyünkön honvágyat érzünk ki tudja, mi után. Belülről próbáljuk otthonossá enyhíteni az otthontalanságot. A mi régiónkban nincs boldog kibontakozás, egészséges küzdelem, szép játszma. A tehetségek nem mutatkozhatnak be a maguk teljes pompájában; csendesen, elfojtódva parázslanak. Itthonlétünk mindig egy kissé nyomott, távollétünk mindig egy kissé bujdosás. Mi nem vagyunk a fennálló helyzettel megelégedve. A fennálló helyzet minekünk tartós lemaradást és szövődményes betegségeket jelent. A szabadság igénye megvárakoztatható, de nem temethető el, csak velünk együtt. A mi szabadságunk és a szilárd európai béke össze vannak kötve.

 

*

 

Ó, Európa, kicsi, de csinos. A legtakarosabb földrész. Itt jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilométerre. Itt lett a gondolkodó én a gondolkodás legfőbb tárgya. Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ nem egy. Ebből a tagolt világból nem kívánkozunk olyan nagyon vissza az örök-egyetlen teljességbe. Ami másutt abszolút, az itt viszonylagossá válik. Megtanultunk semmilyen emberi állításnak nem adni maradéktalan hitelt.

Megfogalmazzuk magunkat, naplót írunk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad. Innen indult ki az a szokás, hogy elválasztjuk a leírást és az ítélkezést, vagy az, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a másik ember helyzetébe, mielőtt erkölcsi ítéletekben részesítenénk. Agyunk nem éri be a jelenségek egyféle magyarázatával. Az európai szöveg- és képörökséget használva gondolkozunk magunkról. Vannak közös irodalmi hőseink, tőlük származik az öntudatunk. Abban a mitológiában élünk, amit a szerzők hagytak ránk. Tiszteljük a hagyományt, de nem hajlunk meg előtte. A konzervatív és a radikális elválaszthatatlanok. Műalkotásokban, tehát túlozva fejezzük ki nagy antinómiáinkat. Új meg új alakban föltesszük magunknak a régi kérdéseket. Az a szép bennük, hogy megoldhatatlanok. A soknyelvű európai irodalom elég komplex társalgás. A kis nemzetek irodalma is európai, akkor is, ha fontos könyveik nincsenek lefordítva. Egy könyvespolcon, kölcsönös sugárzásban állnak a nemzeti nyelvre lefordított külföldi klasszikusokkal, ismertebb kortársakkal. A fordítók a klasszikus európaiak: általuk értjük egymást. Az európai érdeklődés fogékony a részek, minoritások, népek és egyéniségek titokzatos ízlése iránt. Az egyik faluban más szokások uralkodnak, mint a másik szomszédos faluban. A fundamentalista egyneműség Európa-ellenes eszme. Nem akarjuk fehérre és feketére osztani a világot, éppenséggel az ellen lázadoztunk eleitől fogva, hogy vagy erényesnek, vagy bűnösnek kelljen mindent tekintenünk. Az az európai, ami soknyelvű, sok műfajú, sokdimenziós. A művészetek és a tudományok a saját szemléletsíkjukat akarják önállósítani, igényelik az önfejlődés méltóságát, és a művek maguk is individualisták. Csuhában, uniformisban, talárban az egyéniség ördöge megmutatkozik. Állítjuk azt a címkézhetetlen valamit, ami az újszülött műalkotás, amelyről szülője sem tudja, hogy micsoda. Felkészülünk rá, hogy a többség szörnyetegnek mondja, pedig csak különös. Kultúránkban a nyers erő, a katonai erőszak kultusza leáldozóban, emelkedő érték a kis nép, a vállalkozó és az író autonómiája. Itt valamivel több szó, meggondolás, idézet, elemzés veszi körül a szerelmet és az evést, a politikát és az irodalmat, mint másutt. Nem ezen a tájon lett mozihős a kevés beszédű férfi, aki megy, teszi a dolgát, és ezer szónál többet nem használ. Ha olyan hallgatagok lennénk, mint a nagy Zen-mesterek, akkor nem lenne annyi könyv a könyvtárainkban. Verbális kontinens, az irodalomban nincsen két Európa. Magunkat egy láthatatlan európai köztársaság polgárának, más szóval európai republikánusnak nyilvánítjuk. Ez se több, se kevesebb, mint egy eszmei nyilatkozat.

 

*

 

Természetes, hogy liberális vagyok. Elébe helyezem a személyt a közösségi retorikáknak, a felduzzasztott nemzeti és osztályöntudatoknak. Valamirevaló írónak kivételesen nagy szabadság kell. Szeretném kiadni a könyvemet úgy, ahogy megírtam, tehát liberális vagyok. Kénytelenek voltunk megtanulni, hogy ha nincsenek biztosított alkotmányos szabadságjogok, akkor az államapparátus mértéktelenül felfuvalkodik, és nagy szorgalommal minuciózus szabályokat, értelmetlen tilalmakat eszel ki, amelyek miatt nem végezhetjük annak rendje-módja szerint a dolgunkat. Ha sok a tilalom, akkor korosodó, fáradt rosszcsontok leszünk, és ahhoz, hogy élni tudjunk, folyton meg kell kerülnünk a jogszabályokat, emiatt viszont aggódnunk kell. Nem kívánok önként belebújni semelyik intellektuális kényszerzubbonyba. A liberalizmus számomra inkább stílus, mint tantétel. Szellemi éberség, óvakodás a patetikus kellemetlenkedőktől. Van egy szerzőcsalád, amelynek tagjai leginkább másokat szeretnek helyreigazítani. Remekül megy nekik a tendenciózus, giccses elérzékenyülés, a szentimentalizmusból mintegy jeladásra képesek átcsapni a maró gúnnyal kevert megbotránkozásba. Ilyen alkatot találsz baloldalt, jobboldalt, mindenütt. Van szeme, de nem lát vele, jön és leleplez, átlát a szitán, ő mindig a sótlan lényeget látja. Idegesítik a hús-vér jelenségek és a személyes észrevételek.

 

*

 

Valamirevaló író nem szolgál. Nem hasznos. Az irodalom szelleme garázda szellem. Az írás civil mesterség, az író a civilek között is civil. Az irodalom országában nincs parancs, amely ne volna abszurd. Melyik szakma illetékesebb arra, hogy szemét a harc áldozataira függessze? Mindenki áldozat, akit megölnek, pedig még élhetne tovább. A halott jellegzetességei között nem elsőrendű a bőrszíne, a vallása, az állampolgársága, sokkal fontosabb, hogy erőszakos halál végzett vele.

 

*

 

Az egyháztól a tizennyolcadik században alig függetlenné vált európai értelmiség a tizenkilencedik században átadta magát a nemzetállam kultuszának, a szakrális etatizmusnak. Ezzel kiszolgáltatta magát a bürokráciának és a hadseregnek. Az etatizmusok elszabadulásának eredményeképpen, miközben a világ kitágult, a szellemi horizont összeszűkült. A nemzetállam a múlt században lett Közép-Európában vallásos értékké. Amíg a nemzetállam szent, addig a politikusok a szó túlságosan is messzemenő értelmében uralkodnak. Hogy a század két nagy zsarnoka valószínűleg a megalomán paranoia klinikai esete volt, semmit sem változtat azon a másik tényen, hogy rengetegen imádták őket, és hogy a híveik a vezér iránti odaadásukban készek voltak rengeteg embertársukat megölni. Ennek a két betegnek sikerült a fantazmáit megvalósítania; őrületükben két etatizmus rációja dolgozott. Ki tudná megmondani, hogy melyik volt az erősebb hajtóanyag, az őrület-é avagy a birodalmi ráció?

 

*

 

Itt egy jámbor ember különféle címeken válhat az ördög cimborájává. Erős még mindig a démonhit, amely kirekeszt és cserbenhagy. Babapesztrálásra viszont a belső emigráció kiváló állapot. Pontos beszámoló a tudhatóról, vemhesség nyugalma, van időnk. Ha valaki a padlón ül, biztonságban érezheti magát. Furcsa dolog, ha az ember olyan városban szeret élni, ahol be van tiltva. Furcsa, hogy nem vagy becsukva, jegyzi meg az autóbuszon egy ismerős. „Miért lennék?” Megbántódik. „Na hallod, azok után, amiket írtál!” A sűrű közegen átrezegnek a rokon- és ellenszenvhullámok. Elcsöndesülünk, nem szólunk, legyintünk, kihagyunk, hümmögünk. Nehezen mozdulunk ki a családunk mellől. Elvégezzük mindennap, amit bírunk. Ki az, akit tanítómesteremnek, írói munkámban felsőbb tekintélynek ismernék el? Semmiféle államot, pártot, közvéleményt, egyházat, akadémiát, piacot. Senki embert. Akármit állít. Akárminek a szószólója. Amúgy mindenkit érdeklődéssel meghallgatok, és mindenkitől tanulok. Mostanában leginkább a csecsemő fiamtól.

 

*

 

A cenzúra legünnepélyesebb és legteátrálisabb aktusa a náci könyvégetés volt. Máglya, trombiták, zászlók, Goebbels rikácsol, egyenként lengeti a könyveket, és valami átokformula kíséretében máglyára veti őket. A tanárok és a diákok éljeneznek. Az egypártrendszerű nemzetiszocialista állam szóvivője magas eszmeiségről beszél. Égő könyv szaga, égő test szaga. Aki az eszmék tisztaságán őrködik, annak az eszméi tisztátalanok. Kell a cenzúrához egy különös emberfajta, amely már az óvodában megtanult árulkodni. Később is ők lesznek a piszkálódó helyreigazítók, fegyelmi bizottságok összeharapott ajkú tagjai. Csukott, merev, tábori arcok, megannyi jó hazafi. A nagy aljasságokhoz mindig kellenek értelmiségiek is. Finomabban vagy durvábban igazolni a kormányformává lett hatalmi gőgöt, amely többnyire parvenü. Ahol az állam könyvet éget, ott az el nem égetett könyvek bűnrészesek a ceremóniában. A szerzők megszokják, hogy némelyik kollégájuknak előbb a könyvét, aztán a személyét eltüntetik. Sok művészt meghat, hogy egyáltalán akarnak tőle valamit. Rossz íróból mindig van elég, kiszolgálni egy-egy zsarnokságot. Jó író is állhat pezsgőspohárral a kezében, enigmatikus mosollyal a vezér mellett; megkötik a kölcsönösen előnyös kompromisszumot.

 

*

 

Mivel a szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett térség barakkokkal, ahonnan az ott tartózkodó emberek nem mehetnek ki, különben lőnek rájuk, századunk etatizmusainak vele járó képe, Goebbels és kollégái nem tekinthetők egyszeri bűnözőknek. Mindig van olyan folt a földgömbön, ahol a könyvégetést szép szokásnak, megőrzendő hagyománynak tartják, továbbá vannak olyan emberek is, akik szívesen buzgólkodnának áldozópapként a máglyatűz körül. Ha görények kellenek, akkor az írástudók rendjében akad elegendő számú görény. Minden terror mögött ott találhatók az ideaszállító auktorok. Tévedéseikkel és gyávaságaikkal a könyvírók nagy elsötétülésekben voltak bűnrészesek. A táborvilágnak megvan a maga kulturális holdudvara. Az irodalomtörténet tanulsága szerint van olyan pupilla, amely az őrtornyot nem látja, csak a pillangót.

 

*

 

A sátáni forrását ne a mélylélektanban keresd, hanem a kollektív szuperegókban. Az ideológiákban, a szövegekben, az igazolásokban. Lehet szavakkal áttételesen ölni. Mindig vannak elegen, akik ölni szeretnének. De nem mindig kapnak igazoló szöveget hozzá. Csak akkor ölnek, ha a tekintély ezt megparancsolja, vagy legalábbis kacsint. Az emberek nem tudják, mibe viszi bele őket a nyelv. Szenvedélyes logikával végighajtott és kivitelezett eszmesorok olyan pokoli eseményeket idéznek elő, amelyeket sem az áldozatok, sem a tettesek nem sejthetnek előre. A nagy elsötétülésekhez kellenek a tehetséges szerzők és az idealista fiatalok. Elöl a zászló, hátul a tömegsír.

 

*

 

Minden szörnytettben ott van a feltétlen parancsteljesítés erénye. Erkölcsi szükségállapot, ha az embernek parancsolnak. Az is lehet háborús bűnös, akit semmilyen bíróság nem ítélt el, és nem is ítélne el. Mindenki jobb híján teszi a rosszat. Európa szinte minden városában szobrot kaphatna az ismeretlen tömeggyilkos. Sokat tapasztalt, sok mindenen átment szegény.

 

*

 

A háború végén nagyjából megtapasztaltam, hogy magaviseleti érdemjegyünk és kiirtásunk között nincsen semmilyen összefüggés. Akkor is megölnek, ha simulékony vagy. Akkor is, ha jó tanuló vagy. Korán arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen tisztánlátás némi inkább viscerális, mint doktrinális anarchizmus nélkül. Legyetek engedelmesek, zsidók, majd emberséges bánásmódban lesz részetek. Hol? Majd megtudjátok. Ott, ahova a vagonok visznek. A számotokra kijelölt helyen: a megszabadulás kéményében, a judenfrei Európa közepén.

 

*

 

Mindeddig csak gonosztettek származtak minden olyan gondolkodásmódból, amelynek szellemi középpontjában nem a személy méltósága áll. Minden fundamentalizmus cenzúráz. Az embervédelem első elve: senki a gondolataiért nem büntethető. A szellem emancipációjának nagy lendületeire mindenféle fundamentalizmus görbén tekint. Viszont a nagyvárosi talajon úgy terem a szabadgondolkodás, mint a gomba. A második ezredvég humanizmusa az emberi személyiség védelme. Ez a szemlélet minden nyelvre és érzékenységre lefordítható, átlósan metszi a politikai csalódásokat. Akárcsak a kúszó demokrácia, az emberi jogok filozófiája is terjedőben van minden kontinensen. Ahol az emberek kiküzdötték politikai egyenjogúságukat, ott megcsinálták a parlamentáris demokráciát. A többiek autokratikus-rendi szervezetben élnek. A demokráciának az a lényege, hogy minden polgár egy lehetséges disszidens. Olyan ember, aki itt és most néven nevezi a dolgokat, csak azért, hogy a dolgok néven legyenek nevezve. Az emberi személynek jár a szabadság. Miért? Csak. Mert az emberi személynél nincsen több. Mosoly fogadja a jelenséget, ha a pap vagy a politikus azt mondja, hogy van több, és ezt a többet ő maga képviseli.

 

*

 

Fegyverrel csak megfélemlíteni lehet, de kezdeményezni nem. A szellemi magánvállalkozók kezdeményeznek. A fegyver ultima ratio. Az írás prima ratio. A gondolkodó ideje a normális idő. Ahhoz, hogy működésbe kezdjen, nincsen szüksége határhelyzetre. Az értelem akkor is dolgozhat, ha nincsen gondolatszabadság. Az írás ideje a most és a mindig. A mi hatalmunk nem több és nem kevesebb, mint a munkáinkban megjelenő szavahihetőségünk.

 

*

 

Könyveim tíz éven át nem jelenhettek meg Magyarországon, és nem voltak megvásárolhatók a könyvesboltokban. Kitiltva országom engedélyezett irodalmából, berendezkedtem az önkiadásban. A független sajtó házilagosan kivitelezett könyveiben minden szó többe kerül. Kell, hogy megérje az olvasónak: a földalatti szöveg nem lehet bőbeszédű. Magánlevél néhány száz ismerősnek. Néhány száz olvasó is milyen sok, ha egyenként gondolok rájuk. A túsz úgy viselkedik, mintha nem volna az. A magunkfajta kiáll, mint a szög, pedig ismeri a kínai közmondást, hogy a kiálló szöget ütik. A hatóság nem zaklatott, postámat továbbították, utazhattam. A ház előtt nagy ritkán két ember unatkozott egy autóban, egy kövér és egy sovány, eszegettek. Kiadóm konyakkal kínált, és a megértésemet kérte, testi és politikai betegségeiről tájékoztatott. Neki sem könnyű. A könyvemet egyébként nem tudja kiadni. Olyan ember voltam, aki nincs, akinek nem volna szabad lennie. Mivelhogy a vereség unalmas, a panasz unalmas, a vesztes unalmas, megpróbáltam élvezetemet lelni a hivatalos nemlétben, amely sértetlenül hagyja a magánlétemet. Az önkiadás baráti köréről már sok minden kiderült; rájuk gondolva könnyebb volt leírnom azt a szót, hogy mi. Egy kis szilárdabb talaj a süppedékes környezetben. Tudtam, hogy számíthatok rájuk, és ők is tudták, hogy számíthatnak rám. Már az is valami, ha egy városban harminc ember számíthat egymásra.

 

*

 

Volt köztünk is viszály, rangsor, sértődés, fáradtság, csömör, szívszélhűdés, sőt még öngyilkosság is, de élveztük a távoli szabadság helyett a magunk csinálta azonnalit. Aki nem szabad, az nem egészen megbízható. Annak a beszéde mögött valami más van, mint amit mond, kénytelen vagyok találgatni, hogy micsoda. Mitől fél? Mit tart kényesnek? Mit kerül el? Miről bizonygatja, hogy az őt egyáltalában nem érdekli? Egy hiteles életrajz városunkban riadalmak történetéről tudósít. Rengeteg hátsó gondolat és kalkuláció, amely a polgárok viselkedését szabályozza. Naprakész tudása annak, hogy mit szabad és mit nem. Még eddig minden felügyelet a polgárok önkéntes főhajtásaként akart feltűnni, azt a benyomást keltve, hogy nem korlát és kényszer, hanem fegyelmezett belátás, sőt bölcsesség. Ha az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak, akkor kezdik gondolni is azt, amit mondanak. Nem kell sok fenyegető kellemetlenség ahhoz, hogy egy átlagos teherbírású ember körülkerítve érezze magát. Aki a saját játszmáját feladja, az le fogja nézni magát, és úgy fogja érezni, hogy a többiek is lenézik. A dolgok összefüggenek, ha könyveknek nem szabad megjelenniük, akkor a város elhanyagolja önmagát, a falait, a levegőjét, az emberek elhanyagolják az arcukat, a beszédüket, az erkölcsüket. A tilalom nemcsak a betiltásban és a titkolózásban mutatkozik meg, hanem abban is, ami látható, hallható és olvasható. A szövegekben megjelenik a sejtetés esztétikája. Közös lemondás a nagykorúságról. Szokás kegyeket, díjakat, rangokat, javadalmakat kérni és remélni a közös gyámtól. Sikere van a gügyögésnek és az ünnepélyességnek; az egyenes beszéd azonban viszolygást kelt. Nem használni a polgárjogokat olyan, mintha egy közösség elhatározná, hogy nem világít villannyal, és emiatt állandóan a gyertyaelosztás kérdésein vitatkoznék. Figyelemre méltó néprajzi jelenség, de miért nem kapcsolják be inkább a villanyáramot?

 

*

 

Országunkban, amióta élek, az állam hatalma túlságosan nagy volt, a civil polgáré pedig túlságosan csekély. Ebből sok baj származott. Nem vonz sem a kérkedő, sem az önsajnáló azonosulás állami közösségeinkkel. Két abszolút pólus van, az emberiség és az egyén. A közösségek értéke e két pólushoz mérve viszonylagos. Az egyének mindenféle csoportosítása kétes. Többnyire öndicsérően állítod egy olyan közösség létét, amelyhez hozzátartozol. Ebben az eljárásban az az élvezet, hogy másokat ki lehet rekeszteni ebből az állítólag pompás közösségből. A magánemberi butaság mélyebb értelmet sejtet, ha többes szám első személyben beszél.

 

*

 

Írásaim: egy kelet-európai, államkórban szenvedő páciens házipatikája. Fontosnak tartom a szívós derűt és a merőben lelkiismereti kötelességtudatot. Az irodalom köztársasága tartósabb, mint bármely államalakulat. Igyekszem megtartani ennek a köztársaságnak a törvényeit. Sokra becsülöm az önuralmat, és már nem szívesen adok nemeslevelet a kudarcnak.

 

A harmadik reformkor elé

In memoriam B. I.

 

Nemcsak a beszédben és az írásban vagyunk korlátozottak, nyomottságunk bélyegét hordozzuk arcunkon, öltözködésünkön és tárgyi környezetünkön is, egész kultúránk tagolatlanságában.

Ahogy a nemiség hatalmát az elfojtások drámái bizonyítják, szabadságszükségletünk is akkor mutatkozik meg fájdalmas elevenséggel, amikor korlátozást szenved. Legfiatalabb és legemberibb szükségletünk a szabad önkifejezés.

Tudatunknak a többiekével való nyitott közlekedése nélkül nincsenek emberhez méltó társadalmi viszonyok. Semmiféle érvvel nem bizonyítható, hogy a szabadságkorlátozás valamiféle új dolog lenne. Ellenkezőleg: történelmi nyomorúságaink megismétlése.

 

*

 

Közeledünk a harmadik évezredhez, amelyben a tudás-gazdaság jelentőségben megelőzi az anyagi javak termelését. Az agrártársadalmak és az ipari társadalmak után a láthatáron kirajzolódnak az olyan újszerű társadalmak, amelyeknek főműve már nem a gabona s már nem is a gép, hanem az anyagtalan, de könnyedén tárgyiasuló tudás. A hűbéri és a polgári társadalmat az értelmiségi társadalom követi.

Minden más terméknél gyorsabban nő az egy főre jutó szótermelés. Egyre több ember él szavak s aránylag egyre kevesebb javak előállításából. Művi környezetünket mindinkább anyagtalan javak, hullámszerűen áramló kapcsolatok alkotják.

Részt akarunk venni az emberi szellem világhálózataiban. Ami ebben segít bennünket, az jó, ami ebben gátol bennünket, az rossz. A korlátozott érintkezésből a társadalom elmaradottsága következik. Ha a keleti társadalmak inkább korlátozzák az emberi agyak közlekedését, mint a nyugatiak, akkor egyszersmind kevésbé rugalmas, kevésbé öntevékeny, kevésbé intelligens társadalmak azoknál.

Kíváncsiságunk korlátozása egyre fájdalmasabb elnyomás. Öntudatunk erőszakos sérelme éppoly tűrhetetlen, mint testi épségünké. Jövőnk alapkérdése: bénító vagy ösztönző keretet nyújt-e politikai berendezkedésünk ennek a teremtő és befogadó tudásvágynak?

 

*

 

Ha az igazmondás kultúrája alacsony, akkor a termelt javak kultúrája is alacsony. Politikában kiskorúsított állampolgárok a gazdaságban sem lehetnek nagykorúak. A paternalista állam alattvalói restek és hanyagok; magukat sem tisztelik, miért tisztelnék a munkájukat? Ha az állammal szemben a társadalom nem tudja törvényes eszközökkel felhajtani a munkaerő árát, majd fölhajtja törvénytelenekkel.

Kényszerre a nép lassú munkával, ügyeskedéssel válaszol. Az emberi gyarlóságok, amelyeket az újságok harminc éve ostoroznak, mert a szocialista gazdaság teljesítményét makacs állandósággal lerontják: a népi ellenállás formái, amelyek erősebbek, mint a hatósági szigor. Törvényeivel a rendszer termeli a törvénysértéseket. Ha csak a kisebbség féli, s a többség megszegi a törvényeket, hozzá kell igazítani őket a társadalom igazságérzetéhez.

Ha csupa lángész ülne is a pártközpontban és a tervhivatalban, az sem pótolná a munkavállalók demokratikus jogait. Akik a döntés felelősségében nem osztozhatnak, a végrehajtás felelősségében sem osztoznak. Európa közepén, a huszadik század végén szabadság nélkül gazdasági növekedés sem lehetséges.

Nem sokat várhatunk az olyan félszeg reformgondolkodástól, mely csak a központi szabályozókat módosítgatná, de a központot kiegyensúlyozó ellenhatalomnak még az eszméjétől is megriad. A hetvenes években nőtt a gazdaság politikai ellenőrzése s vele a nemzeti eladósodás. A központosított politikai-gazdasági mechanizmus csökkenti az alája rendelt társadalom munkájának termelékenységét, leértékeli a nemzeti munkát, krónikus gazdasági válságot eredményez, s növeli elmaradottságunkat nemcsak a Nyugathoz, de a harmadik világ sietősebben fejlődő országaihoz képest is. A központosított tervgazdaság leginkább a központosított tervgazdaságot termeli újra kibővítve, s nem a népvagyont.

Ha a gazdasági reform „odafent” megakad, megcsinálja „odalent” a nép, ahogy lehet, furfangosan, ez a második gazdaság. Ez élénkíti, pótolja, támogatja az elsőt, a hivatalost, a tervezettet. Sok mindent elvehetnek a munkavállalóktól, csak egyet nem: a munkaerejüket, s önmagukat nemcsak átadni, de visszatartani is tudják. A társadalomnak van annyi esze, hogy az államvezetés ne lehessen okosabb nála.

 

*

 

Ha a társadalmi eszmecsere korlátozott, akkor a mesterséges kiskorúság állapotában élünk. Aki nem szabad, az nem felnőtt; a tekintélyuralom emberei éppoly éretlenek, mint alattvalóik. Gondolkodásuk kezdetleges, jellemük félénk, képzeletük hamuszürke, szemük-arcuk eseménytelen. Ma ez a fejlődésben megbéklyózott közjellem a társadalmi mozgás színpada. Hosszan tartó kulturális reform áll előttünk, amelynek elsődleges terepe kinek-kinek a maga személye. A szorongó alattvaló még eltakarja nyugodt önérzetünket.

Társadalmunk nem siet megismerni magát, nem sokat elmélkedik a jövőjéről, a gondolkozás szenvedélyét kiszorítja a közéleti pletyka. A nézők beletörődnek a nehézkes játékszabályokba, élvezetesebb a játékosok erkölcsös szidalmazása. Óvatos emberek fürkészik egymást szemlesütve, összevillannak hátsó gondolataik. A lehallgatás technológiájának föllendülését csak a lehallgatottság paranoid sejtelme múlja fölül.

Az államilag jóváhagyott életnek nincsenek eseményei, s hogy ne legyen gyanús, hogy elkerülje az ütközéseket, eleve lemond minden szokatlan vállalkozásról. Unalmában a többieket lesi, s nem is biztos, hogy jóindulatúan. Rezignációk versenye, ki milyen könnyen tudja eltemetni vágyait, s mennyi érve van rá, hogy ez nagyon is jó neki. Mondatok, amelyeknek fő célja, hogy semmit se mondjanak. Keress a hivatalos beszédekben egy személyes megállapítást, tűnődő kérdést, valamicske humort; csak fanyelvű, hangzatos, megokolatlan kijelentések. A bizonyítás kék-fehér autókban gördül a város esténként kihalt utcáin.

Eszes emberek tanácsosnak látják, ha kevésbé eszesnek mutatják magukat, s az egyre könnyebben sikerül nekik. Titokban próbálnak egyéniek lenni, de mert az könnyen kiderül, inkább lemondanak magukról. Mindentudó démonnak vélik a hatalmat, amely róluk minden fekete pontot összegyűjt, s csak késik, nem múlik a katasztrofális megtorlás. Az alattvaló szemében az állam egész világ, ő meg csak egy pontocska. A pontocska megpróbál besimulni a világba. Egyre normálisabb: ezt sem teszi, azt sem teszi, aztán egyszer csak megöl valakit, valószínűleg önmagát, lassacskán. Jönnek a megfoghatatlan betegségek, a tehetség virtuskodó öncsonkításai. Az ellenzékiség netovábbja: az alattvaló meg van sértve, hogy az állam nem jutalmazza eléggé.

Lassú test, lassú lélek, minden kis erőfeszítés nagyon fárasztó, sok panasz a hajszoltságra, evés-ivás-locsogás-televízió kábítószerei, panaszos kelletlenséggel ellankasztani a főnököt, fiatalon a nyugdíjat várni, így megyünk a csillagokba, szuszogva-böfögve. Tagolatlanságát az állam átültette polgáraiba. Osztatlan érdek, megfoghatatlan felelősség, ócska mű. A lélek elveszetten bolyong a hivatali áskálódás labirintusában. Olcsó haszon- és kegylesés, hűséget adni javakért, besúgást lakásért, árulást előléptetésért.

Mindenkinek van egy kis döntési joga, s azt eladja. Itt az is üzletel, aki Nyugaton nem tenné. A központ monopóliumából csurran-cseppen a kisembereknek is, s ők megtanulták, hogy minden kis előjog értékesíthető. Polgári árupiac helyett államhivatalnokok monopóliumocskáinak piaca. A központi újraelosztás basái körül kivirul a baksiskultúra, amely Keletről egyre vastagabban tódul Közép-Európába. Ahol minden az államé, ott semmi sem az államé: ahol az állam mindenható, ott az állam tehetetlen.

Engedelmes hivatalnokok pocskondiázzák sok önsajnálattal vezetőiket: ők pompás dolgokat művelnének, de azok nem hagyják, a hát mögötti főnökszidalmazás a diktatúra cementje. Érdemi elemzés helyett morális hangoskodás. A mintaállampolgár tokba bújt ember, apolitizmusát ajándékozza az államnak, egy kis cukrot kap érte és a csömör jogát. Pallérozatlan materializmus: szerezni valami különöset, ami itt nincs, csak Nyugaton; a nyugati kispolgár engedelmesen vásárol, a keleti bőszen, ez a lázadása, csak az az övé, amit elfogyaszt. A résnyire nyitott határ résnyire csukja össze az elmét. Aki háromévenként a felsőbbségtől kapott kimenővel a Szajna-part vagy a Piazza di Spagna lépcsőin vágyik üldögélni, jámborabb gondolatait előnyben részesíti, s azoknak is csak a jámborabbját hangoztatja.

Ki minél megfoghatatlanabbul tud célozgatni, agyafúrt pátosszal vagy az akadémikus tudomány tolvajnyelvén. Jó illem aranykora: sejtetni, példálózni, értésre adni! Csak úgy nyersen kimondani a dolgot: bárdolatlanság. Jó társaságban, ha ilyen balfogás esik, a többiek elnémulnak, és témát váltanak. Csak az mosolyog, aki valószínűleg rossz társaságban is megfordul. Az ildomos határ: állapotunk képtelenségeinek anekdotikus fölemlegetése. Nem telefontéma, halljuk naponta, a nyilvános és bizalmas vélemény kettőssége otthonunkban is fegyelmez, a vonalban ott ül a harmadik, ami a koponyán kívül van, az már nyilvánosság, hazudni ott már helyénvaló. Átvészelés, lappangás módszertana, lakásbunker, önagyonzabálás, szívpanasz, napi két csomag cigaretta, helyi értesülések cseréje: hogy lehet hozzájutni valami jóhoz s kikerülni valami veszélyt.

Aki csak a sorok között ír, aki nem fejezi ki magát, aki csak nyakatekerten, komolykodva tud beszélni, az vajon létezik-e egyáltalán? Legyünk humanisták, az kifizetődő, az ünnepélyes takony befogad. Ügyes vajákosok, nagybetűs fennköltség, aztán följelentés telefonon. A beszéd nem a megismerés, hanem a megtévesztés eszköze. A féligazság nem az igazságnak a fele. Hálaadó imák a kisebbik rosszhoz, mely kegyet ad, s nem jogokat. A kegyosztónak muszáj időnként, akár szeszélyből, szigorúnak lenni, nehogy a kegylesők elbízzák magukat. Elég, ha egy díjacska vagy akár csak egy meghívás elmarad, a lojális állampolgár, aki lelkiismeretét fölötteseire bízta, szorongásos pánikba esik, zúgolódik állami fölöttes énje ellen néhány napig, aztán egy szeszélyes napsugár a magasból, didergő mosoly: mégiscsak ez a rendszer minden rendszerek legjobbika.

A személy méltóságánál fontosabb a rendszer, a kutyapecér-hivatal fontosabb a kutyapecéreknél. A katona háborúban parancsra öl. A civil békében fölkérésre besúg. Az árulás téglák között a vakolat. Ha az agyzsibbadás fölenged, s a lélek kibocsátkozik odújából: szenvedélyes merev közhelyek. Érv helyett irigy becsületsértés, a különbözők megköpködése, rágalom után összecsókolózás, aztán megint csak legyintgetős rosszkedv, a holnap reggelnek már a gondolata is fárasztó. A tükörben puffadt, gondterhelt arc, nem akar önmagához hasonlítani, nem akar másoktól különbözni. Ez az ember sohasem kockáztatja meg, hogy céltábla legyen, nagy ravaszul holnapig átmenti magát. Magát? Ezt a lefittyedő, beszívott, elvékonyult szájat, amelytől hiába várom, hogy legalább sírásra görbüljön, s szánja meg magát.

Miért nem voltál önmagad szövetségese, aki tudja, hogy mi kell neki? Nézd a játékosokat, akik mertek különössé válni. Elgondolkodva kockáztatnak, s ezért oldottabbak és gyermekesebbek a többieknél. Tudnak várni, erőt gyűjteni, s ha eljön az idő, megtenni, amit kell. Várakozásuk maga is cselekvés. Az ember, aki lehetnél, tükre valaminek, ami több nálad. Futó ittléted célja: ez az ittlét, mint műalkotás. Időbe kárhozottságodat autonómiád nyelveként választhatod. Rád van bízva valami, ami tenálad finomabb és bonyolultabb. Soha nem tudsz végére járni mindannak, ami vagy. Miért sértenéd meg magadban ennek a korlátlanságnak az esélyét? Mindenki a maga szabadságának szolgája. A lusta szolga rosszkedvű is. Ha más hiábavalóságoknál jobban becsülöd a szabadságodat, még barátja is lehetsz másoknak. De ha az alattvalót ápolod magadban, alighanem ellenséget látsz a többiekben.

 

*

 

Liberális-demokratikus reformmozgalmainknak nem volt erős társadalmi támasza. 1848 előtt a liberális köznemesség, 1918 előtt a demokratikus középosztály vékony kultúrelit volt. Fölöttük a hatalom, alattuk a nép, kilenctized rész jobbágy negyvennyolcban, háromnegyed rész paraszt tizennyolcban. Elitkultúra és népi kultúra egymással alig érintkezett. Demokratikus reformot csak művelt középosztály tud végrehajtani, amelynek szándékait a többi osztály is nagyjából helyesli. Urak és nép között olyan távolság volt, társadalmunk oly kevéssé volt demokratikus, hogy a politikai demokrácia hívei tétova kisebbség voltak, s hangjukat elnyomták a demagógok, a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal erőszakos, primitív radikalizmusa. A reformmozgalmon felülkerekedett a forradalmi frazeológia, Károlyi átadta a hatalmat Kun Bélának, ő meg Horthynak, fellengzős és idétlen, bár elég véres politikai bohózat. A kommunista diktatúrára jobboldali diktatúra volt a válasz, erre megint kommunista diktatúra. Kezdetben elég sok akasztófa és börtön, de ha a dolog soká tart, megjön a konszolidáció is. A hatósági pofon mindig nagyon szakszerű volt, a gazdaság- és társadalompolitika kevésbé, de a betört nemzet csak emelkedett, s a színre lépő értelmiségi nemzedékek, ha nem kellett félni, a harmincas és a hatvanas években előhozakodtak, elég óvatoskán, a demokratikus reform visszakísértő eszméivel.

Két konszolidáció között a negyvenes-ötvenes évek: háború, tömegmészárlás, bosszú, a közértelem és a nemzeti önérzet megzavarodása. Erőszakos kisebbségek alatt hallgatásra kényszerülő többség. A kultúrelit megtizedelései: előbb a baloldaliak és a zsidók, majd a Horthy-adminisztráció, majd a nem kommunista demokraták, majd a hazai kommunisták, majd az ötvenhatos fölkelésbe torkolló kurta reformpezsdülés szereplői, a nagy emigrációs hullám, sok halál, sok szenvedés, jobbra érdemes elitcsoportok félresöprése, az egymást sűrűn követő érvágások után tudatlanabb és tehetetlenebb lett az ország. A megmaradók, ha vissza is keveredtek értelmiségi állásaikba, már inkább nyugalmat akarnak, s kerülni lehetőleg minden ütközést. De nemcsak a lakásajtókon hajnalban betóduló fegyveresek, a csendes évek is megtették a magukét: iszákosság, züllés, öngyilkosság, tisztesség és érdek lelki háborúi, szívkamráig maró szégyenek. Osztálytársaim, barátaim fele a nagyvilágban, néhányan már a föld alatt, van, aki csak egy karosszékben ülve néz évek óta ki az ablakon, s aki itthon van, él és egészséges, az is idő előtt megöregedett. Kevesen bírják épen elviselni a megmaradás törpe bölcsességét: nem lehet, nem szabad, nem érdemes.

De közben telt az idő, lassan egy negyedszázada senki sem lőtte szét városunkat, az emberek tették a magukét, különpénzért különmunkák szemleragadásig, tíz év a lakásért, még tíz a mozgó javakért, uramisten, mennyi versenyfelajánlásról olvasok már gyermekkorom óta, a híradókban mindig fölavatnak valamit, a vezetők bágyadt dicsekvése mint a novemberi eső, az európai nemzetek rangsorában annyi nagyzolás után ugyanott maradtunk, ahol voltunk a háború előtt. Az ország mégis polgárosodott. Konzervatívok, fasiszták, kommunisták alatt a magyarság jobbmódú és tanultabb lett, kivált az elmúlt másfél évtizedben, hogy új erőszakhullám már nem következett, hogy már a parasztság is állami alkalmazásba került, hogy a börtönökből kijöttek az ötvenhatosok, hogy az állam már nem tudott mit elvenni a társadalomtól, s kénytelen volt egy kissé békében hagyni, hogy a szakemberek csendesen mondani kezdték megint a magukét, hogy történelmét és kultúráját a nemzet apránként visszavehette, hogy kopár napjainkat nem kell üdvtörténetnek hazudnunk, attól az évtől fogva, hogy a Moszkvából érkezett kommunisták pártja egyeduralomra jutott. A társadalom szerkezete átalakult, folytatódott – ne számítsuk, milyen áron – az urbanizáció és indusztrializáció, százezrekkel bővült az értelmiség, megjelent a szakközépiskolás munkáselit, megtollasodott a mezőgazdaság és az ipar között ügyesen manőverező falusi munkás. Immár van nagy létszámú érettségizett és egyetemi diplomás középosztályunk, többszoba-komfortos, gépesített lakásban él a családok többsége, s a falusi gyerekek nagyobb részéről elmondható: „gyerekszobája van”. Nyiladoznak a kapuk Nyugat felé, onnan jönnek a fogyasztás és a kultúra mintái, a dölyfös elzárkózás szólamai eltakarodóban, ma több magyar járt Párizsban, Londonban, mint bármikor azelőtt, a vasfüggöny egyre lyukacsosabb. Az értelmiség nyomában az egész társadalom örökölni próbálja a háború előtti polgárság életmódját. Van magaskultúra és tömegkultúra, de a távolságuk nem csillagászati, a magyar társadalom homogénebb, mint valaha, s van nagy létszámú, művelt középosztálya.

A háború és az államszocialista fordulat után fiatal értelmiségiek – érdemmel, érdemtelenül – gyorsított, forradalmi úton emelkedtek magas állásokba. Harminc év alatt a bürokratikus hierarchia megtelt és bemerevedett, az ifjúság pedig várakozni kényszerült, nincs kitől hatalmi pozíciókat elvenni, merészen fölívelő karrierre a friss párttagsági könyvecske sem vezet, rendtársadalomban a fiatalságnak nincs nagy kelete. De ha a magasabb, kiváltságosabb státusok telítődnek, akkor más életstratégiát kell választaniuk, s a fiatalok türelmetlenségének újabb pálya nyílik, sokan megpróbálják élhetőbbé tenni meglévő helyzetüket s bürokratikus pozíciójuktól függetlenül tartalmasabbá változtatni máskülönben unalmas napjaikat. Mérkőzés kezdődik a hivatalnok szerep és az emberi méltóság között. Kezd nyomasztóvá lenni, hogy az alkalmazott értelmiségi elnyomja magában az alkotó értelmiségit, az ideológus a művészt, a nevelő a megismerőt, a fennálló propagandistája az önálló, kritikus gondolkodót, a parancs végrehajtója a saját erkölcse szerint ítélőt, a szabványember a kísérletezőt. Ha a féligazság erkölcsi jó, akkor a beszéd álbeszéd, komolykodó, unalmas locsogás. A fiatalok közül sokan megunták saját szájukban a közhelyeket s a modus vivendit, amelyben ravaszkásabb kollégáik jól kifészkelték a helyüket. Tehetség: erős ellenállás korunk kultúrájával szemben, amely természetesen becsap. Eretnek, aki a többieknél kevésbé bírja a fecsegő semmitmondást. A gondolkodás nem tudja nem keresni a maga autonómiáját, szórakoztatni akarja magát, háromezer éve ebből származik a modernség. A jó fiúk rájönnek, hogy a gondolkodás a világgal szembesített művelet. Nem szabad szabadon beszélni, de lehet, aki megpróbálja, túléli, ha furcsa lesz is, ha kilép is az államkultúra kényelmes bensőségéből. Fiatal értelmiségiek közül a bátrabbak és a tehetségesebbek betegnek látják a tehetetlen sodródást, amely lemond minden kezdeményezésről. A mindenkiben benne lakó autonómia démonja megpróbálja fölszabadítani az államosított embert.

A háború után született nemzedéket semmiféle csapás nem tizedelte meg, tagjai egymásnak nem elvadult ellenségei, szabadság és nemzet érdekeit nem fogalmazzák meg ellentétesen, nincsenek köztük sokan, akiket a különítményes terrorista szerepe csábítana, nem vérezték be a kezüket, neveltetéspályájukat nem akasztották meg történelmi sorsfordulatok, nem kellett megtagadniuk múltjukat, szüleiket, műveltebbek, világlátottabbak, elfogulatlanabb ítéletűek, kevésbé görcsösek a félelemtől, kritikusabb ízlésűek, szellemesebbek, a zagyva pátosztól idegenkedőbbek s provincializmustól kevésbé korlátoltak, mint az én nemzedékem és az idősebbek, akik a negyvennyolc-ötvenes években lettünk felnőttek. Nekünk több kellemetlen tapasztalatban volt részünk, és a fejünk is zavarosabb volt, nem volt időnk megérteni a világot magunk körül. Fasizmus és kommunizmus demagógiája fiatalabb és támadóbb lévén, nem volt érkezésünk hideg ésszel, kidolgozott fogalmi szerszámokkal szemügyre venni annak a világnak tartós szerkezetét, amelybe a sorsunk vetett. Ma könnyebb okosnak lenni, be nem csapódni, előre látva építkezni, közép-európai történelmünk sok évszázados alaptörekvéseit felújítani, versengésekből és tévutakból okulni, személyes és országos állapotunkat európai, sőt világtávlatból megítélni, mint a negyvenes-ötvenes években. Módunkban áll összevetni tapasztalatainkat a többi közép-kelet-európai nép sokban hasonló és tanulságosan különböző tapasztalatával, jobban ismerjük egymást, szolidárisabbak vagyunk, többé-kevésbé hasonló rendszerekben ugyanannak az autonómiának a kísérlete jár-kel a Földközi- és Fekete-tengerektől a Balti-tengerig. Az egységesülő Európa keretében kell újraértelmeznünk és végre sikerre vinnünk korábbi reformnemzedékek céljait; a nemzeti önállóságot, a társadalmi önkormányzatot és az egyéni szabadságot. Itt van a kapu előtt az új reformnemzedék, s mosolyogva átlát minden olyan okoskodáson, amely szerint a nyugati szabadságnál csekélyebb szabadság voltaképpen – dialektikusan szemlélve – nagyobb szabadságnak tekinthető. Harminc éve még voltak olyan értelmes és jóhiszemű emberek, akik a demokráciánál haladóbbnak vélték a diktatúrát. Harminc év leszűrt tapasztalata nap nap után arra tanít, hogy konzervatív, merev és veszteglő az olyan társadalom, amelyben egymástól független érdekek és álláspontok nem mérkőzhetnek és egyezkedhetnek szabadon alkotmányos játékszabályok szerint. Magánbeszélgetésben ma nagyon kevesen mondják haladóbbnak a diktatúrát a demokráciánál. Ennek az ellenkezőjét is kevesen mondják nyilvánosan, mert a többség fél. Ha nem jön közbe külső katasztrófa, a nyolcvanas-kilencvenes években a mai fiatal s akkorára már igencsak középkorú reformnemzedék – úgy gondolom – fel fogja magát szabadítani ez alól a félelem alól, s a demokratikus szabadság már a többség nyilvánosan is elvállalt kívánsága lesz. Kisebbség a többség ellenére nem alkothat demokráciát. A szabadságintézményeket meg kell előznie az őket igénylő kultúrának. Idő kell hozzá és némi szerencse is, hogy egyre több emberben felhalmozódjon az a belső erő, csöppet sem könnyű önnevelés árán, ami a társadalmi őszinteséghez kell. A szabadságról, ha csak elvi óhaj, külső nyomásra le lehet mondani, de ha fokról fokra természetünkké érlelődik, ha személyiségünk része lesz, amelytől immár nem tudunk megválni, akkor így vagy amúgy megtaláljuk a módját, hogy ennek az elemi akaratnak közös megállapodással intézményes alakot adjunk.

Az ötvenes évek voltak a bürokratikus államszocializmus első korszaka, a társadalom betörése: sok taps és sok letartóztatás. A hatvanas-hetvenes években jött az államszocializmus konszolidációja, kevés taps, kevés letartóztatás, fásult hivatalos kérkedés alatt óvatos félhivatalos panaszkodás. Van még húsz évünk a századfordulóig – nem túl sok, nem is kevés –, hogy felszínre törjön a kultúrában, majd a politikában a demokratikus szocializmus ma még bátortalanul lappangó s csak szórványosan megnyilatkozó közgondolkodása. A nemzet, a szűkebb közösségek és a személyek önrendelkezése olyan igény, amelyet már ma is a választók többsége támogatna, csak éppen senki sem szavaztatja erről meg őket. Ezek az óhajok nem vadonatújak, 1945-ben is mellettük volt a többség, csak a háborúban kivérzett, elbizonytalanodott s állami múltjától elidegenedett nemzet tanácstalanul állt szemben azzal a szalámipolitikával, amely a demokrácia nevében számolta föl a demokráciát. De a két, többé-kevésbé szabad választáson semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a nép többsége egypártrendszerű tekintélyuralmat akarna. A győztes szovjet hadsereg jelenléte s a kommunista kézben levő politikai rendőrség elég kemény érvek voltak a fiatal magyar demokrácia pluralizmusa ellen, de a puszta hatalmi erőszakhoz még akkor is kellett a zavart tudatú lakossággal szemben a megtévesztés eszközeit gátlástalanul kimerítő propaganda. 1956 őszén tizenkét nap alatt a spontán születő munkástanácsok és forradalmi bizottságok – meglepő egyhangúsággal – kinyilvánították, hogy sem a gyárakat, sem az üzemeket nem kívánják korábbi tulajdonosaiknak visszaadni, s az alapvető termelőeszközök köztulajdona mellett ragaszkodnak mind a közvetett, mind pedig a közvetlen demokrácia intézményeihez, a többpártrendszerű demokratikus parlamenti választásokhoz és a termelő-, valamint a lakóközösségek tanácsrendszerű önigazgatásához. Ha a Nagy Imre-kormánynak ideje lett volna még demokratikus alkotmánytervezetet kidolgozni és azt népszavazásra bocsátani, akkori tapasztalataim alapján nem tartom kétségesnek, hogy a túlnyomó többség a demokráciát előnyben részesítette volna a diktatúra bármely alakjával szemben. Kiderült volna, s kiderülne ma is – érdekes volna tapasztalati úton ellenőrizni ezt a föltevést –, hogy az állampolgárok többsége félelemmentes életének biztosítékául szívesen fogadna egy olyan alkotmányt, amely magában foglalja a legszabadabb népek jogelveinek tapasztalatait és a magunk több száz éves önrendelkezési kísérleteinek szellemi hagyatékát, a magyar jakobinusoktól kezdve lassan két évszázad egymást váltó értelmiségi nemzedékeinek liberális-demokrata állameszméit, melyeket a szervezett munkások túlnyomó részét magába foglaló magyar szociáldemokrata munkásmozgalom is magáévá tett, sőt a kommunista párt is vallott a fordulat évének nevezett államcsínyig. Ez az alkotmány megvédené az állammal szemben az állampolgárt, intézményes formákat kínálna, hogy kifejezhesse akaratát országgyűlési, községtanácsi és munkahelyi választásokon, biztosítaná számára egyszer s mindenkorra szóló megmásíthatatlan jogaként a szólás, a gondolat, a vallás, az egyesülés, a szervezkedés, a vállalkozás, a szabad lakhelyválasztás, a külföldre utazás szabadságát. Talán még meghozza ez a század, hogy egy új reformnemzedék törvénybe iktatja a demokratikus alkotmányt. Meghalni éppen ezért sem érdemes, elég dolgozni érte. Boldogok nem leszünk a demokráciától, de természetesebbek és valamivel értelmesebbek is, mert már nem azon a nyomorúságos kérdésen fogunk rágódni, milyen bajaink származhatnak abból, ha nem hazudjuk el, amit gondolunk.

A magyar kultúra két nagy reformhulláma liberális-demokratikus volt, a harmadik is az lesz. Legyen ennek a reformmozgalomnak legfontosabb tulajdonsága, hogy végre sikerül és el nem fojtható. Jobb, ha olyan formákat és színtereket választ, amelyen leváltások, rendőri akciók nem állíthatják meg. A változások természeténél fogva különbözni fog az egy-két éves reformidőszaktól 56 előtt Budapesten és 68 előtt Prágában: csalódott kommunista értelmiségiek moralizmusa uralta azokat, nem pedig egy átfogó értelmiségi többségnek a kormányhatalomtól független, messzire látó nemzeti stratégiája. A reformmozgalom felszámolható, ha elsősorban politikai mozgalom, amelynek keretében a reformisták hatalmi pozíciókat próbálnak megszerezni a kormányzaton belül, vagy ellenzéki testületeket hoznak létre. A reformhoz mindenekelőtt reformisták kellenek szerte az országban, mindenféle munkakörben, akik nem félnek együtt gondolkodni társaikkal az adott szabadság tágításának lehetőségeiről. Ha a kelet-európai demokratikus reform hívei a kelet-európai kommunisták múltjából kölcsönöznek módszereket, akkor a hatóságok elszigetelik őket, s feltűnnek közöttük a szektaélet lelki nyomorúságai, Kelet-Európában pedig nem lesz demokratikus reform. A szabadságmozgalom valósága az elvállaltan személyes magatartás, a külső-belső szabadságukon munkálkodó s egymással derűs eszmecserébe bocsátkozó, önmaguknak és környezetüknek érdekesebb életet formáló polgárok táguló köre. Sértettség és bizalmatlanság hálózza be ma keresztül-kasul az értelmiség egészét, osztályunknak, azt hiszem, nemcsak a becsületét, kedélyállapotát is fel kellene frissítenie. Tévesnek gondolok minden olyan álláspontot, amelyből gyomorfekély és szívinfarktus következik. Egyáltalán nem gondolom, hogy a hivatásos politikusoknak vagy az idejük nagyobb részében politikával törődő embereknek több közük lenne a szabadsághoz, mint másoknak, akik a maguk nem politikai mesterségét igényesen és lelkiismeretük szerint művelik. Semmit sem kívánok kevésbé, mint hivatásos forradalmárokból szerveződő politikai élcsapatot ezúttal paradox módon az élcsapat-ellenesség eszméi körül. Olyan társadalomban szeretnék élni, amelyben a politikusok nem sok vizet zavarnak.

A nép megcsinálta a másodlagos gazdaságot, ezáltal függetlenebb, mintha földalatti sejtekbe szerveződne. A munkások önvédelme az utóbbi években találékonyabb volt, mint az értelmiségé, úgy-ahogy fölértékelték munkaerejüket. Mivel mulasson a független értelmiségi? Függetlensége gyakorlásával abban a munkában, amelyet végez, azokban a pozíciókban, amelyekhez leginkább vonzódik, abban az életkörben, azokban a társas kapcsolatokban, amelyekbe sorsa helyezte. A magunk nyelvében s közegében vagyunk a legerősebbek. A hatalomhoz úgyis jobban értenek azok, akiknek van, mint akiknek nincs. Szabad embernek kényelmetlen, ha bármilyen hatalma van. A cselekvés fölmagasztalása a szemlélet rovására egy letűnő korszak értelmiségi öngyűlölete volt. A szellemi újítás érdekesebb, mint egy összejövetel megszervezése, amit normális körülmények között egy titkárnő is remekül elvégezhet. Kísértők vagyunk, ha kultúránk kevésbé unalmas, közéletünk is kevésbé lesz az. Az autonómia játékos, a tekintély morcos. A szabadság munkája nem igényel dühös prófétákat, merev katonákat. Mi, felnőttek, megátalkodott nevelők, tanuljunk etikát és esztétikát a bölcsődék polgáraitól. És tanuljunk az öreg civilizált népektől, akik visszataszítónak tartják, ha véleményéért bárki is üldözhető, mint ahogy jól nevelt emberek nem vágják pofon beszélgetőtársukat, ha az másképpen vélekedik erről-arról, mint ők. Lehet, hogy a demokrácia nem más, mint a magánélet udvariassági szabályainak kiterjesztése a közéletre.

 

*

 

Bibó István államminiszter 1956. november 4-én benn maradt munkahelyén, a Parlament épületében, ahonnan a sok durrogással járó legfrissebb események késztetésére mindenki más eltávozott. Leült az írógép mellé, és megfogalmazta gondolatait a második szovjet intervenció következtében előállott új helyzetről. Szovjet katonák léptek szobájába, látták, hogy dolgozik, kérdezték, kicsoda. Miniszter vagyok, mondta oly nyugodtan, hogy állításának igazát a katonák nem vonták kétségbe. Mivelhogy el van foglalva, tapintatosan kimentek. Mikor végzett, Bibó elment a nyugati követségekre, s megkérte az illetékes tisztviselőket, hogy juttassák el miniszteri nyilatkozatát az Egyesült Nemzetek Közgyűléséhez.

Bibó István parlamenti viselkedése tökéletesen megoldott gesztus. A hiteles alkalom, gondolkodás és jellem erőpróbája. Az a két magányos nap az országgyűlés megürült épületében, az újonnan megszállt város közepén a nemzet történelmi színházának emlékezetes mozzanata. Ebben a kihívásban – fegyelmezett, büntetését alighanem előre sejtő és kapkodásmentes módjában – megnyilatkozott mindaz, amit az ország akart és nem akarhatott. Tettével a protagonista nem nyerni próbál, hanem kifejezni. B. gesztusához naivitás kellett, a nagyságé. Nem volt neves politikus, sem forradalmár, megtette a dolgát egy korrekt hivatalnok nyugalmával. Az emberen átrohan az idő, és a gesztus benne marad a közösség mitológiájában. A tiszta gondolat jelenik meg itt baljós kockázatban az abszolút túlerővel szemben. Nem fegyver, csak szó a fegyver ellen. Egy ember, egy szál egyedül, kinyilvánítja a maga igazát a legnagyobb hatalommal szemben a népmesék stiláris hibátlanságával. Kevés embernek adatik meg az életben egy ilyen példázatszerű döntés. S ha meg is adatik, kevés ember ismeri föl, hogy ez a döntés órája.

Bibó gesztusában az a szép, hogy feltűnésmentes, szerény, s nem mentes a humor elemétől. A törékeny alak, aki fogalmaz, s lekopogja, amit ír, csöppet sem harcias, ellenkezőleg: ésszerű, udvarias, tanáros. Biztos, hogy Bibó akkor számot vetett tettének esetleges következményeivel. Tudta, hogy korábban semmiért öltek, itt pedig ő tett valamit. Más is írt, de nem volt a kormány tagja. Más is a kormány tagja volt, de nem a körülzárt üres Parlamentben, a kormány székhelyén. Nem volt döntéshozó, nem biztatott harcra, az egyetlen vád, hogy a legőszintébb véleményét foglalta össze. Miniszterként, olyan kormány egyetlen helyén lévő tagjaként, amelyet a hat évvel ezelőtt felszámolt s magamagától újraépülő kormánykoalíció mind a négy pártja, a lakosság többsége támogatott. Olyan kormányban, amelynek elnöke és tagja volt az a három kommunista, akiben akkor a nép a legjobban megbízott. Nem tanácskozott mással, csak a lelkiismeretével, szövegét nem testületi nyilatkozatként, hanem a maga nevében írta, s joggal föltételezte, hogy az országban sokan egyetértenek vele. Magatartásának előkelősége később a bírósági tárgyaláson Nagy Imrééhez hasonló. Már nem az a kérdés, hogy a tett politikus-e, a gesztusnak más ésszerűsége van.

Ebből a csak szellemileg előkészített váratlan randevúból a végzettel kitűnik a demokráciát személyes világnézetként választó ember erkölcsi állékonysága. Közhelyek alkalmas pillanatokban való kimondása környezetünktől függően sokatmondó. Hogy a magyar társadalom magától értetődően és önként 45-ben is, 56-ban is létrehozta a többpártrendszerű demokráciát, bár mindkét kísérlet betemetődött, az egy több évszázados folyamat állomása. A folyamat továbbmegy, s a követelmény fennmarad, csak éppen más nemzedékek állnak mögéje. A demokrácia óhaját ideiglenesen el lehet felejteni, de újra eszünkbe jut, intézményesült hiánya az eszünkbe juttatja.

1867 után csak a polgárok fölső egytizede választhatott, de azok legalább több párt jelöltjei közül. Száz évvel később biztató kezdetnek tartanám, ha a polgároknak akár csak egytizede igazában választhatna. Amíg az egyetlen lista közel százszázaléknyi szavazatot kap, addig szükség van cenzúrára, s nehezebb a kormányt bírálni, mint a Monarchia úri Magyarországán. Addig nehezebb külföldre utazni, mint száz évvel ezelőtt volt. Addig nem lehet újságot, folyóiratot, kiadót alapítani úgy, mint száz évvel ezelőtt. Föllelkesülnék, ha létezhetne csak annyira független ellenzék s olyan önálló munkásszervezkedés, mint akkor volt. Pedig ebben az országban száz évvel ezelőtt nem volt demokrácia. Ezt Bibó is megírta, nem kevésbé szigorúan, mint a kommunisták, akik egy évvel a koalíció eltörlése után, 1949-ben már egymástól is megtanultak félni. Ha a párton kívül nincsen demokrácia, a párton belül sem lehet. Ezt Bibó világosan megértette, mert elfogulatlanul vizsgálta a hatalom szerkezetét. Inkább politológus volt, mint politikus, s amikor javaslatait előadta, az inkább oktatás volt, mint propaganda.

A kiegyezés még nem történt meg. Az alkotmány, amely szabad sajtóvita tárgya lehetne, még várat magára. A sajtószabadság követelménye Petőfi óta érvényben van. Megesik, hogy a lehető legszelídebb igazmondás is áldozati gesztus. Ki-ki maga sejtheti, hogy mit bír, aztán kiderül. Bibó István bírta, ez utóbb kiderült. Gesztusával mint hitelesített mércével mérhetjük függetlenségünket és megalkuvásainkat. Nem volt megbánnivalója, a rendszerváltozások nem vették érvényét korábbi szavainak. Erőt és derűt ad ez a szellemi folyamatosság. Aztán jönnek a szürkébb évek, a legfontosabb gesztus egy életben ritkán ismétlődik meg, a nemzedékek kifáradnak.

Van az európai kultúrának egy erkölcsi aranyalapja, amelynek – a legkülönbözőbb szellemi családokhoz tartozó – őrei a hazugságot és az árulást megvetik. Lehet valaki szocialista, lehet valaki konzervatív, de egyaránt szégyenletes, ha a társait elárulja. Ha nincs megállapodás abban, hogy azt kell mondanunk, amit gondolunk, s hogy azt ki is kell mondanunk, akkor kétséges, hogy van-e egyáltalán kultúra. Amíg az a végső soron külsődleges kérdés foglalkoztatja a szerzőket, hogy mit lehet közzétenni, mit nem, s nem az a belső kérdés, hogy mit is gondolnak igazán, addig a gondolat felületes, a nyelv silány. Amíg nem lehet óvatoskodás nélkül igazat írni Magyarországon, addig erkölcsileg is, anyagilag is elmaradottak leszünk. A cenzúrázott kultúra: provinciális kultúra. Amíg a tartalmasabb kijelentéseket semmitmondóbb kijelentéseknek kell eltakarniuk, addig az egész szöveg cenzúrától szaglik. Most nem szabad veszteni. A századvég esélyét – a harmadik reformkort – nem szabad sem gyávaság, sem türelmetlenség okán elszalasztani.

Bibó Istvánt, a személyes méltóság egyik magyar bajnokát, azt hiszem, segítette a vallásos hite. Összefüggést látok szellemi függetlensége és Istenre szegezett lelkiismerete között. Neki nem kellett várnia, hogy a történelem legyen a bírája, megvolt neki a maga bírája, akire súlyos figyelemmel ráhagyatkozhatott. Ez a bíró azt sugalmazza, hogy belső szabadság nélkül nincs ép emberi személyiség. Kisebb baj, hogy nem vagyunk gazdagok, vannak nálunk sokkal szegényebbek is. Nagyobb baj, hogy kevés az egészséges lelkű ember Magyarországon, hogy szinte mindannyian a hazugság neurózisának tüneteit viseljük. Ahol nincs meg az igazmondás nyugalma, ott egyáltalában nincsen nyugalom. Ott az emberek nem akarnak saját múltjukkal szembenézni. Ott a görcsös embert, bárhogy rejtőzködik, a félelem mindenhol körülveszi. Ott nem lehet megbízni egymásban. Ott még a függetlenebbek is nélkülözik az elfogulatlan kíváncsiságot, a jóindulatú türelmet mások igaza iránt. Ott az önérzet kóros sorvadása és kóros túltengése váltogatja egymást. Onnan sokan elvágyódnak, mert az emberek a saját közösségükben nem érezhetik eléggé embernek magukat.

Nem mondom, hogy minderről csak a kormányzat tehet. Közös járom volt ez. Egy fölkelés minden évszázadban, aztán kimerült alkalmazkodás. A békés, szívós önérvényesítésnek még nem tapasztaltuk ki a módozatait. Szeretném, ha minél több fiatalember csatangolna el a világba tanulni, s szeretném, ha előbb-utóbb hazajönnének. Nemzeti önbecsülésüket erősítené, ha Bibó Istvánra gondolnának. Ez a ma már halott férfi a többiek helyett is cselekedett, és szigorúan a maga nevében. Én lélekben akkor is, azóta is fölhatalmaztam őt erre a cselekedetére, helyettem is tette, amit tett. Mindenkinek eljön a maga ideje; rendelt ideje van a némaságnak és a megszólalásnak; Bibó István megérezte a maga idejét.

 

Az állami ember és a cenzúra

Magyarország négy és fél száz éve elvesztette és azóta sem nyerte vissza a függetlenségét. Mindig volt egy közeli nagyhatalom, amely békeidőben megszálló csapatokat tartott a területén, és a túlerő biztos érveivel függésben tartotta a magyar társadalmat. A nagyhatalmak megállapodása is elősegítette, hogy finomabb életviszonyainkat a szellemtelenebb katonai status quo határozza meg. A második világháború után német érdekszférából orosz érdekszféra lettünk, s az autonómia iskolája helyett továbbra is a cenzúra iskolájába kell járnunk.

A birodalmi érdek itt mindig előbbre való volt a népfelség és a képviseleti kormányzás elveinél, itt az érvek meghunyászkodnak a nyers hatalom előtt, ez megkülönböztet minket a nyugati emberektől, hozzájuk képest képmutatók vagyunk, s egyszersmind cinikusak. A mindenkori elit többsége józanabbnak látta a fönntartásos együttműködést: tegyünk úgy, mintha önként odaadnánk nekik a szabadságunkat, s itt egy kacsintás: majd apránként úgyis visszalopkodjuk. Nagyon apránként, mondta a radikális kisebbség. Minden évszázadra jutott egy-két vérbe fojtott fegyveres felkelés a nemzeti és társadalmi szuverenitásért. Bénaság, kiegyezés, reformmozgalom, forradalom ciklusa több-kevesebb szabályossággal megismétlődött.

A kívülről-felülről jóváhagyott helyi adminisztráció fönntartotta az alá-fölé rendeltség viszonyait és kultúráját a megfélemlített, majd egyre inkább csak félénk társadalom fölött, amely elégedetlenségét sértett dohogással, múltszimbólumok és öneszményítő mitológiák ápolásával fejezte ki, mígnem elkövetkezett a reformmozgalom s a reformereknek mindig váratlan, kalandból vérbe-gyászba torkolló forradalom.

A magyar értelmiség legjobbjainak 1795-ben a cenzúra levágta a fejét, mert szamizdat értekezésekben megírták, hogy a cenzúra elavult. Úgy látszik, nem avult el, ezt a jámbor értekezést Budapesten, 1981-ben nem tudnám kinyomtatni. Kérem a magyar cenzúrahatóságokat, cáfolják meg az alábbiakat azzal, hogy bármelyik magyar folyóiratban közlik, s tegyenek mellé néhány válaszcikket ideológiájuk legfélelmetesebb bajnokainak tollából. Kérem, cáfolják meg sötét látomásomat: önök ezt az elegáns lehetőséget a magyar szellemi élet szabadságának bizonyítására el fogják szalasztani.

 

Az államszocializmusban állam és társadalom formális elkülönülése megszűnt. A polgárok állami állásban keresik meg a kenyerüket, kevés az államtól független egzisztencia, nincsen semleges hely. Az egész társadalom az államtól függő, cenzúrázott, állami emberek társadalma.

A cenzúra az államszocializmus politikai struktúrájának s az állami ember személyiségének meghatározó része. Ez az új embertípus nem tesz és nem mond olyat, amiért állami állását elveszíthetné, és amivel kihívhatná maga ellen a büntető szervek haragját. Ahhoz, hogy élni tudjon, úgy tapasztalta: hazudnia kell, vagy legalábbis nem mondani nyilvánosan olyat, amit csak magánkörben szokott mondani.

Az államkultúra a jellemmé vált cenzúra gyakorlása. Minél inkább hozzájut valaki a közlő szervekhez, annál inkább állami emberré válik. Ha nem akar az lenni, lefokozódik és elszigetelődik. De váljon bár mégoly elkötelezett állami emberré, akkor is eszébe jut néha egy-egy olyan gondolat, amely ellentétes a valóság állami képével. Ha kimondja, gyanússá teszi magát, ha visszanyeli, belebetegszik, vagy meglágyul az agya.

A sztálinizmus idején a cenzúra pozitív és támadó volt, ma negatív és védekező. Akkor előírta, hogy az emberek mit mondjanak, ma beéri azzal, ha nem mondasz olyasmit, ami tilos. A társadalom lassú munkával tágította a kimondható részigazságok körét: az udvar nagyobb lett, de továbbra is kerítés mögött vagyunk. Az egész államkultúra a bölcsődétől a televízióig és az akadémiáig azt mondja, hogy az igazi szabadságot a karámban találod meg. Itt nemcsak a becstelenek, hanem a becsületesek is begyakorlottan és lelkiismeretesen hazudnak családjuk, hivatásuk és a haza érdekében. Gondosan megtanítják gyerekeiket arra, hogy nem helyes kimondani, amit gondolunk, s az igazmondás bohó felelőtlenség.

A cenzúra ott is jelen van, ahol szó sincsen politikáról. A társadalom minden intézménye a hierarchia építőeleme. Az alárendeltség viszonyai helyesek, szocialisták, a mellérendeltség viszonyai helytelenek, antiszocialisták. Nemcsak a vezető és a beosztott, de az orvos és a beteg, az óvónő és az óvodás gyerek kapcsolata is cenzurális tanfolyam. A cenzúra főműve a közbutulás, sikerül elvennie az emberek kedvét a gondolkodástól.

Diktatúrában a cenzúra nem lehet formális. A hatalom nem tudja a jog nyelvén körülírni, hogy mit nem szabad mondani. Ezért a cenzúrának bensőséges félhomályban kell működnie. A cenzúrát leginkább az idegesíti, ha megnevezik. Ha a polgárok félnek tőle, a cenzúra magabiztos, ha a polgárok erőre kapnak, a cenzúra félni kezd. Ilyenkor egyre többen vannak, akik beszélni kezdenek róla, leírják, tanulmányozzák, áthágják, kinevetik.

Ilyenkor sok olyan mű van, amelyről nehéz megállapítani, hogy kiadható-e vagy sem. Az alsóbb tisztviselők áthárítják a döntést a feletteseikre, a cenzorok nem győzik a sok munkát, éberségük elhomályosul, a szabad gondolat őket is kikezdi, és átsiklik ujjaik között. Némelyik makacs szerző a főcenzortól megkaphatja személyes adományként a közlési engedélyt arra, amit a hivatalból gyanakvóbb alcenzor elutasított. Viszonzásul igényt tart a szerző hűbéres szolgálatára a főcenzorok klikkharcaiban. Ha van cenzúra, akkor fontos, hogy a cenzorok milyen emberek, és erről nagyon sokat lehet beszélni.

A mai cenzúra nem kíván lelkesedést. A hivatalos állami betegség a depresszió. Nem veszik rossz néven tőled, ha tehetetlennek érzed magad. A sztálinizmusban az volt a lázadó, aki szomorú volt, és a fájdalomról beszélt, ma az a gyanús, aki mosolyog. A mai cenzor nem megszállott, inkább lusta és kedélybeteg, idegenkedik minden szélsőségtől, beszéde puha, kenetes és cinkos. Neki sem jut eszébe sok új gondolat, elvárja, hogy őt se zaklassák ilyenekkel. Harminc éve ők voltak erősek, s a megtámadott társadalom gyenge. Most a társadalom erőre kapott, s a cenzorokat nyomasztja az életuntság. Lelkünk színpadán nem bír elnémulni a cenzúra és az anticenzúra dialógusa. Ez a párbeszéd most becketti, talán lesz még csehovi és egyszer, ki tudja, mikor: shakespeare-i. Van egy titokzatos perc, amikor egyszerre aránylag sokan megelégelik a morgolódó reménytelenséget. Ilyenkor egy új történelmi korszak kezdődik.

 

*

 

Cenzúrában élni, amióta az eszemet tudom, nem nagy mulatság, lassú elfáradás. Arcok, amelyeket unalmassá tesz a félelem és a túligazodás. A szemek azt mondják: nem szabad, nem tanácsos, nem időszerű. Nem múlik el nap, hogy valamit ne kellene hallanom a cenzúráról, akkor is gondolok rá, amikor nem akarok rágondolni. Éreznem kell a cenzúra súlyosabb légköri nyomását; ez a dohosság engem is átjár, elnehezedtem. Amit írok, nem adom közlésre, nincs kedvem mentegetni és gyászolni kihagyásra ítélt mondataimat, de mindez csak gondolatjáték, a tiltott szerzők feketelistáján vagyok.

Üdvözöllek, kis lehallgatókészülék, falusi remetelakom mennyezetén. Van egy fül mögöttem, amely minden sóhajtásomat észleli. Alatta kopogni írógépen vagy belebeszélni a magnetofonba – vidám kihívás. Vannak emberek, akiket érdekel a munkám, szeretnék tudni, mi jár a fejemben, igazi olvasók. Irattartókkal, kazettákkal, úgy remélem, a jövő filológusainak megbízásából dolgoznak. Szorgalmat kívánok távoli magántitkáromnak, akit az állam fizet. Minél feledékenyebb vagyok, annál inkább számítok alaposságára. Szíveskedjenek rögzíteni társalgásaimat, telefonbeszélgetéseimet, archiváljanak engem, hogy a rendszer komoly alkotórészének foghassam föl magam. Az én tücsökhaszontalankodásom nélkül önök sem végezhetnék szorgos hangyamunkájukat. A magamfajta az önök alibije, léha szöszmötölésem igazolja egy tiszteletre méltó szervezet növekedő költségvetési keretét. „Megfigyelnek” – írom. „Azt írja, hogy megfigyeljük” – írják. Szimbiózis. Ők engem tartanak ártalmasnak, én őket, pedig talán egyikünk sem az. Ki-ki a maga szerepében, kimegyünk a függöny elé, közönségünk az utókor. Titokzatoskodó jegyzetszerkesztőimnek vannak érdemei a jövendő irodalomtörténészeivel szemben: kortársaim, és terepmunkát végeznek. Fölmásznak erre a padlásra, porban kotorásznak, órákon át kocsiban várakoznak, hallgatják ezt a sok hiábavaló beszédet, megdolgoznak az értesüléseikért. Az államhatalom lemeztelenít, s én hasznot húzok ebből: látom, hallom magamat kívülről, saját kémem vagyok. Ha megfosztanak a titkaimtól, ha be vagyok tiltva, mi mást tehetnék, álcázás nélkül azonosulok azzal, aki énbennem tilos.

Akkor is eltelek a cenzúrával, ha ellene élek. Állandóan szó esik róla, kinek mijét nem közlik, s ki hogyan ügyeskedik: talán máshol, talán máskor, beszéde máris vontatott, beletörődő. Ahelyett, ami nem íratik meg, pletykacsere, személyeskedések; mélység és magasság kísértésétől sok jobbra hivatott elme is megóvja magát. Szülők, gyerekek naponta leróják adójukat a cenzúra oltárán, neki köszönhetik a családi boldogságot, a külföldi nyaralást, az egérlyuk-biztonságot. A férj cenzúrázza a feleségét, a feleség a férjét, és mindketten a gyereket, aki már fáradt a tanító cenzúrájától. Véletlen találkozások az utcán: nem vagy állásban? nem adják ki, amit írsz? nem függsz senkitől? Akkor neked a legvadabb dolgok is eszedbe juthatnak. Szembejövő régi barát rám mosolyog, kezet nyújt, azután zavartan, gyorsan továbbsiet. Békén hagynak? – kérdi egy másik, s mikor mondom: igen, kissé csalódottan elköszön. A cenzúra benne van a testek félszegségében, a ruhák csúnyaságában, a gondolat lomhaságában, a képzelet gyávaságában, a humor elsavanyodásában és a kimondott szavakon átszuszogó hátsó gondolatokban.

A nemzetállam képes arra, hogy mindent, ami határai között van, nemzetállamivá tegyen, még a járókelők belső monológját is. A teljhatalmú állam lágy életünket körülveszi, és formát ad neki, a törtetésnek gazdag úthálózatot, a szorongásnak ezernyi tárgyat. A központi irányítás nem démon, hanem forma, méghozzá egyre rugalmasabb, mindegyre tagoltabb a kultúrája, amelyhez tehetségüket hozzáadták a liberális reformerek is. Az állam megengedheti magának, hogy a rendőrség munkája inkább megelőző, mint megtorló legyen. Gazdaságpolitikával és televíziós műsorral puhán és hathatósan nyúl bele a polgárok agyába. Mivelhogy egyre erősebb, mindig egy kicsivel többet enged, így aztán mérsékelt szabadgondolkodónak lenni az érett államszocializmusban folytonos diadalút. Még némi ellenzéknek is teret engedhet az állam, hiszen az is átitatódik vele, mivelhogy ugyanazzal a túltengő államisággal szembesül, mint az engedelmesen szemlehunyó állampolgárok. Az állami ember civilizációja tartós történelmi valóság, hosszú múltja van, és nincs okunk feltételezni, hogy rövid jövője, mert újratermeli alanyát és főművét, az állami embert, akinek a lényege a cenzúra. A cenzúrával az állam nemet mond a civil társadalomra. Sűrű közegében nincsenek fürge léptek; testemen érzem, ahogy lábalok benne az ónos semmiség felé. A cenzúra a valóság és a valóság lényege. Ha realista vagyok, akkor a cenzúrát írom, ezt az önmagát újratermelő hazugságot, ezt a koporsóig tartó kiskorúságot, ezt a félelemködöt, amelyben már nem is látjuk őt magát, a rendszer elsőrendű szerkezeti törvényét, amely nélkül államszocializmus nem lehetséges: a cenzúrát. A cenzúra nem távoli hatóság, hanem te, mindig te.

A cenzúra nemcsak szigor és büntetés, nemcsak az ellenséges erőd, amelyet mi, hivatásos igazmondók, megrohamozunk. A cenzúra mi vagyunk, szívünk és eszünk működési módja, álmaink tartalma, fogalmaink leltára, el sem tudnánk választani tőle magunkat, meg vagyunk mérgezve tőle, vagy már éppenséggel ez a mi egészségünk, erkölcsünk. Kinek az elméjében nem találta meg a cenzúra a maga advocatus diaboliját? Ha utáljuk is, hivalkodunk vele, érdekesnek találjuk elnyomatásunkat. Nem is olyan rossz a cenzúrában élni, meg lehet szokni, mondja egy belső hang, kiművelte az érzékenységünket, finom a fülünk, átérezzük, miről hallgat, aki beszél. Kárpótlásként szelídek vagyunk, tétovák, megszoktuk a rezignációt, egymáshoz bújunk a meleg félhomályban, álmodozóak vagyunk és cinkosak. Fölismerjük a cenzúrát neurózisainkban, riadozásainkban a merész lényegre töréstől, érzelgős beszédünkben, amely a gyávaságot mindig valami nemes érveléssel igazolja. Hány finnyás elme egy rakáson, csak talányos áttételekkel bírnak szólni, figyeld csak jobban, az akadémikus-művészi tolvajnyelv mögött nyuszilélek remeg.

Miért lenne olyan szégyen, kérdi a cenzúrázott elme, kicselezni a túlerőt? Biztos-e, hogy az igaz jó, és a hazug rossz? Hiszen az igazság és a hazugság együtt alkot civilizációt, s az igazság csak a hazugsággal folytatott harci nászában virul. Miért kellene egyetlen jelentésére lefordítani a sokértelmű rejtvényt? Miért szolgáltassuk ki magunkat egészen az erősebbnek? A büntethetőek ellenállhatatlanul és költői lendülettel titkolóznak a büntetőhatóság előtt, ne tudjon mindent róluk. Büntethetőek vagyunk, és ettől szabadulni akarunk. Önbüntető paranoia lenne magunkat följelenteni. Nincs ellenérv, csak a titkolózó művek jelentéktelensége. Egyetlen titkuk van: a cenzúra.

Az állami ember akkor is politikus, ha apolitikus. Tudja, pontosan tudja, hogy mit nem szabad mondania, és ettől túlságosan is átlátszó, kiszámítható. Az állami ember államból van, abból magyarázható, állami a gerince, a tudatalattija, a térdremegése, összegyűrődő arca, elkeskenyülő szája, szeme, amelyben kevés az ámulat, sok a bizalmatlanság. Idegen környezetben is messziről felismerhető: pontosan olyan, mint egy közép-kelet-európai állami ember. A gyerek leendő államhivatalnok, az öreg nyugdíjas államhivatalnok. Házasságtörésnek és nyaralásnak, tréfálkozásnak és ünnepi szónoklatnak megvan az állami emberre jellemző félreérthetetlen stílusa.

Az állami ember szubsztanciája az állami állás, amit el lehet veszíteni, vagy legalábbis: aminek elveszítésétől félni lehet. A kedvezményszűkítéstől a foglalkozástilalmon át a rendőri eljárásig a csínytevő állampolgár megbüntetésének számtalan fokozata van, s ezeket érzékeny emberismerettel lehet adagolni annak érdekében, hogy a verbális bűn elkövetője, az igazmondó, a rágalmazó megszeppenjen, és önkritikusan bocsánatot kérjen. Mire megöregszik, az állami ember ébren és álmában szófogadó, jó gyermek lesz. Mi mást tehetne? Ha alig van az államtól független magángazdaság, miből éljen az ellenzéki? Politikai demokrácia akkor van, ha az ellenzéki is megélhet, habár egy fillért sem kap az államtól. Államtársadalomban az államhivatalnok a normális ember, aki igényli az előmenetelt, és inkább akar a központban lenni, mint a periférián.

Ha az államhivatalnok elbízza magát, esetleg meg fogja sérteni a hivatali játékszabályokat, és el fogja veszíteni fölöttesei jóindulatát. Ez a vég kezdete, vesztegzár mögé helyezik, ideges magánzó lesz, aki a maga kirekesztettségét inkább fogja csonkaságnak érezni, mint önállósága természetes keretének. A hasonlóan megbüntetettek kis közösségébe bújva is honvágyat érez időnként az elhagyott állami valóság után, mert az a valóság, ez pedig – a szorongás óráiban – nyomasztó káprázat csupán. Sokáig tart, amíg a kitaszított államhivatalnok elhiszi, hogy a valóság ott van, ahol ő van.

Mivelhogy magánkönyvkiadó nincsen, magáníró sincsen, legfeljebb kéziratíró. Az állami író beadja művét az állami kiadóhivatalba, s ha nem nagyon zavarja az állam szellemét: kiadják. A mű lehet rosszkedvű is, ez megengedhető, az állami ember gyakran rosszkedvű. Csak éleslátó nem lehet, mert az állami ember nem lehet éleslátó. Annyi más lelkiállapot van, hangot adhat erkölcsi vívódásainak, csak tartsa hivatásának a hivatalát, amelyben karizmatikusan helyt akar állni. Akkor megérdemli, hogy elsőrendű állami ember legyen, s a képernyőn nyilatkozhasson, emlékezhessen mindig fennköltebben és szellemtelenebbül, mint ahogy társaságban szokott beszélni, akkor halála után is emlékműsorokból nézhet vissza a közönségre. A hivatalos kedvenc szeresse az állami paternalizmus zsíros közegét; ha émelyeg, válasszon magának betegséget, legyen öngyilkos, de ne lázadjon fel a szerepe ellen.

Az állami embernek ma már nem kell a tisztogatástól tartania, a bürokratikus végzet nem irracionális. Ha megtéved, de nem makacsolja meg magát, a testület fölfogja, és anyásan visszasegíti. Mérsékelt szellemi kilengések elkövetőit a központ megszelídíti, s visszautat engedélyez nekik a hierarchiába, kicsit talán alacsonyabb helyre. Az állami értelmiségi elég nagy biztonságot élvez, esztétikai előkelőségre vall, ha óvatosan fogalmaz, akár egy konfuciánus mandarin, méltósággal szűrve, amit kimond, bölcsen visszatartja java részét annak, amit tud; itt és most sohasem szükséges, sohasem elegáns mindent egyszerre kimondani. Kárpótlásul övé ez a világ, sok belső ármánnyal, intrikával, kegyencek tolakodásával a megüresedő állások felé, izgalommal, hogy ki lesz az új főnök, s hogy két főhivatalnok közül melyiknek emelkedik, melyiknek hull a csillaga. Az állami ember nem unatkozik, a hivatali labirintus napihírei minden politikai szenvedélyét lekötik. Sub specie aeternitatis azon mereng, hogy ezt a barom X.-et fúrja-e, vagy uszályába szegődjön-e, mert talán Y. még kellemetlenebb barom. Az állami ember nem is szégyelli magát azért, mert hivatali életében fegyelmezetten aláveti magát a cenzúrának, és csak a felettesei engedélyével bocsátkozik némi semmitmondásba. Miért szégyenkezne? Kötelességteljesítésért? Az volt a dolga, hogy úgy tegyen, mintha nem lenne cenzúra. Az ellenséges külvilág előtt a belső ellenőrzést nem szabad kifecsegni. Mert hűvösen és szertartásosan ügyelt az inkognitójára? Ez volt a túlélés ára, sőt a szépsége is.

Morális közérzetét az állami ember azzal is javíthatja, ha visszasegíti a hivatalba a megtévedteket. Az állami hivatalból kezek nyúlnak ki a tékozló fiúk felé, és barátian visszahúzzák őket a szervezetbe. Mindig akad jó barát, aki rábeszéli az ellenzéki kísértés áldozatát, hogy legyen kissé okosabb, tartsa magát a játékszabályokhoz, és akkor lesz esélye megint a csúcsra kerülni. Az állami ember segít a többieknek is azzá lenni. Komolykodva vagy szellemeskedve államraisonra neveli környezetét; ha másra nem, legalább rituális alkalmazkodásra. A lecke nem nehéz: hivatalos helyen vágj gondterhelt arcot, osztozz a többes szám első személyben, vállald magad fölött a pártközpontot, akkor a pártközpont is vállalni fog téged. Tágíthatod az államkultúrát, beilleszthetsz tőle távolabb álló fogalmakat, divatosíthatod intim belsőségeit, csak a szerkezeti vázat ne bolygassad. Messzire látó állami ember egész hivatali karrierje során a cenzúra szigorításának és lazításának művészetét finomítja. Megengedhető, hogy liberális engedményeket tegyen, ha tud kérlelhetetlenséget is tanúsítani kulcskérdésekben. Az állami ember semmivel sem rosszabb, mint a polgár, csak másképp jó, és másképp rossz. Neki is megvan a maga erkölcse, többféleképpen gyakorolhatja a ráruházott kisebb-nagyobb államhatalomrészt. Csak egy a fontos: igazodjon a csak intuitíven megragadható közös, állami fölötteshez, ennek az elvont apának legyen hűséges, elvont gyermeke.

Minthogy az állami ember a minta, az autonóm ember az elhajló. Észjárása nem illeszthető be az államraisonba, tehát bűnös vagy esztelen. Nyájasabban fogalmazva: zavaros, megtévedt, végletes. Szigorúbban fogalmazva: antiszocialista vagy elmebeteg. Polgártársainak zöme romantikusnak, utópistának tekinti, akinek baj van a valóságérzékével, nem látja, hol él, fejjel megy a falnak, magára vessen, ha betörik a feje. Ha a többség így néz rá, akkor ő is hajlamos lesz rendellenesnek tartani magát; máshol természetes lenne, de az állami emberek közegében talán csakugyan beteg, véli a csüggedés óráiban. Vannak azonban olyan függetlenek is, akik szívesen azok, s rendíthetetlen derűvel főhivatásuknak tekintik a szabadsággyakorlást. Válogatott zaklatásokkal sem lehet elsötétíteni kedélyüket, pedig az állami gépezet épp ezt szeretné; legyen szomorú, érezze rosszul magát a bőrében, mogorva képpel bizonyítsa, hogy nem ajánlatos ujjat húzni az állammal. Ha az egészséges függetlenek száma megnő, kialakul egy ellenminta, amelynek ugyancsak megvan a varázsa. Az autonómia terjedési sebessége – bizonyos gyakoriságon felül – gyorsuló. Hatására az állami ember drámai módon átéli a maga skizofréniáját, s nem tud visszahúzódni kedves tompaságába. Megtörténik vele, amitől az államkultúra a legjobban óvta: fölismeri, hogy másképp is élhetne. Rájön, hogy vannak alternatívái, és nem reménytelen gondolkodni rajtuk. Megérzi az ellenzéki kultúra földalatti szolidaritásának melegét, becsülni kezdi mindenütt a függetleneket, akik derűs terepismerettel állandó edzésben vannak, és tudják, hogy mivel mérkőznek.

A felszabaduló állami ember megtanulja, hogy az igazmondás erősíti az igazmondás közegét, és előfeltétel ahhoz, hogy a többiek is gyakorolják. Ahol egyvalaki kilép a cenzúra társasjátékából, amelynek főszabálya, hogy nem szabad kifecsegni meglétét, ott a többiek is felbátorodnak. Erkölcsi járvány és forradalom ez, akár a lengyel változás, amelyek után már különc vesződség azon jártatni eszünket, hogy milyen sejtelmes beszéddel csaphatnánk be a cenzúrát. Béna Csipkerózsikák, közép-európaiak, ébredezünk. Megmozgatjuk tagjainkat, tehát lehet mozogni. Beszélünk, tehát lehet beszélni. A cenzúra attól erős, hogy félünk tőle; ahol a társadalom elkezd nem félni, ott a cenzúrát elhagyja az ereje.

Közép-Európa kalandja: hogyan szabadulhat a cenzúrától és az öncenzúrától. Mintha az autonómia szükséglete itt izgalmas gyulladásba hozta volna az egész szervezetet. Mintha itt sötétebb depresszióban és romantikusabb szabadságvágyban élnénk, hevesebbek lennének ingalengéseink kétségbeesésből reménykedésbe. Van mitől félnünk, van mire várakoznunk. Olyan társadalmat akarunk, ahol az önrendelkezés az emberek belső költészete. Nem kívánjuk a fennálló rend semmilyen szabadságkorlátozását tisztelni csak azért, mert más szabadságkorlátozástól mentesít. Nem akarjuk a cenzúra kultúráját a nélkülözhetőség kultúrájával felcserélni. Ma Közép-Európában megpróbálják újrafogalmazni az emberit. Mintha érzelmes összeesküvésben ábrándjaink és rémálmaink is össze volnának kötve, mintha terhesek lennénk önmagunknak egy titokzatos másával, akit óvatosan próbálunk kifejteni az ismeretlenségből. Új kollektív önarcképet keresünk, mert hevesen észleljük, hogy önazonosságunk zavaros és egyensúlytalan, mert túlságosan ismerjük egymás tehetetlenségeit. Nemzedékek tanulságai rakódnak egymásra. A megértésnek nincsen erkölcsi határa. Várakozást érzek a levegőben, finom cinkosságokat, érett öniróniák jelcseréjét. Olyanok fogják kicsit hosszasabban egymás kezét, akikkel megesett már, hogy öngyilkosságra gondoltak.

A közép-európai demokratikus mozgalom újszerű: nem kormányhatalmat akar, hanem ellenhatalmat. A tényleges közösségek önkormányzatát, s ez nemcsak a kommunista, de a liberális, sőt a szociáldemokrata uralomtól is különbözik. Nem az a célja, hogy pártokba szerveződve kormányhatalomra emelkedjék, hanem az, hogy kiépítse a társadalom önvédelmét az állam teljhatalmával szemben. Nem akarja vitatni a termelőjavak állami tulajdonát, de az eredményes gazdálkodás és a dolgozók jogvédelme érdekében a termelőközösségek felügyelete alá kívánja helyezni a rendelkezési jogot. Hosszú idő után a társadalom megtanul védekezni a nyomasztóan ránőtt államhatalommal szemben, s mi több: önmagán is képes uralkodni. Mind nagyobb hangsúly esik a polgárok szellemi érintkezésére, a kollektív gondolatszabadság és a cenzúra mérkőzésére.

A demokratikus mozgalom nem egy társadalmi réteg, hanem mindenekelőtt a cenzúra ellen irányul. Ritkán történik, hogy egy társadalom elhatározza, bármi történjék is, nem hazudik tovább. Ki tudta volna megjósolni 1980 tavaszán, hogy Lengyelországban egy hónap alatt milliók ébrednek fel tompultságukból, és nem hajlandók többé természetesnek látni a képtelent: a rendőrileg biztosított kontáruralmat, a föltétel nélküli párthatalom eszméjét, a néphatalom axiomatikus átruházását a politikai bürokráciára, amely azzal következetesen visszaél, minthogy nincsen semmilyen ellenőrző hatalomnak alávetve. Törvényszerű, hogy ha a kiválasztás nem demokratikus, akkor a vezetők tehetségtelenebbek a beosztottjaiknál. Megszoktuk, hogy a főnök butább, mint a tényleges munkát végző beosztott, csak – párttag lévén – politikailag megbízhatóbb nála, ami annyit jelent, hogy kész minden felsőbb utasítást – ha jó, ha rossz – végrehajtani. Ahhoz, hogy ez természetesnek tűnjön fel, mindenhová kemény cenzúra kell, a munkahelyi társalgásoktól az irodalomig. Idő kérdése, hogy a mind iskolázottabb, polgárosuló társadalom mikor elégeli meg, hogy a nehézkes irányítási szervezet és az elégtelen intelligenciájú irányítás miatt ugyanakkora eredményért többet kell dolgoznia, mint kollégájának a vasfüggöny túloldalán. Nem elég, ha a politikai színpadon a szereplők kicserélődnek, a nézőtér is szóhoz akar jutni. Közép-Európában ma az önkormányzat a legfőbb társadalmi igény.

A kormányzat alatt erősödik a társadalom, szaporodnak a független emberek, a cenzúrázatlan kommunikáció csatornái. Ám hallgassák a telefonunkat, mégis elmondjuk egymásnak, amit gondolunk. Ám tiltsák be gondolatainkat, mi eljuttatjuk őket egymáshoz. A cenzúra ellen egyetlen orvosság van: nem venni figyelembe. Maradjon felül a kormány, monarchikus legitimációval szinte, egy olyan párt akaratával, amely, bár számos előnyt kínál tagjainak, a felnőtt társadalom egytizedét sem tudja a tagjai közé csábítani, de legalább a társadalom élhesse alatta nagyobb önrendelkezéssel a maga életét. Az autonóm ébredés nem abban mutatkozik meg legfőképpen, hogy új arcok mutatkoznak a kormányhivatalokban, hanem abban, hogy a hatalom nélküli emberek arca megújul. Megtanulják méltányolni a geopolitikai kényszerhelyzet jó oldalát: a külső és a felső helyett a belső és az alsó erejét és megbízhatóságát.

Itt nem kell sikeresnek lenned ahhoz, hogy barátaid legyenek. Az állami szerepből kikandikáló arcok rejtőző, kötetlen, érzelmes közösségét találod, nem hivatalos minőségek konfraternitását. A nyugati ember szabadabb, mint mi vagyunk, kárpótlásképpen mi kevésbé magányosak vagyunk. Az ellenkultúra megtartja a kirúgottakat; a közlő szervek nyilvánosságából kirekesztett gondolat a beszélgetések médiumába helyeződik át: a tömegesből a személyesbe. Kultúránk eredeti jellegét ez a bensőséges, eleven szájhagyomány adja. Az autonóm helyzet itt nem a társadalom fölött található, hanem benne, a testében. A tekintély, amit a független viselkedés ad, eltörölhetetlen, és nincsen alávetve konjunkturális változásoknak. Közép-Európában kevésbé tiszteljük a divatos újdonságokat, inkább az értékek tartósságát és az elismerés állhatatosságát. Arról, hogy valaki jó-e vagy nem jó, arról nem az állami elismerés dönt (nem is a gazdasági siker, minthogy a mérhető értékek kultusza a mai mérsékelten racionális társadalmunkban inkább gyanús és komikus, mint tiszteletre méltó), hanem egy láthatatlan értékelő hálózat, a párhuzamos kultúra családi tanácsa, amelynek össze sem kell ülnie ahhoz, hogy kimondja az ítéletet. Ebből a szellemi közösségből az államhatalom nem tud kizárni senkit. A hivatalos reklám javaslatait és rosszallásait a közönség eleve bizalmatlanul fogadja. Itt nem az a név hangzik jól, amelyet az állami divat a szárnyára kap, hanem a helytálló emberé, aki elviseli a változó idők viszontagságait, kiállja a mellőzést, a szegénységet, a bosszantásokat, méghozzá ép szellemmel. Itt nem a sikeres embert tartják sokra, hanem azt, aki makacsul az, aki.

Az autonóm szolidaritás cenzúraellenes forradalom. Kommunikációs éhség járja Közép-Európát, ébredezünk az alkohol, a tompulás, a nyugtatók, a zabálás álmából. A lengyel ébredés egy létező valóságot mond ki és juttat felszínre: az állami csonthéj alatt érik a polgári társadalom. Kiderül, hogy a munkásoknak még a húsnál is fontosabb a szabadság, emberszámba akarják venni magukat. Most nem a gyarapodás a legfőbb csoportérték, hanem az értelmes csoportmunka, az egymást önként társul választó emberek gondolatcseréje, a kreatív hatalom. A tárgyalásos-szerződéses egyenrangú viszonyok többet érnek, mint bármilyen növekedési statisztika. Az autonóm ember magasabb rendű mű, mint az elérhető legtökéletesebb technológia. Annál is inkább, minthogy bebizonyosodott, hogy a politikai demokrácia nélkül gazdasági demokrácia sincsen, csak akadozó, pazarló gazdaság van.

Közép-Európában megjelent a szerződéses, civil társadalom utópiája és az alulról szerveződő, önkéntes szolidaritás, amely az önrendelkezést minden más érték fölé helyezte. Hiteles és eltaposhatatlan közép-európai mozgalom ez, maga az államszocializmus hozta létre, ha szándéktalanul is. Az autonómiák szolidaritásában keressük azt a belőlünk táplálkozó vállalkozást, amely több, mint politikai cél: befejezhetetlen, folytonos feladat. Társadalmaink kimondatlanul úgy döntöttek, hogy lépésről lépésre saját nyílt kultúrájukkal váltják föl az állam zárt kultúráját. Úgy gondolom, hogy egyre több autonóm ember fogja magáról levetni az állami ember jelmezét. Úgy gondolom, hogy a cenzúra túljutott Közép-Európában hatalma tetőfokán. Nem állítom, hogy a lanyhuló cenzúra nem unalmas. Nagyon unalmas, kedves olvasó.

 

Mondatok egy képzelt regényről

A legkönnyebb és a legnehezebb magamról beszélnem. Ez az egyetlen igazi tárgyam. Nem kevesebb mindannál, amit tudok. Abban, hogy én: te is benne vagy. Én: kapcsolataim, tapasztalataim összessége. Hogy milyen vagyok, csak holtom után tudhatnám meg, visszatekintve magamra. Eleven ember nem ismerheti meg önmagát. Félvakon tapogatózom a túloldali megvilágítás felé, látni akarom életrajzom ívét. Kíváncsi vagyok erre a könyvre: hogyan járhatja be egy ember öntudatának tartományait. Írom, ahogy reggelenként tisztálkodom. A megértés elég önmagának, nincsen köze a tanításhoz. Semmilyen tudást nem kínálok az olvasónak, legföljebb ezt a szemgyakorlatot, amely tekintetünket koponyánk belseje felé fordítja.

Azelőtt féltem, hogy ami csakugyan az enyém, az nem irodalmi tárgy. Hőseimbe bújva érdekesebbnek képzeltem, megöregítettem magamat, kalandosabb életrajzot szőttem a hátam mögé, s eltávolítottam, akár a sírba, feleségeimet, hogy a fájdalmas magányból szólhassak. Mostanában látom: mindenki, aki nekem valóban fontos volt, érdekesebb, mint a regényfiguráim. Egy egész élet iszonyú erőfeszítésével költötték meg magukat, leleményesebben, mint ahogy nekem sikerülne kitalálnom őket; ahogy én látom őket, az enyéim, velem eltűnik, amit tudok róluk, megeleveníteni arcukat: törlesztés.

Változó szobákban egyedül ülök íróasztalomnál. Regényemnek az az alaphelyzete, hogy írom. A hang, amely szól, nem a narrátoré, hanem az íróé. Csak azt tudom megírni, amit én tudok, és ezt senki más nem tudja megírni. A tömkelegből csak az kerül papírra, amit ideválogatok. Írva tudom meg, hogy mi érdekel, akörül kering az eszem, szövegeimből kibontakozik néhány főtéma, számomra ez a valóság. Miért lenne az irodalom rejtegetni való az irodalomban?

Képzelt kalandokról számot adva az író úgy tesz, mintha valóságos eseményeket adna elő, az olvasó meg úgy tesz, mintha elhinné a dolgot. Jóízű regényíráshoz, regényolvasáshoz szükség van erre a cinkosságra, de ha már olvasóként az író sem érzi a műfaj erotikáját, hogyan éreztesse az olvasóval? Tudatom egyre inkább tud magáról, és nevet magán, színlelem derekasan a naiv epikát, de néha kiesem a szerepemből. Hátha a regényműfaj nemcsak kifejezési mód, hanem cenzúra is?

Egy amerikai bűnügyi regényíró éppen eljutott a képzeletileg hibátlanul előkészített bankrablásig új regényében. Hősének utolsó mondata: „Ma éjjel kirabolok három bankot. Holnap vagy gazdag leszek, vagy hulla.” Az író letette a tollat, és a részletesen ábrázolt fölszereléssel elindult bankot rabolni. Idegességében rosszul parkolt a kocsijával, két rendőr közeledett hozzá, s amit máskor nem tett volna: pisztolyához kapott. Azok gyorsabbak voltak nála, lelőtték. A modern regény szentje? Hitelesíteni a költött sztorit? Nem volt különösebben jó író, bankrablónak meg éppenséggel kezdő volt. Ha nincs kedvem regényem fedezeteként bankot rabolni, mert nem kockáztatom, hogy lelőjenek, akkor nem árt elismernem, hogy bankrablásban nem vagyok illetékes. Van más, amiben illetékes vagyok, s az sem kockázatmentes.

Szabadulni vágyom a félelemtől, hogy meg vagyok lesve, ki vagyok hallgatva, kitörésképpen nyilvános kémjelentést írok magamról. Felfoghatom önmagamat szabadságkísérletnek, nevelési regénynek is. Hogyan sáfárkodik lehetőségeivel egy ember? Öntudatmérleg ideje ez, s padláslomtalanításé. Nincs mögöttem kalandzuhatag, nem érdekesebb az életem, mint másé, de ha a jótékony igazságszolgáltatás hozzásegítene egy magánzárkához, évekig eltartana mindannak lassú emésztése, ami eddig történt velem.

Visszajöttem a kertbe a dió- és meggyfához, a terméskő falhoz, a templomkereszthez, a sírkőasztalhoz, sétáimról ezt a könyvet csak itt tudom megírni. A járás mint kalligráfia, megyek, nézek, nem ítélkezem, megjáratom magam Budapesten azok helyett is, akiknek erre nincsen idejük. Egy közösség elősétálója szeretnék lenni. Én szeretnék lenni a legráérősebb ember ebben a városban. Ha választani kell a cselekvés és a szemlélet közül, én az utóbbit választom. Szívesebben hallgatom meg mások történeteit, mint hogy bármit is cselekednék, vagy én mesélek, hogy még jobban szórakozzam. Vesztesek között túlélő, zsákba dugtam kedveseim agóniáját, és formás történeteket húztam ki onnan, fehér nyulakat. Alattomosan megszületik a közösség ítélete, jön az elszámolás. Az üveg mögül előjönnek a kirakatbabák, és néznek.

Beágyazom magam ebbe a talajba, ha van erőm, kinövök belőle. Se dicsérni, se szidni nem akarom az államhatalmat. Az ítélkezők haragudni akarnak, én inkább körülnézni és továbbmenni. Szemmel tartom magam, minden, ami történni fog velem, érdekes lesz. Ha egy életnek nincsen rögeszmésen kitüntetett pontja, akkor minden mozzanata regényes. Egy cenzúrázatlan regényt megírni és kiadni nem kevesebb szívósságot és leleményt kíván, mint egy bankrablás. Búcsú a komor vesztestől, aki, miután minden székről lelökdösték, a földön ül a sarokban, és azt mondja, hogy ez a legjobb ülés.

Mi közöm a röfögő testvériséghez és a mértéktartó aggodalmakhoz, hogy nem túlságosan szűk-e az ól, és nem túlságosan kevés-e az előre gyártott táp. Több táp, kevesebb szabadság, szorongj, ravaszkodj még vagy húsz évig, s kiérdemled, hogy egy miniszterhelyettes mondjon sírbeszédet a hullád fölött, el sem tudod kerülni. Addig egymás hazafias melegében sipogunk, hogy egy kissé hangosabban szeretnénk sipogni. Föladhatod a játszmát, lehetsz süllyedő, iszákos, rokkant dühös önérzettel s a kétkrajcáros kiváltságok zsíros anekdotáival. Ismernek egy kisvendéglőben, ahol ehetsz főtt marhahúst tormával, és vörösbor mellett van kinek elmondanod a történeteidet.

Útikönyv, sétakönyv, búcsúkönyv. A tudat felszáll körülményeiből, hozzátartozói köréből, az ismerős város bárgyú meghittségeiből. Utoljára megtekinti azt, amire visszanézni kedve van. A mozdulat képe: füstszerű kisuhanás. A sétamester nem valahova tart, hanem valahonnan távolodik. Ha útközben találkozik valakivel, dialógusa nekrológ. Bárkire gondol, az megjelenik, és a szemébe néz, senkiről sem lehet a háta mögött beszélni. Ha igazat mondok, akiről szólok, biccent, ha hazudok, bosszút áll. Lemegyek sétálni, már nem szeretnék belefogni semmibe. Miért éppen a Duna-parton sétáljak utolsó napomon? Miért ne sétáljak utolsó napomon éppen a Duna-parton?

Nem biztos, hogy a következő napot is megérem, ajánlatos figyelni. Mehetek, ahova akarok, de szökni ne próbáljak, nem érdemes futkosni. A szökevény, ha már betelt az ideje, nem szökik, esetleg inkább szúr. A leggyanúsabb módon túléltem másokat, azt hittem, megúszom fizetés nélkül? Leéltem a magamét, megkaptam az alkalmat, arra ítéltek, hogy az legyek, aki voltam. Mindannak, amit csináltam, nagyobb része nem annyira rossz volt, mint inkább felesleges. A halál jelenvalósága az a tudás, hogy meg fogok halni. Utolsó borotválkozásomkor már nem fogom érezni a szappanhab hűvösségét. Mikor kiterítenek, már nem fog zavarni, hogy a koponyám újságpapírral van kitömve, s az agyamat a boncmester a hasüregembe tette vissza.

Megpróbálom majdnem olyan kívülről nézni magamat, mint ezt a sárgaréz hamutartót. Az a kiindulópontom, hogy nem tudok magamról semmit. Itt vagyok az első oldalon személyi adataimmal, magamnak is talányosan, mint egy bűneset. Megindítom a nyomozást, közelebb vagyok a halálhoz, mint a születéshez. Egyre több megvalósulás, egyre kevesebb szabadság. Igazán nem vagyok ártatlan. Az a bűnöm, hogy ilyen lettem. Az ítélet-végrehajtás napja még nincsen kitűzve. Nem tudom a halálomat elképzelni, a legtöbb, amit el tudok képzelni, hogy egyre kevésbé vagyok. Az első oldalon ott egy hulla, a regényhősé, föláll maga mellől, és odább megy. Akadálytalanul kóborol térben-időben, akár az angyalok. Egy darabig kíséri magát kórházba, temetőbe, aztán másfelé fordul az érdeklődése. Halandóságom képzete, mint kompozíciós forma. Illik ehhez a közép-európai tájhoz, ahol a tekintet élesebb, vigasztalanabb. Itt minden cselekedethez több félelem tapad, s van rá esélyem, hogy semmiért megölnek, vagy akár éppen jó tulajdonságaimért, csak úgy. Nyavalya és kiválasztottság.

Aki öl, az gyilkos, aki lop, az tolvaj, aki hazudik, az hazug, be vagyunk zárva tetteinkbe, a múlt idő borostyánkövületébe. Már az is kegyelem, ha a tisztánlátás kivételes pillanataiban át tudom élni bűnösségemet. Nem tudhatom, hogy a többiek milyen közel vannak Istenhez, nem állunk sorban előtte, mindenkinek külön útja van hozzá. A legnagyobb kihívás megérteni egymás mélyeit és magaslatait. Béka vagyok a kútban, fecske vagyok az égen, szentség és aljasság követhetetlen cikázású játszmája. Átadom magam a játszma kockázatának, akár lesz ítélet, akár nem, tetteim megítélik magukat. Azokhoz vonzódom, akik hasonlóan tanácstalanok, mint én vagyok, s kerülöm a magabiztosakat, nem sok jót várok tőlük. Amíg legalább egy délutánra földbe nem taposom a gőgömet, addig a mesterek tanítványának a tanítványa sem lehetek.

A terjeszkedés általános, az önuralom kivételes, az ember élni és visszaélni akar a hatalommal, amelynek vonzóereje tömegével arányosan nő. Értékítéleteim zöme egy helyi közösség előítéletei. A legkönnyebb hízelegni a csoportnak, amelyben benne vagyunk. Fura morál, amely erénynek tartja, ha egy közösség dühös indulatba jön. Aljas tettek ritkán következnek aljas szándékból, gyakrabban nemes megbotránkozásból. Az írókban benne fészkelődik a moralista, akit voltaképpen álcázott politikusnak is nevezhetnénk. Aki politizál, és nem akar hatalmat, akár a szakács, aki nem szeret enni. Körülöttem sokan azt hiszik, hogy akarnak valamit, én egyre kevésbé hiszem ezt. Semmim sincs, csak a saját életem, fogom, ami a kezem ügyében van. Minél figyelmesebben nézek valakit, annál kevesebbet akarok tőle. Ne hősködj, súgom magamnak, maradj lusta, úszd meg az akarnokok világát. A kultúrát, amelyben élek, elemi gyanúval nézem, becsap, elbutít.

Nagy önszeretet csillagképet látni abban a véletlen halmazban, ami vagyok. Mindenkinek az a világ közepe, ahol ő él, ami vele történik, fátum, ami a többiekkel: vakeset. Ennek a légynek is van akaratszabadsága. Alattomosan közelítem hozzá a tenyeremet, ha el nem repül, agyoncsapom. Kiválaszt magának egy irányt, a legkecsegtetőbbet, hogy jól választott-e, egy másodperc múlva kiderül. El kell repülni a nagy tenyér elől, s közben titokzatosan cikázni az édességek körül. Minek nevezzem a magát végtelennek tudó parány sejtelmét a maga parányiságáról? Minek nevezzem, hogy a mindenség végtelenül kicsi része önmagát végtelen mindenségnek gondolja? Ha a mindenséget halmaznak mondom, akkor sem vagyok ésszerű, ha istennek mondom, akkor sem vagyok misztikus.

Regény egy nem létező regényről. Voltaképpen története az eljárásmód, amellyel tárgyamat birtokba veszem. Nem a tárgy az érdekes, hanem a tekintet, amely rászegeződik. A képzelet madártávlatból szemlét tart az emlékek fölött, s némelyiket zuhanórepüléssel megközelíti. A megvilágított aleatorikából kibontakozik egy test, amely után nyomozok. Regényem nem a valóságban történik, hanem a papíron. Önéletrajzom is fikció, én költöm a halmazból, amelyre önkényesen emlékezem. Több anyagom van, mint amennyit kézbe foghatok, figyelmem pillanatnyi mezeje agyam tartalmaihoz képest nem több, mint a homokóra homokja a Góbi sivataghoz képest. Képeket sorba rendezek, egyik oldalon a tudat zajlása, másik oldalon a könyv végessége. Ha egy regényírói szándék a szövegben meggyőző, mindegy, hogy miről szól, még olyan érdemtelen tárgya is lehet, mint a szerző. Nem az író az enigma, hanem az a képmása, amely nyelvi tényként az olvasó elé kerül. Annál, hogyan éltem túl egy-két halálveszélyt, izgalmasabb, hogyan élem túl ezt a soron következő regényt. Fogalmam sincsen még arról, hogy milyen viszontagságok esnek – sorrendjük önállósuló jelentése révén – közléseimmel. A festészet a festés, a zene a zenélés, az irodalom az írás lehetőségeiről szól. A redukciós kísérlet, hogy mi az, ami még mindig irodalom, megtörtént. Az üres papírlapig csökkentett irodalomnál jobban érdekel az önalakító beszéd. A tekintet furcsa kerülő utakat tesz, sűrű anyagokon hatol át, hogy megpillanthassa magát a tükörben.

Élvezetesen fogyasztható, hallucinogén szöveg a célom, amely zenei sorba szervezett lelkiállapotokat okoz: hajnali tótükör nyugalma, rettegéslavina, fényorgona. A regény szerkezete tudatom szerkezetének föltevésszerű homológja. Nem a valóságot, hanem a tudatomat ábrázolom. Különböző hatású képzeleti valóságok közé csábítom az olvasót, meghívás néhány száz oldalas agykirándulásra. Add a kezembe a fantáziádat, megdolgoztatom. Kívánatos és rémes jelenetek, amelyeknek a konfigurációja vágyaim és félelmeim politikájával magyarázható. Az olvasó előtt szeretném összeállítani ezt a könyvet, ahogy némely vendéglőben a vendég előtt sütik a rostélyost.

Mindenki regényíró, álmaival legalább, de éberségének ünnepein is. Én talán azért vagyok az, mert irigylem a teremtés változatosságát, s magam szeretnék lenni a többi ember is. Elmélázom, kibe költözzem, kinek lopjam el az emlékezetét. A benyomások százezred részéből sem lesz szöveg, mégis akkor vagyok magamnál, amikor úgy rémlik, hogy ez az egész itt körülöttem egyetlen regény. Én is meg vagyok írva, úgy hatolok tovább az időben, mintha olvasnám magamat. Nem látom a végemet, nem tudom, mi lesz velem egy év múlva. Ami belőlem az írás szűrőjén áthatol, az már nem én vagyok, az már ott van a papíron, én meg itt megyek tovább nyugtalanul és befejezetlenül.

Nem baj, ha az olvasó nem ért meg mindent, ha mindent értene, unatkozna. Képeket szerkesztek, amelyek megzavarják a biztonságát. Javára válik, ha eltéved közöttük. Bukkanjon fel úgy az olvasmányból, mint amikor túl mélyre úszott, és a tüdejében már fogytán a levegő. Megvizsgálom a saját szabadságomat s egyúttal a tiédet is. Nem kapsz hipnotikus felszólítást tagjaid elernyesztésére, maradj inkább éber minden érzékeddel. A könyvet én éveken át írom, te napok alatt elolvasod, ezért valódi hőse inkább te vagy.

A mese vágyódás arra, hogy ami történik velem, az érdekes legyen. Miért ne kerekítenék történeteimből mesét? Elrejtőzhetem talányai közé. Végtére is az irodalom képzelet, torzulás, a valóság megerőszakolása, stilizáció. A társadalom életében az irodalom ugyanazt a szerepet tölti be, mint az egyénekében az éjszakai vagy a nappali álom. Vágyteli gondolkodás, bosszúk forralása, képzelgés szerelmi háborúkról, félszeg mivoltunk nagyobbszerű mása, majd gyermekességünk apai megpillantása. Az irodalomban egész tudatom helyet talál magának, ábrándjaim csakúgy, mint rémálmaim, elvakultságom csakúgy, mint tisztánlátásom, és még az eszem is, ahogy megpróbál úrrá lenni vágyaim és rettegéseim színes seregletén. Az embernek meg van engedve a vágyódás és iszonyodás kétirányú szabadsága, de csak az irodalomban, a tudomány vagy a gyakorlat emberei ilyen szabadságról ne is álmodozzanak. Engedjem kibomlani magamban a sétáló eszmélet meséit, egyesüljön bennük az éjszakai és a nappali elme, írjak közvetítést áthaladásomról hétköznapi mennyeken-poklokon. Nem számít, hogy pontosan úgy volt-e, ahogy írom, fantazmáim éppúgy hozzám tartoznak, mint a személyi adataim.

Ha komoly tárgyról komolyan írok, nem mentesülök a tévedés kockázatától. Tanulmányaimmal lehet vitatkozni, regényeimmel nem lehet, lehet unni és elfelejteni őket, de lehet átélni és emlékezni is rájuk, így elfoglalják az olvasót belülről, s éppoly kevéssé szabadul attól, amit olvasott, mint attól, ami vele történt. Egy metaforát nem lehet a vádlottak padjára ültetni, s azt sem lehet bebizonyítani róla, hogy tudománytalan. Ha leírok egy fogalmi ítéletet, jön valaki, és megcáfolja, írok egy másikat, hogy igazoljam az előzőt, ezzel is szembeszáll valaki, hiúságból, önvédelemből belegabalyodom valamibe, ami már régen nem érdekel. Az elméleti gondolkodás nem akar osztozkodni agyamon az írói gondolkodással.

Mihelyt a szellem megmutatja, kétségbe vonja és kineveti magát, irodalom lesz belőle. A tudat tudata képekben, ennek a vállalkozásnak is megvan a maga örvényszerű belső húzása. A regény öncélú szellemi építmény, önmagában is egész, külső igazolásra, a valóság próbájára nem szorul. A regényírás átszűri és elhárítja az elméleti és a gyakorlati gondolkodás szabályait, a műfajnak saját filozófiája van, amely annál kérlelhetetlenebb, minél inkább átadom magam neki.

Regényeimben lehetek gyilkos, rabló, buja, fajtalan, gyáva, részeges, hazug. Nincs bennem annyi alávalóság, aminek ne lenne helye bennük. Magam fölé emelkedhetem, lehetek önfeláldozó, hősies és megvilágosult is, csak győzzem. Még sohasem kínoztak, még sohasem öltem, bezzeg a regényeimben mindez már hányszor megesett. Minden ember várkastély, én is az vagyok, de csak néhány szobáját lakom. Kísértetként azonban átsuhanok pókhálós őrült termeken, sírkamrákon, pincekápolnákon. Aki mélyebben jár a szorongásban, magasabban jár az illuminációban, ez a mesterségem. Minél technikaibb egy művelet, annál egyértelműbb, vagy ez, vagy az; a dolgozó emberek zöme csak elalvás előtt, fényűzésképpen adhatja át magát az ellentmondások megbízhatatlan költészetének. Nekem az a hivatalos teendőm, hogy végigkóboroljam az alternatívákat, képzeleti sugárzásban föltámasszam a lecsonkolt tagot, s megvalósítsam azt, amiből nem lett semmi. Hivatásos tudatmeghosszabbító vagyok, kifeszítem a végleteket, tükörmegvilágításban állok. Szeretném megpillantani a tükörben a paradoxonok régi bölcseit, ahogy félelmetesen és ünnepien mosolyogtak a látogatóra. Halálos suttogásuk is tréfa.

Reggel a szobámból elkívánkozom négy tevémmel körülfutni és megcsodálni a világot, délután már azt súgom magamnak, befelé tarts, ne kifelé. A száműzetésből a királyságba. Királyságom? Egy fasor, egy tópart, egy kocsma, néhány ember meg a papír, fényeim és sötétségeim tükre. Kezdem megérteni, hogy mi az, ami már nem az enyém, mi az, ami már nem kell nekem, mi az, amitől nem félek, s mi az, amiben együtt vagyok azokkal, akik többször vesztenek, mint nyernek. Nem fölül és nem kívül: belül állok. Félénk társak közül ugyan hova mennék? Az enyéim: én vagyok, a házam: a testem; ha a városom elhanyagolt, én is az vagyok. Nincsen tragédia, csak folytatódás van; meg bírom-e érteni a halottak igazát és az élők túlélésművészetét, mintha az enyém lenne? Se példás családapa, se példás remete nem akarok lenni. Iskolából, egyetemről, munkahelyeimről sokat és sokszor lógtam. Kamaszkorom óta az írva elmélkedés testhelyzetében érzem a legjobban magamat. Azonkívül, hogy itt a kertben vagy egy jó szobában írogassak, vagy mellékutcákban kószáljak, majdnem minden vállalkozáshoz lusta vagyok. Néha kicsit politizálok, mert nem szeretnék olyan úriember lenni, aki finnyásságában nem kíván még csak gondolkodni sem azon az államon, amelynek alattvalója. Nem veszi szemügyre, csak émelyeg, úgy tesz, mintha nem is lenne kelet-európai, s ettől lesz igazán az. Beéri az általános emberivel, ami az én szememben megtévesztően hasonlít egy gyáva hivatalnokra. Nem akarok jó lenni, nem akarok rossz lenni, megyek az utamon. Ha tudnám, odáig vinném a gondolatot, hogy minél kevesebben értsenek egyet velem. Lassú fölszabadulás, ha már annyira kisebbségi vagyok, hogy szinte egyedül. Lehet, hogy a kisebbség a meghatározó, s nem amiből sok van, a törvényszegő, aki módosítja a törvényt, de ha nem így van, az sem baj. Ha erkölcsösnek lenni annyit jelent, hogy elnyerem kortársaim helyeslését, mert azt gondolom, amit ők, akkor nem kell erkölcsösnek lennem.

Nincs olyan bíróság, amelytől félek; amit mások mondanak rólam, az inkább jellemző rájuk, mint énrám. A többiek így is, úgy is megítélnek, én meg maradok, aki vagyok. Szívesen vagyok idegen az otthonosságban és otthonos az idegenségben. Miért ne élne a medve medvéhez illő életet, engedjük barangolni magányos csapásain. Ha jó utat választottam, onnan tudom, hogy frissen megyek rajta, ha rosszat, onnan, hogy vonszolódom és kapkodok. Menni az utadon, akkor is, ha a többiek állnak, állni, ha úgy látod jónak, akkor is, amikor a többiek futnak. Nem írok semmilyen közösség nevében, senki másnak a szószólója nem vagyok. Akkor vagyok a legközelebb a többiekhez, ha minden kitérő nélkül csak a magam nevében beszélek. Szerzőtípusok paradigmája: egyik oldalon a pap (ez Isten szava), másik oldalon az író (ez az én beszédem). Itt nincs semmiféle tekintély, itt az esendő kíváncsiság beszél. Tehetségesebb a többinél? Talán csak kevésbé fontoskodó. Talán csak lusta ahhoz a sok kerteléshez. Talán csak unja a helyi hiúságokat és sértődéseket. Az autonómia nem annyira bátorság, mint inkább humorérzék kérdése. Nem nagyon érdekelnek a javak, a rántott húsnál jobban érdekel a gondolatszabadság. A felderítő menjen poggyász nélkül, és tartsa edzésben magát.

Nem vagyok azonos azzal a szöveggel, amely írógépem zöreje nyomán a géppapíron keletkezik. Amit magamról mondok, az éppúgy lehet költészet, mint valóság. Ha azt írom, hogy én öltem meg az apámat, azért engem nem lehet bírói úton felelősségre vonni. K. Gy.? Nem ismerem. Felkutatására indulok, őt tudom a legkényelmesebben leleplezni. Tudok róla ezt-azt, hogy jót-e vagy rosszat, nehéz megállapítani, nem vagyok etikatanár. Annyit mindenesetre tudok róla, hogy több mint negyedszázada majdnem mindennap leül az asztalához, és ír valamit. Tanulmányt egy család helyzetéről a gyámhatóságnak, egy város helyzetéről a várostervező intézetnek, tudata helyzetéről az olvasóknak. Gépírással pénzt keresni nem tisztességtelen munka, talán még akkor sem, ha nem a felettesünk diktál.

Nem könnyű egy nyugodt zugot találni a világban. Itt nem kell szégyenkeznem a hibás beszédem miatt, mert a beszédem nem hibás. Itt szorulok a legkevesebb magyarázatra. Azért vagyok itt, mert itt felejtettem magam, s már nem akarok messzire távolodni emlékeim topográfiájától. Meg lehet szokni az elővigyázatosságot, több példányban, géppel írok. Megeshetik, hogy elkobozzák, és csak bírósági határozat tudatja, hogy irataimat megsemmisítésre ítélték. Amikor az első ilyen pecsétes levelet olvastam, úgy éreztem, ez nem sokban különbözik attól, mintha engem ítélnének megsemmisítésre. Most, jó néhány évvel később, ezt a különbséget mégis számottevőnek gondolom.

Fejembe vettem, hogy papíron újraszülöm magam, anyámmal versenyre kelve, tudom, hogy a másolat butább lesz, mint az eredetije, az ember bonyolultabb, mint a műve, de a vereséget is ki kell érdemelni. Ennek a könyvnek a képzetétől nem szabadulok; egy olyan regényfigura ábrázolása, akivel össze vagyok kötve, akiről aránylag elég sokat tudok, mert már negyvennyolc éve hurcolom történeteit. Minél inkább ráérek, annál rejtelmesebb arcát mutatja az, aki velem szemben ül, kivált ha nem vitatkozom, s nem akarom, hogy igazam legyen vele szemben, táplálom hiúságát, legyen pazar színész. Ennyi engedékeny figyelemből ha magamnak is juttatok egy cseppet, kezdem érdekelni magamat, ki volt ez az alak? Hátha mégis el kell mennem, nem azért, mert itt rossz, hanem mert el kell menni, az ember nem maradhat itt örökké, világháború, szívszélhűdés, politikai balesetek, mindig jöhet valami. Talán nem is olyan soká itt hagyom azt, aki vagyok, s megunom, hogy folyvást emlékezőgép legyek. Akkor majd elmegyek oda, ahol még nem voltam. Megyek a múltból a jelenlétbe. Az irodalomról nem muszáj lemondani, de lehet. Addig is: zárszámadás, magyar regény.

Az igazat megvallva, kellemetlen mindig énnek nevezni magamat. Merő föltevés, hogy én mindig én vagyok. Vonakodom igazolni vagy vádolni ezt a kimérát, ez az én túlságosan is itt van, rám telepedett, bár nem tagadok meg némi együttérzést tőle, nem is kívánom szüntelen jelenlétét. Ha az, akit énnek mondok, fázik, szívesen töltök neki konyakot, ha szívroham érné, utolsó percéig vele maradnék. Megszabadulni tőle nem tudok, ítélkezni sem kívánok rajta, de néha szívesen megfeledkeznék róla egy időre, s mivelhogy ez sem megy, idézőjelbe teszem. Ha már nem tudunk elválni, szoros megfigyelés alá helyezem magamat, jöhetek-mehetek kedvemre, de már csapdában vagyok: regényalakká lettem. Oszlatni vágyom önmagát tükröző tudatom homályát, s írva kalandozom oly tudás felé, amelyről csak sejtelmeim vannak.

Az írást mint fizikai munkát szeretem, a szépírást is jó tollal, vastag fehér papíron. Könyvet csinálok, könyvem csinál engem, kiszabja helyemet a közegben. Néha bánt, hogy lassan írok, életemnek töméntelen pillanata van, amelynek rögzítésére képtelen vagyok, grafomán tébolyban, ha reggeltől estig csak írnék, kezem a papíron lassabban járna, mint kifelé észlelő, befelé révedő tudatom. Araszolásommal éppúgy nem tudok agyam történéseinek nyomában járni, mint ahogy sétáimmal sem tudom megismerni ezt a várost, amelyben gyerekkorom óta mászkálok. A nyelv által megkettőzöm magam, távoli tárgyakkal egyesülök, s ha nem is érhetem utol magam, más embert még ennyire sem tudok megközelíteni. Én? Velem együtt, jóvoltomból több ezren hemzsegnek még itt a kertben. Baloldalt a sziklacsúcs, jobboldalt a templomtorony, jönnek a vendégeim tengerentúlról is, tömegsírból is. Ha túl nagy a tolongás, bemenekülök a fehérre meszelt, famennyezetes parasztszobába, s aggodalmasan kilesek a kertbe.

Elindulhatok ebből a szobából, kisétálhatok a térre, ahogy nő a színpad, megtelik látogatóimmal, s a vendéglátó átalakul vendégeivé. Kiemelkedik belőlem a sétamester, jobbik részem, bölcsebb hajlamom, de ellenlábasom is, többet tud nálam, iróniája elégeti közhelyeimet. A sétamester ott van mindenkiben; halk felszabadító, ő a célom, őt kell megtalálnom, bár nehéz elviselnem szívet hasító derűjét. Észrevéteti velem, hogy nem vagyok elég figyelmes az iránt, ami van. A világ megokosodik, ha elmerítem érdeklődésemet az egyszeri tárgyak nosztalgikus együgyűségében. Hivatásbeli érdekem fűződik ahhoz, hogy a világ tarkán sokszorozódjék, az örök fény nem az én szakterületem. Szívesebben játszom a világ kétértelműségeivel, s látom istent törvénynek is, semmiségnek is, sebző látszatnak és derűs hiánynak.

Minden életrajz döntések sorozata, fordulópontjai kijelölik egy ember etikai-túlélési stratégiáját. Szemben egy lehetőség vagy egy akadály: egész előző sorsunkat latba vetve, tapogatózva döntünk. Kihívás és válasz, ennyi a történetem, és ennyi az erkölcsöm is. Döntéseim rajzolják ki arcom élét az időben; elemzésük mond annyit rólam, mint az álmaimé. Hogy mit csináltam, pontosabban jellemez, mint az, hogy mit szerettem volna csinálni. Látszólag ritkán választok, és sokszor ismételek, kiválasztok egy nőt, s évekig vele élek, megtelepszem egy lakásban, s évekig benne maradok, elkezdek egy regényt, s évekig piszmogok vele. De ha közelebb hajolok ismétléseimhez, döntések hemzsegését látom, a legkisebb esemény is, akár egy hangyaboly. Valamit kérdeznek tőlem, hogy mit válaszolok – döntés. Előbb még nem létezett, most már van, s már függ tőle a következő válaszom. Múló éveim növekvő – ha nem is holt – súllyal nehezednek az elkövetkezőkre. Paradox és drámai biztatások ágaznak ki belőlük mindhalálig nyitott jövőmbe, mert az egészben az a szép, hogy soha sincs egészen megszabva, hogy mit teszek vagy mondok a következő pillanatban. Igaz, hogy környezetem és kapcsolataim mind nehezebben áthatolható közeggé vastagodtak körülöttem, s mind szűkebbre vonják a lehetőségeimet, de az is igaz, hogy kötöttségeim nagyobbrészt saját ítéleteimből vannak megszőve. Mihelyt nem tartom parancsoló sorsomnak adottságaimat, fogvacogtató szabadság nyílik meg előttem. Minél pontosabban tudom, hogy szabad lehetek, annál több esélyem van arra, hogy csakugyan az is legyek. Idegesítene, s butának tartanám, hogy családomból, gyerekkoromból, történelmi eseményekből, háttérből, múltból magyarázzam döntéseimet. Születésemtől halálomig felelős vagyok értük, akár ezért a mondatért a papíron. Ha a tudomány ennek a felelősségnek a borzongását mint merő képzelgést zárójelbe teszi, akkor én ezt a tudományt, mint merő képzelgést, zárójelbe teszem.

Tudom-e önvád és önigazolás nélkül – akár egy másik ember történetét – nézni múltam döntéseit, amelyeknek ismétlődő módszeréből előtűnik az, ami bennem különös, személyem uralkodó ábrája? Lassú építkező vagyok, polgárok utóda, idegenkedem a folytonos újrakezdéstől. Apám, nagyapám, dédapám megfontoltan, szervesen gyarapodtak, s magam sem szeretem akadálynak érezni és eltékozolni mindazt, amit eddig tapasztaltam. Szeretem kocsim elé befogni a múltat, hogy mindaz, ami volt, ne csak teher, hanem erőforrás legyen. Legjobban az emberek belső következetességét tisztelem, ha tetteik úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy jó regényben a mondatok, nem ismétlik az előzőt, mégis folytatják azt.

Idősödő úriember, megyek az utcán, nézem a terméskő falat, és nem jut eszembe ez a két szó: kő és fal. Az utca, a napfény hiánytalan, átfutnak rajtam a képek, írni sem kell. Múlnak a napos órák, a szemlélet aranykora meghasad, este tükörbe nézek: rám ismerek, halálmaszk, kitátom véres torkomat, van-e magamnál ádázabb ellenségem? Középkorú férfi, tükör nélkül is eliszonyodom magamban a leendő öregembertől. A halálnak sem etikával, sem metafizikával nem tudok megfelelni. Kétségtelen előnye, hogy megszabadít a halálfélelemtől. Tudni kell idejében fölállni. Legérettebb válaszom arra a tudásra, hogy meg fogok halni: az öngyilkosság. Ha nem fogom megölni magam, az nem több, hanem kevesebb. Ahhoz, hogy az ember kést tudjon emelni magára, nagyon össze kell szednie magát. Gondolatkísérletként senkinek az öngyilkossága nem olyan tanulságos, mint a magamé. Engem a regényhősben a gyilkos legalább annyira érdekel, mint az áldozat: mindkettő együtt van az öngyilkosban. Ha mást nem tudunk elpusztítani, önmagunkkal végzünk. A tudat keresi a megvilágosodást, amelyre már nem következik semmi sem. Ha Isten a világ teremtője, akkor ki a megsemmisítője?

A vallomás meleg leheletét időnként fölváltjuk térbarkácsolással. Az a kis szabadság, amelyre polgári életünkben szert tettünk, nyomába sem érhet annak, amellyel saját terünkön, ezen a mesterséges és változtatható színpadon garázdálkodunk. Saját történelmem és a tér meséje. Reciprok tükörhatások önéletírásom és a holografikus házakból szerkesztett, anyagtalan játéktér között, amelyet korlátlan városépítő, kedvem szerint átrendezhetek. Ezúttal nem regényhősöket találok ki, hanem egy teret, amelyen minden megtörténhetik, emlékezet és álom között az ellenvilágomat. A regényfikciót egy képzelt – közép-európai, magyar, budapesti – főtérre helyezem, amelyen fölépítem a törvény házát és az akadémiát, a szállodát és a templomot. Két kézzel belekapaszkodva a sírkőasztalba, átadom magam az elvonatkoztatásnak, a kert kitágul, belenyúlik a térbe. Álarcosan jönnek élő és halott hozzátartozóim, várakoznak, zsibonganak, engem is elfoglalnak, sok emberben megfordulok, önéletrajzi valóságom elvalótlanodik. Bolygó lélek, átváltozó első személy, csatangolok a városban, úgy búvok másokba, mintha munkába mennék, megszemélyesüléseken hajszolom át magam. Vannak fárasztó utak, amelyekből elcsigázottan jövök meg. Átmegyek azokba, akikre emlékezem, kifosztom a gyónásokat és az apológiákat, az én határainak kifeszítése. Az sem az enyém, ami az enyém, az is az enyém, ami nem az enyém. Nem önéletrajz, hanem mindazok, akikbe ez a mohó én át akar hatolni. Tépd szét magad, aztán rakd össze, aztán tépjed szét megint. Utazzunk, ha már ez a mesterségünk, jöjjenek a szervérzések, jöjjön a savas bolondéria, átutazóban vagyok itt a téren, ahol minden, az utolsó szóig képzeletből van. Ennek a nem létező főtérnek vagyok a mitológusa, most semmi mást nem akarok, mint megcsinálni rajta a cirkuszomat: boszorkányjáték egy valószínűtlenül zsúfolt utolsó napon, minden itt van, amit el bírok képzelni, varázslatok és tortúrák szállodája, agyrobbanás, magyar mitológia élőképekben.

Tölts velem egy napot itt a téren, lesz itt sok minden, amit kívánsz és amitől rettegsz, farsang és megszállás, forradalom és eretnekégetés. Idehúzom mézes évtizedeim emlékét, a székesegyház előtt rózsacsokorral várok örök szerelmemre, akinek csak a neve és az arca változik. Akarnok tekintetem berendez egy helyszínt, túlzsúfolt agorafantazma, fölizzanak a látvány körvonalai, mintha napsugárral lennének leöntve a tárgyak. Ez a tér szűkíthető és tágítható, előbb bonyolódás, épülés, aztán hanyatlás, fogyatkozás, mánia és depresszió. A környező utcákból előtolonganak ismerőseim, magamra kapom mások arcát, álomnaplóm, semmim sincs, csak ez a komiko-misztikus peregrináció. Nagyzási hóbort: mintha a valóság lenne az én kezemben, s nem én az övében. A legszemélyesebbet stilizációval olyan messzire távolítom, hogy visszanevessen rám. Az önkény arcátlanul önkénynek mutatkozik. Hallucináló mesterember barkácsolása, személyemtől elkülöníthető munkadarab, bábszínház, freskókép, szárnyas oltár. Alkonyodik, függönyök ereszkednek, fázom. Az illumináció véget ér a téren, fölhúzom a díszleteket, kioltom a reflektorokat, elsötétítem a színpadot, s a kertben ülök egyedül.

Rezignáció regénye, őszi napok, lassan helyet foglalok a mozdulatlanságban. Megírtam néhány könyvet, de nem maradok itt bennük, az ember ember, a könyv könyv, minek a dolgokat összekeverni. Már nem írok, csak megyek, sétálva is írok, írva is sétálok. A többiek helyett sétálok, ahogy a pék a többiek helyett kenyeret süt. Viszem úti emlékeimet az örök bíró elé. Újra megtanulok járni lélegzetvételem ütemére, lépteim egy íratlan könyv szavai. Nem akarok sehova elérni, nem menekülök sehonnan, átmegyek a városon, emlékalakokkal találkozom, egy darabig mellettem haladnak, vád és vallomás repked, aztán eloszlanak. Fintor: ennyi az egész? Fehérjéig kifordult szem: Uramisten! Az volt a fő vád ellenem, hogy mindig továbbmentem. A járás részegség és katatónia, át a többiek életén, már csak a képük, a házak, a fák s az idő, mint egy kifeszített, elnyugvó medence.

Kilépek a szobából a kerti mulatságra, jól összejöttünk, körülállnak világító szemű árnyaim. Jön egy bizonytalan külsejű úr is, az efféle búcsúszertartás nem nélkülözheti a bizonytalan külsejű urak asszisztenciáját. Megsúgja az üzenetet, bírd ki még egy darabig talpon, mihelyt elalszol: félreejted a fejed. Az eltávolodó székekről, ahogy a hajó elválik a parttól, integetnek az ismerősök. Az utolsó tekintet, amely az elsötétülésben rám esik, a tiéd. Azután már senki, csak a megvilágított falevelek, azután már senkit sem akarok látni. Akkor én már nem-lenni akarok. Akkor már ne kelljen semmilyen alakban léteznem. Hiszek a tökéletes semmi kegyelmi ajándékában. Ha már lefeküdtem, aludni szeretnék. Álmomba ne csődüljön vendégsereg, agyam már önmagától is nyugodni kíván. A halál nem azért nem rémes, mert van túlvilág, azért nem rémes, mert nincsen túlvilág.

 

A demokratikus szocializmus és a nemzetállam

Van-e demokratikus szocializmus bárhol a világon? Ha nincs, honnan tudjuk, hogy mi az? A reálisan létező szocializmusok nem demokratikusak. A reálisan létező demokráciák szocialisták-e attól, hogy a tőkés piacgazdaságot szociálpolitikai redisztribúció korrigálja?

Szocialista, szociáldemokrata politikusok hajlamosak szocialistának nevezni egy országot, ahol a kormányhatalom az övék lett, többlistás választás vagy egylistás referendum révén. Országok lettek már szocialisták népi forradalmak, megszállások, államcsínyek, politikai földcsuszamlások vagy akár választások révén, az államosítások gyorsan lebonyolíthatók.

Mondhatjuk-e, hogy a szocializmus azonos a magát szocialistának nevező politikai osztály, illetőleg párt tartós uralmával, amely a nemzetállam ellenőrző hatalmát a magántulajdonosok kiküszöbölésével vagy korlátozásával a gazdaságban is kiterjeszti?

Ebben az esetben a szocializmus a politikai bürokrácia uralmát jelentené. Ebben az esetben szocializmuson politikai társadalmat értünk, amelyben a társadalmi tőke túlnyomó része fölött a nemzetállam vezető szervei rendelkeznek, kiterjesztve a magát szocialistának nyilvánító bürokrácia hatalmát a nemzetállami társadalom minden szférájára és tevékenységére. Ebben az esetben a politikai bürokráciának tartósítania kell az uralmát, s ki kell vonnia azt a társadalom ellenőrző hatalma alól. Mentesítenie kell magát a politikai hatalom demokratikus alternanciájának elvétől, meg kell szabadulnia tehát a pluralista demokrácia játékszabályaitól. Ha ezt nem teszi, akkor legitim kormányváltozások lényegesen csökkenthetik az állam túlhatalmát a társadalom fölött, az állami költségvetés részarányát a nemzeti jövedelemben, a magánvállalkozásnak ismét tágabb teret biztosítva.

Ebben az esetben, ha egy állam demokratikus, akkor csak korlátozott mértékben lehet szocialista, olyan mértékben, amennyire ezt a lakosság többsége igényli, és csak addig, ameddig igényeli. Ha viszont a szocializmus a független változó, ha egy állam tartósan és visszafordíthatatlanul szocialista, akkor csak igen korlátozott mértékig lehet demokratikus. Csak annyira, amennyire ezt a politikai bürokrácia megengedi, mert még nem tartja veszélyesnek.

 

*

 

Ebben a fogalmi körben maradva a szocializmus és a demokrácia egymással ellentétes elvek és rendszerek. Természetesen mindkettő a közjóra és az összesség érdekére hivatkozik. A demokrácia a polgárok politikai egyenlőségére. A szocializmus a polgárok gazdasági egyenlőségére. Ami kitűnően összefér azzal, hogy a demokráciákban a hatalom eloszlása is egyenlőtlen, nemcsak a jövedelmeké és a vagyonoké, a szocializmusokban pedig a jövedelmek és vagyonok eloszlása is egyenlőtlen, nemcsak a hatalomé.

Ebben az esetben a demokratikus szocializmus fogalma contradictio in adjecto, önmagában való ellentmondás; ami még nem teszi a fogalmat üressé és értelmetlenné, inkább csak tartalmának belső paradoxalitását, konfliktusos természetét jelzi. Elfogadható, hogy egy nemzetállami társadalomban különböző hatalmi elitek mérkőzzenek egymással, és korlátozzák egymás hatókörét egymással ellentétes érdekek és legitimációs elvek képviseletében.

 

*

 

Ez a fogalmi kör jogosult, nagyon is elterjedt, de intellektuálisan elég terméketlen. Az a szervi betegsége, hogy aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonít a nemzetállamnak, több szocializmuson több nemzetállami intervenciót értve, s a fogalmat, amely eredetileg társadalmasított társadalmat jelölt, az államosított társadalom képzetével azonosítja.

Egydimenziós elv ez, amely hegeliánusan a társadalmiság lényegét az államiságban ismeri föl, és mind az infranacionális, mind pedig a transznacionális folyamatokat a nemzetállami szerveződésnek rendeli alá.

Mit jelent a szocializmus? Államosítást? Önigazgatást? Hogy mit értünk demokrácián, világosabb, mint az, hogy mit értünk szocializmuson. A szocializmus tizenkilencedik századi eszme, amelyben a társadalom ideálisan: nemzeti társadalom volt, vagyis az a lakosság – társadalommá szerveződve –, amely egy nemzetállam fennhatósága alatt lakik.

Ha az állam olyan kicsi, mint Albánia, akkor a szocializmus az albán nemzetállami társadalmat jelenti, ha olyan nagy, mint Oroszország, akkor az oroszok vagy az orosz állam területén élő népek szovjet-orosz nemzetállami társadalmát. Egy társadalom tehát nem attól egy, hogy tagjainak sokféle köze van egymáshoz, és kommunikációs egységet alkotnak, hanem attól, hogy egy állam területén élnek, akár kicsi ez az állam, akár nagy.

Hogy mi a kerete, határa egy társadalomnak, ez nem volt elsőrendű vizsgálati témája a tizenkilencedik század szociológusainak és ezen belül a szocialista szociológusoknak, köztük Marxnak sem. Hiszen a nemzeti határ, a nemzetállami keret magától értetődő edénye volt a társadalomnak. Épp elég tágas edény, hogy a sokféle etnikai, regionális, feudális partikularizmus, a sokféle kispiac olvasztótégelyét láthassák benne, amely a sok kicsiből valami közös nagyot alkot. S ami a legfontosabb: szellemi munkásoknak, értelmiségieknek a nemzetállami hivatal a kikötője.

 

*

 

A szocializmus értelmiségi eszme. Voltaképp egy tautológia. Társadalmi társadalmat jelöl. Ez a megkettőzés annyit jelent, hogy önmagáért való, önmagán tudatosan uralkodó, önalakító, tanuló társadalmat értettek rajta a szerzők, amely nemcsak úgy van, mint a természet, hanem csinálják is. Leginkább azok, akiket ez a társadalomcsinálás a leginkább érdekel.

Tudásukhoz hatalmat párosítva, a társadalom mérnökei kemény kézzel eszményi alakra próbálják mintázni a társadalmat, amely csak úgy, ösztönösen, a maga zavaros termelési, gazdasági és kulturális anarchiájával tűrhetetlen állapotban van, és egységesítésért kiált. A társadalom mérnökeinek milyen jobb státus juthatott volna eszükbe önmaguk számára, az igazságos, rendezett, összhangba hozott, egyesített és egyenlősített társadalom karbantartására, mint az állami hivatal? A nevelési egység kedvéért a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalomnak egyetlen karizmatikus kézben kell egyesülnie.

Az állami hivatal persze nemzetállami, amely a hazafiasságra is kellő módot ad. A szocializmus: nemzetállam-szocializmus. Más modell nem volt? Kinőttek belőle oldalhajtásként a nacionalista-szocialista mozgalmak, amelyeknek a harmadik világban számos változata van, s amelynek a német nemzetiszocializmus csak speciális, extrém pólusa volt. Megegyezett a többiekkel a nacionalista demagógiában, az agresszív militarizmusban, a népközösség elvének hangoztatásában, az egy nép–egy vezér elvében, a társadalom kulturális egységesítésében (gleichschaltolásában), a központilag irányított állami hadigazdálkodás bevezetésében, antiindividualista kollektivizmusában és antikozmopolita nacionalizmusában. A zsidóirtás nem volt múlhatatlanul szükséges szerkezeti tulajdonsága a nemzetiszocializmusnak.

 

*

 

Nem véletlen, hogy Európa kevésbé polgáriasodott és a nemzetközi vérkeringésbe kevésbé bekapcsolódott keleti felében a nemzetállami bürokrácia lett az uralkodó elit, s a nemzetállam-szocializmusok szovjet-orosz asszisztencia nélkül is fenn tudják tartani magukat többé vagy kevésbé diktatórikus formában, karizmatikus vezérkultusszal és sok nacionalizmussal.

A szovjet katonai jelenlét és befolyás integrálta a nemzetállamokat a blokkállamba, amelyen belül a társadalom egypártrendszerű államosítása a blokkállamhoz tartozás kritériuma és garanciája. Reális államszocializmus tehát van szovjet jelenléttel és anélkül is, de mindenütt a nemzetállam túlsúlyával a társadalom fölött.

Ez annyit jelent, hogy a nemzetállami politikai osztály a maga hatalmi monopóliumát megvédi mind az államon belüli részegységekkel szemben, maga alá rendelve minden társadalmi szervezetet és intézményt, és megvédi a veszedelmes külföldi hatásoktól is, a nemzetközi kommunikációtól, ami a személy-, a pénz- és az eszmeforgalom szigorú alávetését jelenti az államhatárokon belüli kormányszuverenitásnak.

Az állam védi a maga egyeduralmát mindennel szemben, ami tágabb vagy szűkebb körű nála. Tart a lakó- és munkahelyek önigazgató autonómiájától ugyanúgy, mint a nemzetközi szervezetek autonómiájától. Az egyeduralmát vitató – országon belüli – jelenségekkel szemben szigorúan univerzalista, és mindig az össztársadalmi, népgazdasági érdeket védelmezi, viszont az országhatáron kívüli jelenségekkel szemben szigorúan partikularista, és mindig a nemzetállami, esetleg a blokkállami érdeket védelmezi. Tehát az egyeduralkodó politikai bürokrácia antiszocialistának minősíti mind a többpártrendszert, mind az önigazgatást, ha az valóban független a pártállamtól, de (hogy a multinacionális tőkéről ne is szóljak) antiszocialistának minősíti a nemzetközi szervezeteket, így az értelmiség nemzetközi kommunikációs csatornáit is. Ahol a vámőrség feladata a könyvek és kéziratok vizsgálata a határon, ott a transznacionális valóság ellenséges vagy legalábbis gyanús.

 

*

 

Ez az államszocializmus gyengesége. Mind a nemzetállam-, mind a blokkállam-szocializmusé. Külső és belső eróziós folyamatoknak van alávetve, mert a valóság nemcsak nemzetállami, illetőleg blokkállami. A társadalmi valóság részben kisebb és részlegesebb, mint az állami valóság, részben nagyobb és átfogóbb annál. Az elzárkózó nemzetállam egyre anakronisztikusabb. Polgárai – hol mint egy ellenzéki baráti hálózat tagjai, illetőleg mint az alternatív magángazdaság szereplői, hol pedig mint a nemzetközi érintkezés szereplői – mindinkább igyekeznek kicsúszni a nemzetállam teljes körű fennhatósága alól.

A valóságos társadalomnak megszámlálhatatlanul sokféle formális és informális szerveződési szintje van, planetárisak és lokálisak, méghozzá a nemzeti szintet változatosan átmetsző szintek, amelyek a nemzetállami bürokrácia hatalmát fokozatosan elgyöngítik. Ha viszont erre nem képesek, ha a bürokrácia él, virul, és mindent maga alá gyűr, akkor a társadalom egyre improduktívabb a gazdaságban, és passzív ellenállása egyre több krízisjelenséget eredményez.

Kelet-Európában tudva vagy öntudatlanul a társadalmak mérkőznek az állammal, s minthogy az állam túlnőtt a funkcionálisan ésszerű, demokratikusan legitim hatáskörén, ezért a társadalmak megpróbálják az államot a helyére visszatuszkolni. Ebben az igyekezetben mögöttük van a demokratikus emancipáció mintegy kétszáz éves, mindig elakadt, de mindig újra nekilendülő hagyománya. Ebben az igyekezetben segítségükre van az a tény, hogy a világ nagyobb, mint a nemzetállam, sőt nagyobb a blokkállamnál is.

A belső polgárosodás és a nemzetközi folyamatok morzsolták szét a dél-európai jobboldali diktatúrákat is Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban. Optimista forgatókönyvünk szerint Közép-Európában az egypártrendszerű autoriter államok engedmények sorozatára kényszerülnek az erősödő társadalmakkal szemben, míg ki nem alakul az alkotmányos demokráciák egyensúlyi helyzete az egyének sérthetetlen polgári jogaival, pluralista politikai szerkezettel és a kormányhatalom alternanciájával. A közép-európai értelmiség nagyobbik része hajlamos felismerni, hogy a pluralizmussal többet nyerne, mint amennyit veszítene. Vannak kevésbé optimista forgatókönyveink is, például a kommunizmusok szerves fasizálódása, a nacionalista etatizmus felújítása.

 

*

 

Amíg Európa ketté van osztva, és Kelet-Európa államainak a többsége fölött a Szovjetunió gyakorol (a katonai szövetség és a katonai egyensúly nevében) ellenőrző hatalmat – tehát Jalta rendjén belül –, addig demokratikus szocializmusról nem beszélhetünk.

A demokratikus szocializmusnak Jalta rendjén belül legföljebb szigetei vannak. Ezek a szigetek időbeliek, mint például a magyar, cseh és lengyel emancipációs föllendülések, majd a katonai letörés után behúzódnak a társadalom informális szervezetébe.

Demokratikus szigetek a demokratikus mozgalmak és azok a gondolkodó emberek, akik a szocializmust nem fölszámolni akarják, hanem demokratikus ellenőrzés alá vetni.

 

*

 

Mi maradna a szocializmusból, ha nemzetközi szerződés következtében a szovjet csapatok fokozatosan kivonulnának a kelet-európai országokból, ha a jószomszédi kapcsolatokon túl a kelet-európai társadalmak nem lennének kötelezve arra, hogy belső intézményeikkel is a szovjet intézményrendszert másolják?

Sok minden. Az elmúlt negyven év: mint történelmi múlt és adottság. A szociálpolitikai redisztribúció, tehát az állami szubvencióval működő közoktatásügyi, közegészségügyi, kulturális szervezet, amelynek intézményei reformálhatók, de egalitarizmusa és általánossága nem ütközik ellenzéki kritikába. Kétségtelenül maradna tehát a jóléti állam sokféle intézménye.

A termelővállalatok központosított irányítása és szubvencionálása odáig csökkenne, hogy a vállalatok túlnyomó többsége a gazdasági folyamatnak önálló aktora legyen. Az állami tulajdonban levő gazdasági egységekben többféle belső pluralizmus alakulna ki: például a tulajdonosi funkciót gyakorló önigazgatási szervezet, a technikai-gazdasági management és a munkavállalói érdeket képviselő szakszervezet háromszögének megosztott uralma. Hogyan lehet a társadalmi tulajdont nemzetgazdasági szinten személyes rendelkezésűvé tenni? A kísérletezés nem lenne a nemzetállami politikai bürokrácia monopóliuma. Elvileg a társadalom minden tagja, csoportja és autonóm szervezete törvényes helyet kaphatna az önkormányzó társadalom kísérletében. A szocializmus már nem az állami mindenhatóságot jelentené, hanem közelebb kerülne eredeti utópikus jelentéséhez, az önmagára alkotóan reflektáló, önmagát korrigáló társadalom képzetéhez, amelynek abszolút sarkköve az egyének mindazon demokratikus szabadságjoga, amelyeket a nyugat-európai történelmi hagyomány konszenzusos értékként kialakított.

Tudnánk, hogy a gazdasági és a politikai demokrácia nemcsak föltételezi egymást, de konfliktusos viszonyban is áll egymással. Tudnánk, hogy különböző szabadságaink és jogaink nem maguktól, automatikusan illeszkednek egymást erősítő együttesbe. Az irányítás magasabb szintre emelkedne azáltal, hogy a piaci és a demokratikus játéktér mechanizmusai mentesítenék az igazgatást a közvetlen tartalmi beleszólás kezdetleges, mindent jobban tudó dilettantizmusától.

Közép- és Kelet-Európa lenne az első térség, ahol a demokratikus szocializmus mozgalmas kísérlet lenne. Újdonság a civil társadalmi önvédelemnek az az érlelődő kultúrája, amely a közszabadság védelmében képes egyéni kockázatot is vállalni. Ez az új kultúra nemcsak az államhatárokon belül, de az államok között is demokratikus, alkotmányos viszonyokat igényel, hogy az európaiak egy civil Európa polgárai lehessenek.

Ha a szocialisták elszakadnának attól a kényszerképzettől, hogy a szocializmusnak a nemzetállam az egyetlen megbízható médiuma, akkor térségünkön sokdimenziós, plurális, komplex társadalmak bontakoznának ki, amelyeknek az európai kultúrhagyomány értelmében a legtiszteletreméltóbb és sérthetetlen jogú alanyuk a civil polgár lenne. Ismétlem, legalább annyira Európa polgára, mint egy nemzetállamé. Ebből következően a szocializmus nem lenne sem fekete, sem barna, sem vörös, sem zöld, hanem tarka lenne. Ez olyan mentalitást föltételez, amely inkább az alkotó értelmiségé, mint a hivatalnok értelmiségé. Az igazságos, a jónak elképzelt, az utópikus társadalom eszméje a második ezredfordulón individualista és nem kollektivista, komplex és nem monolitikus, decentralizált és nem centralizált, heterogén és nem homogén, művészi és nem katonai. A tanuló társadalom számára az utópia nem lenne csúf szó; annyit jelentene, hogy nem törődünk bele tompán abba, ami van, de nem is akarjuk karddal elvágni a gordiuszi csomót.

 

Tisztelet a Szolidaritásnak

„Lengyel vagyok, hódolnom kell, letérdelek hát önmagam előtt” – írja Gombrowicz lengyel író. Ha a külső szabadság nem adatott meg honfitársainak, legalább a belsőre vigyáznak. Ha lovasrohammal nem lehet a német tankokat legyőzni, legalább fényesek legyenek a csizmák, mikor felhangzik a halálroham kürtje.

 

*

 

Láttuk letérdelni a Fekete Madonna előtt Walesa urat, és hallottuk kedvesen dicsekedni, hogy ő szereti akár elsőként megállni a helyét mint villanyszerelő és mint családapa, mint az új lengyel munkásmozgalom egyik vezetője és mint a női vonzóerő áldozata. Én tudom, mi kell Lengyelországnak – mondta. És tudta is. Emberi méltóság, önbecsülés, önkormányzat, és mert a nemzetnek nincsen külpolitikai önrendelkezése, ezért a lengyeleknek sok önuralom is kell. Láttuk filmdokumentumokban. Kemény, rugalmas, jó humorú tárgyalópartnere volt a kormánynak, s ha polgártársaihoz szólt, egyszerűen és megindítóan beszélt. Nagy tehetségű, mértéktartó politikust ismert meg benne a világ, aki pontosan tudja, hol él, ismeri a határait, de megvan benne a karizmatikus politikai vezetőnek az a ritka adottsága, hogy a tisztánlátás és az utópia összetalálkozik benne. Walesa úr egyik szeme a pragmatikusé, aki tudja értékelni az elérhetőt, de a másik szeme az idealistáé, aki állhatatosan tud hinni abban, hogy a fegyvertelenek sokasága, ha megtanulja becsülni magát, erősebb a fegyveresek kisebbségénél.

 

*

 

Az 1956-os magyar forradalomnak és letörésének több ezer halálos áldozata volt. Az 1980–81-es lengyel forradalomnak egyáltalán nem volt halálos áldozata. Avult beidegződés a forradalmat a lövöldözés képzetével azonosítani. Forradalom ott van, ahol a felszabadulás mámora egy népet elragad. Ez történt Lengyelországban. A Szolidaritás léte az utcai járókelőknek valami szokatlan belső fényt adott, a lengyelek egy kicsit szebbek és érdekesebbek lettek annál, amilyenek korábban voltak, ahogy a kreatív ihlet órái minden emberi arcnak jól állnak. Tartozunk az igazságnak annak megemlítésével is, hogy a szükségállapotnak – ahogy a lengyelek mondják: a kormányzat háborújának a lakosság ellen – ugyancsak nem volt sok halottja. Politikai okokból mindeddig nem végeztek ki senkit. A megtorlás, ha durva volt is, tudott mértéket tartani. Hogy mind a demokratikus forradalom, mind pedig a katonai ellenforradalom kerülte az emberölést, hogy a lengyel színház drámai volt, de majdnem vértelen, annak az új lengyel kultúrának a dicsősége, amely az én szememben oly rokonszenvesen nyilatkozott meg Lech Walesában és barátaiban, munkások és értelmiségiek természetes szövetségében.

Történelmi jelentőségűnek tartom, hogy kontinensünkön szinte egy egész népben megfogamzott az erőszakmentes felszabadulás szelíd, de makacs és éppen ezért hosszú távú stratégiája. Lengyel fiatal nők és férfiak tömegesen és maguktól jöttek rá arra, amit a modern korban Tolsztoj és Gandhi ismert fel a legvilágosabban, az erőszakmentes önvédelem gyakorlati filozófiájára, amely bensőséges összhangban áll a Hegyi Beszéd szavaival. „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert majd eltelnek vele… és boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert ők a föld sója és a világ világossága.”

 

*

 

A kelet-európai emancipáció hosszú történetének ebben az érdekes fejezetében megszületett az új szintézis. Egyszerű emberek elméjében, akiknek nem mesterségük a filozófia, egymással vitában álló szellemi családok eszméi találtak egymásra. Kiderült, hogy a szocialista munkásmozgalom hagyománya, a keresztény etika, a liberális demokrácia és a többi nép iránt barátságos nemzeti öntudat nem tagadják egymást. A társadalmi-szakszervezeti önvédelem, a demokratikus mozgalom transzcendens megvilágítást kapott, s ez a fény az elsötétülés idején is tovább él az emberekben, túl a határokon is, mint emlék és vágyódás utána.

 

*

 

Letérdelve önmaguk és társaik előtt, változatos és gyakorlati tartalmat adva a legszebb nevű európai demokratikus mozgalomnak, a Szolidaritásnak, a lengyelek megírták az európai öntudat fejlődési regényének egy új fejezetét. Lelkesült, szellemes, jelképes magatartások példáival frissítették fel az európai identitás már túlontúl elvont fogalmát: Hogy milyen az európai ember? Nos, reméljük, olyan is, mint Walesa úr, ez a nagynak mondható kisember, akinek példájában kisemberek milliói ismertek saját jobbik lehetőségeikre, egy kicsit úgy, mint egy énekes vagy futballsztárban. Walesa úr a szabadság sztárja. Nem soroljuk föl most mindazok nevét környezetéből, tanácsadókat és szakszervezeti vezetőket, szabadlábon és letartóztatásban élőket, akiket a világ vele együtt megtanult tisztelni. Tekintsük hát Lech Walesát csapatkapitánynak, aki a válogatott tizenegy – vagyis a válogatott 11 millió képviseletében föláll az erkölcsi győzelem dobogójára, mert azon mind a mai napig nem a fekete szemüveges, merev arcú tábornagy áll, hanem még mindig az ex-Szolidaritás exelnöke, ez a mosolyogni és helytállni egyaránt tudó magánember.

 

*

 

A Szolidaritás autentikus demokratikus szocialista társadalmi mozgalom volt. Tagjai megelégelték azt a mozdulatlan szereposztást, amelyben a pártállam mindig csak dönt, a lakosságra, az úgynevezett dolgozó tömegekre pedig csak az marad, hogy végrehajtsák a határozataikat. Annál inkább megelégelték, mert a gazdasági csőd bebizonyította, hogy a döntések buták voltak. Nem is lehettek okosak, hiszen az öntelt vezetőség cenzúrával tiltotta meg, hogy vitatkozzanak vele. A rendőrileg védett butaság 30 milliárd dollár államadósságba került, aminek a terhét ki más viselhetné – nem a vezetőség –, a lakosság. Lehet, hogy a lengyelek is csak-csak eltűrték volna a kormányzat atyáskodását, ha legalább érti a dolgát. Nem így volt. Elbizakodottan nem értette. Az államszocializmus központosított tervgazdaságának megreformálása Lengyelországban kezdődött el 1956 után, de a reform megszakadt, sok szakértőjét, zsidó közgazdászokat 1968 után száműzték az országból. Lengyelország még Gomulka alatt visszatért a centralista dilettantizmushoz, aminek az lett a vége, hogy már 1970-ben rálőttek a drágulás ellen megmozduló munkásokra.

 

*

 

Az egypártrendszer magában hordja a gazdasági leromlás lehetőségét. Volt már példa rá, hogy egypártrendszerű államok tűrhetően gazdálkodtak, de az ellenkezőjére jóval több példa volt. Ha rossz karakterű, felfuvalkodott emberek állnak az ilyen állam élén, módjukban áll badar ötleteiket megvalósítaniok, nem hallgatva másra, és senki sem akadályozhatja meg őket abban, hogy milliárdokat elfecséreljenek. Ellenkezőleg; az ostoba döntés végrehajtása is pártkötelesség. Márpedig a vállalatok és intézmények vezetőinek mintegy háromnegyede párttag, holott a felnőtt lakosok közül csak minden tizedik tagja a pártnak. Ha a politikai megbízhatóság előbbre való, mint a tehetség, ha jobbára csak párttagok lehetnek vezetők, akkor az újnak látszó államszocializmusban az antifeudális demokratikus forradalmak legfőbb követelménye: a polgárok jogegyenlősége nincsen biztosítva. Mivelhogy ez az állapot folytonosan sérti a párton kívüli kilenctized jogérzékét, az egytized uralmát a kilenctized fölött csak cenzúrával, merev hierarchiával és mindenütt fürkésző, földuzzasztott rendőrapparátussal lehet fönntartani. Az egypártrendszerű kormányzatban szerkezetileg benne rejlik Latin-Amerikától Kelet-Európáig az ellene kibontakozó demokratikus társadalmi mozgalom lehetősége.

 

*

 

A lengyelek azonban tudták, hogy az egypártrendszer ma még érinthetetlen tabu. Akárcsak a szovjet csapatok jelenléte, amelyre jogcímet Európa kölcsönösen elfogadott katonai kettéosztása ad. Az atlanti paktum és a varsói paktum, az egymásra meredő atomrakéták kölcsönösen igazolják egymást. A lengyelek tehát elhatározták, hogy a tabukhoz nem nyúlnak, inkább megkerülik őket. Ha már nem lehet elmozdítani, maradjon a pártállam, maradjanak a szovjet csapatok, de legyen legalább egyetlen független szervezet, amelyben a párton kívüli kilenctizednek is önálló szava lehet: például legyen törvényes szakszervezeti képviselete a munkaadó állammal szemben a munkavállaló társadalomnak. Az államszocialista társadalomban felébredt az igény arra, hogy az emberek önmagukat kormányozhassák. Ha a központi szervekben nem is, de legalább a munka- és lakóhelyükön. Az önkormányzat ma Kelet-Európában valóban a kérdések kérdése. Kitől kapják a fölhatalmazást a vezetők, fentről, a hatalmi központtól vagy a tőle független munkavállalók választott testületétől?

Az 56-os magyar forradalomban a munkástanácsok kinyilvánították, hogy kell a demokrácia minden szinten, a parlamentben és gyárakban egyaránt. Jalta rendje ezt elutasította. A lengyel munkások lemondtak a parlamentről, de a gyárról nem. Érthető, ha a munkavállalókat legalább annyira érdekli, hogy ki hogyan dönt a munkahelyükön, mint az, hogy ki hogyan dönt a kormányban. Érzékelhetőbb a demokrácia, amely ott van, ahol mi is vagyunk, mint a másik ott fenn, ahol mi nem vagyunk. A politikusok demokráciájánál izgalmasabb a közrendű polgároké. Ha az állampolgárok megmozdulhatnak, nem érik be azzal, hogy csak négyévenként egyszer döntsenek, s akkor is csak arról, hogy melyik párt nevezze ki a minisztereket. Ha csak parlamenti demokrácia van, de önigazgatás nincsen, akkor a színpadon csak a politikai osztály játszik. A közvetlen demokráciában az az érdekes, hogy itt a nézőtér is játszik. Egyelőre úgy látszik, hogy egypártrendszerű államban a törvényesen engedélyezett önigazgatás vagy a párt tömegszervezete lesz, vagy nem lesz. A lengyelek bíztak abban: hátha mégis; megpróbálták legalább. A lengyel Szolidaritás nem volt elgondolva, egyszerre csak lett, viharos erővel lett. Valóban több volt szakszervezetnél; társadalmi önvédelmi mozgalom volt, olyasmi, mint a Társadalmi Önvédelmi Bizottság, csak nem harminc taggal, hanem 10 millióval. A Szolidaritás másfél éves története érzékelteti, hogy nagyon nehéz a szabadságot csak egy kicsit akarni. Ha egy kicsi van, akkor több és még több kell belőle. Amíg a demokrácia uralkodó elv nem lesz a társadalom minden szögletében. Akkor, de csak akkor jön létre a politikai egyensúly és stabilitás.

 

*

 

A pártállam és a Szolidaritás nem jól értették egymás nyelvét. A másfél év során nemegyszer presztízsharcot vívtak egymással. A történészek fogják megállapítani, hogy meghirdetése előtt hány hónappal döntött a kormányzat a szükségállapot mellett. Valószínű, hogy hosszú hónapokon át csak színleg tárgyalt, és előkészült a katonai csapásra. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a felek nem voltak felkészülve a társadalmi szerződés alkudozásaira, s kettejük közül, noha a lakosságnak volt oka nagyobb türelmetlenségre – mert ő nélkülözött többet –, a kormányzat volt türelmetlenebb. A sajtóhangok jelezték, hogy utóbbi a szovjet vezetéstől kapott ösztönzést a türelmetlenségre.

 

*

 

Többszörösen bebizonyosodott, hogy a baráti szuperhatalom nemcsak a többpártrendszer, hanem a munkás-önigazgatás kísérleteit is ellenforradalomnak nevezi. Ismét bebizonyosodott, hogy Jalta rendjével minden törvényesen független struktúra összeegyeztethetetlen. A hatalmi elit 1981. december 13-ára döntött: a társadalom nem ellenőrizheti az államot. A felfegyverzett állam hadat üzent a fegyvertelen társadalomnak. Orosz tank helyett lengyel tank; arra nem dobnak benzinespalackot. A lengyelek már annyira nem féltek, hogy némelyek demokratikus parlamenti választásokról beszéltek. Az államhatalom azt csinálta, amit a harmadik világ államai már annyiszor: elrendelte a katonai szükségállapotot, amelyben minden szabadságjog átmenetileg érvényét veszti, amelyben majdnem minden, ami természetes, egyszersmind tilos is, a katonai igazgatást, amelyben a köznapi élet gyakorlásához sokféle különengedély kell a hatóságoktól. A kormányzat államfélelemre tanította a lakosságot. A fegyveres bürokrácia háborúja a civilek ellen biztonságos, még csak lőni sem kell, elég fölvonultatni a páncélosokat és úton-útfélen igazoltatni.

 

*

 

A vereség túlélhető, de a járókelők arcán ott marad a kijárási tilalom. Innen tragédia – onnan birodalmi ráció. A józan Európa azt mondta a lengyeleknek: túloztatok. Érjétek be azzal a kisebbik rosszal, hogy saját államotok csinál rendet. A kontinens nyugalma érdekében törődjetek bele, hogy nem lesztek szabadok. A többségnek megint úgy kell viselkednie, mintha kisebbség lenne. A kihallgató többes szám első személyben beszél, a kihallgatott, aki a megpróbáltatásban egyedül marad, egyes szám első személyben hallgat. A bukás nem hiba, hanem beteljesülés, a merész kísérlet zárótétele. A vereség mindig azzal kezdődik, hogy a túlerőt és a mi tehetetlenségünket keserűen és logikusan belátjuk. Ha nem sarktételünk, hogy a végén a szabadság nevet, akkor föladjuk a játszmát. Visszavonulni lehet, más utat keresni lehet, föld alá menni lehet, de föladni nem lehet. A kisebbség vasajtó mögött tanulóanalízist végez önmagán.

 

*

 

A korlátozott, intézményes demokrácia, az írott társadalmi szerződés Kelet-Európában most még, úgy látszik, nem megy. A független emberek baráti körei tovább mennek. A biztos alapot keressük, ahonnan már nem lehet lejjebb esni. Csak az nem szenved vereséget, aki mindenbe beletörődik. Nem a győzelemben hiszek, hanem a kevesek makacsságában. A rabság elviselhető, de elfogadhatatlan. Aki megpróbált tenni valamit ellene, az nem tévedett. Amikor a nyers erő szembejön, kitérünk, és újra kezdjük. A Szolidaritás még elő fog jönni, az önkormányzat követelése még elő fog jönni, ez az idea eltemethetetlen. Három kísérlet nem sikerült – a hetedik sikerülni fog. A játékos tudomásul veszi, hogy elvesztett egy játszmát; azt tette, amit meg tudott tenni. Felülvizsgálja módszereit, bűnbánatot nem mutat.

A társadalomnak van rá esélye, hogy erősebb legyen, mint az állam, mert okosabb és türelmesebb. A fegyvertelen értelem axiomatikusan messzebbre néz, mint a fegyveres erőszak. A kelet-európai demokratikus mozgalomnak előbb vagy utóbb sikere lesz.

 

*

 

A kelet-európai demokrácia esélye és az európai béke össze van kötve. Európában csak akkor lesz béke, csak akkor nem lesz atomfegyverzet, ha nem lesz vasfüggöny, ha nem lesz közös szovjet-amerikai katonai határ, ha az európai országok területén nem lesznek sem szovjet, sem amerikai csapatok, ha tehát a közép- és kelet-európai népek is visszanyerik nemzetközi szerződés alapján önrendelkezésüket. Ha a Nyugatnak kedves az élete, akarnia kell a mi önrendelkezésünket is!

 

*

 

A játszma még nincsen lejátszva Lengyelországban. A társadalom kapott egy mélyütést az államtól, de nincsen legyőzve, patt van. A nagybetűs Szolidaritás betiltható, de a kisbetűs szolidaritás betilthatatlan. Walesa úr, sajnálatos, hogy a Szolidaritásnak nincsenek hivatali helyiségei, de hát amit el lehet venni, azt alkalmasint el is veszik tőlünk. Amit csak hatalommal lehet megtartani, ahhoz nem kell foggal-körömmel ragaszkodni. Közép-Európa új eszméjét azonban, amely megjelent és ideiglenesen megtestesült a Szolidaritásban, nem lehet elvenni tőlünk. Az alap megmaradt: az emberek belső autonómiája és a baráti hálózatokon tovább élő szolidaritásuk. Ebből a két értékes anyagból, amely nélkül nincs emberi méltóság, Nyugat-Európában sincsen több, mint Kelet-Európában. A keleti Közép-Európa történetének nagyszerű fordulata volt ez a másfél év Lengyelországban. Lech Walesa nem volt antiszocialista. Kollégáival együtt kezdeményező szerepe volt abban, hogy milliók képzeletében megszülessen a szolidaritás elve alapján működő önkormányzó társadalom eszméje.

 

*

 

Walesa néha keményebbnek, néha engedékenyebbnek mutatkozott, mint ahogy a környezete elvárta volna tőle. Jól tette. Ez a nagy családos munkás nemcsak akkor volt az, aki, amikor egy tízmilliós szervezet megválasztott elnöke volt, hanem akkor is, amikor elzárva és egyedül ült. Bizonyára megfontolta már új stratégiáját, csak nem fecsegi ki. Ez is helyeselhető.

Kerülendő, hogy a demokratikus mozgalom megütközzön az államszocializmus politikai gépezetével. Nyílt konfrontáció esetén csak arra van esély, hogy a fegyveres hatalom letöri a demokratikus mozgalmat. Kívánatos, hogy a társadalom és az állam között ne vetődjék fel a ki-kit-győz-le kérdése. A szabadság útja nem a kihívás, a harc, a nyílt összecsapás. A politikai harcból fegyveres harc lehet, és abban a civilek nem győzhetnek.

Külpolitikai helyzetünkből következik, hogy a lakosság és a kormányzat között most egy darabig nem lehetséges szabályszerű, törvényes, kimondott társadalmi szerződés. A központi hatalom és a demokratikus mozgalom megtanulhatják azonban a békés koegzisztenciát, viszonylagos türelemmel egymás iránt, a felelős patrióták szerepmegosztásával. Kompromisszumról beszélek, és nem behódolásról. A kormányzat és az ellenzék méltányos és felnőtt embereinek előbb vagy utóbb szót kell érteniök. Nyílt kérdés, hogy mikor érik be az értelmes kompromisszum készsége mind a két oldalon. Ha a kormányzat megfélemlített behódolást akar, téved. Meg fogja látni, hogy egyedül nem sokra megy. A kormányzat a lakosság esze és szíve nélkül csak elnyújtja a csődöt, de a válságon nem tud úrrá lenni. Ha a varsói kormány kórosan fél a lengyelektől, akkor a Varsói Szerződéstől is kórosan félni fog, és nagyon szűkös lesz a gazdaságpolitikai mozgástere is. Óvatosan önálló reformra csak akkor lesz képes, ha kiegyezik a társadalommal.

 

*

 

Az egyezség tartalma országonként és koronként változik, de ennek a tartalomnak a megfogalmazása legalább annyira a demokratikus társadalmi mozgalom dolga, mint a kormányzaté. A siker a szóinfláció évada, a sikertelenség a meditációé. A Szolidaritás híveinek most tanulniok kell, a hősies nagyotmondásoknak lejárt az ideje. A kormányzat sokféleképpen válaszolhat a kompromisszumajánlatra, de a legjelképesebb válasza az, ha nem börtönzi be a demokratikus ellenzék embereit. Szép volt öntől és munkatársaitól, Walesa úr, hogy a gdański tárgyalásokon olyan makacsul ragaszkodtak letartóztatott ismerőseik szabadon bocsátásához. Ez az elv továbbra is helytálló. Amíg nincs amnesztia, addig nincs egyezség. Ha a barátok politikai foglyok, akkor egymással szolidárisan belső emigrációban vagyunk. Kezet fogni csak olyan kormánnyal lehet, amely erről a tisztátalan eszközről legalábbis gyakorlatilag lemondott, amely szabadgondolkodásért, véleményért nemcsak hogy senkit nem öl meg, de börtönbe se csuk senkit. Axiomatikusan itt kezdődik a civilizált kormányzás Kelet-Európában csakúgy, mint a Pireneusokon túl vagy Latin-Amerikában.

Egy olyan ország állampolgáraként beszélek, amelynek ellenzéki gondolkodású embereit a kormány jó ideje nem börtönzi be. Ez az állam talán ezért is jobban meg tud állni a saját lábán, mint Kelet-Európa más államai. Ez a hallgatólagos egyezség teszi úgy-ahogy képessé a reformra, a gazdasági döntések monopóliumának fokozatos megosztására a társadalommal. A hatalmi elit fölvilágosultabb elméiben érlelődik a belátás, hogy a polgárok viszonylagos gazdasági függetlenségét növekvő kulturális és politikai függetlenségnek kell kiegészítenie. A demokráciától Magyarországon még messze vagyunk. Míg Jalta rendjében élünk, amíg a vasfüggöny áll, Kelet-Európában nem lesz szilárd liberális demokrácia. De lehetséges egy konzervatív liberális paternalizmus, amely fokról fokra megválik az uralom totalitariánus módszereitől, és szélesedő teret biztosít a társadalom független erőinek. Ha szilárdan tudjuk, hogy az egy központú uralom kezdetleges és átmeneti formáció (amely előbb-utóbb helyet kell hogy adjon a polgári szabadságjogokat biztosító alkotmányos demokráciának, méghozzá a polgárok és a nemzetek közötti háború nélkül), akkor mindannyian megtaláljuk a helyünket abban a sokszemélyes, felelősségvállalást kívánó munkában, amelynek célja Európa békés újraegyesítése.

Tudnunk kell az idővel bánni. Nem mondunk le egyetlen szabadságunkról sem, csak elhalasztjuk megvalósításukat, és olyan szabadságokat ápolunk, amelyek már a jelenben és személyes hatáskörünkben is elérhetők. A társadalmi önvédelemnek nem kell taktikázva becsapnia a fegyveres államot. Nyugodtan közölhetjük, hogy nem akarjuk sem az egypártrendszert, sem a katonaitömb-tagságot. De azt is leszögezhetjük, hogy kénytelenségből még egy darabig együtt élünk ezzel az uralmi formával. Hosszú távú stratégiánk felkészülni Kelet-Közép-Európa fokozatos szerződéses fölszabadulására a katonai tömböktől függetlenedő Európa keretében.

A kelet-európai demokratikus mozgalom s különösképpen az erőszakmentesség etikáját fölvállaló Szolidaritás a kelet-európai békemozgalom első nagy hulláma volt. Megérthettük, hogy térségünkön a béke és az alkotmányos demokrácia egymást feltételezik. Részei vagyunk az európai demokratikus békemozgalomnak, amely a békét oszthatatlannak tekinti: akarja azt az államok között is és az államokon belül – a kormány és a lakosság között – is. Egy háború már elindult Gdańskból. Aztán elindult Gdańskból az egyezség újfajta kelet-európai kultúrája is, amely hogy másfél éven át tartani tudta magát, abban Lech Walesának és barátainak komoly érdeme volt. A közeljövőben és a távoli jövőben elérhető szabadságjogok ugyanennek a nem mindig nyílegyenes útvonalnak az állomásai. Ki mondta, hogy nyílegyenesen kell előrehaladni? A hegyre is könnyebben megyünk fel szerpentinúton. Csak szívósságunk és türelmünk legyen!

Az áldozat nézőpontja

Camus az öngyilkosságot tartotta a filozófia legfontosabb kérdésének. Én a gyilkosságot. Állítom, hogy minden ölés gyilkosság. Ölni vagy nem ölni? Ez a sarkalatos erkölcsi dilemma. Nem az istenhit vagy az istentagadás, nem a Nyugat vagy a Kelet, nem az Észak vagy a Dél. Ehhez a kérdéshez képest a nemzetek, osztályok, vallások és kultúrák küzdelmei szellemileg alárendelt jelentőségű kérdések. Nincs koherens etika az emberölés tilalma, mint sarktétel nélkül. Ez a tabu az erkölcs szegletköve.

 

*

 

Ötvenöt évet éltem le a történelemben, és még mindig élek, szerencsésnek mondhatom magamat. Európa közepén a történelem a végzet e világi fogalma. Valami nálunk hatalmasabb erő: veszélyes, kalandos, ellenséges. Kifordítja életünket a maga természetes sodrából, nem akarja azt, amit mi akarunk, többnyire inkább az ellenkezőjét. A történelem annyit jelent, hogy megölhetnek. Csapás, amelynek felebarátaink a hordozói. A történelem az emberi közösségek bűnarchívuma, sok tarka képzet és sok hullarakás. Állammitológia és államkriminológia. Azt is mondhatnánk, hogy a történelem a hatodik parancsolat folyamatos megszegése. A végzet nem ómódi, tragikus fenséggel közelít, hanem inkább úgy, mint egy részeg autós. Miért lenne a végzet isteni? Inkább az emberi faj egyesült ostobasága.

 

*

 

Fajtánk természetéből következik, hogy az embert semmi sem izgatja inkább, mint az embernek ember által való halála. A Ne ölj! tilalmával egyesül a vágy és a fondorlatos okosság a tabu megszegésére. Azonosak vagyunk az ölés tilalmával és kísértésével. Biztosan tudjuk, hogy lesz, aki megszegi a tilalmat. Magunkból tudjuk, és félünk tőle. Heves gyanakvásunkban kedvünk támad megelőzni vélt gyilkosunkat. Félünk, tehát túlfegyverkezünk. Ők is félnek, tehát ők is túlfegyverkeznek. A történelem a szorongás teste. Mert halandó: az embernek éppannyira kell a szorongás, mint a béke. Sokan vannak, akik nem tudják másként kifejezni magukat, csak úgy, hogy lőnek. A harag nem akar megbékülni, a harag ölni akar. A harc erősebb, mint a béke, mert az uralom vágya erősebb, mint az önuralom képessége. Az emlősök olyan neméhez tartozunk, amely képes a magához hasonlót megölni, és előszeretettel tökéletesíti ezt a képességét. Meg is magyarázza, hogy ez miért jó. Szeret magyarázkodni. Igen, a háború túlságosan is emberi.

 

*

 

Az is gyilkos, aki törvényes felhatalmazással, szolgálati kötelességből, állami parancsra öl, és az is, aki anélkül, csupán személyes érdektől vagy indulattól vezérelve. Teljesítményének erkölcsi megítélése szempontjából az állami gyilkos és a magángyilkos között nincsen érdemleges különbség. Az ember, ha van erkölcsi öntudata, nem szabadulhat meg a felelősségtől, és nem ruházhatja át tetteinek vagy mulasztásainak a terhét senki másra, semmiféle fölöttesére. Ha ölök, én teszem azt, én döntök úgy, hogy ölök, még akkor is, ha csak úgy belesodródtam a cselekedetbe.

 

*

 

A gyilkos, aki nem eszi meg az áldozatát, nem kevésbé barbár, mint aki meg is eszi. Civilizációnk tabu alá helyezte a kannibalizmust és a vérfertőzést. Az emberölést nem helyezte tabu alá. Semmi okunk sincs rá, hogy az erkölcsi öntudat ítélőszéke előtt kíméletesebb bánásmódot igényeljünk a gyilkosságnak, mint az incestusnak. A kereszténységgel azonos horderejű erkölcsi forradalom előtt állunk, amely a Ne ölj! parancsát teszi meg minden erkölcsi mérlegelés kiindulópontjává. E nélkül az erkölcsi forradalom nélkül az emberiség kipusztíthatja magát. Módjában áll megtenni ezt. Amit az emberek meg tudnak tenni, azt többnyire meg is teszik. Az aktív nem-ölés parancsa: ez a harmadik évezredforduló eszkatológiája.

 

*

 

A tabu abszolút tilalmat jelent. A tabu alá helyezett cselekedet nem igazolható. Ez azért fontos, mert az önigazolás alapvető emberi szükséglet. Még senkivel sem találkoztam, aki ne próbálta volna cselekedeteit önmaga előtt igazolni. Mindenkinek van valamilyen magyarázata arról, hogy mit miért tesz. A magyarázkodás arról, hogy melyik embert szabad megölni és melyiket nem: elfogult és egyoldalú ideológia. Ravasz emberek mindig erkölcsi kibúvókat kerestek az ölés tilalma alól. Azt kérdik: És a kislányokat megfojtó, őrült kéjgyilkos? Én azt hiszem, hogy ezek a furfangosan kieszelt extrém helyzetek leginkább arra valók, hogy viszonylagosítsák a tabu abszolút érvényét. A háborús halottak között hány kislányokat fojtogató, őrült kéjgyilkost találunk? És hány kislányt?

 

*

 

No és a zsarnok? Hitlert például nem lett volna helyes idejekorán megölni? De. Meg kellett volna ölni. Gyilkosa nagy szolgálatot tett volna az emberiségnek. De a gyilkos megölése is gyilkosság. A zsarnokölés erkölcsi igazolása mit sem változtat annak az erkölcsi alapelvnek az érvényén, hogy senkit sem szabad megölni, még a zsarnokot sem.

 

*

 

Az egyetemleges tabu az egyetlen szilárd alap, amelyre erkölcsöt építhetünk. A közösségi fogalmak mind elfogultak és kétesek, nem lehet rájuk építeni, mert szétmállanak. Egyszemélyes erkölcsi forradalom, ha sarktételként elfogadod, hogy minden ember személye és méltósága sérthetetlen. A kérdés alapvetően ma is vallási: szabad-e embert ölni? Mózes lehozza az Úrtól a törvénytáblát, amelyen az áll, hogy ne ölj, majd látva, hogy a nép az aranyborjút imádja, lekaszaboltatja a bálványimádókat.

 

*

 

Aki embert öl, az elkövette az abszolút bűnt, mert az emberi személy élete semmilyen igazolásra nem szoruló, öncélú érték. Hozzá képest a haza érdeke elvontság. A közösségi ideológiáktól vezérelt harcok egyetlen valóságos szereplője az áldozat, aki haldokolva már nem közösségi. Csak ő az, aki tudja, hogy miről van szó. A többiek még nem tudják.

 

*

 

Ki az, aki fel tudja fogni a maga teljes jelentőségében egy másik ember életét? A gyilkosságra felhatalmazó uralkodók bábfigurák, nem igazi emberek, nem tudják, hogy mit beszélnek, nem tudják, hogy miről van szó. Képesek hősi harcnak nevezni a gyilkosságot a színétől függően. Előnyben részesítik a fehér vagy a vörös, a barna vagy a fekete, a kék, a zöld vagy akár a multikolor gyilkosságokat. A nemzetek, vallások és világnézetek óvakodnak hátranézni, nehogy meg kelljen számolniuk a maguk mögött hagyott hullákat. A tisztánlátáshoz kell valami globális-anarchista irónia.

 

*

 

Az áldozat nézőpontja engesztelhetetlen. A bosszúhoz nem ragaszkodik, de az igazsághoz igen. Nem büntet, de nem is ment föl. Aki öl, az gyilkos. Aki tett, az tett. Aki elkövette a bűnt, az magára mérte a büntetést. Aki ölt, az arra ítélte magát, hogy gyilkos legyen. Azt, ami megtörtént, azt sem bűnbánattal, sem jó cselekedettel nem lehet meg nem történtté tenni. Baleset: a bűn szembejött az emberrel, és ő nem tudta kikerülni. Tette által tettessé változott. A gyilkos szerencsétlen ember. Az ártatlanság szerencse. Van, aki így mondja: kegyelem. Eddig még sikerült nem ölnöm, ha van egy kis szerencsém, talán ezután is megúszom anélkül.

 

*

 

Sok szerző mindenfélét kitalál, hogy elkerülhetetlennek, szépnek és helyesnek tarthassa az emberölést. Senki sem immúnis környezete leggyakrabban ismételt közhelyeivel szemben. Vannak kormánypárti, ellenzéki vagy akár forradalmi írókatonák. Közös bennük, hogy a szervezet emberei. Azonos egyenruhaszínen belül a gyilkost hősnek nevezik. A saját halott hősi halott. Azért hősi, mert ő is azon igyekezett, hogy öljön, csak éppen eltalálták. A háború szembefordítja egymással a nemzeteket, és azt mondja: most aztán megmutathatjátok, hogy milyen aljasok bírtok lenni. Az állami gyilkosok felhatalmazást kapnak arra, hogy példás hazafiaknak, sőt: hősöknek tudhassák magukat. Lenyeled a jó ügy piruláját, s kiüt a bőrödön a jó ügy, mint a lepra. A te sokaságod nemes, az ellencsapat aljas. A csapatvezér, a közösség szószólója szélső esetben hajlandó akár milliókat is feláldozni a szent ügyért.

 

*

 

A harci utasítás és az önálló szellemi alkotás nem fér össze. A reflexió civil művészet. A civil társadalom a szerződésre épül, a katonai társadalom a parancsra épül. Egy társadalom annál inkább katonai, minél több az utasítás és minél kevesebb az egyenrangú szerződés benne. Önkényuralmak civil tisztviselői: tulajdonképpen katonák. Minél katonásabb az állam, annál szorosabb a cenzúra. A külső ellenség képe tartja fenn a hadsereget, amely a világ számos országában tulajdonképpen rendőrség. A belső rendfenntartás zavartalansága igényeli a külső ellenség ijesztő ábrázolását.

 

*

 

Nyugodt öregkort, civil kultúrát igényelek magunknak itt Közép-Európában. Olyan emberi környezetre vágyom, amelyben nem vagyok kiközösíthető, föld alá taposható és megölhető. Keveslem a civilek önálló véleményalkotását. Az az érdekem, hogy ne üldözzenek azért, amit írok. Ez az érdek összefügg az ölés tabujával. Rossz időkben a cenzúra akaszt. Vigyázz, hogy mit mondasz, tanácsolta körülöttem a józan ész gyerekkorom óta. Béketűrő, nyugodt magaviseletű ember vagyok, ha mit írok, mégis ingerlő, erről az ingerlékenység tehet.

 

*

 

Ahol erőszak áll szemben erőszakkal, ott igyekszem elkötelezetlen maradni, s nem örülni annak, hogy az egyik félnek több halottja van, mint a másiknak. Úgy vettem észre, hogy aki örülni bír a hadisikereknek, az az alapvető emberi dolgokban elég tudatlan. Ahogy a gátőröknek az árvizet, a tűzoltóknak pedig a tüzet kell elhárítaniuk, úgy a szó klasszikus értelmében vett értelmiségieknek az erőszakelhárítás a hivatása. A független értelmiségi hivatásos civil.

 

*

 

Az erőszak: elhamarkodás. A kivégzéshez, a bombázáshoz, az atomrakéták elindításához nem kell sok idő. Az elhamarkodáshoz értelme szerint nem kell sok idő. Sietős, modern emberekhez illik az atombomba. Az egyezséghez sok idő és értelem kell. Ahhoz, hogy valakit valamire megnyerjünk, nincsen szükség halálos fenyegetésre. Szemben a demokráciával, amely a polgári szerződés erkölcsét igyekszik alkalmazni az államközi viszonyokra is, a zsarnokság az államok közötti háború elveit alkalmazza a polgárokkal szemben is. Nem ér rá tárgyalni, inkább lövet. A bűnös ember mindenekelőtt türelmetlen. Eluralkodik rajta az a forró rögeszme, hogy most azonnal muszáj cselekednie. Az agresszió várni nem tudás, azonnali rámenősség, hebehurgyaság. A bűnös ember, ez a hektikus kreatúra mindig a tizenkettedik órában cselekszik, mindig a körmére égett a dolog. Nem bírja rábízni magát az idő áramára, folytonos pánikállapotban van. Mintha még nem történt volna meg vele az élet, mintha még minden csak előtte lenne és semmi sem mögötte. Ha eddig nem történt meg a legfontosabb, történjen meg most, azonnal. Talán valami mást kellene ebben a pillanatban csinálnia, s nem azt, amit éppen csinál. Talán valami másra lenne szüksége, és nem arra, amije van.

 

*

 

A kapkodó szorongásban a körülmények árnyéka meghosszabbodik. A türelmetlen ember számára a főnök az abszolút körülmény. Ha a főnök azt mondja: kösd a nyakára és a bokájára a kötelet jól meghurkolva, akkor köti. Mikor a háborús bűnöst felelősségre vonják, ő a vállát vonogatja: a belső kicsi, a külső nagy. Én csak áldozat voltam a körülmények vasmarkában. Vannak emberek, akik előszeretettel kerülnek olyan helyzetbe, amelyben ölni kénytelenek. Ritka ünnep, ha sokan leülnek gondolkozni, mielőtt cselekednének. Ilyenkor összeomlik a hatalom, mert az ismeretlen katona nem engedelmeskedik a tűzparancsnak. Az ilyen ünnepeket forradalomnak is szokták nevezni.

 

*

 

Nincs idő várni, a körülmények kényszerítenek bennünket arra, hogy belelőjünk a tüntetőkbe, hogy feldúljuk ezt a falut, hogy levágjuk ennek a gerillának a fejét, miután teherautóval átmentünk rajta. A körülmények kényszerítenek arra, hogy a magasan szálló helikopterből kidobjuk az emberjogvédőt a tenger fölött, és hogy kidobjuk a papot a robogó vonatból, vagy ököllel, doronggal szétverjük az arcát, és összekötözve belelökjük a víztárolóba. Ő az oka annak, hogy erre a sorsra jutott. Ha tartja a száját, egy ujjal sem nyúltunk volna hozzá. Ha nem cselekszünk idejében, akkor elharapódzik a métely, feldőlnek sorban a dominókockák, elszemtelenedik az ellenség.

 

*

 

Nincs idő gondosan felépíteni a közszabadságot. A körülmények, vagyis a többiek a rosszak, mi jók és igazságosak vagyunk, még ha szigorúak is. Kedvesek is szeretnénk lenni, megsimogatnánk az emberek fejét, de a hivatásos forradalmár előbb üt, aztán simogat. A harcolni akarók azt képzelik, hogy csupa végső esettel vannak körülvéve. Nem lehet tovább várni: törni-zúzni, megsemmisíteni kell. A valóság botrány, az eszme szép. A múlt csúnya, a jövő csábító. Harcos kommunizmus és harcos antikommunizmus szóköde az éterben. Mindegy, hogy minek a nevében, csak az a fontos, hogy harcolj valami ellen, a lényeg a harc. A radikális értelmiségi a tollával nem ír, hanem harcol. Az ilyenfajta idealizmusból szokott a legnagyobb disznóság kisülni.

 

*

 

A radikális szubjektum szemében az úgynevezett objektív valóság ellenséges, makacs, alattomos. Meg kell támadni, föl kell robbantani, bele kell metszeni, le kell győzni. A politikai és a technokratikus radikalizmus úgy képzelte, hogy keményen kell bánni az anyaggal, a természettel és a társadalommal, az egyes emberekkel, működésének minden tárgyával, mindennel, ami van, ami él. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, mondta Sztálin. Tízmillió forgácsszilánk? Húszmillió? Vagy több? A történészek becslései ebben a nagyságrendben térnek el egymástól.

 

*

 

A militáns ideológiák rám nézve mindig kellemetlenek voltak. A szenvedélyes harcosok mindig találtak valami agyalágyult és elvont megokolást arra, hogy harcoljanak egy olyan embersokaság ellen, amelybe beletartoztam. Már ötéves koromban is azt hallottam a rádióban, értettem németül, hogy én vagyok az ellenség.

 

*

 

Jött a Gestapo: Hol vannak a kommunista iratok? Hol van a titkos rádióadó? És elvitte a szüleimet. Néhány hét múlva a falumbeli zsidó gyerekek már mind elégtek. Én negyedmagammal meglógtam a gázkamra elől. Véletlenek jóvoltából sikerült elkerülnöm a végső megoldást. Túlélő kártevő, itt araszolok a papíron, eleget téve a szellemi bomlasztás magamra vállalt feladatának a zsidóktól nagyjából féregtelenített Közép-Európának ezen a kis szigetén, ahol a zsidóirtás nem volt maradéktalanul sikeres.

 

*

 

Amikor Hitler hatalomra került, akkor még valószínűleg nem látta lelki szemei előtt a zsidó gyerekek hullarakását a gázkamrában. Ha előre sejtenék, hogy mi lesz, akkor lehet, hogy nemcsak az áldozatok borzadnának el, hanem a tettesek is. És ha a kijelölt, a leendő áldozatokat felvilágosítanák, akkor talán ők sem hagynák olyan bénán megölni magukat. Nem valószínű, hogy Hitlerben parázslottak a gyerekgyilkos hajlamok. Állítólag szerette megsimogatni az elé kerülő gyerekek fejét. Ezt a közepes osztrák dilettánst Hitlerré nem a páratlan, személyes elvetemültsége tette, és nem is a benne lakó sátáni erő, hanem a nyelvezet. Beszélt és brutálisan egyszerűsített egy nyelvet: a nemzeti-katonai kollektivizmusét. A radikális nacionalizmus nyelvét. Hitler messzemenően egyesítette ezt a nyelvet a tömegtechnológiával. A rendállam, a felsőbbségi állam, a tömegeket mozgósító indusztriális állam természetes nyelve volt ez. Ezen a tájon sokan szerették a parancsoló hang és a kemény kéz nyelvét. Csak mondják meg az embernek pattogón, ellentmondást nem tűrőn, hogy mit csináljon. Hitler hatalmában igen agresszív türelmetlenséggel fogalmazódott meg a nemzetállami kollektivizmus gondolkodásmódja.

 

*

 

Hitler kénytelen volt kiirtani a zsidókat, mivelhogy nem tűntek el idejében innen. Nem volt hova menekülniük, mert a többi állam nem fogadta be őket. Hitler csak innen, Európából akarta ezeket a károkozókat eltávolítani. Ha azoknak ott Amerikában vagy Palesztinában kellenek, csak tessék, vigyék őket! De ha nem kellenek senkinek sem, még a saját fajtájuknak sem, akkor hamuvá lesznek a semmirekellők! Hitler jobb híján döntött így. Tulajdonképpen ő sem volt felelős. Ha mindent a sietségre késztető körülmények és a bűnt igazoló, kollektív eszmék határoznak meg, akkor az ember ártatlan, bűntelen és felelőtlen, bármit művel is.

 

*

 

Kiskorúak nagy tömegű, megfontolt kiirtása vad korunkban is szokatlan eljárás volt. Titokban is kellett valamelyest tartani. Mivelhogy Hitler va banque játékos volt, számított és számíthatott a feltétlen parancsvégrehajtás német erényeire. Hogyan keveredhetett ilyen szégyenbe egy nagy nép, amelyben mesterfokon van meg a megvalósítás robusztus tehetsége? Hát így, éppen erényei által. A szó hatalmától elcsábítva és megbénítva. Nyélbe ütve az ideát.

 

*

 

A huszadik század ideológiai tömeggyilkosai mind megkótyagosodtak valamilyen MI-képzettől. Valamilyen hangzatos butaságtól, amelynek a megfogalmazásához kellett némi irodalmi képesség is. Ugyanúgy nem vagyunk biztosítva az ellen, hogy az állam kormánya beszámíthatatlan ideológiai harcosok kezébe kerül, mint ahogy az ellen sem vagyunk biztosítva, hogy az autóúton egy őrült hajt szembe velünk. Karambol nemcsak gépkocsik, de államok, sőt katonai szövetségek között is lehetséges. Ne feledjük el, hogy Hitler normális parlamenti választás és koalícióalakítás révén került hatalomra. Azt se feledjük el, hogy Sztálint a kommunista párt szervezeti szabályzatának megfelelően választották főtitkárrá. A hatalmi téboly nem mutatja meg magát a kezdet kezdetén. Hitler főműve a sok hitlerista volt. Sztálin főműve a sok sztálinista. Kis hasonmásaik, akik nemcsak az életüket adták bizalomteljesen a vezér kezébe, de a lelkiismeretüket is. A főmű az Ismeretlen Katona, lába alatt az Ismeretlen Áldozattal.

 

*

 

Ha a nacionalisták és a kommunisták tudták volna, hogy mire képes egynémelyik állam, s így az is, amelynek ők fölesküdtek, akkor talán nem tartották volna olyan csábosnak – szemben a piac és a parlament rendetlenségével – az állam rendező szigorát. Századunkban a pártok, mozgalmak és ideológiák megmutatták, hogy mire képesek. Bebizonyosodott, hogy meg tudják téveszteni az állampolgárokat, és hogy ez utóbbiak intellektuálisan igen védtelenek.

 

*

 

Nem hiszek a sátáni szenvedély létében. A leghatékonyabb gyilkosok példás hivatalnokok, ha tetszik: következetes hazafiak voltak. Elég kedvesnek találom az embereket, ritkán tapasztaltam a színtiszta gonoszság jeleit, sokkal inkább az ártalmas ostobaság jeleit. Az erőszak a hiányos megértés, sőt éppenséggel az elkötelezett meg nem értés szinonimája. Az uralkodó erkölcs mindig talál korszerűsített érveket, hogy velük másokat ölésre kötelezzen. A világ hatalmasainak nem kell gonoszaknak lenniük ahhoz, hogy elpusztítsák a világot. Jóakaratú, idősebb urak, nagyapák, békét akarnak. És megeshetik, hogy mégis elpusztítják a világot. Tévedni emberi dolog.

 

*

 

Aki biztos abban, hogy alkalmasint ölni kell, az katona. Civilben is az. Akkor is, ha könyvírásból él. A katona a szervezet embere, harcol, vagy igazolja a harcot, tetszőleges filozófiával. Akik a fegyvereknek parancsolnak: realisták. Számukra axióma, hogy adott esetben ölni kell. Az sem kétséges előttük, hogy ők, illetve feljebbvalóik vannak fölruházva a joggal eldönteni, hogy mikor érkezik el ez az adott eset. A kiváló katona erkölcse – bármennyit ölt is – akár a virágos rét: a hazáját szolgálta. Megtette a kötelességét. Talán gyengéd és szívélyes ember, a parancsot azonban – bármennyi halált okozott is – példás eréllyel, szakszerűen teljesítette. Minél több embert tett harcképtelenné, annál több kitüntetés díszíti a mellét. Szép tőle, hogy a lázadó banditákat falvaikkal és írmagjukkal együtt megsemmisítette.

 

*

 

A katonajellem akár konzervatív, akár radikális, akár jobboldali, akár baloldali, mindig talál szervezetet, amelynek a lelkiismeretét alárendelheti. Tiszteli a hierarchiát, az egységet, a fegyelmet és mindenekfelett a vezért. Igényel valamilyen ellenségképet, hogy a világ kerek legyen.

 

*

 

Legtöbbet a birodalomalapítók öltek, aztán az államfenntartók, aztán a szabadságharcosok, és csak azután jönnek a közbűntényesek. Nem tudtunk eléggé őrizkedni a jó ügyek harcosaitól. Politikai jó és rossz duális metafizikája mindenütt. Az egyik oldal teljes egészében jó, a másik oldal teljes egészében rossz. Itt a Bomba, a fajta kiirthatja magát. Inkább együtt halunk, csak hogy ne kelljen engednünk egymásnak. A bomba-bürokraták mindenütt pazar többségben vannak, megvédik a bombát.

 

*

 

Állam és piac, állam és társadalom, ezek józan, realista és illedelmes kérdések. Kétségtelen, hogy az államtársadalom elsorvasztja mind a gazdaságot, mind a kultúrát. Csakhogy a mai valóság a tömbállam, amelyhez képest a nemzetállam már csak egy megye. A tömb sem autonóm. Paradox gravitáció űzi a rettegés spirálján fölfelé. A világtörténelmi operafinálé: a kölcsönös öngyilkosság szupergiccse. Vajon a békés emberiség képe nem olyan-e, mint a vacsoráé, amelyben van mindenféle főzelék, csak egy vastag angolos bélszín hiányzik belőle, természetesen egy kissé véresen?

 

*

 

Vitatható, hogy a nemzet vagy a katonai szövetség mennyire valóságos. Amíg az állami érdek nagyobb szentség, mint az egyén élete, addig a világbéke veszélyben van. Szellemi uralomra van szükség az erőszak fölött, különben megölnek bennünket. Mindenkinek egy felszabadulási esettanulmány jutott osztályrészül. A választ a legfontosabb kérdésekre saját életrajzunkkal adjuk meg. Nincsen fontosabb érdekem és megbízhatóbb támaszom, mint a saját szellemi szabadságom.

 

*

 

Ha az ölés mint a konfliktusok rendezésének normális módszere kimegy a divatból, akkor a reflektorfény áthelyeződik a harcosokról a művészekre. A művész nem harcol, hanem kísért. Elcsábítja az ellenfelét. Ha ölni tilos, akkor valami más módszernek kell divatba jönnie a többiek meggyőzésére. Ez a módszer a csábítás. Ezt minden kisgyerekes anya tudja. Csábítással veszi rá valamire a gyereket, arra, hogy egye meg a spenótot, hogy hagyja a fejét megmosni, és most már csendesen aludjon. Ha ölni tilos, akkor a legmagasabb instancia a személyes lelkiismeret. Nincs fölötte semmi. Sem az egyház, sem a párt, sem a cég, sem a család. Ezek nem oldozhatnak fel a bűnöm alól, ahogy a szerelem emléke vagy a halál elkerülhetetlensége alól sem. Isten nem mondja, hogy megvált a gyilkosságom terhétől. Helytartói sem illetékesek erre.

 

*

 

Az ember attól válik felnőtté, hogy eltávolodik az ölés kultúrájától. Két biztos valóság van: a személy és az emberiség. Az emberiség nem tud beszélni, az egyes ember igen. Ha nem a magam nevében beszélnék, úgy érezném, hogy hazudok. A világosság perceiben az ember egyedül van. Akit gyerekkorában kis híján megöltek, azt közelről érinti az ölés problémája. Az ébernek vigyáznia kell az alvókra. A civil nem akarja, hogy ki legyen szolgáltatva a fegyvereseknek. Amit azért tesz, hogy kevésbé legyen kiszolgáltatott, azt antipolitikának nevezem. Nem a politikusok történelme érdekel, hanem azoké, akik megpróbálják túlélni a politikusok történelmét. A háború tudományos előkészítése tudományosan nem bírálható. Akit egyik percről a másikra, távoli ismeretlenek utasítására megölhetnek, az áldozat; akkor is az, ha ezt nem tudja magáról. Talán csak azért nem védekezik, mert még nem fogta fel, hogy áldozat.

 

Barbarizáció

Amióta élek, a világállapot és az én személyes állapotom összefüggenek. Módszeres kétellyel nézem világállapotunk szabályozó elveit, amelyeknek lényege a kölcsönös félelem és megfélemlítés. Elég hosszú ideig tiszteltem az e világi történelem logikáját, és feltűnt nekem, ha elfogadom ezt a logikát, akkor az uralkodó erőszakot is elfogadom. Miért lennék szolidáris a véres hebehurgyaságok történelmével?

 

*

 

Korunk nyomtatott szavainak jó része bizonyos gyilkosságokat elítél, másokat elnéz vagy éppen helyesel. Szavakkal folyó pótgyilkosságok, gyűlöletmorál cenzúrái. Ha a harcosok a kultúrában is felülkerekednek, akkor megnő az esélye a harmadik világháború kitörésének. Nincsenek értékközömbös gondolatok és cselekedetek. Fokozatosan föl lehet mondani a cinkosságot a bennünk lakó gyilkossal.

 

*

 

A nagyáruházban nem vettem egyetlen konfekció-ideológiát sem, mert mind alattomos szövetségben vannak az emberöléssel. Híveik egyszerre lehetnek önfeláldozóak és erőszakosak. Rájuk hivatkozva a felettes én megadja az engedélyt az ölésre. Ideológia nélkül szinte lehetetlen háborúzni. Kollektív dühöngésekhez retorikák kellenek, többnyire hazafiasak. Más-más nemzetek más-más időben hazafias rajongással gondolják, hogy a hazáért ölni kell. Harci szenvedély nincsen halálvágy nélkül, boldogtalan férfiak asszonyuk mellől szöknek a fegyverekhez. Romantikus költők és történelemtanárok úgy vélték, hogy annál, ha a kard élét vér pirosítja, nincsen szebb. Az egyetemen a honvédelmi oktatás keretében ilyen mondatokat tanultunk, roham után páncélosaink tipró mozgást végeznek az ellenség élő erői fölött.

 

*

 

Az államon belül az ölést a törvény tiltja. Az államon kívül, hadparancs esetén viszont egyenesen előírja. Honfitársaimat tilos megölnöm, az idegent viszont – parancsra – kötelező. Akinek nincsen egyenruhája, az nem ölhet. Akinek van, az ölhet. Sőt: alkalmasint ez a szakmája. Civilizáció az államokon belül, barbárság az államok között. Ehhez az államközi barbársághoz, ehhez a kezdetleges jogrendhez igazodnak a fogalmaink a becsületről és a becstelenségről.

 

*

 

Háborúhoz olyan mentalitás kell, amelyben a józan észt elhomályosítja a közösségi csoportmorál. Nagy baj származhat abból, ha némely vezető férfiak ostoba túlzással szeretik a maguk közösségét. A szenvedélyes közösségi morál könnyebben kapja elő a fegyvereit, mert részeg a pátosztól. Az olyan államok a legveszélyesebbek, amelyek szentül meg vannak győződve arról, hogy igazuk van, és hogy csak nekik van igazuk. A legveszélyesebb a jó szándékú erőszakos értetlenség. Nagy, meleg jó szándékával képes arra, hogy híveket szerezzen és felülkerekedjen. A magányos gyerekfojtogató sírját nem koszorúzza meg az utókor. Az ismeretlen katona emlékművét viszont egy államfő sem mellőzi. A tartósan és átfogóan veszedelmes gyilkosoknak nemes eszmékkel kell rendelkezniük. A tömeg megnyeréséhez kell az intellektuális giccs. A véges emberi szeretet, amelynek fonákja a gyűlölet, időnként pazar szemlét rendez korlátoltságából. A harcosok féktelenebbül, hatalmasabban és fölemelt fejjel teszik ugyanazt, amit a bűnözők. Aki nem hódol a vezérnek és a többes szám első személyű bálványoknak, az ellenség, az alvilág ügynöke. Vannak közösségek, amelyek egész normálisan viselkednek, mígnem egyszer csak meghibbannak. Lehet, hogy minden népre egyszer csak rájön az ötperc, amikor kitombolja magát.

 

*

 

A militarizációba torkolló eszmék mind alárendelik az életet valami állítólag magasabb rendűnek, valami elvont szónak. A harcos ideológiák embereinek közös, alkati sajátossága a művészi érzékenységnek és a jelenlét nyugalmának a hiánya. Minél inkább átjár egy embert valamilyen harcos ideológia, annál kevésbé fogékony a szeme a közvetlen emberi jelenségre. Látnunk kell a kollektív gőg és a kollektív öngyilkosság összefüggését. A nemzeti büszkeség veszedelmes, minél hatalmasabb nemzeté, annál veszedelmesebb. A két tömb hivatalos ideológiáiban megtalálhatók az emberi fajta öngyilkosságának intellektuális eszközei.

 

*

 

A harc ideológiái hangzatos magabiztosságukkal álcázzák a szorongásukat. A belül bizonytalan, áléleslátó erőszakdicséretnek a legjobb példája a német nemzetiszocializmus volt. Hozzá képest a jakobinizmus vagy a bolsevizmus széplelkűség. Kombattáns neoprimitivizmus, birodalmi álom, alattvalói instrumentalizmus, végrehajtói kritikátlanság, provinciális szervilizmus. A lelkierő legalacsonyabb foka azé az emberé, aki jobb meggyőződése ellenére parancsra ölni képes. Lehetséges embertársainkat a lelkierő magasabb fokozatairól alacsonyabbakra süllyeszteni. Könnyebb az emberből disznót csinálni, mint a disznóból embert.

 

*

 

Az intézmények annyira okosak vagy ostobák, udvariasak vagy erőszakosak, amennyire mi magunk azok vagyunk. Szükségesnek tartom a szkepszist az intézményekben csoportosuló emberek iránt. Elbízzák magukat, hajlamosak dölyfösen mondani azt, hogy mi. Aki sokszor mondja azt, hogy mi, az felfújja magát. A hatalmasok megszokják, hogy különbnek érezzék magukat a hatalom nélkülieknél. Könnyen megsértődnek, ha egyenrangúakként kezelik őket. Aki sokat megengedhet, az sokat meg is enged magának. Nincs elég ideje tárgyalni, komolyan veszi a rangsor és az utasítás esztétikáját. A férfiak még vénkorukban is nehezen tudnak meglenni kakaskodás nélkül. A kiskorú verekszik, a nagykorú politizál. Csak azt kell mondanod, hogy mi, és akkor igazoltan lebocsátkozhatsz a saját alantasságod színvonalára.

 

*

 

A vallások világképe is hierarchikus, és a férfiak hatalmát tükrözi. A római és a bizánci egyház átvette a nyugati és a keleti birodalom szervezetét, amelyeknek csúcsán ott trónol a császár. Megcsinálták az apaistencsászárt és a közbenjáró fiút. Az egy központú vallási birodalomnak szüksége van dogmatikára. A harc és a hierarchia összetartoznak. Harc az eltévelyedések ellen: ehhez főpapok kellenek.

 

*

 

Szerte a világon erősödik a megkapaszkodás a nemzetiben, és terjed a nacionalizmus. Nehéz egy-egy nacionalizmus pátoszát idegen nyelvekre lefordítani. A pártos irodalmak hamisak, akkor is, ha jobboldaliak, akkor is, ha baloldaliak, akkor is, ha a szívünknek kedves nemzet elfogultságait hordozzák, önszeretetet önismeret nélkül. Az autonómiára mindegyik közösségi morál görbén néz, kihívónak tartják az autonóm embert. Akkor nézd meg a közösségi moralistát, amikor egyszerűen csak jónak kellene lennie, mondjuk az öreg anyjával vagy a gyerekével. Fukar lélek és erkölcsös ócsárlás összefér.

 

*

 

A pártos elmének minden földi jó kijuthat, van azonban egy titkos klub, ahova nincsen bejárása. Imaginárius klub ez, se elnöke, se helyisége, a tagjai egymás között láthatatlanul társalognak. Valami mágikus erő megakadályozza a klisék lovagjait és az elhajlások ostorozóit abban, hogy az igaziak klubjába beléphessenek. Megpróbálják, de orra esnek a küszöbön. Megtagadtatott tőlük a lelkesedés és a gyász valódisága és az az utánozhatatlan irónia, amely csak a klubtagokra jellemző. A klubtagsághoz nem kell híresnek lenni. Jön egy kisember, senki sem ismeri, persze hogy klubtag. Jön egy nagykutya, mindenki ismeri, persze hogy orra esik.

 

*

 

A klubtagok nem hódolnak semmiféle emberi tekintélynek, noha mindenkivel előzékenyek. Egy gondolat igazsága szempontjából számukra közömbös, hogy mit szól hozzá a felsőbbség vagy a helyesen gondolkodó többség. A klubtagok valahogy nem tudnak belefülledni a röghöz kötöttség intim mitológiájába. Belenéznek a normális beltag arcába, és felsóhajtanak: ki álmodja a másikat?

 

*

 

Az én és az állam reflektálatlan azonosulása egy modern kísértetfajtát hozott világra: a militarizmusok írástudóit. Ők a harcos provinciálisok. Kifejlesztették azt a tehetségüket, hogy eltökélten figyelmen kívül hagyják a másik fél, a többiek érdekeit. Sikerül a másfajtát ellenségnek látniuk. Az ideológiai háború tisztjeit a vámpírok báljának résztvevőihöz látom hasonlónak. Ha annak tükrében nézem őket, hogy milyen eredeti felismerésük van, akkor tulajdonképpen nincsenek. Az ideológiai vámpír szaladgálhat egyik táborból a másikba, egyik világnézetből a másikba, mindegy. Nem segít. Csúnyának találom, ha egy értelmiségi haragosan, megbotránkozva kiabál. Valamilyen tábornak odaadta magát, nem a saját maga gazdája. Így aztán dühös, elkötelezett. Mindig a másik oldalról nézem ezt az emberfajtát, azt, aki leleplez, a harcost, akitől félni kell. Ahogy öregszem, felismerem őket mindenféle ideológiai divat maskarájában.

 

*

 

Gyermekéveimben ilyennek láttam a harcos antiszemitát. Aztán láttam, nem kell éppen a zsidót utálniuk, sőt, lehetnek ők maguk zsidók is. Csak legyen céltáblája a nagy haragjuknak. Megfelel nekik az amerikai mint imperialista, az orosz mint kommunista, a zsidó mint cionista, az arab mint terrorista, csak legyen kit gyűlölni. Adjatok neki egy másik népet, adjatok neki legalább egy közösséget, adjatok neki egy társadalmi csoportot, legalább egy picurkát, akit gyűlölni lehessen. Ismerem már a kollektív gyűlölet élsportolóit, a szemvillanásukról megismerem őket. Ismerem a merev szemüket és az érzelgős beszédüket. Nem várok egyebet tőlük, tudom, hogy ösztönszerű ellenszenvet éreznek ők is a magamfajtával szemben. Kedvenc állításuk, hogy gyűlöletük tárgya eleve rossz, sőt aljas, nem érdemes tárgyalni, mert nem lehet szerződni vele. Teljesen megbízhatatlan, kibújik a törvényből. Vágd jól szájon a büdös zsidót, azt megérti. A zsidó helyére bármit tehetünk: homoszexuálist, cigányt, protestáló disszidenst, szakadt, kábítószeres csövest, éhségsztrájkolót, föld alatti szörnyet, titkos összeesküvőt, kígyóként befurakodót és alattomosan hátba támadót, ötödik hadoszlopot, ideológiai diverzánst, fellazítót, felhígítót. Csak akkor lehet eredményesen harcolni a gonosz rengeteg sárkányfeje ellen, ha megszűnik állam és vallás (vagy ideológia) különválasztása, mondja a vámpír, aki akkor van a legjobb formában, ha államvámpírrá léptetik elő, ha felkínálják neki őfelsége első számú tanácsadójának a szerepét. A vámpír imád szürke eminenciás lenni, főszarkavaró, ő az örök Tartuffe.

 

*

 

A különféle fundamentalisták mind dualisták. Azt mondják: igenis van jó és rossz, van fehér és fekete, van helyes és helytelen. Úgy gondolják, ki is mondják: mi vagyunk a jók, a fehérek, a helyesek. Aki ellenünk szegül, az rossz, fekete, helytelen. Ez elég egyszerű. Nem? Ismeritek a gyanakvó keménységet a fundamentalista arcán? Tudja, amit tud. Nem hagyja magát ravasz paradoxonoktól elcsábítani. Ami neki, a jónak jó: az jó. Ami neki rossz: az rossz. A különböző táborokhoz tartozó fundamentalisták attól a legidegesebbek, ha egymáshoz hasonlónak mondjuk őket. A fundamentalizmus ott fog virulni, ahol a nagy, a karizmatikus vezető világosan megmondja, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Minden igazság fundamentuma az, amit ő gondol. A vezér semmit sem utál jobban, mint a liberál-anarchista humanizmust. Mert mit is mond az ilyen humanizmus? Csupa botrányos és tűrhetetlen őrültséget. Nem vesz komolyan semmilyen tekintélyt. Az emberölést mindig gyilkosságnak nevezi. Az emberéletnél semmiféle könyvet, eszmét, mozgalmat, intézményt nem tart értékesebbnek. A nagy csatákat nagy szerencsétlenségnek tekinti. Azt állítja, hogy a mai vallások, ideológiák és nacionalizmusok mind felelősek a háborúkért. A fundamentalista szemében a liberál-anarchista humanizmus: abszolút szentségtörés.

 

*

 

Mit csinál két fundamentalizmus, ha találkozik? Mondjuk azt, amit a pakisztáni és az indiai csapatok csináltak Kelet-Pakisztánban, ma Bangladesben, ahol a lakosság egyik része muzulmán, a másik hinduista. A férfiak egyik része tehát körül van metélve, a másik része nincsen. A muzulmán pakisztáni katonák a tankjukról, a terepjárójukról odaintették a földeken dolgozó parasztokat: vetkőzz! Meg kellett mutatniuk a nemi szervüket. Ha nem voltak körülmetélve, az iszlám katonák lelőtték őket. Aztán jöttek az indiai tankok és terepjárók, odaintették a parasztokat, és aki körül volt metélve, azt lelőtték.

 

*

 

A sokféle, egymást is diszkrimináló fundamentalizmusoknak egy közös istenük van: a diszkrimináció. Nemcsak az államok diszkriminálnak, a zsidó, a keresztény és az iszlám vallás fundamentalizmusa is ezt teszi. Már azt hittem, hogy a buddhisták túl vannak ezen, de aztán eljött térítő útra, Budapestre az első tibeti buddhista szerzetes, szépeket mondott a szellem önuralmáról, megtisztulásunk útjáról és az önmegtartóztatás diszciplínáiról, majd tele szájjal szidta az indiai buddhistákat, akik szerinte nem igaziak.

 

*

 

A vallásos hit, mivelhogy magasabb kinyilatkoztatáson alapul, fogalma szerint igaz hit, amelyhez képest a másfajta hit nem igaz hit. Akit az üdvösségből kizárunk, azt előbb-utóbb kizárjuk az erkölcsi tiszteletreméltóságból is. Ha úgy gondolom, hogy nekem esélyem van az üdvösségre, mert hiszek egy bizonyos vallás állításaiban, neked pedig nincsen, mert te egy másik vallás állításaiban hiszel, vagy éppen semmilyen vallás állításaiban nem hiszel, akkor bizony magamnál alábbvalónak gondollak. No igen, jóindulatúan. Elvégre más vallásúak is lehetnek rendes emberek. Vagy talán mindegy lenne erkölcsi értékességünk szempontjából, hogy melyik vallásfelekezet hívei vagyunk? Mindegy lenne, hogy miben hiszünk? Itt már minden hívő és pap, továbbá minden hívő ateista legalábbis elbizonytalanodik, de szívesebben tiltakoznék. Ha viszont meggyőződésem miatt erkölcsileg rosszabb vagyok, akkor miért ne lennék ezért büntetve is, és miért ne lennék a jogaimban is korlátozva?

 

*

 

Mit is mondtak a fundamentalista antiszemiták? Mérsékelten kezdték: az egyetemi tanárok között is csak akkora arányban legyenek képviselve a zsidók, mint az össznépességben. Ez csak méltányos, nem? Ha van zsidókérdés, akkor logikus, ugye, hogy vannak, akik meg is akarják oldani azt. Látják, hogy a numerus clausus nem megoldás, mert a zsidók kijátsszák a megengedett arányszámokat. Bosszankodnak: radikálisabb megoldáshoz kell folyamodni. Jöjjön a végső megoldás! Az antiszemita fundamentalista abban a kényelmetlen helyzetben van, hogy bár humanista frazeológiával tiltakozik a gázkamra ellen, nincsen azonban elvi ellenérve vele szemben, mert ha van zsidókérdés, az csak akkor szűnik meg, ha a zsidók is megszűnnek. Sőt még akkor sem. Bizonyítja az eleven és mitologikus antiszemitizmus azokban az országokban, ahol már nincsenek zsidók.

 

*

 

Gyanús kozmopolita kívánok lenni, felforgató és idegen eszmebuborékok eregetője mély tengerekben, akit a lokális-kollektív érzékenység elkomorulva figyel. Az ilyen átutazónak nem számít, hogy ki mondja, csak az számít, amit mond. Nem bírja azonosítani a szellemi és a hatalmi tekintélyt, s nem leli élvezetét a felduzzadt beszédben. Inkább az értelmet tartja hatalmasnak, mint a hatalmat értelmesnek. Tudja, hogy nincsen biztonságban ott, ahol a vallás és az állam, az ideológia és a rendőrség egyesülni hajlamos. Ott, ahol a helyi hülyeségnek sikerül elérnie, hogy őfelsége egyben őszentsége is legyen.

 

*

 

Ismerjük el, a helyi hülyeség módfelett sikeresélyes. Van annak valami vonzóereje: mindent egy gondolatra visszavezetni és abból levezetni az összes többit. Szívünk mélyén ott honol a fundamentalista Szent Egyszerűség, amely vallásosan gyűlöli a bonyolultabbat. A kollektív egocentrizmus hasonlóképpen megnyugtató, mint a geocentrikus világkép.

 

*

 

A helyi hülyeségnek megvan a morálja: egyetlen közösséggel azonosulj feltétel nélkül, természetesen a tiéddel. Bármit művel: a tied. Aki csak feltételesen azonosul, az a helyi hülye szemében áruló. Tetőtől talpig, tréfát nem ismerő komor enthuziazmussal legyél annak a közösségnek a tagja, amelyhez tartozol. Az idegen félelmetes. A rendes helyi hülye magától értetődően etnocentrikus és xenofób. Ha kínálkozik valami jó kis helyi fasizmus, népi felemelkedés a dühös nyárspolgáriságba, akkor ő fülig mártózik bele. Az ideális helyi hülye a családjával leereszkedő s azzal, akitől függ: szolgai. Szeretne valami elhajlókat beletaposni a földbe. Szereti csikorgatni a fogát. Halálkommandókba elsőrangú jelölt.

 

*

 

A rendes helyi hülye gyötrődik attól, ha sok szempontot kell egyeztetnie. Mondják meg neki, hogy mit csináljon, a szabadság neki terhes és nyomasztó. Erőskezű gazdára vágyik, és kéjes a szolgálat neki. Törekszik a másfajtát az erő helyzetéből megvetni vagy legalább a gyengeség helyzetéből gyűlölni. Annak, aki perszeveráltan csak a nemzetállam perspektívájában gondolkodik, annak elhatalmasodik az elméjén valami elvont mánia: sem a személyes, sem a nagyvilág, sem a részletek bensősége, sem a környezet nem létezik a számára. Nem működnek az érzékei, az ítéletei erősebbek, ezért bír rendes helyi hülye lenni.

 

*

 

Mikor már elburjánzik a nemzetállamkultusz, akkor üdvösségszerűen megjelenik a vezér. Hitler és Sztálin voltak a provincializmus héroszai. Egy-egy kispolgárból helyi cézár lett. Minden népre máskor jön rá az ötperc, amely akár öt évtizedig is eltarthat. Minden népnek megvan a maga egyedi, lappangó, néha azonban kitörő fasizmusa. Lehet, hogy ezen a hagymázon mindnek át kell esnie, hogy utána, a nagy vereség után a nép megint épeszű legyen?

 

*

 

Elég egyszerű jelenségről van szó, a személyes felfuvalkodás kollektív párjáról. Részeg gerjedelem elkiáltani, hogy mi vagyunk a legkülönbek, mi vagyunk mindenek felett. A nemzetek elragadtatása önmaguktól többnyire más népek kótyagos gyűlöletével párosul. Kell ehhez valami eszmekollekció, amelyet minden igazság kútfejének lehet tekinteni. Szerencsére a vezéreknek és a diktátoroknak megvan a maguk remek könyvecskéje, amelyet minden igazság kútfejének lehet tekinteni. Némelyik vezér igen termékeny szerző, művei betöltik a helyi könyvesboltok polcainak a felét. Országuk irodalmi közvéleménye az ő munkásságukat értékeli a legtöbbre.

 

*

 

Hitler és Sztálin után poroszkálnak a kisebb diktatúrák kisebb méretű főnökei. Nézzük a vezérromantikákat: a demagógot nem lehet levakarni a képernyőről. Ott szaval, ott vigyorog sok év óta mindennap, alighanem halhatatlan. A vezérek szeretik a kemény férfit játszani, kedvenc pózuk a zászló alatt állni a főhelyen, a himnusz magasztos hangjaitól elérzékenyülve. Állnak a hősi halottak, áldozataik koporsója fölött. Állnak karizmatikusan a zászló alatt, rettenetesen nemzetiek, de a koreográfia és az ikonográfia nevetségesen nemzetközi.

 

*

 

Javasolom, hogy a nemzetközi kábítószer-kereskedelem üldözésére felhasznált eszközöket kormányaink fordítsák a nemzetközi fegyverkereskedelem üldözésére. Nem ellenzem a világpiacot. Kétségtelen: a narancs is áru, és a rakéta is az. Az egyik kerekded, a másik hosszúkás. Mindkettőnek közös vonása, hogy eladható. A cikk elfogyasztásában azonban mutatkozik egy olyan különbség, amelynek átélését nem volna humánus a nemzetközi fegyverkereskedelem szereplőinek és támogatóinak kívánnom.

 

*

 

A mai világban okozott erőszakos emberhaláltömeg túlnyomórészt a nemzetközi állami és magán-fegyverkereskedelem egyre leleményesebb portékáinak rendeltetésszerű használatából következik. Keleti kommunizmusok és nyugati demokráciák, keresztények, muzulmánok és zsidók lendületesen gyakorolják ezt a gazdasági tevékenységet. A hivatásos politikusok előmozdítják ennek az exportágazatnak a terjeszkedését. A közjó szempontjából előnyös, ha a vevő keményvalutában fizet. És ha szegény? Akkor ne legyen fegyvere? A kenyérgabona luxuscikk, azt nem okvetlenül muszáj a szegényeknek odaadni, de a lőfegyverektől nem volna szabad megfosztani őket. Kormányok hitelgaranciái, segélyadományai a legváltozatosabban mozdítják elő a fegyverexportot. Olykor az a benyomása az embernek, hogy a politikusok a fegyvercsinálók szócsövei. Ebben a fegyverüzletben a rendes adófizető polgár is sáros, így vagy úgy érdekelt benne. Támogatja, hogy jó messzire tőle valahol a Földön dörögjenek a fegyverek. Mivelhogy a legtöbb nemes lelkű állam távoli gyilkosságokban bűnrészes, ebből a szempontból mindaz, amit mondanak, az a sok szép szó: dadaista nonszensznek is tekinthető.

 

*

 

Láttam faarccal nyilatkozni a gázkamrák mérgesgáz-szállítóit. Végrehajtói szenvtelenséggel hárították el korábbi – professzionális szempontból korrekt – tevékenységük külsődleges, erkölcsi bírálatát. Ők csak tették a dolgukat. Hatékonyan, tehát jól. A teljesítményelv szempontjából munkásságuk nem kifogásolható. Hogy a vevő mire használja fel az árut, az az ő dolga.

 

*

 

A mai fegyverszállítók is ezt mondják. A kábítószer-termelők is ezt mondják. De miért akkor ez a megkülönböztetés a fegyverek javára és a kábítószerek rovására? Könnyebb belehalni a kábítószerek, mint a fegyverek élvezetébe? Ha pedig nem az ártalmasság, akkor hát mi indokolja ezt a megkülönböztetést? Mindenki tudja, hogy a fegyvergazdaság végterméke nem karácsonyi ajándék lesz.

 

*

 

Civilizációink sokat költenek vadászatra, embervadászatra. Valamilyen khakiszínű őrmesterek csinálnak egy államot, csinálnak egy puccsot, és rögtön katonai szemlét rendeznek. Megtanulták, hogy az szép, ha elvonulnak előttük más khakiszínűek géppisztollyal a hasukon. Szebbet ennél elképzelni sem tudnak. De ha egyszer az erkölcs és a törvény őrei: az államok – eladók és vevők gyanánt – mind támogatják ezt az üzletet, akkor mi rossz van benne?

 

A tömbrendszer formális logikája

Ha a harmadik világháború kitörne, az nem a kommunizmusból vagy a kapitalizmusból következnék, hanem a tömbrendszer logikájából. A két katonai szövetség, a két tömb konfrontációjának megvan a maga logikája, amelyben a hidegháborús és az enyhülési korszakok váltják egymást. Ha két nagyhatalom körül két egymással ellenséges katonai szövetség van, akkor a két tömbközpont igyekszik a saját oldalára vonni minden erőt és egyúttal meglazítani a másik tömb kohézióját. A tömbrendszer dinamikus szerkezetéből következik a kölcsönös nukleáris elrettentés eszkalációja.

 

*

 

Ez a logika tulajdonképpen független az aktorok milyenségétől. A társasjáték dramaturgiája erősebbnek látszik, mint a játékosok szándéka. A két tömb formális logikai összehasonlítását innen szovjetellenesként, onnan Amerika-ellenesként, hamis szimmetrizmusként utasítják el, mi azonban nem tudunk lemondani erről a nézőpontról, még akkor sem, ha a demokráciát abszolút előnyben részesítjük a diktatúrával szemben, még akkor sem, ha az államszocializmus demokratikus ellenzékéhez soroljuk magunkat, mert a mi kényelmetlenségeinknek és a világ bajainak a kommunizmus nem kizárólagos forrása. A világjátszmában, meggyőződésünk szerint, senki sem ártatlan.

 

*

 

Saját államukhoz lojálisan az északi fehér civilizációk polgárai saját tömbjük katonai erőfeszítéseihez is lojálisak. Napjainkban már nem a nemzetállam, hanem a tömbállam az uralkodó társadalmi-politikai valóság. A társadalmi és a katonai valóság kölcsönösen meghatározzák egymást, és nekem úgy tűnik fel, hogy kettejük közül egyelőre a katonai valóság a meghatározóbb.

 

*

 

A két ellenséges szövetség, tábor játékának megvannak a működési szabályosságai. Ha van két tömb, lehetetlen, hogy ne hidegháborúzzanak. A tényleges háború veszélyéhez közeledve visszariadnak, és kezdenek összemelegedni. Aztán egyszer csak attól rettennek meg, hogy mint két hóember, netalán elolvadnak ebben a nagy összemelegedésben, és inkább folytatják a hidegháborút. Mind a háború, mind a béke a tömbrendszer végét jelentené. Tehát a lehetséges játéktér: hidegháború és enyhülés. Egyiket sem szabad túlzásba vinni.

 

*

 

Ha a mindkét oldalon felhalmozott fegyverzet tömegét, pusztítóerejét és célpontosságát tekintjük, akkor joggal beszélhetünk a hidegháború folyamatos eszkalációjáról. A két tábor még nem csapott össze, de annak a valószínűsége, hogy esetleges összeütközésükbe belehalunk, a sokszorosára nőtt. Ez a valószínűség a nukleáris tél víziójának távlatában igen közel van a száz százalékhoz. Ha azt nézzük, hogy háború esetén milyen valószínűsége van az egyes ember pusztulásának, illetőleg túlélésének, akkor joggal állíthatjuk, hogy személyes létbiztonságunk a második világháború vége óta folyamatosan romlott. Nincsen biztonságos pont a földtekén, senki sem mentheti meg magát ésszerű óvintézkedésekkel.

 

*

 

A két tömb között nem került háborúra sor, földrészünk egyik leghosszabb békeidőszakát éljük. Pontosabban azt a paradox helyzetet, amelyben aktuális sértetlenségünket a potenciális veszélyeztetettség folyamatos halmozódása kíséri, mintegy annak mintájára, ahogy aktuális életszínvonalunk javulását környezeti feltételeink folyamatos romlása biztosítja. Mintha hitelből élnénk, növekvő adósságteherrel, amelyet egyszer meg kell fizetni.

 

*

 

Amíg a tömbök mint vallási objektumok fennmaradnak, addig valódi és tartós enyhülésre, komoly leszerelési egyezményekre nem számíthatunk. Ha lenne valódi és tartós enyhülés, akkor a katonai szövetségek felbomlanának. Mai értelmezésében az enyhülés nem több, mint ígéret a tömbrendszer status quójának befagyasztására. A mai józan és gyakorlatias kormánypolitikák, amelyek az enyhülést akarják, de saját tömbjükhöz lojálisak, bűvös körben őrlődnek. A fegyverkezési eszkaláció befagyasztása a tömbök zavartalan fennmaradása mellett, illetőleg a tömbrendszer nyugalmi egyensúlyának az eszméje: történelmi-politikai valószínűtlenség. Fenntartani a tömbrendszert és közben tartós békét akarni olyan ellentmondás, amelyet csak a hipokrízis hidalhat át.

 

*

 

Nem békében élünk, hanem fegyverszünetben. A félelemmentes élet és a tisztánlátás nem egyeztethetők össze. Nem tőlünk függ, hogy élünk-e vagy halunk, hanem más emberektől, akik törvényesen ránk mérhetik az erőszakos halált. A kormányok feljogosítva érzik magukat arra, hogy adandó esetben az egész lakosság életével rendelkezzenek. Élet és halál alapkérdésében túlságosan kevés ember képviseli az emberiséget. Elvi lehetetlenség, hogy valóban fel tudják mérni a kérdés teljes horderejét. A veszély nagyságrendjéhez képest a döntéshozók nem lehetnek mások, mint törpék. Ha elkövetkezne egy katasztrofális döntésláncolat, az szükségképpen idiotikus lenne.

 

*

 

Fajtánknak most először áll módjában öngyilkosságot elkövetnie. A végső megoldás még sohasem volt ennyire a kezünk ügyében. A teljes elpusztíthatóság révén új történelmi korszakban élünk. A harmadik évezred valamikor az ezerkilencszázhatvanas években kezdődött, akkortájt, amikor először beláthattuk, hogy az interkontinentális rakéták jóvoltából a glóbus minden pontja elérhető, és mi, emberek valamennyien megsemmisíthetőek vagyunk. Az emberiség a nukleáris kísértéssel jutott el a felnőttkor küszöbére. Lehetetlen, hogy ne lássuk a kollektív halálveszély szigorú jelenvalóságát a nyugat-kelet játszmában. Piac vagy újraelosztás ilyen vagy olyan arányának vitája, államszocializmus és demokratikus kapitalizmus versenye nincsen arányban a tényleges veszéllyel. Életünk ma fenyegetettebb, mint tegnap volt, és minden jel arra mutat, hogy holnap sem lesz kevésbé fenyegetett, mint ma.

 

*

 

A totalitarianizmus egyik releváns jelentése: totális függés a katonai arzenáltól. A háború óta eltelt évtizedekben megfigyelhető volt a civil politikai megfontolások háttérbe szorulása a katonapolitikai megfontolások mögött. Elméleti hadijátékaiban egyik katonai szövetség sem riad vissza a tömeges emberáldozattól. Az ölés jogának igazolása kultúráinktól elválaszthatatlan. Auschwitz csak prelúdium volt, a zsidók ezúttal is az avantgárd szerepét töltötték be. Mindannyian egy láthatatlan koncentrációs tábor lakói vagyunk. Felsőbb döntésre egy szempillantás alatt a gázkamránál hatásosabban elpusztíthatnak bennünket. A zsidók sem gondolták mindaddig, hogy komoly a dolog, hogy a szavakat tett követheti, amíg a gáz meg nem fojtotta őket. A valóban fejlett totalitárius szituáció – a teljes elpusztíthatóság kora. Ez az igazi modernitás.

 

*

 

Mindenki a bombáról beszél. Az egyik azt mondja, hogy ő nem fél tőle, háború pedig nem lesz, mert hála istennek sok bomba van. Kellene még néhány, hogy még nagyobb biztonságunk legyen. A másik azt mondja, hogy ő fél, mert sok bomba van, ha kevesebb volna, kevésbé félne. A fegyverkezéspártiak és a leszereléspártiak beszéde tölti be a színpadot. Mi van ezzel a bombával, kik vacakolnak vele? Valami éretlen rosszcsontok? Valami dadaisták? Ellenkezőleg, csupa korrekt öltözetű, idősebb úr, kiegyensúlyozott, tájékozott férfiak. Bombisták. Teletűzdelik bálványuk fallikus szobraival az északi féltekét, szárazföldön, tengeren és az égen. Ragaszkodnak a bombához, minden bizonnyal szeretik, nagyon nehezükre esne lemondani róla. Minél több van a birtokukban, annál komolyabban veszik magukat. A leszerelés képzete kasztrációs szorongást okoz férfias képzeletvilágukban. Azt állítják: szeretnék, hogy minél kevesebb bomba legyen, de úgy intézik, hogy egyre több legyen. Nem is kerülhet olyan ember kormányra, aki nem bombista. Felelős politikus nem adja ki a kezéből a bálványt. Mi is valamennyien bombakönyvelőkké válunk, ha szorgalmasan olvassuk a világsajtót. Olvasunk róla, hogy kinek van több, és hogy ki helyezte el veszélyesebben őket. Fájdalmas, ha az egyik fél csak tízszeresen tudná elpusztítani a másik felet, a másik viszont: mondjuk tizenkétszeresen. Nehéz volna ezt a tényt a nemzeti önbecsülésnek lenyelnie.

 

*

 

Színház, amelyben a két főszereplő az egész színházépület felrobbantását helyezi kilátásba. Nemcsak egymásnak játszanak, hanem nekünk is, a közönségnek. Kerülik, hogy a valóságos erő megmérkőzzön: látszatok harca, kalkulációké. Elvileg az elrettentés stratégiájának az eszközei színpadi kellékek; nincs benne a koncepcióban, hogy valóságosan működjenek is. Ha az elrettentő hatáskeltés sikeres, akkor a másik fél valóban elretten. Elhessegetjük annak a balszerencsés esetnek a képzetét, hogy a hatáskeltés nem sikeres, és a színpadi kellékeket működtetni kell. Tökéletesen alkalmasak rá. Minden este nézzük az abszurd játékot a képernyőn, és úgy megszoktuk, hogy már nem is képedünk el a képtelenségén.

 

*

 

A háború vagy a béke kérdése nem a fegyverzettechnika és nem a leszerelés kérdése, hanem mindenekelőtt politikai kérdés. Politikán nemcsak a politikusok tevékenységét értem, hanem a politikai közvéleményeket is. A hangadó politikai közvélemények beleragadtak a blokkracionalizmus fogalomkörébe. A blokkracionalizmus realistának gondolja magát, és minden blokktranszcendens nézőpontot utópikus amatőrizmusnak tekint. Mindkét oldalon sokan fáradoztak azért, hogy egy esetleges háborúnak szakszerű, eszmei igazolást adjanak. Mintha a végső döntésekre százmilliók életéről vagy haláláról holmi szakértők bárki másnál illetékesebbek volnának. A két katonai szövetség műszaki-politikai harca magába szívta a magas képzettségű emberek jelentős hányadát. Tudósok a békéért a kongresszusokon, tudósok a háborúért a laboratóriumokban. Keleti megfogalmazásban: a szocializmus és a kapitalizmus; nyugati megfogalmazásban: a demokrácia és a totalitarizmus világméretű küzdelme határozza meg a nemzetközi viszonyok alakulását. Világunknak ez az ábrázolása, ez a kölcsönösen elfogadott dualizmus a tömbrendszer reprodukciójának az ideológiája. A hidrogénbombák a mi rögeszméink, a két katonai szövetség a mi filozófiai önarcképünk. A barbarizmus generációnként új álarcot visel.

 

*

 

Amióta totálisan megsemmisíthetőek vagyunk, azóta a gondolkodás új felelősséget visel. Politikusok nem szoktak olyasmit csinálni, amit a kor hangadó értelmisége nagyon helytelenít. Századunk mindenfajta koncentrációs táborának megvolt a maga szellemi megalapozása. A háborúk a hangadó értelmiség jóváhagyásával zajlottak. A tömeggyilkosságokat kultúráink igazolták. Gyengeségében az értelmiség zöme keleten, nyugaton beilleszkedett a kétsarkú világrend metafizikájába. Mindkét fél a saját nemességét és a másik alantasságát hangsúlyozza. A propaganda önszuggesztió is, lényege a hülyeségig menő elvontság. A fegyverkezés gépezete nem fémből van, hanem emberi gondolatokból. Az emberek veszélyesebbek, mint a fegyverek. De a legveszélyesebb maga a játék, amelybe belegabalyodtak.

 

*

 

A politikusok szeretik ezt a szót: harc. Más ember az íróasztalánál dolgozik, ők: küzdenek. A harcosok sohasem voltak különösebben bölcsek, most azonban – és ez világtörténelmi újdonság – módjukban áll mindannyiunk életéről dönteni. Abszurd mértékben megnőtt hatalmuk a politikusokat a második évezred végén a többi emberre nézve különösképpen veszedelmes foglalkozási csoporttá minősíti.

 

*

 

A két vezérkar azt állítja, hogy ha a másik fél bizonyos határt átlép, akkor ők az agresszort megsemmisítő fogadtatásban részesítik. A két tömb létéből következik a stratégiájuk: a rettegés egyensúlyának doktrínája. Az a föltevés, hogy a másik fél támadni készül, kölcsönös paranoiát eredményez, amelynek a rettegés egyensúlya csupán az egyik tünete. Ha a másik fél társadalmi rendszerénél és ideológiájánál fogva ellenség, akkor nem lehet szerződni vele. Akkor csak színleli a békülékenységet, és valójában csak az erő nyelvén ért.

 

*

 

A játékos fél B játékostól. Hogy kevésbé kelljen félnie, válaszul jobban megijeszti B játékost, mint amennyire ő maga fél tőle. A szerep logikája szerint azt kell mondania, hogy egyenlőségre törekszik, de valójában erőfölényre kell törekednie. Viszontválaszképpen B játékos ugyanezt a logikát követi. A két fél egymást tükrözi. Ami az egyiknek eszébe jut, az a másiknak is eszébe kell hogy jusson. Mindkettőnek a másikra kell hárítania a konfliktus felelősségét. B játékos tehát visszaijeszti A játékost, ha lehet, valamivel jobban, mint amennyire ő maga fél. Mindkét játékos számottevő kamattal kapja vissza eredeti félelemtőkéjét. Ez igen gazdaságos játék, egységnyi fenyegetésberuházás többegységnyi veszélyeztetettséget eredményez. A rettegés egyensúlya nevű társasjáték résztvevőinek egyre több okuk van félniük egymástól. A játékosok autonómiája ebben a társasjátékban aránylag csekély. A kamatos kamattal működő szorongáskörforgás a tömbrendszer működési szabályossága. Senki sem látja, hogyan lehetne a fegyverkezési versenyt megállítani. A felek igyekeznek elkerülni a tömbrendszer dramaturgiájából következő végső robbanást, amelyet előidézhet valami hibás döntésből származó casus belli is.

 

*

 

Aki ma politikus, annak hinnie kell a rettegés egyensúlyának a doktrínájában. Csakhogy a rettegésnek nincsen és nem is lehet egyensúlya. Elvi nonszensz azt képzelni, hogy lehetséges. A doktrína lényege hamis. A fegyverkezési verseny nyugalmi állapota teoretikus illúzió. A szereplők a félelemből a még nagyobb félelembe menekülnek. Pusztítóképességükkel arányosan nő a kölcsönös szorongásuk. A rettegésnek nincsen egyensúlya, csak spirálja van. Mindkét félnek minden oka megvan arra, hogy már ne is egymástól féljenek, hanem az elrettentés spirálmozgásában benne rejlő közös végzettől.

 

*

 

A játékosok kölcsönösen próbára tették az elmúlt évtizedekben egymás lélekjelenlétét. Tudták, hogy a másikat nem lehet legyőzni, de kipróbálták, hogy mennyire ijedős. Valójában nem is a másik megsemmisítésére törekedtek, hanem csak a megalázására. A partnerre gyakorolt nyomás nem az egyensúlyt célozta, hanem a másik térdre kényszerítését. Még mielőtt mattot kapna: adja fel a játszmát. Az elmúlt évtizedekben valamelyik fél titkon-nyíltan mindig fölénybe került. A másik észbe kapott, rákapcsolt, és halmozott erőfeszítéssel maga próbált erőfölénybe jutni. Az olyan fegyvert, amely a másiknak biztosítana előnyt, a játékosok különösen veszélyesnek, sőt erkölcstelennek tüntetik fel. Mindkét fél a bajok forrását abban látta, hogy a másik fél egy új fegyverfajtát rendszeresített. A tárgyalások lélegzetvételi szünetek voltak a verseny újabb felgyorsulása, újabb minőségi fordulata előtt. A felek nem bíznak meg egymásban, ha az egyik valamilyen engedményt tesz, a másik gyanakodni kezd: milyen csapda rejlik emögött? Mindkét fél szeretne megegyezni, de az erő helyzetéből. Két vezető úgy szeretne felállni a tárgyalóasztal mellől, hogy az utókor elmondhassa: ő volt az erősebb. Egy kis biztonsági margó legyen itt, egy kis sebezhetőségi ablak legyen ott. Nem is olyan szörnyű az elsőcsapás-mérő képesség, ha az a mi oldalunkon van. Ha pedig nincsenek katonai fölényben, akkor a vezetők azt fogják mondani, hogy nincsen egyensúly, mert az ő szótárukban az egyensúly a saját fölényt jelenti.

 

*

 

A szavahihető elrettentés a melléknévbe rejtett ellentmondás. Az abszolút megsemmisülés eshetősége mellett a nukleáris elrettentés nem szavahihető. Mindkét félről elképzelhető, hogy az utolsó pillanatban meghátrál, vagyis nem nyúl atomfegyvereihez. A nukleáris elrettentés kamikazestratégia. Adott sérelmek esetén miért lennének hajlandóak értelmes nemzetek teljes egészükben megsemmisülni csak azért, hogy a másik fél is megsemmisüljön? A tömbjátszmában részt vevő nemzetek egyikéről sem állítható, hogy kollektív kamikazék lennének. Az sem valószínű, hogy a harcos politikusok őszintén halálra szánt emberek volnának. Nem hiszem, hogy akik a nukleáris választ kilátásba helyezik, komolyan meggondolták, amit mondanak. Munkaköri feladatuk gyanánt beszélnek egy technikai zsargont, ezért kapják a fizetésüket. Úgy sejtjük, mindkét társaság blöfföl. Lehetséges, hogy minden a látszatért van. Ez vidám képzet volna, ha nem tudnánk, hogy a látszat váratlanul és irracionálisan egyszer csak valósággá válhat.

 

*

 

Minden kornak megvannak azok az emberei, akik helyeslik az emberáldozatot egy magasabb cél nevében. Annál fennköltebbek, minél több ember életéről van szó, a tömeges halált megfizethető árnak tartják retorikus ködben úszó célokért. Értelmiségiek támogatják az elrettentés doktrínáját, filozófiával egészítik ki: adott esetben helyeselnék az atomfegyver használatát. Valami olyasmiről nyilatkoznak pátosszal, ami az emberi képzelet számára abszolút beláthatatlan. Ki tud akár csak egy tömegsírra elegendő halált a maga valóságában felfogni? Nem tudják, hogy mit beszélnek, nem tudják elképzelni a harmadik világháborút. Ha abszolút zsenik volnának, akkor sem tudnák elképzelni. A lenni vagy nem lenni, az ölni vagy nem ölni kérdésében nincsenek szakértők, nincsenek beavatott tekintélyek. Ezekben a legalapvetőbb kérdésekben autentikus döntést csak az egyes ember maga hozhat – önmagáról. A túlnyomó többség ezt a döntést kikerüli, és ráhagyatkozik a felsőbbségre, saját kormányára, hogy bajba ne kerüljön. Alkalomadtán így kerül igazán bajba. A játék folytatódik; a rombolóerő pedig évtizedek óta szakadatlanul, pazar fölöslegességgel nő.

 

*

 

Hidegen hagy az a kérdés, hogy az egyik félnek valamivel több vagy kevesebb pusztítóeszköze van-e, mint a másiknak. Mind a kettőnek van éppen elegendő. Mindkettő többszörösen el tudná pusztítani a földgolyót. Ezen belül a részletfinomságok: politikusok és katonák magánügye. Szellemi zsákutca jele, ha gondolkodó emberek ebbe a propagandacsapdába belemennek, és ilyen vagy olyan specifikus fegyverfajták mellett vagy ellen kardoskodnak. Ha van két világrendszer, akkor ez a két világrendszer egymás ellen fegyverkezni fog, és mindig olyan fegyverfajtákat fog kifejleszteni, amelyek által fölénybe kerülni próbál.

 

*

 

Valójában nincsenek is tömbök. Csak itt is, ott is néhány százmillió ember, akik államaik révén kölcsönösen megölnék egymást anélkül, hogy ez szándékukban állna. A polgárok szellemi kényelmét elősegíti, hogy tájékozatlanok, és inkább csak az egyik fél álláspontját ismerik. Attól sem lesznek sokkal okosabbak, ha megismerik mind a két hivatalos szólamot: a tömbracionalizmus fogalmi körén belül retorika lehetséges, tisztánlátás nem. A tömegkultúrák árasztják a jó és a rossz blokkmetafizikáját. Ösztönöznek arra, hogy a két félről a jó és a rossz, az igaz és a hazug ellentétpárjaival gondolkozzunk. Mindehhez hozzákeveredik a sokféle nemzeti büszkeség és önzés gyülevész kórusa, amely füstködöt alkot a szemünk előtt. Időben minél távolabbról nézzük őket, annál groteszkebbek a régi háborúk eszmei igazolásai. A kortársak éltek-haltak ezekért az értelmetlen jelszavakért. A kortársak mindig azt hiszik, hogy az egyik fél képviseli a magasrendű, az isteni, a haladó, a civilizált, az örök, az univerzális világrendet. A másik fél a diabolikus, a felforgató, a telhetetlen, az alvilágból gyilkos vággyal kimerészkedő sárkány, amelynek mind a hét fejét egymás után le kell kaszabolni. A kortársak semmit sem szeretnek jobban, mint önmaguknak igazat adni.

 

*

 

A szövetségeknek, tengelyeknek, tömböknek mindig kell valamilyen univerzális színezetű eszme. A második világháború óta az antiimperializmus és az antikommunizmus van műsoron. Minél inkább katonapolitikai fogalmakban gondolkozunk, annál inkább alávetjük magunkat a fundamentalista dualizmusnak. Akkor a tömbegység a legbecsesebb. Akkor helyeselni kell a fegyverek egyik csoportját és helyteleníteni a másikat. Akkor az egyik atomrakéta a békét védi, a másik háborúval fenyeget. Akkor gyanús lesz a sokféleség eszménye, a komplex és paradox gondolkozási stílus. Akkor mindkét fél szeretne hinni abban, hogy ellenfelét egy szép napon valami belső megrázkódtatás ledönti a lábáról. Akkor mindkét fél jó szemmel nézi a protestáló ellenzékieket – odaát, a másik térfélen. A fundamentalisták azt mondják, hogy a játszmát nem lehet abbahagyni, ellenkezőleg, végig kell játszani. El kell dönteni, hogy ki az erősebb. Megy a szimbolikus sikertünetek gyűjtögetése annyi pénzért, amennyiből a nyomor az egész földön csillapítható lenne. Mindkét oldalon a nemzeti jövedelem növekvő részét pazarolják el katonai célokra már olyan arányban, amely a gazdasági teherbíró képességet meghaladja. Mind távolabb kerül a komoly szembenézés az egész glóbus alapvető ökológiai érdekeivel. A politikai nyilvánosságokat átitatják a katonapolitikai megfontolások. A honvédelem, a katonai ésszerűség szempontjai előtt minden civil ráció meghajol. A befolyási övezetek egyik rendszere, más szóval egyik birodalom se akar kisebbedni, még kevésbé felbomlani. Értelmes, hűvös, elszánt uralkodó elitek. Egyik sem akar veszteni. Arról, amit megszerzett, egyik sem akar lemondani. Sem egyoldalúan, sem kölcsönösen. A politikai osztályok hozták létre a két szemben álló katonai tábort. Itt áll tehát egymással szemben a blokkimmanens és a blokktranszcendens gondolkodásmód. A politikai osztályok az előbbi mellett kötelezték el magukat.

 

*

 

A háború már nem a politika folytatása más eszközökkel, hanem a játszma vége. De miért ne tételeznénk fel, hogy a játszma éppenséggel a játszma végére irányul? Az uralkodó elitek úgy akarják a békét, hogy a fegyveres túlerőt készítik elő. Békét csak akkor lehet majd csinálni, ha már nagyszerűen előkészítették a háborút. Pragmatikus, reálpolitikai érvek igazolják a katonai tömbök fenntartását. Ésszerűség és realizmus. A megfigyelőnek az a benyomása, hogy a hatalom monopóliumával rendelkező politikai osztály csak ezzel az érveléssel tudja törvényesíteni személyes önrendelkezésünk államosítását. Tömbállamaink elvették tőlünk elemi jogunkat a természetes halálra, a magunk halálára. A legvégső rendelkezési jog a polgárok élete fölött az államok vezetőié, akik azt szövetségesi hűséggel átruházzák följebb a tömbparancsnokokra. Ha nem áll módomban kivonnom az államszövetségek döntési hatalma alól azt, ami nekem a legfontosabb, akkor, úgy rémlik, nem játékos vagyok, hanem áldozat. Nem vigasztal, hogy az áldozópapok is azok.

 

Az európai paradoxon

 

Van-e még álom Közép-Európáról?

Van. Kell hozzá némi műveltség, történelmi belátás és filozófiai elfogulatlanság. A tömegkultúrák nacionálisak. A közép-európai álom nem tömegkulturális jelenség, inkább romantikus és szubverzív.

Közép-Európának már a fogalma is átíveli és kétségbe vonja a tömbhatárokat. Van keleti és van nyugati Közép-Európa, amelynek összetartozása mélyebb, elválasztottsága felületibb történelmi jelenség. Közép-Európa mint feladat továbbra is fennáll, ezeréves feladatok nem szoktak nyomtalanul elenyészni.

Hogyan tanulnak meg tisztességesen együtt élni az egymással összekeveredve élő népek? Adva van a sokféleség; ha valóságtisztelőek vagyunk, akkor tiszteljük ezt a sokféleségünket. A közép-európai kultúrában kinyújtóznunk természetes bővülési kör.

Minél jobban ismerjük egymást, szomszédainkat, annál inkább vagyunk közép-európaiak; nem annyira a születés, mint inkább a tanulás révén. Aki nem akarja megismerni szomszédait, az kulturálisan elgyengül. Mi többnyire messzire mentünk tanulni, figyelmünkkel átugrottuk egymást, mert elhittük, hogy fejletlenek vagyunk. Úgy éreztük, aki olyan, mint mi vagyunk, az nem lehet érdekes. Minél inkább megszabadulunk a kisebbségtudatunktól, annál inkább rácsodálkozhatunk egymásra. Ma még egy kissé szégyelljük egymást, mint a szegény rokonok. Amíg föl nem fedezzük egymást, provinciálisok maradunk.

Többé-kevésbé valamennyien közép-európai vérkeveredések leágazásai vagyunk. Azokban a pillanatokban voltunk erősek, amikor szövetkeztünk, és tanulni mentünk egymáshoz. Közép-európai mivoltunkat a kultúráinkban rejlő életstratégiák hasonlóságai és különbségei írják körül.

Kis és közepes nagyságú népek gyermekei, lehetünk vagy száz-kétszázmillióan, közép-európaiak. Vannak már sokan, akik annak tartják magukat. Valószínűnek tartom, hogy ez a minősítés divatba fog jönni. Személyes öntudatunk tágulásának erre a koncentrikus körére szükségünk van.

 

*

 

Különböző időbeli rétegek keverednek a kultúráinkban. Nálunk még nem tűnt el teljesen a paraszti félmúlt. Maradt még valami a hagyományos meghittségből és minőségből. Mi még nem számoltuk fel egészen a zöld Európát. Itt még sok mindent meg lehet menteni abból, ami a fejlett Nyugaton már elveszett, és ami nélkül sivárabb az élet. Mi még körül vagyunk véve olyan látványokkal, amelyekért a turisták messzire elutaznak. Nekünk nem kívánkozik oly gyorsan túladnunk történelmünkön.

Akinek múltja van, az érzelmesebb. A technológiai avantgárd nem érzelmes. Nemcsak a modern pusztítóerő, de a komputerizáció fejlettsége sem meghatározó paramétere a nemzeti önértékelésnek. Valóságosabban vagyok a múltam, mint a jövőbe nyúló törekvéseim.

Nem vagyunk egydimenziós társadalmak. Még nincsen racionális áttekinthetőségünk, nem vagyunk azonosak az intézményeinkkel. Nem vagyunk unalmas-problémátlanul azonosak a látszatunkkal.

Kákánia legnagyobb energiája a kevertségében rejlett. Tizenegy nép megvolt egymással valahogy, csináltak egy közép-európai közös piacot. Az öreg császárt már valahogy megszoktuk, nem nagyon féltünk tőle. Polgárosodás a föllazuló monarchia alatt, ez nekünk ismerős. Aztán az udvar mégis háborúba tudta vinni a polgárosodó birodalmat, s a nép éljenzett, mert virultak a nemesi-katonai-harcias-hazafias értékek.

A nyomtatott szótömeg a századfordulón elég tarka volt, kis vidéki lapok is szidhatták a kormányt, vállalkozások eseménydús évada a magaskultúrában. Az állami cenzúra kevésbé akadályozta a szellemi polgárosodást, mint később. A nemzeti utódállamok nem normálisabbak, mint ez a tarkabarka közép-európai birodalom volt. Nemcsak kisebbek, kicsinyesebbek is.

Egymásba olvadtunk, és kiváltunk egymásból. Kölcsönös asszimilációk és disszimilációk. Egyénenként különböző, némelykor igen metaforikus hovatartozás-kombinációk. Nacionalizmusainknak hajlama van az idegen hatásoktól szorongó bezárkózásra, amiből semmi okosabb nem származik, mint a nemzetállami bürokráciák és a nemzetállami kultúrák zárt korlátoltsága.

 

*

 

Az első világháború utáni nemzetállami megoldás nem volt tartalmi megoldás, durván és egyoldalúan ábrázolta etnikai viszonyainkat. Ebbe beleroppant a béke. A második világháború kirobbanásához részben hozzájárult, hogy az állami keret és az etnikai valóság nem feleltek meg egymásnak.

Talán nem is lehet a mi kontinensrészünkön az etnikai térképnek megfelelő politikai térképet csinálni. Ez olyan gondolatokat is sugallhat: adottnak elfogadva az állami kereteket, emeljük kulturális valósággá az etnikai valóságot, amelyet indokolt az egész közép-európai térség történelmének kontextusában szemlélni.

Mi nem vagyunk olyan műveltek, mint sok afrikai törzslakó, aki négy-öt nyelvet ismer, hogy a szomszédos törzsekkel érintkezhessen. Miért zárkózna be a törzslakó a saját törzsébe? Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ne vegyünk tudomást egymásról.

Hol az egyik, hol a másik közép-európai nép próbálta uralni és integrálni a térséget. Hol egyikünk, hol másikunk dinasztiái, fejedelmei tudták a külső fenyegetéssel szemben ideiglenesen összekovácsolni Közép-Európát. Csupa olyan nép, amelynek nemzeti önállósága, hovatartozása, egysége, állami önrendelkezése egész történelmében kérdéses.

Közép-Európához tartozik tulajdonképpen a német nép is, amely több ízben hiábavalóan próbálta maga alá gyűrni a környező népeket, miközben saját önrendelkezése krónikusan beteg volt. Ennek a német birodalmi nagyzási hóbortnak a következtében ma nincsen Közép-Európa, és népeink érintkezése ma talán alacsonyabb fokú, mint egy évszázaddal ezelőtt volt.

A mi vidékünkön a homogén nemzetállam kivétel, és mint norma nem követhető. Heterogén valóságunkra nem illenek rá a homogén képzetek és formák. Nem vagyunk egynyelvűek, többféle értékrendszerünk és észjárásunk van egymás mellett.

A közép-európai eszme az alkotórészek virágzó diverzitását jelenti, és ennek öntudatát. Svájcot emlegettük gyakran politikai társalgásainkban, mint a népek méltányos együttélésének paradigmáját. Ugyanez a jelentése a transzszilvanizmusnak is, utalva Erdélyre, a tizenhetedik századi kis keleti Svájcra, amelynek függetlenségét fönntartotta, hogy népei és hitfelekezetei egyezségre próbáltak jutni egymással.

 

*

 

Térségünk politikai gondolkodói a múlt században egyszerűen csak lefordították a mi szubsztanciánk hordozójára: archaizmusoktól és neologizmusoktól hemzsegő nemzeti nyelveinkre a klasszikus, hexagonális francia nacionalizmust, vagyis az ésszerű logikai megfelelés igényét nemzet és nemzetállam között. Térségünkre nem alkalmazható az a mérnöki eszmény, hogy minden nemzet éljen a maga külön, elzárt nemzetállamában, mivelhogy a különböző nép- és nyelvcsaládok szigetszerűen egymás területébe ékelődnek. Akárkihez tartozik egy térség, lesz rajta kisebbség, amely jogokat kíván, méghozzá nemcsak egyéni-állampolgári, de csoportos-nemzeti polgárjogokat is.

Minden kisebbségről elmondható: az integráció igénye méltányos igény vele szemben. Az asszimiláció igénye viszont nem méltányos igény vele szemben a többség részéről. Beilleszkedés vagy beolvadás? Együttműködni-e a többségi néppel a különállás fenntartása mellett vagy föladni a kisebbség történelmi különösségét a többséghez való szorongó hasonulás kedvéért? A civil társadalom integrációt kíván, vagyis törvénytiszteletet, a tekintélyuralmi társadalom hasonuló behódolást igényel a hatalmilag gyengébbtől.

Közép-európainak lenni annyit jelent, hogy megneveljük, féken tartjuk nacionalizmusunkat, nemzeti egoizmusunkat, amely éppúgy nem tud nem lenni, ahogy a személyes egoizmus is lényünk elidegeníthetetlen, de civilizálható része. Kell, hogy legyenek egymással elvi és jogi megállapodásaink, csak ezáltal tudnak a mi nacionalizmusaink mindinkább euronacionalizmusokká okosodni.

Az euronacionalizmus az európai népek autonómiájának, egyenrangúságának és demokratikus szövetkezésének elve. Lehet, hogy közép-európai térségünk új nacionalizmusai ebben a fogalmi keretben találnak önmagukra. A nyelvi-etnikai közösségek öntudata elementáris adottság. A művelt nacionalista saját népének méltányos helyét keresi az európai családban.

Az lesz közülünk a leginkább integratív, az lesz a leginkább közép-európai nép, amely a legtöbbet tesz önmaga és szomszédai méltóságáért, barátságáért. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha az alárendelődés viszonyait mindenütt fölváltják az egyenrangú népek és személyek viszonyai. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha ezeréves közös történelmünk nevében meg tudunk bocsátani egymásnak félszázados sérelmeket. Csak úgy tudunk egymásnak barátai lenni, ha a kisebbséget nem az egység akadályának tekintjük, és nem törekszünk beolvasztására.

 

*

 

A nemzeti-etnikai-politikai-kulturális-vallási kisebbség a maga különös egyéniségében tiszteletre méltó önérték. Tudunk-e úgy politizálni, hogy a hangsúly inkább a minőségire és az egyénire essék, nem pedig a mennyiségire és a kollektívre? Áttekinthető, személyes közösségek új kollektivizmusa érlelődik, amelyeket az identitások finom toleranciája és érdeklődő kombinációja jellemez.

Tudunk-e kölcsönös érdeklődéssel csökkenő jelentőséget adni az államhatároknak? Tudunk-e átbarátkozni rajtuk? Tudjuk-e csökkenteni életünkben a katonai viszonyok túlnyomását? Az csábít, aki tanulékonyabb. Harc vagy csábítás. Kis nemzethez tartozni nagyobb tanulási kötelezettséget jelent.

Tudunk-e organikusan túltágulni a nemzetin, a legkézenfekvőbb következő körgyűrűig: Közép-Európáig? Európához és a nagyvilághoz az út Közép-Európán át vezet. Közép-Európa ébredő valóság, titkos lelemény, avantgárd érdeklődés. Nemcsak tragédia, hanem a tragédiákat az időben megoldó epika. Közös múlt, amely a jövőre nyitva van, bárha jelene nem fényes.

Tudnánk mi is ésszerűen politizálni, mint ma Ausztria, ha lennének a nagyhatalmak által garantált semleges alkotmányaink. A tömbfegyelem a katonai mentalitásnak, a neutralizmus a civil mentalitásnak felel meg.

Közép-európai az, aki az állami létét és környezetét valahogy mesterségesnek tekinti, mert az nem felel meg a valóságérzékének. Hogy a közép-európai városok eltávolodtak egymástól, azt mesterséges állapotnak tekinthetjük.

Közép-európai az, akit földrészünk kettéosztottsága sért, horzsol, nyugtalanít, feszélyez. Az elmúlt századokban teljesítettük a dolgunkat: elválasztottuk egymástól és egyszersmind közelebb hoztuk egymáshoz a Nyugatot és a Keletet. Ha volna öntudatos Közép-Európa, akkor az ma intellektuálisan sugalmazhatná az európai békerendezést.

Közép-európai az, aki Európa kettévágott állapotát nem tekinti sem természetesnek, sem véglegesnek. Lehet, hogy Európa európaiasodása Közép-Európa közép-európaiasodásával halad igazában előre. Helyzetünkből egy filozófiát húzunk ki, a paradox középét, ami tulajdonképpen analóg egy lehetséges európai ideológiával.

 

*

 

Vállalkozás vagyunk, kulturális szövetség, irodalmi lovagrend, ambivalenciák rekorderei, hivatásos problematikusok. A szellemi értelemben közép-európaiak kevesen vannak, inkább költők, mint mozgalmi emberek. Közép-Európa voltaképpen nem több, mint egy álom. Több olyan nép lakik errefelé, amelyek már láttak jobb napokat, és emlékeznek rájuk. A költők itt gyakran hivatkoztak a régi dicsőségre, amely késik visszatérni az éji homályból. Költők, akiket leigázott szinte a hazafias szolgálat. Nem érhették be az individuum lázadásával, nemzeti feladatok hárultak rájuk, akadémiát, szótárt kellett csinálniuk.

Kis népek, összetömörültünk itt Európa közepén, és nem leljük tartós, világos helyünket. Ezt valahogy tudomásul kellene vennünk, és ki is kellene fejeznünk intézményeinkben és öntudatunkban, műveltségünkben és kapcsolatainkban. Merész kísérlet lenne kulturális-személyes kapcsolatokkal megelőlegezni a közép-európai demokratikus konföderációt. Lehetnénk a földrész művészi térképének színes foltja. Furcsa klub, amelyhez érdemes hozzátartozni.

Kellemes volna, ha a közép-európai népek már tudnának egymáson mulatni anélkül, hogy megsértődnének, ha diplomáciai jegyzékváltás nélkül tudnák szembesíteni egymásról kialakult arcképüket, amelyeket eléktelenítenek a hanyag sztereotípiák. Senkinek nem lehet e nélkül a közép-európai szeminárium nélkül hiteles nemzeti önarcképe.

 

*

 

Közép-európai stratégia? A megértés stratégiája. Minél jobban észrevesszük, hogy tulajdonképpen milyen érdekesek ezek a közép-európai szomszédok, annál érdekesebbek leszünk mi magunk is. Közép-Európa annyiban lesz, amennyiben kérdés lesz önmagának. Vonzódó érdeklődés a Duna-medence népeinek sokféle boldogulása és boldogtalansága iránt. Ki hogy egyensúlyozik Kelet és Nyugat között. A közép-európai irodalom: keletnyugati vagy nyugatkeleti irodalom. Bennünk van az a keleti, amit elemzünk. Bennünk van az a nyugati, aki elemez. Keleti felünkkel csúfoljuk a nyugati felünket és természetesen megfordítva.

Közép-Európa eszméje – per definitionem – blokktranszcendens. Mesterséges valóságnak tekinti a tömbhatárt abban a meggyőződésben, hogy a közép-európai belső, társadalmi folyamatok egymás felé orientálódnak. A polgárosodás különböző stílusai ismét lehetővé teszik a közép-európai integrációt, már nem a dinasztikus autoritás, hanem a tudatos és önkéntes társulókedv jegyében.

Gondos archívumban illesszük egymás mellé a közép-európai metaforákat, mint egy kiállítást. Szeretnék olvasni egy elfogulatlan összehasonlító tanulmányt a közép-európai történetírások karakterisztikumáról. Városaink kihívása: egy blokktranszcendens közép-európai, tehát európai discours bölcsőjévé és boszorkánykonyhájává lenni. Elősegíteni egy olyan többes szám első személy megotthonosodását, amelyben sok önismeret van és semmi demagógia. Otthont adni egy ma még elitárius nyelvnek. A komplex gondolkodás lázadásának a szimplex struktúrák ellen. Beismerhetjük: éltünk már egymás ellen és egymástól külön is, kiismertük a szakítás előnyeit és hátrányait, és mivel az utóbbiak tetemesebbek, szeretnénk kifejleszteni az együttélés új művészetét.

Kimondhatjuk, hogy ebben az új közép-európai stílusban és utópiában hatalmi autoritásnak, rendi kiváltságnak, katonai hierarchiának, külső diplomáciai konstellációk kényszerhatásának nincsen helye. Kimondhatjuk ezt annál is inkább, mivel a demokratikus Közép-Európának csak virtualitása, csak ideális valósága van, hatalmi valósága pedig nincsen, mivel az egész csak káprázat.

De mivelhogy Közép-Európa a mi rögeszménk, ma még olyan, mint egy irodalmi mű: képzelőerőnktől függően eredeti. Megszabhatjuk benne civilizációs szokásainkat. A klubtagságnak feltétele az érdeklődő respektus egymás iránt. Közép-Európában nincsenek úrnépek és szolganépek. Nincsenek hódítók és meghódoltak. Nincsenek megszállók és megszállottak. Itt vagyunk egy hosszan tartó garden partyn a Duna-medencében. Pohárral a kezünkben járjunk körül, ismerkedjünk, koccintsunk, és lássuk magunk előtt ezt a káprázatot, ezt a nincset, ami mégis van, a szétvágott test közös auráját.

Most ne a fegyvereinket, pénznemünket, területünket, hivatalainkat, piacainkat, címereinket egyesítsük, most a költészetünket egyesítsük úgy, hogy érintkezésbe hozzuk egymással. Van-e közép-európai irodalom, s ha van, milyen az? Azt már tudjuk, hogy van német nyelvű közép-európai irodalom, osztrákok, németek, sziléziaiak, zsidók írták. De hogyan mutatnak egymás mellett a Duna-medence többi nyelvén írott művek, a legjobb pillanataikkal? A lucidiumainkat és nem a sztereotípiáinkat kell összehasonlítanunk.

De vajon kell-e érdekesnek lennünk? Azt hiszem, igen. Kell. Az a dolgunk, hogy ne legyen könnyű megfejteni a talányunkat. Hiszen ez nem más, mint az autonómia esztétikája. Az autonómia esztétikájának legpazarabb művei a városok, ezek a történelemtől dús jelenvalóságok. Minél szabadabb egy város, annál érdekesebb. Az alkotmányos-intézményes szabadság nem elég, kellenek még hozzá a szabadság varázslói és szörnyetegei.

Itt vagyunk tömeggyilkosságok emlékével és perspektívájával, amelyekben van egy rész felelősségünk. Tévedéseink és rendezetlenségeink, önismerethiányunkkal összefüggő eszelősségeink hozzájárultak két világháború kirobbanásához. A Duna-medence népei a huszadik században elég bután viselkedtek. A századelő nagy szellemei még nem tudták, hogy milyen bűntudatra van oka a közép-európai értelmiségnek.

 

*

 

A XVII. és XVIII. században még nem volt kétséges a gondolkodó elméknek, hogy a közép-európai birodalomra szükség van. Az európai egyensúly érdekében szükség van arra, hogy Bécs befolyási övezetében, a török és az orosz terjeszkedés föltartóztatására, a vegyes lakosságú Duna-völgyében legyen egy civilizáló államalakulat.

Ennek az államalakulatnak csak monarchikus-dinasztikus legitimációja lehetett, Mária Teréziát, a barokk királynőt az ég helyezte felsőbbségtisztelő, ég felé emelt tekintetű birodalma fölé. De a francia forradalom után, demokrácia és nacionalizmus találkozása után a legitimáció már nem az udvarból jött, hanem a mélyből, a népből, a hazából.

A haza a nyelvi nemzet közössége, a nyelvi nacionalizmus állama lett. A területi haza viszont mindazoknak a népeknek a hazája volt, akik egy átélhető területi egységen laktak, függetlenül e területek lakosságának vallási, nemzetiségi, nyelvi megoszlásától. A nyelvi haza fogalma Pandora szelencéje lett, és szétvetette a közép-európai birodalmat.

Ha az egynyelvűek alkotják az államot és nem az egyterületűek, akkor nyomban vitássá válik az államok területe, mivelhogy a különféle nyelvi közösségek egymással erős keveredésben élnek. A Habsburg-monarchia teret adott az etnikai, nyelvi és felekezeti tarkaságnak. Nem a nép különféle közösségeiből származott az állam szuverenitása, hanem a Habsburg-ház monarchikus legitimációjából, házasságokból; az uralkodóház pedig, mivelhogy nem függött tőlük, eltűrhette a közösségek sokféleségét, lehetett aránylag nagyvonalú velük szemben. Ha azonban valamelyik nemzeti közösség szuverenitása a hatalom forrása, akkor nyomban előáll az a kérdés: hogyan osztozzanak a különböző nyelvi nemzetek a területeken, s még inkább milyen alapon maradjanak továbbra is a Monarchia egyesült nemzetei? Miért ne vetnék szét az egész birodalmat?

A birodalom tulajdonképpen csak Ferenc József által létezhetett, és amikor ő meghalt, akkor a birodalom is meghalt. A népszuverenitás alapján a Monarchiát nem lehetett fenntartani, mert a szuverén népeket eltöltötte a francia mintájú nyelvi nacionalizmus.

Minden nyelvi nemzet akarta a maga nemzetállamát, és óhajtotta, bárcsak egynyelvű legyen a lakossága, bántotta az idegen ajkúak jelenléte, félt azok erősbödésétől, megpróbálta tehát beolvasztani azokat. Kis nyelvi közösségek versengeni kezdtek; melyik hogyan nő a másik rovására?

 

*

 

Az uralkodóház szuverenitása az első világháború vége felé már nem lehetett tiszteletre méltó. Túl sokan haltak meg a dinasztia becsületéért, Ferenc Ferdinánd megbosszulásáért, Szerbia megleckéztetéséért. A Monarchia meg akarta védeni a becsületét, úgy viselkedett, mint egy katonai nagyhatalom. Bécsben és Budapesten polgárok laknak, de az állam úgy viselkedik, mint egy katonatiszt, aki csak egy szürreális szentséget ismer: a dinasztia presztízsét. A párbaj gesztusa volt ez, amit nem a kalkuláció sugallt. Aki a másikat párbajra hívja ki, az tudja, hogy talán belehal.

Kezdeményezőnek mondható szerepével az első világháború kirobbantásában a bécsi udvar öngyilkos párbajt kezdett a túlerővel. A túlerő sok tényezőből állott, külső és belső tényezőkből, tény, hogy a külső nyomást a Monarchia végül is kiállotta volna, ha népei igazán akarták volna fennmaradását. De a nyelvi népszuverenitás eszméje sokkal erősebben áthatotta már Közép-európa népeit, hogy a többnemzetiségű birodalom, amelyet csak az uralkodóház fölsége igazol, a vesztett háború után már ne tudja fönntartani magát. Amit a népszuverenitás eszméje nem tudott elérni 1848–49-ben, azt elérte 1918-ban.

Ahogy a Romanovok és Hohenzollernek szuverenitásán sem alapulhatott már semmilyen birodalmi hatalom törvényessége, úgy a Habsburgoké sem volt elég viselni a tökéletesen értelmetlen és szörnyűségesen fájdalmas első világháború felelősségét. A Hohenzollernek eltűntek, de a német birodalom köztársasági államformában megmaradt. A Romanovok eltűntek, de az orosz birodalom szovjet köztársasági formában megmaradt. Ha viszont nincsenek Habsburgok, akkor nincsen közép-európai impérium sem. A német és az orosz impérium át tudott alakulni köztársasággá, a közép-európai impérium szétesett.

Szociológiai tartalma is volt ennek a szétesésnek. Alsóbb rétegek törekedtek a birodalmi kozmopolita arisztokrácia helyére, a hivatalnokértelmiség saját nemzetállamot akart, sok nemzeti intézménnyel és állással. A nem egészen lentről, de mégiscsak följebb kapaszkodott új elitek örvendeztek; kicsi az ország, de a miénk. Helyi lobogó leng a helyi nagyságok szobrai fölött.

A kisnemzeti nacionalizmusok felszabadultan átadták magukat az egymás elleni gyűlölködésnek. Bármily heves az ilyenfajta regresszió, bármennyire valóságos jelenség is, a korlátoltság akkor is korlátoltság, ha a miénk.

Kár, hogy elvesztettük azt a kis sorvadt, de mégis létező Mi-tudatot, amit ennek a közép-európai impériumnak a népei valamennyire mégiscsak éreztek; jobban összefért egyéb Mi-tudatokkal, sőt a közösségtudatok bonyolult és személyes építményeivel, mint a mai nemzetállami Mi-tudat. A Monarchia polgárai között sokan voltak olyanok, akiknek ősei különféle népekből, felekezetekből keveredtek házasságba. A családtörténet öntudata mintegy igényelte hátteréül, keretéül a Monarchia birodalmát a maga látványos tarkaságával.

 

*

 

A nyelvi nacionalizmus ideológiája nem felelt meg Közép-Európában a kulturális-gazdasági valóságnak, a nemzetiségi-etnikai realitásnak. Kényszerkeretek származtak belőle, amelyben mindannyiunk történelmi identitása megzavarodott, valamelyik részünk nem fért el benne. Valamit ki kellett szégyellni belőle, valamelyik kapcsolatunkkal, minőségünkkel kilógtunk a megszűkült, új kis hazákból, s hogy beléjük passzoljunk, ahhoz több-kevesebb hazugságra volt szükség.

Mikor a népszuverenitás eszméjének sikere után tudakozódni kellett aziránt, hogy vajon kicsoda-micsoda az a nép, el kellett jutni a homogén antropológiai származás fikciójához. Innen pedig már csak egy macskaugrás a származási-biológiai-faji definíciók és öndefiníciók kultusza. Mert már a nyelvi közösség sem volt elég sűrű, elég mély és elég törzsökös.

Ha az szinte misztikus érték, hogy valaki magyar, német, cseh, horvát, román stb., akkor megindul a vetélkedés, hogy ki a magyarabb, németebb, csehebb, horvátabb, románabb stb., s ki minél inkább az, annál inkább hivalkodhat, és annál illetékesebb a kiközösítés, a nem igaziak, a nem szubsztanciálisan közénk tartozók kitagadásának sportjában.

Egyszóval a nyelvi nacionalizmusban ezen a vidéken benne rejlett némi fasizmus lehetősége, amit senki sem sejthetett előre. A nagy zavar annak eldöntésében, hogy kié a szuverenitás, és hogy min alapul a szuverenitás, hozzájárult ahhoz, hogy térségünkön a liberális demokrácia szelleme csak késve tudott tartós vonzerőre kapni, és hogy minden közép-európai nemzetnek megvoltak a maguk autoritárius delíriumai, mert többségünk kiélvezte mind a jobboldali, mind a baloldali autoritarianizmus propagandamámorát, nem mentesülve véres-cinikus hamvazószerdáktól.

 

*

 

A kisnemzeti regresszió szakít, szorong, ellenségeket lát maga körül, védekezik, begubózik, fél a keveredéstől, tiszta akar lenni, behúzódik a barlangba. Szellemi szerencsétlenség, ha az állampolgár nemzete fizikai nagyságával azonosítja magát. A regresszív ideológiák ellenségesek a többnemzetiségű polgárokkal, és korcsnak látják az olyan embert, akinek mind a négy nagyszüleje más nemzet. A kultúra története tanúsítja, hogy az ilyen emberek alkalmasint remek példányok.

A nemzetállami szemlélet védekezik a városi szemlélet ellen, a férfi a női ellen, amely nem utál vegyülni, befogadni, megtermékenyülni. A város azért tud terjeszkedni, mert szívesen fogad be. A közép-európai integráció nem is annyira nemzetek integrációja, mint inkább a városoké s azon belül is a városok többnyelvű értelmiségi polgáraié.

Az őszinte valóság ez a női-városi-közép-európai, amely tud keveredni, és tudja finoman megtartani a maga sajátos minőségeit. Aki felismeri magában a közép-európai urbánus polgárt, az senkit sem akar kiközösíteni. Vendéglátó-mentalitás ez, amely nem akarja elnyelni a jövevényt, respektáljuk egymás különösségét.

 

*

 

Lehetséges, hogy a tizenkilencedik és a huszadik század intermezzo csupán abban a sokkal hosszabban elnyúló, évezredes történetben, amelyben Közép-Európa népei megpróbáltak különböző állami keretekben együtt élni. Lehetséges, hogy a huszonegyedik század vissza fog nyúlni a nyelvi nacionalizmus diszkrimináló közösségtudatát megelőző plurális közösségtudatokhoz, amelyek immár demokratikus alapon, a népszuverenitás alapján igényelik az új közép-európai integrációt.

A politikai integráció ma még távoli ködkép, új európai békerend kell hozzá, a világhatalmak új nemzetközi, politikai egyezsége, amely a hidegháborúnak véget vet, és Európa kettéosztását békés úton felszámolja. Ma még nem látjuk a láthatáron ennek az utópiának a reális esélyeit. Ma ez az eszme még elitárius elképzelés, értelmiségi koncepció, és nemcsak hogy a világ hatalmasait, de a közép-európai népeket sem tölti el a meggyőződés erejével.

Az a közép-európai, aki nem tekinti magára nézve szellemileg kötelezőnek földrészünk katonai megoszlását s azt a körülményt, hogy a keleti Közép-Európa geopolitikailag a Kelet része lett, mintegy átcsúszott Kelet-Európába.

Mi, magyarok például nem tudtuk felszabadítani magunkat, és nem kaptunk nemzetközi szerződéssel demokráciát. A háborús győztes lengyelek és csehek sem jártak szerencsésebben, mint a háborús vesztes magyarok. Változott a gyámhatalom, de a gyámság maradt, német érdekszférából orosz érdekszféra lettünk. Még nem vagyunk nagykorú, demokratikus nemzetek, nem vagyunk még olyannyira alanyai a saját történelmünknek, hogy önkéntes társulással kiépíthessük közös intézményeinket.

Megtapasztaltuk, hogy függetlenségünk korlátozottságát nemzetként nem tudjuk áttörni, személyek azonban lehetnek függetlenebbek nemzetük egészénél.

Az a mód, ahogyan együtt élünk geopolitikai meghatározottságunkkal, az a mi bölcsességünk és betegségünk. Közép-európainak lenni itt önismeretet jelent, történelmi és kontextuális önismeretet. Az a vállalkozás vagyunk, amelybe beleadjuk magunkat. Közép-Európa fogalmi képének megköltésénél ötletesebb intellektuális vállalkozást ezen a tájon nem könnyen tudok elképzelni.

Az a közép-európai, aki nem szeretné saját országát semmilyen nagy nemzet érdekszférájának tekinteni. Az a közép-európai, aki a Duna-medence kisebb lélekszámú, szomszédos, egymással keveredve élő nemzeteinek szabad társulásához akar tartozni. A közép-európai társulásnak helye van a nap alatt.

Kis hazák, területi autonómiák nagyobbszerű együttese volna az, amelyben a kicsi és a nagy nem lenne egymás ellentéte; a kis közösség is szép közösség volna. Ha elménk a nemzetállami mentalitás foglya marad, ha nem látunk túl nemzetállami határainkon, akkor marad az, ami most van, ez a prolongálható ideiglenesség.

 

*

 

Bécs a legkeletibb kapuja a Nyugatnak, Budapest a legnyugatibb kapuja a Keletnek, ha a térképre nézünk, nincs két másik főváros Európában, amelyek ilyen közel feküdnének egymáshoz. Talán csak Prága van ilyen közel Bécshez, talán csak Belgrád Budapesthez. De itt van a közelben Krakkó és Kolozsvár is, Zágráb és Pozsony is, egész város-csillagraj, ami Közép-Európa tényleges kapcsolathálózatának infrastruktúrája volt és lehet még. A közép-európai szellemiségnek ma nem az államaink az igazi hordozói, hanem a városaink.

Számít, hogy van-e a nagy vagy nagyobb városoknak és hangadó embereiknek saját stratégiájuk. Számít, hogy akar-e Budapest és Bécs barátkozni. Ha Budapest csak magyar város akar lenni, ha Bécs csak osztrák város akar lenni, akkor mindkettőnek sikerülni fog provinciálissá lenniük. Összefonódásunk a múltban nemcsak kényszer volt, hanem a gazdaság és a kultúra földrajzi realitása és a valóság tükre.

Egyik legérdekesebb kérdésünk, hogy mi kerekedik felül térségünkön: a nemzetállami vagy a közép-európai orientáció? Ha mi, Duna-vidéki kis népek nagy büszkén mind különállunk, akkor Közép-Európában vákuum van, amelyet valamelyik nagy nemzet kötelességének érez betölteni, és akkor a közülünk kevésbé szerencsések nagy, külső hatalmak vazallusai lesznek. Vár ránk a Duna-völgyi kiengesztelődés hosszú munkája.

 

*

 

A Monarchia szétesett, Bécs megmaradt, és velünk maradtak halott árnyai: költők, filozófusok, festők, zeneszerzők, velünk élnek eleven talányként. Ez a mondat például, amely lehetne éppen közhely is, de történetesen a világirodalom egyik legjobban sikerült mondata: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

Pazar szóáradat közepén jelennek meg a nagy hallgatók. Amit mondanak, eléggé érdekel ahhoz, hogy még jobban érdekeljen a hallgatásuk. Érett emberek egy érett birodalomban, amely a történelem élet-halál ítélete szerint túlérettnek bizonyult. Sok tudás van már mögöttük, búcsúirodalom.

Hallgatni kell az ítéletekről, a jóról és a rosszról, istenről és a halálról. Mi van? Mi van? Megérkezés a jelenbe. Lefejteni a beszédes homlokzatot! Lefejteni a puszta létről a Monarchia barokkját.

Túlságosan dús volt a létezés. Túlságosan? Túlságosan tarka volt. Túlságosan? Ha nem lett volna ilyen összefoghatatlanul dús és tarka, nem jöhettek volna létre ezek a reduktív művek, a hallgatás művei, a vágyódó, ironikusan halmozott, elhaló vonalú ornamentika közepén. Szegény ország – gazdag stílus. Jelenség-pazar birodalomban epigrammatikus fogalmazás.

 

*

 

Az olyannyira sokelemű birodalmat az autoritás már nem bírta összetartani, a népakarat, a föltörekvő lent még nem akarta. Szét akarták szedni a kastélyt, hogy az építőanyagból külön-külön családi házakat építsenek.

A Monarchia teret adott a liberalizmusnak, a liberalizmus pedig teret adott az antiliberális tömegindulatoknak, heves nemzetiségi partikularizmusoknak, szocialista és nacionalista radikalizmusoknak. Itt volt már a liberalizmus toleranciája, de nem volt még itt a demokrácia népi konszenzusa.

Az értelmiség inkább egy kifinomult sziget-szubkultúrában volt otthonosabb. Sem a merev állam, sem a heveskedő tömeg nem tudta magával ragadni azt a néhány értelmiségit, akire ma Bécs okkal büszke lehet. Kibontakoztak a többes szám első személy retorikáiból.

Ha a politikába frissen betévedt kisemberek azt mondják, hogy mi, akkor csak elég egyszerű fogalmakba bírnak szívvel-lélekkel belekapaszkodni. Bonyolult intellektuális-történelmi épületeknek ilyenkor nincsen esélyük a tömegsikerre. Rajongó és egyszerűsített kollektív önszereteteknek gyűlölet-célpontok is kellenek. Gyűlölni kell a bonyolultabbat.

Gyűlölni kellett az Osztrák-Magyar Monarchiát, ezt a nemzetek feletti államszervezetet, amely megfelelt a Duna-medence etnikai heterogeneitásának. Gyűlölni kellett a zsidókat, akik nem illettek bele semmilyen népgyűlés delíriumába. A többes szám első személynek valakik ellen ki kellett dühöngenie magát. Gyűlölni kellett a transznacionális közép-európai feladatot és gondolkodásmódot.

 

*

 

A nacionális önmeghatározás kultúrája győzött. Ha nagyon hangos a kollektív egók vására és marakodása, akkor a luciditás át akar nézni az állami, nemzeti, vallási és ideológiai közösségek álarcain, a harsány partikularitások giccsfestékein, hogy eljusson az ember mélyebb arcához. Ez a mélyebb arc megtanul szembenézni a halállal. Témái: szorongás és szerelmi vágy, agresszió és alkotás. Hozzájuk képest a politikai témák alkalmiak.

Ez a mélyebb arc egyszer csak elhallgat, mert a szavak nem alkalmasak. A művész felülvizsgálja médiumát, és mellőzi a korrupt nyelvréteget. Mellőzi a tradicionális és a népmozgalmi giccset, az olcsót, a szívdöglesztőt, az idiotikus frázisokat, az operettet és a nagypapa-uralkodó nyilatkozatait.

Talán nosztalgikusan gondol a kollektív retorikára, de le kell szögeznie magánya princípiumait. Ne túlozzunk, nem baráttalan magány. Személyek asszociációja, polgári szalonok és kávéházak elit társasága, intellektuális arisztokrácia, amelynek tagjai sokfélék lehetnek, de ostobák nem. Megjelent az értelmiség értelmisége, amely nemcsak reflektál, hanem magán a reflexión is gondolkozik.

 

*

 

A világvárost az identitások nagy komplexitása teszi. Világváros ott van, ahol van világszínvonalú – más nemzetek értelmiségének is újat és fontosat mondó – értelmiségi elit. Bécsben a század elején volt. Szaggatott, aláásott, halálát sejtő komplexitás volt az; megenyhítve a köznapi életnek valami hanyag és jóravaló édességével. Bensőségesen lehetett a halálra gondolni egy régi bécsi kávéházban. A városi tarkaság és forgalom megengedte az írásos meditáció nyugalmát. Ez az urbánus, de mégsem hektikus életművészet a századfordulós polgárság nagy kultúrteljesítménye volt.

Mikor egy város méhében elcsöndesül az identitások színes tolongása, akkor a város szellemében is meggyengül, vidékiesebb lesz. A régi Monarchia minden városa egyneműbb és unalmasabb lett. Az urbanitás színvonala lesüllyedt. A bécsi kortársak nem sokat tudhattak Musilról és Wittgensteinről, de az a puszta lehetőség, hogy ők akkor lehetségesek voltak, utólagosan egész környezetüket világvárosias rangra emelte. Az értelmiség értelmiségének nemzetközi titkos szerzetesrendje avat egy várost világvárossá.

A városok élik az életüket, és nem sokat törődnek azzal, hogy világvárosok-e vagy sem. Van épp elég gondjuk-bajuk, hogysem ilyen hívságokkal bíbelődjenek. Komoly, derekas közösségek, de nincs meg bennük az emberi önismeret mélyebb iróniája, amely a nagy pillanatokat körülveszi, és amely a világváros köznapi és köznépi hangulatán is átsugárzik.

Ez a világvárosi szerep és hangulat olyan, mint a szépség, inkább természet, mint erkölcs, el tud hervadni. Sokféle jövevény tud viszonylagosan nézni, és ahol a sokfélén át meglátják a közöst, ott nagyobb bölcsesség honol, ott egy kissé jobb kedvűek az emberek, s a futó érintkezésben is elég szívélyesek. A világvárosoknak van valami csúfondáros, csibészes, meghitt cinkossága; lakói tudják, amit tudnak, összekacsintanak. A kifejezés mesterei, mert az érdekli őket a legjobban, a kifejezés stilisztikája.

 

*

 

Formai mámor, túlöltöztetett és lemeztelenített formák. A művészet akkor lép modern korszakába, mikor a művész olcsónak, fecsegőnek és üresnek érzi a rendelkezésére álló, a körülötte használatos beszédmódokat.

Bürokrácia és hadsereg öncélú formalizmusa. Homlokzatépítészet és intérieurök formalizmusa. Szimbolista versnyelv halálos-érzéki delíriuma. Nyelvkritikai, a csendszüneteket kifejezési eszközként beiktató, aszketiko-logikus szárazság. A kifejezésnek mint olyannak a kétségbe vonása.

Valami elementáris bűnösségélmény, a szellem magányának bűntudata. A szeretet helyébe jövő irónia bűntudata. Így születik az a fundamentálisan paradox viszony a művész és a környező nyelvezet között, a nyelvi otthonosság felmondása, ami a modernitás baljós kezdete. Azért is baljós, mert odakint már hangoskodik a demagógia.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a korabeli Bécs különösebben szerette, kényeztette vagy akár csak ismerte volna azokat az embereket, akiket ma a század eleji Bécs szellemi ékszereinek tekintünk. A városnak minden oka megvan a hálára irántuk. Musil nagy regényében fogalmazódott meg a leghitelesebben a század eleji Bécs különössége. Kákánia metaforája avatta Bécset retroaktíve, elégikus visszfényben világvárossá.

Ezek az emberek el voltak tűrve. Lehetségesek voltak, még nem ölték meg, még nem kergették frontra, emigrációba, megsemmisítő táborokba őket. A történelem ebben a kegyes órában még csak díszlet volt. Mígnem a díszlet megmozdult, és a kényes egyensúly fölrobbant. Az első világháború volt a Monarchia öngyilkossága.

 

*

 

A Monarchia összeomlott, de Bécs még tartotta magát, amíg a Heldenplatzon egymillió bécsi nem üdvözölte a Führert és azt a tényt, hogy az egykori világváros tartományi székhellyé változott át. Ez legalább világos indentitás. Német város és kész! Berlin a főváros, Bécs nem az. Osztrák város? Olyan nincs. Német. Ha pedig német, akkor nem főváros. Mi az, hogy osztrák, a tíz társnép nélkül? Milyen város Bécs Közép-Európa nélkül?

Bécs, ha csak a mai osztrák állam fővárosa, akkor a földrajzi helyzete nem szerencsés. Bécs, ha a kulturális Közép-Európa egyik fővárosa, akkor nagyon jó helyen van. Bécset az tette fővárossá, hogy közép-európai főváros volt. Ennek megfelelő nagyvonalúsággal. Elég paradox főváros ahhoz, hogy az emberi lét paradoxalitására szellemi rálátást kínáljon.

Lehet, hogy a dilemma ma is ugyanaz: Bécs vagy német vidék, vagy közép-európai centrum. Államjogilag szuverén fővárosként is lehet kulturálisan német vidék. Ha reflexiójának csupán helyi relevanciája van.

 

*

 

A közép-európai centrumszerep nemcsak a híd már kissé elkoptatott metaforáját igényeli. Szerencsésebb az információs központ hasonlata. Az a város lesz Közép-Európa szellemi fővárosa, amely a legnagyobb kíváncsiságot tanúsítja Közép-Európa iránt, szomszédait is beleértve. A szomszédok iránti érdeklődés sokkal több államalakulataik politikai tanulmányozásánál. Intellektuális önarcképek konverzációjából, ebből a közép-európai bölcsességcseréből emelkedik ki a kiengesztelődés beszédmódja.

A nemzetek beszéde nem lesz közös, de reflektálóan érintkezni fog. Tudni fogunk egymásról. Nem kell ugyanazt gondolnunk, de tudnunk kell, hogy mit gondol a másik. Párhuzamosan szoktuk feltalálni a spanyolviaszt, mit sem tudva róla, hogy a másik is ebbe a feladatba rokkan bele magányosan.

Kell, hogy legyen egy város, amely hajlandó erre a közép-európai szimultán fordításra, tolmácsolásra, összehozásra, szembesítésre, moderátor szerepre. Közép-Európa annyiban lesz, amennyiben közép-európainak lenni majd valami létező, de megragadhatatlan és éppen ezért csábító filozófiát jelent. Ha a közép-európaiság tulajdonképpen leginkább gondolkodási stílust jelent, a bölcsesség egyik válfaját. Közép-Európa eszméje nem arra való, hogy fölmelegítsük imperiális képzelgéseinket, nem arra való, hogy patronálóan lekezeljük egymást. Kis lélekszámú nemzetek is lehetnek kulturálisan jelentősek, ha van egy nagy szellemi erejű városuk, ilyen volt az ókori Athén és Jeruzsálem, az egyik a többistenhitet, a másik az egyistenhitet fejlesztette ki saját nagyszabású, transzcendens vállalkozásaként. Találhatnánk mi is szerényebb vallásértékű metaforákat magunknak.

Ausztria és Magyarország integrációjánál plauzíbilisabb Bécs és Budapest barátkozása. Tudomásul kell venni, hogy a történelem igazi alanyai a nagyvárosok. A mi nagyvárosainkban nemcsak a lojalitás hagyomány; van republikánus tradíciónk is. Bécsnek is, Pest-Budának is megvolt a maga 1848-as márciusa.

 

*

 

Budapestről jelenthetem, hogy államférfi ismét túlságosan ráfeküdt a városnőre. Most a városnő egy kissé letolja magáról ezt az ormótlan testet, amely ahhoz képest, hogy milyen erélyes, nem sok gyönyört okoz. A központi hatalom kezd udvarolni a nagyvárosnak.

Azzal az optimista hipotézissel élek, hogy a nagyváros hosszabb történelmi távon képes asszimilálni, feloldani, testéhez lazítani a geopolitikai kényszerkonstellációkat. Már ma is vitathatónak tartom, mi határozza ma meg nyomatékosabban a másikat: Budapestet az államszocializmus vagy Budapest az államszocializmust. Budapest már a század elején is elég életrevaló város volt, fiatalabb, mint Bécs, tudott már verset írni, nem tudott még filozofálni, de a szórakozásban nem volt gyönge.

Budapest érdekesebb a pusztánál. A város kiállta a völkisch típusú ideológiák rohamát, és már nem szégyelli magát azért, mert olyan, amilyen. Kiderült, hogy a nagyvárosnak nem ellensége a kisváros, hanem csak az irigy és leckéztető kisvárosiasság. A budapestiek még csak most kezdik szeretni nagyvárosuk erotikáját és esztétikáját, a budapestiességet, ami a közép-európai életfilozófiának egyik érdekes válfaja.

Nem volt könnyű elviselni a fasizmus és a kommunizmus két nagy rohamát, bontások és bombázások esztelenségeit. Hosszan sorolhatnám, mi mindent tud rontani egy nagyvárosellenes ideológia egy nagyvároson. Valamelyik részét mindegyik gyűlölte, vagy a Belvárost, vagy a külvárost, de a nagyvárosi agorát, a kávéházat, noha benne ültek, mindannyian gyűlölték, sőt meg is ölték, nagyjából.

Egy férj sokat szürkíthet a feleségen, akin nem tud erőszakkal felülkerekedni, és akitől tulajdonképpen fél. Budapest most kezd kivirulni; sok minden, ami jó volt, a helyére kerül. Magyarokként csupa vereség a történelmünk, budapestiekként nem is annyira. Kormányzatot és rendszereket a nagyváros túlél, és marad az a meghatározhatatlan egyéniség, amely nem adja meg magát.

Az erőszakos divatok elvonulnak, a város megcsinálja forradalmait, és megenyhíti ellenforradalmait. Tudja, hogy jobb, ha az embert lekurvázzák, mint ha lehülyézik. Kezdi legyőzni a többnyire vidékről jött értelmiségiek nagyváros-ellenességét, kezdi elfoglalni a helyét az irodalomban és a filmekben, aránylag egészségesen épül fel a traumáiból, és rájön, hogy még mindig szép. A székházak gazdát cserélhetnek, de az épület mindig jó valamire.

Mi, értelmiségiek kezdjük szeretni nagyvárosunkat, nem rossz lelkiismerettel és elcsábítva, hanem könnyedén és drámaian. Szeretjük a stratégiáját, amelyet kiolvasunk a köveiből és az irodalmából, vicceiből és a vacsoráiból, s érezzük, hogy mennyivel valóságosabb a nagyváros, mint az állam. Szeretjük a bonyolultabbat, mert az az életszerű.

A közép-európai urbanizmus életstratégiát jelent. Egyéni és hajlékony stratégiát. Mindig munkában van, de ott akar előremenni, ahol előre lehet menni, s keresni, hogy hol a leglágyabb az ellenállás. Ez a magatartás a hatalmi központokat a kulturális értékek mélyben zajló, finom átrendezésével befolyásolja. Ennek a stratégiának inkább a reflexió a médiuma, mint a politika. Törpe kisebbség ügye ez ma még, a legéberebb értelmiségieké. Nem rosszak tehát az auspiciumai.

 

*

 

Az önkéntes röghöz kötöttség bensőséges mitológiájában élek Budapesten, magánszorgalmú államjobbágy, nevezhetném ezt a mitológiát nemzeti szocialista realizmusnak is. Az volt a baj, az én gyengeségem bizonyára, hogy nem tudtam a hazai lenyűgözöttséggel epikus derűben együtt élni.

A berettyóújfalui zsidó temető már meghalt, oda nem tétethetem magamat. Nemcsak az emberek tudnak meghalni, de a temetők is. A gránit még eltart, a kecske lerágja a füvet.

Ha megkérdeznek, hogy vagyok, mindig azt fogom mondani, köszönöm, nagyon jól. Nagyon? Igen, nagyon. Miért? Mert nyugodtan. Mit dicséred örökösen azt a nyugalmat? Mit játszod itt az öreg kínai takarítót, aki matat a szótárban, söpörgeti a port a szavak jelentése körül? A forró összetartozásból jó időnként távozni. Van kezem-lábam, de nincsenek államhatáraim. Fénybe vágyol, mert az a jó. A fénynek az a természete, hogy odagyűlik a többi fényhez, nem oszlik el a pusztán egyenletesen.

A nagyváros kihívás, kacérság, verseny, erőpróba. Most mutasd meg, hogy mit tudsz. A mi fajtánk csinálja a nagyvárost azzal, hogy megríkatja vagy megnevetteti, ennél jobbat nem tud csinálni.

 

*

 

Vannak városok, ahol az emberek elég kedvesek, mert a város erősebb, mint az állam. Az undokság: pollúció. Vannak piszkos és undok városok. A tapintat az emberrel és a levegővel, a várossal és a növényzettel szemben nem jobboldali és nem baloldali.

Berlinben írókollégákkal a cenzúráról beszéltünk, és felolvastunk a könyveinkből valamit egy padlásgalériában, a nemzetiszocialista könyvégetés ötvenedik évfordulóján. Cenzúra: koncentrációs táborba zárt kultúra.

Aki az eszmék tisztaságán őrködik, az képes mindenfajta gonosztettre. Megannyi idealista hazafi: kiirtani, eltávolítani, korlátozni akarták az idegen elemet és törzsökös lényegére visszametszeni a kultúrát. Ha kiirtottad a bonyolultat, utána már a tisztaság és a tompaság fölcserélhető.

Az ellenőrzött kultúra nagy halom lompos közhely. Az államvallás háborúja az írók és az olvasók esze ellen. Kultúra és állam között semmiféle szubordináció nem fogadható el. Az értelmiség önkéntes alárendelődése a politikának: önkéntes agyparalízis. Az értelmiség egyik pólusa a politikai osztály, másik pólusa a disszidensek. Nem jutsz messzire, ha igyekszel kikerülni minden tilalomfát. Az irodalom, amelynek sikerül még csak véletlenül sem mondania olyat, ami a cenzúrába beleütközik: az alattvalói lojalitás kinyilvánítása.

 

*

 

A nyugat csillaga titkokat gyűjt, hogy elárulhassa őket, hirdeti és eladja magát. Van-e magasabb igazolás, mint ha kapós vagy? Sokan akarnak megvenni, nézni, hazavinni téged. Ez az üdvösség. Sokan akarnak részesülni belőled. Megfogni, szétmarcangolni, megenni.

Mi kifogásod van a sztárok Olümposza, a rájuk áradó politeizmus ellen? Demokratikus vallás. Eszményi fokon a sztár már nincs. Utolsó talányáig megvásárolták. Ez a beteljesülés.

Miért ne úsznál a sodrással, miért görcsösíted meg magad? Miért nem engeded át magad? A multiszexuális pillangó minél inkább alakváltó, annál folytonosabb. Kit bánt, hogy régen ilyen volt, most meg amolyan? Ez csak energiáit bizonyítja, hogy képes a pálfordulásra, tehát a megújulásra is. Mi, hűségesek voltaképpen Oblomovok, elmaradott, vidéki fatuskók vagyunk.

Egy vállalkozás akkor helyes, ha esélye van a sikerre. Persze azt is el lehet adni, hogy mi tudjuk: veszteni fogunk, és mégis szépen végigcsináljuk a játszmát. Huszárosan, karddal a géppuska, lóval a tank ellen. Eladhatóak vagyunk, de az árunkat nem mi fogjuk megkapni. A mi arcunk még nem tanulta meg, hogy úgy sugározzon, mint egy hirdetés. Ódivatúak vagyunk és szemérmesek: tudjuk, hogy nemcsak a pénz nyelve van.

 

*

 

Európa kulturális térképének nem sok köze van az államhatárokhoz. A strukturalizmus és a szürrealizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis, az impresszionizmus és a kubizmus olyan jelenségek, amelyeknek semmi közük sincs a nemzeti kommunitáshoz. Két tucat emberhez van közük. Egyazon, különböző városokban szétszórt kommunitás ügyei. A fizikusok és a nyelvészek Európája nem az államok Európája, nem a hazák Európája. Gyarlóságoktól és erényektől bonyolult nemzet- és városegyéniségek vagyunk, amelyek identitásukat nem az államban lelik föl.

 

*

 

Nincsenek közép-európai politikai információk, de elképzelhetők közép-európai politikai tettek. Lépések egy közös utópia felé, hogy a katonai tömbök népekké és egyénekké bomoljanak, hogy a népek és egyének civil konfigurációkba bonyolódjanak egymással.

Ehhez a vállalkozáshoz államférfiak kellenek, nemcsak politikusok, vízió is, nemcsak pragmatizmus. Ahhoz, hogy egy közép-európai politikus államférfi is tudjon lenni, ahhoz érzékeny és elég sötét humorral kell rendelkeznie. Észlelnie kell maga körül az egyetemes felemásságot, személy és szerep eltolódásának ravasz esztétikáját.

Kacérkodunk a végzet fogalmával, szokásunk a kudarcot végzetesnek tartani. Nem hibának, amely más megközelítéssel kiküszöbölhető. Gyanúsan hajlunk a pátoszra, ezért vagyunk ironikusak. Mivelhogy szívesen látjuk tragikusnak magunkat, nem hagyjuk keleties megadással helyben a fennállót. Erős, makacs, környezetüknek végül is be nem hódoló alanyok valószínűtlen és groteszk sokasága.

Közép-európai: ez valami nem egészen normális. Ez az ember valamit a fejébe vett, valamitől nem tágít, pedig ez nem tanácsos, kétes sikert ígér. Mindig elgázolt és kétségbe vont keljfeljancsi-autonómia. Az életutakon itt sok a közlekedési baleset.

A többiek görcseinek feloldásához hozzájárulva, van mit dolgoznunk magunkon. Van kisvárosi nacionalizmusunk, amely nemcsak hogy nem képes feloldani a görcsöket, de nem is akarja ezt tenni, ellenkezőleg, görcsösödni akar, és beéri a suba alatti, sunyi gyűlölködéssel.

Nyitva van az a kérdés, hogy melyik közép-európai város fog a legszellemesebben rátalálni a maga kitáguló, metropolitán, tehát közép-európai szerepkörére. Ahogy a tágabb kommunikációs hálózatot építik, a területi közösségek jobban megismerik és érdekesebben fejtik ki magukat. Az iskolakerülő közösség, amely kitér ez elől a kihívás elől, unalmas lesz és tompa.

Kelet-Európa és Nyugat-Európa geopolitikai realitásával szemben Közép-Európa csak úgy létezik, mint egy kultúrpolitikai ellenhipotézis. Mivelhogy Közép-Európa de facto nincsen, ezért a közép-európai nézőpont blokktranszcendens. Közép-európainak lenni nem állampolgárságot jelent, hanem világnézetet.

 

*

 

Közép-európainak lenni arányérzéket jelent az ellentétek ütközésének kezelésében, esztétikai érzékenységet a bonyolultra és a szemléletmódok többnyelvűségét. Megérteni a halálos ellenségeket, ez a megértés stratégiája.

Van közép-európai Tao. Körülötte titkos ízlésszövetség, analóg kultúrantropológia, hasonló elképzelések szerelemről és halálról, de a házasságról és a temetésről is; utalások közös szótára, kevés szóból érteni tudás.

Közép-európainak lenni annyit jelent, hogy kölcsönösen értékesnek ismerjük el a művészien sokeleműt. Egymás lényegszerű különösségét tapintatosan elfogadó emberek világnézete.

Nemcsak tolerancia, de érdeklődés is, nemcsak tapintat, de szolidaritás is, nemcsak sportszerűség, de szenvedély is. Ha kifejtenénk ezt a közép-európai világnézetet, valami olyasmit tudnánk mondani, ami nemcsak bennünket érdekelne, de azokat is foglalkoztatná, akik tőlünk keletebbre vagy nyugatabbra laknak.

Budapesti Tao: a dialektikus közép stratégiája. Utópia, amely mögött történelmi tapasztalat és személyes önismeret van. Egymásra vagyunk utalva, vereségdátumok sorozata bizonyítja, hogy egymagunkban nem boldogulunk. Mindegyik nemzet dobbantott egyet, de az ugrás nem volt sikeres.

A közép-európai családoknak megvan a maguk viszontagságos története, amelyben a családi katasztrófák és az országos katasztrófák valahogy össze vannak kötve. A történelem itt nemcsak olvasottság, hanem a cselekvések belső indítéka, igazoló hagyomány, mai viselkedésünk többnyire öntudatlan normája és parabolája.

Közép-Európa embereinek öntudatában a nemzeti kérdések, az egymás iránti érzések tisztázatlanok. Hagyományos nacionalizmusaink eléggé korlátolt huszáros-hivatalnoki nacionalizmusok voltak, amelynek mintaállampolgárai a katonatisztek. A nemzetállam a katonai díszszemlék formájában tudta a legpompásabban szeretni magát. Ha egy tiszt és egy civil egyszerre ért egy kávéház forgóajtajához, a tiszt ment be elsőnek. Egy tiszt büntetlenül megpofozhatott egy civilt. Nacionalizmusaink címeralakjai a hősök voltak, azok, akik a legtöbbet öltek. Ha a tiszti kard nagy érték, akkor az emberi élet kis érték.

 

*

 

Végül is mi, közép-európaiak kezdtük a két világháborút. A hazafias retorikával földíszített katonai irracionalizmus okozta tragédiánkat. Ennek tombolása irtotta ki a közép-európai zsidóság többségét.

A katonai nacionalizmus olyan egységes államot és nemzetet képzel el, mint egy díszezred díszmenete. A térség összes diktátora imádja mindmáig a parádékat. Ez az egység, amibe a zsidó nem fért bele.

A társadalmakat elragadta az egy nép, egy állam, egy vezér kultusza. Ennek a kultusznak az elragadtatottságában egyszer csak tűrhetetlennek érezték az ezer éve itt élő zsidók jelenlétét. Az egész térség görcsösen gondol arra, hogy az egyneműséget akaró katonai nacionalizmus négymillió zsidó kisebbségit elvi megfontolással, mérnöki gondossággal megölt.

A németek és nyomukban a kisebb népek, az ideológiák fordítói, a helyi guruk és orákulumok makulátlanul és szeplőtlenül homogének akartak lenni. Elhitették magukkal, hogy van faji tisztaság, törzsökösség, s hogy ez valami jó dolog, a keveredés meg rossz.

Az erre szakosított németek a többnemzetiségű együttműködő hálózattal a homogeneitás eszményét a gázkamra nyelvére fordították le. Gyakorlatiasan keresztülvitték az eszmét. Nem tudták volna ezt a szörnyűséget megtenni, ha zavaros írók nyomán nem hiszik, hogy a nemzetállam valami isteni jelenség.

Az atya és a fiú egyre kevésbé volt számukra isteni. Nekik nem kellett a názáreti rabbi a maga pacifista-anarchista-misztikus beszédeivel. Aki ma úgy beszélne, mint ő, annak ma is ellátnák a baját a helyi közösségek hangadói. A fegyveres erőszak és a nacionalizmus násza a jézusi erőszak-ellenességet dőre ábránddá kicsinyítette. Olyan eszmére, amelynek legföljebb a templomban a helye, de nem az életben és semmiképpen sem a kaszárnyában.

Jézus, az autonómia atlétája, a belső igazság kutatója megmérgezte a nyers erőszakot, elvette tőle a jó lelkiismeretét. Bosszúból a nyers erőszak megölte a népet, amelyből Jézus származott. A zsidó nép itt Közép-Európában elég messzire jutott saját öntudatának és mások öntudatának az összeegyeztetésében. Ismeretes a modell és a rituális áldozat lélektani összefüggése. Auschwitz iróniája: a közép-európaiak zsidók nélkül vagy elsavanyodnak, vagy elzsidósodnak. Megértik, hogy a kommunikáció az ember kihívása.

 

*

 

Közép-Kelet-Európa-szerte feltünedezik az erőszakellenes autonómia és az új nacionalizmus találkozása. Mindenesetre vége az egyenruha bűvöletének. Az erőszak tantárgyában nem vagyunk erősek, mindinkább kiiktathatjuk tananyagunkból. Nem gyengébbek leszünk, hanem erősebbek, ha komolyan vesszük az erőszakellenes spiritualizmus filozófiai-indulati kihívását.

Ha minden jól megy, akkor Közép-Európát független személyek és baráti közösségek lassú szellemi forradalma fogja megcsinálni. Mindenekelőtt a reflexió, a cselekvő szubjektivitás, az ideológiák döntő szerepét érdemes fölismernünk.

Jó, hogy szellemileg kezdünk túl lenni harcias korszakunkon. Jó, hogy a civil értelmiségi középosztály normái körül alakulhat ki leginkább a nemzeti konszenzus. Jó, hogy az értelmiség nem ellenzi a polgárosodást. Jó, hogy civil kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem a birodalmi vezényleti nyelv. Jó, hogy a közhangulat méltányolja valamelyest a civil bátorságot.

Kevésbé jó, hogy a katonai tömbök megléte brutálisan lecsökkenti a nyugati és a keleti Közép-Európák spontán érintkezését. A keleti térfél határain könyvek és kéziratok nem közlekedhetnek fesztelenül. Közép-Európa keleti felének kultúrái zárolt, mesterségesen elhatárolt, túlellenőrzött, természetes orientációjukban visszatartott kultúrák.

A közép-európai eszme elterjedése összefügg azzal az óhajjal, hogy saját sorsunknak inkább alanyai, mint tárgyai legyünk. Nemzetenként külön-külön már nem tudunk lenni sem szuverének, sem eredetiek. Közép-Európa városai menthetetlenül provinciálisak maradnak, amíg nem tekintik egymást önmagukkal együtt város-csillagrajnak.

Tudnánk mondani sok mindent innen nézve a világról, ami másoknak is érdekes. De vidéki sznobok maradunk, ha a szomszédságról nem veszünk tudomást. Nemzetenként külön-külön technológiában harmadlagosak, politikában fantáziátlanok, erkölcsben pedig tartástalanok leszünk. Akár tetszünk egymásnak, akár nem, csak együtt számítunk.

Közép-Európa lényege az, hogy középen van, és nincsen elhatárolva a széle, nem tudjuk, hol végződik. Ott van a Nyugat keleti és a Kelet nyugati peremén. Ott kísért nosztalgia és utópia gyanánt.

 

*

 

Kedvesem, ideje lenne, hogy észrevedd a realitásokat, mondta egy amerikai barát. Két civilizáció van: az egyik belőlünk, amerikaiakból áll és a szövetségeseinkből, a másik az oroszokból és a szövetségeseikből.

Az a térség, amelyet a könnyebbség kedvéért a Nyugatnak mondunk, tehát Észak-Amerika, Nyugat-Európa és számos csendes-óceáni ország, Japántól Új-Zélandig, elfogadta a liberális demokráciát, vezet a technológiai versenyben, és megcsinálta a világpiacot, amely lényegében kapitalista világpiac.

Ebből következik, hogy Nyugat-Európa ide tartozik és nem hozzátok. Nézd a nyugat-európai fiatalokat: milyen filmeket néznek, milyen zenét hallgatnak, mire gyűjtenek, költenek? Nem európai, hanem transzatlanti kultúrában élnek. Transzatlanti kultúra van, európai kultúra nincsen.

Ti, kelet-európaiak, akik szeretitek magatokat közép-európainak nevezni (amit az emberek itt nálunk meg sem értenek), idegenkedtek a világos megfogalmazástól. Szeretném leszögezni: a hatalom az hatalom, a birodalom az birodalom, a tömb az tömb, és az is marad.

A nagy forgalomból ti kimaradtatok, mivelhogy a másik blokk része vagytok; sem gazdaságilag, sem kulturálisan, sem turisztikailag nem vagytok különösebben érdekesek nekünk. Körülményes veletek érintkezni, a hivatalaitok logikája nem a miénk, minden túlságosan lassú és kiszámíthatatlan.

Konzervatív kultúrákban éltek, féltékeny államaitok gyámsága alatt, túlnyomórészt lojálisan, némi disszidenciával vigasztalódva. Aki ott van, az tulajdonképpen oda tartozik, élvezetét leli a nehézkességben, aminek bizonyára megvan az intim szépsége is. Ti ebben éltek, ezt ismeritek, haragudtok, gyanakodtok rá, de nem hagyjátok ott. Lojálisok és ellenzékiek egymás között vagytok, ugyanarról beszéltek.

Tőletek, értelmiségiektől gyakran halljuk, hogy megkülönböztetitek magatokat az államotoktól, de nekünk ez az önmegkülönböztetés nem olyan meggyőző. Aki olyannyira más akar lenni, az tulajdonképpen el is mehet onnan.

Mindent a szabad–nem szabad dimenziójában néztek, ami egy kissé anakronisztikus. Az ilyen szabad–nem szabad kérdésekkel itt nem lehet nagy érdeklődést kelteni. Itt érdekesebb kérdés, hogy mivel lehet az érdeklődést fölkelteni.

 

*

 

Miért lenne öreges-romantikus dolog ideiglenes képződménynek tekinteni az őrtornyokat a köztünk húzódó államhatárokon? Gyermekkoromtól valami hideglelős értetlenséget éreztem, amikor átmentem a határokon. Hogy lehet, hogy a többes szám első személy valami nagyon mást jelent két szomszédos faluban a határ két oldalán?

Miért lennék realista, ha a berlini falat valóságosnak, tehát ésszerűnek tartanám? Azért nem azonosítom magam a Közép-Európa sorsát érintő tragikus vagy szarkasztikus pesszimizmussal, mert a szakadékot Európa közepén nem tekintem szükségszerűnek. Ellenkezőleg, Európa mai geopolitikai status quóját mesterséges, ideiglenes, fellazuló és erodálódó kényszer-status quónak tekintem. Nem társadalmi, hanem katonai valóságnak. Azt gondolom, hogy a társadalmi valóság lassú birkózásban ki tud nőni a katonai valóság szorításából.

A keleti Közép-Európában folytatódik a polgárosodás, nagyrészt paraszti társadalmak az államszocializmus keretei között lendültek neki a modernitásnak. Két veszteség között csendes halmozódás. Szerkezetileg nem kizárt, hogy a szocializmus vér nélkül is társadalmasítható, vagyis demokratizálható. Érlelődik a demokrácia igénye minden viszonylatban, ahol az emberek együtt élnek.

A pártmonarchia kénytelen fokról fokra teret engedni az anyagi és szellemi polgárosodásnak, amely növényi munkával, alulról hódít teret magának, s megfoghatatlanul terjed az egész közgondolkodáson át. Kérdés, hogy ki hasonítja inkább a maga képére a másikat: az állami ember-e vagy a civil polgár?

Lehet, hogy már a mai fiatal nemzedék saját használatába fogja venni a ránehezedő intézményeket. Nem kell gépfegyverropogás ahhoz, hogy a társadalom birtokába vegye az intézményeit. A fordított látszat ellenére is, hosszú távon a népek asszimilálják a rendszereket.

Közép-Európa ezer éve nem adta fel a szuverenitását, miért adná fel éppen most? Közép-európainak lenni ma kihívás az uralkodó klisérendszerekkel szemben. Blokktranszcendens érdek-, mondhatni sorsközösségünk van. Egyszerűen lehetetlen megfeledkeznünk egymásról, ha egymás által beszennyezett vagy tisztán tartott vizet iszunk. Hogyne függenénk egymástól, ha módunkban áll megmérgezni egymást?

 

*

 

Nem állunk el attól a rögeszmétől: hogy a keleti és a nyugati fele együtt alkotja Európát. A Nyugat a Kelet miatt nem bír csak egymaga lenni, a Kelet a Nyugat miatt nem bír csak egymaga lenni, még ha a katonai tömbök emberei szeretnének is abban a hiszemben élni, hogy a másik fél voltaképpen nincs is, s nem is kell sokat törődnünk vele, hanem elég fegyverkezni ellene. A Nyugat és a Kelet a leginkább ott kénytelenek egymásról tudomást venni, ahol egymáshoz érnek. Ahol félő, hogy közösen eltűnnénk a föld színéről, ha a nagy világerők átmennének rajtunk. Ha nem szőjük meg Közép-Európát, akkor a városaink is, mi magunk is még szürkébbek leszünk, mint most vagyunk.

Itt élünk, nemzetek egymás mellett, meghatározottan, de nem tehetetlenül. Közép-Európa gondolatát lehet makacs álmodozásnak tekinteni, a jelenség különössége azonban abban áll, hogy sok közép-európainak szüksége van erre az öntudatra. Enélkül minden nagyobb városunk végállomás, határszéli peremváros marad. Ha nincs stratégiánk, akkor statiszták vagyunk és áldozatok. A közép-európai álom valami olyasmiről szól, ami természetes, és amiről nem lehet lemondani. Ha gondolkozunk, nehezen tudjuk kikerülni, ha ki akarjuk kerülni, jobb, ha óvakodunk a gondolkodástól.

A múlt századi romantikus patrióták álmának szemhatára a nemzetállam volt. Amely kősziklaként áll a zajló tengerben. Lehetnénk már egy kissé matrióták is. Közép-Európa: ez valami anyás dolog.

 

II.

 

Polgár vagy alattvaló

A huszadik század uralkodó eszméi kivétel nélkül gyilkos eszmék voltak, bár eredetileg egyik sem akart az lenni. Kellő ok ez arra, hogy a közösségek – az eszméikre büszke civilizációk – megzavarodva magukba nézzenek, és mindenekelőtt a maguk portáján igyekezzenek a bűnt felkutatni. Századunkban hány tömegsír származott irodalmárok képzavarából! A történelem eseményei általában sok ember erőszakos halálával egyértelműek. Gyilkolt a jobboldal, és gyilkolt a baloldal. Gyilkoltak a közelben, és gyilkoltak a távolban. Valamennyi nacionalizmus gyilkolt, némelyik módfelett szorgalmasan. Gyilkoltak a gazdagok, és gyilkoltak a szegények, gyilkoltak az öregek és a fiatalok. A nők és a gyerekek aránylag keveset gyilkoltak. A többes szám első személyek közül egyik sem ártatlan. Még az írók közössége is elég csúnya múltra tekinthet vissza, jó tollú emberek mindenfajta becstelenséget igazoltak, szépítettek vagy legalábbis támogattak a hallgatásukkal.

 

*

 

Mit képes megtenni az egyik ember a másikért? Mennyire vagyunk megbízhatóak? Mikor árulod el a másikat? Nem vagyok hiszékeny. Nem gondolom, hogy az emberek természettől jók. Tudom, hogy a harc, a szenvedélyek tornája örök, csak a harcosok cserélődnek. Egyik a másikat le akarja teperni, akár mert fél tőle, akár mert irigyli. Nem számít, hogy gazdag vagy szegény. Akinek van, az éppúgy szeretné kitombolni magát, mint az, akinek nincsen. A rossz önálló erő, nemcsak félreértés és nemcsak a jó hiánya. Hogy a másik ember élete tökéletesen veszendő, némelyeket még inkább csábít a megsemmisítésére. A rosszhiszeműség angyala pedig jogcímeket ad az emberölésre. Azt mondja: az egyes ember élete nem szent. Elvont fogalmakat szentnek állít, és fölment a bűntudat alól, hogy a meghökkent, a tanácstalan ember képes legyen belefeledkezni a bűnbe.

 

*

 

Hogy volt lehetséges közülünk, zsidók közül, ötödfélmillió embert megölni? Miért nem védekeztek legalább egy késsel az aggastyánok és a gyerekek is? Meg kellett volna ölnünk azt a néhány embert, akik képesek voltak a nemzetiszocialista lendületet a tömeggyilkos paroxizmusig fokozni. Kevesen voltak közülünk olyan bátrak, mint a varsói gettó lakói. Aki nem áll ellen, az puszta tárgy. Helyeslem az ellenállás erkölcsét, a szellemi ellenállásét, ha nem akarnak megölni, és a fegyveres ellenállásét, ha meg akarnak ölni. A zsidó nép is felelős azért, hogy ilyen rettenetes arányban áldozattá vált. Apáink gondatlanok voltak, elsajátított eszméikkel meggyengítették magukat. Gyanútlan lelki függésbe kerültek a helyi hatóságokkal szemben. A fasiszta államok – a hazafias hűség örvén – a zsidóktól elpusztításuk fegyelmezett jóváhagyását várták el. Sorakozzanak szépen az ugródeszkán, a befagyott Duna felett. Miután megkapta a maga tarkólövését, bukjon a zsidó egyén folyamatosan a lékbe, a jégpáncél csákánnyal hasított üregébe. Az édesanyák csendesítsék el a síró gyereküket! A parancs fegyelmezett teljesítésével izraelita vallású honfitársaink ebben a nehéz órában bebizonyíthatják, hogy lojális alattvalói államunknak.

 

*

 

Negyven év múltán úgy tapasztalom, hogy az öreg zsidó férfiak még mindig nem tudnak napirendre térni hajdani fiatal feleségük és a kisgyerekeik meggyilkolása fölött. Még mindig nem értik, miért kellene őket elfelejteniök. Van seb, amely nem tud behegedni. Hinni akarom, hogy a meggyilkoltak életének az értelmét nem pusztítja el az erőszakos halál. Hinni akarom, hogy ittlétük és iparkodásuk nem volt hiábavaló. Mindazonáltal leszögezem: súlyosan hibáztunk. A szülőnek kötelessége megvédeni a gyermeke életét. Akkor is, ha őt ezért megölik. Aki őrnek, hóhérnak engedelmeskedik, aki nem szökik meg a fogolymenetből, az a gyávaság bűnét veszi magára.

 

*

 

Ha az ember könnyen, gyorsan valamilyen ideológiához akar jutni, leggazdaságosabb gyűlölködnie. Aki nem meri azt mondani, hogy mindenki az ellenségem, az keres magának egy szűkebb csoportot, amelyet kevésbé kockázatos gyűlölnie. Legkényelmesebb egy kisebbségi csoportot gyűlölni. Mivel lehet megrágalmazni a versenytársat? Sok egyéb között azzal, hogy nem elég jó hazafi. A hazafi helyére mást is tehetsz, de azért ez a vád a legtöbb országban hatásosnak bizonyult. Ha mozgásba lendül a kerék, és dübörög a hazafiasság, akkor a nagyobb hazafiakat a még nagyobb hazafiak gyorsuló időközökben váltják le. Ha a másik erősebb, ne gyűlöld, mondja a közokosság, sunyiságért még senkinek sem vágták le a fejét. Az állami és a többségi gyűlölet összeolvadása különösképpen megolajozza az előmenetelét annak, aki jócskán tud gyűlölni és mindig a helyes irányban. A többséghez szenvedélyesen hozzátartozni többnyire előnyös, karriergyorsító szenvedély. Kirobbanó és pazar ellenségességre pedig legtöbbnyire a fegyveresek képesek, akik biztosak abban, hogy a másik nem tud visszaütni. Az utálkozó többség nevében pogromot rendezni az utált kisebbség körében: édes, őrült kielégülés. Azt a bizonyos csecsemőt a falhoz vágni, azt a bizonyos szüzet megerőszakolni, azt a bizonyos aggastyánt a szakállánál fogva a sárba vonszolni olyan cselekedetek, amelyek csak a pogrom népünnepélyén maradhatnak büntetlenek, s részesülhetnek a többségi érzület részéről erkölcsi jutalomban. A pogrom transznacionális népünnepély; nincs év a földön pogrom nélkül, de el lehet mondani, hogy a zsidóknak világtörténelmi tapasztalata van a pogrom és a bozóttűz hasonlóságáról.

 

*

 

Egyes szám első személyben nem lehetünk különösképpen erőszakosak, mert kiközösítenek, vagy bűnözővé nyilvánítanak. Azért viszont még köztéri szobrot is kaphatunk, ha többes szám első személyben fejtjük ki erőszakos indulatainkat. Befelé a közösségtudatokra jellemző valami zsíros, izzadó elegyülhetnék. Nedves szemű emberek bizalmaskodni kívánnak. Hajlamosak összecsókolózni is, mint a részegek, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy a következő percben halálosan megsértődjenek. A legkülönfélébb közösségekben előbb-utóbb megcsapta az orromat egy katonai sátor bensőséges, nyers lábszaga, valami eltehénkedő, vastag kedély, valami bárgyú magabiztosság, hogy mi vagyunk a legkülönbek. Ha olyan emberrel vagyok egy szobában, aki valami kisebbségtudatban szenved, várom, hogy mikor tör elő az érzelmes durvaság belőle.

 

*

 

Nem lenne pontos azt állítani, hogy a polgárosodás útján járó népek – élükön a németekkel – túlságosan szerették magukat, és önszeretetük túlcsordulásában megölték a zsidókat. Inkább az volt a baj, hogy nem hitték el maguknak a dicsekvéseiket. Velünk is jobban meglettek volna, ha magukkal jóban lettek volna. De egyedül a németekben volt meg az a képesség, hogy a zsidók kiirtásának paranoiás gondolatát ilyen tökéletes körültekintéssel hajtsák végre. Egyetlen más nép sem tudott volna ennyire kiirtani bennünket, csak egy ilyen alapos. A többi nép valahogy ellazsálta, feliben-harmadában megunta volna a zsidóirtást. Minden nép úton van az emberiség felé, de amíg odaér, egyszer legalábbis mindegyik belebonyolódik valami szorongásos nagyzási hóbortba. Ilyenkor a népek elvesztik az eszüket, és mindenre képesek. A németek – úton Európa és a világpolgárság felé – nacionalizmusuk rohamában megbosszulták rajtunk, előképükön, hogy túl kell majd lépniük magukban a csak-német nyárspolgárt.

 

*

 

Nyugat-Berlinben német barátaimmal beszélgetve zavartalanabbul vagyok magyar és zsidó, mint Budapesten, ígyse-úgyse német, más. Magyar és zsidó, mind a két részem igazi. Senkit nem akarok megváltoztatni, és senkinek az óhajára nem akarok megváltozni. Sem asszimiláció, sem disszimiláció, igyekszem jól megférni a környezetemmel. Mind a magyarokkal, mind a zsidókkal szemben elfogult vagyok és szolidáris. Jobban szeretem a tizenötmillió magyar és a tizenötmillió zsidó közösséget a többi népnél. Nem azért keressük az igazságot, mert jutalmat kapunk érte. Egy közösséget sem azért tartunk a magunkénak, mert jutalmaz. Azért tartjuk a magunkénak, mert választottuk. Azzal, hogy dolgozunk a javára – az általunk helyesnek gondolt módon.

 

*

 

Melyik az az értékrend, amelyik az emberi személyt öncélúnak tartja, és összetett különösségét magasabb értéknek véli csoportjellegzetességeinél? Nem gondolom, hogy hasonlítani termékenyebb, mint különbözni. Ha nem lett volna antiszemitizmus, a zsidók butábbak maradtak volna. Akitől elveszik a kézzelfogható értékeket, az a szellemi értékek világába húzódik. Ez a fegyelmezett transzcendencia megedzi az elmét. Lehet megbecsülni a minőségek sokféleségét is az emberekben. Lehet finom együttélésüket is elősegíteni. Számot vethetünk az emberi jelenség bonyolultságával. Két nyelvet beszélni több, mint csak egyet. Utazás közben alkalmasint, ha a lelki beszűkülés fölenged, váratlan empátiák szédületében kezdjük éppenséggel vonzónak találni a másságot. Hűvös, tapintatos, sportszerű, megbízható és ironikus emberek társaságában tisztelettel gondolok a civilizációra.

 

*

 

A nem hivatalos indulatok a kelet-európai országokban inkább nacionalista, mint liberális színezetűek. Ha nincs jelen a liberalizmus gyakorlata, miért lenne jelen a szelleme? Kihúzódva az államszocialista Egó-ból, sokan áthúzódnak egy olyan nemzeti Egó-ba, amely arra ösztönöz, hogy mindent a nemzet szemszögéből nézzünk. A közösségi morál a másik emberben a csoport-hovatartozást nézi, és nem a személyiséget. A nemzeti tudat kirekesztő elhatárolódása hasonló szerkezetű, mint az osztálytudaté. Századunkban a szépirodalom tekintélyes része nemzeti és osztálygőgben fürdött. Gyermekkoromtól úgy alakult, hogy minden közösségben csak fenntartásosan voltam jelen. Elhúzódom az olyan emberektől, akik elképzelni sem tudnak vonzóbb társaságot, mint a magukét. Értelmesek vagyunk és erőszakosak, értelmünket többnyire az erőszakosságunk szolgálatába állítjuk. Minden közösségi ideológia valamilyen csoportagresszió érvtára. A nacionalizmus követelménye: döntsd el, hogy mi vagy, és más ne legyél – elvont okoskodáson alapul. Lehetetlen óhaj, tagadja az emberi valóság sokrétűségét. Az emberi valóság plurális, miért akarnánk, hogy monolitikus legyen? Nacionalista kívánság: legyek a nemzetállam tükre. Nem vagyok az. Semmilyen közösségben nem voltam a többség embere, akit zavar a másféle kisebbség, és annak beolvadását szorgalmazza. Ezt a goromba többségi mentalitást a társadalmi butaság klasszikus formájának tartom. Tapasztaltam, hogy kisemberek országuk számbeli nagyságától magukat is nagyobbnak érzik. Beszéltem már nagy létszámú nemzetek polgáraival, el voltak telve attól az önelégültségtől, hogy ők sokan vannak. Én az izlandiakat tartom az eddig megismert nemzetek közül a legrokonszenvesebbnek; azt hiszem, csak kétszázezren vannak, nyolcszáz éve már írástudók, és demokráciában élnek.

 

*

 

Ha nincs demokrácia, akkor van diszkrimináció, és reakcióképpen a hátrányosan megkülönböztetettek között megjelenik a kiválasztottságtudat. Demokráciában a zsidó kiválasztottságtudat elég nevetséges rigolya a többi százféle arisztokratikus kisebbségi gőg között. Komikusnak tartom a zsidót, aki büszke a Tórára, a Talmudra és a Kabalára, noha nem ismeri őket. Akár a franciát, aki az általa nem olvasott Racine és Baudelaire nevében különbnek érzi magát a többi európainál. New Yorkban úgy észlelik a zsidók másféleségét, mint az olaszokét, kínaiakét, némi humorral. Ha mosolyognak rajtunk, akkor nem ölnek meg.

 

*

 

Fél századot töltöttem Magyarországon; ha méregetném magamban a súlyegyent a magyar és a zsidó műveltség között, nagyobb a magyar részarány. A kettőből talán valami harmadik születik meg, voltaképpen egy metafora. Azon vagyok, hogy inkább a gondolkodásom határozzon meg, s nem valamely született minőségem. Miért lennék büszke a személyi adataimra? Mindenkinek vannak személyi adatai, azokat nem én csináltam. Nacionalista nézőpontból magyarnak lennem kétes, jóllehet már az ükapám is ugyanabban a bihari faluban született. Azt viszont, hogy zsidó vagyok, még sosem vonták kétségbe. A diaszpóra-zsidóság értelmi ereje minőségeinek bonyolult összetételéből származott. Kultúrák kereszteződésében élt, élesebben rálátott az emberi dolgok viszonylagosságára. Diaszpóra-zsidóként holtomig kérdés maradok, amelyre sohasem fogok tudni kielégítően megválaszolni. Együtt fogok élni a paradoxonaimmal. Attól még, hogy az élet legfontosabb dilemmái megoldhatatlanok, együtt lehet élni velük. Minden városban – a magaméban is – találok néhány embert, aki szívesen barátkozik velem. Valószínű, hogy olyanok is vannak, akik ellenszenvvel gondolnak rám mint zsidóra, ezek nem járnak hozzám. Annál, hogy engem ki szeret, jobban érdekel, hogy én kit szeretek. A második világháború óta az antiszemitizmus Magyarországon nem volt hivatalos és többségi érzület; ha támadóan megjelenne, kivándorolnék.

 

*

 

Zajlanak a világban a transznacionális folyamatok. Európában is éledezni kezd földrészünk közös, nemzetfeletti öntudata. Ez a melléknév – európai – kezd valami rokonszenves és reális értelmet nyerni. Ez a kulturális átrendeződés a zsidóktól nem idegen. Ők már korábban is föltűnő arányban próbálták európainak érezni magukat. A második világháború után eltelt évtizedekben a szórványos népi antiszemitizmus még nem emelkedett Európa egyik államában sem tartósabban az állami antiszemitizmus rangjára. Éber ösztönnel azonban megérezheted, hogy a sokféle ellenérzés a zsidók iránt valahol a légkörben vagy a föld alatt összeér. Aki zsidó a második világháborút túlélte, az nem bírja elfelejteni, hogy őt meg akarták ölni. Másra sem emlékszik a zsidó történelem, mint a zsidóölés ismétlődő járványaira. Egyik sem volt indokoltabb és ésszerűbb a másiknál. Egyre több szó esik arról, hogy a zsidók sem angyalok. A zsidó szervezetek erélyessége időnként katasztrofális arányú veszélyként említődik. Mit hozakodnak elő mindig azzal az Auschwitzcal? Másnak is megvolt a maga baja, mások is szenvedtek éppen eleget. Újra megjelent az etnikailag tiszta nemzet igénye sztálinista és szélsőjobboldali fogalmazásban. Mert az nagyszerű, ha tiszta, keveretlen és egynemű, nincs gond a kisebbségekkel, egy nyelv, egy vér, egy áldozat, no és persze egy vezér; az üdvösség embere, ha még nincs itt, majd eljön és kiabál. Egyre többen gondolják és mondják: nem vagyunk hajlandók többé bűntudatot érezni a zsidókkal szemben. A légkör Európa keleti felében elég zavaros, sokan, ha zsörtölődve is, egész jól megtalálják a helyüket a rendi szocializmusban, és nem vágyódnak a formális szabadságjogok után. Egyre előkelőbb helyet kapnak a nemzeti kultúrák szoborcsarnokában azok, akik előkészítették a közhangulatot a zsidó népességszám talán túlságosan is radikális csökkentéséhez, mert megszállott indulatukká nyomult előre a zsidókérdés megoldásának vágya, mert azt a meggyőződést táplálták önmagukban és környezetükben, hogy a társadalmi bajok fő oka és hordozója a zsidóság. Már csak egy könnyű szellemi ugrás megértően rehabilitálni a radikális antiszemitákat, akik mindig is fölléptek a bomlasztó, liberális individualizmus ellen. Ezen a nem nagyon szellemi úton nehéz megállni a végső megoldás logikus konzekvenciája előtt. Immár a harmincas évek lettek a régi szép idők, amivel együtt jár, hogy megnemesednek az akkori idők ideológiai divatáramlatai is.

 

Az önvédelem etikája

Sem a keresztények, sem a zsidók nem beszéltek elég nyíltan egymással. Valóban, a keresztény-zsidó viszonynak nemcsak etnikai-faji, nemcsak szocio-kulturális összetevői vannak, a különbség fundamentuma: a kétféle istenfelfogás. Érthető, ha a szégyensüveges rabbi – a gettóból – nem lelkesedett a hitvitáért: megpörkölhették miatta.

 

*

 

A nemzetiszocialista Új Európa kísérlete bizonyítja, hogy az életveszély nem avult el. Mind a keresztény papság, mind a hittan szomorúan erőtlennek bizonyult a harmadik birodalom ideológiájával, az állami törvénnyé emelt zsidóüldözéssel szemben. A felebaráti szolidaritás zsidó-keresztény eszméje felmondta a szolgálatot. Ha főpapok ajánlják elfogadásra a zsidók állampolgári kiközösítésének a törvényét, akkor a keresztény egyházak ebben a tényben alapos okot lelhetnének arra, hogy mélyreható szellemi önvizsgálatra vállalkozzanak.

 

*

 

Korunk nem kedvez a mélyreható szellemi önvizsgálatoknak. A ruganyos lélek visszavágni akar: „És a zsidók? Ők talán ártatlanok? Palesztin szempontból nézve is olyan nagy demokraták? Ha az áldozat is bűntettes, akkor mindannyian követünk el bűntetteket, akkor a bűn egyenletesen oszlik el a fejünk fölött az égen. Kis bűn, nagy bűn, egyre megy. Mellőzzük az önvád szónoklatait: tegnap ellenségek voltunk, ma nem vagyunk azok, ilyen a politika.” Mindenki a maga szenvedését dicséri, bízd istenre a bűnök mérlegelését. Nem ember dolga embertársait bűneik súlya szerint osztályozni. Kedveseink halálára nincs vigasz, ahogy a magunkéra sem lesz, de a túlélők szemlátomást mégiscsak vigasztalódni tudtak. A tettesnek pedig meglepő tehetsége van arra, hogy a múltba visszanézve önmagát is áldozatnak tudja látni.

 

*

 

Ezerkilencszáznegyvennégy telén Budapesten bújhattunk volna mi is keresztény házakban hamis papírokkal, álmenekültekként Erdélyből, már a szovjet csapatok által megszállt helységekből, kérjenek onnan igazolást, ha nem hisznek nekünk. Sok ilyen papírt az igazoltatók egyszerűen csak széttéptek, és az embert beküldték a sorba. Megvásárolhattuk volna a zsidórejtegetés kockázatát, de nem tettük. Egy saját és négy rokon gyerekkel szép, fiatal nagynéném azt mondta: senki iránt nem tudom örök hálára kötelezni magamat, amiért segít elrejtőznünk, hogy ne öljenek meg. Miért ölnének meg? Nagynéném büszkén és tanácstalanul nézett ránk. Csakugyan, miért kellene bennünket megölni?

 

*

 

Több mint kétszáz zsidó gyerek volt a falumban, külön elemi és Talmud-iskola, negyvenöt nyarára már csak heten éltünk. A többit megfojtották. Az én szememben a gondolkodásnak és a politikának az a folyamata, amelynek végkimeneteleképpen az iskolatársaimat gázzal megfojtják, visszamenően sem bűntelen. Minden olyan szellemiség, amely a lágercsinálásban cinkos, megérdemli, hogy ezt kimondják róla. Hamiskodásnak tartom az olyan modern etikát, amely nem a lágervilág, a nagyipari emberölés abszolút tagadására épül.

 

*

 

Hogy jutottunk ide? – kérdeztük sárga csillagos házakban, gettókban, táborokban. Egy nagy tévedés áldozatai voltunk. Óvakodva a különbözéstől elvesztettük magunkat. Tudhattuk volna, hogy nem sikerülhet igazán egynek lenni a többiekkel. Ha a különbözés ígéretét megtagadjuk, bűnt követünk el magunk ellen. A törvénytisztelet, a többséggel szembeni lojalitás csak feltételes lehet. Kívántuk a hasonlóságnak legalább a látszatát. Önfeladásunkkal nevetségessé tettük magunkat, de nem segítettünk magunkon. Közeledve a többségi néphez, a közönségesebb zsidók tolakodóan viselkedtek, ráerőltették magukat a háziakra. Megroskadt az önérzetünk, és magunkat kiszolgáltatva engedelmeskedtünk rendeleteknek, amelyek lépésről lépésre kiszorítottak bennünket az élők közösségéből. Büntetésül, mert túl mélyen hajoltak az állambálványok előtt, a zsidók gyámoltalanok lettek.

 

*

 

Az emlékeim lombozata nem zsidó, de a gyökere az. Olvastam a zsinagógában a szent szöveget, amelyet nem értettem. Kohanita apámat felhívták tóraolvasásra a szent könyv állványához, körülhordozta a bársonytokba csavart pergamentekercset, amelyre kézzel volt felírva Mózes öt könyve. Amikor apám énelém ért karján a tekerccsel, én is a szájamra tettem az ujjamat, megérintettem a bársonytok rojtját. Emelvényén ott énekelt a kántor, és ott hallgatott a rabbi. Tudása miatt választotta őt a hitközség, de nem volt nyája. A rabbi tanító volt, nem pedig pásztor. Áhítatos fiatalemberek, fecsegő öregek, futkározó kisfiúk, csak annyira voltunk szentek, amennyire tellett tőlünk. Volt, aki üzletet kötött, volt, aki üveggolyót cserélt, volt, aki viccet mesélt.

 

*

 

Nem vagyok kóser, a nagyobb gyerekeimnek keresztény az anyja, a gimnáziumban a rabbi elbuktatott, mert a vicclapból csináltam magamnak föveget a Dohány utcai zsinagóga előtt, ahhoz ugyanis, hogy hittanjegyet kapjunk, minden péntek délután el kellett mennünk oda. A szertartás végén boldogan együtt énekeltem a többiekkel „Sema Jiszrael, adonaj elohenu, adonaj ehod – Halljad, Izráel, az örökkévaló egy, egyetlenegy!” Mi pedig kitódulhattunk a bal oldali fiúpadsorból, hogy közel kerüljünk a jobb oldali padsorból kitóduló lányokhoz. Én a leginkább egy fekete szeműhöz kívántam közel kerülni, akivel az istentisztelet alatt pillantásokat cseréltünk. Csúfolódhatom, alakoskodhatom, borzadozhatok hitsorsosaimtól, nem számít, zsidó maradok. Használhatjuk minden más nép nyelvét, lehetünk bármely állam polgárai, kitérhetünk, asszimilálódhatunk, összeköthetjük más kultúrcsaládokkal a magunkét, lehetek keresztény, muzulmán, buddhista, kommunista, mindegy. Eljön az óra, amikor rálátok magamban a bújócskázó zsidóra.

 

*

 

Az antiszemitizmus ostoba érzület, de mégiscsak van valami oka. A befogadóknak sem volt könnyű dolga. Nem könnyű szeretni a furcsát. Nem könnyű nem félni tőle.

 

*

 

Közép- és Kelet-Európában több etnikai közösség volt, mint ahány állam. Nemzeti sértettségek és gyűlölségek. Kisebb nemzetek szerettek volna megszabadulni a későn érkezettek lelki kényelmetlenségétől. Mind akart egy államot. És mi kapkodtuk a fejünket, előbb még az egyik államban éltünk, aztán már a másikban, pedig a falunkból ki sem mozdultunk.

 

*

 

Nekem minden fölmenő ági rokonom zsidó volt. Őseim a tizennyolcadik századig követhetően mind Magyarországon, Bihar megyében éltek. Vallásomból soha nem tértem ki, imádkozni az egyetlen istenhez némán, magyarul szoktam, vagy csak úgy nyelv nélkül gondolok rá. Hozzátartozóim deportálása az országból Auschwitzba az országgyűlés által megszavazott törvények alapján történt. A német gyámság alatt működő magyar állam zsidótörvényei a második világháborúban többtucatnyi rokonom állampolgári jogait olyan messzemenően kétségessé tették, hogy még az élethez való jogot sem hagyták meg nekik. A magyar állampolgárok többsége közönnyel nézte, nagyobb kisebbsége helyeselte ezt az eljárást, és csak szerény kisebbségük fordult ellene érzésben és tettben. Az együttérzés felebarátaink emberi jogaival a Kárpát-medencében zsenge palánta. Ha engem nem bántanak, jobb, ha csendben meghúzom magamat, mondja az egyszeri ember. Amíg a közösség így okoskodik, addig majdnem mindent meg lehet csinálni vele.

 

*

 

A budapesti zsidók a kárpátaljai zsidókra mutattak, mi már, lám, milyen előrehaladást tettünk a hasonulás útján, mi már nem vagyunk olyanok, mint ezek. A fiatalabb középosztályi család szégyellte az ortodox nagyapát. Szégyellték a nevét, a kiejtését és azt, hogy minden kézmosásnál elmormolja az áldásmondatot.

 

*

 

Én leginkább azt szégyelltem, hogy mi, zsidók Magyarországon nem harcoltunk. Hogy ingyen adtuk a bőrünket. Hogy ellenállás nélkül hagytuk magunkat terelni. Ha lett volna Budapesten a varsóihoz hasonló gettófelkelés, én biztosan részt vettem volna benne. Helyesnek és indokoltnak tartom a fegyveres ellenállást. Csak partizán akartam volna lenni, sorkatona soha. Annak, aki önként elmegy gerillának, kell, hogy valami igaza legyen. Büszke voltam a két unokabátyámra, akik partizánosztagot vezettek, vagy beálltak egy már létező csapatba. Tizenegy éves koromban megfogadtam, hogy ha ez még egyszer megismétlődik, akkor nekem is lesz fegyverem. Ha jönnek értem, így képzeltem, inkább az előszobaajtó mögé, a földre fekve tüzelek, amíg el nem találnak engem is, de nem hagyom magam csak úgy elvezetni. És nem hagyom magam beterelni egy helyiségbe, ahol már minden mindegy, ahol már a kezükben vagyok. Ahol már a tetőn át beengedhetik a gázt, én meg szerencsétlenül és rászedetten fuldokolhatok, belülről hiába verve az ajtót, ahogy ezt százszor is elképzeltem. Mindig az unokahúgaimat láttam magam előtt, amikor fulladozni kezdtek. Elképzeltem az arcukat, ahogy a szájuk nyitva maradt. Amikor ezt látom magam előtt, összeszorítom a fogamat.

 

Mutasd a szemed

Mi az elsőrendű? Az-e, hogy ott voltunk Közép-Európában, vagy az, hogy többé-kevésbé kiirtottak bennünket onnan? A magamfajta makacs optimista meghatározóbb jelenségnek gondolja a jelenlétünket, mint a megsemmisülésünket. Vagy ez csak a túlélő egocentrizmusa?

 

*

 

A zsidók minden bizonnyal érdekes helynek találták Európa földrajzi közepét. Lehetett itt szertehálózó kapcsolatokat kiépíteni, lehetett föllendülő áruforgalmat bonyolítani, gyárakat építeni és bankokat alapítani. A Hungáriában élő zsidók szívesen lettek magyarokká. Átvették a nyelvet, és megotthonosodtak benne. Magyarul költöttek, bölcselkedtek, tudósítottak, értekeztek, üzleteltek, gyógyítottak, színészkedtek, énekeltek, vicceltek, szerelmeskedtek, veszekedtek, imádkoztak, és ez igen hamar természetes lett nekik. Mások a bevonulást ünneplik, mi a kivonulást. Vannak helyek azonban, ahonnan a zsidóknak sehogy sem akaródzott elmenni. A liberális nemesek jóvoltából emancipált magyar zsidók értelmen túli makacssággal, megtapadó érzékiséggel, tíz körömmel kapaszkodtak bele a tarka népességű Hungáriába. Lelkesülten beleadták magukat az országépítésbe. Tettek, nem is keveset azért, hogy Budapest korszerű nagyváros legyen. Úgy látszott, hogy a környezetnek szüksége van a zsidó orvosokra és kereskedőkre, gyárosokra és tudósokra, művészekre és iparosokra, mulattatókra és kurvákra. A legkevésbé szívesen Magyarországról vándoroltak el a zsidók. Mi volt ez a különös ragaszkodás nemcsak a Duna–Tisza vidékéhez, hanem a befogadó többségi magyar nemzethez?

 

*

 

Tanuló apák tanuló fiukban folytatódtak. Kétezer éven át a tanterem volt a zsidók temploma. Természetes, hogy az írott törvény népe az iskolában jól tanul. Mikor az emancipáció jogilag megtörtént, a zsidó közösségek kivirágoztak. Ahol a siker elvont mértékkel mérhető, ott a zsidó fiúk és lányok jól haladtak. Aki sokat hallat magáról, annak nagy esélye van arra, hogy nem állhatják. A zsidók sokat törődtek azzal, hogy mások mit gondolnak róluk, de magukról, együttélési kísérletükről a többiekkel, saját polgárosodásukról nem sokat gondolkodtak. Azt remélték, hogy a törvény betűje az ő egyenlő jogaikat biztosítani fogja. Egy darabig biztosította, aztán nem. Holnap, a közhangulat nyomására hatályon kívül lehet helyezni a tegnapi törvényt, és az egyenjogú polgárokból párianépet, barakknépet, csíkos ruhásokat lehet csinálni a jogállam keretein belül, törvényesen. Illúzióikat valóságnak hitték, jóllehet a zsidó történelem feljogosít az elővigyázatosságra. Éberségük átlagos volt, tehát elégtelen. A liberális zsidóknak sikerült megfeledkezniük arról, hogy a pogromok népünnepélye még felújulhat nagyobb műszaki fejlettséggel. Csak a cionisták figyelmeztettek erre az esélyre és arra a körülményre, hogy ha a zsidók nem fogják megvédeni magukat, más ezt nem fogja helyettük megtenni. Figyelmeztetésük helytállónak bizonyult. Sokkal több zsidó élhette volna túl a nemzetiszocializmust, ha lett volna állam, amely befogadja őket. Hitler a harmincas években nagyobb részüket kiadta, hajóra rakta volna őket. Tömeges elpusztításukban az elsőrendű felelősség a gyilkosoké, a másodrendű azoké, akik kiadták őket nekik, a harmadrendű azoké, akik nem adtak nekik menedéket. De ha nem tekintem magunkat gyámoltalan jószágnak, lelketlen tárgynak, ha ellenkezőleg, sorsunk alanyának tekintem magunkat, akkor mindezeknél jobban érdekel a saját felelősségünk.

 

*

 

Az Osztrák–Magyar Monarchián belül, a magyar királyság területén, magyarul beszélő ükapáim még nem érezték vendégnek magukat. Az első világháború előtti országban románok és szerbek, szlovákok és németek, horvátok és ukránok között a zsidók is lehettek egyenjogúak. Lehettek azok, amik lenni akartak: magyar anyanyelvű zsidók, zsidó vallású vagy éppen kikeresztelkedett magyarok, Hungária patriótái, az Osztrák–Magyar Monarchia emancipált állampolgárai. Magyarok annyiban, amennyiben ennek a közép-európai kulturális és politikai nemzetnek odaadó és érdekelt tagjai. De az első világháború, a forradalmak és az ellenforradalom után, a trianoni békeszerződés által harmadára kisebbített Magyarországon mi, zsidók – a cigányokkal együtt – nem szívesen látott vendégekké lettünk. Nyomatékosan emlékeztettek rá, hogy „népidegenek” vagyunk. Előzően mintha túlságosan is megfeledkeztünk volna róla, hogy vendégek vagyunk. Aztán megtanultuk, hogy a jog nem minden. Lehet törvényesen, aprólékos rendeleti szabályozással is eltüntetni bennünket a föld színéről.

 

*

 

Nagybátyáim a közös hadsereg többszörösen kitüntetett tisztjei voltak. Némelyik vakmerősködött, kártyázott, lumpolt, énekelt, hegedült, majdnem úgy, mint a vidéki magyar úriemberek. Úgy rémlik, hogy ez az arányos vendégmagatartásnál kevesebb is volt és több is. Nem könnyű a hasonulás és különbözés finom proporcióit megtalálni. A tapintatos együtt létezés élethossziglani tanulás. Meg kell tanulni az utas, a vendég helyes magatartását. Ilyesmit próbáltak az érettebb zsidók abban a közeledési folyamatban, amelyben a sietős hasonulás csakúgy megkapta a maga büntetését, mint a makacs különbözés. Természetesen az érettebb zsidók is megkapták a magukét az egyensúlyozó művészetükért.

 

*

 

A háború után öreg zsidó hittantanárom azt mondta: „Tanuld meg, fiam, hogy kell az utasnak viselkednie. Az értelmes utasnak van miből adnia a többieknek, tud gyerekekről, öregekről, gyámoltalanokról gondoskodni, mindig arról, aki mellé szegődik. Az utas legyen nagylelkű, de egyszersmind tartózkodó is. Ne versengjen a helybeliekkel zajos vigalmaikban. Bánjon szelíden a szolgálójával, és ajándékozza meg a vendéglátóit, de tartsa a keze ügyében a fejszét. Az utas szíve nem vidám, mert érzi, hogy valami készül. Számot vet azzal, hogy ő ezen a helyen – amelyet bortól mámorosan tartós menedéknek vélt – idegen. Most sokat nevet, de fog majd nyögni is. Ha jobban meggondolja: nincsen sok megbízható embere. Szívélyes és óvatos a többiekkel, belül szilárd és igazságkereső, és mindig észben tartja, hogy neki az út az otthona.”

 

*

 

A nemzeti emancipációk nem szüntetik meg a nemzetközi zsidó szórványok egymásrautaltságát és összetartozását. A zsidók nem mondhattak igazat, ha mégoly őszintén akarták is hinni, hogy ugyanolyan magyarok, németek, franciák akarnak lenni, mint a többiek, csak éppen izraelita vallásúak. Maguknak sem mondtak igazat. A teljes asszimiláció – akár mint külső igény, akár mint zsidó ígéret – irreális volt. Volt abban valami végzetes elbutulás és lealacsonyodás, hogy francia és német zsidók az első világháborúban halomra lövöldözték egymást. Néztem Andor bácsit a Signum Laudisszal: ment 1944 nyarán mindenhova sikertelenül, hogy a kivételezett zsidók papírját megkapja. Hajdani vitézkedése a múló idő tükrében groteszk törleszkedéssé változott. Nolens volens, létrejött valamilyen összefüggés a serény beilleszkedés és a tömegsírok között. Az állampolgári jogegyenlőségért túlságosan nagy ár volt a zsidó öntudat feladása.

 

*

 

Mindegy, hogy mit hiszel magadról, zsidó vagy, bomlasztó, kártékony elem, nem tartozol közénk, mondták a zsidótörvények megalkotói, előbb a nürnbergiek, aztán az epigonjaik. Az úrnép és a csatlós népek orákulumai pedig azt mondták: asszimilációtok felületes és hamis, sohasem lesztek egyek velünk. Sem a habitusotok, sem a stílusotok nem lesz olyan gyökeres, mint a miénk. Elbíztátok magatokat, megszedtétek magatokat, fölibénk akartok kerülni. Lehet, hogy tegnap még elvártuk, de most már nem is kívánjuk a beolvadásotokat. Kérdés vagytok nekünk, amelyet meg kell oldani. A legegyszerűbb az volna, ha elmennétek. Ha nem mentek el, odáig fajulhatnak a dolgok, hogy esetleg megölünk. Ne vigyetek, furfangos zsidók, kísértésbe mibennünket.

 

*

 

Amikor egyre több nem zsidó értelmiségi gondolta úgy, hogy van zsidókérdés, sőt hogy ez minden kérdések legsúlyosabbika, amely megoldásért kiált, akkor már csak idő és logikai következetesség kérdése volt eljutni a gázkamrához. Ha a megoldás gépezete nekilendül, ki fogja megállítani a „végső megoldás” előtt? A püspök, aki beterjeszti a törvényjavaslatot a zsidók korlátozására, moshatja a kezét a túlvilágon is. Az az országgyűlési ülésszak ott marad az évkönyvekben. A törvényalkotókat örökre körüllengi a krematórium illata. Az előzmények és a következmények nem elválaszthatók.

 

*

 

A kiutasítók élesebben nevezték nevén a dolgot, mint a beolvadók. Utóbbiak a kezüket tördelték, és elfogadták az áldozatromantikát, ez bűnös felelőtlenség volt. Minden zsidó mögött ott van Auschwitz. Az eltökélt gyerekirtás fölött nem lehet napirendre térni. Az ember nem tagadja meg a közösséget azokkal, akikkel egy kemencében kellett volna elégnie. Meg lehet számolni a hullákat. Vigasztalan könyvelés. Közülünk sokkal többet öltek, mint ahányat a közülünk való gyilkosok öltek. Akciójukhoz a németek bőven találtak segítőtársakat az osztrákok és a lengyelek, a litvánok és az ukránok, a magyarok és a románok, a horvátok és a szlovákok között. Viselkedésével az emberek többsége kifejezte, hogy nem kíván bármit is kockáztatni a zsidók életben maradásáért.

 

*

 

Többször találkoztam már azzal a nézettel, hogy a zsidók kelet-európai kalandja tulajdonképpen véget ért. A többi országban már nincsen számottevőbb zsidó közösség. Utoljára Lengyelországból kényszerítenék a zsidókat kivándorlásra a hatvanas évek végén, bizonyítva, hogy szocialista országban is emelkedhet állami rangra az anticionizmussal álcázott antiszemitizmus. Magyarországról is elmentek sokan, különböző hullámokban, de az életben maradt és a háború után született magyar zsidók bő fele itt maradt. Vidéken jóformán nincsenek zsidók, Budapesten van azonban Moszkva és Párizs után Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége, közel százezer ember, és ha a félzsidókat is hozzájuk számítjuk, még több is. Akik elmentek, azok is visszajárnak.

 

*

 

Lett volna Kelet-Európában sztálinizmus zsidók nélkül is, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kommunista zsidók tevékenyen elősegítették a térség beillesztését a Sztálin tervezte szocialista táborba. A kapcsolat azóta megromlott, megkezdődött a szovjet zsidók kivándorlása. A második világháborút követő években azonban az életben maradt zsidók nem elhanyagolható hányada antifasiszta lendületében eszköze lett Sztálin politikájának. Volt olyan zsidó is, aki kegyetlenségeket művelt a politikai rendőrség tisztjeként. Megemlítendő, hogy nemcsak a kihallgatók, hanem a kihallgatottak között is elég sok volt a zsidó, és a legelvetemültebb titkosszolgálatos sem bocsátkozott gyerekirtásba. Ahol pedig nem voltak már zsidók, ott az új adminisztrációt nem zsidók csinálták meg. A sztálinizmus jó néhány zsidót felhasznált, egyszersmind azonban bebizonyította, hogy korántsem nélkülözhetetlenek. Kapitalizmusért, kommunizmusért ezen a vidéken a zsidókat tették felelőssé. Unokahúgaim megfojtását azonban sem a kapitalizmussal, sem a később jövő kommunizmus előrevetülő árnyékával nem lehet megindokolni.

 

*

 

Falum zsidói közül az életben maradott férfiak többsége nem ezt az utat választotta. Nagy részük elment Izraelbe. Aki meg belépett a kommunista pártba, az is többnyire ugyanazt csinálta, mint azelőtt: maradt terménykereskedő vagy intéző, csak most egy állami vállalat vagy egy állami gazdaság élén. Mások meg osztályidegen polgárokként éppen csak hogy megtűrettek. Olyan is volt, aki, miután a megélhetésétől állami törvénnyel megfosztották, Budapestre költözött, szerény állami állást vállalt, és meghúzódni próbált, de 1951-ben, egy szép nyári délelőtt rendőr kézbesített neki egy hatósági végzést, hogy Budapestről kitelepítik, még ma este. Kényszerlakhelyéül kijelöltek neki egy ismeretlen alföldi falut. Csomagoljon, még ma este jönnek a családért teherautóval, de a legszükségesebbeken kívül mindenét hagyja ott. A bútorai, a könyvei, az ingei mind a beköltöztetett új lakó használatába és birtokába mentek át. Akkoriban sokszor mondták, hogy az új felváltja a régit.

 

*

 

A Duna mentén az elmúlt fél évszázadban sok volt a félelem és kevés az összefogás. Régiónkban az utasítás és a függés lelki szokásai túlnyomóak, az önrendelkezés kultúrája pedig gyér. Sok az aggályoskodás, kevés a szolidaritás. Az ismeretlen alattvaló nem volt kíváncsi az igazságra, viszont az emelkedett óvatosság bőrkötést kapott. Budapesten az elmúlt évtizedben még a leginkább a föld alá nyomott, második nyilvánosság emberei tanúsítottak egymás iránt szolidaritást akkor is, ha ebből bajuk lett. Ahol pedig valami tilosat kimondanak, ott biztosan találsz néhány zsidót. Mivelhogy mindig is volt egy kisebbség, amely tett valamit a fenyegetett embertársaiért, mivelhogy a szolidaritás olyan kincs, amely gyarapítható, igazságtalan túlzás volna azt állítani, hogy nincsen semmi keresnivalónk Közép-Európában.

 

*

 

Vannak felvilágosult polgárok, akik a másik embert nem utálják azért, mert az, aki. Sok magyar zsidó bebizonyította, hogy itt akar élni mindezek után, és nem érez semmi indíttatást, hogy menekültnek nyilvánítsa magát. Némelyik ilyen passzionátus kisebbségi tenni is próbál valamit azért, hogy saját városa inkább kíváncsi legyen a másfélére, mintsem hogy gyanakodjon rá. Azzal tesz jót a városának, ha iparkodik jól érezni magát a másféleség lelki bőrében. Majd jön talán egy nap, amikor ablakunk alatt elsuhan a messiás, és nyomában felgyorsul a történelem. Akkor megélednek a lelkek, furcsa találkozások sűrűsödnek, megpattan a rutin, és minden nap új tanulságot hoz. Akkor a diákok olyan szorosan összekarolnak, hogy már nem lehet őket szépszerével szétválasztani. Az egész várost betöltő mosoly elnyeli a fenyegetőzést. Majd jön talán egy nap, amikor a tanulók gyorsuló előmenetelről tesznek tanúbizonyságot az emberi iskola fő tantárgyában: egymás megértésében. Az ismeretlen messiás pedig, aki kopott táskájával bandukol a Körúton, nem nézi, hogy akinek a homlokát megérinti, az zsidó, keresztény avagy muzulmán-e, csak azt nézi, hogy mi van a tekintetében.

 

Jeruzsálemi gondolatok

A zsidóság nép, amelynek nemzete Izrael államban él, nemzetiségi csoportjai pedig szerte a világon. A zsidó nemzet létezése kétezer éven át szünetelt, de a huszadik században a bibliai földön megújult. Maga a nép nem szünetelt. A cionizmus a nacionalizmusok korában logikus válasz volt. Ha mindenáron haza kell, ám legyünk nemzet, Izrael, száz országból érkező zsidók kicsi Amerikája. Ha mindenki nemzet akar lenni, és nemcsak kisebbség, akkor kétezer éves szétszóratás és kirekesztés után legyen nekünk is saját államunk, hogy megvédhessük magunkat. Ha itt nem állhatnak bennünket, akkor menjünk innen. Teremtsünk hazát a Szentírás hagyományával, hogy egyetlen zsidó se érezhesse magát kétes jogú, megtűrt jövevénynek. A cionisták megelégelték az asszimilánsok önáltatásait, és úgy remélték, hogy a siratófal tövében otthon lesznek. A cionisták a legmélyebb múltból vették az igazolást, hogy alkossanak egy utópiát. Az ember legelső kötelessége, hogy megvédelmezze a maga és az övéi életét. Az élet célja a túlélés, s mert ez egyáltalán nem könnyű, a zsidóknak az élet maga is teleologikus feladat. Nem tudsz humánus lelkiismeret-furdalást ébreszteni az antiszemitában, mondták. Hivatkozhatsz Jézusra, a demokráciára, nem használ. A gyűlölet olyan, mint a kő. Akár cionista egy zsidó, akár nem, éreznie kell, hogy Izrael állama vele is összefügg, őt is sajátos megvilágításba helyezi. Nem tudja elkerülni azt a gondolatot, hogy odamegy, ha itt elkezd égni a talpa alatt a föld. S ez egyszersmind lelkiismeret-furdalás okozója. Csak akkor? Miért csak akkor? A diaszpóra-zsidók sem Európában, sem Amerikában nem tudnak ettől a kérdéstől szabadulni.

 

*

 

Beszélhet akármilyen nyelven, éljen bárhol és bármilyen szokások szerint: a zsidónak valahogy nem sikerül tartósan elfelejtenie azt, hogy ő zsidó. A zsidók különállása akkor is megmarad, ha ugyanúgy és ugyanabban a kultúrában élnek, mint keresztény barátaik. A zsidó származás mindig drámaibb annál, hogysem csupán színezője legyen egy ember kulturális hátterének. Nem vagyok zsidó, csak zsidó származású, mondja egy zsidó – keresztény társaságban. Mint egy orosz származású francia vagy egy német származású magyar. Nem vagyok vallásos – folytatja –, nem beszélek sem héberül, se jiddisül, nem akarom megkülönböztetni magamat a többi embertől. A háta mögött zsidónak mondják. Ha másért nem, a tárgyi igazság és a nyelvi könnyebbség kedvéért. Nem várhatja, hogy a többiek alkalmazkodjanak a tévhitéhez önmagáról. Ha vállalja a zsidóságát, akkor inkább a különbözőségét vállalja, mint a közösségét a többi zsidóval. A kívülállást elveszíteni nem lehet. Ez a lényegünk. Akartunk sejtelemszerű otthonosságra lelni, és elfelejtettük tisztelni magunkban a kívülállót. A többiek a hátunk mögött összemosolyogtak. Ezt éreztük a tarkónkkal, de nem néztünk vissza. A közép-európai zsidóknak egymást követően túl sok állami-nemzeti közösséghez kellett vagy illett hozzátartozniuk. Minden közösség egészen akarta, és ha nem tudta lenyelni, akkor inkább kiköpte őket. Túlságosan erős karakter, öntudat, hagyomány és transzcendencia, hogysem teljesen beolvadhasson. Aki nem szeret különbözni, annak elég nagy teher, ha zsidónak született. Aki szeretne egyszerűen jó hazafi lenni, aki szereti gyakran hangsúlyozni az ő zsidó identitását, az jobban fogja magát érezni Izraelben. Azért az egyért legalábbis, mert zsidó, itt nem utálják. Másnak lenni nem szégyenletes és nem kellemetlen. Csak akkor az, ha úgy képzeljük, hogy minden rendes embernek tetőtől talpig hozzá kell tartoznia egy nemzeti közösséghez. A zsidók többsége is inkább alkalmazkodni kíván a többséghez. Ha viszont már nem bánom, hogy más vagyok, mint a többiek, akkor egy bajjal akár zsidó is lehetek. A zsidó, ha már egészen olyan, mint a környezete, ha mindent megtanult, ami a környező népek kultúrájából megtanulható, akkor is valahogy más marad. Elvi lehetetlenség a zsidók teljes asszimilációja valamely más nemzeti környezetben, még akkor is, ha a tényleges asszimilációjuk messzemenő vagy éppen látványos.

 

*

 

Ha elolvasod az Ószövetséget, megérted, hogy a legnagyobb érték a fennmaradás, a zsidóként való fennmaradás. A zsidó transzcendencia nem más, mint ennek a kényelmetlenségnek az elvállalása. A zsidóként való fennmaradás kötelessége egyértelmű a fokozott létezés igényével. Istennel terhelt létezés: ez a zsidók adománya és csapása. Innen a radikalizmus, amely átlendíti a zsidókat az adott valóság határain, és kiugrasztja őket a konszenzusból a saját közösségükön belül is. Zsidó az, aki nemcsak egyszerűen lenni akar, hanem az istentől rendelt kötelességének a teljesítéseképpen akar lenni. Ez a szenvedésteljes itt és most: ez az utópia. A törvény által megszentelt élet, amely bárhol lehetséges. Jöjjön el a te országod! Üljön le ehhez az asztalhoz az Úr követe! Lehet, hogy ez a gyerek a megszabadító. Ha az élet megszentelhető, akkor a földi élet nem siralomvölgy. Ha a megváltás állandó munka, akkor a létezés nem botrány. Meg kell tanulni a létezés istentől ihletett módját. A derekas élet végére elfáradunk, és akkor a halál már nem a mennyek aranykapuja, hanem az örökkévaló irgalmából a semmi és a sehol. Van, aki azt mondja, hogy mindenkit meglátogat és egy-egy pillanatra megszáll a Messiás. Van, aki azt mondja, hogy az a Messiás a szamáron sohasem jön el. Lehet, hogy vonaton jön, és senki sem várja a pályaudvaron.

 

*

 

Apám hagyományosan átadott engem a zsidó sorsomnak azáltal, hogy engem körülmetéltetett. A nemzőszerv körülmetélése a szív körülmetélését helyettesíti, az aktus neve szövetség. Az apa azt akarja, hogy a fia, akárcsak ő, istenre vonatkoztatott életet akarjon élni. Törvényeinket és személyes döntéseinket az istennel kötött szövetségünkből vezetjük le, nem a vérből és nem a földből, hanem a vallásból. Nem a terület, nem a nyelv és nem az állam teszi a zsidót, hanem egyes-egyedül: a frigytábla. Tízparancsolat és gólyaszárnyalás, ezt láttam, ha a reggelizőasztal mellől fölemeltem a tekintetemet.

 

*

 

A zsidók megtiltják maguknak isten képszerű ábrázolását, de maga a Szentírás is kép. Istennek végtelen számú megközelítése és ábrázolása lehetséges. Mindenki lefordítja a megközelíthetetlent a maga együgyű látomására. Lásd, ha neked így esik jobban: borjúnak, bikának, szarvasnak, sasnak vagy éppen ember formájú, örök életű mulató és civakodó kompániának. Nevezd isteninek az önfeláldozó fiatal prófétát vagy a családjától elvándorló ifjú herceget, aki hosszú élete során nagy bölcsességet szerzett. Mondd, hogy a sokat tapasztalt, furfangos tevehajcsár az ő leghitelesebb tolmácsa. De csak jobb híján mondd mindezeket, mert ha magadba nézel, akkor tudod, hogy istennek minden arca álarc csupán, fénycsillám az üvegcserépen. Az isteni végtelenséghez képest Mózes és Jézus, Buddha és Mohamed regényhősök csupán.

 

*

 

Őszintén tenném, ha áttérnék az összes létező vallásra, s világjáró metafizikai vándorként keresztül-kasul őgyelegnék az isten-piacon. De nincs időm körülményeskedni a papokkal, akik nem rosszabbak, de nem is beavatottabbak, mint mondjuk az egykori gimnáziumi tanáraim. Nem, egyáltalában nincsen szükségem lelki vezetőkre. Könyvekre van szükségem és barátokra. Én egyáltalában nem vagyok hívő. Hívő zsidó sem vagyok. A Tórát és a prófétákat nem hiszem, csak olvasom. Higgyem az Énekek éneké-t? A prédikátor töprengéseit? A fiamnak hiszek, amikor egyetlen rikkantással jelzi, hogy mi kell és mi nem kell neki. Tudom, hogy a papok zöme nem szenteskedő, vannak barátaim is köztük, de a velük folytatott beszélgetés még sohasem indított arra, hogy a teológiát elébe helyezzem a költészetnek, ennek a világi misztikának, amely cinikus is tud lenni. Jeruzsálemben bandukolva egyik vallás templomából a másikba, és szemügyre véve isten szolgáit különböző egyenruháikban, olyan pompásan éreztem magam, mintha körülöttem egy jelmezkölcsönző megelevenednék.

 

*

 

Jeruzsálemben az utcán vagy az autóbuszon gyakran elfogott egy vizuális otthonosság: mélyről jövően ismerősnek éreztem ezeket az arcokat. Tetszettek a gyerekek, ahogy az utcán táncoltak, vagy ahogy a zsinagógában lármáztak. Éreztem, hogy a gyerekekért van az egész. A zsidós gyerekkultusz, amit érzelmességnek is lehet tekinteni, igazolva van attól, hogy eszünkbe jutnak az elégetett gyerekek. Unokanővérem, amikor az unokáit dédelgeti, gázkamrába vitt kislányára is gondol. Itt nagyon fontosak a gyerekek, itt nincs divatban a házasságtörés. Férj és feleség együtt marad, itt valamivel jobban megbecsülik egymást a házastársak, mint más kultúrákban. Itt vannak normák, amelyek az életet szabályozzák, újra lettek költve, háromezer éves normákat folytatnak. Jeruzsálemben kóser kosztot ennem csak annyit jelent, hogy nem járok külön gonddal a tréfli után, hogy nem megyek el a Jaffa kapuhoz, a keresztény palesztin henteshez sertéskarajt venni. Izraelben egyszerűbb kóser kosztot ennem, és ráadásul még jó is. Ottlétünk során sokkal több növényt és sokkal kevesebb húst ettünk. A vallásos ünnepek népi ünnepekké lettek. Szidhatod azokat a csirkefogókat és hülyéket a televízióban, mert egy normális zsidó élvezetét leli abban, ha a nyelvét köszörülheti a hülyéken és a csirkefogókon, de egyvalamiben biztos lehetsz: zsidóként itt nem vagy védtelen. Tudom, hogy Jeruzsálem fájdalmasan hiányozni fog, ez a kékség és ez a fehérség, a dolgok éles körvonala. Az izraeli zsidók csináltak egy nemzetet, a modern élet intézményeivel, nagyszabású infrastruktúrával és építészettel, fenntartották és megvédték magukat. Eleven demokráciában élnek, amely nem változtatható át diktatúrává. Én magam diaszpóra-zsidó maradok, de a lényem egyik részét odahelyezem. Örülök, hogy vannak Izraelben unokatestvéreim. Szeretném, ha nekem is lenne Jeruzsálemben egy dolgozószobám, ahol magyarul írnék. Ottani ismerőseimet nem nyomasztja a közhazugság, sem a félelem a közhazugság megsértésétől. Nekik más bajaik vannak, éppen elég súlyosak, ők azoktól szomorúak.

 

*

 

Túl hamar bezártuk a szent fogalomkörét. Túlságosan leegyszerűsítettük a szentséget az élettechnikára. Nem kívánom ennyi aggályossággal kezelni az étkezés, a viselet és a mindennapi szokások ügyét. Azt eszem, ami van, ami ízlik. Közönséges európai ruhában járok, mint ma már a legtöbb ember a világon. Úgy tagolom az időmet, hogy ne kelljen a szakrálist és a profánt elkülönítenem benne. Az is szent idő, amikor írok, amikor a fiamat sétáltatom, vagy amikor a barátaimmal beszélgetek. Az is szent idő, amikor a feleségem örvendezéseiben, hogy mit tud már a fiunk, és hogy milyen pompás ez a meggy, kellő átéléssel részt veszek. Pontosan annyira szent, amennyire profán, és pontosan annyira profán, amennyire szent. Megszoktam, hogy zárójelbe tegyem a rendreutasítók észrevételeit. Mit szabad ennem és mit nem szabad? Sem az orvosra, sem a rabbira nem hallgatok. Öltözködésemben, hajviseletemben nem sok ügyet vetek a divatra vagy a vallási előírásokra. Szeretem a tweed- vagy a sötétszürke setlendzakót és a változatosság kedvéért a sötétszürke flanelszövet nadrágot. Az ing legyen fehér vagy világoskék. Nyakkendőt, pajeszt nem viselek. Valamennyi vallásnak az arra irányuló törekvését, hogy a híveiket bizonyos szokások és ünnepek megtartására kötelezzék, kultúrhistóriai tényállásnak tekintem. Tanácstalanul nézem a vallási államot, amely a létező zsidók társadalma helyett háromszázhatvan parancsra, a Tóra rabbinikusan értelmezett törvénygyűjteményére épül. Izraelben is és szerte a nagyvilágban sok zsidó van, aki nem hajlandó az életét a szövegértelmező teológusok ítélete alá rendelni, és arra sem hajlandó, hogy az állam és a vallás elkülönítéséről lemondjon. A polgári szabadság veszélyben van, ha a politika és a vallás ügyei összekeverednek. Minden közösségben – a zsidók között is – a félbolondok beszélnek a leghangosabban. Zsidók közösítenek ki más zsidókat a közösségből. Ha Izraelben a fundamentalizmus kerekedik felül, akkor nem sok közlekedés lesz az izraeli és a diaszpóra-zsidók között. Akkor mi támasztalanok leszünk, ők pedig elszigeteltek. A zsidóknak szüksége van Izraelre, Izraelnek szüksége van a zsidókra. A világzsidóság támogatása nélkül Izrael bizonytalanabb a Közel-Keleten. De én, a diaszpóra-zsidó is magam mögött tudom támaszul azt az országot, ahol befogadnak, ha odamegyek, méghozzá nem egyéni elbírálás alapján, nem kegyből, hanem mert ehhez jogom van, az állam alaptörvénye szerint.

 

*

 

A zsidóságnak is megvan a hajlama arra, hogy rázáruljon a szűkösebbre, a nemzetire, az izraeli állam belügyeire, a vallásos zsidóság különböző hitközségeinek, vallásosoknak és világiaknak a küzdelmére az állami szellem kialakításában, továbbá a Talmud számos helyének mai értelmezésére, s mindezek a kívülállók szemében inkább elhomályosodott értelmű antropológiai rigolyának tűnnek fel, nem pedig metafizikai horderejű dilemmáknak. A zsidók nem képesek laza derűvel elválasztani egymástól az életet és a vallást. Az ittlét a zsidó számára megszentelendő feladat, nem rossz ideiglenesség, hanem keret, amelyet be kell tölteni. A meg nem szentelt azonban gyanús. Ami nem szent, az tisztátalan. Vajon nem látszik-e szorongónak az olyan lélek, amelynek ennyi szabad–nem szabad megkötésre, előírásra, tilalomra és szőrszálhasogatásra van szüksége? A törvény népe hajlamos arra a gyengeségre, hogy kiszolgáltassa magát a törvénymagyarázóknak. Van gettófal, amelyet mások építenek a zsidók köré, és van gettófal, amelyet maguk a zsidók építenek önmaguk köré.

 

*

 

Mi az én zsidóságom, ha nem vallás, ha nem tradicionális közösség és ha nem visszatérés Izrael földjére? Találkoztam olyan emberekkel Izraelben, akik azt gondolják, hogy mi, akik itt maradtunk Közép-Európában, tulajdonképpen tévedünk. Szerintük fogyatékos önérzettel, öncsalásban élünk. Azzal, hogy ideragadtunk a hajdani táborok környékéhez, tulajdonképpen kiszolgáltatjuk, feladjuk magunkat. Én is megkérdezem magamtól: mi ez a makacsság bennem, hogy nem kívánok tartósan messze lakni attól a kapualjtól, ahol majdnem lelőttek? Talán az is számít, hogy néhány sarokkal odébb voltam később ifjú házas. Sehol sem keresek magamnak misztikus anyaöl-hazát. Azt, hogy köztem és a többiek között távolság van, nemhogy tragikusnak, de még elszomorítónak sem tartom. Még eddig bárhol voltam, mindenütt találtam magamnak alkalmas beszélgetőtársakat. Lehet, hogy a kihívásért, ami vagyok, egyszer még megbüntetnek. Ez majd akkor lesz. Most inkább írok, mint lövök. Szívesebben vagyok vad, mint vadász, de azért az irhámat olcsón nem adom. Lehet, hogy egy zsidó nézi úgy a dolgokat, ahogy én nézem őket. De mikor a borotválkozótükörbe nézek, eszembe sem jut, hogy most egy zsidót látok.

 

*

 

A zsidóság az én értelmezésemben a gondolkodás személyes szabadságának imperativusát jelenti. Egy zsidónak Közép-Európában az a dolga, hogy felnőtt legyen. Öreg és sokat támadott, túlélésben jártas népeknek kitüntetett esélye van a felnőttségre. Diaszpórában, szétszórtságban élni annyit jelent, hogy kis csoportokban, sőt egyedül is megállunk a lábunkon. Mindig úgy éreztem, hogy csapatban az ember félkész termék. A tipikus közösség: az óvoda. Az ember, aki olyan, amilyennek típusa szerint lennie kell, nekem egy kissé visszatetsző. Követni tudom többféle nacionalizmus észjárását, de nem osztom egyiket sem. Ember vagyok, minden szűkebb meghatározásom esetleges, tehát kérdéses. A zsidó lét hátrányait szellemi előnyünkre kell fordítanunk. A zsidók vágya, hogy közösségre leljenek, megindító, de nem teljesülhet. Izraelben elérték, hogy államként legyenek magányosak.

 

*

 

A zsidóknak az a legnagyobb erényük, ami egyszersmind a legnagyobb bűnük is a zsidóellenesek szemében: az, hogy valamivel szolidárisabbak, mint a többi nép. Ennek a szolidaritásnak, most, hogy nincs a küszöbön életveszély, egyre nagyobb távolságokat kell áthidalnia. Nő az idegenkedés az Izraelen belül élő és az azon kívül élő, a vallásos és a világi, a héja és a galamb, az elkülönülést és az együttélést hangoztató, a fundamentalista és a pluralista zsidók között. A pluralizmus nem idegen a zsidóktól. Kétségtelen, hogy a zsidók sokfélesége a legsokfélébb a többi nép között. Szinte minden nyelv, kultúra, társadalmi helyzet, testi jelleg és politikai törekvés megtalálja a képviselőit közöttük. Tény azonban az is, hogy a zsidóságnak éppúgy megvan a maga fundamentalizmusa, mint a többi népnek. Vallási és nacionalista fundamentalizmus, amely a sokféleséget hibának, az egyéni szabadságot pedig a közösség gyengeségének tekinti. A különböző nemzeti fundamentalizmusok igencsak hasonlítanak egymásra, jóllehet a saját nemzeti lényegük páratlanságát hangsúlyozzák. Ironikus, de így kell lennie: a nacionalista retorika a leginternacionálisabb szellemi termék.

 

*

 

A zsidó fundamentalizmus legerősebb érve a többi nép zsidóellenes fundamentalizmusa. Alighogy az európai keresztény, majd nacionalista fundamentalizmus elpusztította az európai zsidóság nagyobb részét, megjelent a közel-keleti, iszlám fundamentalizmus, amelynek gyújtópontja és közös nevezője az anticionizmus. Lehet-e pluralista választ adni a fundamentalista megtámadtatásra? Valószínű, hogy az iszlám fundamentalizmus tartós jelenség lesz, nem múlékony divat. Hódító világnézet, amely életegységet kínál, és radikális megtérést követel. A legkézenfekvőbb válasz: egyik makacssággal csak a másik makacsság tud megbirkózni. Minden csapást ellencsapással megtorolni. Meggyőzni őket arról, hogy fegyverrel nem sokra mennek. Ha te nem vagy kemény, ők lesznek azok. Csak azt tisztelik, aki vissza tud ütni. Ha az izraeliek nem tudnának visszaütni, ha ki lennének szolgáltatva ellenfeleik fegyvereinek, akkor azok ugyanazt mondanák, amit hajdan a németek mondtak: „Mi nem akarjuk megölni, a tengerbe kergetni a zsidókat, mi csak azt akarjuk, hogy menjenek innen el. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Mit bánjuk mi, hogy hova, menjenek Európába, bárhova, ahol befogadják őket!” Csakhogy egy arabnak és egy zsidónak más a helyzete. Arab ország húsz is van, zsidó ország csak egy. A palesztinok minden autonómiát megkaphatnak akár az izraeli jobboldaltól is, csak állami-katonai önrendelkezést nem, mindaddig, amíg az iszlám fundamentalizmus nemcsak a hatvanhetes határok visszaállítását akarja, hanem egyáltalán a „cionista képződmény” eltüntetését a Közel-Keletről. A megszállt területekből valóban nem következhet más, mint területi megszállottság a konfliktus mindkét oldalán. Vannak aktuálisan megoldhatatlan ellentétek. Két nacionalizmus ugyanazt a földet akarja. Lehet, hogy az arabok és a zsidók csak akkor fognak békésen egymás mellett élni, ha kölcsönösen elfáradnak? Lehet, hogy a zsidók előbb fáradnak el, mint az arabok? Egyik sem fog elfáradni. Még lesz sok halál, de egyik sem adja fel. Egyszer talán majd észreveszik, hogy már megszokták egymást az ellenségeskedésben.

 

*

 

Ki tudja megítélni, hogy melyik gyilkosság helyes, és melyik helytelen? Amikor a zsidó repülőgépek megtorló támadást hajtanak végre egy arab falu ellen, melyik asszony halála helyes és melyiké helytelen? Melyik fiatal férfit kellett okvetlenül megölni? Melyik kődobáló gyerekre kell lőni? Ha visszapörgethetnénk az időt, és a kiterített emberek közül bármelyikkel közelebbről megismerkedhetnénk, melyiknek a megölését helyeselné az, aki átsiklik a hír felett, és egykedvűen jóváhagyja a megtorló támadást? Megtorlásra általában szükség van, mondja az utca derék embere, nincs értelme az áldozatok kilétével sokat foglalkozni. Ők is lőnek, mi is lövünk, ez ilyen egyszerű. Korunk hőse: a felületes ember, aki csak annyi időt szentel a vad híreknek, amennyit azok a híradó műsoridejéből elfoglalnak. Az embereknek szükségük van az ostobaságok ismétlésével együtt járó gerjedelmekre. Szeretnének megijedni és dühbe jönni. Nem vagyok állam, megengedhetem magamnak, hogy pacifista és anarchista legyek. Nem lévén felelős politikus, az én mesterségemmel ez a két álláspont összefér.

 

*

 

Az izraeli zsidók sokat dolgoztak. Csináltak egy országot, ahol nincs nyomor, ahol éber demokrácia fékezi a nacionalista fundamentalizmusokat, ahol mindenki mondhatja azt, amit gondol, ahol a zsidók normális nép lettek. Látom, hogy kihúzták magukat a rokonaim és a hajdani ismerőseim. Látom, őhozzájuk képest milyen bizonytalanok azok a budapesti zsidók, akik titokban, nyugaton kiváltott vízummal osonnak ide látogatóba, és engem megkérnek, hogy otthon ne említsem a találkozásunkat. Az izraeliek elvállalják magukat akként, amik, és ezért üdítőbb az aurájuk. A magyarországi zsidók többsége nem vállalja el magát zsidónak, és van, aki belebetegszik a kisebbségi zsidó szerepébe. Aki a sorsának nem alanya, csak tárgya, az előbb-utóbb idegbajos lesz.

 

*

 

Ha van értelme a kiválasztott nép fogalmának, ez az: szolidáris nép. Annyira kiválasztott, amennyire szolidáris. A vágóhídon csak akkor van szolidaritás, ha a marhák nekimennek a mészárosoknak. Ha kitörnek a vágóhídról. Nem elég nem tennem másnak azt, ami nekem rossz. Tennem is kell néha a másiknak azt, ami nekem jó. Alkalomadtán meg kell mentenem. A személyes felelősség alól nem ment fel semmilyen rituális szabálykövetés, sem mint jógagyakorlat, sem mint szimbolikus cselekedetek füzére. Sokat emlegetik a zsidó családiasságot, amely, bár tud lenni fojtogató is, de jelenti azt is, hogy a zsidó szülő valamivel többet ad a gyerekének, mint amennyit adni szokás. Az is megtörténhet, hogy az áldozat útján nem lehet megállni és oda kell adni mindenünket a hozzánk közel állókért, azt is, amin kívül semmi egyebünk nincsen. Aki így cselekszik, az nem azt fontolgatta, hogy mit lehet tenni, hanem azt tette, amit kell. Ha az ember megteszi a dolgát, akkor jöhet az utolsó óra, emberünk ül a napon, derűsen és szárazon.

 

*

 

Sétálok Jeruzsálemben a Rehavián, Budáról, Berlinből ismerős villanegyed. Közép-európai, értelmiségi-polgári építészet, két-három emeletes társasvillák, terméskő fal, balkonok. Körül a kertben van fenyő és fűz is, de van pálma és narancs is. Ismerős minden, a harmincas-negyvenes évek tartósan jó minőségű ízlése. Az emberek itt újra megcsinálták azt, amit odahagytak. Itt lakik az unokanővérem a gyógyszerész férjével. Innen már nem viszik el őket táborokba. Ezt a kislányt már senki sem fogja letépni az anyja karjáról, merő jóságból, hogy az anyát ne tereljék a gyerekkel együtt a gázkamrába. Ezek a tanárok, orvosok, kereskedők és tisztviselők már nem fognak alázatosan bevonulni a haláltábor kapuján. Itt már van biztonságuk és természetességük. A negyvenes évek végén hatszázezer izraeli zsidó befogadott kilencszázezer zsidó menekültet, főként az arab országokból, akiknek egyszer csak menniük kellett. Az új állam polgárai, akik közül sokan sátorban laktak, úgy döntöttek, hogy a zsidó államnak csak akkor van létjoga, ha minden zsidót, aki oda akar menni, befogad. Másképpen nincs értelme nemzeti szolidaritásról beszélni.

 

*

 

Ha a zsidók elhagyják saját vallásuk parancsait és tilalmait, akkor hajlamosak arra, hogy keressenek maguknak egy új hitet, átfogó életstratégiát. Mi más lenne a vallás, mint a személy és a közösség átfogó életstratégiája? Elmondhatjuk, hogy a zsidók valláséhesek. Biztosak akarnak lenni abban, hogy amit csinálnak, az helyes. Kisebb arányban van meg bennük az erkölcsileg gyanúsban való eltanyázás realizmusa, mint a nem zsidó környezetben. Vagy alkudozunk az Örökkévalóval, vagy megtagadjuk. Ha viszont megtagadjuk, akkor legott fabrikálunk magunknak egy másik istenséget. Lemondtunk az isteni transzcendenciáról? Jöjjön akkor az emberi! Jöjjön akkor a tudományos! Új vallás, egy hitehagyó zsidó alapította: tudományos szocializmus. Elterjedt, ahogy valaha elterjedtek az eretnek zsidó igehirdetők eszméi is az emberré vált istenről. A vallástalan zsidók körében szociológiai és közgazdasági fogalmak vallásos rangra emelkedtek, teoretikus szövegek a kinyilatkoztatás érvényét kapták. Életfontosságúnak bírták tartani a világegyetem vagy az emberi tudat újfajta szerkezeti leírásait. Belegabalyodtak a haladásba, a türelmesen felvilágosítóba és a türelmetlen forradalmiba. Ha pedig éppen konzervativizmus járja, akkor radikálisabban konzervatívok a többieknél. A zsidók között sok a szigorú vagy szarkasztikus elme, akik erkölcsileg hibáztatják azokat, akik nem értenek egyet velük. Másrészről lázongó és makacs fajta; nonkonformisták, disszidensek, másképp gondolkodók, eretnekek, szabadgondolkodók, avantgardisták, elfajzottak, destruktív egységbontók, csábítók, kísértők úgy teremnek a zsidó társadalomban, mint eső után a gomba. Kútba dobhatod a prófétát, tűzbe vetheted, keresztre feszítheted, olyan makacs, olyan megátalkodott, hogy inkább meghal, de nem vonja vissza a szavát. Veszélyes tanokat hirdet, aláássa az állam szilárd alapjait. Az önmagukban hordozott paradoxon teszi a zsidókat olyan termékenyítővé és nyugtalanítóvá: egyidejűen képesek a törvény radikális igenlésére és tagadására. A zsidóknak szenvedélyes viszonya van a törvénnyel, akarják és ellenzik, rajonganak érte, és kijátsszák. Az egész életet a törvény hatalma alá akarják fogni, egyszersmind azonban szabadulni kívánnak minden tekintélytől. Azért olyan fontos a zsidónak a törvény, mert az nemcsak a viszonyok szabályozása, hanem az üdvösség kutatása is.

 

*

 

Elég anakronisztikus, elég kihívó dolog istennel magyarázni és igazolni a huszadik század végén, a hatodik évezredben polgári és nemzeti viszonyainkat. Az arabok is ezt teszik, ezért olyan zavaros a Közel-Kelet. Isten alighanem bolonddá teszi az embereket: mindenkinek mást súg.

 

Jeruzsálemi feszélyezettségre gondolunk Colorado Springsben

Jeruzsálemben írások és előadások címét átfutva, úgy rémlett, hogy a világkultúra leginkább abból a szempontból érdekes, hogy van-e valami köze a zsidósághoz. Van, aki még zsidóbb lesz egy izraeli látogatás után, van, aki kevésbé. Egy nacionalizmus annál elviselhetőbb, minél öregebb és önironikusabb. Ez a két jelző nem illik a mai izraeli nacionalizmusra. A fiatal nacionalizmusok meg vannak győződve róla, hogy „mi vagyunk a legjobbak”, amazok pedig, az ellenfelek nagyon rosszak. Melyik népet ne tudná megbolondítani az Úrnép eszméje? Az a néhány szöveg, eszme, hagyomány, amivel mi rendelkezünk, minden igazság forrása, az értékek summája. Előáll valami nacionalista-vallási fundamentalizmus, egy elszánt zsidó partikularizmus, amely rossz szemmel néz az európai zsidó univerzalizmusra. Gyakran észleltem sértődöttséget a keresztény és az iszlám kultúrával szemben általában, ami valami zsidó autizmust szül. Túlságosan gyakori a panasz, hogy a többiek hozzánk mindig rosszak voltak, és az önsajnálat, hogy bennünket mindig bántottak. Társaságban, vacsora mellett az idősebbek újra meg újra elmondják a maguk koncentrációstábor-történetét. A megismételt önsajnálattal együtt jár valami gőgös élvezet, ami a hallgatóknak nem annyira élvezetes. Különösen idegesítő, ha fiatal amerikai zsidók a holocaust vádjával más közösségek fölébe helyezik magukat, ha büszkélkednek más emberek szenvedéseivel, amiből ők, fiatal amerikai zsidók mit sem éltek meg.

 

*

 

A holocaust sok szörnyű hatása közül nem is a legkisebb az, hogy szakrális eseménnyé válik a patetikusan emlékező tudatban. Illetéktelen szóval említeni tilos. Hozzá fogható emberi szenvedés nincsen, és nem is gondolható el. Az egész zsidóság felmagasztosul általa, és ez a mások szenvedéséből merített erkölcsi előkelőség alkalmasint kamatozik is. A holocaust-retorika Izraelben hivatalos frazeológiává változott, az állami lét, a személyes odaérkezés és a bevándorlási politika legfőbb legitimációjává, olyannyira, hogy a West-bank annexióját is igazolni látszik sok zsidó szemében. Mindinkább sértő gondolat azt állítani, hogy a zsidó gyerekek elgázosítása nem igazolja a palesztin táborok bombázását Libanonban, amelyeknek gyerekek is áldozatul esnek. Egy üldözött kisebbség államot alapítva és többséggé válva elkezdi elnyomni a helyben talált vagy a szomszédos országokból idevándorolt arab lakosokat, akik ugyanazt a kései nacionalizmust fedezik fel és élik át, mint a zsidók. Szomszéd népek konfliktusát csak a retorikák növesztik élethalálharccá. Igaz, hogy meg tudják rontani békés civilek egymás mellett élését is.

 

*

 

Az izraeli zsidók államot akartak, olyanok akartak lenni, mint a többi nép. Felélesztették eléggé mesterségesen a héber nyelvet, és bezárták magukat abba. Átadták magukat a nacionalista ásatásoknak, bizonyítandó, hogy ők mindig itt voltak. Még az építészetük is nacionalista, valami fölényt hivatott igazolni. Lemondtak a kozmopolitizmusról, a területen kívüli gyökértelenségről, és ezzel elvesztettek valami értékeset. Az európai kultúrának aligha voltak szenvedélyesebb szeretői a zsidóknál. A különbözést el lehet veszteni, lehet a zsidó államnak is nacionalista, magába fordult kultúrája, amely ennyiben hasonlít a többi provinciális kultúrára.

 

*

 

Ha ez az új közösség önmagát leginkább a többiekkel való szembenállásban állítja, akkor a legerősebb összetartó kapocs a háború lesz. Nem a vallás, nem a kulturális tájékozódás, nem az emlékek, hanem az, hogy fegyveresen megvédik magukat. Ha a zsidók ilyen mértékben előtérbe helyezik a katonáskodást, akkor bizonyára jó katonák lesznek, tehát hódítani fognak. Csakhogy a hódítónak megárt a hódítása. A megszállt terület mindig megrontja a megszállókat. A megszállásból következik, hogy a nemzeti vallási közösség különleges érdekei fölébe kerülnek az emberi jogoknak és a humanista univerzalizmusnak. A nacionalizmus nem tud mást csinálni, ellenségeskedik a szomszédokkal, igazolja agresszióit a többiekkel szemben, a katonai erényeket a civil erények fölé helyezi, fölényes lesz más népekkel szemben, és a harcban látja a nemzet lényegét.

 

*

 

Különös szellemi örvényhatás: az ember másra sem bír már gondolni, mint a helyi-nemzeti ügyekre és sérelmekre. Minden őróluk szól a sajtóban és a könyvesboltokban. Ha a világ elutasítja az arab területeket elfoglaló Izraelt, akkor ők is elutasítják a világot. A beszélgetésekben eluralkodik a megbántott neheztelés. Hozzátartozik ehhez a beszűkülő tudatállapothoz a morális mindent-jobban-tudás, amely hajlamos vád alá helyezni a többieket. Egy tel-avivi társaságban régóta Izraelben élő magyar zsidók nyomban megkérdezik, hogy ha ellenzéki vagyok, miért nem vándorolok ki. A magyarok előbb a nácizmust, aztán a sztálinizmust is elfogadták, mondják. De hát a zsidó kommunistáknak is része volt a sztálinizmusban, jegyzem meg. Ezt nem illett volna mondanom. Még a keletnémetek sem akasztottak az ötvenes években, csak a magyarok, mondja vitapartnerem. Igen, Rákosiék. Őket az oroszok felhasználták, majd amikor a csúnya munkát már elvégezték, ejtették. A második világháború után a fiatalabb magyar zsidók egy része a maga internacionalista illúzióival naiv eszköze lett a sztálinizmusnak. Negyvenötben sok zsidó fiatalember állást vállalt a politikai rendőrségnél, s ezzel az események logikájára bízták magukat, amely továbbragadta őket. Előbb fasisztákat vertek, így hitték, aztán már mindenféle ellenséges elemet, zsidót is közöttük szép számmal. Erről a zsidóknak, akik a nyolcvanas években hangos oroszellenességükkel tüntettek, nem illett volna megfeledkezniük. Ha a zsidók kollektíven vállalják a szenvedés elviselésének érdemét, akkor kollektíven kell vállalniuk a szenvedésokozás ódiumát is.

 

*

 

Gettónak nevezem azt a szellemi falat, amely a zsidó és a keresztény társadalmat elválasztja egymástól. Nem érintkezni egymással, nem házasodni egymással, nem bízni meg egymásban, nem nyílni meg egymás előtt. Negyvenötre sok gondolkodó fiatal szemében összeomlott a nacionalizmus, amitől nem lett rokonszenvesebb az orosz és a román, az amerikai, az angol és a francia s mindezek között a zsidó nacionalizmus sem. Sokan azt gondolták, hogy a másik ember attól függetlenül tiszteletre méltó, hogy milyen állam polgára, milyen nép fia, hogy milyen a bőrszíne és milyen a vallása. Csúnya lenne megbántani valamilyen hovatartozása miatt. Ezt a humanista univerzalizmust tovább fűzve világos, hogy minden nacionalizmussal egy csomó előítélet jár együtt, többek között lenéző, barátságtalan, gyanakvó és ellenséges előítéletek ilyen vagy olyan kipécézett másik csoport iránt. Akkoriban a kezdetleges törzsi etnocentrizmus maradványának láttuk a nacionalizmust. Egyik ellenséges nemzet a másikról csak rosszat bír feltételezni, és erre azzal is ráfizet, hogy minden gondolatát és szellemi energiáját leköti ez a folyamatos sértődöttség. Amikor egy nép kultúrájában a nacionalizmus felülkerül, akkor ez a nép sok-sok csúnya dologra lesz hajlamos.

 

*

 

A fasizmus, amelynek annyi változata van, valójában csak szélsőséges nacionalizmus – teljhatalommal. Az állam ebben az esetben átalakul vádhatósággá. A fasizmusnak a zsidóölés nem az uralkodó megkülönböztető vonása. Lényegesebb eleme a nacionalista állam- és hadseregkultusz, az egypártrendszer, a vezéristenítés, a politikai rendőrség omnipotenciája és az intézményesített diszkrimináció. Az uralkodó politikai csapat kiszemel egy társadalmi csoportot a határokon belül, lehetőleg erős külkapcsolatokkal rendelkezőt, és azt demonizálja, majd kriminalizálja. Ellenségnek nyilvánítja és üldözi. A kisebbség megkülönböztetése összetapasztja a többséget. Kétségtelen azonban, hogy a zsidók mindenféle fasizmusban kiválóan megfelelnek a hivatalos ellenség szerepének. Külső kapcsolataik kétségessé teszik belső odaadásuk mértékét. Alighanem vonakodnak a helyi tekintélynek egészen alávetni magukat. Nem egészen hiszik a helyi hiedelmeket, nem teljesen osztoznak a helyi előítéletekben. Melyik fasiszta ne akarná tőkésíteni a maga javára ezt az idegen és romboló hatást, ha ráirányíthatja a könnyen kezelhető etnocentrikus gyűlöletet? Mihelyt a kezedben van a nép gyűlölködése, a kezedben van a nép. Amikor a nép leteszi a vezér lába elé a gyűlöletét, akkor a saját nyakára pórázt köt, és a végét a vezér kezébe adja. A vezér lehet egy mitugrász senki is, egy dagályos nyelvezetű demagóg, aki még koránt sincs fenn a hatalmon, de megvan benne az irányított és megszállott gyűlölködés adottsága. A zsidók tehát számos fasizmusnak jól jöttek. Az antiszemitizmus nélkül Hitler nem kaphatta volna így a kezébe a németeket. Ha nincsenek zsidók, vagy őket már nem lehet a hivatalos ellenség szerepére jelölni, akkor más csoport is megteszi, de a fasizmusoknak mindenképpen kell egy hivatalos belső ellenség. Az uralkodó pártot – élén a vezérrel – imádni kell, a befurakodó ellenséget, az ötödik hadoszlopot pedig gyűlölni kell. Még csak fasisztának sem kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen bárgyú manicheizmus eluralkodjon egy nép öntudatán.

 

*

 

A negyvenes évek második felében beköszöntött az új rendszer, és az osztályharc retorikája betöltötte a levegőt. Én kamaszfejjel inkább néző voltam, nem akartam részt venni benne. Talán azért sem, mert lehetetlen volt nem észrevennem, hogy ez a harc is ellenem folyik. Most egy másik nevem ellen. Most egy másik tulajdonságom – polgári mivoltom – ellen. Igyekeztem ebben az osztályharcban tárgyilagos maradni. Meg akartam érteni magam körül az embereket, akiket inkább tájékozatlannak és elbutítottnak találtam, mint eredendően rosszindulatúnak. Voltaképpen az is osztályharc volt, amit az előző rendszerben a gazdagok csináltak a szegényekkel. Megalázó szegénységben tartották és ridegen kihasználták őket. Most fordult a kerék, és elérkezett a volt szegények bosszúállásának az órája. Le akartam vedleni a kiváltságaimat, és így minden újabb megrövidítés vagy kellemetlenkedés egy fair biccentést váltott ki belőlem. Igen, tulajdonképpen logikus, hogy kizárnak az ő egyetemükről, mondtam, amikor kizártak. Azóta sem tudok nagy lármát csapni magamért.

 

*

 

A zsidóságból valahogy kiléptem. Inkább tágulni akartam, mint szűkülni. Nem akartam semmilyen rítusközösségbe belebújni. A zakatolásnak nevezett kommunista táncot ugyanúgy nem táncoltam, mint annak az eredetijét a cionistáknál. Cserkész sem voltam, iszonyodtam mindenféle cserkészkedéstől. Nem akartam alávetni magam mindenféle, számomra mesterkélt életszabálynak, hogy általuk a nagy többségtől megkülönböztessem és nagyon kevés emberrel összekössem magamat. Nem voltam hajlandó erkölcsi jelentőséget tulajdonítani annak a kérdésnek, hogy írok-e szombaton, vagy megeszem-e a sonkás zsemlét. A fasiszták a kósert ugyanúgy megölték, mint a tréflit. Sőt azzal, hogy olyan feltűnő, az ortodox zsidó megbénította magát, alkalmatlanná vált az illegalitásra, képtelen volt elrejtőzni, és ezzel még inkább kiszolgáltatta magát a genocídium gépezetének. Mindenki tudta, hogy az asszimilánsoknak több lehetőségük volt a megmaradásra, mert voltak keresztény barátaik. Minél konzervatívabb volt a zsidó közösség, mint például az én falumban, annál lehetetlenebb volt megmenteni egyes tagjait. Sok fiatal zsidó úgy érezte, hogy a szülők igazsága nem érvényes többé. Visszajöttek a fiatal zsidó férfiak a munkaszolgálatból, és már nem viseltek sem pajeszt, sem szakállt, de kaftánt és kalapot sem. Kibújtak a vallási egyenruhából. Azt mondták, hogy nem viselnek többé önkéntesen megkülönböztető jelvényeket.

 

*

 

Én a cselekedeteimmel hajlandó vagyok igazodni egy civil demokrácia szabályaihoz, de a szívem mélyén valamennyi állam retorikáját maszlagnak tekintem. Minden olyan retorikát, ami kötelező, amit számon kérnek, amihez alkalmazkodni illik. Nem volt semmi olyan irányzat, párt, amelybe kedvem lett volna belépni, még kevésbé beleolvadni. Egyiknek a beszéde sem tudott tartósan lekötni, noha mindegyikben sejtettem valami részigazságot. Aztán eluralkodott a marxizmus-leninizmus az országban, mondjuk úgy, Sztálin két könyve, A leninizmus kérdései és A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Intézményesült az ő tekintélyének a szigorú cenzúrája. Az a leghelyesebb, az az igazán helyes, amit ő mond. Lenin és Marx már vitathatóbbak. „Nincs nap, hogy valamit ne olvasnék Sztálintól”, mondta egy fiatal tanárom.

 

*

 

Ez a mondat helyes, az a másik helytelen. A többség kerüli, hogy valami helytelent mondjon. Inkább semmit sem mond. Veszélyes diktatúrákban az a legokosabb, ha az ember butának tetteti magát. A gyanúsított mindig alamuszi, nem tudja, nem hallott róla, nem emlékszik rá, nem, ezt ő még sosem gondolta, a gyanúsított semmiről sem gondol semmit. Az a legcsüggesztőbb ebben a szürkítő álcázásban, hogy egy idő múlva az ember csakugyan meglehetősen szürke lesz. Abból a tapasztalatból, amit addig szereztem, valamit el kell titkolnom. Annyiféle ideologikus cenzúra van: fasiszta és kommunista, vallási és nemzeti; a kollektív érzékenységek páratlan tehetséget mutatnak a sértődésben. Vigyáznod kell, hogy mit mondasz és hogy kinek mondod. A falnak is füle van, nem tudhatod, mi lakik a másikban. Amit nem mondasz ki, abból nem lesz baj. A fasizmus után jó lecke volt a kommunizmus. Az egyik nemzetet mond, a másik osztályt, de mindkettőben nagyon kell vigyázni arra, hogy mit mondunk, mert egy könnyelmű mondatból baj lehet.

 

*

 

Fiatalkoromban nem tetszett, ahogy az idősebbek a megtörténteket érzelmes mitológiává alakítják át, büszkélkedve szinte. A társalgás mindig az élvezkedő önsajnálathoz kanyarodott vissza. Ebben a makacs ismétlésben valami furcsa hedonizmust éreztem. Egyébként is, a rendszerváltozás után általános lelki szokássá válik a múltbeli sérelmek, elnyomások, frusztrációk hosszas előadása; alighanem így védekezik késleltetett reakcióval a lélek a megaláztatások emléke ellen. Minél többet szenvedtél, annál különb vagy. Annál szebb karrier vár rád. Olyan évek következtek, amelyekben egykori szenvedéseink érdemekké változtak. Ellenszenves volt, hogy a zsidókat úgy emlegették visszatekintően: az üldözöttek. Emberek egykori sérelmeik és veszteségeik hivalkodásszerű felsorolásával előnyökhöz jutottak. Megindító életrajzi példák a napszámos- vagy a városi proletárnyomorból megnyitották az utat fölfelé a társadalmi ranglétrán. Már kezdtem úgy érezni, hogy az előző rezsimben mindenki iszonyúan szenvedett – engem kivéve. Aztán így lett ez a sztálinizmus üldözötteivel is. Egy kis üldöztetés a kommunista rendszerekben Nyugaton vagy a nem hivatalos közvéleményben emelte az ember értékét, némelyeket meg éppenséggel szentté, orákulummá avatott. Mondhat akármekkora szamárságot az egykori rab, joga van hozzá, sokat szenvedett. A börtönévek aureolát vontak sok szamárfej köré. Váltások szertartása, a volt üldözöttek hatalmat szereznek, és elnémítanak más panaszokat. Vannak hivatalosan méltányolt panaszok, és vannak illetlen panaszok. A bosszú hangulatában a vesztes panasza csak bosszantó. A győztes visszaemlékező panasza viszont felmagasztaltatik. Politikai kérdés, hogy melyik szenvedéssel helyes együttérzőnek mutatkozni, és hogy milyen szenvedéseket kell részvét nélkül ignorálni.

 

*

 

A németek és a magyarok zömének semmi része nem volt a zsidóüldözésekben, kisemberek voltak, senki sem kérdezte őket, hogy mi történjen a zsidókkal. A nép nagy többsége ezen a közép- és kelet-európai térségen legtöbbnyire kész tények elé volt állítva. Utáltam a passzionátus felelősségre vonókat mint antiszemitákat, most szeressem őket, mert zsidók vagy kommunisták? Most egy másik egyoldalúság nevében mutogatnak ujjal a gunyoros ügyészek. Visszataszított a kollektív bűn fogalma, közösségek általános elítélése. Bűnös faj? Bűnös vallás? Bűnös nép? Bűnös osztály? Én személyeket láttam, nem kollektívumokat. Mindenesetre átkerültem a népidegen, bűnös faj kategóriájából az osztályidegen vagy még inkább az osztályellenség kategóriájába. Nem mondom, hogy cseberből vederbe, mert ezúttal nem akartak megölni.

 

*

 

Az elmúlt évtizedekben abban a tekintetben, hogy hozzám ki volt jó és ki volt rossz, nem jellemző, hogy az illető zsidó-e vagy sem. Azok között is, akik jók voltak, azok között is, akik rosszak voltak, ilyen is, olyan is akadt. Ha jobban meggondolom, leginkább talán éppen zsidó funkcionáriusok cenzúráztak ki a nyilvánosan létező kultúrából, ami elégségesen bizonyítja számomra a zsidó cinkosságról szóló hiedelmek eltúlzott mivoltát. Úgy rémlik, szálka voltam nemcsak a heves lelkű zsidó kommunista militánsok szemében, hanem ironikus módon a heves lelkű zsidó antikommunista militánsok szemében is. Nyomban hozzáteszem, hogy nemcsak a zsidókéban. Sok embernek nem tetszik, ha egy magánakvaló ember elhárítja magától az ideológiai érzelgősséget, vagyis nem fogadja el, hogy bizonyos embereket nagyon kell szeretni, másokat meg nagyon kell utálni. Az ilyen viselkedést az ötvenes években arisztokratizmusnak bélyegezték. Különféle kizáratásaim sorában ez volt az egyik visszatérő indok. Nem vagy közénk való, mondta egy kedves fiatal lány, akit gyengén fűtött külvárosi házacskájukban a párttagsága melengetett. Alighanem igazad van, mondtam. Erre aztán igazán megharagudott amiatt, hogy ettől a felismeréstől nem semmisülök meg. Minden nemzedékben sok a kereső lélek, a háború utáni keresők nem kis része a kommunista párttagkönyvecskét szorította a keblére. Most majd talán újraszületett keresztények vagy zsidók lesznek, vagy a nemzeti zászlónak fogadnak hűséget naponta, esetleg kötelező reggeli szertartással, mint nemsokára az amerikai iskolás gyerekek. Ha nem is sodorja magával, a hullám a makacson is átcsap, olyan vadul méghozzá, hogy kapkodhat a levegőért.

 

Deus semper maior

Minden embert isteninek gondolok, de egyiket sem gondolom istennek. Judaizmus és kereszténység őszinte párbeszéde nélkül egyik sem tud valóban személyes vallássá lenni, egyik sem képes annyira megújulni, hogy ne csak a hagyomány tisztessége szóljon mellette, hogy ne csak tanítás legyen, hanem eleven gondolkodási mód is. Nincsen katolikus egyetemesség a zsidó monoteista univerzalizmus nélkül. Viszont a judaizmus etnikai-nemzeti határok között maradva, a jézusi etikai továbbgondolás nélkül formalizmusra hajlik. Ha meg a kereszténységből vonom ki a zsidó alap komor nagyságát és realizmusát, akkor az, ami marad, könnyen lesz dogmatikus vagy kegyes. Közös a Szentírásunk háromnegyede. A maradék egynegyed, a keresztény Újszövetség szövege is zsidó szerzők munkája. A zsidók a kereszténységnek köszönhetik, hogy szent könyveik a világ legelterjedtebb szöveggyűjteményévé lettek. Hálásak lehetünk a kereszténységnek, hogy a tízparancsolatot elterjesztette a világban. Éppen ezért hétszer is meg kell fontolnunk: ne tegyük-e magunkévá a hegyi beszédet is?

 

*

 

Jézus sorsa a zsidó sors személyes ábrázolása. A bibliai zsidóság istennel fogadott különleges szövetséget. Az evangéliumi Jézus többféleképpen utal a maga különleges szövetségére az Atyával. A názáreti Józsua egyik mondatával alázatra biztat, majd a következőben azt állítja, hogy az Atya házából jött ki. Lehet, hogy csak annyit akart mondani: Isten gyermekei vagyunk mindahányan. Minden bizonnyal megkísértette az a gondolat is, hogy csak ő, egyedül csak ő. Népnek sem, embernek sem lesz könnyű élete, ha úgy érzi, és ezt nem is titkolja, hogy közelebb áll az Atyához, mint mások. A többiek közül a jámborabbak elfogadják ezt, a büszkébbek nem, ők legföljebb az isteni ihlet oligarchiáját hajlandóak tudomásul venni. Jézus idejében ezrével feszítették keresztre a büszke zsidó fiatalembereket, akik prófétának gondolták magukat, és azt állították, hogy jobban tudják a többieknél, sőt egyedül ők tudják helyesen, hogy mit akar az Örökkévaló. Zsidó szokás majdnem mindent jobban tudni a többieknél. E világi tehetetlenségében mi egyebet tehet a próféta, mint hogy valami magasabb, a legeslegmagasabb nevében feddi, dorgálja, fenyegeti és vigasztalja a többieket.

 

*

 

A kereszténységet egy radikális kisebbség csinálta meg: a Római Birodalomban szerteszét élő zsidó disszidensek. Jézus valódi disszidens; közli, hogy isten mindenkié. Túlnéz saját közössége szellemi határain. Nézi a rómaiakat: ők a testünket hódítják meg, mi a lelküket. Szellemileg állunk ellen a birodalomnak. Látván a fegyveres partizánharc reménytelenségét, megjelent az erőszakmentes szellemi ellenállás stratégiája. Ha kis népet tart megszállva a birodalmi túlerő, akkor ezek reális politikai-stratégiai alternatívák. Hogyan szabadíthatnánk fel magunkat? Jézus erkölcsi gerilla volt, cenzúrasértő: azért ítélték halálra, amit mondott. A zsidó vádlottat római bíró ítélte el, amellyel együttműködött a zsidó papi rendőrség. A nép inkább a partizánvezér Barabás életét kívánta megmenteni, aki úgy volt lator, ahogy századunk sok partizánja, akit a másik oldal mindig terroristaként emleget. Jézus kora is vad idő volt, mint az idők általában; ezerszám pusztították a zsidók földjén a zsidó tanítókat. A híradások szerint a Mester mágikus szenvedélyességgel, nyilvánosan gondolkodott. Lemondott a kardról, vállalta a keresztet, kereszthalála azonban nem a rezignáció képe. Az áldozatnak néhány száz év alatt sikerül meghódítania a Római Birodalmat.

 

*

 

Miért nem tudta megnyerni a teljes erőszakmentesség ideája Jézus zsidó honfitársait? Nem válasz, hogy a történelmi valóságban a későbbi keresztényeket sem nyerte meg. A jézusi szellem valóban idegen mindenfajta területi-etnikai idegengyűlölettől, zsidótól és kereszténytől egyaránt, radikálisan nemzetfölötti és planetáris szellem. A keresztény egyházak azonban nem létezhetnének, ha nem áldották volna meg a fegyvereket, ha nem kötöttek volna reálpolitikai egyezségeket minden idők erőszakos hatalmaival. A történeti kereszténység nem volt kevésbé realista, mint a rabbinikus judaizmus. Ami pedig a vallási erőszakot illeti, a keresztes hadjáratokat, az eretneküldözéseket, a vallásháborúkat és az inkvizíciót nem a zsidó rabbik kezdeményezték.

 

*

 

Ha az élet szent, akkor az életet, a családot, a várost meg kell védeni, mondták a zsidók. A zsidó, ha kell, nem rossz katona. A Római Birodalomban keresettek voltak a zsidó legionáriusok. Az is tény, hogy a zsidókat átlagon felül izgatja eszme és valóság viszonya. Nehezen bírják elviselni, ha a gondolkodás és a gyakorlat ellentmond egymásnak. Nem szívesen vallanának olyan tanokat, amelyeket biztosan nem fognak gyakorolni. A pragmatikus és szenteskedő képmutatás nem jellegzetesen zsidó tulajdonság. Jézus híveinek az egykori fegyveres gerillák bizonyára azt mondták: nem szabad megengedni egy másik népnek, hogy megszállja az otthonunkat, és parancsoljon nekünk. Lehet, hogy most túlerőben vannak, lehet, hogy a fegyveres harc most oktalanság volna a birodalom ellen, de ha van a győzelemre esély, miért ne harcoljunk? Miért ne szabaduljunk meg egy csapásra attól, ami ránk nehezedik? Elég volt a kiszolgáltatottságból! Elég volt a keresztre feszítésekből! Elég volt a rómaiakkal együttműködő zsidó előkelők hatalmából! Ilyeneket mondhattak Jézusnak az ő kortársai, harcos fiatal zsidók. És amit ők mondhattak, ahhoz hasonló gondolatokat mindig is mondtak és mindig is fognak mondani a fiatal, harcos férfiak. Azt mondják, hogy van arányos önvédelem. Azt mondhatták: ha egy nép meg akar szabadulni a megszállóitól, akik semmiképpen sem hajlandók önszántukból elmenni, akkor jogos a megszállókkal szemben a fegyveres erőszak.

 

*

 

Ne legyen sem anyám, sem apám, se feleségem, se gyerekem? Csak lelki szövetségem legyen tizenkét másik férfival, akik maguk is otthagyták a családjukat? Heréljem ki magam a mennyek országáért? És akkor hogyan lesznek gyerekeim? Ne fogantassék mámorban az ember? Milyen tanítás ez? Hogy tartsam én ezt meg? Világvégeváró javaslat. De hát a zsidónak a családi folytonosság a legnagyobb érték! Kinek nem az? Kereszténynek, mohamedánnak nem az? Sok zsidó úgy érezte, hogy a keresztények egy olyan embert istenítenek, akit nem szeretnének követni. Népi, közösségi vallás nem tekintheti a legszentebbnek, tehát mindenek felett való értéknek a szenvedést, a szolgáló vértanúságot. A régi zsidók ebben valami nem igazán meggondolt, fiatalos gesztust érezhettek, amiből képmutatás származhatik. Nekik olyan vallás kellett, amely a családapának ad útmutatást. Nem a bátorság hiányzott a zsidókból, tudtak ők vértanúhalált halni. De ha már ez a buta vég elkerülhetetlen, akkor inkább a Masszada-erődben áldozták fel az életüket fegyverrel a kézben a hitükért, a többiekért vagy csak a halál méltóságáért. Isten azonban a zsidót, Ábrahám sarját családi fennmaradásra ítélte, munkára és szeretetre, ünnepre és meditációra.

 

*

 

A zsidók zöme azt sem bírta elfogadni, hogy a messiás csakugyan megjelent, és éppen ennek a fiatalembernek a képében. Szelídséget hirdet, és lám, felborogatja a galambárusok meg a pénzváltók asztalait. A poklok kínjaival fenyegeti a makacsokat, akik nem követik őt, és nem fogadják el az ő tanításait? Ez ismerős, hiszen a próféták mind indulatos, önhitt, a maguk igazától elvarázsolt és mások igazát lekicsinyelő emberek voltak, költők, akinek az írástudók mindig is az útjában vannak. De miért lennének a próféták istenek? Hogy egy bizonyos anyaszülte ember isten volna: ez amolyan pogány mesének látszhatott, közel-keleti népi misztikának. Isten az Isten, ember pedig ember, a kettő nem lehet egy. A zsidó szkepszis az isteni és az emberi között a párbeszédnél testibb kapcsolatot nem tudott és nem is kívánt elképzelni. Szemérmesebb volt annál. A többi nép isteneitől eltérően a Tóra istene nem hált földi nőkkel. A zsidóknak csak álmessiásai voltak, megannyi imposztor. A rabbik éles szemében mindenki nagyon kétes, aki azt állítja magáról, vagy akiről mások azt állítják, hogy ő a messiás. A személyes megváltó ígéretének úgy látszik, nem szabad beteljesülnie.

 

*

 

Minél szigorúbban üldözték őket, annál konokabbul ragaszkodtak a zsidók az Egyetlen Isten gondolatához, akit emberi vagy állati alakban ábrázolni: bálványimádás. Hogy isten teherbe ejt egy földi nőt, fölveszi saját fiának alakját, majd a fiú halála által visszaszáll önmagához? A zsidók szemében ez görögös-népszerű történet, pogány mese lehetett. Ők úgy gondolták, hogy Istent az emberi képzelet elvileg nem tudja megragadni. Isten mindig több, mindig nagyobb, mindig más. Isten annak a tényállásnak a hitszerű föltevése, hogy a világban működik egy, a miénket megfoghatatlanul túlhaladó értelem, hogy a tudhatóról a mai tudásunk egy kis szikra csak. Ne húzd le Istent a magad képére. Az ember végzetesen hozzá van ragadva az ember képéhez, mert rövid a képzelete. Nagyon nehéz munka Istent a kényelmesen-érzelmesen emberitől megszabadítani.

 

*

 

Az ember alakú közvetítők történetét regényként olvasva szembeötlő, hogy milyen gyarlóak, hiúak, könnyen felbosszankodóak, méghozzá akkor a leginkább, amikor emberfölöttinek, más világból érkezettnek állítják magukat, amikor különleges összeköttetéseikre hivatkoznak, a többiek pedig jelét adják a kételkedésüknek. Nem volt életemnek olyan korszaka, amikor ne olvastam volna a Bibliát. Úgy olvasom az egészet, mint egy népi és metafizikai realizmussal megírt nagy regényt. Jézus fenyegetését, hogy lesz majd fogaknak csikorgatása, ha nem hisznek neki, ugyanoda sorolom, mint az egész könyv erkölcsi kétértelműségeit, Ádám árulkodását és Mózes őrjöngéseit. Ettől jó a regény. Mózes figurája nem feszélyez, nagyon is emberi. Közülünk ő látta a legmerészebb álmot rólunk, és az egyistenhit népévé tett bennünket. Az viszont sosem volt kétséges, hogy Mózes közülünk, emberek közül való. Mózes istene nemcsak rejtőzőn, kínaian lakik benne az öregemberben, a kőben, a virágban, hanem állandó társunk az életben. Az álmodók, a próféták meghallják a hangját a lelkiismeretükben. Ez a megnevezhetetlen jön, fenyeget, ígér, csillapít, személy szerint tőlem akar valamit.

 

*

 

Magáról a megnevezhetetlen nem sokat árul el: vagyok, aki vagyok. A zsidó módon felfogott istennek ez a legfőbb tulajdonsága, az identitás axiómája. Isten nyomában az ember is, a nép is legyen az, aki. Erre utal Jézus javaslata: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok. Radikális tanács. A zsidók nem félték, nem istenítették embertársaikat, a császár szobra előtt sem hajoltak meg. Isten egy zsidó szemében sokkal titokzatosabb végtelen, hogysem egy ember véges életrajza többet mondjon róla, mint egy tükörcserép a napról. Tisztaságérzéküket sérti az emberi és az isteni határának az ellágyítása.

 

*

 

A legnagyobb szentek és bölcsek megvilágosodása elfogadható. A megvilágosultakat az isteneszme hiteles kutatóinak és tanítóinak tartom. Ez a buddhista gondolat kezdettől szeretetre méltó volt a számomra. Jézus bölcs mártír, mint rabbi Akiba, megvilágosodott, mint Jeremiás vagy Franz Kafka. A társaságban Konfuciusznak és Lao Ce-nak, Zarathustrának és Mohamednek egyaránt jogos helye van. Hajlamos vagyok minden bölcs embert elfogadni prófétának. Nem erőlködöm, hogy emberfeletti lényeknek láthassam őket. A tudó és a tudatlan között emberi rangsor van. A prófétának semmilyen más igazolása nincsen azonkívül, amit mond. Olyan, mint egy író. Ha rosszul beszél, elfelejtik. A hamis próféták rossz írók. Misztikus rálátással elfogadható a bűnös is, a hülye is az isteni értelem hordozójának. Az igazi tudó nem a tan beavatottja, hanem a megkérdőjelezője. Némi teológiai pluralizmussal elkerülhető lett volna a világi és a spirituális irodalom elválása. Így történt, végzetesen elszakadtak egymástól, inkább talán a spirituális, mint a világi irodalom kárára. Abból azonban, hogy a történelem megmásíthatatlan, nem következik föltétlen tiszteletreméltósága. Hogy az isteni szféra a teológusok birtoka volna, azt a költők, mint professzionális misztikusok, sohasem vették komolyan. Egy gyerek is részesülhet olyan ihletésben, amely egy másik dimenzióból érkezik. Rejtelmes érintkezéseink lehetnek bennünket meghaladó intelligenciákkal, áldassék a neve annak, akitől az inspirációk jönnek.

 

*

 

Isten létének a hipotézisét a tudományos racionalizmus nem tudja meggyöngíteni. A názáreti Jézus isteni mivoltának, szeplőtlen fogantatásának és testben való feltámadásának dogmája jóval nagyobb próba elé állítja kétkedő értelmünket. Itt valóban szükség van a hit vakugrására. Az örökkévalóban az eszemmel is tudok hinni. Tudok hinni egy általam föl nem érhető és a világban ható értelemben. Tudok az én teljes öntudatommal hinni a világ engem abszolút értelemben meghaladó öntudatában. Jézus istenségében még ha akarnék is, csak öntudatom erőltetésével tudnék hinni. Minél udvariasabb a krisztológia a modern ember szelleméhez, tehát minél perszonalistább, minél közelebb hozzák Krisztust a hívőhöz, minél inkább testvérünknek és nem királyunknak ábrázolja, annál meggyőzőbb és szeretetre méltóbb az etikája, viszont annál inkább zárójelbe teendő és értelmünknek egy külön szférájával szemlélendő Jézus teológiai státusa.

 

*

 

Tény, hogy a zsidó monoteizmusnak – némi módosítás árán – az emberré vált isten képe győzelmes utat biztosított. Kisebbségi és zsidó szokás nem elfogadni a tömegsikert az igazság legfőbb mércéjének. Paradox igazság, hogy ugyanaz, ami a zsidó isten útját megkönnyítette a többistenhivő rómaiakhoz, vagyis a Fiú története, az nehezíti meg a spirituális gondolkodás útját a mai keresztény kultúrában, megkönnyítve a szekularizáció terjedését. Ha Jézus zsidó biográfusai nem tettek volna túl nagy engedményt az ember-isten-császárok korában a Római Birodalom népi politeizmusának, akkor az újkori kultúra nem a spirituális világképtől elkülönülve építette volna ki a világi tudást és értékrendet, akkor nemcsak a judaizmus és a kereszténység, de az iszlám és a kereszténység között sem lenne süket inkommunikáció. Nincsen internacionális és nagy hatású szellemi tekintély. A hatalmak kevéssé feszélyezik magukat a szellemi értékektől. Az egyházak és a vallási hangadók nem törekszenek spirituális dialógusra, előtérbe helyezik az ortodoxiáikat, és többre tartják a korlátaikat a transzcendens tartalmaiknál.

 

*

 

Azt hiszem, a legkevésbé az az elgondolás vonz, hogy Jézus megváltó volt, és hogy az ő kereszthalála által én magam is meg lehetnék váltva. Nem szeretnék megváltva lenni. Nincsen szükségem megváltóra. A zsidók emlegetik, hogy majd egyszer jön a Messiás. Én inkább azt hiszem, hogy már sokan voltak itt, csak mi nem vettük észre őket. Az emberek azzal váltják meg magukat, hogy a dolgukat elvégzik, és szeretik azt, akit szeretniök megadatik. Ki oldozhatna föl engem bűneim súlya alól? Ezt a hátizsákot – amíg élek – cipelnem kell. Papi kéz sem veheti le a hátamról. Menny és pokol egy és ugyanaz; most és örök idő egy és ugyanaz; ezek számomra zsidó ideák. Nézhetem örökké, hogy mit tettem. Álljon az ember szemtől szemben a maga istenével. Eltakarhatja az arcát az ő fényessége elől, de nem bújhat más ember háta mögé. Az emberi tér a mi életidőnk: egy igen hosszú színpadi este. Hogy ki mivel tölti meg a maga idejét, hogy ki mit játszik a színpadon, ez a mi szabadságunk, ez a mi drámánk. Ingyen nem kapsz itt semmit sem, itt minden döntésnek ára van. Minden választással egyértelmű a nem választott variánsok elutasítása. Minden életszárnyalás egy-egy zuhanás a halál felé. Igen, a mi életidőnk tere nyomorult börtöncella csak. Nincs vigasz.

 

*

 

A zsidók számára a tanulás és az imádkozás hasonló értelmű műveletek. Felfogható a tanulás úgy is, mint az idő kinyitása, felülkerekedés a halálon. Éljünk, de nem mindenáron. Inkább halj meg, de ne legyél áruló, mondta fáradt, öreg, hajlott hátú hittantanárom, akinek sok lánya és nagyon kicsi keresete volt. Egy aránylag zártkörű különállás fenntartása mindenképpen kihívó. Minél nehezebb volt a sorsuk, annál horgasabban kapaszkodtak a zsidók az ő életmegszentelő istenképükbe. Belekapaszkodtak a kiválasztottság eszméjébe. Meggyökeresedett bennük az a gondolat, hogy a zsidóknak különös feladataik vannak a népek között. A szerződés feltételeit legalábbis nekünk, embereknek teljesítenünk kell. Egyoldalúan előlegezve a bizalmat. Isten és az ember szövetsége a Törvény, az Írás, amely több az embernél, de kevesebb az örökkévalónál. Isten szerződésteljesítését a haláltáborban kétségbe vonták a rabbik. Volt, aki azt mondta: ezt sem tennie, sem megengednie nem lett volna szabad. Isten elárult bennünket. Egy igen jámbor ember azt mondta: Isten nemcsak egy emberöltőre szövetségesünk. Hogy ő megszegi-e vagy hogy miképpen értelmezi a szavát, az az ő dolga. Isten mulasztása nem igazolja a miénket. Valóban nem, mondta egy fiatal rabbi: előrelátóbbnak és bátrabbnak kellett volna lennünk. Nem elég a szent könyvek fölött hajlongani. A nagy tudású, szent emberek nem tudtak mit mondani a többi zsidónak miheztartás végett. A bölcsek nem voltak elég bölcsek.

 

*

 

Ezzel az egyoldalú és axiomatikus ragaszkodással a szerződés eszméjéhez, bizonyos nézőszögből jól jártunk. Az egyoldalú hűség nem rossz önfenntartási stratégia. Dolgos élet párosul hozzá és a tehetségek karbantartása. Más nézőszögből rossz stratégia: mert bármiben adták jelét a zsidók a beavatottságuknak, a pénzügyektől a zenélésig, a többiek annál inkább gyanakodtak rájuk. Megfizettünk azért, hogy nem szabad elhagynunk magunkat. Dolgoztunk, tanultunk, sikereket értünk el, de tény, hogy ezzel nem tudtuk megszerettetni magunkat a keresztények Európájában. Kíváncsiság, gyanú, irigység, nemi vonzódás, felülkerekedési és leigázási vágy. Ki tudja, mi minden színezi az ősi és örök új zsidóellenességet, amely a zsidó érdemektől és teljesítményektől egyáltalán nem enyhül?

 

*

 

Kezdettől meggyőző volt számomra az a gondolat, hogy a keresztény antiszemitizmushoz hozzájárult a keresztények bizonytalansága Jézussal kapcsolatban. Istenként kell imádniuk a názáreti Jézust, a zsidók királyát? Mit kezdjen a jámbor keresztény azzal a tényállással, hogy Jézus, a tanítványok, az apostolok, az első keresztények mind zsidók voltak, nem kevésbé, mint a szanhedrin, nem kevésbé, mint az elbeszélésben szereplő gúnyolók a keresztfa körül? Legegyszerűbb volt erről a tényről olyannyira megfeledkezni, hogy Jézus kereszténnyé legyen, a zsidókra pedig éppenséggel a szövetség helyett a fordított szerep, a negatív kiválasztottság súlyosodjon évezredeken át: a minden húsvétkor fölemlegetett istengyilkosság vádja. Ahhoz, hogy bennünket – a nürnbergi törvények szerint: nem árja fajúakat – ölni lehessen, kellett az istengyilkosság háttéraurája.

 

*

 

Nem vagyok konvertita alkat: se katolikusnak, se kommunistának nem tértem át, mikor egyik az életet, a másik a sikert biztosította volna. Magamban is érzem a zsidók terhére rótt makacsságot, nem föladni a különállást. Amikor már semmid sincs, akkor sem. Csíkos ruhában sem. Sejtem, hogy a koncentrációs táborok foglyait az őrök pusztán a nézésükért is meg-megölték.

 

Magyar-zsidó számvetés, 1989

Van itt körülbelül százezer zsidó – nem igazán közösség, nem igazán nemzetiség, nem igazán etnikum. Lehetne állítani, hogy a magyar nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne állítani, hogy a zsidó nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne azt is mondani, hogy magyar zsidók, ahogyan azt is lehetne mondani, hogy zsidó magyarok. Ezek az elbizonytalanítások azt célozzák, hogy a szó megfeleljen a tárgyának, és hogy ne maradjon ki a jelentésköréből senki, akinek köze van a zsidósághoz, akinek van zsidó érzékenysége, öntudata, aki szenved attól a történelmi gyilkosságsorozattól, amely a zsidók számát és befolyását volt hivatott csökkenteni, aki ha mégoly szigorúan alá is rendelné magát univerzális elveknek, de a másik zsidóval szemben nem tud elfogulatlan lenni, aki elsápad és a falnak támaszkodik, amikor az újságban azt olvassa, hogy háború kezdődött Izrael és arab szomszédai között, aki dühös, ha egy zsidó rosszat cselekszik, ahogy az ember rokonságon belül tud igazán haragudni. Van itt tehát közel százezer zsidó vagy talán több is, ha idesorolom azt is, akiben működik egy fél, egy negyed, egy nyolcad zsidó érzékenység, aki megrezzen a zsidó szóra, akinek a jó közérzetéhez hozzátartozna, hogy ezt a minőségét is nyugodtan viselhesse, miként az anyaságát vagy az apaságát, aki szívesen dolgozna azért, hogy békében élhessen önmagával és az embertársaival.

 

*

 

De ha már szóba került a nyugalom, én azt leginkább Magyarországon, vidéki kertes házakban szoktam megtalálni, ahol a szemem olyasmit lát, amivel kezdettől fogva összeszokott. Budapesttel is így vagyok, ha este kedvem van gyalog hazasétálni valahonnan. Ezen a tájon kezdtem nézni a nőket, főként olyanokba voltam szerelmes, akik itt laknak. Itt tanultam meg, hogy mi az élet rendje hét közben és hét végén. Közben megtanultam a népvándorlást és a honfoglalást, a tatárjárást és a törökdúlást, azután a folyamatos kínlódást a németekkel, majd meg már 1849-től kezdve mindinkább az oroszokkal is. Ahogy illik, büszke vagyok a világban szétszéledt magyar tehetségekre, a jobbára magyar zsidó Nobel-díjasokra az Olasz fasori evangélikus gimnáziumból, a majd kétezer amerikai egyetemi tanárra, akiknek java részét az ötvenhatos emigráció adta. Mellesleg otthon érzem magam ennek az ötvenhatos generációnak a körében, azokéban, akik ötvenhat táján voltak fiatalok. Közel érzem magamhoz Késmárkot és Brassót, apám Késmárkon járt kereskedelmi iskolába, nagybátyám pedig a brassói Korona Szálló igazgatója volt. A távoli légi járaton, ahogy egy magyar útitársam akad, végigbeszélem vele az utat, ha nem is végig, de mindenesetre sokkal többet beszélgetek vele, mint más utassal tenném. Kíváncsibb vagyok életének kisebb-nagyobb mozzanataira, van, ami összeköt vele, lehet vele arról az országról beszélni, ahol élni szoktam, ahol az embertársaimmal az anyanyelvemen közlekedhetem, ahol megtanultam az ételek ízét és a kertek szagát, ahol az érzékeim birtokukba vették a világot. És mivelhogy zsidó létemre hagyományosan szóban élő és a szóbeli kinyilatkoztatásra figyelő nép fia vagyok, hogyan is ne töltene el érzéki élvezettel ez a nyelv, a magyar, amelyen az öntudatom testet ölt? Hogyan is lehetnék közömbös a nyelv iránt, amely a lelkem teste, és mindazok iránt, akikkel ezen a nyelven otthonosan beszélhetek? Fia lévén a zsidó népnek, polgára vagyok a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak, zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.

 

*

 

Kettős baleset, hogy zsidónak és magyarnak születtem. Két, tanulságosan balszerencsés nép. Kétségtelen, hogy például egy fehér angolszász protestáns léte kevésbé kérdéses, mint egy magyaré, egy zsidóé vagy akár éppen egy magyar zsidóé. Oka van rá, hogy biztonságosabban mosolyogjon. Balsors, akit régen tép, így jellemzi népét a költő abban a versben, amelyet egy egész nemzet megilletődötten énekel ünnepeken, és amelyet az elmúlt másfél század történelme a magyarság kultikus énekévé tett. Egymás után háromszor is elénekeltük a Himnuszt a Madách téren, ötvenhat decemberében, hogy a lóról kardlapozni és a talajszintről gumibotozni készülő rendőrök ismét vigyázzállásba legyenek kénytelenek merevedni, mert a Himnusz közben nem illik mozogni, s így mikor harmadszor is összekötöttük magunkat ezzel az emlékeztetővel, ők nem ütöttek, mi pedig szétoszlottunk. Nem nagy győzelem, elismerem, de az is valami, hogy nem bántottuk egymást. Nos, a zsidók is el tudnák mondani ezt magukról: balsors, akit régen tép. Ezt a két népet tépi, tépdesi. Mind a kettő nagyon is tudatában van ennek, hajlamosak rá, hogy meggyászolják magukat, számon tartják és nem akarják elfelejteni a sérelmeiket, a veszteségeiket.

 

*

 

Két tizennégy-tizenötmilliós nép. Mindkét népnek nagy a diaszpórája. Mindkettőnek hosszú ideig kétségessé volt téve vagy éppen szünetelt az állami léte. Mindkettő fenyegetve érezhette és érezte a maga nemzeti-népi-közösségi létét. Mindkettőből sokan vándoroltak ki a század elején Amerikába. A világzsidóság egyharmada, a magyar zsidóság kétharmada erőszakos halál áldozata lett a második világháborúban. Ugyanekkor a keresztény magyarok közül is minden huszadik belehalt a háborúba. Mindkettőnek kritikus helyzetben, aggasztó szomszédságban van az anyaországa. Mindkettőnek sok közös tapasztalata van, sok mindent megértek az idők során egymással. Tény, hogy sehol Európában nem volt akkora a zsidók számaránya, mint a magyarság körében. A magyar állampolgároknak öt százaléka volt zsidó, a német állampolgároknak csak egy százaléka. Mégis a németek voltak intoleránsabbak a zsidó kisebbséggel szemben. Ha Kelet-Közép-Európában van még számottevő zsidó közösség, akkor ez az. A magyar zsidóság nagy részét megölték, a maradékból sokan elmentek, mert bizonytalanul érezték itt magukat. Sokan elmentek, mert a létükben sokszorosan kérdésessé tétettek. Először magyarokként, aztán polgárokként, majd esetleg értelmiségiekként. Megunták. Hányszor lehet egy embert kérdésessé tenni úgy, hogy még mindig győzze türelemmel?

 

*

 

De vajon akarja-e a magyarság a megmaradt zsidók tovább itt maradását? Most, amikor ennek az országnak a polgárai merészebben kezdenek beszélni, nem lehet elkerülni, hogy szó essen a zsidóság ittlétéről. Személyek és közösségek bemutatkoznak. Keresztény és zsidó magyarok együttélése ez a forró kása, amelyet a kultúrmacska a népi-urbánus ellentétpárral kerülget. Mivel a keresztény magyaroknak voltak kellemetlen élményei több zsidóval az elmúlt évtizedekben, hatalomban részesedő zsidókkal, természetes, hogy ezek az élmények meg akarnak szólalni. Az emléktől nem muszáj eljutni a paranoid általánosításig, de ez a lelki munka bejáratott pályán halad, és azzal kecsegtet, hogy kezedbe adja a bajok kulcsát. Nem a rendszer a bajunk, mondták sokan az elmúlt években, hanem a zsidó funkcionáriusok. A jó király rossz tanácsadói. Az elmúlt évben kiderült, hogy mégiscsak a rendszer és nem csak néhány ármányos alak. A jámbor képzeletnek, úgy látszik, szüksége van valami ördögmaskarára, nem éri be a szociológiai absztrakciókkal. A jámbor képzelet bűnösöket igényel. Most, hogy nő a szólásszabadság, meg fog-e jelenni és vajon milyen terjedő erővel az új antiszemitizmus beszéde? Vagy csak a jobbszélen, és ott is csak célozgatva, tízszázalékosnál csekélyebb választói befolyással? És mit fog választani a keresztény magyar értelmiség – a nyitott vagy a görcsös, a tanuló vagy a regresszív önmeghatározást? Inkább területi-politikai és kulturális vagy inkább etnikai-faji jelenségnek fogja-e értelmezni a magyar nemzetet? Óhajtani fogja-e ismét az etnikai homogeneitást?

 

*

 

Ha egy közvélemény-kutatásban megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók, vagy menjenek-e el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhova, ahol beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot. Valószínű, hogy akkor előbb-utóbb ugyanez az érzés elfogná a magyarságot a maradék németekkel és a cigányokkal szemben is, akkor az ébredező öntudatú egyéb kisebbségek is szúrnák a kiközösítő hangulatú többség szemét, akkor előkerülne ismét a fajvédő szűkkeblűség, amely végül is igencsak összeszűkülhetne, hiszen olyan magyar, akinek néhány emberöltővel odébb ne lenne más etnikumú őse, inkább kevesebb van, mint több ebben az országban, amely az óta az ezer év óta, amióta a magyarok országolják, ugyancsak forgalmas hely volt, hadak és vándorok megtelepedő- és temetkezőhelye, amelyen például zsidók előbb éltek, mint magyarok, ha hihetünk az aquincumi héber betűs sírköveknek, ahova alighanem jöttek már zsidók keletről is, talán a magyar törzsekkel is, ahova jöttek északról is, délről is, nyugatról is, az egész magyar történelem folyamán, ahol ők is, akár a magyarok, meggyökeresedni, fészket rakni, otthont teremteni akartak, mert ha éppen nem űzték el innen őket, akkor úgy vették észre, hogy megélnek a mesterségeikből, megvannak a magyarokkal, elviselhető szomszédság és folytatható beszélgetés ez, lehet mit tanulni egymástól.

 

*

 

Ennek a földnek a népe, ha olvasni tudott, azokon a magyarra fordított verseken, történeteken és mondásokon nevelkedett, amelyeket csupa zsidó ember írt és gyűjtött össze egy könyvbe. És ennek a földnek a népéhez jobban illett az egyetlen isten gondolata, aki nem egészen akarván a magyarok istene lenni, inkább a sors arcát veszi fel magára. Mert ki tudja, mi jön holnap, és mit takar a végzet, mert ki tudja, merről jön a balsors fegyveresek képében a piactérre? Az Úr legyen mivelünk. Az Úr, aki a zsidókat is szörnyen dúlta, vagy hagyta őket martalékul veszni, aki még a csecsemőket sem hozta ki a gázkamrából. Az Úr, aki bármiféle jóakarattal lenne is választott népe iránt, a második világháborúban ezt a jóakaratot szerfölött talányosan és rejtőzködően érvényesítette, mondhatni, leplezte. Magyar is, zsidó is isten áldását kéri, vígabb esztendőt azután, hogy bújt az üldözött, mert felé kard nyúlt barlangjába. Valószínű, bár nem szép, hogy a megbántottak egymást is bántják. Nem kis óhaj a szerencsétlenektől nagylelkűséget kérni. Vagy kiengesztelődünk, vagy elválunk végképp, mondaná a radikális gondolkodó, aki még nem ismeri igazán a rossz házasságok életképességét.

 

*

 

Jézusról nincsen szó. A magyar is egyistenhívő, ha egyáltalán hívő, ezt olvasom ki a magyar költészetből. A Tiszántúl, ahonnan jövök, ritka a feszület, de a dunántúli tömzsi Jézusok a kőkereszten sem idegenek a zsidótól, hiszen egy volt közülünk, egy volt prófétáink közül, egy volt az igazak közül. Mert mit mond Jézus? Azt, hogy szeresd istent és a felebarátodat. Megpróbáljuk. Nem mindig könnyű. A próféták is ezt mondták. A bölcs emberek mind ezt mondták. Azt nem mondta Jézus, hogy engem imádj, mert én vagyok a te istened, hanem csak azt, hogy térj meg Istenhez. Hogy Jézust istenként kell imádni, azt csak egy akarnok zsidó agitátor mondta, a Paulusszá lett Saulus. A sorsvert népek szemében van valami szigor, valami hitetlen józanság. Újabb hiszékenység a vesztüket okozhatja. Tudják, hogy mondani sok mindenfélét lehet. Ezért, amikor a magyar keresztény, a magyar keresztyén és a magyar zsidó az ő Urához és Istenéhez imádkozik, akkor tulajdonképpen ugyanahhoz szólnak. Kiszámíthatatlan sorsistenhez, aki néha meglágyul irántunk, és aki ilyenkor maga a teljes megértés. Imádkoznak az atyához, noha sok kényeztetésben nem volt részük. A vallásos szerződés azért több, mint a jogi szerződés, mert ebben a szerződésben vállalt kötelezettségeimet akkor is megtartom, ha a másik fél rosszul bánt velem, amit szerződésszegésnek is nevezhetnék. Megtartom, mert a vallásos szerződés olyasmi, amit alkalmasint szülő, testvér, házastárs, gyermek és barát iránt érezhetünk: akkor is szeretjük, ha rossz. Mert a mi gesztusunk a kéznyújtás, az előleg, az ingyenes adás. Van, aki olyan reménytelen makacssággal hitelez az Úrnak, mint a lottójátékos, aki egy hetet sem hagy ki, pedig sosem nyer. Ha éntőlem megtagadta, hátha megadja a gyermekemnek. Ha tőle is, akkor az unokámnak. És ha nincs unokám, talán annak a gyereknek ott a túlsó járdán. Ha tehát a magyarok és a zsidók istene és imája igencsak hasonlít egymásra, akkor bírnak egymásra úgy is nézni, mint két szomszéd egy kórteremben. Érdekük, hogy adjanak egymásnak egy pohár vizet.

 

*

 

Meg kell fontolnunk azt a lehetőséget is, hogy a többség a távozásunkat kívánja. Lehet, hogy az együttélési kísérlet különböző hibák miatt nem megy. Egy válás sohasem csak az egyik fél hibájából történik. Elmehetnénk mindahányan Izraelbe, mert van egy ország, amely befogad, ahol jogunk van az állampolgársághoz. Sokan elmehetnének Amerikába és más országokba is. Elmehetnénk, ha ismét úgy éreznénk, hogy Közép-Európa földjén ki tudja, milyen szükségletek kielégítéseképpen terjed az ellenszenv irányunkban, ellenszenv, amely apránként ideológiává intézményesülhet. Ha ismét népidegennek mondanak, akkor el kell mennünk oda, ahol sem a népidegen, sem az osztályidegen szó nem szerepel a szótárban. Más kérdés, hogy tévednek, és az is más kérdés, hogy az új tisztogatók tisztasága nem sokban különbözhet a tisztogatókétól általában. Megtapasztalva, amit megtapasztalhattunk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a méltóság fontosabb, mint a hollét. A gyerekek iránti felelősség azt tanácsolná, hogy, ha kinéznek innen, akkor menjünk. Azt a régi játszmát, hogy apránként kiszorultunk az életből, mindig megértve azokat, akik kiszorítanak, nem fogjuk megismételni. Olyan helyre megyünk, ahol megtámadtatás esetén védekezhetünk az érvényes és tartós törvénnyel vagy akár fegyverrel is a kezünkben. Ahogy elmentek a maradék zsidók Lengyelországból és Bulgáriából, Romániából és Csehszlovákiából, ahogy mennek és mennének továbbra is sokan a Szovjetunióból, úgy elveszíthetnénk mi is a hitünket annak értelmességében, hogy kitartottunk itt Magyarországon vagy még pontosabban Budapesten, ahol Párizs és Moszkva között Európában tudtommal a legnagyobb lélekszámú zsidó közösség él. Bár a Moszkva felé vezető úton Kijevről sem kellene megfeledkezni. Akkor hát menjünk mind át a nyugati, keresztény, liberális, kapitalista demokráciákba, ahol a megélhetésünk és a gondolkodásunk összefér a környezetünkkel? Vagy éppen vándoroljunk-e föl, minden zsidó-arab konfliktus ellenére is, a szent városba, hogy az ősök földjén megkapaszkodjunk, harcolva és egyezkedve azokkal, akik úgyszintén az ősök földjének tekintik a szent várost? Kínlódjunk, zsidók, egymással, és menjen el a kedvünk az emberiségtől a saját fajtánkon bosszankodva, annak hanyatlását, romlását panaszolva ott, ahol az alaptörvény kétségbevonhatatlan jogot ad a létezésünkre? Jelentsük ki, hogy a zsidók kelet-európai története véget ért? Mondjuk azt, hogy Közép- és Kelet-Európa népeinek keresztény-nemzeti föllelkesedésében már nem tudunk teljes szívvel részt venni, mivel aki átadja magát ennek a lelkesültségnek, az hajlandó nosztalgikusan nézni az 1945 előtti Magyarországot, amelyre nosztalgikusan visszatekinteni a magyar zsidóknak nincsen oka? Mondjuk, hogy mivel a fasizmus kora után már a kommunista diktatúrában is idegenül éreztük magunkat, most ebben a legújabb felszabadulásban is idegenül fogjuk érezni magunkat? És hogy ennek a sokféle idegenkedésnek talán van egy közös mintája és tanulsága? Néhány ezer évre visszatekintve, nem vagyunk gyakorlatlanok a kivonulásban.

 

*

 

Vagy ha a különbség a többségnek elviselhetetlen, ha mi magunk is egyértelműbb azonosságra vágyunk, mégpedig itt, ahol vagyunk, szegődjünk akkor a harmincas évek zsidó neokatolikusainak, esetleg neoprotestánsainak a nyomába? Térjünk ki és sértődjünk meg, ha keresztény magyarok továbbra is zsidónak néznek? Az ötvenes-hatvanas évek internacionalista szocialista asszimilációs sémáját elvetve, próbálgassuk ismét a húszas-harmincas évek nacionalista konzervativizmusát vagy talán populizmusát mint asszimilációs sémát? Borítsunk árnyékba bizonyos életrajzi tényeket? Akarjunk másnak látszani, mint amik vagyunk? Ne mondjam azt, hogy az apám is, a nagyapám is zsidó vaskereskedő volt Berettyóújfalun? Mit mondjak ehelyett? Azt, hogy a dédapám meg az ükapám zsidó kocsmáros volt Berettyószentmártonban? Tagadjam, hogy elődeimről többet nem tudok, és éppen ezért érdeklődéssel beülnék az ükapám kocsmájába egy pohár borra? Tagadjam, hogy az őseim – ha a hagyomány igaz – kohaniták lévén, a szentély papjai voltak már évszázadokkal Jézus születése előtt a jeruzsálemi nagytemplomban? Amelynek falmaradványait hasonló főhajtással érintem, mint a berettyóújfalui zsinagóga falát, amely most a gyermekkori házunkból kialakított vasáruház raktárépülete. Menjünk el innen, mert itt már végóráit éli egy maradvány? Vagy, ha olyannyira ragaszkodunk ehhez a helyhez, a magyarsághoz, akkor miért ne olvadnánk bele egészen, akár vegyes házasságok révén, és miért ne lennénk hálásak a befogadtatásért? Mert a keresztény magyarság a vendéglátó többség, mi pedig többek szemében csak amolyan nyugtalanító átutazók vagyunk. Tűnjünk el a beolvadás révén, mimikrivel, eltüntetve már nemcsak a felszínről, de a mélyből is különállásunk jeleit, hogy ne zavarjuk a befogadók szemét semmiféle különállás látványával? Igazoljuk mások zsidóellenességét a magunk zsidó öngyűlöletével? Fejezzük be az asszimilációt, hogy jó magyarokként újjászülessünk? Igyekezetünket méltányolnák, némi fenntartással persze, hogy még mindig nem az, még nem tökéletes, még mindig nem elég hitelesen vagyunk mások, mint amik valójában vagyunk.

 

*

 

Több zsidó barátom elment ötvenhat novemberét követően, mert az volt a benyomása, hogy a magyar politikában csak ez a két véglet lehetséges: a sztálinista, illetőleg posztsztálinista elnyomás vagy az újra színre lépő jobboldal, amely majd ismét teret ad a spontán antiszemitizmusnak. Nem volt idő pesszimizmusuk bizonyítására vagy cáfolatára, ki-ki beállítottsága szerint jósolta meg, hogy mi lett volna, ha nem jönnek megint az oroszok. Én azt mondtam, hogy valami új jött volna, és az most föld alá megy. Ezért maradtam. Ők csóválták a fejüket, és azt mondták, hogy álmodozó vagyok, mert valami régi jött volna, valami olyasmi, ami már volt, és ami többé nem kell nekik. Ennek megfelelően elmentek, mert a kommunizmusból is elegük volt. Én azt gondoltam, hogy tudna itt egy normális demokrácia is kialakulni, amelyben ugyan a nagyszájú gyűlölködők is megpróbálnak egy kis publikumhoz jutni, de nem sok hívük van, mert az emberek zöme a józan centrum körül helyezkedik el. Én ötvenhatban is, csakúgy, mint most, úgy érzékeltem, hogy az emberek nem hisznek a demagógoknak, és úgy képzeltem, hogy a jobboldali extremizmus csupán marginális jelenség volna, amely szüntelenül bizonyítani akarná, hogy nem nyilas, ellenkezőleg, szuperdemokrata. Ezt súgta a valóságérzékem. Aztán végigcsináltuk, ki-ki a maga módján a visszafogottabb, gyakorlatiasabb utósztálinista elnyomást, a Kádár-korszakot. Az ellenzék mindvégig ellenség volt. Amolyan ördög, mint az antiszemita mitológiában a zsidó. Nem gondoltam, hogy ötvenhat után a rendszernek még ennyi ereje lesz, hogy még harminchárom évvel sikerült elhalasztania az alapvető, kézenfekvő kérdések nyilvános megvitatását.

 

*

 

Ma is vannak megfigyelők, nemcsak zsidók, itthon és külföldön egyaránt, akik attól tartanak, hogy itt a demokratikus közép csak gyenge átmenet valamelyik véglethez, a jobboldali vagy baloldali extremizmushoz. Úgy érzik, hogy itt a kommunizmusnak nem a liberális demokrácia az alternatívája, mert annak kevés előzménye van, hanem a nacionalista rendállam, amelyben a Horthy-korszak szelleme korszerűsödve újjászületik. Nehéz megfeledkezni róla, hogy az a szellem geostrategikus reálpolitikával vállalta a német csatlós szerepet, és mintegy hálából a visszacsatolt területekért meghozta a zsidótörvényeket, majd – ugyancsak törvényesen – deportálóvonatokba zsúfolta és kiadta a magyar zsidóság háromnegyedét a németeknek, sejtvén, hogy mi vár rájuk a határokon túl.

 

*

 

Ez az előlegzett csömör a reakciós mentalitás reneszánszától az én megítélésem szerint ötvenhat végén túlzott volt, és csak sporadikus megnyilvánulásokra hivatkozhatott. De aki egy deportálást már túlélt, az sejt valamit arról, hogy egyszer csak milyen gaztettekre képes sok derék ember, ha a gaztett büntetlen marad, sőt felsőbb parancs írja elő. Az angolszász egyetemekről visszatérő barátok emlékeztetnek rá, hogy a civilizált mértéktartáshoz hosszú nevelődés kell, önfegyelem, amely megóv a hisztériáktól, és tudja, hogy a hisztéria nem mentség a bűnre. Barátaim, akik ezzel a megfontolással mentek el, még ma sem biztosak abban, hogy vajon megérett-e itthon időközben az a civil mértéktartás, amely nélkül nincsen liberális-szociális demokrácia. Abban sem biztosak, hogy elterjedt-e annyira a másik emberrel szembeni tárgyilagosság és méltányosság szelleme, hogy már ne érhessen egy embert, polgártársat bármilyen kisebbségi mivolta miatt sértés, hátrány vagy éppen halálos fenyegetés. Szemük előtt volt a példa az ország háború utáni történelmében, hogy ha azért nem is, mert zsidó, de azért mégiscsak diszkrimináció érheti az embert, mert polgárnak született, és mert nem lát okot arra, hogy szembeforduljon a polgári viselkedés eredendő normáival. Normális országban nem lehet bántódásod sem a vallásod, sem a társadalmi származásod, sem a világnézeted miatt. Liberális demokráciában szégyen antiszemitának lenni, mert az ideológiává vált ellenérzület bármilyen csoporttal szemben ellentétes a demokratikus rendszer egészével, mert a kisebbség hátrányos megkülönböztetése nem illik bele a törvények szellemébe, az uralkodó logikába.

 

*

 

A zsidók közül sokan hibáztak, amikor a liberális demokrácia helyett a kommunista szocializmust választották zsinórmértékük gyanánt, mert az nekik biztonságot nyújtani nem tud. Nem állítható, hogy az elmúlt évtizedekben mindent egybevéve a zsidó középosztály derekasabban állt volna ki, mint a keresztény középosztály a polgári szabadság és az egyén méltósága mellett. Tény, hogy mind a rezsim kulturális apparátusában, mind pedig a demokratikus ellenzékében a zsidók – az ő tényleges budapesti statisztikai számarányukhoz képest – túl voltak reprezentálva. Mellesleg itthon és külföldön felsorolható még néhány paraméter, ahol ugyanez a helyzet. Annyi kereszteződő áramlatban tűntek föl zsidók, hogy antiszemita legyen a talpán, aki mindezt egy velős általánosításban csomózza össze. A Kádár-korszakban, amely egy restaurált diktatúra lassú felpuhulásának története, ebben a puha kommunista udvari kultúrában sokan polgári puhasággal fészkelték ki a helyüket. Még ma is sokan bizonytalankodnak, hogy rajongjanak-e olyan nagyon azokért a polgári szabadságértékekért. A magyar értelmiség körében (zsidó-keresztény egyre megy) a személy méltósága jóformán napjainkig nem volt magától értetődően mindenek fölött álló érték. Itt hol nemzeti, hol meg osztályfogalmakkal illett az intézményesen uralkodó gondolkodásmódnak operálnia. A háború előtt is és azután is kisebbségi áramlat volt az európai humanizmus és a vele konzisztens liberális demokrácia szelleme, amely az emberi személy szabadságát és méltóságát teszi az értékek rangsorában az első helyre.

 

*

 

A zsidók csak akkor konzisztensek önmagukkal, ha a liberális demokrácia elveihez tartják magukat. Azért, mert eddigi tapasztalataink szerint az életbiztonságunkat, a félelemmentes és eredményes létezésünket csak a liberális közállapotok biztosították. Azért, mert intellektuális és erkölcsi kriticizmusunknak a formális demokrácia úgy-ahogy megfelel. Azért, mert a Tórából és a tradícióból, a zsidó történelem leckéiből következően: nekünk a személyek egyenrangúságának axiómájához ragaszkodnunk kell. Valójában csak egyenrangúságunkhoz képest lehetünk személyenként igazán különbözőek. Azért is kell a zsidóknak a liberális demokrácia, mert a kommunizmus instabil és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy a kezdetben nagy számban részt vevő zsidókat egyszer csak kitisztogatja, és táborba viszi. A zsidók, akik a sztálinista hatalmi apparátusba beszálltak, balekok voltak. A sztálinizmus nélkülük is kiépült volna, így azonban buzgó eszközül használta őket. Ez a társaság nem a zsidóság javából került ki, a finomabbak, ha beszédültek is a pártvallásba, aránylag korán kiváltak belőle, de inkább bele sem keveredtek. Az is lehet, hogy az antifasisztaként választott kommunizmus egy későbbi szakaszban deportálja híveit. A kortársak nem sokat tudtak a kommunizmusról. Nem állt módjukban megfontolni, hogy ha a deportálás intézménye, vagyis személyek, esetleg egész népek erőszakos áttelepítésének az intézménye konzisztens az uralkodó ideológiával, akkor a zsidók veszélyben vannak, hol ilyen, hol meg amolyan minőségükkel. A zsidó csak abban a társadalomban van biztonságban, ahol senkit sem lehet deportálni, ahol a szabad polgár a normális. Ha a szabad polgár nem lehetséges, akkor a zsidó különösképpen veszélyeztetett.

 

*

 

A kicsinek leginkább attól kell őrizkednie, hogy kisszerű és kicsinyes legyen. Kis nép is viselkedhet nagylelkűen. Kis nemzetnek a csatlós szerep a rémálma, mert kísértő és veszélyes szerep. Kísértő, mert az erőviszonyok reális felmérését sejteti, továbbá mert a gyengébb fél helyzetét előnyökre váltja át, hűbéresként odatapadva a hűbérúrhoz. Veszélyes, mert a szerepbe bele lehet tanulni, olyannyira, hogy reflexszerűvé, mondhatni jellemmé válik. 1967–68 volt a Kádár-korszak fénypontja, a gazdasági reform elindításának az ideje. Már azt hittük, hogy kezdjük kihúzni magunkat. Izraellel megszakítani a diplomáciai viszonyt és a szovjet csapatokkal együtt bevonulni Csehszlovákiába – nem volt nagylelkű gesztus. Túlságos alkalmazkodás, idomulás, hasonulás a nagyhatalmi befolyáshoz, ez a kis nemzeti mintahiba. Olyan viselkedés, amely nem igazán úrra, nem is igazán szolgára vall, hanem valamire a kettő között, talán az ispánra, akit parancsolásra kineveznek, nem pedig megválasztanak, és aki emiatt a felsőbbséghez húz, nem az alája tartozó néphez. A helyi vezetőség hol a némethez idomult túlzással, hol meg az oroszhoz. És mindkét esetben még területi jóvátételt is remélt a farkcsóválástól. Ebben a stratégiában a kormányzatban szereplő zsidók is bőségesen benne voltak. Kezdett érlelődni a reformista nemzeti közmegegyezés, a magyar elit pedig, keresztény és zsidó egyaránt, tisztelet a névvel könnyen felsorolható kivételeknek, engem beleértve hallgatott. Cinkosai voltunk tehát a kormányzatnak ebben a két igazolhatatlan cselekedetben. Emlékezetem szerint akkor lebecsültük ennek a két hibának a történelmi szimbolikáját. Tudjuk, hogy a kollektív erkölcsi ballépések az idővel nemhogy elsimulnának, de egyre kínosabbak, minél többet tudhatunk róluk, mert kiolvasható belőlük egy olyan latens nemzeti stratégia, amely eddig csak bajt hozott. A kisokos stratégia, amely rövid távú előnyökre pislog, és érettük képmutatóan bűnöket is elkövet, minden esetben irreális politikához, vereséghez, elmaradottsághoz vezetett. A kisokosság hosszú távon olyan, mint az eladósodás. Nehéz összegyűjteni egy nemzet kulturális-erkölcsi tőkéjét, elveszteni könnyebb. Lehet erkölcsileg is eladósodni.

 

*

 

A hatvanas években Románia volt a keleti tömbben az egyetlen állam, amely nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Érthető, hogy ez a világzsidóság gyanakvását Ceauşescu rendszerével szemben csökkentette. Románia akkor, hatvanhét-hatvannyolcban két jó döntést hozott, szembehelyezkedve Moszkvával, a magyar állam viszont két rossz döntést hozott, Moszkva iránt inkább szolgalelkűen, mint lojálisan. Mindenesetre engedelmesebben, mint amennyire a realistán kalkulálható szankciók indokolták volna, hiszen Románia mindkét dacolást túlélte. Az Izraelhez fűződő diplomáciai kapcsolat egyoldalú felbontásával a Kádár-rendszer hivatalossága az itthon és a külföldön s ezen belül Izrael államban élő magyar zsidóságot árulta el. Hatvannyolc augusztusában a csehszlovákiai bevonulással megismételtük az 1940-es jugoszláviai bevonulás erkölcsi gesztusát. Csapataink csatlós szerepben bevonultak egy olyan szomszédos országba, amellyel előzően barátsági és kölcsönös megnemtámadási szerződést kötöttünk. 1968-ban a mégoly passzív részvétellel a nagyhatalmi büntetőakcióban a kormány ismét elárulta közép-európai szomszédainkat, a cseheket, a szlovákokat és a szlovákiai magyarokat. Hogy ez a két árulás nem ütközött a maga idejében számottevő ellenállásba, ez mutatja, hogy milyen kevéssé szuverén volt a magyar civil társadalom akkoriban, ha létezett ilyen egyáltalán. Az akkori magyar elit nem tudott felnőtt és felelős módon viselkedni. Az is lehet, hogy némelyeknél egyik esetben az antiszemitizmus, másik esetben az irredentizmus színezte a közönyt. Akkoriban volt olyan újnacionalista vélemény is, hogy majd az oroszok, ha elég lojálisak leszünk hozzájuk, talán megismétlik a bécsi döntéseket. Ez a ravaszkodó, minden erkölcsi hibát és hazugságot igazoló kisnemzeti túlélés-stratégia, ami a Kádár-rendszer egészének fenntartója volt, a kisebbik rossz vállalása, a gyarapodás ellentételéül a kiengesztelődés a valósággal, az ahogy lehet – tényleges korrespondenciában volt a korabeli magyar társadalom mértékadó többségével. Túl sokat engedtünk, nem kellett volna ennyi lojalitást tanúsítani a kormányzattal szemben, amely túl sok engedelmességet tanúsított Moszkvával szemben. Nem lett volna muszáj a Kádár-rezsimnek annyi embert kivégeztetnie. Prágában és Varsóban – a demokratikus kísérletek leveretése után – nem volt akasztás. Vesztesre valló ismert hiba, ha egy forradalmi fellángolás után a társaságnak elmegy a kedve, legyint, beletörődik, és nem tud kitartani amellett, amire tegnap nemcsak hogy gondolt, de meg is esküdött.

 

*

 

Nyomasztóan hatott a magyar zsidó közösségre a Kádár-kormányzat hivatalos részvétele a keleti tömb anticionista propagandájában, amely esetenként alig burkoltan antiszemita is volt. Kínos emlék, hogy ebben az anticionista propagandakampányban zsidó újságírók is közreműködtek, s készséggel megfogalmazták Izrael-ellenes, egyoldalúan arabpárti kommentárjaikat. És emlékeztessünk arra a politikai és anyagi támogatásra, fegyverekre és kiképzőtáborokra, amelyben a magyar kormányzat az Izrael elleni harci akciókat támogatta, megbélyegezve a békét kötő Egyiptomot és ünnepelve az engesztelhetetleneket, akik hivatalos okmányaikban Izrael állam megsemmisítését tűzték ki elsőrendű céljuk gyanánt. Amíg Arafat a napokban a maga nevében vissza nem vonta a palesztin parlament Chartájának azt a tételét, amely szerint a cionista entitásnak a Közel-Keletről el kell tűnnie, ami még nem jelenti az egész palesztin vezetőség álláspontváltozását, addig a magyar külpolitika egyszer sem emelte fel a szavát ez ellen a Charta ellen, és kritikátlan szövetségese volt a PFSZ-nek, legfeljebb azon szomorkodva, hogy még az El Fatah különböző frakciói is egymást gyilkolják, ahelyett hogy minden erejüket a közös ellenség ellen fordítanák. A judaizmus és a cionista eszme ismertetése, tanítása politikai kihágás volt, elegendő ok a politikai rendőrség akcióihoz. Illett hallgatni arról, hogy valaki zsidó, voltak visszataszító eufemizmusok helyette, a nácizmus üldözöttei, végső esetben: zsidó származású. Mintha az még hagyján volna, hogy valaki zsidó származású, de az már mégsem volna rendjén, hogy valaki felnőtt fejjel is zsidó. Felkínálták a részvételt a közmegegyezés látszatában; lehetett bekapcsolódni a Kádár-korszak simulékonyan szókimondó és hallgató elitjébe, lehetett elfogadni a díjakat, a kegyajándékokat, de a kényes dolgokról hallgatni kellett, pontosan kimérve a határokat. Jobb nem bolygatni a zsidókérdést, zsidó írók nem mondták magukról, hogy ők zsidók. Már nem a munkásosztályba stilizálták át magukat, hanem a keresztény középosztályba.

 

*

 

Sok fiatalabb, tehát a háború után született zsidó nő és férfi vagy nem is tudta magáról, hogy zsidó, vagy ha tudta, azzal a szülői kommentárral, hogy az nem számít. Később ezek a fiatalok összebarátkoztak más hasonló fiatalokkal, akiknek ez ugyancsak nem számít. Együttesen nagy nehezen észrevették, hogy az istenmegszólítás közvetlensége és a kritikai-ironikus kívülállás, ez az igen zsidós paradoxon közel áll hozzájuk, és nemcsak azért, mert ez a belülálló-kívülállás a modern európai kultúrfejlődésnek lényeges kreatív eleme volt. El kellett gondolkozni zsidó szerzők művein, amelyekben a zsidó szó elő sem fordul, de egészükben mégis zsidó identitásreflexiókként is olvashatók. Miért ne tudná az ezredforduló felé utazva egy cenzúratörő nemzedék kocsija elé fogni szerteágaskodó identitásait?

 

*

 

Új helyzet állt elő. Valószínűleg erre vártunk. Magamról elmondhatom, hogy én ezt akartam: az igazság óráját, amikor sorban minden kimondatik. Mikor az önfenntartásnak nem előföltétele a nyúlós őszintétlenség. Lesz-e itt liberális demokrácia, ha eddig nem volt? Én azt gondolom, hogy igen. Mindenütt el kellett valamikor kezdeni. Igen, azt hiszem, át fogunk alakulni demokratikus jogállammá. Az a benyomásom, hogy a cenzúra oszlásával bekövetkezik egy stiláris fordulat is. Egyszer csak kezd természetellenesnek és kínosnak látszani a nem néven nevezés, a szőnyeg alá beseprés, a hallgatással meg nem történtté tétel, az elviccelés szokása. Hogy csak akkor nyitjuk ki a szájunkat, amikor már szabad. Magyarok is, zsidók is hajlanak arra az önámításra, hogy ők mindig csak naiv áldozatok, a történés szenvedő részesei, sohasem kezdeményezők, csak reagálók, ennélfogva fel is vannak mentve minden erkölcsi felelősség alól. Lelkünk mélyén pedig mindannyian sejtjük, hogy egy egész közösség viseli a felelősség ódiumát, mindenki, aki a maga népének, társadalmának a viselkedését és beidegződéseit tanulja. Mind a magyarság, mind a zsidóság hajlamos felszabadulási kísérletekre, de tény, hogy mindkettőtől régen megvonatott az állami függetlenség, és azért mind a kettő a szubordináció szerepében próbálta a nehéz időket túlélni. Ezért egyik népben sincs meg igazán a kollektív erkölcsi önkritika. Mindkettő hajlamos csökkenteni a maga részvételét a történésben, mert többnyire balul sikerült ügyletekről van szó.

 

*

 

Egy zsidózó fiatalember, mikor ezért kérdőre vonták, ezt mondta: „Ha van demokrácia, akkor szabad zsidózni is. Nem?” És ebben addig a határig, hogy nem uszít erőszakra a zsidók ellen, tulajdonképpen igaza is van. Eddig sem ez, sem az nem volt lehetséges: sem a vállalt különállás megfogalmazása, sem a zsidóval szembeni elutasítás. A szorongósabbak társadalmi robbanásoktól tartanak, mert olyankor könnyű az utcán fegyverhez jutni, és sok zsidó nem kívánja ezt. Ki tudja, ki miért fog dörömbölni az előszobaajtón? Tény, hogy Nyugat-Európában a zsidók nem érzik bizonytalanságban magukat, de a Rajnától keletre igen. A német és az osztrák újnáci szidalmak a zsidó temetőben, a maradék zsidók eltávolítása húsz évvel ezelőtt Lengyelországból, Sztálin antiszemitizmusa után az egyébként antikommunista Pamjaty mozgalom nyílt antiszemitizmusa jelzik, hogy Európa keleti térségein az antiszemitizmus a második világháborút követően is virulens maradt, nem véve ki ez alól akár az önmagát önérzetesen Közép-Európának nevező térséget sem, ahol a zsidók jelenléte erőteljes volt, és az antiszemitizmus a zsidók elpusztítása után is megmaradt. Van, aki attól tart, hogy továbbra is érvényesül az akció-reakció, a sértés és bosszú zárt logikája.

 

*

 

A magyar zsidóknak akkor helyes itt maradniuk, ha lesz magyar alkotmányos, liberális demokrácia. Ha a demokratikus átalakulásnak, az európai társulásnak nincsen esélye, akkor a magyar zsidóknak nincsen esélye itt a Duna–Tisza vidékén. Akkor – a gyermekeink iránti felelősségünket átérezve – fel kellene számolnunk ezt a megmaradt szórványszigetet. Demokráciákban nincsen politikai antiszemitizmus, ha van is népi antiszemitizmus. Hogy alakul a magyar demokrácia? Ebbe a jóakaratú és igazságszerető irányba? Vagy esetleg mégiscsak van indulati és ideológiai talaja egy politikai irányzatként megjelenő antiszemitizmusnak? Ilyenkor új kérdéseket kell föltennünk magunknak. Ha jelek mutatkoznak rá, hogy ismét megjelenőben van környezetünkben a politikai antiszemitizmus, mi több, ha a magyar politikai erőjáték következtében a hangulati centrum oda csúszna, amit Nyugat-Európában a centrumtól jobbra állónak szoktak megjelölni, ha tehát megismétlődne az a különbség, amely a magyar politikai elitet a két világháború közötti időszakban elválasztotta a nyugat-európai demokráciák politikai elitjétől, akkor ismét fontolóra vennénk, hogy maradjunk-e vagy menjünk, és lehetséges, hogy a maradék magyar zsidók jelentős, talán éppen életrevalóbb része búcsút fog mondani Magyarországnak. Akkor el fogjuk vinni innen a családunkat oda, ahol őket kisebbségi mivoltukért nem fogja hisztérikus indulatanyagú megkülönböztetés érinteni. Hisztérikusnak nevezem az olyan antiszemitát, aki minden bajban a zsidók keze művét látja. Nem hinném, hogy sokan lennének ilyen hisztérikusok, és azt sem hinném, hogy a szövegükre nagy kereslet volna.

 

*

 

Most már az volna rendjén való, hogy az ittlétünk szerződésen alapuljon. Jogi és szellemi szerződésen. A magyar zsidók annyira fogják otthon érezni magukat Magyarországon, amennyire módjukban áll itt, ahol születtek, szabad országban élni, amennyire meg tudnak állapodni mértékadó keresztény magyar honfitársaikkal az alkotmányos demokrácia filozófiájában és erkölcsében. A mai demokratikus kibontakozás erőszakos megtörésének eshetőségét nem volna helyes kizárni, még akkor sem, ha nem jósolunk komoly esélyt neki, de ha lenne is ilyesmi, és megakasztaná a liberális demokrácia megvalósulását, áttelelhetnénk egy új fagyot azzal a tudattal, hogy a rendes emberek vallási, nemzetiségi és osztálykülönbségtől függetlenül kitartanak a szabadságeszmék mellett. Ha különböző pártokhoz tartozó emberek magától értetődően kötelezőnek tartják magukra nézve a fair play, mondjuk magyarul, a becsületes játék, a liberális kollegialitás erkölcsét és stílusát, akkor úgy érezhetnénk az utcán járva, hogy magunk között vagyunk. Én ezt szoktam érezni, de nem hallgathatom el, hogy a világ számos városában éreztem már ilyesmit az utcán járva.

 

*

 

A szerződéshez annak kimondása is hozzátartozik, hogy az egykori illetékesek közreműködése a magyar zsidók nagy részének, hatszázezer embernek az elpusztításában, bűn volt. De vajon vállalhat-e magára hitelesen kollektív felelősséget egy őszinte ember? Azt hiszem, igen. Világos, hogy amikor egy közösséget vállalok, akkor legszívesebben a dicsőségét vállalom. De ha az erény hagyományát vállalom, nem kell-e akkor részesnek éreznem magamat a bűn hagyományában is? Mert hiszen az erény mindig a bűnnel való birkózásból születik, sohasem áll tisztán. Egy németnek nem lehet csak Goethét és Beethovent kimazsoláznia a német múltból, egy orosznak csak Puskint és Csehovot. A vállalás emlékezni akaró szenvedést is jelent. Megkapjuk a választott közösség egész múltját azzal a sok rémes alakkal egyetemben.

 

*

 

Mit vállaljak, ha két közösségbe születtem? Egy magyar zsidónak esetleg örvendetes lehet sajátjaként vállalni Krúdy Gyulát és Franz Kafkát. De kevésbé örvendetes e két nép szenvedéseinek és akár bűneinek egész múltját személyes örökségünknek tekinteni, ami nagyjából annyit jelent, hogy gyakran gondolunk rá. Néha az egész poggyász ránk nehezedik. Érettebb döntés egy népi múltat mint drámát választanunk, s benne a bűnt is, mint a saját bűnünket. Nem lehetünk zsidóként sem csak áldozatok, annál is inkább, mivel a történelem számos zsidó tettet és tettest tart számon. Nincs bűntelen nép, csak erkölcsi tompaság van. Nem lehet a lelkünkre nehezedő teherként nem vállalnunk Rákosit és zsidó uszályát. Egy zsidónak szenvednie kell, ha izraeli katonák arab gyereket lőnek le. Találkozhat-e két ilyen vállalás? Találkozhat-e két ilyen hagyomány?

 

*

 

Keresztény és zsidó magyarok – két erős identitás. Az egyik a dolgokat csak a magyarság szemszögéből nézi, a másik nem tud megfeledkezni arról, hogy zsidó. Nem tud úgy beolvadni, mint a német vagy a szlovák. Lehetetlen, hogy ne legyen kettős identitása. Lehetetlen, hogy ne legyen többé vagy kevésbé szolidáris a világon szerteszét élő zsidókkal. A támadó beszédektől a mészárlásig vezető utat a zsidó el tudja képzelni. A magyar sem bír megfeledkezni a nemzethalál rémlátomásáról. Két sértődős, kényes, sötéten látásra hajló alkat. Vereséghalmozók, gyásznapokra, kivégzésekre emlékezők. A város pusztulása, az ország megszállása, szeretteink elégetése, az elgázosított szülők, feleségek és gyerekek nem feledhetők. Furcsa, itt a veszteség csinál közösséget, sokat költünk a halál emlékére, a sírköveink fantasztikusabbak, a temetőink meghittebbek, mint a nyugati temetők. Tudunk-e legalább a halottak fölött kezet nyújtani egymásnak? Ha már őket nem tudtuk megtartani, legalább az emléküket tartsuk meg. Tudjuk-e fesztelenül és esztétikai pazarlással fura társaságnak látni magunkat? Egy szerény, megfontolt, néha azonban szertelen és garázda ember képe van előttem. Nem titkolható, ez a lény tud lenni gyanakvó és irigy is, nagy praxisa van a kislelkűségben, tud harapósan beletörődni a körülmények szerencsétlen alakulásába. Hagyományos itt a hátsó gondolatok kultúrája és a kéz kezet mos cinkosság.

 

*

 

A zsidó többet bírálgat, okoskodik, radikálisabb, de a szellemi sietségből nagy bolondságok is tudnak kisülni. A két igazi magyar forradalomban, 1848-ban és 1956-ban összetalálkozott a két közösség, egy részük együtt csinálta. Bizakodó kedvünkben mondhatnánk: furcsa, idegenkedő-vonzódó kapcsolat. Mintha kiegészítenék egymást. A magyar értelmiségi kultúrában a keresztény és a zsidó magyarok egymáshoz való viszonya az egyik legérdekesebb kérdés. Ez a viszony most megint tisztázódhat vagy meggörcsösödhet. Előbb a közeledő kíváncsiság, szívélyességre készülődés, majd hirtelen valami sértett begombolkozás, bántódások tartós fölemlegetése. Két kisebesedett öntudatú nép, szeretnék büszkébben nézni a múltjukat, de ez nem könnyű. Mindenesetre úgy látom, hogy ezt a legfrissebb és intellektuálisan a legérdekesebb forradalmat, ami most bennünk, körülöttünk zajlik, ismét csak együtt csináljuk.

 

*

 

A magyar zsidóság tartós érdekeivel ellentétes minden antidemokratikus antikommunizmus, minden bosszú vezérelte jobboldaliság. Ha a magyar középosztály számottevő része valamilyen okból mégsem akarná a liberális demokráciát, akkor nem maradna számára más, mint valami periferikus elegy a nacionalizmusból és a kommunizmusból, valami nacionálkommunista felsőbbségi állam, a maga sajátos ízlésű paternalizmusával. A liberális demokrácia logikai antitézise valamilyen diszkrimináló autoritárius rendszer, amely megakadályozza a magyar nemzetet abban, hogy Európába integrálódjék. A demokratikus világközvélemény Magyarországon is demokráciát akar, és ez minden tekintetben tartós érdeke ennek az országnak is. Most mintegy ajtó nyílik a magyar nemzet előtt, amelynek a zsidó kisebbség is része, hogy egy helyes lépést megtegyen a nyugati ésszerűség irányában. Elég sok magyar és ezen belül magyar zsidó él nyugaton, akik többnyire ezt várják el tőlünk. Vigyázni kell, hogy ezt a lépést jól tegyük meg. Ebben a magyar zsidók semmivel sem kevésbé érdekeltek, mint a magyar keresztények és keresztyének. Most igen sok erőnek érdeke, hogy Magyarországon legyen demokratikus politikai kultúra, mert az teszi csak lehetővé a koherens értékrendet és a személyes kibontakozást.

 

*

 

Voltak és vannak demokraták ebben az országban mind a keresztény, mind a zsidó magyarok között, de nem ez volt a többség. A többség kisebb-nagyobb kollaborációval megpróbálta átvészelni a folyamatosan nehéz időket. És volt még egy olyan kisebbség is, amely elkötelezte magát valami olyan politikai gondolkodásban, amely hangsúlyozottan tagadta a liberális demokrácia értékeit. Két csőd kíséri ezt a két extremizmust. A jobboldali kilengés a második világháborús vereséget és Trianon megújítását eredményezte rossz állapotú nemzeti öntudattal, a baloldali extremizmus újabb negyven év félelmet, veszteglést és leromlást. Egyszóval a demokratikus átalakulás keresztény és zsidó magyaroknak társadalmi és nemzeti érdeke. Nincsen személyi szabadság, jogbiztonság és civilizált érintkezés a polgárok között alkotmányos demokrácia nélkül. Minden jel szerint az államok és rendszerek belső stabilitásának is ez a feltétele. A szomszédos országokban a magyar kisebbségeknek csak az alkotmányos demokrácia biztosít személyes és közösségi autonómiát, valamint szabad érintkezést az anyaországi magyarokkal. A magyaroknak nemzeti-társadalmi érdeke a demokratizáció felgyorsítása a közép-európai térségben. Magyarország alkalmasnak látszik az aktív közvetítő, a kezdeményező, az élesztő szerepére. Egy zsidótól nem idegen ez a szerep.

 

*

 

Igen, azt hiszem, van világzsidóság, van zsidó világnép. Igen, azt hiszem, a zsidók érdekeltek az egész világon az alkotmányos demokrácia kiépülésében, az egyetemes emberi jogok egységokmányának érvényesítésében. Ha zsidók ezzel ellentétes gyakorlatot folytatnak, akkor az ellentétben áll a zsidóság történelmi érdekeivel. Igen, a zsidóság vállalható anyaországa Izrael. Igen, a zsidók észak-amerikai befogadottsága fairnek mondható. Igen, a zsidók iránti tolerancia Nyugat-Európában érdemlegesen nem kifogásolható. Izrael sem biztos hely, Izraelben könnyebb egy zsidónak golyót vagy késszúrást kapni, mint Magyarországon, de Izraelben a zsidó a saját sorsának talán inkább alanya, mint eleddig Magyarországon volt. Addig, amíg tudatára nem jön a maga zsidó mivoltának, addig itt továbbra is tárgya csupán a sorsának, de nem az alakítója, mivelhogy rejtőzve viselkedik. Izraelben viszont a zsidók ugyancsak szemben állnak egy alapvető opcióval, a nacionalista és a demokratikus prioritás válaszútján. Mit választanak: a West-banket és Gázát vagy a demokráciát? Ha megtartják a megszállt területeket, akkor nem tudják megtartani a demokrácia szellemét, akkor folyamatosan gyakorolniuk kell az arabokkal szembeni emberi jogsértéseket. Akkor az izraeli társadalom a kritikus határon túl is militarizálódni fog. Akkor az izraeli kultúrában uralkodó lesz az elszigeteltség reakciójaképpen a sértett neheztelés, ami az alkotó képzeletet lehúzza. A nacionalista-autoritárius opció magával hozza a cenzúrát, hiszen befelé ideologisztikusan igazolni kell a szembehelyezkedést a világközvéleménnyel és az amerikai támogatókkal. Ha az izraeli politikai osztály a nemzeti önvédelem expanzív stratégiáját túlságosan is tartósan elébe helyezné a demokráciának, akkor megnehezednék a zsidó öntudat helyzete a világban.

 

*

 

El tudok képzelni egy binacionális érdekszövetséget a magyar és a zsidó nép között. Ez nyíltabb beszéd volna, mint a formális azonosság. Ennek a két érdekközösségnek vannak érintkezési pontjai. Nem szerencsés, ha egy szerződés csupán a tiszta erkölcsre épül, mert ez utóbbinak sokféle értelmezése lehetséges. Az sem szerencsés, ha az egyezség a különbség eltörlésére, a vélt azonosságra épül, mert szerződés csak különbözők között lehetséges. Úgy kell megkötni a szerződést, hogy az a leggyanakvóbbaknak is megfeleljen. Mindkét közösségnek el kell döntenie, hogy akarja-e a szerződést. Akarja-e szerződéses alapra helyezni a status quót, azt, hogy már elég régen együtt lakunk itt, és hogy volt már többféle dolgunk egymással. Akarja-e, hogy ami eddig öncenzúrába, hallgatásba, példálózásba, képes beszédbe, retorikába volt belefoglalva, az most legyen a magyar keresztény és zsidó közösség alkotmányértékű egyezsége az alapelvekről, amelyek a két nép együttélését a jövőben szabályozzák. A szerződés megtárgyalói és aláírói legyenek a két közösség választott és egymást választó szószólói. Ez a szerződés tovább építhető volna Magyarország és Izrael állam viszonylatában is, úgy képzelem, hogy mindkét fél előnyére.

 

*

 

Az asszimiláció legfőbb gesztusa: a helyi értékek kritikátlan elfogadása. Lojális alkalmazkodás a nemzeti köztudat uralkodó előítéleteihez, ez volt a hagyományos asszimiláció hibája. Ez vezetett az antiszemita kivetéshez: „Nem! Nem igaz, hogy egy vagytok velünk!” A hamis azonosulás – mind keresztény, mind zsidó részről – elfogadott követelmény volt. Legyetek egészen magyarok, mondták a szabadelvű befogadók. Egészen magyarok vagyunk, pihegték a frissen befogadottak. Az előbbiek hamisságot kértek, és hamisságot kaptak. Az utóbbiak hamisságot ígértek, és hamisságot adtak. Megvolt mindkét félben a jóakarat. De az egyezség tartalma lehetetlen volt. Meggondolkoztató, hogy ez a felállás mind a mai napig megismétlődik, van keresztény magyar, aki teljes asszimilációt igényel a zsidók részéről, és van zsidó magyar, aki önmagával együtt felszámolni kívánja a zsidóságot, a keresztényeknek teljes asszimilációt ígérve. Megvan tehát még az irodalomban is az igény és a készség a hamis paktum felújítására.

 

*

 

Tegyük világossá az értékeinket. Az önelvállalás és az öneltagadás erkölcsi ellentétpárjáról van szó. Az öneltagadás az önmegtagadás gyengébb fokozata. Az öneltagadás inkább szembe nem nézés, téves önismeret, politikus önmeghatározás, ki nem mondás, megkerülés, elfeledtetés. A zsidó, aki teljes asszimilációt ígér – hazudik. Ígéretét nem fogja tudni megtartani. Ha erőszakot is követ el magán, ha bele is esik a zsidó antiszemitizmus, a zsidó öngyűlölet hibájába, amivel együtt jár, hogy tagadnia kell minden szolidaritást a helyi zsidó közösség és a világzsidóság iránt, akkor sem fogja tudni sohasem elfelejteni a zsidó nézőszöget a dolgokra. Az asszimiláció ígérvénye magában foglalja az antiszemitizmushoz való adaptációt is. Keresztény részről pedig az asszimiláció követelése folytatása a középkori keresztény antiszemitizmusnak, amely a zsidóktól önmegtagadást, kitérést követelt. A nemzeti kultúrába való asszimiláció igénye változatlanul a kitérés vagy még inkább a megtérés igénye. Ezúttal azonban nem vallási, hanem nemzeti-világi megfogalmazásban a népi-etnikai fogalomként használt nemzetbe. Ez lehetetlen. Ezt kívánni is, ígérni is értelmetlenség. Ezzel szemben határozottan lehetséges a magyar zsidó közösség integrációja a magyar nemzetbe, mint nyelvi, kulturális, politikai és területi közösségbe, az alkotmányos-demokratikus értékrend tulajdonosának az önérzetébe. Persze az is lehetséges, hogy a magyar keresztények és zsidók valahogy úgy egyeznek ki egymással, hogy kölcsönösen felelőtlen áldozatokká stilizálják át magukat, meghosszabbítva a felelőtlenség korszakát az egész kommunizmus történetével, mind a mai napig érően, és ezáltal mintegy erkölcsi újszülöttekké transzcendálódva kölcsönös szemhunyorítással.

 

*

 

Mindenesetre kettőnek kell lennünk ahhoz, hogy szerződhessünk egymással. Meg kell különböztetnünk magunkat egymástól ahhoz, hogy őszinte egyezségre juthassunk. Híd csak ott lehet, ahol két part van. Régóta együtt élünk, azonosak vagyunk, és nem azonosak. Ebben voltaképpen érdekességet is találhatnánk. Bizonyára azért folytatjuk ezt a feszült együttélést, mert túl minden csalódáson, még találunk értéket, meghittséget vagy akár erotikus vonzóerőt egymásban, sok mindent, ami nélkül a szívós kapcsolatok elgondolhatatlanok. Sok a kimondatlan, és nem is muszáj mindent kimondani. Íme eljött azonban a kimondások évada, illik hozzá az is, hogy legalábbis imaginárius szerződésbe foglaljuk egyezésünket és különbözésünket. Már csak azért is érdemes megfogalmazni egy akár imaginárius együttélési és együttműködési szerződés tételeit, hogy inkább csak kellemes meglepetéseket tudjunk egymásnak okozni az őszinteségünkkel, mert ha eleve azonosnak deklaráljuk magunkat, akkor szüntelenül felszínre bukkan a különböző, ha viszont eleve különbözőnek állítjuk magunkat, akkor minduntalan kiderül a közös.

A meghatározatlan védelme

Van egy ország, ahova odamehetsz, ha minden kötél szakad. Van egy darab föld, ahol azonnal teljes jogú állampolgár lehetsz. Van egy zsidó ország, ahol nemzeti-népi léted problematikus volta átemelkedik egy másik szintre: egy szabadon beszélő közvélemény szintjére. Megvalósult az ország, vannak intézményei, politikusai, konfliktusai. Emberi és gyarló, sokban hasonlít a többi nép országára. De mondhatod benne a magadét: az öncenzúrának és különösképpen a zsidó öncenzúrának vége. Minden izraeli állampolgárnak módjában áll az izraeli zsidó nemzet öntudatos tagjaként viselkedni, bárhol helyezkedjék is el a széles politikai színskálán. Bármilyen értelmes mondat elhangozhat és kinyomtatódhat. Az élet egyáltalán nem könnyű, de olyan kérdéssel nem kell többé szembesülnöd, hogy mennyire célirányos álcáznod magadat.

 

*

 

De hát az embernek megvannak a maga határai. Olyan szépen azért nem sikerült a dolog. Az ország lakva volt. Nem nagyon sűrűn, de sűrűsödően. Az európai zsidó, megszabadulva a keresztény antiszemitizmustól, ott van a jórészt szemita arab-iszlám antijudaizmus, még inkább anticionizmus kellős közepén. Egy népbe szorult a keleti zsidókkal egy mindinkább közel-keleti országban, amely negyven évvel a háború után, hatmillió zsidó halála után, a nemzetek közösségében majdnem olyan egyhangúan elutasítva áll, mint egykor a diaszpóra.

 

*

 

Ki kell bírni, hogy nincs igazi megoldás, csak rosszabb és még rosszabb közötti választás. Bármilyen csalódást keltő a zsidó állam, lehet, hogy a legtermészetesebb választás még mindig Izrael, ahol a zsidók önmagukkal szembesülnek. Azzal, ami kialakult és van. Inkább azzal, amit csinálnak, és nem elsősorban a fantomképükkel.

 

*

 

Megpróbálom egyeztetni magamban a lokálpatrióta, a patrióta, a kontinentális és a világpolgári nézőpontot. Ha a kozmopolitizmus azt jelenti, hogy az egész világ ügyei érdekelnek, jobban akár, mint egy nemzeté, akkor azt mondom, igen, kozmopolita vagyok. Nem engedem, hogy a magyar és a zsidó ügyek annyira elborítsák az agyamat, hogy ki se lássak belőlük. Általában a zsidókat szokták errefelé kozmopolitának nevezni, a magam esetében jóvá szeretném hagyni ezt a megbélyegzést.

 

*

 

Ha vállalom a zsidó azonosságot, miért nem vagyok cionista? Diaszpóra-zsidóként vállalom, aki, többek között, egy időre még Jeruzsálembe is költözhet, de ideje nagyobb részét már inkább budapesti barátai között, magyarul beszélgetve fogja eltölteni. Azt hiszem, van különböző nyelveken, különböző nemzeti kultúrákban föltalálhatóan és közös nevezőre hozhatóan egy modern zsidó kultúra, nem héber és nem jiddis nyelvű, inkább világi, mint vallásos, van nemzetközi zsidó kultúra, amely csak spirituális szálakon kapcsolódik a zsidó hagyományhoz. A sokszor emlegetett zsidó írók, gondolkodók, tudósok művei úgy is értelmezhetőek, mint identitásreflexiók, válaszok a zsidóságra mint kihívásra, stilizált önarcképek.

 

*

 

A zsidó szerzők műveiben van valami közös, még ha nem is beszélnek a zsidóságról. Átszántva a közvetítéseket, nyers közvetlenséggel keresik a legáltalánosabbat. Hogy a férfi gyengéden szeretkezzen a feleségével, erre a férfi nem kevesebbtől, mint a Talmudtól, a Tórától, tehát végeredményben az Örökkévalótól – áldassék a neve – kap biztatást. Nyomorúságaiból, viszontagságaiból a zsidó a végső általánosba disszidál, ott veti meg a lábát, és onnan tekint vissza dacosan. Szenvedélyesen hintázik a szelleme a konkrét és az absztrakt dialektikájában.

 

*

 

Auschwitz után már csak sokk és stupor volt megfeledkezni arról, hogy zsidók vagyunk. Ha a lényeget tudod, mellőzheted a szertartást. Ha elfogadod önmagadat másnak, akkor a többieket is elfogadod másnak. Akkor felismered az egyéni közvetítések szentségét. Csak ha elfogadod magadban a zsidót, csak akkor tudod elfogadni magadban és körülötted a keresztényt, a magyart, a közép-európait és a föld lakóját. Itt csak egy kombinációt említettem, végtelen számú kombináció létezik. Aki zsidónak születik, maradjon zsidó, de értse meg a többi vallást, a megértés hitelesebb találkozás, mint az áttérés.

 

*

 

Hogy egy francia, egy lengyel, egy orosz vagy egy magyar zsidó minek tekinti inkább magát, zsidónak-e vagy franciának, lengyelnek, orosznak vagy magyarnak vagy valami egészen másnak? Függjön ennek a kérdésnek az eldöntése a kérdéses személytől magától, ne pedig mástól. Valószínű, hogy élete különböző korszakaiban inogni fog a belső mérleg. Mindenki az, aminek érzi magát. Nem vagyok én senkinek sem a bírája, hogy eldöntsem, eléggé albán vagy eléggé belga-e. Azt már inkább el tudom dönteni, hogy bölcs-e vagy balga-e.

 

*

 

Nem nagyon érdekel, hogy mások szerint eléggé magyar vagy eléggé zsidó vagyok-e. Mikor az iskolában az osztály- vagy a tanulóköri közösségekről szónokoltak, akkor az én figyelmem nem volt ott. Úgy látom, hogy továbbra is van egy nem asszimiláns, de nem is ortodox, nem is elzárkózó és nem is cionista zsidó mentalitás Izraelen kívül sok országban. Mihelyt az íróasztalomhoz ülök, mindenkivel szemben a velős és nyílt beszéd a tartozásom. Nemcsak a magyaroknak és nemcsak a zsidóknak írok, annak írom a könyveimet, aki elolvassa őket.

 

*

 

Magyar vagyok és zsidó vagyok, ez már így alakult. Eszembe sem jut egyik részemet igazinak, a másikat nem igazinak tartani. Szétboncolni sem akarom, nem is tudnám őket. A Távol-Keletről nézve valószínűleg zsidó-keresztény vagyok. Magyar, zsidó, európai? Colorado Springsben gépelem ezeket a sorokat öreg Commodoromra, a kora nyári szünidőt Budapesten töltöttem, otthon mozgalmasabb, itt nyugalmasabb, itt van mind a négy gyerekem; a munka, köszönöm, jól megy. Most nem bánom, hogy itt olvasom a Magyar Nemzet című napilapot. Nekem eddig inkább az volt a benyomásom, hogy az emberek túlnyomó többsége a feje búbjáig benne ül a saját kultúrájában, amivel együtt járnak a hely sztereotípiái. A gondolkodás nem nélkülözheti az időnkénti időbeli és térbeli eltávolodást eredeti környezetünktől.

 

*

 

Nem erőlködöm, hogy inkább valami más legyek, mint ami vagyok. Igyekszem az emberi személyt nézni a másik emberben, s nem a csoport-hovatartozását. Kulturális másságát, ha éppen nem vagyok búskomor, éppenséggel vonzónak tartom. Másvalakit nemzeti hovatartozásával azonosítani éppolyan agresszív felületesség, mint az osztály-hovatartozásával azonosítani.

 

*

 

Radikálisok között mérsékelt voltam, mérsékeltek között radikális, magyarok között világpolgár, a nagyvilágban magyar, polgárok között marginális, a marginálisok között polgár. Nem a többieket akartam bosszantani, hanem inkább azt a valami mást védelmeztem, ami azonkívül is vagyok, mint amiben velük egy. Erkölcsi dolgomnak tartom védelmezni azt a nagyobb tartományt, amely minden közösségtudatból kimarad, még a szerelemből is.

 

*

 

Tudom, hogy a politika Mi-tudatok harca. Közösségek véresen vagy vértelenül egymás ellen határozzák meg magukat. Képtelen volnék huzamosan csak az egyik minőségemet hangsúlyozni. Nincs az a párt, amelyből ne kívánkoznék ki. Amikor még voltak pártok, mindegyiknek a szövegében találtam valami értelmeset. Baloldaliak között a jobboldal kérdésföltevését érzem egyre jogosultabbnak, jobboldaliak között a baloldalét. A harcos közösségtudatok az emberi valóság tekintélyes részét száműzik. Ahol száműzetés van, én a száműzöttekkel vagyok. Író megengedheti magának ezt az álláspontot, politikus nem. Neki csinálnia vagy színlelnie kell a többségi álláspontot.

 

*

 

Mihelyt politikai a diskurzus, a beszélő lelki szeme előtt ott lebeg mérce gyanánt az uralkodó erkölcsi többség konszenzusa. Tudnia kell, hogy mennyire távolodhat el attól. A politikai beszédnek nemcsak a többségi Mi-re kell hivatkoznia, de rosszallania is kell a rosszak kisebbségét. Lehetnek ezek a rosszak radikálisok vagy konzervatívok, ha van egy Mi, akkor kell, hogy legyen egy ők is, akikre görbe szemmel nézünk. Valahonnan őket kirekesztjük. Egy sokaságot, nem személyeket, en bloc. Ha másból nem, akkor az erkölcsi tiszteletreméltóságból rekesztjük ki őket. A Mi-tudathoz hozzátartozik a diszkrimináció.

 

*

 

Az emberben levő magasabbrendűt a meghatározatlannal azonosítom. Férfi? Miért nem nő? Felnőtt? Miért nem gyerek? Fehér bőrű? Miért nem színes? Európai? Miért nem óceániai? Zsidó? Miért nem buddhista? Író? Miért nem szakács? Hogy az vagyok, ami vagyok, se nem szégyen, se nem dicsőség. A tölgyfa nem lehet bükkfa. Hencegjen azzal, hogy nem bükk?

 

*

 

Jólesik fölfedezni, hogy azzal is megértjük egymást, aki nagyon különbözik tőlünk. Egy szerető, akinek alig értem a nyelvét, egy ókori kínai filozófus, egy ausztrál kikötőmunkás kézfogása egy tengerparti kocsmában, egy öreg néger szaxofonos mosolya. Az a legjobb bennünk, ami túlhatol rajtunk, és eljut a másik emberhez. A szóbeli és a szótalan megértés, amely átmegy a határokon.

 

*

 

A népdalok és a filozófia legjobb mondatai szertevándorolnak. Közléseim nagyobb része kevés embernek szól, esetleg csak egynek. Jól aludtál? Ízlik? Mikor jössz haza? Akarjam, hogy a gondolkodásom csakis a baráti körömé, a családomé legyen? Maradjak szigorúan csak budapesti elme? Így is éppen eléggé az vagyok. Más városokban is mindig az én budapesti történeteimmel hozakodom elő. Még ha szeretném, akkor sem tudnám átugorni az árnyékomat. Viszem az atyafiságot, a szomszédokat a legkalandosabb portyára is. A földobott kő arra legyen büszke, hogy milyen magasra repül, és nem arra, hogy a földre visszaesik.

 

III.

 

Visszapillantás 1985-ben az értelmiség osztályhatalmára

A marxista-leninista szocialisták, más szóval a kommunista pártok a piacgazdálkodás vak anarchiája helyett központi újraelosztással, tudományos tervezéssel kívánták szabályozni a társadalmi tőke mozgását. Ehhez a társadalmi-gazdasági élet államosítása kellett, a pártállamközpont monopolhatalma. Ez a tudományos szocializmus feltétele. A tudományos irányítás akadályozatlanságához az önszabályozó kommunikáció radikális csökkentése kell.

A tudományos jelző nem annyira a nemesek, polgárok, parasztok, munkások, mint inkább az értelmiségiek becsvágyának tetszik. Persze, legyen minden nagyon tudományos. Tudományosan igazságos. Ha ezért a tudományos igazságért korlátozni kell a zavaros érdekű és értelmű polgárok szabadságát, hát istenem! Dönteni kell. Mit akarsz? Kapitalizmust vagy szocializmust?

Ha ismert kritikája miatt nem akarod a kapitalizmust, nemcsak fasiszta, de liberális-demokrata kormányzattal sem, akkor ugye helyeselned kell a tudományos-nevelő-egypártrendszerű-tekintélyelvű szocializmust. Voltak és vannak emberek, akik így gondolják. Többnyire értelmiségiek voltak, mert a tudományos irányítás még a leginkább az ő szívügyük. Nem mindenki fogadta el a tőke helyett a redisztribúció ethoszát, de hát az értelmiségieknek nem fájt olyan rettenetesen a tőkéért a szívük. Azért sem szerették olyan nagyon, mert kevés volt nekik belőle. Szegény országban a szocialista állam bőkezűbbnek mutatkozott az értelmiség irányában, mint a tőke. Még leginkább az értelmiségiek voltak azok, akiknek tetszett, jót hozott vagy legalábbis a legkevésbé ártott a szocialista berendezkedés, kivált akkor, amikor már konszolidálódott.

Akik egy ilyen rendszerben fent vannak, azok inkább értelmiségiek. Nem minden értelmiségi van fent. Nem minden értelmiségi értelmes. De az sincsen kizárva, hogy értelmes értelmiségiek vannak odafent. Az elit tagjai, a felső egyhuszad, akiknél az előnyök többsége összejön, jobbára szellemi foglalkozásúak, értelmiségiek. Akiknél pedig a hátrányok összetorlódnak, azok általában fizikai dolgozók. Nem minden előny, és nem minden hátrány. Vannak gazdag kékgallérosok, és vannak szegény fehérgallérosok. De ha azt nézed: ki lakik a hegyen az új villákban, azok inkább fehér-, mint kékgallérosok.

Ki az, aki a rendelkezés, a szabályozás, az igazgatás, a döntés, az elbírálás, a felsőbb szervek nevében szólás, a nevelés és az igazságszolgáltatás, a kutatás és a szellemi befolyásolás lehetőségeivel vagy inkább kiváltságával, mindent összefoglalóan: hatalommal, olyan-amilyen hatalommal rendelkezik? Ha egy értelmiségi normálisan karrierista, nagyobb hatalomesélye van, mint egy normálisan karrierista munkásnak. Lesz némi tisztes hatalma, utazhat állami pénzen, hozzásegítik valami jobb lakáshoz, előbb-utóbb meglesz a jobb kocsija, nyaralója, divatosabb berendezése, meglesznek azok a kapcsolatok, sportok, társas összejövetelek, fényűzések, magánbűnök, személyes passziók, amelyek az elit szerephez hozzátársulhatnak. Ha ügyesen manőverez és van esze, még némi jó hírnevet is szerezhet.

Az autoritárius, paternális, cenzurális egypártrendszer kiterjedt rendőri ellenőrzéssel és a vele járó aggodalmakkal igazán nem mindig kellemes, de még mindig inkább az állami értelmiségiek felső rétege részesül a létező kárpótlásokban és vigaszokban, amelyek közé odatartozik, hogy ők azok, akik – a maguk tudományos, ideológiai, újságírós vagy akár irodalmi nyelvén – beleszólnak a közélet ügyeibe, megtöltik arcukkal a képernyőt, szavaikkal a hivatalosan engedélyezett, a rendszer tartópilléreit nyíltan nem vitató nyomtatványokat. A sikeres értelmiségitől nem kérnek többet, csak annyit, hogy legyen okos, tudja, hogy mit szabad, mit nem, és csak nagyon ritkán műveljen olyan dolgokat, amelyek fent nem tetszenek. A sorok között azért mondhat ezt-azt, kemény dolgokat is. Okos ember, tud együtt élni a játékszabályokkal. Ki tudja fejezni magát az adott kultúrában.

Tény, hogy államszocializmus nemcsak ott van, ahol idegen csapatok garantálják a központi újraelosztás monopolhatalmát. Van olyan országban is, ahol a saját erőszakszervek garantálják. A vezető közgazdászok a dolgok rendjének tartják, hogy a keresők reálkeresetét ők szabályozzák, a sztrájkfelhívást pedig a törvény bünteti. Ha olyan rossz ez a rendszer, mint sokan mondják róla, mi tartja fenn? Kinek jó mégis? Vagy kinek a legkevésbé rossz? Nem az elitjének, amely az értelmiséggel konkubinátusban él? Ki csinálja az államkultúrát, amely az egész társadalmat egyben tartja?

A hatalomnak része a szellemi holdudvar is: az ethosza és a legitimációja, a stílusa, szertartása, ünnepe és büszkesége is. Nincs szocializmus állami díjas kiválóságok nélkül. A politikai bizottság illetékes tagja – az elit egyik végéről – átadja a magas kitüntetést a művészeti vagy tudományos élet kitűnőségének, az elit másik sarkának. Ennek a sokszögű értelmiségi elitnek egyik sarkát a neves disszidensek alkotják. Pártok nincsenek, de van számos csoportosulás. Pluralizáció határok között.

Ismeretes az a jelenség, hogy az elit tagok mindenáron kárvallottnak akarják látni magukat. Hatalmi és áldozati paranoia; gyakran ugyanabban a személyben. Egyik percben ő üldöz, a másik percben öt üldözik. Még hogy nekem hatalmam lenne? A hatalomról inkább a főnökük jut az eszükbe, s nem az, hogy a beosztottjuk mit gondolhat róluk. Elismerjük, még a király sem a maga ura. Kiskorúak országa.

Ez olyan társadalom, amelyet nem a pénz szabályoz, hanem a hatalom, említett holdudvarával. A pénz nyelvéhez hozzátartozik a formális jog és ésszerűség uralma. A hatalom nyelvéhez hozzátartozik az ideologikus-tartalmi-lényegi jog és ésszerűség uralma. A pénz szereti a mennyiségi mérhetőséget. A hatalom a lojalitás minőségi gesztusait szereti.

Az államszocializmus nem tudja véglegesen kiiktatni a pénz nyelvét. Fokozatosan növekvő teret ad neki. A kommunizmus polgárosul. Sanghajban és Budapesten ugyanazok a reformideák kísértenek, lassan talán Moszkvában is.

Ha csak a hatalom nyelve érvényesül, akkor a szakértelmiség szorosan alá van rendelve az uralkodó politikai bürokráciának. Ha a pénz nyelve is érvényesül, akkor a szakértelmiség viszonylagos önállóságra tesz szert a politikai bürokráciával szemben. A közvetlen engedelmességet felváltja a lojalitás a finomabb játékszabályok iránt. Így is, úgy is – az alárendeltség és az autonómia különböző fokán – az értelmiség tölti be az irányító-nevelő-szervező pozíciókat. Amíg az értelmiségiek állami állás vagy megbízatás nélkül nem tudnak megélni, addig az értelmiség hivatalnokarca eltakarja az ő polgár arcát.

Minél inkább érvényesül a pénz nyelve, mint semleges kommunikációs eszközé, és hozzákapcsolódóan minél általánosabban elterjed a piacgazdálkodás rációja, annál kevésbé tűnik fel ésszerűnek a központi újraelosztás monopolhatalma, és annál mozgalmasabb lesz a versengés a piac meglevő autonómiája és a redisztribúció megmaradó hegemóniája között.

Minél inkább előrehalad ez a folyamat, annál inkább polgárnak tekinti magát az értelmiségi. Nem a különös, őt a többiektől megkülönböztető tudásával indokolja társadalmi állását, hanem alapvető és egyenlő polgári jogaival, sikerességével a versenypályán. Az alapvető polgári jogok felől nézve a dolgot, nem egyéni méltánylást vár, hanem mindenkire érvényes jogokat akar érvényesíteni. Minden akadályoztatást feudális röghöz kötésnek tekint, valami elavultnak, archaikusnak, visszaesésnek. Mindinkább ragaszkodni fog ahhoz, hogy kapcsolatai egyenrangúak legyenek, és önkéntes szerződésen alapuljanak. Ha polgárnak tekinti magát, természetesnek tartja, hogy vállalkozó legyen: politikában és művészi kísérletezőként éppúgy, mint gazdasági megnyilatkozásaiban. Szakmai karrierjét, mindennapos munkáját és munkalehetőségeit ne határozzák meg olyan körülmények, hogy különféle pártokról mi a véleménye, és hogy azoknak mi a véleményük őróla. Minél inkább polgárnak tekinti magát az értelmiségi, annál nyíltabban ragaszkodik alkotmányos jogaihoz a végrehajtó hatalommal szemben.

Ha a pénz az uralkodó nyelv, akkor az értelmiségi tulajdonképpen polgár. Akkor az értelmiségnek nincsen osztályhatalma. Ha a hatalom a nyelv, akkor az értelmiségi tulajdonképpen hivatalnok. És akkor az értelmiségnek van valami korlátozott osztályhatalma.

Nem biztos, hogy osztályhatalommal rendelkezni boldogító állapot, alkalmasint nyomasztó is lehet. Nem kétséges azonban, hogy kollektív fontosságérzetet ad. Például az olyan embereknek, akik szeretnek többes szám első személyben beszélni. A létező szocializmusokban a derék emberek szeretik ezt a többes első személyt, amelynek belső hajlandósága van arra, hogy állami többes elsővé váljon, hogy a Mi általában az állampolgárok összességét és különösképpen a legtudatosabb és a legfelelősebb állampolgárokat, a hatalom központját jelentse.

Az a baljós kiváltság, hogy osztályhatalommal rendelkezünk, ránk méri a közéleti fontoskodás kötelezettségeit, pletykáit, vitáit, stílusát, amely divatok szerint változik. Ránk mér egy igen sajátos közéleti kultúrát, amelynek tetszetősségén lehet vitatkozni, de a létezésén aligha.

Gondoljunk csak a kommunizmus ikonográfiájára, arra, ahogy a termeket földíszítik, a zászlókra, az elnökségi asztalokra vagy akár csak a televíziós híradók belpolitikai eseményeire, arra, hogy mi minősül eseménynek, ezekre az avatásokra, kitüntetésátadásokra, sajtóértekezletekre, interjúkra, amelyekben a kérdező mindig tiszteli, kíméli a magas állású pártállami kérdezettet, akit sarokba szorítani tilos. Vagy idézzük fel az egyhangú parlament egyhangú megválasztásának ceremóniáit. Vagy a kommunista ország legnagyobb eseményét: a pártkongresszust. Olvassuk, hogy a politikai bizottság egyik vagy másik tagja meglátogat egy fővárosi kerületet. Megyünk az utcán, megérkezik egy kormányfő, nem mehetünk át az úttesten. Megannyi érdekes, ikonografikus szertartás, amelyek életünk díszleteit alkotják.

Nem tudjuk ettől a szertartásrendtől elvonatkoztatni magunkat, tehát szocialista emberek, szocialista értelmiségiek vagyunk. Akik ezt a sok homályos értelmű, illemtudó szóvirágot a tudatunkba döntik a médián át, akik azt a cenzurálisan jóváhagyott szószaporítást művelik, mi egyebek lennének, mint értelmiségiek? Ők legalábbis annak mondják magukat.

Értelmiségiek azok, akiket a hatalom szeret, mert ők is jelét adják a hatalom iránti meleg érzéseiknek. Értelmiségi az is, aki a hatalomnak fejfájást okoz. Azért áll módjában fejfájást okozni, mert az osztályhatalom központja szeretné megnyerni, szeretne büszkélkedni vele. Polgári állam nem szeretné annyira megnyerni az értelmiségieket, mint a kommunista állam. Ha egy vezető állás egy rátermett értelmiségi kezébe jut, mindenki megnyugszik. És értelmiségiek azok is, akik kilőtték magukat a számukra lehetséges karrierutakról, mert megsértették a cenzúrát, mert szimbolikus gesztusaikkal ellenzékinek nyilvánították magukat, akik elhatárolták magukat a közös többes szám első személytől, de az értelmiségi munkát nem adták fel.

A kint-bent dilemmái foglalkoztatják a leginkább a szocialista értelmiségit. Annál inkább van – államtársadalmi értelemben –, minél inkább belül van. Minél inkább kívül van, annál kevésbé van: nem létezővé, megnevezhetetlenné, a nyilvánosság számára halottá válik, de mert tulajdonképpen még él, fantommá inkább. Ha észhez tér, ha tiszteletben tartja a játékszabályokat, ha finoman jelzi, hogy már nem rossz, tehát már nem viselkedik polgárként, akkor talán megbocsátanak neki.

Az állami értelmiséginek részben jogai, részben kegyei vannak. Aki polgárként viselkedik, az rossz. Aki ilyeneket mond: hogy én mit gondolok, az az én dolgom, az polgár. Ha értelmiségi volna, a szó szocialista értelmében, nem ilyen formális szempontokkal hozakodna elő, hogy ki gondolja a gondolatot, hanem a lényeges, osztálytartalmi kérdéssel: hogy mit tartalmaz a gondolat, és hogy helyes-e vagy helytelen?

A szakmájukban kiváló és politikailag megbízható értelmiségieknek (akik nem okoznak túl sok főfájást, és nem lőtték ki magukat a pályáról, az ilyen tehetséges és elővigyázatos embereknek) lesz egy kis hatalmuk is, tekintélyük is, vagyonkájuk is.

A püspök és az orvosprofesszor, a pártközpont osztályvezetője és a költő-szerkesztő, a főmérnök és a miniszterhelyettes, az újságíró és a belügyi tiszt ugyanannak a tágas, népfrontos, államcsaládias Mi-tudatnak az előkelőségei. Szoktak elnökségi asztalnál ülni, árad rájuk az udvari kegy, felelősnek érzik magukat az ország sorsáért, tudnak mértéktartóan, politikusan fogalmazni, van közös stílusuk. A kommunista államkultúra stílusa.

Ha minden olyan remekül megy, mint nálunk, akkor még az absztraktokra, sőt talán még a posztmodernekre is rásüt a napfény. Akkor megfelelő szűréssel, de beáramolhat a kortársi nyugati kultúra; minél apolitikusabb, annál inkább. Akkor az ifjúsági szövetség felkarol mindenféle művészi avantgárdot. Akkor a nemzetállami ikonográfia kedvezményezi a nemzeti lobogót. Akkor van bőven folklór és rockzene helyes arányosításban. Akkor az egyetemi tanár majdnem olyan, mint a nyugati kollégája. A lakása, a műveltsége, a világlátottsága.

Majdnem. Meg kell kérdeznie, hogy mehet-e, ha hívják. Meg kell kérdeznie, hogy mondhatja-e, ha kérdezik. Vigyázni kell, hogy okosan elkerülje a „kényes”, „rázós”, „provokatív” kérdéseket. Nyilvánosan legalábbis. Nem lenne szerencsés némi jelentéstételtől elzárkóznia. Tudnia kell, hogy bizonyos állásokhoz feddhetetlenségi bizonyítvány kell, amit megvonhatnak tőle. A belügyminisztérium vonhatja meg. Nem lehet igazgató vagy főosztályvezető, ha nem feddhetetlen.

Vannak feddhetetlen értelmiségiek. Ők az államszocializmus koronaékszerei. A nyilvánosságcsinálóknak a hatodik érzékükkel tudniuk kell, hogy ki mennyire feddhetetlen.

Ha minden jól megy, ha reformok frissítik a kommunista államok szervezetét, akkor az értelmiség útban van, de mindig csak útban saját osztályhatalma felé. Egyre inkább megközelíti az elérhetetlent. Tantaloszi kínok. Mert akkor lenne pompás ez a hatalom, ha nem járna vele annyi óvakodás, mondjuk ki: félelem. Milyen uralkodó az, aki folyton fél? Hát, ez ilyen.

Tényleges, nemcsak hívogatóan délibábszerű osztályhatalmat az értelmiség sohasem fog szerezni, mert elállja útját az uralkodó rend, a politikai bürokrácia, a párt és a belügy, amelyektől nem függetlenítheti magát. Annál kevésbé állnak az útjába, minél inkább egyesül velük. Ez az egyesülés azonban együtt jár bizonyos elválással: elfogulatlan lényének feladásával. Az egyesülés nyomán át kell vennie a testületi fegyelmet. Elérni az osztályhatalmat az értelmiség sohasem fogja, amíg az uralkodó kommunista rend hegemón marad.

Amíg az értelmiségi úton van saját osztályhatalma felé, addig az uralkodó rend diktál. Az lehet legális értelmiségi, aki nem következetesen illojális az uralkodó rend normáival szemben. Az első norma a cenzúra, a közös hallgatás és mellébeszélés. Aki ezt következetesen áthágja, az kikerül a legális, tehát az állami értelmiségből. Nehéz élet vár rá. Aki ezt következetesen megtartja, az intellektuális öncsonkítást végez.

Boldog, akinek – például szakmájánál és hajlamánál fogva – nem kell sokat lecsonkolnia magából. Van olyan is, aki nem tudja, hogy csonkolja magát. Az agy nem mindig van tudatában annak, hogy mit tilt magának. A politikai felettes én úgy tilt, hogy morális fátylat borít a tilalomra. Vagy adaptálódsz, vagy nem lehetsz értelmiségi. Miért is ne adaptálódnál? De ha az értelmiségiből kivonod a független polgárt, nem marad más, csak a hivatalnok, aki ugyanúgy az alá-fölé rendeltség viszonyaiban él, mint a katona.

Ha az értelmiségi lét, ha a kultúra infrastruktúrája felől nézzük a dolgot, és megkérdezzük: honnan kapja az értelmiségi a pénzét? akkor azt mondhatjuk, hogy az államszocializmusban az értelmiség az államból él: és annál jobban, minél lojálisabban odaadja magát az államnak.

Az elit elitje, a feddhetetlen értelmiség tevékeny és elég figyelmesen jutalmazott életre számíthat, majd annak végeztével dísztemetésre, netán márványtáblára. Ha ennek kellően örülni tud, akkor a repülőjegyét ritkán kell a saját zsebéből fizetnie. Minél jobban örül, annál több oka lesz az örömre. Más az, ha az ember egy cég, egy intézet, végső soron az állam nevében megy tárgyalni, mint ha csak úgy a maga szakállára röpköd. Ahhoz, hogy normális legyen, ahhoz állami megbízatást kell kapnia.

És ez így maradhat nagyon sokáig. Mert az így tulajdonképpen nem is olyan rémes annak, aki belül van és felül van. Rosszabb kívül és alul lenni. Akinek nem jó kívül és alul lenni, az megváltoztathatja a viselkedését, és követhet olyan stratégiát, amely esetleg belülre és fölülre vezet. Ezek a stratégiák megtanulhatók.

A dolog a kívülállóknak kevésbé tetszik, mint a belülállóknak. De azért ők is vigasztalódhatnak a rendszerkritikus, a polgárjogi aktivista, a másként gondolkodó disszidens ugyan hatóságilag korlátozott, de sok szubkulturális bensőséget kívánó szerepében. Némileg kénkőszagú hírhedettségüket azok is respektálják, akik nem szeretnének osztozni benne.

Ha meg sehogy se jó, akkor az elégedetlen értelmiségi elmehet nyugatra, a pénz világába, ahol alaposan át kell nevelnie magát ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon, mert ott nem az lesz a kérdés, hogy ő elhárítja-e magától a karrier kísértését, hanem az lesz a baj, hogy neki kell a kísértés után loholnia.

Az alkalmazkodni tudatlan követheti a begubózás stratégiáját is, lebocsátkozhat a megtűrt észrevétlenségbe, korai nyugdíjasságba, elpepecselő ártalmatlanságba, amely vidám remeteséggé stilizálható, és körülkeríthető a múltakat emlegető öreg harcos mind szenilisebb adomázgatásával.

Az egypártrendszerű kommunizmusok, ha minden jól megy, addig reformálják magukat, amíg a központi hatalom demokratikus leválthatóságának a tabujához nem érnek. Mondhatjuk úgy is, a központi hatalom alulról való leválthatatlanságának a dogmájához. Ez olyan szent princípium, amilyen a cároknak volt a szamogyerzsavie, az önkényuralom, ami a másik alapelvvel, a narodnoszttyal, a népiséggel egy tőről fakadt az igazhitű államvallással együtt magasztos triádában. Állami önkényuralom, valamilyen populista kultúra és a sérthetetlen államvallás, olyan triáda ez, amelyet I. Miklós cár örökérvényűen deklarált, és utódainak a tizenhetes szakadás után is fokozatosan meg kellett értenie, hogy ehhez a három elvhez ragaszkodni kell.

Amíg a politikai vezetés a külső-belső karhatalom éber gondossága jóvoltából leválthatatlan marad, amíg ezt a tabut nem lehet megsérteni, addig a boldogtalan értelmiség folyton-folyvást úton marad saját osztályhatalma felé, afelé talpal, anélkül hogy bármikor is eljutna ahhoz, mert az osztály összefogásán dolgozó politikai értelmiséginek meghatározásszerűen mindig nagyobb hatalma lesz, mint az integrációt veszélyesen bomlasztani, föllazítani is képes, mert a dolgokat a maguk különösségében néző szakértelmiséginek.

Amíg egypártrendszer van, amíg elvileg oszthatatlan, egy központú uralom van, tekintélyuralom, amely nem okvetlenül rémuralom (mert lehet atyaian jóságos is, a szigorról sem mondva le egészen), addig nincsen plurális, tehát polgári kultúra, addig államkultúra van, addig az ember állami ember, az értelmiségi állami értelmiségi, az óvodás állami óvodás, a filozófus állami filozófus, addig az értelmiséginek lehet igen szép pozíciója, de nem lehet független és nagykorú.

Merőben föltevésszerűen azt is elgondolhatjuk, hogy az egypártrendszer ilyen vagy olyan változások következtében többpártrendszernek adja át a helyét, s beáll a végrehajtó adminisztráció szabályozott leválthatóságának és kicserélhetőségének politikai kultúrája. Ebben az esetben a politikai bürokráciától független egzisztenciák is lehetségesek. Ebben az esetben az értelmiséginek éppúgy, mint a többi polgárnak, jogbiztonsága és jogtudatossága van. Ebben az esetben rendelkezhet és vállalkozhat saját kulturális tőkéjével. Bürokratikus énje ilyen változások esetében sorvadozni, polgári énje pedig duzzadozni kezd.

Egy ilyen változás után sokan fogják azt a tudományos rációt, amelyre addigi munkájukban hivatkoztak, irracionálisnak tekinteni, és azt érezni racionálisnak, amit addig irracionálisnak tartottak. Így például a világpiac nagy erőit, amelyek a gazdagnak és a hatalmasnak általában kedveznek, a szegénynek és a kicsinek nem.

Egy ilyen változás után az értelmiség nézni fogja a pöffeszkedő, újgazdag vállalkozókat a villáikban, a tőkést, aki nem lát üzleti fantáziát az ő irodalmi-művészeti termékeikben, és akkor az értelmiségiek a tőke amoralizmusa miatt fognak bánkódni. Rossz lelkiismerettel nézik majd a kapitalizmus roncsait, a koldusszegényeket szerte a világon, s felötlik eszükben, hogy abban a szocialista szűkös-szegényes, de elég széles körű biztonságban is volt valami jó. Párizsból vagy New Yorkból nézve jobban becsülhető, hogy majdnem minden gyereknek jut óvoda. Ha egy anya gyereket és munkát akar, ha független akar lenni, akkor ez nem kicsiség. A pénz világában az értelmiségi át fogja érezni a maga hatalomnélküliségének az önironikus keserűségét.

Szomjas és szomjan maradó társaság. Ha nincs hatalma: vágyik rá. Ha van hatalma, megiszonyodik tőle. De azt, ami szomjúságát valóban oltaná, szellem és erő, mindentudás és mindenhatóság isteni princípiumainak egységét sohasem érheti el.

Nézzétek, hogy milyen komolyak és ünnepélyesek a szocialista értelmiségiek! Egyáltalán nem bohócosak. Népi király népi udvaroncai. A király is rafinálódik, az udvaronc is rafinálódik. De a mell düllesztve van, a stílus nem arisztokratikus, inkább gazdag parasztos. Kezdőkkel, hölgyekkel, gyengébbekkel csak leereszkedőleg!

A szóban demokraták viselkedésben kevésbé azok. A szóban liberálisok a régimódi úrhatnámság, rangosság, a néha otromba és dühös tekintélyvédelem kövületei. Hát még a nem liberálisok! Hallottam már olyan párttitkárról, aki megtiltotta, hogy beosztottjai akkor lépjenek ki a folyosóra, amikor ő végigmegy azon. Hallottam már olyan párttitkárról, aki nyári délelőtt kiüríttette a városi strandot, hogy egyedül úszkálhasson.

Nem egészen új keletű rendi civilizáció, rendfenntartó rendi civilizáció, rengeteg hagyományos-hierarchikus beidegződéssel. A tábornok és az őrmester ugyanazt akarja, egy rend köti össze őket: a katonai. A tábornokot és az őrmestert összeköti a parancsolás és a parancsteljesítés, a tekintély és az engedelmesség szelleme. Aki a parancsot megtagadja, az nézze meg magát. Békeidőben kiteszik a hadseregből, háborús időben az életből.

A cenzúra mérnökei, műszerészei és munkásai is függőleges rendi összetartozásban vannak. A papok is rendet alkotnak, a vasutasok is, a párttagok is és a pedagógusok is. Rendi kultúrában szokás azt gondolni, hogy tudás, hatalom és jóság eredendően összetartozik. Ez a jóravaló, esendő hiedelem tartja fenn a rendszert. Lehet, hogy azért nincsen igazán ellenállás a kommunizmus ellen, mert a kultúracsináló és irányító értelmiségiek valahogy megférnek vele.

Fönt lenni jó, de a szabadságkorlátozás nem jó. Íme a szocialista értelmiségi felemás dicsekvése és sírása, egyik szeme sír, a másik nevet. Elbíbelődik siker és becsület kis ütközeteivel, elvan velük, és ettől a rendszer is elvan, sőt tiszteletre méltóan szilárd. Képes reprodukálni és valamivel még állóképesebbé tenni a saját hatalmi szerkezetét, politizál, és nem is nagyon rosszul.

Néha krízisekbe keveredik, ilyenkor a szép szó nem használ, kénytelen nyomatékosan felmutatni a testre ártalmas fémeszközeit. Ideiglenesen kénytelen lemondani melegszívűség, népszerűség és hatalom dicséretes egységének ragyogásáról, de ahogy lecsillapíttatott a rendzavarás, a rendszer nyomban elkezd dolgozni erkölcsi és intellektuális dicsfényének helyreállításán, és a legnemesebben közösségi-hazafias eszmékből vezeti le önigazolásait, ami persze nem megy értelmiségi asszisztencia nélkül.

Írástudók kellenek ahhoz, hogy az államtisztviselői kar euforikusan vagy rezignáltan arra a reálpolitikus meggyőződésre jusson, hogy nincsen más, és nem is lehet, hogy csak azt lehet csinálni, amit csinál. A tömb szilárdan áll, és sokkal kevésbé inog, mint sokan hinni szeretnék. Az ügyek így vagy amúgy értelmiségi kézben vannak.

Ha nem az egyikében, akkor a másikéban. Az értelmiségi lehet tehetségtelen is. Nem attól értelmiségi, hogy okosat mond, hanem attól, hogy ő beszél. Engedélye van rá, hogy mikrofonközelbe kerülhessen.

A nemes és a paraszt, a polgár és a munkás lehetett okos és áldozatkész, lehetett buta és önző, az értelmiség szívesen beletörődött abba, hogy egyikük sem ártatlan. De mi, értelmiségiek? Hát, ha a többiek nem is, mi ártatlanok vagyunk! Ahogy valaki valami disznóságot csinál, ha közülünk való, kitaszítjuk. Azt mondjuk, nem közülünk való, nem értelmiségi. Mi analizálunk, nem minket analizálnak.

Miért kell, hogy az értelmiség ártatlan legyen? Nem az. E pillanatban perzsa papok küldik vágóhídra tízezrével a kamasz fiúkat. És ezek a fiúk eltelnek a szent és hősi életérzéssel, mielőtt egy golyóba belerohannak. Ahol gyilkolózás van, ott megtalálható mögötte annak a fajta gyilkolózásnak az eszmeadó értelmisége. Mindenféle halálgyár szellemileg meg volt alapozva.

Az értelmiség történetéhez az inkvizíció ugyanúgy hozzátartozik, mint a felfedezések, nemcsak az alkotás, hanem a fegyelmezés is, nemcsak a szabadságmozgalmak, hanem a megvadult reakció is. Semmi sem történt nélkülünk, liberalizmusnak, kommunizmusnak, fasizmusnak megvolt a maga értelmisége. Az értelmiség emancipációjának is meglesz a maga értelmisége.

Ki csinálta a világirodalmat, a matematikát, a zenét? Nem mi? Nem az igazi, a szó klasszikus értelmében vett értelmiségiek? Nem lenne helyénvaló figyelmünket átterelnünk a Janus-arc másik felére, a szárnyalóra, a transzcendensre, ha a történelmi-genetikusra már oly sok illúzióromboló szkepszist fordítottunk? Nem durva materializmus lehúzni ezt a titokzatos szellemi alkotóképességet hatalom és gazdaság nyers reáliáiba?

Azért van kultúra, mert volt szellemi transzcendencia. Nem? De igen. Mert az ész és a sejtés legyőzte korlátait, az alkotó a félelmeit, a tudós az elfogultságait, mert a lángelmék a saját érdekeik ellen fordultak, mert vállalták nemcsak a kisebbséget, de az elmagányosodást is és az ennél is kellemetlenebb következményeket, semmint hogy megtagadják legfontosabb szellemi fölismeréseiket. Nem így volt? Így volt.

Nem lehet akkor azt állítani, hogy az írástudóknak igazi története nem az árulásaik, hanem a helytállásaik története? De, lehet ezt állítani. Egyetlen, folyamatos, nehéz história, a kreatív eszmélet szabadulása a függései és a félelmei alól. Nemcsak egyházi cenzúra volt, hanem úttörő misztika is, rendszeralkotó skolasztika és mámoros szabadgondolkodás is. Nemcsak óvatos semmitmondás, de féktelen igazmondás is. Nemcsak a státus hatalma, de a szépség hatalma is.

Az értelmiség kalandja a történelmen át: hogyan próbált boldogulni a hatalommal? Milyen szerepeket vett föl, hogy képes legyen a túlélésre. És hogyan próbálta ezt a hatalmat, amelyet aggodalommal és bizonytalansággal kellett szemlélnie, ha már nem lehet közömbösíteni, hát istenem: megszerezni.

Szeretném ezt a gesztust is teljesen megérthetővé tenni és nem a bűnbeesés paradigmájaként ábrázolni. A két nagy fordulat alkalmával, mikor a magyar értelmiséget a szocializmus eszméje el tudta varázsolni, a magyar értelmiség két abszolút botránnyal állott szemben, az első és a második világháborúval, töméntelen gyilkossággal, amelyekért az előző konzervatív hatalmak voltak felelősek. Olyan hatalmak, amelyeknek inkább kellett egy földbirtokos, egy nagyiparos, mint egy értelmiségi. Mindkét alkalommal az lehetett a komolyan gondolkodó értelmiségieknek a benyomása, hogy ennél rosszabbul, mint ahogy eddig nélkülük csinálódott a világ, nem is lehetett volna csinálni. Talán nekünk, magunknak kellene kézbe vennünk a dolgokat. Mert eddig gyalázatosan mentek. Két háborús vereségbe, rengeteg tömegsírba torkollott az az úri politika, amely fölöttünk átnézett. Az értelmiséget nem engedték be a politikába, s lám, mire mentek?

Az értelmiség nem akart függeni tovább a származási-hivatali-katonai uralkodó rendtől, a tőkés polgárságtól, és megpróbálkozott a tudományos szocializmussal. Inkább legyünk mi az urak, mert ezek az urak, akik eddig voltak, buta és rossz urak voltak. A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy a szocializmus kommunista alakjában is nagy kísértés volt, amikor új volt a fiatal értelmiségiek számára. A mai fiatalok kinevetik, amit az akkori fiatalok írtak-képzeltek, de hát valószínűen ők is ilyesmit írtak-képzeltek volna, ha akkor fiatalok.

A kísérlet kívánnivalókat hagy maga után. Az egykori radikális antikapitalisták fölfedezik a piacgazdálkodás előnyeit, és tudomásul veszik, hogy a gazdaság váratlan mozgalmait a tudományos ész nemhogy tervezni és irányítani nem tudja, de még megérteni is alig-alig. Mert nem lehet az összes többi embert tervezni. Mert az emberi akaratokat nem lehet tervezni még kényszerhatalommal sem, ha pedig az sincs, akkor sehogy. Kezdődik a tervvel mint törvénnyel, aztán folytatódik a trendvonalakkal, futurológiával, prognosztikával, később meg az egész futurista intervencionizmus, az egész értelmiségi nagyképűség megunásával. Megjelennek a liberális, polgári értékek az államszocializmusban.

Vitákat hallok magánbeszélgetéseken: mi jobb? a konzervatív liberalizmus vagy a szociáldemokrata (népjóléti-redisztribúciós) liberalizmus? Ha nem tiszta államgazdaság, akkor milyen arányú és szervezetű állami-magán vegyes gazdaság működne e helyett a válságokkal küszködő helyett termékenyebben? Az államgazdaság meddősége közhely lett. Jóléti redisztribúció és monetarizmus modus vivendijét hallom vitatni a társaságokban.

Ez bizony lemondás az értelmiségi osztályhatalomról, amelynek fegyelme és rendi szabályai alól a gondolkodásmódjában polgárosuló állami értelmiség fokozatosan szabadulni kíván. Fájó szívvel lemond a szellem vezérelte társadalom utópiájáról, amely olyan volt, mint egy eszményileg elképzelt irodalomóra egy gimnáziumban. A tanár beszél, kérdez, összefogja a lelkesedést és a tárgyismeretet. Hát, nem így sikerült. Az értelmiségnek minden oka megvan az önreflexióra. Rendkívül unalmas és vidékies az önreflexió folytonos elnapolása panaszos ujjmutogatással a cenzúra felé.

Én jól hallgattam, mondja az egyik. Soha semmi olyat nem mondtam, ami nekik hízelgő, így a másik. Célozgattam, mondja a harmadik, nem vetted észre, hogy a harmadik fejezetben hogy beolvastam nekik? A negyedik: én csúfolódóan beszéltem, sokan jót nevettek rajtuk, és ők ezt eltűrték. Az ötödik: én dicsértem is, bíráltam is őket, kiegyensúlyozottan. A hatodik: én főként kritizáltam őket, mindig abban a mértékben, ahogy lehetett. Ki kell várni a körülmények megérlelődését. Mi volt akkor a baj, urak? Hiszen mindenki nagyszerűen viselkedett! Mégse lehetett olyan rossz világ ez, ha ilyen nagyszerű viselkedésekre nyílott benne alkalom. Mennyit lehet majd mesélni róla. De ki is az az ŐK?

Ha földrészünkön még lesz egy következő, tömb nélküli korszak, amelyben tessék, szabad a pálya, ki-ki bemutatja, amit tud, az értelmiség az egyik elit csoport lesz a többi között, és maga sem lesz olyan általánosan hangolt vagy ellenhangolt, mert többféle alapkonfliktus lesz, nemcsak ez az egy, amely most olyan kikerülhetetlen nyomasztással foglalkoztat mindannyiunkat: az állam túlhatalma a társadalom felett. Akkor több alternatíva mentén rendeződnek majd az érdekek és az eszmék. Akkor az értelmiség egy plurális elit tagja, része lesz. Lesz, aki benne lesz, lesz, aki nem; kinek hogy sikerül.

Minden társadalomnak megvan a maga morális gőzfelhője. Annyit mondhatunk: a közösségi morálok végül is inkább az államszocializmusban érzik otthon magukat, az individualista morálok pedig inkább a liberális kapitalizmusban. Nehézkesség és közösségi morál, sok minden készteti (túl az idetartozás élményén) a magyar értelmiségit, hogy ne települjön át Nyugatra, noha így vagy úgy módja lenne rá. Ha már itt van, részt vesz. Ha már itt van, állást foglal a közügyekben. Egy kicsit nemzetibb, egy kicsit reformistább, egy kicsit szociálpolitikusabb hangsúlyt igényel az államideológiában.

Az államkultúra is közélet, amelyben sokan szívesen lubickolnak. Aki itt van, annak nehéz kivonnia magát az olyan izgalmakból, hogy odafent milyen személyi változások készülnek. Az államszocializmus legheveskedőbb konfliktusai a személyi konfliktusok. A csúcspozíciókért egymással az élőszóbeli nyilvánosságban vetélkedő kommunista oligarchák háta mögött gyülekeznek a kliensek, akik között humanisták és igricek is vannak.

A személyi csaták fordulatai, a bárók állásváltozásai után lehet busongani vagy ujjongani aszerint, hogy védőpajzsunk és pártfogónk feljebb vagy lejjebb ment-e. Az értelmiség energiáinak nagyobb részét ezek a közügyek lekötik. Ha más nem, a csúfolódás rajtuk. Annál is inkább, mert a lovagi tornában a bajnokok nem a televíziós kamerák előtt vívnak, és a közélet a társalgások pletykavilágában zajlik. Abból ítélve, hogy milyen szenvedéllyel teszik, a résztvevőknek ez a szurkolás úgy látszik, éppannyira jólesik, mint a futballszurkolóknak a maguk időtöltése. Aki meg nem szurkoló, az a játékban gyönyörködik, mint valami kultúrantropológus.

Ettől persze az értelmiség tudata mind kevésbé kozmopolita és mind tisztábban nemzetállami lesz. Pró-kontra, minél inkább eltölt saját nemzetállamunk, annál nemzetállamibbak vagyunk mi magunk is.

Gondolatkísérletként engedjük meg magunknak azt az axiómát, hogy ez a rendszer itt és most a létező rendszerek legjobbika. Ha az, miért az? Azért, mert olyan hagyományos. Mert nem az osztályszerveződés, hanem a rendi szerveződés az uralkodó folyamata. Miért gondolnánk, hogy a rendi szerveződés elavult és roskatag múlt? Japán erejét éppen az adja, hogy az osztályszerveződést alárendelte egy funkcionális-tradicionális-korporációs rendi szervezetnek.

Az osztályszerveződés a horizontális integráció: lásd tőkések és proletárok, horizontális szintek egymás fölött és egymás ellen (lásd a Kommunista kiáltvány kurta történetfilozófiáját: fönt és lent, elnyomók és elnyomottak).

A rendi szerveződés a vertikális integráció. Hadsereg, bürokrácia, japán konszern, nemzetközi nagyvállalat, kizárólagos uralmon levő párt. Közös normák a csúcstól a talpig, amelyek a legnagyobb és a legkisebb rendtagot nemcsak összekötik, de alkalmasint versenybe vagy éppen harcba állítják más rendi-vertikális integrációk tagjaival. Az igazságügy-minisztert és a foglárt fejlett igazságérzetük egyesíti. Minél virulensebb a nacionalizmus, annál kombattánsabb közösségérzés van a tábornok és a közkatona között.

Az első világháborúban kiderült, hogy a vertikális integráció erősebb, mint a horizontális integráció. Legutóbb Lengyelországban derült ki: a hadsereg (a társadalom fiai) legyőzte a társadalmat. A rendi szerveződés ereje túlbecsülhetetlen. A mi vidékünkön különös joggal lehetne elmondani, hogy az emberek szeretnek fölfelé igazodni. Minél inkább keletre megyünk, annál inkább ez a helyzet.

Országaink a tömbállam megyéi. Meghalt a király, éljen a király. A tömbállam ifjú vezérét nagy várakozás köszönti. Lehet, hogy új korszak virrad ránk? Az udvari ember legfőbb dátumai a koronázások és temetések. Az udvari embernek az, hogy udvari kultúrában él, nem sokat mond, olyan az neki, mint halnak a víz. Abban van otthon. Az értelmiség az udvarban igen tiszteletreméltó szerepet tölthet be, ha tiszteletben tartja az udvari szellemet és szertartásokat. Ha nem, akkor valószínűleg mellőzni fogják, és akkor csatlakozhat a zúgolódókhoz. Az udvarban ékeskedő vagy a tömlöcben sóhajtozó költő alakja meseszerűen kedves nekünk. Kosztümös filmalakok vagyunk.

Mondanám tehát, hogy az osztály- és a rendi szerveződés mérkőzik egymással, párhuzamosan a monetáris és a hatalmi szabályozás mérkőzésével. A magyar közelmúltból például: a liberális középnemes a reformkorban a polgárosodás, az osztályszerveződés lovagja; utóda azonban, az elszegényedett dzsentri maradék rendi előjogaiba kapaszkodott, vagy még pontosabban a rendi szellembe. Talán azért is, mert feladta a sebességi versenyt a gyors zsidókkal, neki nem volt olyan sürgős, mint nekik. Akkor már inkább jöjjön a dzsentri életforma mint öncél, a saját dekadenciáját finoman élvező stílus. Proletár? Ez is valami zsidó találmány?

Nyugat-osztály-piac-árukultúra. Kelet-rend-hatóság-államkultúra. Ezek valahogy így tartoznak össze. Az értelmiségnek csak a rendi szerveződés mellett van esélye arra, hogy osztályhatalma legyen. Azon van, hogy valóban osztállyá váljon. Amit nem érhet el, mert útjában van az uralkodó rend, a politikai bürokrácia.

S íme: varázsütésre a rendi szerveződés alulkerült. Be különös. Mi történik: Semmi sem áll már az értelmiség útjában. De ő sem áll már a többiek útjában. Márpedig a többiek jönnek, nyomakodnak fölfelé nagy eréllyel az elitbe.

Ha az osztályszerveződés győz, akkor az értelmiségnek nem lehet osztályhatalma. Csak egy lehet a többi közt a polgári középosztályban. De miért ne legyünk csupán egy a többi közt?

Mindenesetre ma még itt vagyunk a vívódó lojalitás, a csúfolódó lojalitás, a szembehunyó lojalitás világában. Ebben a rendi-udvari kultúrában, amelyben az irodalom fő műfaja a nekrológia. Az értelmiség, ha áttörné a rendiséget, ha megcsinálná a maga polgári demokratikus forradalmát az államszocialista rendi viszonyokkal szemben, hogy végre Petőfi és Miczkiewicz után majd másfél századdal ne legyen Közép-Európában cenzúra, akkor egyszersmind maga is a polgárság részévé válna. Akkor megjelenne a pénzforgalmon (nem az utasításfogalmon) alapuló társadalom plurális elitje. Ki tudja, mi a jobb szegény ingadozó értelmiséginek? Lehet, hogy ott jobban járna, de hát ki tudja, és hátha nem? Tapasztalatlan ő ott, ebben meg járatos már. Ismeri az utat a megyei titkár szívéhez. Minden alakzat különös csokor a frusztráció és a vigasztalódás virágaiból.

A cenzúra tagadhatatlanul frusztrál. Mi is a cenzúra voltaképp? A rendi lojalitás őrzése. A hivatalos kultúra a lojalitás ethosza. Vagy még inkább sokféle modus vivendi a lojalitás ethoszával. Az udvari szerepeken kívül lehetséges az anticenzurális panasz, a rendőri sérelmek krónikája, az egyeduralom leleplezése a kertek alatt, túl a vársáncon. Nézhetjük úgy is magunkat, hogy belül vagyunk mindnyájan, mosolygó vagy zúgolódó, republikánus eszmékkel kacérkodó udvariak. A független osztály-szervezet (például: Szolidaritás) nem lehetséges. Független rendi szervezet (egyház) igen.

A pravoszláv ortodox egyház példát mutat rá, hogy be tud illeszkedni a bürokratikus rendi ikonográfiába. A pártfőtitkár temetésén a pátriárkának helye van. Katonazene, díszlépés, komor pompa, márványpadlós, velencei csilláros terem, hagyományvédő ösztöneinknek nem kell irtózniuk a forradalmi brutalitástól és formarombolástól. Ez olyan kultúra, amelyben mindennek ismét megvan a maga formája. Ez a nagy kérdés, hogy az egész tömbben milyen együttállásba kerül egymással a dinamikus polgárosodás és a statikus rendi szerveződés.

A piaci racionalizmus kétségtelenül terjed, de kritikus kérdésekben kénytelen behódolni a rendi szilárdság szempontjainak s az intézményekben megtestesülő rendi viszonyoknak. Megszabják, hogy ki versenyezhet, kinevezik a versenyjátékost, tulajdonképpen a győztest és a vesztest is.

Amíg a tömbállam része vagyunk, addig a társadalom csak a reformmal és a törvényszegéssel vigasztalódhat. Az értelmiség fújja a reformot, a decentralizációt, a feketefuvarban járó állami sofőr és a rendőraltiszt gyakorolja a népi, önvédelmi korrupciót, ami tulajdonképpen az osztályszerveződés, az új munkásosztály népi szolidaritásának nagyon jelentős formája. Sem a teherautó-sofőr, sem az igazoltató rendőraltiszt nem felfelé lojális. A menetlevélben benne van a pénz, a rendőr védőkíséretképpen alkalmasint felül a kocsira. Kétszer nem illik megvámolni. Ilyen lehetett a kereskedőutak biztonsága a jó múltban. De a fuvar ott lesz az építkező megrendelőnél, ígért időben, közép-európai és a piacon ellenőrzött áron.

A közép-kelet-európai polgárosodás második nagy hulláma (a városi rétegek polgárosodása után) a huszadik században nekilódult és a Nyugathoz képest egy századdal késlekedő paraszti polgárosodás volt. Ezt követi-folytatja az új, alulról szerveződő, népi polgárosodás. A polgárosodás felhajtóereje ironikus módon a munkásosztály vállalkozóbb rétege. A munkásosztályé, amelybe a szövetkezeti-vállalati üzemforma révén a parasztság is beletartozik. Ma a munkás-paraszt osztályból kerülnek ki a legrealistább kisvállalkozók Magyarországon. Nem proletárosodni akarnak, hanem polgárosodni, de legalábbis kispolgárosodni. Nem okvetlenül a tanulás útján. Az egyik gyerek egyetemre megy, a másik belefog valami kisgazdálkodásba, ki tudja, melyik jut följebb? Az élelmesebb értelmiségiek is így-úgy becsatlakoznak a trendbe, kacérkodnak az üzleti vállalkozással, mert végül is nem rossz dolog önállóan, főnök nélkül élni. De ilyenkor a tervezőnek, aki eddig makulátlan fehér köpenyes szellem volt, most valamennyire kék munkaruhás művezetővé vagy akár előmunkássá kell válnia, testté egyszóval, ami elég érdekes kaland. Az értelmiség és a munkásosztály határán, érintkezési vidékén újszerű társadalmi jelenségek támadnak. Erről a vidékről származik a lengyel Szolidaritás is. Aktivistái tanult munkások, technikusok, kezdő értelmiségiek voltak. Lehet, hogy ugyanezek az aktivisták Magyarországon a második gazdaságban próbálják ki a tehetségüket és szívósságukat. Ők az újpolgárok. Szocialista polgárok.

A kisértelmiségiek körében, a kezdők, a kevéssé kiváltságosok körében, a nagyon kevés hatalmúak körében élénk politikai energiák feszülnek, ez a réteg nagyon keresi az útját, nagy értékzavarban és értékéhségben van, mert az uralkodó értékek nem elégítik ki.

E két forrásból jön az a stramm, de már kissé pocakosodó, bajuszos, komoly férfi, úgy harminc fölött, aki autóján ide-oda rohangál, ügyködik, éjjel a bárban esetleg hülye összegeket szór el, aztán fegyelmezi magát, félretesz, épít, ingatlanba menti át a pénzét, ahhoz képest, hogy mit kell gürcölni érte, szinte palotát emel maga köré. Ez a polgárosodó réteg megépítette a polgári létforma, a privát szféra nélkülözhetetlen létfeltételét, a házat, a magánotthont, ahol van férőhely individuális szokásokra, kifinomodásra, művelődésre is. Úgy érzem, hogy ez a legdinamikusabb rétege a mai magyar társadalomnak.

Vannak értelmiségiek is, akik részt vesznek ebben az átrendeződésben. Szimpátiával számos udvari mandarin is részt vesz benne, de a testi részvételükkel inkább a marginálisok. Az egész szamizdat a fizikai és a szellemi munka különbségének meghaladása. Nyomdai műveletek, loholás, szervezés, piaci megfontolások, vállalkozás és kockázat egyszóval. Testi kockázat is. A félelemleküzdés, a félelemmel együttélés pszichotechnikái.

Ellenzék és második gazdaság összefonódása a rendőri korlátozások ellenére is végbemegy. Mondható, hogy a marginális értelmiség a létében kerül közel ehhez a szocialista polgárosodáshoz. Ez a fölemelkedés útja sok munkásnak és kisértelmiséginek, ez a gyakorlati polgárosodás. Hogy a magánpiacnak dolgozva tartják fenn magukat, ez új aspektust ad az értelmiség fogalmának. Nem okvetlenül kell mandarinnak, udvari embernek lenni ahhoz, hogy valaki értelmiségi legyen. Prágában, Varsóban, Budapesten van elég sok tehetséges értelmiségi, aki nem állami-értelmiségi állásban keresi meg a kenyerét, de azért nem szűnik meg értelmiségi lenni.

Nem merném azt állítani, hogy innen jönnek a legfigyelemreméltóbb szellemi művek, inkább beérném azzal, hogy az értelmiség egészén belül a bürokratikus értékekkel szemben erősödnek a polgári értékek, amelyek természetes úton társulnak a liberális demokrácia vagy a demokratikus szocializmus értékeivel.

Világerők alkudozásától függ, hogyan alakul a sorsunk a keleti Közép-Európában, érjük be itt most annyival, hogy a polgárosodó osztályszerveződés és az államosodó rendi szerveződés ellentétes tendenciái különböző erőviszonyokat mutatnak országonként. Itt, Budapesten e pillanatban még eléggé szembeötlő ennek a két paradigmának az interferenciája. Melyik lesz a meghatározóbb? Nem tudjuk. Úgy rémlik, hogy ez az értékerjedés elég érdekes kulturális jelenség és szociológiai téma.

Miután mi, értelmiségiek mindinkább felismerjük, hogy elég különös társadalmi csoport vagyunk, amelynek megvannak a maga érdekei, ideológiái, hatalmi és ellenhatalmi aspirációi, elgondolkozhatnánk történelmünkön úgy is, hogy annyi nemes ügy felvállalásán túl, annyi másokért szóláson túl, mi volt a mi saját érdekünk és mintegy kebelbeli filozófiánk?

A hatalom sohasem volt közömbös számunkra. Kellett, hogy pénzt adjon, másrészt féltünk tőle. Mi az érdekünk? Hogy meg tudjunk tisztességesen élni, és ne kelljen félnünk művészi-intellektuális teljesítményeink fogadtatásától. Ne kelljen fizikai szabadságkorlátozásokat szenvednünk büntetésképpen miattuk. Az értelmiség igazi hatalma nem az, ha rendőrileg tudja a maga értékeit a többiekre ráerőltetni. Ha nem lesz az a társadalom olyan tudományos, hát istenem, nem lesz olyan roppant tudományos! Ha az értelmiségnek osztályhatalma van, akkor maga is foglya lesz annak. Lehet azt is mondani: az értelmiségnek az a jó, ha nincsen semmiféle fizikai hatalma, de fölötte sincsen semmiféle fizikai hatalom. Ha ő sem tudja eszméit másokra ráerőltetni, de őrá sem lehet eszméket ráerőltetni, őt sem lehet eszméktől eltiltani. Az értelmiség hatalma: a saját autonómiája. Az értelmiség olyan mértékben válik szellemi hatalommá, amilyen mértékben kiküzdötte a saját függetlenségét mindenféle létező hatalommal szemben.

Kell annyi piac és annyi redisztribúció, hogy ne kelljen a cenzúrától és a rendőrségtől félni, de az akadémiai megélhetés is meglegyen. Annyi kétes kísérlet után az értelmiség beérheti szimbolikus-intellektuális hatalmával. Ha többet akar, rosszul jár. Médiuma a különböző nyilvánosságok és közvélemények. Ha viszont nem védi magát, akkor vagy befogják a száját, vagy lakbérgondokkal kínlódik. Nagykorú osztály: ismeri, megvédi és nem túlozza el a maga érdekeit. A megvédett érdek: hatalom is; de nem teljhatalom és nem osztályhatalom. Valamiféle csoporthatalom. Prózai ügyek, kevés dráma. Szellemi teljesítményeknek se nem növeli, se nem csökkenti az értékét, hogy mit szól hozzá a kormány, mert a kormánynak semmi köze hozzájuk. Nincs szubvencióért cenzúra. Az számít, ami a művekben van, nem a sok hűhó, ami körülöttük van. Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.

Jegyzetek a posztkommunista demokráciáról

A szovjet csapatok kivonása és az egypártrendszer feloldása az önigazgatási formák virágzását hozná Kelet-Közép-Európában. Valószínű, hogy térségünkön érdekes demokratikus-szocialista vagy éppen liberálszocialista kísérletek nőnének ki a talajból. Alkotmányos európai békerendben a kelet-európai országok katonailag semleges, jószomszédi viszonyban élnének a Szovjetunióval, úgy valahogy, mint Finnország. Az önállósodásnak erre a stációjára mi csak szerződéses fokozatossággal juthatnánk el. A kompromisszum azon az elven alapulna, hogy a nagy szomszédnak joga van a barátságunkra, a konstruktív együttműködésünkre gazdaságban és kultúrában, de nincs joga társadalmi-politikai berendezkedésünk meghatározására.

Intelligens kis nemzeteknek meg kell tanulniuk, hogy önvédelmük érdekében kifogyhatatlan leleményt kell tanúsítaniuk a szomszédokkal való egyezkedésben. Értelmes provincia nem az összeomlást szorgalmazza, hanem a kapcsolatok szerves átrendeződését. Katonai semlegesség, gazdasági-kulturális kooperáció, politikai önrendelkezés, ennél szerényebb távolabbi célra nem érdemes törekedni, közbülső célként jóval szerényebb eredményekre is törekedhetünk.

Az ötvenhatos magyar forradalomnak az volt a dramaturgiai szerepe, hogy a lényeget taktikázás nélkül kimondja. Nem titkoltuk, azt kívánjuk, hogy a szovjet csapatok menjenek haza, hogy országunk területén ne tartózkodjanak idegen csapatok, hogy minden ország katonája menjen saját hazájába. Ennél az egyszerű alapelvnél valami bonyolultabbat kívánni igen kedves lehet azoknak az országoknak, akik szeretnek csapatokat tartani más országokban, de nem meggyőző olyan kis népek számára, akiket ez a kísértés nem foglalkoztat.

Az ötvenhatos magyar forradalomban a munkástanácsok kinyilvánították, hogy kell a demokrácia minden szinten, politikában és gazdaságban, a parlamentben és a gyárakban. Kell a demokrácia önvédelemképpen a gyárvezetéssel, a kormánnyal, a nagyhatalmakkal szemben, hogy ne lehessen megfélemlíteni, megszállni, megalázni bennünket. Ötvenhatban a Nagy Imre köré csoportosuló magyar reformkommunisták is beletörődtek abba, hogy csak olyan mértékben ragaszkodnak az állam ellenőrző hatalmához a társadalom felett, amilyen mértékben a szóhoz jutó társadalom ezt az ellenőrző hatalmat méltányolja, ésszerűnek tartja és igényeli az akaratérvényesítés formális-pluralisztikus-demokratikus módszereivel.

Vegyes intézményrendszer volna az, szocialista és kapitalista elemekből annyi, amennyit társadalmaink akarnak. A kelet-európaiak már eddig is többé vagy kevésbé a maguk képére formálták a szovjet doktrínát, a marxizmus-leninizmust, aminek tulajdonképpen sem Marxhoz, sem Leninhez nem sok köze van. Nem sok, mert Marxot nem kérdezték meg, hogy kíván-e Leninnel egy fogalmi kategóriában szerepelni, és Lenin sem volt elragadtatva ifjú munkatársának elméleti képességeitől, aki a marxizmus-leninizmus fogalmát konstruálta és kanonizálta. Lenin a kicsapott ortodox szeminarista Sztálinnak nem adta át az orosz forradalmi szociáldemokrácia elméleti irányítását. Benne van Lenin műveiben az, ami lett; de ha más lett volna, azt is ki lehetne olvasni belőle. Minden szövegből mindent ki lehet olvasni.

Előbb-utóbb el lehet fáradni minden emberi viszony államosításában. Ha a párt nem akar rendőrterrort, mert maga is fél tőle, akkor egyre inkább békén kell hagynia az embereket. Ha viszont békén hagyják őket, akkor az emberek megcsinálják a maguk függetlenedő, előbb informális, majd formális szervezeteit. A sztálinizmus ezt terrorral megakadályozta. A posztsztálinizmust úgy tekinthetjük, mint hosszú, unalmas félelmet mind a terrortól, mind a demokráciától.

 

*

 

Lehetséges-e fél Európa homogenizációja, gleichschaltolása, begyurmázása a merev öntőformába? Lehet-e az emberből ömlesztett sajtot csinálni? A tényállás úgy foglalható össze, hogy a sajt megmozdul, artikulálódik, fészkelődik, s kezd saját formákat fölvenni, de amikor a tömeg kezd öntevékeny közösséggé válni, az állam megpróbálja visszagyurmázni.

El kell ismerni, hogy az államszocialista struktúrának nagy a rehomogenizációs képessége, képes egész nemzeteket, mikor már éppen elszabadulnának, visszadolgozni a klasszikus koncepcióba, amelynek az a lényege, hogy a központ parancsol, és az alárendelt részek engedelmeskednek. A „forradalmi folyamat” megvédi magát, s a dolog annyiban forradalmi csakugyan, hogy a civil rendetlenség és igazságtalanság helyébe katonai rendet és igazságosságot iktat.

Az államszocializmus belső emberei egyenruhában vagy civilben járó katonák. Elég egyszerű mentalitás ez, lojálisnak kell lenni, a parancs mindenekfölött. Az államszocialista országok népi rendetlenségén átsejlik a katonai váz szigora. Ebből a katonai szellemből következik, hogy vannak engedélyezett és engedélyezetlen tettek, szavak, irodalom és művészet. A parancs bizonyos iróniát és önállóságot kell hogy engedélyezzen, de a parancsnoki rendszer törvényességének megkérdőjelezését nem szabad engedélyeznie.

És valóban, aki civil engedetlenséggel, az engedélyezés és tiltás egész rendszerére fittyet hányva, ezt az egész cenzurális procedúrát nevetségessé téve úgy dönt, hogy engedélyezetlen lesz, annak ebben a parancsnoki rendszerben botrányos és bűnös a léte. Úgy kell tehát tenni, mintha nem lenne, vagy kriminalizálni kell és úgy beszélni róla, mint bűnözőről, akinek voltaképpen börtönben volna a helye, majd esetleg, ha éleződik a helyzet, be is kell csukni egy időre.

Az államszocialista rendszer vezérkarának ez megoldhatatlan nehézsége, a katonai-parancsnoki rendszerrel szembeni civil ellenállást nem minősítheti törvényes ellenzékké, mert a katonai rendszerben teoretikusan elképzelhetetlen az engedélyezett civil ellenzék. Azt csak mint lazaságot lehet eltűrni, lehet szemet hunyni fölötte, mint például afölött, hogy a katonák szolgálati időben részegen mulatoznak a szomszédos kuplerájban, de nem lehet elismerni, hogy a dolgoknak ez a rendje.

Le kell tehát számolni az államszocializmus szovjet típusú koncepciójával, a leninizmussal, a kommunizmussal, a párt vezető szerepének, élcsapat funkciójának egész mitológiájával. Ennyiben az államszocializmus radikálisan nem reformálható. A katonai szervezetet nem lehet fokozatosan civil szervezetté alakítani. A reetatizáció, a recentralizáció, a rehomogenizáció, egyszóval az uralkodó politikai bürokrácia többé vagy kevésbé kemény föllépése a revizionistákkal, az ellenzékiekkel, a radikális reformerekkel, a demokratikus nacionalistákkal, a szociáldemokratákkal, a liberális demokratákkal, a konzervatív liberálisokkal, egyszóval mindazokkal szemben, akik egymástól különböző értékpremisszák alapján megkérdőjelezik az egypártrendszer legitimitását, az államszocializmus önvédelme az ellenforradalommá nyilvánított forradalommal szemben mindeddig minden alkalommal tűrhetően sikerült.

Lehet személyeket, csoportokat, nemzeteket „normalizálni”. Lehet kultúrává fejleszteni a cenzúra művészetét. Lehet az írók leleményének önkéntes feladatává tenni a prudens adaptáció keserű, szomorú, önmarcangoló, viaskodó, groteszk, sötét humorú, apokaliptikusan vizionáló elfogadását és gyakorlását. A játékszabályokon, a karámon, a villanypásztoron belül elbődülhetsz: be unalmas és be komor az emberi sors. Kevesebb apokalipszis, de némi derűvel kitörés a karámból és szabad nyargalászás, legelészés a domboldalon: ez a bűn, így kezdődik a forradalom.

 

*

 

Miben bízhat az, aki itt él? Abban a makacsságban, hogy nem adjuk fel. Lehet, hogy a magyarokra jellemző valami makacs rezisztencia. Nem szeretik, gúnyosan nézik a fölényeskedőt. Aki magas lóról beszél velük, annak nincsen sok sikere. Van itt valami realista, becsaphatatlan cinizmus, elég közönséges és elég erőteljes. Az emberek megszólják, kicsinyelik egymást, a szövetkezés nem jól szokott sikerülni, de azért egymást érdesen ugratva összetartanak. Ha egy tucat ember itt összefog, az feltűnik, annak még sikere is lehet.

Egy ilyen már nem igazán rendi, de nem is igazán polgári társadalomban nagy szerepe van az életkornak. Nagy divatban vannak a nemzedéki mítoszok és viszályok; az életkor a legegyszerűbb és a legkevésbé kockázatos önmeghatározás. Az idősebbek itt még könnyen lehetnek tekintélyesebbek is, megvan a nemzetség- és a törzsfők hatalma, megjelennek az érett korú vezérek, szubkulturális fejedelmek, megvan a biológiai súlyuk; ha ők emelkednek szólásra, akkor az ifjúság elcsendesül. Ismerjük a notabilitások életrajzát, sok próbát kellett megállniuk. Aki ötven fölött itt nem hülyül el, nem csúnyul és nem romlik meg, az tulajdonképpen elég csodálatos jelenség. Tiszteljük benne a szívós vadat. A háttérben még ott rejtőzik a pogány-arisztokratikus szerveződés, valami kereszténység előtti minta. Mindig is voltak főemberek, azok, akikről beszélnek, azok, akik reprezentatív nyomatékkal beszélnek, apák, apai nagybácsik, akiket tulajdonképpen szeretnénk tisztelni. Nem szeretjük az apáskodó zsarnokokat, de egy igazi apa jól jönne nekünk. Szerettük Nagy Imrét, mert fiatalos nagyapánk volt. Úgy emlegettük, az öreg. Voltak, akik megpróbálták Kádárt is így emlegetni, nem terjedt el, mostanában ismét csak a vezetéknevén említik.

Azért vagyok optimista, mert ez a lappangó társadalom elég erős ahhoz, hogy megakadályozza a hatalmi szigor elvadulását. Naponta változik az erőviszony a szigor és az ellenállás között. Az elmúlt tíz évben nem a szigor javára változott. A monopólium erőit fokozatosan vissza kell szorítani, leginkább a közfelfogásban, a társadalom hangulatában. A tényleges hangadók és véleményformálók éreztetik maguk körül, hogy mi tetszik nekik és mi nem. Történt egy változás: elfogytak, semmivé váltak a diktatúrához fűzött illúziók; nem szeretik, gúnyolják, talán már nem is olyan elkerülhetetlen rossznak tartják. Mintha kezdene a közhangulat visszakanyarodni az ötvenhatos reminiszcenciákhoz. Várakozás, valaminek jönnie kell, ez így nem mehet tovább, váltani kellene elveket, életformát, egy korszak a végéhez közeledik.

 

*

 

Igen, ahhoz, hogy a társadalom katonai szervezetét civil szervezet váltsa föl, ahhoz forradalom kell, demokratikus forradalom. Vértelen, demokratikus forradalom, ha van ilyen. A kemény váznak meg kell olvadnia. Az államszocialista társadalmakban be kell következnie előbb vagy utóbb a pluralista-demokratikus forradalmaknak, amelyek megadják minden polgárnak az emberi jogok törvényes garanciáját.

Kvalitatív, strukturális jelentőségű és meghatározó erejű különbség van az önmagát reformálgató államszocializmus és a posztkommunista demokrácia között, amelyet a társadalom nem csekély része demokratikus szocializmusnak vagy szociális liberalizmusnak kíván elképzelni, nem tagadva meg a törvényes jogot másoktól, hogy egyszerűen, a nyugati társadalmaktól miben sem különböző liberális kapitalizmusnak képzeljék el azt.

Ezt a kvalitatív különbséget nem lehet eltüntetni. Az átlépés a kommunizmusból a posztkommunizmusba nem lehet észrevétlen. Minden bizonnyal drámai lesz és forradalmi. Majd felgyorsulnak a napok, romantikába fordulnak át a biográfiák, s a kortársak úgy érzik, hogy nagy idők tanúi voltak. Amikor néhány nap alatt több változás esik, mint előzően harminc éven át, amikor intézmények egyik napról a másikra szétolvadnak, és másoknak adják át helyüket, amikor mindenki úgy érzi, hogy mondanivalója van a közállapotokról, amikor a falak faliújsággá változnak, azok nagy napok minden nép emlékezetében és abban a biográfiaerdőben, amibe, múlván, összeállnak az egyes életek.

Ma is úgy gondolom, hogy ebben a városban szükség van egy demokratikus forradalomra. Ma is úgy gondolom, hogy a Kádár-ellenforradalom a történelemben körülbelül úgy lesz értékelhető, mint a Horthy-ellenforradalom. Az egyik ebben csúfabb, a másik abban, az egyik ebben érdemesebb, a másik abban. De mindkettő ellenforradalmi restaurációs korszak volt, mindkettő elodázta, erőszakszerveivel bekorlátozta a magyar demokráciát, mindkettő rendőrileg üldözött olyan embereket, könyveket, viselkedéseket, véleményeket, amelyek normális liberális demokráciákban legálisak és elfogadhatóak lennének. Ennek az ötvenhat elfojtásából származó rezsimnek is előbb-utóbb vége lesz.

A demokratikus strukturális átalakuláshoz nem kell vérontás. Spanyolországban a harmincas években még sok vér kellett a demokráciához, és mégsem sikerült. Aztán, ahogy Franco meghalt, a diktatúra megolvadt, és egyáltalán nem kellett vérontás ahhoz, hogy kiépüljön egy modern, alkotmányos demokrácia. Görögország és Portugália is bizonyítja, hogy a demokratikus forradalomhoz nem kell vérontás. A demokratikus forradalmat a demokratikus mozgalomnak kell előkészítenie. A demokratikus mozgalom hosszú, kreatív tanulás, gyakorlat, reform. Gondolkodásunk és viselkedésünk átalakulása.

A nyílt ütközet egyesélyes: a fegyveres személyzet letöri a szabadságmozgalmat. Tehát minél kevesebb harcot, összeütközést! Ne vetődjön föl az a kérdés, hogy ki győz, és kit győznek le; eredetibb az a kérdés: hogyan tudunk egymás mellett létezni? Kelet-Közép-Európában ma még az atyai hatalom és az önállósuló lakosság méltányos együttélése a lehetséges legkisebb rossz. Formális társadalmi szerződés egyelőre nem lehetséges, csak hallgatólagos kompromisszum.

Ami a mélyben van, az éppannyira van, mint ami a felszínen van. Hosszú trendekben gondolkozzunk. A társadalom időnként kap egy horogütést az államtól, de azután ismét feltápászkodik.

Amit el lehet venni tőlünk, azt nagyrészt el szokták venni. A székház és a nyomda elvehető, azt fegyveres hatalommal el lehet foglalni. Ahhoz, amit erőszakkal el lehet venni, ahhoz nem kell egész lelkünkkel ragaszkodni. A gondolkodást, a viselkedést, a stílust nem lehet elvenni, bennünket nem lehet elvenni, a független stratégiához kell ragaszkodni.

 

*

 

Akár tetszik, akár nem, a szocializmus része lett a mi történelmünknek. Senki sem tudja, hogy milyen lesz a jövője; megtervezni még kevésbé lehet, és ezt már a hatalmi elit is kezdi fölismerni. Terjed a szkepszis aziránt, hogy csakugyan az lesz-e, amit csinálni szeretnének. Egy biztos: ezen a térségen is lesz valamilyen jövő, és senki sincs előnyös pozícióban annak előrejelzésére, hogy az milyen lesz. A művészi sejtelem legalább olyan jó pozícióban van, mint az úgynevezett tudományos előrelátás.

Szabad futást engedélyezek utópiámnak, kritikáimnak, vágyaimnak, majd pedig előhívom a destruktív hitetlenséget: mindebből semmi sem lesz! Így lesz és még ígyebbül, mondom másnap. De aztán jön egy harmadik nap is, s megnézem, hogy mi maradt életben utópia és destruktív éleslátás harcában. A szocializmus tényleges jövője szempontjából az sem közömbös, hogy a szocialistának nevezett társadalomnak polgárai milyen jövőt kívánnak maguknak, és mit árulnak el ebből a vágyukból.

Mikor a szocializmus még nem volt „reálisan létező”, mikor még nem volt itt, akkor különféle embereknek ez a szó annyit jelentett, hogy igazságosabb lesz, mint a meglévő, hogy a szegény is ember lesz, és inkább barátja, mint farkasa a másiknak. Idealizmus volt ez, szentimentalizmus is, bizalom abban, hogy a társadalom lehet kevésbé szívtelen, mint az, ahol a szegényt, ha nincs miből lakbért fizetnie, családostul kilakoltatják.

Még ma is sok embernek ilyesmit jelent ez a szó nyugaton, délen, mindenfelé. Egy nyugati szocialista munkás vagy értelmiségi fejéből nehéz kibeszélni azt az ideát, hogy az élet lehetne jobb is, a kapcsolatok lehetnének szolidárisabbak is, az emberi alkotóerő működtetése lehetne okosabb is.

Ha jön egy kelet-európai, és elkezd legyintgetni, fölényeskedni, hogy adja fel az ábrándozásait, mert a szocializmus egyáltalán nem ez, hanem valami rémes, szürke és ijesztő, akkor a nyugat-európai baloldali azt gondolja, hogy a mi jövőnk olyan lesz, mint amilyenek mi vagyunk, s ennek az embernek a jelene pedig minden bizonnyal azért olyan, amilyen, mert ő maga is ilyen.

 

*

 

Ha a kereszténység transzcendens üdvtan volt, akkor a szocializmus immanens üdvtan. Az ebben a világban megvalósuló jövőről beszél. A fogalomban magában, a marxi alapvetésben nincsen benne a szocializmus és a szabadság elvi elválasztása. A szó eredetileg valami olyasmit jelentett, hogy miként az egyén, úgy a társadalom is tanulhat, tökéletesítheti magát, mert nem végzetszerű természeti folyamat.

Benne rejlik az ideában az a humanista előföltevés, hogy az emberek – képesek lévén az önreflexióra – az önalakításra, viszonyaik értelmes változtatására is képesek, és hogy talán van magasabb értelem is a világpiacnál. Mindazok, akiknek a világpiac spontán tendenciái nem kedveznek, mindazok, akik pórul jártak, megmásíthatatlanul kételkednek abban, hogy a dolgoknak ez a világkapitalista valóság a legideálisabb rendje.

Az eredeti szocialista elképzelés autonóm és szolidáris társadalomról beszélt, az e világi jóról, az ember országáról. Miért kell azt mondani, hogy légy alázatos a világkapitalista elittel szemben, s ha nem jó a sorod, bízzál istenben? Ne felejtsük el, hogy a nyugat-európai demokrácia posztfeudális, a miénk viszont, ha lesz ilyen, posztkommunista lesz. Ennyiben: többet fog tudni.

Hatalmunkban áll felújítani, visszavenni, megrázni, kitakarítani a szocializmus fogalmát. Jogunkban áll saját tartalmat adni ennek a homályos szónak, amely társadalmi társadalmat jelent. Ez jókora tautológia lenne, ha nem jelentene valami diszkussziót a természeti, biológiai társadalom fogalmával szemben. Jogunkban áll azt állítani, hogy egy közösség annál szocialistább, minél önállóbbak a polgárai, minél gazdagabb a közösség autonómiája és szolidaritása.

Lehet, hogy a szovjet-orosz típusú modell, mivelhogy olyan túlnyomó benne a rendi állam, a rendi társadalom predemokratikus tradíciója, mivelhogy annyira paternalista, hajbókolós, tekintélytisztelő, ravaszkodó, hamiskodó, pöffeszkedő, annyira szolgabírós, annyira ispános, sztarosztás, annyira kapcsolódik egy agrár-falusi társadalom autoritásviszonyaihoz, tehát oly kevéssé urbánus, hogy éppenséggel állíthatjuk: az orosz kommunizmus igazán nem az utolsó szó a történelemben.

 

*

 

Képmutatásnak tartom nem fölismerni, hogy a mai magyar szocializmus nagyon is hasonlít a mai magyar emberekhez. Csak annyira bír szabad lenni, amennyire a mai magyarok szabadok bírnak lenni.

Hogy az önkiadás, a szamizdat, a demokratikus ellenzék több kelet-európai országban lehetséges, ez bizonyítja, hogy a szocializmusba annyi fér bele, amennyit mi belerakunk. Nem muszáj elfogadni, hogy a szocializmus diktatúrát jelent, szabadságkorlátozást, ósdi bürokratikus nehézkességet, szervilizmust s a fent lévők hatalmi arroganciáját, ordináré dicsekvését, hazudozását és az érdemi bírálat elhallgattatását.

Nincs egy szocialista ősmumus, akivel szemben itt állunk mi, szegény, okos, tehetséges, jobbra érdemes áldozatok. Az emberek itt és most sokkal szabadabbak lehetnének, ha megpróbálnának sokkal szabadabbak lenni. A szabadsághoz rengeteg munka kell, nem jön magától könnyen, a szabadság meglévő fokában sok emberi beruházás van, sok kulturális tőke van beletéve. Az egyes emberek szabadságteljesítményeit titokzatos hajszálcsőrendszer köti össze, amelyet jobb szó híján kultúrának is nevezhetnénk.

A század elején a türelmetlen bankfiúk és a kósza bölcsészek azt képzelték, hogy a szocializmushoz államosítani, központosítani, cenzúrásítani kell és mindent a propagandával átitatni. Nem is volt olyan nehéz. Csak éppen a dolog nem lett nagyon új, inkább elég ócska maradt.

Túl sok emberi veszteséggel, a méltóság túl sok sérelmével járt együtt ez a vaskorszak, ez a neoprimitivizmus, amelynek kétségtelenül van egy pozitív tulajdonsága, éspedig az, hogy ez történt, hogy megtörtént, és akár jó, akár rossz: így történt. Az állam túlhatalma, a monarchikus gerincbántalmak gyakorisága azonban fölveti a kérdést: nem kellene ismét elővenni a republikanizmust a lomtárból? Petőfi ma disszidens lenne, Ady is, József Attila is. A katonai, nemesi, rendi, hivatali, hatalmi gőgnek megvan az államszocialista felújítása. Nem sok új van a dologban.

Miben különbözik Ceauşescu elnök ikonográfiája a provinciális fasizmusokétól, a színes diktatúráktól? És miben különbözik ötvenes éveinktől? Menjünk tovább: miben különbözik olyan végzetesen a román hatalmi váz a többi kommunista ország hatalmi vázától? Abszurdabb és groteszkebb változata a közös hatalmi váznak. Kolozsváron könnyebb megérteni, hogy tulajdonképpen miben élünk, mint Budapesten. Amikor nagy fölénnyel megyünk oda, mint az amerikai nagybácsik.

 

*

 

Az államszocializmus megtermeli a maga ellenzékét. Az államszocializmus nem bír meglenni értelmiségi legitimáció nélkül, szüntelenül feltölti tehát saját bírálóinak a karzatát.

Amikor polgári karrierérdekünket meghaladó szolidaritásokba bonyolódunk, amikor nemcsak a pénz nyelvén beszélünk, amikor rendszerkritikusok, reformerek, ellenzékiek vagyunk, akkor a létező szocializmus integráns részei vagyunk, szocialista realisták, a dolog ismerői. Túlnézünk rajta, de benne állunk. Ez veszi körül a testünket, ez járja át az elménket. Nem is bírnánk szüzek maradni ettől a folytonos hatástól.

A közép-európai demokratikus mozgalmat évszázados feladat hordozójának látom. A polgári egyenrangúság viszonyait próbálja normálissá tenni. Még körülvesznek bennünket a feudális-patriarkális függés és úrhatnámság viszonyai. Az államszocializmus visszanyomta a polgári viszonyokat – az árucserét és a gondolatcserét –, és ezzel épp a szolgalelkűségnek meg a hatalmaskodásnak adott új erőt, felfrissítette az erkölcsileg elavultat.

A piramis mágneses centruma a csúcs, a politikai bizottság, élén a királlyal. A pártállamnak ahhoz, hogy fennmaradjon, ellenőrzése alá kell vonnia a társadalmi kommunikációt. Cenzúra nélkül, rendőri megfélemlítés nélkül nem tudja hatalmi monopóliumát fenntartani. Szabad emlegetni szocialista demokráciát, de ha ez a fogalom élettel telik meg, jönnek előbb a figyelmeztetések, aztán a tankok, és megtelnek a börtönök.

Közép-Európában nemzedékről nemzedékre folyamatos sor van azok között, akik elutasították a cenzúrát. Sarktétel, hogy véleménykülönbségeket nem lehet rendőri-bírói úton rendezni. Erőszakmentes intellektuális tevékenységgel szemben állami erőszaknak nincsen helye.

 

*

 

Mi marad a szocializmusból, ha kivonjuk belőle az etatizmust? Mi maradunk. Ebben a felemás állapotunkban; mindent folyton a nullpontnál elkezdve. Ahogy nincsen szerves építészetünk és viselkedéskultúránk, úgy a szociálteóriák és stratégiák sem épülnek szilárd eszmei alapra, jelentős gondolkodók felismeréseire, amelyek beolvadtak a köztudatba.

Akinek elege van a pártfunkcionáriusokból, az nem okvetlenül szeretné fölcserélni ezt a félelmet a tulajdonos főnöktől való félelemmel. Mivelhogy az emberek minden helyzetben, ahol pöffeszkedésre nyílik alkalom, pöffeszkednek, embertársaink önkényével szemben mindenhol védekeznünk kell.

Akkor ülhessek föl a vonatra, s mehessek bárhová, mikor akarok; ne kelljen elkéredzkednem az államtól. Miért is tartanánk bármiféle vámeljárástól, ha könyvekkel és irományokkal utazunk át az államhatáron? Tőlünk itt folyton elkobozgatják a papírjainkat a határon. Cenzúra? Le vele! Szervezkedhessünk, egyesülhessünk, pártoskodhassunk, amennyit akarunk. Az alkotmányos demokráciát nem kell kitalálni. Az alapvető emberi jogokat – hogy meggyőződése kinyilvánításáért senkit se lehessen becsukni, macerálni, kirúgni, megnyomorítani –, mint univerzális jogokat, fölébe kell tenni az értékhierarchiában az állam jogainak. Ezek axiomatikus polgári szabadságjogok. Semmi sem értékesebb náluk, semmilyen homályos közösségi ügy, semmilyen nemzeti retorika.

A különbség a liberális, nyugati demokráciák és a sejthető-megkölthető posztkommunista demokráciák polgárai között talán abban áll, hogy mi kénytelenek vagyunk mindent újragondolni.

 

*

 

Inkább elcsábítani a medvét, mint verekedni vele. Dönthet a medve amellett is, hogy dühösen fújtat a fuvolásra, de azt is választhatja, hogy tánclépéseket tesz, és mézes brummogásba kezd. A medvével nemcsak azért táncolunk, nemcsak azért fuvolázunk neki, mert félünk, hogy a nagy mancsával lecsap, hanem azért is, mert valóban szeretnénk megszelídíteni, ha már itt van mellettünk, ha már szinte egy ágyban fekszünk vele.

Az európai kultúra a legnagyobb komplexitás kísérlete. Addig nem nyugszik, amíg az egész földrészen el nem terjed a pluralizmus szelleme. Európa hivatása több annál, hogysem csupán semleges övezet legyen a két nagy között. Kulturálisan legyen szuverén, s nyerje meg azokat saját világképének, ízlésének. A tegnapi heroikus értékek elbutultak mára, az expanzió és az elzárkózás nacionalizmusa megavasodott, a friss nacionalizmus tanul és közlekedik.

A kis népek is megjelenhetnek a világnézetek nemzetközi piacán. Nem az a kérdés, hogy melyik a nagyobb nép, az a kérdés, hogy melyik a vonzóbb nép.

Hozzám ne nyúlj, mondják a nagyok, mert akkorát kapsz, hogy én is belehalok. Mi meg fotelünket egymás mellé tolva, kéz a kézben életünk párjával nagyokat bólogatunk a televízió előtt. Senki sem mondja: egyetlen európai állam területén se tartózkodjanak idegen csapatok. Unalmas arcok, közhelyek, mindig ezek az érdektelen figurák a képernyőn, kibérelték.

Az ember hasonlít arra, amit mond: ez a sok unalomtartály, aki mindig ugyanazt mondja, belül se lehet sokkal érdekesebb, mint kívül. Világos, hogy ők bennünket is ugyanolyan unalmasnak képzelnek el, mint amilyenek ők maguk. Számukra elvont lények vagyunk, termelők, fogyasztók, adófizetők, katonák, legjobb esetben szavazatok, megszámolható, funkcionális egységek. Áll a nagy szónok egy tucat mikrofon és sok ezer ember előtt, lehetetlen, hogy ne képzelje nagyon okosnak magát. Mi meg elbóbiskolunk a televízió előtt.

Polgár vagyok, és az is akarok maradni. A magam valóságos közegében függetlenséget akarok mindenkivel szemben. Egyenrangúként tárgyalok mindenkivel, nem arisztokrataként felülről, és nem jobbágyként alulról. A munkásradikalizmus nagyotmondás volt: semmik vagyunk, minden leszünk. Nem lesznek minden, nem lesznek vezető osztály, lehetnek kisközéposztály, középosztály. A munkásból lehet polgár, ez normális és jó. Mindent akarni körülbelül annyi, mint lemondani az elérhetőről. Alulról tömegesen nem lehet felülre kerülni, legfeljebb középre. Lehetséges célunk polgári viszonyokat teremteni, jogszerű csereviszonyokat a politikai egyenlőség alapján. Amíg egy pártnak vezető szerepe van, s tagjainak vezetői kiváltsága, addig nincsen politikai egyenlőség. A polgári viszonyok liberális demokráciát jelentenek.

 

*

 

Nem mi csináltuk a kommunizmust, de ha már a szovjet csapatok elhozták, a kelet-európaiak kifészkelték a helyüket benne; ki-ki a maga módján. Nem lehet józan ésszel tagadni, hogy a kommunizmus nemcsak a szovjet modell erőszakos átplántálása volt, hanem a közép-európai népek kísérlete is, hogy kihasználják az új körülményeket. Sok magyar kisembernek ez a történelmi korszak inkább jó volt, mint rossz. Akik a rendszer jóvoltából feljebb kerültek, és sokan voltak ilyenek, azoknak nem volt igazán rossz.

Milyen alapon lehetne egy nagyszabású társadalmi-gazdasági átrendeződést – a személyes mobilitás végtelen útvonalhálózatával – egészében rossznak vagy akár jónak nevezni? Ez a sok testes ember itt körülöttem inkább haszonrészesnek látszik, mint áldozatnak. Főként paraszti társadalmak így lendültek neki egy minden bizonnyal vitatható modernitásnak.

Az az igazság, hogy a szegény nép nem nagyon szerette és nem nagyon sajnálta a régi urakat, a módosabbakat; sem a zsidókat, sem a keresztényeket, de még a parasztsorból jött nagygazdákat sem. Negyven évvel ezelőtt a kastélyt és a cselédházat szét kellett szedni ahhoz, hogy a falusi szegénység megépítse a maga családi házát. A mai faluszéli emeletes villák, amelyeket a szerelők, kőművesek és állattenyésztők építenek, jól olvasható illusztrációi a társadalmi átrendeződésnek és átrétegződésnek.

Magyarországon ez az átalakulás történhetett volna másképpen is, de abban, ami történt, sok eleme van annak, aminek mindenképpen meg kellett volna történnie, annak, ami napirenden volt.

És most? Sok állami szigor és tilalom mérkőzése a polgárosodással. A polgárosodás mindig birkózásban van a hatalmi autoritással. Melyik hogy enged a másiknak? Van a polgárosodásnak egy kelet-európai, mondhatnánk kommunista altípusa. Van protestáns, van katolikus, van zsidó és van muzulmán polgárosodás is. Ha visszatekintünk, megállapíthatjuk, hogy a modernizációnak, a polgárosodásnak többféle útja volt. Együgyű séma azt állítani, hogy csak egy jó és egy rossz, egy nyugati és egy keleti, egy normális és egy abnormális. Igen, volt az is, amit Max Weber leírt, az északnyugat-európai, protestáns polgárosodás, de volt Közép-Európában az is, amit Werner Sombart leírt, a zsidóságé, és volt még sok más útja is a hűbéri függőségek elhárításának.

Ha tetszik, ez a hegeli értelemben felfogott világtörténelem értelme, tapasztalatilag megállapítható uralkodó folyamata: a polgárosodás, középosztályosodás, verbürgerlichung, embourgeoisement; ez megy végbe mindkét tömbben és a harmadik világnak mondott térségeken is mindenütt, Ázsiában és Latin-Amerikában, s mondjuk ki még egyszer: Kínában és a Szovjetunióban is.

Mit is jelent ez? Az egyén önállósul, emberhez méltó megélhetést, otthont, tudást, jogokat, eszméket szerez. Más emberekkel nem alulról fölfelé és nem felülről lefelé beszél, hanem egyenrangúan és talán éppen ezért barátságosabban. Van magánélete és magánterülete, külön szobája, vannak lelki problémái, van szabadideje, amikor ráér elgondolkozni a saját életén. Van némi biztonsága mindenféle értelemben. Egy aszályos év nem fogja éhen halasztani, egy ragály nem fogja elvinni, és nem lehet megkorbácsolni vagy csak úgy lepuffantani, nem lehet rendelkezni vele, nem lehet szabályos eljárás nélkül letartóztatni, van rá módja, hogy törvényes jogait védelmezze a hatóságokkal szemben is. Van önérzete és önbizalma, nem senkinek érzi magát, tudja, hogy vannak emberi jogai. Ami nincsen megtiltva, azt szabad csinálni, a polgár tehát vállalkozhat mind gazdasági, mind kulturális vagy politikai téren, éppen ezért világos jogrendszert igényel a vállalkozásaihoz.

Kelet felé haladva a polgárosodásban mind több a nacionalista-katonai elem. Kelet-Európában inkább az állam integrál. Nyugat-Európában a társadalom kiharcolt valamilyen egyensúlyt az állammal szemben, vagy valamilyen katonai vereség révén ingyen jutott hozzá. Amerikában az állam csak mint katonai szervezet erős, mint civil szervezet gyengébb a polgári társadalomnál.

Az állami kollektivizmus és a piaci individualizmus kísérlete nem úgy áll egymással szemben, mint a jó és a rossz. Kommunista az, aki az államit eleve preferálja. Az Elbától keletre nincsen egyensúly az állam és a polgári társadalom között. Az állam maga alá gyűrte, megerőszakolta és elgyengítette a polgári társadalmat. Az eléggé dinamikus magyar polgárosodást megszakította a fasiszta és kommunista radikalizmus. Mindkettő az állam túlsúlyát hozta. A nem állami emberi viszonyoknak azonban szerves, növényi hajlamuk van arra, hogy növekedjenek és szétterjedjenek. A civil biológiai ereje nagyobb, mint az államé, mert több élvezettel jár. Megtanultuk, minél államibb, annál örömtelenebb.

Nyitott kérdés, hogy ki asszimilálja hatásosabban a másikat: a központosító bürokrácia-e vagy a vállalkozó-értelmiségi középosztály. Tudja-e az új középosztály polgárosítani az államszocializmust? Nem annyira birkózásról van szó, mint inkább egy csábításról és csábulásról. A vállalkozó érzékelteti a hivatalnokkal, hogy mindketten megtalálják a számításukat, ha együttműködnek.

A korrupció nélkülözhetetlen eleme az eróziónak. Egy kis részesedésért a hivatalnok engedélyezi azt, amit amúgy is ésszerű volna engedélyeznie, amit ésszerű viszonyok között nem is kellene engedélyeznie.

Nem arról van szó, hogy ki foglalja el a másik helyét. A vállalkozó vagy a tudományos kutató nem kíván a hivatalnok helyére ülni. Van pozícióharc is, de inkább az uralkodó renden, a politikai bürokrácián, a funkcionáriusok rétegén belül. A vállalkozók és az alkotó értelmiségiek nem pályáznak ezekre a pozíciókra. Utóbbiak inkább egy mentalitás sikerét kívánják; azt akarják, hogy a hivatalnok ne akadályozza meg, sőt ha lehet, még segítse is őket munkájukban. De semmiképpen se jusson eszébe az a badarság, hogy vezetni akarja őket, mert az sokba kerül az országnak, és mindenkinek sok fejfájást okoz.

Ez a társadalom már kezdi történelemként nézni a kezdeteit. A második világháborús lerombolódás után, a zéróponton, a felvetődő kérdésekre a kommunizmus volt az egyik felelet. Hogyan lehet modern ipari társadalomba átvezetni az agrártöbbséget, akkor ezt a kérdést sokan tartalmasnak látták. A fejlődő egészségügy, az általános oktatás nagy állami intervenciót kívánt, és a modernizációnak volt egy forradalmi víziója is.

 

*

 

Régen a polgárok azért masíroztak, mert tetszettek nekik a katonatisztek. Ki tetszik ma jobban a másiknak, a funkcionárius vagy az értelmiségi? Melyik magatartás oldja fel magában a másikat? Valójában kicserélhetetlen szerepekről van szó, egy funkcionárius nem helyettesíthet egy értelmiségit, de a vezető-szervező gyakorlatiasság is másfajta képességeket igényel, mint a művészi vagy a tudományos reflexió.

A kettőnek az elvi keverése is lejárt nosztalgia; ma már nem rajongunk a cselekvő értelmiségi vagy a cselekvő irodalom fogalmáért. Kiderült, hogy azok csinálták meg rendesen a munkáikat, akik ennek a vágyképzetnek sohasem dőltek be. Aki folyton cselekszik, az nem ér rá megérteni, aki csak a megértéssel foglalatoskodik, az nem ér rá cselekedni. Amikor az irodalmat rávették, hogy cselekvő legyen, elbutult. Hasson az olvasóra, mondták a pedagógus-kritikusok, hasson, miért ne? Ha a könyv nem érdektelen, akkor hat az olvasóra, ez a tulajdonsága. Más kérdés, hogyan? Nem űzi vad tettekre, de elmélyíti a tisztánlátását. Az irodalom a magánemberhez szól, aki ott lappang a hivatásos politikusban is.

Nevetséges, ha a politikusok mondják meg, hogy milyen legyen a kultúra. A kommunizmus polgárosulása úgy kezdődött, hogy a párttitkárok kezdték nem beleütni az orrukat a tudományok és művészetek belső dolgaiba, s nem akartak mindenkinél okosabbnak látszani. A kommunizmus első, klasszikus terrorkorszaka hozta, hogy újságírók és kritikusok abszolút hatalmat nyertek a művészet és az irodalom fölött, lévén, hogy ők mindenre kész párttagok, akik a szolgálat egyik pozíciójából könnyen áthelyezhetők a másikba, és mindenütt a párt vezető szerepét szolgálják, azt a dogmát, amelyet a kommunista országok hatalmi elitje egyáltalán nem óhajt feladni, mert édes a hatalom is meg a jövedelem is, ami vele jár. Nagy érzés a közepes elmének pénzt és állást osztogatni, leszidni, kirúgni, majd ismét nagylelkűen adományozni, kitüntetni. Nézd az arcukat, és mindent megértesz: önelégültek. Ki az, aki önként, szívesen lemond az önelégültségnek erről a pöffeszkedő válfajáról, amelyet ugyan meg-megkeserít a bizonytalanság, időnként azonban a fontosságérzés ópiummámorával tölti el az esékeny lelket?

Az állami szekér azonban egyre inkább beleragad a kátyúba. A funkcionárius-önelégültségből nem lesz exportdeviza. A világgazdaság méri az országok hatalmi elitjének értelmességét vagy ostobaságát. A magyar hatalmi elit butább, mint a magyar gazdasági-kulturális elit, folyik tehát a politikai kiváltságok és monopóliumok eróziója.

A felnőttek egytizede sem párttag, a vezetőknek háromnegyede. Mivelhogy ez az állapot folyamatosan sérti a párton kívüli kilenctized jogérzékét, és mivelhogy az egytized uralmát a kilenctized fölött csak erősen kiépített rendőrállammal lehet fönntartani: az egypártrendszerben benne rejlik az ellene kibontakozó demokratikus forradalom eshetősége.

A gazdasági teljesítőképesség és a polgári szabadság tartósan összefüggenek. Amíg a politikai ellenőrzés nem enyhül, addig gazdasági fellendülés sem lesz. Ha nincs szokásban a politikai önállóság, akkor a közgazdasági öntevékenység sem gyökeresedhet meg. Kelet-Közép-Európában a reform a kommunista párttagok és pártok újfeudális kiváltságainak és tabuinak a lebontását jelenti.

 

*

 

Aki fáradságosan hatalmat szerzett, az szeretné azt meg is tartani, minél tovább, s ha lehet, egyszer és mindenkorra. Az embernek nem esik rosszul, ha a többiek mind őróla beszélgetnek, ha mindenki az ő szavát lesi. Dönteni másokról, minél több emberről, folyamatos megbizonyosodás arról, hogy fontosak vagyunk. Mivelhogy gyakran még az is kétséges, hogy vagyunk-e egyáltalán, nemcsak lenni, de fontosnak is lenni: férfiak számára földi üdvösség. Minden funkcionárius, talán minden ember szíve sarkában ott bujkál a zsarnok.

Funkciokrácia vagy demokrácia? (Funkciokrácia: a funkcionáriusok leválthatatlan uralma. Demokráciában választás útján leválthatók.) A funkcionáriusok, ha nem tartják vissza őket, megcsinálják a funkciokráciát. A polgárok, ha nem tartják vissza őket, megcsinálják a demokráciát. A demokrácia a civilek önvédelme a funkcionáriusokkal szemben. Világos, hogy az uralkodó funkcionáriusoknak kényelmesebb, ha nem függenek a polgároktól.

A politika intézményrendszerének nagy önállósága van a társadalom más intézményrendszereihez képest, és a benne közreműködőknek érdekükben áll növelniük ezt az önállóságot. Az autoritás igent mond önmagára, és nem szereti, ha mások nemet mondanak rá. Notórius bírálóinak szeretné betapasztani a száját. A demokrácia abból a józan felismerésből származik, hogy minden ember megkísérthető: ahogy a gazdag még több pénzt akar, a hatalmas még több hatalmat akar. Résen kell tehát lenni vele szemben.

A politikai osztály főműve az állam. A funkcionáriusok érdekeltek saját uralmukban. Természetes, hogy a funkcionáriusok etatisták. A diktatúrákban az a jó, hogy sok embernek adnak állami állást, sok funkcionáriusuk van. Ha minden jól megy, akkor minden politizáló embernek lesz valami funkciója.

Demokráciában nem mindenki funkcionárius, aki politizál. Viszont egy olyan szépen kifejlett funkciokráciában, mint a kommunizmus, a politikai osztály minden tagja funkcionárius, és ez így is van rendjén. Aki itt nem funkcionárius, és mégis politizál, sőt a központi uralomtól függetlenül, esetleg éppen annak ellenére teszi ezt, az rendellenes, az disszidens. Nem volna szabad lennie, ezért tulajdonképpen nincs is; láthatatlan, föld alatti démon.

Demokráciában az is politizálhat, aki civil, aki nem abból él, aki meg van elégedve a maga mesterségével, és nem szeretné azt semmilyen közhivatalra fölcserélni, csak éppen érdeklik a közügyek, és jogosnak véli, hogy hozzájuk szóljon. Kommunizmusban viszont azt mondják az íróról, a tudósról, ha kimondja véleményét a közügyekben, hogy szerepel, feltűnési viszketegség hajtja, esetleg bolond. Rendes író vagy tudós nem üti bele az orrát a róla szóló, az ő életét is meghatározó döntésekbe. Ezt sokan el is hiszik a politikusoknak, és engedelmes óvatosságukat gőggel palástolják.

Ahol a funkcionáriusok az urak, ott a klasszikus időben elképzelhetetlen, hogy legyenek nyílt ellenzékiek is. Az államszocializmusban az ellenzékiek nem tartozhatnak a politikai osztályhoz, még a legális értelmiséghez sem. Sztálin alatt: vagy funkcionárius, vagy táborlakó. Ma sincs elismert ellenzék, az ellenzék tulajdonképpen ellenség, de már nem táborlakó. Itt és most nem.

 

*

 

Nem hiszem, hogy a politikáról lehet realista tisztánlátással gondolkodni, ha nem hat át bennünket valamelyes szemléleti anarchizmus. Akiben megvan ez az antipolitikus tartás és irónia, az a szövegeket eleve retorikának tekinti, s megalapozott bizalmatlansággal nézi a közfunkciók betöltőit. Ha elfogadom az emberek erkölcsi egyenrangúságát, akkor eleve szkeptikus vagyok az emberek közötti hatalmi viszonyok iránt, az emberek alá- és fölérendeltsége iránt.

A politika és a politikai osztály másból, mint önmagából nem magyarázható meg. Az uralom nem magyarázható meg másból, mint önmagából. Az állam nem magyarázható meg a társadalomból, a hatalom a hatalom nélküliekből, a képviselő a képviseltekből, ahogy a tőke nem magyarázható meg a munkából, ahogy a gazdag nem magyarázható meg a szegényből.

A politikai hatalom akarja, jóváhagyja, szereti, igazolja, szépíti, kiterjeszti, fenntartja és megörökíti önmagát. A halandó szeretne halhatatlan lenni. Miért is ne lennénk istencsászárok, ha mód van rá, hogy azok legyünk? Melyik politikus nem lenne szívesen történelmi hérosz? Sosem hiszek annak, aki mesterségét a mások szolgálatával magyarázza. A király nem szolgál. Őt szolgálják.

Szegény lelki kiskorúaknak időnként szükségük van egy közapára. A polgárok időnként láthatatlan uniformist viselnek. A diáktársból kibújik a stréber örömkatona, a kollégából a feljelentő. Rájuk jött az engedelmesség, a behódolás, a közösségi fegyelem vágya. Rend és fegyelem, kedves szó ez a lelki funkcionáriusoknak.

Ha nagy a demokratikus rendetlenség, ha tüntetnek a diákok, ha sztrájkolnak a munkások, akkor felsorakozik a rendpárt, és a kaszárnyákban riadókészültség van. A diktatúrák funkcionáriusai a civil viszonyokat anarchiának minősítik. Szeretik a díszszemlét és az ünnepi szónoklatot. Az utasítás nem vitairat. A párt nem vitaklub. A funkcionáriusok kultúrája épületes és pozitív. Kedvenc igemódjuk a felszólító mód. Azt a kérdést, hogy mi van, röviden elintézik; majd hosszasan taglalják, hogy mit várnak el határozataik végrehajtójától, a néptől.

 

*

 

Nem a kommunizmus kísértete járja be Európát. A demokrácia kísértete járja be az egész földkerekséget. Kínától Lengyelországig, Chilétől Dél-Koreáig a diákok több szabadságért tüntetnek, és a demokratikus mozgalom fellendülőben van. A polgárok civil kormányzást akarnak. Elegük van a katonai diktatúrákból, a magukat ünneplő totalitárius, féltotalitárius, autoritárius, paternalisztikus rendszerekből. Európában a kommunista országokon kívül már sehol sincsen diktatúra. Csak mi védjük még – államszocialista országok – Franco, Salazar és a görög ezredesek örökségét. Igazán nem meglepő, ha a gondolkodó emberek mindenütt gondolatszabadságot akarnak, ha a diákok mindenütt a cenzúra ellen tüntetnek.

A világtörténelem uralkodó folyamata a polgárosulással párhuzamos demokratikus folyamat, amely helyenként és időnként forradalmi. Itt, Európában 1789-ben, 1848-ban, 1871-ben, 1917 februárjában, 1918 októberében, 1945-ben, 1956-ban, 1968-ban, 1980-ban az volt; a szabadságakarat magasba csapott, a demokratikus folyamat felgyorsult. Ilyenkor az embereknek elegük van a paternalizmus minden formájából, nemcsak a gyilkos apából, hanem a jóindulatú apazsarnokból is. Elvégre egyik nagykorú ember miért lenne egy másik nagykorú embernek az apja?

A felülvizsgált autoritás korszakában élünk, se vallás, se nacionalizmus, sem ideológia nem támogatja az autoritást abban a természetes igyekezetében, hogy feltételesből feltétlenné váljon. Ez már a megosztott, szekuláris, átlátható autoritás korszaka. Beájulások után undor a demagógiáktól; megköveteljük az értelmes, nyílt beszédet. Ki tudja, milyen titkos áramlat okozza, hogy egy nép egyszer csak nem bírja már elviselni, ha hülyének nézik.

Sorra buknak a nagy, világméretű zsarnokok után a provinciális, még pojácaszerűbb törpezsarnokok, akik azonban ahhoz elég erősek, hogy sok embert megöljenek, s egész népeket meggyötörjenek. Buknak, de még vannak játszmáik. Továbbá a katonai államcsínyt sem szabad kiiktatni a lehetőségek sorából. A demokráciák nem sebezhetetlenek. A tankok fölvonultathatók, és azt a pár ezer bajkeverő értelmiségit egy éjszaka be lehet gyűjteni. Ha megvan a hatalom, kerülnek hozzá funkcionáriusok.

Egyszer vagy kétszer el lehet játszani egy országban a diktatúrák rémdrámáját. Aztán a lelkekből elmúlik a paranoid felajzottság, és erre a darabra, amelyben a vezér egy államról, egy népről, egy pártról és mindenekfelett egységről szónokol, amely persze őt támogatja, erre a nagyon is kiismerhető darabra már nem jön be a közönség. A diktatúra kimegy a divatból: a kellékei elócskultak.

Már ismerjük és közös név alá foglaljuk a diktatúra tüneteit. Íme a fontosabbak:

1. Egypártrendszer; ellenzéki pártok nincsenek, vagy csak mint látszatdemokratikus fügefalevelek vannak. 2. Van cenzúra; írásművek tartalmát rendőrök és ügyészek mérlegelik; más a nyilvános és más a magánszöveg. 3. Besúgók véleményeket fülelnek; kormányellenes megnyilatkozásokért a hatóságok embereket meghurcolnak. 4. Van valamilyen vezérkultusz, államfőkultusz, újmonarchikus ikonográfia. 5. Normális karrierhez rendszerhű vagy legalábbis apolitikus-lojális politikai magatartás kell. 6. Minden diktatúrában előbb vagy utóbb megjelennek a disszidensek, tehát az olyan ellenzékiek, akik a kiállásukkal az egzisztenciájukat kockáztatják. A disszidensek szövedéke pedig kialakítja a demokratikus mozgalmakat.

Ezek olyan formális tünetek, amelyek megjelennek mindenféle diktatúrában, kommunistában és fasisztában, vallási és katonai diktatúrákban egyaránt. Ezek a jelenségek lényeges és alig mellőzhető alkatelemek. Természetes, hogy a diktatúrák művészi ízlése is hasonló. Természetes, hogy a köztéri szobrok is mutatják, hogy áll a közszabadság az országban.

 

*

 

Elmondhatjuk, hogy a huszadik század vége a demokratikus mozgalmaké. A különböző típusú diktatúrák ellenzékei túllépnek a nemzeti határokon, és legalábbis regionális szinten egymás szövetségesei lesznek. Diktátor legyen a talpán, aki ezeket a posztdiktatoriális társadalmakat ismét az önkénye alá akarja vetni.

Az ideológiai versenyben a demokratikus értékek vezetnek, és a legerőteljesebb az emberi jogok alapeszméje. Ennél hatásosabb alapeszme nem képzelhető el. Kell egy olyan értékkollekció, amelyet a jóakaratú emberek mindenütt a világon kézenfekvőnek tudnak tartani. Az emberek szeretnének kevésbé félni börtöntől, golyótól, megtorlástól, háborútól, mérgezéstől, erőszaktól. Az emberek szeretnének kevésbé félni más emberektől, más nemzetektől. Az emberek szeretnének kevésbé félni saját vezetőiktől; civil kormányzást akarnak, amelyben van legitim politikai pluralizmus, és az ellenzéki kisebbséget nemcsak a törvény, de a joggyakorlat is védelmezi. Az értelmiség mindinkább elfordul a katonai-rendőri-szükségállapotszerű kormányzástól, mert abban van internálótábor és izgatási per, mert abban baráti körök államellenes szervezkedésként kerülnek a vádlottak padjára.

Mondhatok-e bármit nyilvánosan vagy sem? Ez a valóságos határvonal a progresszív és a reakciós között. Ha mondhatok, akkor lesz annyi szocializmus is, amennyit a nép akar. Lesz annyi társadalmi szolidaritás, önkormányzat, köztulajdon és közösségi kultúra, amennyit az emberek igényelnek. Legyen mindenféle szocialista praxis, ha az emberek szabadon szerveződhetnek, és ha a szocialista intézményeket demokratikus parlamentben foglalják törvénybe. Legyen, de csak annyi központi állami újraelosztás, amennyit a kritikai nyilvánosság elfogad. Ahhoz képest, hogy szabadon beszélhessünk és szerveződhessünk, minden más érték másodlagos. A fő érték a demokrácia, hozzá képest a demokratikus szocializmus alárendelt érték.

Végre van egy általános és éppen formalizmusa miatt tartalmas ideológiánk, amely sokkal nemzetközibb, mint a kommunizmus. Hogy ne kelljen félni: ez mindenütt rokonszenves igény. Hogy egy ország mennyire marxista, mennyire iszlám, mennyire kapitalista, ezek elég bizonytalan ügyek. Ideológia, vallás, tulajdonforma van sokféle; hogy egy diktatúra milyen frazeológiát használ, milyen szentségre hivatkozik, ez másodrendű kérdés.

Az elsőrendű kérdés így hangzik: Van-e sajtószabadság? Szabad-e pártot szervezni? Szabad-e felvonulni? Szabad-e sztrájkolni? Van-e formális jog, amely mindenkit ugyanazzal a mértékkel mér? Igen, ezek formális követelmények. Igen, formális demokráciát akarunk, mert ha ahelyett állítólag tartalmi demokráciát kapunk, akkor megtévesztenek bennünket, és a mi nevünkben fognak bennünket elnyomni.

Lehet mondani, hogy az államszocializmusok funkciokráciák, olyan rendszerek tehát, amelyekben a funkcionáriusok egyeduralkodók, és az egész kultúra ezt az állapotot hivatott igazolni vagy legalábbis nem sérteni. Az egypártrendszerű, szovjet típusú, központosított társadalomban a funkcionáriusok legfőbb tulajdonsága a feltétel nélküli lojalitásuk: azért uralkodhatnak náluknál tehetségesebb szakemberek fölött, mert a központ csakis őbennük bízik meg, ezzel szemben nem bízik meg a szakemberekben, tudósokban, munkásokban, művészekben, a diákokban, senkiben. Csak azokban, akik elkötelezték magukat, hogy mindig a pártfőtitkárnak fognak igazat adni, mindaddig, amíg egy másik pártfőtitkár ki nem mutatja az előző pártfőtitkár hibáit.

A kommunizmusban nincsen jogegyenlőség, mert aki hűségesebb a főtitkárhoz, az egyenlőbb. Azzal, hogy beléptél a kizárólagosan uralkodó pártba, lemondtál a független ítéletről. Azzal, hogy a párt vezet, olyan emberek vezető szerepe mondatik ki alapeszmeként, akik lemondtak a független ítéletről.

 

*

 

Ha egymás között vagyunk, ha őszintén beszélünk, mindig abból indulunk ki, hogy megszállt csatlós ország vagyunk, kisebb vagy nagyobb önálló cselekvési térrel. Tudjuk, hogy nagyobb belpolitikai ügyekben nem lehetünk függetlenek a birodalmi központtól; ez elég kellemetlen, de még mindig ideális állapot, ha például a balti országokéval hasonlítjuk össze. Több balszerencsével válhattunk volna mi is szovjet tagköztársasággá, és lehetne a fővárosunk Moszkva. Ha Sztálin még merészebb, és a Nyugat még engedékenyebb.

Nem lettünk szovjet alattvalók, és most éljük a birodalom hanyatlásának korát, amely még hosszú ideig eltarthat. Tény, hogy a szovjet birodalom helyi magyar funkcionáriusai egyre kevésbé hisznek a közös birodalmi ügyben. Ha vannak orosz érdekek, akkor vannak magyar érdekek is, sőt ukrán, észt vagy kazah érdekek, és ezek sem kevésbé indokoltak és jogosultak, mint az orosz érdekek.

Megjelent a viszonylagos önállóság és a korlátozott önrendelkezés eszméje. Megjelent minden relációban: mind a szovjet vezetés és a kelet-európai vezetők, mind pedig a kommunista pártállam és a tőle már nem egészen függő társadalom viszonylatában. Lengyelországban megjelent az önkorlátozó forradalom eszméje és gyakorlata.

Tény, hogy a központosított funkciokrácia, az egypártrendszerű kommunizmus nem képes olyan társadalmi-gazdasági reformokra, amelyek eredményessé tehetnék országainkat a világgazdasági versenyben a harmadik ipari forradalom idején. Tény, hogy ebben a politikai szerkezetben csak süllyedni tudunk, le és még mindig lejjebb, a harmadik világ fejlettebb országainak színvonalára, majd pedig annál is alább. A kommunizmus nem képes olyan reformra, amely a belső gazdasági válság jelenségeitől országainkat meg tudná óvni. Ténylegessé válik elmaradásunk állandósulása; a rendszernek a stagnáció és a degradáció a velejárója.

A tartalékok kimerülése, a kedvetlenség, a csömör, az apolitizmus, a romlástól való szorongás, a fészekbe húzódás, az iszákosság, a korrupció, az életkedv-zsugorodás, a betegségbe menekülés, az egészségtelen élet, a félelemneurózis, az elszürkülés, az erkölcsi elhasználódás és értéksüllyedés, a felfelé irányuló ellenszenv és émelygés lettek normális tünetei a rendszernek, amely úgy is felfogható, mint a társadalom tartós betegsége.

Mindannyian, akik kommunista országban élünk, előbb vagy utóbb esedékes demokratikus forradalom előtt állunk. A mesterséges elvágás, elszigetelés, elszakítás évei után társadalmaink vissza akarnak térni a világba, és nem akarnak tábort alkotni. Honvágyunk van Európa, a tágabb valóság és a Nyugattal való régi és természetes kapcsolataink után. Az enyhülés és a kereskedelem lyukacsosabbá tette a táborhatárokat; most a lebontásuk van napirenden.

Időről időre sikerülnek a birodalmi reintegrációk, amelyeknek másik oldala a Nyugattól és a történelemtől való újólagos elszakítás; mégis úgy fest, hogy Európa életképesebb valóság, semhogy a szétvágott kommunikációs vezetékek biológiai életerővel ne állnának helyre.

Titokzatos, hogy mikor következik be az az állapot, amikor az emberek átlátnak a régimódi rendi társadalom államszocialista modernizációján, és amikor egyszer csak föl akarják számolni a feudálszocializmus alapvető politikai egyenlőtlenségét. Negyedszázad múltán belső erjedési jelenségek mutatkoznak a szovjet imperializmus hatalmi központjában is, a reformhangulat első fecskéi. 1956-ban még reformellenes volt Moszkva is, Peking is, most már a reformfrazeológia elárasztotta mindkét kommunista birodalom elitjét.

A kommunista országokban a történelmi agendán a következő igen egyszerű tapasztalati és logikai konzekvencia levonása áll: a gazdaság pluralizmusához politikai pluralizmus kell. Amíg az egypártrendszer fennáll, nem lesz valódi piac. Marxista nyelven: a társadalmi-politikai rendszer, a termelési viszonyok megakadályozzák, bénítják a termelőerők fejlődését. A gazdasági pluralizmus lehetőségei igen korlátozottak, amíg nincs politikai demokrácia, amíg a reformot csak felülről lefelé csinálják.

Reform akkor lesz, ha alulról is csinálják, ha azok csinálják, akiknek érdekükben áll, ha világos lesz, hogy ki a reformfolyamat alanya. Akkor lesz, ha a reform nemcsak a központi hatalomban érdekelt funkciokrácia alkalmi koncesszióiból áll, hanem egy társadalmi mozgalom viszi előre, olyan embereké, akik nem részesülnek a politikai hatalomban, akiknek nincsenek politikai színezetű funkcióik, akik nincsenek erre fölülről fölhatalmazva, akik ezt öntevékenyen, saját társulásaikban teszik, akik elkötelezték magukat a demokratikus alapértékek mellett, és akik képesek új egyezségeket javasolni a funkcionáriusoknak. Ha a reform megint elakad, akkor Magyarországon megint forradalom lesz.

 

Hol vannak a republikánusok?

A harmincadik évforduló reggelén telefoncsengetés ébreszt. Interjút adok egy nyugati rádióállomásnak. Igen, változatlanul azt gondolom, hogy az eredeti célt, a társadalmi és a nemzeti szabadságot el fogjuk érni. Ha egy nép hisz abban, hogy tehet valamit a szabadságért, akkor előbb vagy utóbb fel fog szabadulni. A politikában a legfontosabb a hit.

Ön ilyen optimista?

Igen, az vagyok. A szabadság lassan vonul át embereken és nemzedékeken. Valakiben kivilágosodik, aztán elhalványul, majd ismét kivilágosodik, de már valaki másban. Van egy emlékünk, amelybe belekapaszkodhatunk. Emlékszünk rá, hogy egyszer megpróbáltuk. Ez az emlék harminc év alatt megnemesedett. Hogy nem rajtunk múlik, kis népen, hanem a világtörténelmi erőkön? Ha egy kis nép összehúzza magát, akkor csakugyan kicsi. De ha kihúzza magát, akkor nem az. A szabadság csak házi sütésű lehet. Az ajándékba kapott szabadság se rossz, de nem az igazi. A polgárok élvezik, de nem hordják magukban, nem igazán az övék.

Köszönik a beszélgetést.

 

*

 

Magnetofonkazetta: egy rádióriporter harminc éve kitette a mikrofonját az ablakba: lánctalpcsikordulás, tankágyúforgás, dörej, aztán a tankgéppuska kerepelése. Hallgatom az egykori hangokat, megemlékezem arról az őszről.

Akkor regényesebbnek éreztem polgártársaimat, ma gyarlóbbnak. Az akkori budapestiek soványabbak és szebbek voltak, mint a mostaniak. Pragmatikus és duzzogó államjobbágyokat látok magam körül. A petyhüdt beletörődés nem üdít föl. Nem veszed észre, hogy az emberek nem olyan nagyon törik magukat a szabadság után? Te is hódolsz, neked is hódolnak. Itt ez a természetes, ez a megszokott: a rendi állam, amelynek a normális polgár fegyelmezett lojalitással tartozik. Megbízható: ez annyit jelent, hogy lojálisabb a feletteséhez, mint a barátjához. Tanáros óvatosság, gyakorlatlanság a nyilvános gondolkodásban. Király alatt kiskirály, az alatt még kisebb király. Hol vannak a republikánusok?

Televíziós műsor ötvenhatról: a hazugság tud elképesztő lenni. Csúnya, romlott arcú emberek, az egyik hülye, a másik áruló. Nem értik: mi lehet rossz egy olyan rendszerben, amelyben ők az urak?

Kevesen tudnak a félelem burája alól kisétálni. Egy kolléga: nem látod, hogy te vagy az egyetlen, aki azt írod, amit gondolsz? Egyikünk sem azt csinálja. Mögöttem van néhány döntés, nem ábrándozom a helyzetem javulásáról. Komoly szigorodás esetére a képzelt bőrönd ott áll az előszobában. A kedélyem tűrhető, idegenkedem a szenvedélyes dualitásoktól.

 

*

 

Harminc éve voltak önfeláldozó emberek, akik úgy érezték, hogy közük van a dolgokhoz. Megelégelték a félelmet. Felnőtt embert nem lehet pofozni. Nőket tilos megrugdalni. Szülőt a gyerekével nem szabad zsarolni.

1848. március 15., 1956. október 23. Két ébredés. Évszázadonként egy-egy piros betűs nap történelmünk kalendáriumában. Fiatalemberek egy gesztussal nagykorúsították magukat. Századok óta ugyanattól félünk: cenzortól, spiontól, poroszlótól, foglártól, csupa régi, reakciós fantomtól. A lázadás a megfélemlítők ellen: forradalom. A megfélemlítők bosszúja: ellenforradalom.

Mindkét bukás után szép szemű fiatal lányok sírtak messze földön a magyarokért. Hogy a nagyhatalmi konstelláció erősebb volt, mint a felkelő ifjúság, nem volt nagy csoda. Az a kéthetes városi mulatság volt a csoda. Kis szabadságsziget a zsarnokság tengerén. – Szép öcsém, hogyhogy nincs tankelhárító rakétája? – Kedves bátyám, mi már csak ilyen erőszakellenesek lettünk. – Szép öcsém, nem pipogya maga egy kissé? – És maga, kedves bátyám, nem agent provocateur?

Ötvenhatról nyilvánosan csak a megtorlás adminisztrációja beszél. A kivégzettek jeltelen sírban fekszenek. Nincs kiengesztelődés. Akkor meg kellett ostromolni a Rádiót, hogy beolvassák az egyetemi hallgatók követeléseit. Béke csak akkor lesz Budapesten, ha ehhez nem kell semmiféle ostrom. Amíg a Rádió nem a budapestieké, addig a demokratikus forradalom változatlanul esedékes. Abból, hogy az erősebb ellenfél leütött, nem következik, hogy nincsen igazam. Felállok, korrigálom a stratégiámat.

 

*

 

Egy lakáson összejön hatvan ember, köztük tekintélyes, idős urak, két napon át szertartásos komolysággal felidézik az ötvenhatos forradalmat. Anekdota, vita, állásfoglalás, szerep, minden normális és tetszetős. Közgyűlésre összejönnek az írók, kihúzzák a listáról az udvaroncokat. A helyükbe megválasztanak olyanokat, akiket tisztelnek. Nyáron jó volt egy hétvégét együtt tölteni a sátorban, ha esett az eső, és kint a réten, ha sütött a nap. Férfikarantén, tisztességtudó fegyelem a törzs vénei körül. Ellenzékiek, populisták, reformerek, függetlenek civilizáltan vitatkozunk, senki sem szakítja félbe a másikat, mindenki odaáll a mikrofonhoz, amely ragasztószalaggal van egy bot végére odaerősítve és az elnökség asztalához támasztva, kimegyünk, és állva beszélünk.

Magyar komolyság és illendőség, kell, hogy elnökség is legyen. Zsidó és keresztény megfontoltan, lassan beszél. A közös kultúra erőteljesebb, mint a faji karakter. A gondolatok papíron kevésbé csillognának, de itt van helyzeti erejük. Nem különösebben gyors cselekvési reakciók hagyománya. Előre nem rögzített kimondások. Íme a törzs, a nagycsalád, amelyben otthonosan és otthontalanul érzem magam. Elüldögélek a többiek között, valamit mondok is. Az ország nekem elsősorban ezek az emberek. Azok, akikkel tudunk egymásról, azok, akik olvassuk egymás könyveit, akikkel egymáshoz indulatos viszonyunk van. Elhatalmasodtak rajtunk a címkéink, gyanakszunk egymásra. Most az ismerkedés, egymás újrafelfedezése van műsoron.

 

*

 

Van többféle határ közöttünk, például: tilosban jársz-e vagy sem. Legalisták és illegalisták, csak hivatalosan vagy inkább csak szamizdatban publikálók. Aki léte nagyobb részével áthágja a cenzúrát, az ettől valahogy más ember lesz. A többiek megtanulták csak majdnem azt írni, amit gondolnak. Ők is tudják, hogy nagy varázs van abban: hátunk mögött tudni a cenzúrát, akár az országhatárt.

Hoztuk, amit hoztunk, levél-, pénz- és kéziratcsempészek. Mind így vagyunk, ilyen kandi, rabló-pandúros viszonyban a hatósággal, amely szemtelenül túlterjeszkedik a hatáskörén. Ha nincs külön utasításuk rá, nem vagyok gyanús a vámosoknak. Szolid, német áruházi kabát és zakó, kigombolt ing, továbbengednek. Időnként azonban van utasításuk rá, hogy papírjaimba túrjanak. Hogy a kéziratomat nem vihetem nyugodtan át, hogy életidőm sűrítményét elrabolhatják tőlem, ez az önkény a határok ellenségévé tesz. Még nem fordult velem elő, hogy minden kéziratom velem legyen a repülőn. Maradnak valahol a biztonsági példányok.

 

*

 

Kívül-belül, de micsodán kívül-belül? Vakarom, kaparom le magamról ezeket a borzalmasan meghatározott és meghatározó identitásokat, féltem tőlük az ép eszemet. Próbálom kidolgozni magamat minden közösségből, és autonómiáról beszélek, ami tulajdonképpen hencegés, bosszantom a többieket polgári individualizmusommal. De mit csináljak, ha ez érdekel, hogyan tudom átvilágítani magam, ha mások úgyis átvilágítanak? Gondolkozz hangosan, tedd elülsővé hátsó gondolataidat, ilyen feladatokat adtam magamnak. Tudata és tudatalattija bányatelepét ez az ember köztulajdonnak nyilvánítja. Ha tudsz valamit kezdeni a mondataimmal, használd őket. Semmim sem az enyém.

Még a levelek színét és a föld szagát is jobban szeretem itt, mint másutt. Az időjárás változásait, a nyári és az őszi rózsák bőségét. Ahogy a kertekbe benézek, kéjeleg a szemem, bőrömön érzem a nedves zöld színeket, pontosan ez a gondosság és elhanyagolás esik jól nekem. A kultúrákban rendező ízlésként működik egy elképzelés arról, hogy milyen legyen az arány rend és rendetlenség, tartás és önelhagyás, dolgosság és lógás között. Én ezt a budapesti, közös, titkos mintát átvettem. Ilyenre sikerültem, nem vagyok igazán rendes, de igazán rendetlen sem. Sem a pedantériát, sem a ziláltságot nem állom. Van egy tűrhetően gazdaságos kombinációm: a lényegre telik, a lényegtelenre nem. Van, amiről eleve lemondok.

Szeretem és utálom a budapestiességet, amely hajlandó mindent leócsárolni, és imádja sajnáltatni magát, de aztán amit meg kellene gondolni, azt elvicceli. Köznyavalya ez a mindent lepocsékolás: itt semmi sem megy, minden szar, fejétől bűzlik az ország, megdöglött a lélek. Ülünk a csárdaasztalnál, keserűen iszunk a hullaszagban. Ugyan, pajtás, amit te mondasz, az csak mese, nem hiszem én már azt sem el, amit magam mondok.

Közben pedig csináljuk a dolgunkat. Az egyik dolgunk az emlékezés, hogy az én liftaknájában az öntudat kivilágított fülkéje hangtalanul suhanhasson föl és alá a most és a régvolt között.

 

*

 

Huszonhárom éves voltam ötvenhatban. Akkor azt hittem, hogy már sok mindent tapasztaltam, nagyképű voltam. Ma is az vagyok, egy kíváncsi nagyképű, ha van ilyen. Ha kiismertél egy-két kelepcét, azt gondolod, hogy nem esel bele a következőbe. Bennünket már nem lehet átverni, gondoltuk. Reménykedések évada. Tudtuk, hogy az egész nem igaz, az egésszel baj van. Majd meglátjuk, hogy mennyire kell az állami tulajdon, most mindenekelőtt vissza a demokráciát! Kell, hogy a szocializmus több legyen, mint az államvédelmi hatóság és ezek a rémült és fensőbbséges hivatalnokok!

Nem jártunk Nyugaton, nem tudtuk, milyen egy működő demokrácia. Talán a jugoszláv önigazgatás, mondogattuk, de úgy hallottuk, hogy a titkosrendőrség főhatalmát az sem korlátozza. Budapesten is, Belgrádban is könnyen letartóztathatják és megverhetik az embert. Nem olyan nagyon érdekes, hogy mik a nézetei annak, akit a földön rugdalnak. Feszélyező volt, hogy a régi rendszer emberei, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt a demokráciánál, most egyszeriben az angolszász demokráciáról áradoztak. Túlságosan is látványosan lettek emberek németbarátból Amerika-barátok vagy éppen szovjet-barátok. Sok vén csibész. Sok handabandázás és zavarosság.

 

*

 

Van egy emberfajta, különböző színű zászlók alatt mindig ugyanazt teszi: másokat piszkál élvezkedve, zaklat, ellenőriz, megró. Tartuffe, a kulturális csendőr mindig valami általános nevében ítéli el a személyest, sérteget és meg van sértve, áldozatot igényel a többiektől, s viszonzásul nyomasztó lelki savanyúságot áraszt.

Nekem ötvenhatban már mindegy volt, hogy mit mond az ideológus Tartuffe, megismertem a fajtáját. Ez az, mondtam; ez képes felkoncoltatni a szökevényt. A kenetes korbácsoló. A lelki kínzások kieszelője vagy újrafelfedezője.

Tartuffe azt akarja, hogy ne gondoljam, amit gondolok, hogy ne legyek az, aki vagyok, kéjesen följelent. Már ismertem. Ha sarokba szorítanak a gondolataid miatt, tiszteld a gondolataidat.

 

*

 

Kevesebbet tudtunk Európáról, de inkább voltunk európaiak, mint ma. Úgy képzeltük, hogy Budapest a világ egyik fontos színpada. Felocsúdtunk egy hűdéses állapotból, drámai felvilágosodás. Nem vagyunk béna csatlósok, szuverén alanyok vagyunk! Így rémlett. Az én tanulópályámon a kizárások sorozata olyan folyamatos volt, hogy szinte módom sem volt beleolvadni a nagy közös butaságba. A szovjet megszállási övezetben a fiatalok úgy voltak a negyvenes évek végén a kommunizmussal, ahogy egy évtizeddel azelőtt a német befolyási övezetben a nemzetiszocializmussal. Divatos, fölmenő mozgalom volt, sokan próbáltak felülni a jövő vonatára. Az eszme szép, a gyakorlat még kezdetleges, mondták sokan, szerettek volna mielőbb üdvözülni a dolgozók harmóniától sugárzó államában. A fiatalok szívesen úsznak együtt a történelmi szükségszerűséggel, méghozzá a sodrás legközepén.

Albérletben, sötét udvari szobákban kuporog a jövő embere, de bennlakó lesz a paradicsomban, még mielőtt meghal. Talán már néhány év múlva. Jót kíván az emberiségnek: legyen kommunista az egész világ. Addig is mindegy, hogy a világforradalom katonája milyen ideiglenes szálláson dobja le a hátizsákját. Vészes önzetlenség. Ki merne polgárian önző lenni egy olyan világban, amelyben mindenki ilyen vészesen önzetlen?

Ami a múltból jön, az rossz, az új eleve jó. Tagadd meg a polgári hátteredet, menj közös tanulószobába, hálóterembe, táborba, legyen a te házastársad munkás vagy paraszt. Az egység a mi szemünk fénye, olvadj bele a nagy egészbe, a nagy Szovjetunió vezette béketáborba. Ha nem olvadsz, elrohadsz. Ha ugyan nem vagy máris rohadt. Le az arisztokratikus individualizmussal! Aki fentről jön, megbízhatatlan, aki lentről jön, megbízható.

Kívül mutatós, de belül férges alma voltam. Az ifjúsági szövetségből kétszer zártak ki, az egyetemről háromszor. Már kezdtem elhinni, hogy nekem nincs helyem az ő egyetemükön, mások vagyunk. De hogy eleve gyanús, kihalásra ítélt, fertőzően dekadens osztályidegen volnék egy nagy x-szel minden névsorban, ezt a portrét csak annyira tudtam komolyan venni, mint korábban a nyilasokét, ami annál is inkább lehetséges volt, mert falumból egy hajdani nyilas küldte utánam az ártalmas káderjelentéseit.

Aztán mégiscsak sikerült elvégeznem az egyetemet, és legalább nem unatkoztam. Szeretném megérteni, hogyan sikerült élvezni akkoriban az életet. Harminc éve szovjet gyártmányú, dobtáras, lyuggatott csövű géppisztolyt akasztottam hosszú, nehéz, szúrós télikabátom vállára, azzal járkáltam, mint egy esernyővel. Sohasem biztosítottam ki, sohasem éreztem, hogy íme a pillanat, amelyben lőnöm kellene, sohasem húztam el a billentyűt. Viszont ha fegyvert osztanak, fel kell markolni egyet. Másként riadsz fel az éjszakai csengetésre, ha az ágy alatt van egy géppisztolyod.

 

*

 

Ötvenhatos voltam, de borzadtam a lincseléstől, és elkerültem a fegyveres harcot. Amikor a kiégett páncélosokban megláttam a kicsire szenesedett orosz hullákat, nem éreztem semmi diadalt. Amikor mindenkit, aki harcolt, felkötöttek, gyűlöletet éreztem az alattomos és kegyetlen rendszer és felelősei iránt. Hivatalos, hideg lelkű, előre megfontolt állami gyilkosságok. Emberek csendes hivatali szobákban elhatározták, hogy öletni fognak. Fejbe vágják a várost és a falut, folytatják a felmorzsolást. Megvárják, hogy a felkelő kamaszok betöltsék tizennyolcadik évüket, akkor elfogják és felakasztják őket.

A megtorlás éveiben, ötvenhat után sokat gondoltam a börtönben zsugorodó barátaimra, de élvezni is tudtam a napok folyását. Akkor is jó volt a könyvtárból hazamenni a feleségemhez, nyaralni a tóparton, sétálni a hóban, akkor is olvastam jó regényeket, hallgattam jó zenét, ettem jó húsokat és gyümölcsöket, akkor is táncoltam házimulatságokon, és űztem titkos szerelmi üzleteimet. Ó, az a kis utcasarki forradalom, az emléke is elillant már. Elmúlt, mint egy bolondos vakáció.

Mi más lett volna egy forradalom általános sztrájkkal és kijárási tilalommal? Fizetett szabadság mindenkinek helyben. Lehetett egymáshoz látogatóba menni. A város tizenkét napos szabadságbulit rendezett. Tanulságos volt, történetfilozófiai leckét adtunk magunknak. Felpörgettük az események folyását, hogy a szerkezetek tankönyvszerű világossággal megmutassák magukat. Szóval ilyen a világ! Felnőttek lettünk, realisták. Machiavellit olvastuk, és olyan aforizmákat kívántunk írni saját korunkról, mint ő a magáéról. Természetes, hogy az uralkodók Anti-Machiavellit írnak, és azt hangoztatják, hogy a politika lehet erkölcsös is, sőt annak kell lennie. A gonosz szerző megrágalmazza az uralkodás nemes művészetét.

Megértettem, hogy a reformista kommunizmus farsangja után jön a terror hamvazószerdája. Az értelmiségiek azonban csak úgy tudják szeretni az ittlétet, ha zümmöghetik a reform dalocskáit, bizakodva a szebb jövőben.

Kerestem egy aránylag tisztességesen ellátható állami állást. Nem akartam elhelyezkedni az irodalmi gépezetben. Olyasmiből akartam élni, ami miatt nem kell szégyenkeznem. Olyan állást kerestem magamnak, amelyet nem irigyelnek tőlem.

Ébredés egy túlpolitizált korból. Keresni a szószaporításban a gondolattörmeléket, amely kidomborodik a szövegből, mintha vakírással lenne odaírva. Sok információ, kevés redundancia: ez a klasszikus. Akkoriban kezdett elterjedni a kibernetika nyelve. Felismertük az irodalomban a zörejt. Gyulával azt játszottuk, hogy leemeltünk a polcról egy könyvet, a másik nem látta, s néhány mondatból meg kellett mondani, hogy milyen a szerző.

Isten nem lakik a városban, nem tudtunk meghalni érte, mondtam. Isten jelenléte a városban megérdemelné, hogy meghaljunk érte. De nekünk nincsen szentélyünk. Néztem, hogyan próbálják előbb a németek, majd az oroszok a magukévá tenni a várost. A birodalmak mohóságában nincsen sok talány. A falat megakad a torkukon. Nézheted magad, mint egy darab húst.

Csipkefüggöny az ablakban, golyónyomok a festett téglafalon, krétával felrajzolt elvont női nemi szerv. Az embert körülállják a halottak, meglehetősen testszerűen. Az eltávozottak mögöttem mennek. Itt vannak a feledékenységeim, itt van minden hibásan eltöltött órám. Meg vagyok idézve, áldozatot kell bemutatnom a törvény előtt.

 

*

 

Az életnek az a szokása, hogy a vereség után sem áll meg. Az elefánt, az oroszlán, a majom és a kobra tud élni állatkertben is. Az azóta eltelt harminc évünk nem volt merő veszteglés. Eltérítve és feltartóztatva bár, de a nagy áramlat megy tovább. Polgárosodás, kijózanodás, a nemzet csinosodása. Ki-ki a maga módján tágítgatja egyszemélyes kis önrendelkezését. Senki a másik helyett nem gondolkozhat. Aki tesz valamit a szabadságért, az jobban érzi magát a bőrében. Jó csínyek után szívesen borozunk. A kemény fal porhanyósabb lett, helyenként szivacsos. Itt a kommunizmus fedőpalástja alatt polgárosodunk.

 

*

 

Most már a rossz tanuló is tudja, hogy a demokráciánál okosabbat nem lehet kitalálni. Minden attól eltérő találmány elszegényít és elbutít. Olyan mértékben vagyunk európaiak, amilyen mértékben egyénenként függetlenek vagyunk. Elfogadom és magamévá teszem az Európai Demokratikus Chartát. Jogunkban áll intézményeinket nagy történelmi tapintattal és finom utópikus képzelettel karbantartani. Keletnémet, lengyel, cseh és magyar ellenzékiek közös nyilatkozatot tesznek közzé. Közösséget vállalnak a kelet-közép-európai felszabadulásban. Különböző emberek alkotmányeszmékkel állnak elő. Közhellyé nyomul a politikai demokrácia igénye. Olyanok állnak szóba egymással, akik ezt éveken át nem tették. Ezen a századvégen sok múlik azon, hogy miben hiszünk. Növekszik a belső döntések súlya. Kristályosodás.

Ötvenhat leckéje ma? Ne hazudj. Az ünnepet pedig meg kell ünnepelni.

Mindenki menni akar valahova, mindenki vissza akar jönni, nyugatkeleti és keletnyugati hangulatok. Vallásos táj, hittétel és káromkodás együtt jár.

 

*

 

A reformizmus a rendszer hivatalos nyelve lett. A reformerek semmit sem akarnak kevésbé, mint a munkásokat felizgatni. Nyersanyag nincs, technika nincs, ötletek talán még vannak. Az irodalom és a tudomány kezd kibontakozni a politikai gyámkodás alól. Az irányzatos irodalom nem vonzó már. Működik itt valami realista, csalódásokon okult cinizmus, amely kikezdi és felmorzsolja az aktuális retorikákat. A szövetkezés itt ritkán szokott sikerülni, összeesküdni nem tudunk és nem is akarunk, mivelhogy bő emléktárunk van az árulásokról és a kifecsegésekről. Megszóljuk, irigyeljük és kigúnyoljuk egymást, az érdes ugratás megfér az összetartással.

Nem egészen rendi és nem is egészen polgári társadalom. Pogány törzsfők árnyékhatalma. Ha egy koros nagyvad emelkedik szólásra, az ifjúság elcsöndesül. Kellenek a perfid álapák helyett az igazi apák, a megbízhatóak, akiken a kor sem fog, a szívós példányok, akiket királyi legendáinkba foglalunk. Tekervényes, ravasz beszédek, a félelem durva is tud lenni. Gyanakszik, hogy veszélybe sodorják. Kisebb házkutatások, foglalások, szúrópróbák, körülfalazzák az ellenzéket.

Sokan azt mondják, hogy a közhangulat visszakanyarodik oda, ahol ötvenhatban volt, abba a várakozásba. Valaminek történnie kell. Ez így nem megy tovább. Sokan azt mondják, hogy egy korszak a végéhez közeledik. Egy autoritás megrokkant. Egy önigazolás omlófélben. Türelmetlenség és gyorsulás.

Ismerem a vereség szellemét, a szegényes behódolásokat, a nagycsalád kis szégyeneit, de azt is tudom, hogy a könyv olyan érdekes, amilyen szabad. Ravaszkodó szerzőnek ravaszkodó a szövege is. Az írók megalkusznak, az irodalom nem alkuszik. Minél behódolóbb, annál unalmasabb. Sok körülményes unalom. Érzem elhatalmasodását magamon az érett kori, pimasz jókedvnek.

Az óvatosabbak körülállják a bátrabbakat: mi lesz? Mikor kezditek? A hosszú, mérsékelt középút egyszer csak megint zsákutcának bizonyult. Megint rossz lóra tettünk. Vagy mi voltunk rossz lovak. De azért mégsem szeretnénk valami csúnya összeomlást. Csúszásában egy közép-európai nép meg akar kapaszkodni. Abban a makacsságban bízhatunk csak, hogy nem adjuk fel. Nyakas rezisztenciánknak vannak fényes elődei.

Nagy a pezsgés, de én nem érzem veszélyben a rendi államot. Sok törekvő ember azt mondja, ha én benne vagyok, akkor már nem is olyan rossz. Sokan kerültek alulról, kinevezés útján magas hivatalokba, ők is kapaszkodnak. A politikai karrier után most az árnyékgazdaság emel magasra, állami állás és magánüzlet együtt csinál egy új középosztályt, amely egyszerre szervilis és felvágós. Onnan merít, ahonnan lehet, ahhoz dörgölőzik, akihez érdemes, rámenős, mohó, vagányos-népies. Dagadt önérzet, fitogtatás, lesajnálás, bennfentesség. A kisügyesség energikusabb, mint a polgári becsület. A köznyelv nem szellemi.

Ezen a földön soha nem voltam még szabad polgár. Ha ebben a szobában akarok dolgozgatni, lehet, hogy akkor még sokáig állami gyámság alatt fogok éldegélni. Igyekszem nem lenni terhére a többieknek, ha jól kidolgoztam magam, jókedvű vagyok és együgyű. Mondtam magamnak: válaszd a csöndet, ne mozdulj, légy terepszínű, maradj csak papíron anarchista, bámészkodj jámbor inkognitódból. Most valahogy unom ezt, akárcsak a pragmatikus rezignációt.

Sustorognak a rémlátók: jön a válság, értékét vesztheti, amit eddig összehoztunk, nem lesz ez se, az se, tartalékolj a hét szűk esztendőre. A test elnehezedik, a vágy lehűl, a hang rekedtes, egy önérzet meghasadt, eluralkodik a belső tehetetlenség hangulata. A csendes tó alján megremeg a forradalom hidrája.

 

Nyugati barlangkutatók figyelmébe

Már évtizedek óta Budapesten lakom, de nem merném azt mondani, hogy ismerem a várost. Itt mindenki tud valami fontosat, amit én sohasem tudhatok meg. Aki idejön és körülnéz, aki egy hónapot sem tölt Budapesten, és már könyvet ír róla, az a maga részéről elintézettnek vélheti a városunkat. Rohannia kell egy másikba, mondjuk Prágába vagy Krakkóba, hogy sebtiben azt is leírhassa, s hogy meglegyen a legfrissebb klisé Közép-Európáról. Az időhasználat gazdaságos módjából következik a kellemes felületesség. A könyvben lesz szűkösség, némi veszély fűszerillata, és lesznek romantikus történetek arról, hogy jó emberek azért, mert jók, bajba kerültek. Van itt vágy, keserűség és kiszolgáltatottság, amit a nyugati polgárnak nem kell megtapasztalnia. Van szoros körülhatároltság, amelyből kitörni alig lehet. Mondják, hogy az egyik kitörési kísérlet az irodalom. A mi terhelésünk az államkultúra; a nyugati embereké az önkéntes többségi klisé. Vannak, akik azzal vigasztalják magukat, hogy súly alatt nő a pálma.

 

*

 

Egymás megértéséhez nem elég a tolerancia, egymás megértéséhez cinkosság kell. Alapvető tapasztalatunkat csak együtt élve tudjuk megosztani. Mint magyar, akinek egy kicsit könnyebb, mint a többi szomszédnak, voltam már amerikai nagybácsi egy szomszéd országban. Csak egy kis késéssel jöttem rá, hogy karikatúra vagyok. Nem állítom, hogy az a jobb, akinek rosszabb. De azt sem állítom, hogy az a jobb, akinek jobb.

 

*

 

Mi nem élünk a változás delíriumában. Nem azt tapasztaljuk, hogy minden szédületesen megváltozott. Éppenséggel azt tapasztaljuk, hogy a lényeges dolgok igen állandóak. A lényeges otthonok, barátságok, kérdésföltevések. Sok minden változott az életünkben, de leginkább a felszín változik. Minél mélyebb rétegekhez érünk, a változás annál illuzórikusabb, sőt talán groteszkebb is.

 

*

 

Mi vagyunk a szegény rokonok, mi vagyunk a bennszülöttek, mi vagyunk a leszakadtak, a hátramaradottak, a csököttek, az idétlenek, a csórók, a tarhások, az ingyenélők, a szélhámosok, a balekok, az érzelmesek, az ódivatúak, a gyerekesek, a tájékozatlanok, a zavarosak, a hangzatosak, a ravaszok, a kiszámíthatatlanok, a hanyagok, a levélre nem válaszolók, a nagy alkalmat kihagyók, az iszákosok, a fecsegők, az eltanyázók, a határidő-túllépők, az ígéretelfelejtők, a hetvenkedők, az éretlenek, a monstruózusak, a fegyelmezetlenek, a sértődősek, az egymást agyonsértegetők, az egymástól elszakadni vágyakozók, de nem tudók, mi vagyunk a hibásak, a zúgolódók, a görbe úthoz szokottak, a kudarctól mámorosak.

 

*

 

Bosszantóak vagyunk, túlzóak, elszomorítóak, némileg szerencsétlenek. Mivelünk packázni szoktak, mi olcsó munkaerő vagyunk, tőlünk alacsonyabb áron veszik meg a portékánkat, nekünk kiolvasott újságot hoznak ajándékba, tőlünk csúnyán gépelt levelek jönnek fölösleges, gyámoltalan részletekkel, bennünket meg lehet mosolyogni, rajtunk sajnálkozni szoktak, amíg egyszer csak kellemetlenné nem válunk. Amíg nem mondunk valami furcsát, éleset, amíg ki nem meresztjük a körmünket, és ki nem vicsorítjuk a szemfogunkat, amíg ki nem derül, hogy szívósak, vadak, lényegre törőek vagyunk, amíg a cinikus röhögésünket meg nem hallják, amíg a pokolba nem kívánnak bennünket, arrogáns bolondokat.

 

*

 

Hol lejjebb, hol följebb a normálisnál. Nem a megbízható, értelmes középszerűség, nem az áttekinthető, konzisztens életelvek, nem a tervező, józan céltudatosság, nem a megfelelő eszköz a cél szolgálatában, nem az apróságokra is ügyelő gazdaságosság, nem az akkurátus rendtartás, nem a sikerek gondos halmozása, nem az életenergiák szolid tőkésítése. Valami más. Az egész szegényes, de valami nem egészen világos okból mégis elég otthonosan érzed magad benne, s ráadásul van min gondolkoznod, ha érintkezésbe jutsz a bennszülöttekkel. Néha még eszelősebb is, pazarlóbb is, bőségesebb is ez az életkör, mint az, amelyből jöttél. Védekezz, mert különben belekeveredsz a hínárba. Metaforáid lesznek az anyaföldről és az ingoványról. Vigyázz, mert jó anális-részegen nyakig elmerülsz a sárban.

 

*

 

Az írómesterség természetéhez tartozik, hogy mielőtt munkaasztalunkhoz ülnénk, az előszobában, a ruhafogason hagyjuk az identitásainkat. A fellegek fölött mindig süt a nap, odafönn találkozunk. Idelenn akadályozza a magunkkal szembeni tárgyilagosságot ez a rettenetes kollektív és egyéni önsajnálat. Velünk csúnyán bántak, újságoljuk sokféleképpen és egyhangúan, és csakugyan: velünk csúnyán bántak. Mit lehet ehhez szólni? Van, akinek kedvez a történelem, van, akinek nem. A szerencsésebbek időnként ösztönszerű ellenszenvet éreznek a szerencsétlenebbek iránt.

 

*

 

Közép-Európában, a huszadik században, amely az első világháborúval kezdődött, nem elképzelhetetlen és nem is különösképpen fantasztikus az a kafkai regényszituáció, hogy amikor az ágyadban fekve reggel kinyitod a szemed: két idegen ember ott áll az ágyad mellett, és közli, hogy le vagy tartóztatva. Hiába kapálózol, nem tudsz szabadulni a büntetéstől. Elszigetelnek, elhallgattatnak, tönkretesznek, bezárnak, sőt még rosszabb is lehetséges. A Per jellegzetes közép-európai regény. Arról szól, hogy az ember tehetetlen a többiekkel, valami anonim hatalommal szemben, hiába bizonygatja az igazát, csak ront a helyzetén. A közép-európai írók javarészt ezt a konfrontációt fogalmazzák meg azzal a náluknál hatalmasabb, kiszámíthatatlan erővel, amely az igazmondást bünteti. Van, aki elrejti a kéziratát, van, aki elrejti a gondolatait, hogy ne lehessen a szaván fogni. Nehogy el lehessen hallgattatni, inkább maga hallgat, nyomtatásban, néha igen sok szóval hallgat arról, hogy szeretné elkerülni azt a sok kellemetlenséget, ami azzal járna, ha nem hallgatna.

 

*

 

A nyugati látogatót furcsán érinti, hogy milyen általános itt az államgúnyolás, holott a beszélők is szegről-végről az állam emberei, ha másért nem, hát mert a túszai. Életük vezetésében sohasem feledkezhetnek meg az állam kiterjedt jelenlétéről, fürkésző szeméről. Megfontolásaikból, hogy mit hogyan csináljanak, nem egykönnyen tudják kiiktatni az állam képzetét. Jellegzetesen közép-európai szimbiózisban élünk az állammal; már pusztán azzal is, hogy itt lakunk, Kelet-Közép-Európában, ahol a nyilvánosan gondolkodók zöme beletörődött abba az íratlan fogadalomba, hogy bizonyos dolgokat soha nem fog nyilvánosan kimondani vagy leírni. Ez a fogadalom megkívánja az állam valamelyik nyelvének a használatát. Az államilag engedélyezett nyelv az írástudók kiskorúságának kultúrájává szilárdul. Kiskorú az, aki a papírón tekintetbe veszi, hogy mit szabad, mit nem. A tekintetbevétel fejlettebb formája az az eset, ha a szerzőnek már eszébe sem jut semmi olyasmi, ami tilos. Ez a lemondás a nagykorúságról keserűséggel jár, aminek alkalmasint hangot adni is szabad.

 

*

 

Milyennek láthatnánk irodalmunkat, ha varázsütésre sajtószabadság nőne ki a földből, ha semmiféle morál, bátorság nem kellene ahhoz, hogy egyszerű, de ma tilos igazságokat minden további nélkül leírjunk? Abban az utópikus delíriumban, amelyben ezt a valószínűtlen fordulatot el bírjuk képzelni, sok minden feleslegesen csavarosnak és hangzatosnak látszik a jelenkori olvasható szövegekből. Mintha valami közneurózisból szabadulnánk ki. Delírium kell ahhoz, hogy józanul elcsodálkozhassunk: szellemi módszerré fejlesztettük a szorongást, mert ez a normális társadalmi létezés előfeltétele. De vajon nincs-e művészi haszna az intellektuális rejtőzködésnek? Minden bizonnyal van. Kimondás és ki nem mondás páratlan egyensúlya adja a művészi hatást. Nem biztos, hogy a nyomatékos kimondás ígéretesebb művészi stratégia a rejtőzködésnél. Maradnak tehát az egyéni csodatételek. A többségnek nem sikerül, keveseknek sikerül. Nincs szabály. Még az sem lenne pontos, ha csak a tehetség rendkívüli erejére hivatkoznánk, elvégre annyi melléktényező játszik közre. Az egyik lángelme tönkremegy, a másik nem. Lehet, hogy éppen ez a belső tépelődés az üzenet. Minden hiedelmünk és kölcsönzött eszménk szétszaggatásának-faggatásának a diszciplínája. Ez a kényszeresség, hogy minden kérdésessé tétetik, tudva bár, hogy az írás kaland, amiért fizetni kell. Aki elszánja magát arra, hogy megírja, amit gondol, az rákényszerül arra, hogy minden lehetőséggel számot vessen, mint egy merénylő.

 

*

 

Az értékek senkiföldjén élünk. Itt sem a háború előtti, sem a mai nyugati, sem a mai keleti értékrend nem érvényes. Lehet, hogy érdekes évek jönnek, lehet, hogy a zavaros oldat egyszer csak kristályosodni kezd. A közép-európai emberek nem igazán beletörődőek. Meg vannak győződve arról, hogy jobb sorsot érdemelnek. Az emberi méltóság feltámadásának hullámai itt koronként viharos erejűek. Habár a felszabadulás kísérletei rövid életűek, tehát sikertelenek voltak, egy sem volt hiábavaló. Visszatartott energiává válnak, amely esetleg valamelyik későbbi nemzedékben tör fel halmozott erővel. Az embereknek ezen a tájon dönteniük kell, akkor is, ha nem keresik maguknak a bajt. Némelyikük botcsinálta hős lesz. Ki szeret hős lenni?

 

*

 

Itt lakunk Nyugat-Európa tőszomszédságában, hozzávetőleg ugyanabban a kultúrkörben, a tegnapi Európa tárgyai között. Kirándulás a félmúltba, közeli egzotikum. Ez a kelet-nyugati relativizmus a furcsaságunk. Tudjuk nézni a dolgokat erről is meg arról is, elég lucidusan, hogy azt ne mondjam, cinikusan. Egyszersmind azonban nyugaton szokatlan pátosszal is. Egyik-másik látogatónk azt mondja, hogy ittjártában talált valami olyasféle meleget, amire ő mintha egy előző életéből emlékezne. Itt-ott földerengett előtte a sietségmentes jelenlét filozófiája. Sok élőszó, ha tetszik, fecsegés. Ebből a ki nem nyomtatott és le sem írt orális irodalomból valami lecsapódik a könyveinkben.

 

*

 

Nem vagyunk világtörténelmi népek, nem dicsekedhetünk a hatalmunkkal, tőlünk nem szoktak félni. A mi földjeink nem nagyon téresek, a mi lelkünk nem olyan széles, mint az oroszoké. Marad a kisvilág beltenyészete. A kiscsaládé és a nagycsaládé, amelybe nemcsak rokonaink és barátaink tartoznak, de még az ellenségeink is. Régóta ismerjük és számon tartjuk egymást; furcsa ez a szorosság és hevesség. Kis térre szorultunk össze, nincsenek birodalmi mániáink, innen rajzunk ki a nagyvilágba, ide szállingózunk vissza, semmi más nem maradt, csak ez a képzeletbeli bántalmaktól sebzett összekapaszkodás. Itt azt lehet tanulni, hogyan mérkőzik a nyugati és a keleti mentalitás egy agyban, egy ágyban. Közép-Európa kultúráját felfoghatod szerencsés kereszteződésnek is. Van benne ésszerű aktivitás, de van benne rezignált fatalizmus is. Van benne kalkuláció és részegség. Aki itt jár, fölfigyel rá, hogy az idő itt kevésbé pénz, mint nyugaton. A vonat is lassúbb, a film is lassúbb, a dolgok elintézésének a módja is. Rászánjuk az összejövetelekre az időt, van hova mennünk, van kivel találkoznunk, van kit hívnunk, ha nem akarunk egyedül maradni. Időnként heves, részeg összecsapások; a látogató azt hinné, összevesztek, de nem: jól kivitatkozták magukat.

Megkönnyebbültek, összecsókolóznak. Beszélgetéseink kultúrája dúsan lombosodó szobanövény. Ha lehallgatják is, árad a szó. Új vendég állít be, letanyáz, ismer mindenkit, azt is, akit nem. Mindenki szívesen elmondaná az életét. A sérelmeit. Az utálatait. Az utas azt is észreveszi, hogy sok az erkölcsi ítélkezés és a cinikus anekdota. A történelmi emlékezet ilyen társasági mesefüzérek alakjában öröklődik át a fiatalabbakra. Régi bútorok között virágzó paradoxonok, elnyúzott, bonyolult, viharvert kapcsolatok.

 

A válság dicsérete

Válság van? Mióta? Tavaly óta? Ötvenhat óta? Negyvenkilenc óta? Negyvenöt óta? Negyvennégy óta? Harminckilenc óta? Harminchárom óta? Tizenkilenc óta? Tizennégy óta? Hatvanhét óta? Negyvenkilenc óta? Mióta?

A cukrásziskola lelkesen csinál egy tortát. Tesznek bele egy kiló sót. Feldíszítik az asztalt. Körülülik. Feltálalják a tortát. Hát, nem elég finom. Honnan, melyik mozzanattól datáljuk a válságot?

Válság van? Nagyszerű. Kezd érdekes lenni a város. Valami zsibongás észlelhető, a figyelem éberebb. Csipkerózsika feltápászkodik. A magyar álom – az álomszigetországé – szétfoszladozóban. A családfő alig észrevehetően eltűnik az asztalfőről. A nemzet atya nélkül marad. Az alattvaló kénytelen használni a fejét. Többen gondolkoznak, mint azelőtt. Mi ez, ha nem az egészség jele?

Valami készülődik, a bábák serénykednek, valami meg akar születni. Egy állapot el akar múlni. Krónikások ideje.

 

*

 

Mi az, ami megszületni készül? Egy új paradigma. Az állami ember, mint egy szekrény: kinyílik, és kilép belőle a polgár. A normális, nagykorú polgár, aki meggondolja, hogy mit mond, és mondja, amit gondol. Nem kér a szabadgondolkodáshoz engedélyt. Nem kéredzkedik ki külföldre, hanem kimegy, ha dolga van. Adót fizet. Eltartja az államot. Nem az állam őt. Utánanéz, hogy mire költik a pénzét. Ha már az ő zsebe átlátszó, legyen az államé is az. Őt ne vezessék, őt képviseljék. Mi? Hogy a képviselő fenyegeti a képviseltet? Ne nevettesse ki magát! Ez már nem az állami ember kora: a régi alku már nem érvényes: biztonságért csendet. Nincs biztonság. Nincs csend. Se félelem, se bizalom.

Eljött a kemény üzleti tárgyalások ideje. A szerződés, úgy értem, hogy a társadalmi szerződés komolyan vételének ideje. Egyenjogú szerződő felek között. Cselekvőképes nagykorúak között, akiknek nem kell gyámság. A paternalizmusból kiment a levegő. Leereszt.

 

*

 

Ne is haragudjatok, barátaim, már egy kissé unalmas volt ez a túlkoros kiskorúság. Megcsináltátok a „Hogyan maradjak őszen is, kopaszon is kisfiú?” esztétikáját. A csacsiság bája múlófélben. Az újítások piacán a spanyolviasz ára lefelé megy. A parabolák is rosszul mennek. Az olvasó unja az átvonatkoztatás fáradságát, nem elég gyümölcsöző. Miért nem beszél, kérem, a dologról magáról? Ha az ember többet fogyaszt a kelleténél belőle, akkor a sejtetés, a célzás, az utalás beszédéből nem kér többet.

 

*

 

Ifjúságom édes-véres negyvenes-ötvenes éveiben még utánanyúltak az embernek az egérlyuk mélyébe is. Ma az egeret, ha elcincog az ő kis családi üregében, nem bántják. Az egér mondhatja, hogy az egérlyuk az igazi valóság, s a többi, ott fenn, ott künn: Maja-fátyol. Azt is mondhatja, hogy az egérlyuk kilátótorony. Ahogy az ember elnézi ezt a sok szürke, motoszkálós egeret, tisztelettel megkérdi az Urat: avagy az ember is csak egér volna, Uram? Hiszen még csak olyan szaporák sem vagyunk.

Figyelembe kellene vennünk az egyedek ritkaságértékét. Kétségtelen: a személy méltósága nem egérideál. Habár ki tudja? Az ember mindenesetre úgy érzi, hogy ez a farsang túlságosan elnyúlt. Kényelmetlen már rajtunk ez az egérjelmez. Meddig legyen az ember belső emigráns az odújában? Hány éve félünk? Hány éve cincogunk halkan egymás között? Ki nem unja a félelmet? Ha zavar, hogy félsz, tegyél úgy, mintha nem félnél, mondta egy tanítóm.

A szorongó állami kiskorú szerepéből egy másik szerep bújik ki. Ezt a másikat még nem ismerjük töviről hegyire, erről még nem tudunk annyi rosszat. Úgy értem: a posztkommunista polgárról. Ez sem lesz színarany, de legalább nem selypít. Gyarlóságait nem azzal mentegeti majd, hogy a papa nem engedte. Mélyen átélt ostobaságáért nem okolhatja a rendszert.

Itt vagyunk szocialista polgárok, közép-európaiak. Marginális társadalom Nyugat és Kelet margóján; épp ezért innen is, onnan is kiszedve valamilyen tapasztalatot. Sok kemény és dörzsölt figura. Egyelőre inkább trükkösködnek, seftelnek, korlátozottan megbízhatóak, egyharmadrészt vagányok, egyharmadrészt hivatalnokok és csak egyharmadrészt polgárok. Sok paradox lélek. Ez most nem is olyan unalmas.

Eszkatologikus hangulat: egyszer csak kezdik egyre többen borzalmasnak, sőt undorítónak érezni az iskolát, a hivatalt, a boltot, ahova járnak. Egyszer csak tele vannak, torkig az egésszel. Ez valami hullámmozgás. Mint a közösségi undor árulója kiközösítéssel számolhat, aki a „Hogy vagy?” kérdésére azt válaszolja: köszönöm, jól. Túl, túl, messze túl kell, hogy legyen valami igazi. Nem veszélytelen hangulat.

 

*

 

A felnőtt polgár alkalmasint a metafizikai demokrácia híve: az egész földet páratlan és egyenjogú személyek lakják. Tisztelet tehát minden személyes megszólalásnak.

Ha a lelki függetleneknek – Széchenyi szép szavával – az írás a létezésmódjuk, akkor átlagon felül szabadságigényes lények. Felnőtt ember megvizsgálja létezésmódjának kondícióit. Mit talál? A jó öreg cenzúrát találja, ezt a dohos tüneményt.

 

*

 

Demokratikus államnak nincsen irodalompolitikája. Demokratikus állam nem szól bele az irodalom dolgaiba. Az államhatalom feje rólam csak annyiban dönthet, hogy megveszi-e a könyvemet vagy sem. Más pályán más játékot játszunk, nincs közös dolgunk. Nappal nem vagyok engedelmes fiú, álmomban nem vagyok apagyilkos.

A politikusoknak demokráciában az irodalmat nemcsak betiltani nem áll a jogukban, de engedélyezni sem. Addig nincs kulturális demokrácia, amíg könyveink megjelenése politikusok jóváhagyásától függ. Lehet diadalmas, habár végtelen reformsorozattal – igen dicséretesen – a függés lazításán fáradozni. Nem árt azonban időnként leszögezni, hogy a laza függés nem függetlenség.

Amíg a szerző könyvének a megjelenése politikusok vagy az ő megbízottaik jóváhagyásától függ, addig a szerző kiskorú. Amíg irodalompolitika van, addig kiskorúak vagyunk. Nem az a kérdés, hogy jó-e a pártállam irodalompolitikája vagy rossz, hanem az a kérdés, hogy van-e ilyen vagy nincs.

 

*

 

Aki polgártársait szellemi szabadságukban korlátozza, az erőszakos bűncselekményt hajt végre. Csak a fegyveres önkény támogatásával művelheti ezt. Senki senkitől nem kapott és nem is kaphatott ésszerű és törvényes felhatalmazást arra, hogy szövegek megjelenését engedélyezze vagy ne engedélyezze. Még kevésbé arra, hogy írókat – úgy mindenestül – betiltson.

Aki mégis ilyen tevékenységet folytat, az törvénytelen dolgot művel. Azonkívül, hogy pozíciója erkölcsi nonszensz, megsérti az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának ebben az országban is törvénybe iktatott rendelkezéseit.

Bűncselekménnyel cinkoskodom, ha a cenzúra játékát játszom, ha alávetem a munkámat a cenzúra döntésének, mondja az erkölcsi rigorista. Én idáig nem mennék: de azért én is úgy gondolom, hogy a cenzúra a puszta létével összeesküvés az emberi méltóság ellen. Minden polgárnak alapvető joga könyvet, lapot engedély nélkül megjelentetni! Senki sincsen olyan emberfölötti értelmi fölényben polgártársai fölött, hogy meghatározhassa, mit szabad olvasniuk és mit nem.

 

*

 

Azt mondtuk: válság? Tolófájások, netalán. Ilyenkor szívósságot és derűt illik kívánnunk felebarátainknak. Ki kell hordani, meg kell szülni és fel kell nevelni a magyar szellemi respublikát. A királyságnak az irodalomban is vége van. A fejedelemségnek is. Hol vannak a republikánusok?

Praktikus feladatok is adódnak: kimunkálni az önkormányzat elegáns institúcióit. Megtanulni a saját magunk készítette játékszabályok követését és karbantartását. Egy baráti kör lapot csinálhat. Tucatnyi baráti kör tucatnyi lapot csinálhat. Kölcsönösen vendégeskedhetnek egymásnál.

Ötven évvel ezelőtt Magyarországon nem volt liberális demokrácia, de akinek szívügye volt, az tudott lapot és kiadót csinálni. Nyolcvan évvel ezelőtt még egyszerűbb volt ez. Szép kis hátrálás. Néhány nemzedék nem végezte el a szellem emancipációjának a ráeső feladatrészét. Zagyvaságokkal maszatolták össze a szellemi környezetüket. A cenzúra minden argumentuma zagyva.

Mi érdekli azt az írót, akit a szellemi szabadság degradációja nem érdekel? Ha a cenzúrát a többség megszegné, akkor a cenzúra elsorvadna. Minthogy csak egy csekély kisebbség szegi meg, a cenzúra fennmarad, okosodik, nagyvonalúbb lesz, és kifinomultabb.

Ez már majdnem vonzó, de csak annyira, mint az egyébként ízletes leves, amelybe egy idegen hajszál esett. Nem érdekel az a hajszál, mondja az éhes utas, kanalazza a levest, de nem bír megfeledkezni a hajszálról. Egyszer csak a szája elé kapja a kezét, és kirohan a mellékhelyiségbe.

Aki onnan visszajön, az már egy másik ember lesz, kényes fajta, mint a ló: csak tiszta vödörből iszik. Valami büszkébb kreatúra érkezésére számítok. Tudom, hogy van, akit nem bosszant a szabadsághiány, sőt éppen azt szereti. Erkölcsi undorral tölti el mások szellemi szabadsága, mint hajdan a testi szerelem. Kéretlen gyámunk elvonul a kiskertjébe, és gyakran elbóbiskol. Lehet, hogy már nem is oltalmaz bennünket, és mi észrevétlen elárvulunk. Egyszer a cenzúra is elmúlik, és akkor az leszel, ami vagy. Akkor jön csak a neheze.

 

Középről

 

Európa megcsinálható

Kelet-közép-európaiak, lengyelek, csehek, magyarok, délszlávok, ismét egy kissé mozgásba jöttünk. Elkerülhetetlenül az a szerepünk, hogy nyugtalanítóak legyünk. Érdekeltek vagyunk az Európa-csinálásban. Kívánjuk országunk csatlakozását az európai unióhoz, a Közös Piachoz és az európai integráció egyéb intézményeihez.

 

*

 

Nyugat-Európából a mi számunkra a pluralista federalizmus a legígéretesebb eszme. A földrész nyugati felén lassan kialakul egy demokratikus, policentrikus unió, amelyben egyik állam sem uralkodik a többi fölött. Számunkra ez a legfontosabb, hogy a nyugat-európai társulásban nincsen vezető hatalom. Az egyenrangúak integrációja viszonylagos sikerességével rámutat a földrész keleti felén a birodalmi szerveződés meddőségére.

 

*

 

A demokratikus federáció eszmeköre hozta létre kétszáz évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államokat. Szemünk előtt ölt alakot és tágul az európai demokratikus unió, amelynek csak olyan állam lehet tagja, amely biztosítja polgárainak a demokratikus szabadságjogokat. Amelyik nem biztosítja, az rosszul jár. Mi rosszul járunk.

 

*

 

Mi, magyarok is szeretnénk nagyhatalmi garanciával többpártrendszerűek és semlegesek lenni, mint az osztrákok. Volt egy miniszterelnökünk, aki 1956-ban kinyilvánította ezt a közóhajt. Sorsa ismeretes, sírhelye ismeretlen. Budapest, Prága, Varsó megtanulta, hogy mikor kimondja azt, ami a szívén van, akkor jönnek a konvencionális haderők. Mi a rakétáktól nem is tartunk annyira, mint a testvéri tankoktól. Ilyen ferdék a beidegződéseink.

 

*

 

Nyíltság akkor lesz, ha városunk körül nem lesznek készenlétben testvéri tankok. Amíg ez a készenlét Európa szívében megmarad, addig nemcsak a kelet-európaiak, hanem a nyugat-európaiak is félni fognak. Megtartják tehát kétértelmű, nem nagyon felnőttes viszonyukat az amerikaiakhoz, legyenek is itt, meg ne is. Sem atlantizmus, sem szuverenitás.

 

*

 

Nyugat-Európa bizonytalansága a mi függőségünk velejárója. Eddigi tapasztalataink szerint forradalmak vagy politikai földcsuszamlások révén nem bontakozhatunk ki a válságba jutott államszocialista egypártrendszerből és egyáltalán a keleti katonai tömbből, amely viszont a kommunista pártvezetés hatalmi monopóliumát szavatolja. Mivel a belpolitikai pluralizmus magával hozná a külpolitikai semlegesség igényét, ezért az egypártállam és a Moszkva iránti lojalitás egymást föltételezik.

 

*

 

Helyzetünk változását ténylegesen a Nyugat sem kívánja. Amíg Nyugat-Európának oka lehet félni a szovjet fegyveres erők indokolatlan, mert a védelem szükségleteit meghaladó nagyságától, addig a Nyugat nem vonzódik olyan javaslatokhoz, hogy mind a Varsói Szövetség, mind a NATO oszoljon fel. Amíg tehát a szovjet reformpolitika nem tudja lényegesen csökkenteni a szovjet hadikiadásokat, addig a Nyugat gyanakvó marad, és elfogadhatatlan árnak tartaná egy kelet-közép-európai ország neutralizációjáért cserében egy nyugat-európai ország neutralizációját. Akárcsak egy állam kiválása egy katonai szövetségből, láncreakciót vonhatna maga után mind Keleten, mind Nyugaton.

 

*

 

Számunkra tehát egyelőre nem ígérkezik kibontakozás nemzetközi szerződések, nagyhatalmi rendezések révén. A Nyugat semmit sem kíván kevésbé, mint a kelet-közép-európai térség destabilizációját, amely a jelen lévő hadigépezetet irritált mozgásba hozhatná. Hevesebb politikai mozgások Európa kényes katonapolitikai szerkezetének az egyensúlyát veszélyeztethetik.

 

*

 

Keletről-nyugatról azt az üzenetet kapjuk, hogy korlátozott szuverenitásunk tény, vessünk számot vele, boldoguljunk az adott keretek között. Ha szűkösek is ezek a keretek – türelem! Tanuljunk meg élni szerény lehetőségeinkkel. Nekünk ez a javaslat ismerős. Mást sem csináltunk – jól-rosszul – századok óta.

 

*

 

Többnyire függő helyzetben éltünk. Kisebb létszámú népeink sorsát többnyire meghatározta valamilyen külső nagyhatalmi-katonai konstelláció. Az állami létünkkel mindig bajok voltak. Tetszetősebb intermezzók után mindig jött valami szerencsétlenség, rideg autokráciák, bénító cenzúrák hosszú apátiái. Szuverenitásunk nélkülözi a normális gyakorlat eleganciáját és humorát, mindig inkább patetikus követelmény marad.

 

*

 

A szívósabb emberek megpróbálják a függést egyéni vagy kis csoportos autonómiákkal ellensúlyozni. Közben – az értelmiség fiatalabb nemzedékeiben – szerveződik valami olyasmi, ami a civil társadalom előzményének is tekinthető. Mindenki reformista, a kormány is, az ellenzék is, a politikai reformról egyre több szó esik. Tudjuk azonban, hogy az önrendelkezés élménye még jó darabig csak a szemünk előtt fog villogni, de nem lesz a miénk. Kísérletezve tanuljuk az önkorlátozó emancipáció stratégiáját. Felgyorsulások idején azonban sokan hajlamosak megfeledkezni az önkorlátozásról.

 

*

 

Budapesten ifjúságomban megismertem és most is kezdem észlelni azt a különös lelki elváltozást, amelynek során egyszerre mind többen vélik tűrhetetlennek azt a helyzetet, amelyben addig megvoltak valahogy. Terjedő elragadtatottság ez, egymást élesítik a felszólalások, kiderül, hogy a sajtószabadságnál kevesebbet nem lehet követelni, az akadémikus és a metaforikus óvatosság után szokásba jön a radikális fogalmazás. Van retorikainfláció is bőven, a nemzeti-demokratikus beszédmód is hajlamos a nagyotmondásra. Megindul a verseny az új szerepekért. Már kevésbé feltűnő a szabadabb szólás, a keserű kimondás már nem az író dolga. Mindenki űzze a maga mesterségét, a harci maskara letehető. Az állami ember vagy a disszidens lárvájából kiléphet az író – mint protocivil. Kezd a dolog normális lenni. Nemsokára az ellenzék is jó befektetés lesz, feltűnnek benne a törtetők.

 

*

 

Mind többen ismerik fel tehát, hogy leginkább csak önmaguktól remélhetik a szabadságukat. Lehet, hogy a civil társadalom úgy jön létre, mint egy rossz varázslatból való kiszabadulás? Ugyanazok az emberek egyszer csak elkezdenek másképpen viselkedni. A felügyelők nem felügyelnek. Van, aki elképzelhetőnek tartja, hogy a jelenlegi nemzetközi katonai status quo mellett is terjedjen a gazdasági-politikai-kulturális pluralizáció. A társadalom haragszik, az állam engedményeket tesz. Van, aki a többpártrendszert is lehetségesnek tartja a testvéri tankok jelenléte mellett. Elvégre ez lenne a jaltai közös nyilatkozatok egyik olvasata. Vannak, akik a szovjet-közép-európai viszony reformjáról képzelődnek. A szkeptikusok persze újabb ellenforradalmaktól és ellenreformációktól tartanak.

 

*

 

Ha nem jön közbe semmi trauma, akkor lesz szocialista kapitalizmusunk és egypártrendszerű többpártrendszerünk. Lesz demokratizáció, ha nem is demokrácia, lesz liberalizáció, ha nem is liberalizmus. Ebben az örök approximációban, ebben a plátói szerelemben mi mindig meg fogjuk tartani szép illúzióinkat a nyugati típusú parlamenti demokráciáról. Szívünk minden melegével arra vágyunk, hogy elszenderülhessünk az elnökjelöltek televíziós vitája közben, hogy úgy nézhessük a politikát, mint más versenyeket, hogy úgy írhassunk róla, mint a pénz vagy a nemiség szenvedélyéről.

 

*

 

De miért is ne jönne közbe valami trauma? Most először lenne szerencsénk? Nehezen hihető. Miért ne robbanna fel a kísérleti palack? Nem lehetetlen, hogy a demokratikus nyitás ismét kijárási tilalommal és internálásokkal végződik. Hány embert kell letartóztatni, hogy ismét csend legyen? Nem szoktunk túl nagy számot mondani, ha erre fordul a szó.

 

*

 

Mi a magunk részéről méltányoljuk azt a tényt, hogy nemcsak a szovjet, de a nyugati politikai közösség sem kívánja kérdésessé tenni Európa mai kelet-nyugati politikai kettéosztását. Méltányoljuk továbbá a kis lépések diplomáciáját is. Mégsem gondoljuk, hogy ezzel helyettesíteni lehet a nagyobb vonalú, történelmi távlatú diplomáciát. Várjuk az eredetibb politikusegyéniségek új generációját.

 

*

 

Egyszer valakinek meg kellene kérdezni Moszkvát: mi volna az ára annak, hogy például Budapestnek hasonló geopolitikai helyzete lehessen, mint Bécsnek? Mit kér a Szovjetunió cserébe haderőinek a kivonásáért Kelet-Közép-Európából? Vagy akár csak egyetlen kelet-közép-európai országból, például Magyarországról, amelynek területén nincsenek utánpótlási vonalak Németország felé, ezért nemzetközi katonapolitikai státusa közvetlenül nem érintkezik a németkérdéssel. Mit kér a szovjet vezetés népeink önrendelkezésének a helyreállításáért? Nem vagyok merész, ha feltételezem, hogy egy népszavazás Magyarországon egyértelműen a semlegesség mellett döntene. Tehát esetünkben az önrendelkezés és a tényleges szuverenitás egyet jelent a semlegességgel. És hogyan ítéli meg a Szovjetunió a német békeszerződés feltételeit? Eljutottunk a kulcskérdéshez. A fegyverzetcsökkentési tárgyalások után el kell jutni a kemény politikai tárgyalásokhoz, amelyeket értelmiségi diszkusszióknak kell megelőzniük. Az árat, ha túl magas, nem muszáj megfizetni. De legalább tudni kell, hogy mi ez az ár. Amely talán csak az első ár az alkudozás hosszú processzusában. De az alku kiinduló feltételeit ideje tisztázni. A kérdésnek előbb-utóbb el kell hangoznia, már csak azért is, hogy az összes érintett fél alaposan elgondolkozhasson rajta.

 

*

 

Lehet, hogy ma még mind az oroszok, mind az amerikaiak stratégiai axiómának tekintik az európai katonai kondomínium fenntartását. Talán nem is volna logikus, ha egy szuperhatalom a maga befolyási övezetének a csökkentését kívánná. Hallani olyan véleményt is, hogy régiónkban tartani lehetne a nemzeti konfliktusok elmérgesedésétől. Mi törne fel a néplélekből, ha a felügyelet megszűnnék? A demokrácia kívánsága vagy inkább a nemzeti retorika? Hátha egymásnak esünk a gyámhatalom kivonulása után, így tűnődnek a stratégák. Vajon nem biztonságosabb-e, ha a két józan szuperhatalom fenntartja a rendet az európai pálya rá eső térfelén? Törékeny rend, de működik. Hosszú ideje fennáll, tehát életképes, így a pragmatikusok, akiknek nem az a dolguk, hogy látnokok legyenek. Legújabb helyzetünket az jellemzi, hogy az oroszok és az amerikaiak egyre kevésbé óhajtanak ellenségeskedni egymással. Évtizedünk kezdetén, az afganisztáni bevonulás idején elkezdődött a második hidegháború. Napjainkban, az afganisztáni kivonulással megkezdődik az enyhülés második fejezete.

 

*

 

Új lehetőségek nyílnak a kelet-nyugati viszony stratégiai alapproblémáinak a megvitatására. Indokolt, hogy közép-európaiak hívják fel a figyelmet a jelenlegi európai status quo költséges, veszélyes, mesterkélt és ideiglenes mivoltára. Intellektuális kényelmesség nem szembenézni a tömbrendszer logikájának aggasztó képességével arra, hogy önállósuljon, hogy a játék függetlenítse magát a játékostól, és oda sodorja, ahonnan már nincsen visszaút.

 

*

 

Hátha mégis van Jaltának valami kevésbé veszélyes és kevésbé pazarló alternatívája? Így a két szuperhatalom, a két egykori szövetséges kölcsönösen legyengíti egymást, a háborús vesztesek pedig kivirulnak, és úgy néznek ki, mintha győztek volna. Nem csoda, ha felvetődik a gondolkodó oroszokban és amerikaiakban, hogy ez a struktúra talán nem örök érvényű, és ezért kísérletképpen előretolt támaszpontjaikból egyet-mást feladhatnának. Kivált ha a támaszpontok körül a lakosság nyugtalankodik. Valószínű, hogy egyre több szovjet és amerikai politikusban megérik a kétség: miért is kell a csapataiknak Európa közepén farkasszemezniük egymással?

 

*

 

A kelet-közép-európaiak nyugtalanok, mert nem akarnak kimaradni Európából. Nem akarnak olyan vesztegléssel, amely hanyatlásnak is tekinthető, lecsúszni a harmadik világba. Nem mindenki fogadja rezignációval a lecsúszást. Európa kettéosztásával most még csak ez az övezet elégedetlen. Csak mi tartjuk ezt a status quót kényelmetlen formának, amelyet időnként rohamszerűen le akarunk rángatni magunkról. Egy heteronóm és egy autonóm paradigma mérkőzését tanulmányozhatjuk saját magunkban és a környezetünkben. A társadalomnak kezd több feje nőni. Így – több fejjel – érdekesebb.

 

*

 

Az, amit Jaltának nevezünk, egyre kevésbé magabiztos. Ha nem lesz háború, akkor ennek a roppant fegyverarzenálnak a puszta eltakarítása is sokba fog kerülni. Akkor negyven év telt el annak a banalitásnak a bebizonyításával, hogy nincs ma a földön egyetlen állam sem, amely képes volna uralkodni egész Európán. Ez itt nem szokott sikerülni. Ez már nem a birodalmak ideje, mindenki elfoglalja a saját helyét.

 

*

 

Jalta fenntartásához kölcsönösen harapós retorika kell. A feleknek vallásos szigorral kell hinniük, hogy ők egymásnak fundamentális ellenségei. Hinni kell valami fundamentalista elképzelésben. Nehéz az ilyen hitet sokáig fenntartani, olyan változékonyak a mediális divatok. Egy-egy hiedelemre nem jut még egy évtized sem. Idő kérdése, mikor lesz alaposabb viták tárgya a mai eurostruktúra ésszerűsége. Úgy rémlik, mintha mind a két szuperhatalmat mindinkább lekötnék a saját problémái; otthon is van hova tenniük a pénzt. Amerika most inkább a Csendes-óceán felé fordul. Európa nem olyan nagyon érdekes. Hogy hanyatlik-e vagy nem hanyatlik, ez a kérdés Dél-Kaliforniában nem kelt hevesebb izgalmat. Az oroszokat is jobban érdekli Amerika, mint Európa. Európa leginkább önmagának érdekes. Ki szeresse Európát, ha nem az európaiak?

 

*

 

Újra kell gondolnunk annak a kultúrának az alapvető értékeit, amely a század nagy háborúit, diktatúráit, táborait létrehozta. Európának legalább annyira van oka önkritikára, mint öntudatra. A második világháborúval és a gyarmatbirodalmak felbomlásával véget ért Európa szuperioritásának a korszaka. A nukleáris korszak Európa inferioritását hozta magával. A földrész mindkét fele átengedte szuverenitását a háború vagy béke kérdésében a területén állomásozó csapatok főparancsnokának. Akinek a legfontosabb kérdésbe nincsen beleszólása, annak a helyzetét az inferioritás szó pontosan jellemzi. Szuperioritás és inferioritás után Európának autonómiára van szüksége. Intellektuális autonómiára mindenekelőtt.

 

*

 

Századunk első felében Európa a terjeszkedő, sértett, visszavágni óhajtó nacionalizmusok székhelye volt, és magával húzta a világháborúiba a gyarmatait. Marakodó nemzetek darázsfészke, ahol mindig kellett valamilyen eszme egymás legyilkolásához. A vallási nézeteltérések sem voltak rosszak, de a nemzeti önérzet még alkalmasabb formulaként kínálkozott az egymás elleni hadviselés igazolására. Sűrű kontinens, több agresszió, a nagy torlódásban könnyű megsérteni egymást. Vereségéig, megaláztatásáig Európa az ostoba nemzeti gőg frazeológiáját terjesztette el az egész földön. Ha tehették, akkor a kicsik is le akartak csípni a másik földjéből valamit, akkor ők is nagyobb élettérre pályáztak, bizonyítván, hogy csak az nem imperialista, aki nem elég erős hozzá. Így rendeződtek a nemzeti ügyek, nagyhatalmi döntésekkel, megszállásokkal, annexiókkal, területcsatolásokkal, amelyeknek elhatározásában az érintett lakosok igénye számított a legkevésbé. Érzékelhető volt a kulturális folytonosság a feudális hódítások, valamint a nagy és kis imperializmusok hódításai között.

 

*

 

Rendszerváltozások ezt a helyzetet nem változtatták meg. A Szovjetunió ugyanolyan imperialista hatalomként viselkedett, mint a cári Oroszország, csak még egy univerzalista ideológiát is hozzá tudott kapcsolni a legnagyobb lélekszámú európai nemzet kemény, gyarmatosító terjeszkedéséhez. A versailles-i, a müncheni és a jaltai döntések mind ugyanannak a logikának az állomásai. Mivelhogy az emberek millióinak a sorsáról az ő megkérdezésük nélkül döntöttek, ezek mind az imperialista logika szimbólumai. Természetes, hogy a nagyhatalmak vezetői elrendezik egymás között népeik sorsát. A nagy emberek szívesen rajzolnak egy pálcával vonalakat az előttük kiterített kontinensre. Azonosulva államukkal, az európai kisemberek is fájdalmasan kicsinek érezték magukat, és országuk nagyobbodását kívánták. A kontinens lakóinak jelentős kisebbsége érdeklődően vagy éppen tetszéssel fogadta azt az ideát, hogy Napóleon után Hitler próbál egy új Európát, birodalmi nagyteret csinálni, hogy az egész kontinens német vezetéssel egy állam legyen. Ez a vállalkozás mégsem tudott sikerülni, a többi nép nem bírta belátni, hogy miért rendelje alá a saját ügyét a németek ügyének. A nacionalizmus nem elég a világhatalomhoz. Aztán a szovjet szocializmusnak sem ment, mert ez ugyan internacionalista jelszavakat hangoztatott, de mégiscsak Moszkvának rendelt alá mindent. Az amerikai liberalizmusnak sem megy az imperializmus, mert a liberalizmus bumerángnak bizonyul. A kapitalista világpiac nem az a médium, amelyen nemzeti monopóliumokat meg lehetne tartani.

 

*

 

Európa nemcsak katonai hatalomként mondott csődöt a második világháború végére. Azzal is, hogy a kontinentális Európa nagyobb része erkölcsileg gyámoltalanul behódolt azt megelőzően a fasizmusok szövetségének. Európai humanizmus? Európa a városok tönkrebombázásának, a totális háborúnak, a koncentrációs táboroknak a színtere és szimbóluma lett. A zsidók eltávolítása és kiirtása az európai hitleristáknak nem okozott különösebb nehézséget, komolyabb ellenállás nem mutatkozott. A politikai és erkölcsi hatalmak bele tudtak törődni a kész ténybe. Senki sem adta ki a parancsot az auschwitzi gázkamrák és krematóriumok lebombázására. Az európaiak a nagy mocsok részesei lettek. Nem maradt erkölcsileg épen semmilyen politikai intézmény. És ezután következett a kommunizmus bemutatkozása a kelet-európai színpadon. Megtörtént. A közönség már nem tapsol. Nehéz a játékot füttykoncert ellenére is folytatni. Kiderült, hogy ez a nagy ábránd is csak egy régimódi térhódító hatalommánia.

 

*

 

Az európaiak szégyenét a második világháború utáni politikai rendezés fokozta. Létrehozta ugyanazt az abszurdumot, ami két világháború oka volt a földrészünkön: a két katonai szövetséget, tömböt. Az új elem csak annyi, hogy ezúttal az európaiak a nagy katonai játszmában lesüllyedtek a csatlósok vagy a kisebb szövetségesek rangjára. Ne abból a képtelenségből induljunk ki, hogy Európa maximálisan meg van tömve fegyverekkel. Ezek a fegyverek valószínűleg csak tárolási problémát fognak jelenteni. Induljunk ki abból a valószínűbb eshetőségből, hogy nem lesz háború. Mi lesz akkor?

 

*

 

Mi lehet Európa funkciója a világban? Valószínű, hogy Európa szolid harmadik, esetleg második lesz a gazdasági nagyhatalmak rangsorában. Valószínű, hogy az európai dolgosság itt-ott kisebb gazdasági csodákat eredményezhet. Ahány nemzet, annyi csodalehetőség. Volt már szó svéd, német, olasz, angol, finn csodáról. Kelet-Európa most igazán válságövezet, de egyszer talán még innen is jöhet valami érdekes.

 

*

 

Az imperialista korszakból kifelé haladunk. Az élet olcsósága a szegény országokban és fölértékelése a második világháború utáni Európában lehetetlenné tette, hogy konvencionális fegyverekkel győzni lehessen a kezdetleges, de a saját térségüket védő színes nacionalizmusokkal szemben. Bebizonyosodott, hogy katonai erővel Európa nem jut sokra. A géppisztolyos, színes fiatalemberekkel szemben az európaiaknak nincsen fölénye. Sokan vannak és elszántabbak. Ugyanezt később az amerikaiak és az oroszok is kénytelenek voltak megtapasztalni. A harmadik világban nemcsak a munkaerő, az embervér is olcsóbb. Európaiak csak addig tarthatták a gyarmataikat, amíg a többi kontinens lakóinak nem lett gépfegyvere, amit kezelni nem nehéz. Európa szuperioritásának a haditechnikai fölény volt az alapja. Olcsón vásárolta meg és olcsón foglalta el a gyarmatait, fenntartásuk azonban megdrágult. A második világháború után az angolok, a franciák, a hollandok, a belgák és a portugálok mind kénytelenek voltak sorsukra bízni a gyarmataikat, mert polgáraik nem akartak meghalni saját államuk fennhatóságáért más népek fölött. Megtelt a térkép új államokkal. Európa egy a többi földrész között.

 

*

 

Imperializmusok dekadenciája, autonomizmusok szenvedélyes kibontakozása. Az egyes államok világhatalmának vége. Nincs állam, amely akár az egész európai kontinensen uralkodni bírna. A globális hatalom és globális felelősség a tegnap nyelve. Ritkán lehet egy népet úgy megszállni, hogy az ne tudjon előbb-utóbb talpra állni. Minden birodalom alól új erők nőnek ki, és veszélyeztetik a központ egyeduralmát. Egy globális hatalom globálisan sérthető. A nagy sok mindent nem tűrhet el a maga befolyási övezetében, és időnként rendőrgesztusokra kényszerül, ami a kisebbeknek eszébe sem juthatna. Ezekből a rendőri akciókból nem sok öröm származik. A katonai hatalom egyre használhatatlanabb. Az imperializmusok évadával együtt egy egész kultúrtörténeti korszak véget ért. Az imperializmusok talán csak történelmi epizódok voltak a planetáris civilizáció kialakulásában. Világhatalmi szerepüket hátrahagyva a nemzetek fölveszik természetes nagyságukat, akkorák lesznek, amekkorák valójában. Nem baj, ha egy nép kénytelen elfoglalni valóságos helyét a népek sokfejű és egyenrangú közösségében. Nem baj, ha egy nép a tehetségétől nagy, és nem attól, hogy meg tudja ijeszteni a többieket. Aki csak ijesztgetni tud, az elbutul. A szupernagyokat megbénítja az ő roppant erejük, ha nem akarják Armageddont, vigyázniuk kell, nehogy összeütközzenek. Eközben a kicsik fölélénkülhetnek, kísérletezhetnek. Európa a kisebbek koalíciója.

 

*

 

Nyugat-Európának jót tett, hogy megszabadult a gyarmataitól. Jót tett annak a belátása is, hogy a katonai imperializmusnak tulajdonképpen bealkonyult. Talán nehéz megszokni, hogy nincs már birodalom, de lehet anélkül is élni. A nyugat-európaiak rájöttek, hogy meg tudják vérontás nélkül is csinálni az európai nagyteret, egyszerűen azzal, hogy egymás között mindinkább megnyitják a határaikat. Az európai polgár számára a fegyveres terjeszkedésnek nincsen értelme. Nyugat-Európában a demokratikus belviszonyokat követték a demokratikus külviszonyok. Irreális hatalmát elveszítve, Európa komoly lépést tett belső egyesülése és az európai civil társadalom emancipációja felé. A föderális megoldások elég sikeres gyakorlata bizonyítja, hogy a demokratikus jogszerűség alapján a regionális-etnikai problémák többsége tárgyalások útján megoldható vagy enyhíthető. Az államon belüli demokratikus technikák az államok közötti viszonyokra is konzisztens módon kiterjedtek.

 

*

 

Minthogy a szovjet-orosz szférában a bürokrácia maga alá rendelte a civil polgárt, a szocialista államok között is a legutóbbi időkig katonai-bürokratikus szubordináció érvényesült, és még nincs megbízható jele annak, hogy erről már csak múlt időben lenne okunk beszélni. Keleti közép-európaiak, lassan, óvatosan húzódunk a nyugat-európai unió felé. A Közös Piacnak csak olyan államok a tagjai, amelyek, ha maguk korábban nem voltak demokráciák, a közelmúltban azzá lettek. Miért állna meg ez a sor éppen az Elba folyónál? – kérdik azok, akik az Elbától keletre laknak. A demokráciák sokfélék lehetnek, de vannak összetéveszthetetlen, közös kritériumaik: az alapvető, személyes szabadságok megléte vagy hiánya. Aki ezeket a formális szabadságjogokat nélkülözhetetlennek tartja, annak nem áll módjában intellektuális kompromisszumot kötnie ezeknek a jogoknak felemás, részleges, alkalmi és engedményszerű variánsaival. Más a politikai és más a szellemi kompromisszum. Az előbbi szükséges, az utóbbi nem. Ahhoz, hogy Budapesten, Prágában vagy Varsóban is megtörténjen az, ami Athénban, Lisszabonban és Madridban megtörtént – a diktatúra belső elbizonytalanodása és felbomlása, majd a demokratikus politikai intézmények alkotmányos bevezetése –, ahhoz – eddigi tapasztalataink alapján úgy véltük – a szovjet csapatok szerződésszerű távozása szükséges, amit a világ mai állása szerint amerikai csapatvisszavonásnak kell ellentételeznie. Amíg ehhez a szuperhatalmi egyezséghez el nem jutunk, marad a rendszerkritikai oppozíció, ami átfogóbb, mint a kormányzati oppozíció.

 

*

 

Megjelenik azonban az új típusú ellenzék, amely zárójelbe téve a számára megoldhatatlant, tárgyalásokat javasolva minden érdekelt félnek a tényleges kérdésről, a csapatok visszavonásáról, abból a premisszából indul ki, hogy már most is létrehozhatóak a civil társadalom változatos intézményei. Össze lehet jönni köztereken nyílt beszéddel, és nem kell tartani a fizikai brutalitástól. A csapatok jelenlétében is van autonómia és szabad kezdeményezés. Az államszocialista bürokrácia egyszer csak nem tud hinni abban, hogy szilárd a helyzete. Mindenki új szerepet keres magának. A plurális demokrácia lidérce megszállja az egypártrendszer funkcionáriusainak szorongó tudatát. Akkor is nehéz demokratikus legitimáció nélkül kormányozni, amikor a nép meghúzza magát, a hatalom pedig magabiztos. De ha az értelmiség zendül, a nép zúgolódik, a hatalom pedig elveszti a biztonságérzését, akkor sok minden lehetséges. Annyi kudarc után talán először némi siker is. Amikor egyre többen mondják, hogy felgyorsult a változás, amikor egyre többen szimatolják a történelem jelenlétét, az ember nehezen tudja elkerülni, hogy a reményteljes forgatókönyv mellett el ne képzelje a történelmi katasztrófák buta repetícióját. Egyszerűen szólva valami stramm katonai megoldást, kijárási tilalommal és internálásokkal.

 

*

 

Nekem most úgy rémlik, hogy Magyarországnak ezúttal jobbak a külső és belső esélyei egy demokratikus fordulatra, mint bármikor eddig voltak. Különös jelenség, ha egy értelmiség kiemelkedik a közönyéből, és hinni kezdi, hogy amit akar, az ha el nem is érhető, de legalábbis megközelíthető. Földcsuszamlás az alkotmányos jogállam felé. Ehhez nem kell megrohamozni a Rádiót és feltörni a fegyverraktárakat. Az is elég különös, ha a Rádió emberei kezdenek úgy beszélni, ahogy gondolkoznak. Forradalom, amely abban áll, hogy az emberek kezdenek normálisan viselkedni. Lehet, hogy az autonómiák föllendülésének és a demokratikus forradalmaknak a korát éljük.

 

*

 

Ha a hadsereg már nem olyan fontos, akkor megnő az egyes ember fontossága. Egyre becsesebb az, ami személyesebb. Katonai hatalomként Európa nem első osztályú, de a személyesség versenyében még mindig tűrhetően áll. A standard, az elvont és a mennyiségi túl sokat hódított el a személyestől, a konkréttól és a minőségitől, ezért az inga most visszalendül. Van-e mű, amely inkább lenne maga is személyiség, mint a műalkotás? Nem igazolható, hogy a leghatalmasabb országok a művészetben is a leghatalmasabbak. Gazdag országoknak nem biztos, hogy gazdag az irodalma. Közömbös, hogy melyik író mögött mekkora ország áll. Tulajdonképpen csak az számít, hogy kinek mi jut az eszébe. Olyan dimenzió is elképzelhető, amelyben egy nép akkora, amekkora az irodalma. Ha a katonai értékek háttérbe szorulnak, akkor civil értékek elfoglalják a színpadot, ami az irodalomnak nem rossz. Van mit végiggondolni.

 

*

 

Az emberi személyiség tiszteletét alapvető európai eszmének kell tekintenünk. Ez határozza meg a dolgunkat: út kifelé a személytelenség kultúrájából. Az európai irodalomban nem csalódtunk. A magányos alkotókat nem lehet legyőzni, a remekművek nem veszítik el az érvényüket. Az irodalom a civil társadalom öntudata. Mi, európaiak annyira vagyunk bölcsek, amennyire az irodalmunk az. Annyira van igazunk, amennyire az irodalmunknak igaza van. Nem kell ilyen vagy olyan eszmét hirdetnünk, hanem el kell látnunk az emberi megértésében hagyományosan ránk háruló feladatunkat. Ebben a társaságban ki-ki szembenéz a maga sorsával. Az irodalom adja az emberiség érintkezéséhez szükséges alapvető szimbólumokat. Az irodalom tartja karban a humanizmust. Az irodalom által belebújunk az emberiség bőrébe. Összedugjuk a fejünket az elmúlt korok legértelmesebb embereivel. A múlt írásos művei közül az irodalom a legértelmesebb. A klasszikusok vénülve erősödnek. Annak, aki egy kissé körülolvasta Európát, kontinensünk dialogikus összetartozása nem vadonatúj felismerés. Annyi minden hallatszott már Európa dekadenciájáról, hogy kezdjük ezt a lehetetlen földrészt megkedvelni. Kivált ha egy időre itt hagyjuk, és messziről, tengerentúlról nézünk vissza rá. Amit otthon nem értékelünk, azt a távolban értékelni kezdjük. Igazán nem csúnya és nem is buta kontinens, művei elég jó minőségűek. Az európaiak agyát újabban kevésbé homályosítja el valami kollektív nagyzási hóbort, ezért jó esélyeik vannak a világ behatóbb megértésére. Ha már így összeszorultunk ezen a kis helyen, okosabb megismerkednünk egymással. Az európai irodalomnak dolga van: tágabb környezetünkben újonnan meglátni személyes és kollektív önmagunkat. Látjuk Európát a maga hasonlóságaiban és változataiban. Különösségünk összefügg a hosszabb időtávra visszatekintő kollektív emlékezéssel. Leginkább ebben lehetünk erősek: az önmagunkról való reflexióban. Önmagunk? Hol van ennek a fogalomnak a határa? Ez már nem lesz nemzeti tudomány. Otthonunkból szertekalandozva egy új transznacionalizmus a kihívásunk. Komparativizmus, hogy ne relativizmust mondjunk. Az a legfontosabb, hogy mi magunk milyen értékeket választunk magunknak. Az európai kísérlet? Hogyan lehet a nemzetek közötti kapcsolatokat a személyek közötti kapcsolatok magasabb szintjére emelni? Melyik viszony személyesebb a szerző és az olvasó együttléténél? Hogyan lesz az internacionálisból interperszonális? Az európai kulturális közösség léte megelőzi az európai politikai közösséget. A valóságot általában utólag szokták észrevenni, akkor, amikor már régen van, akár a betegséget vagy a szerelmet. Egyszer csak kimondják, nevet adnak neki. Igen, Európa van.

 

*

 

Minden közösség ereje az embereiben van. Képesek-e alkotó kezdeményezésekre? Hogyan tudják minél kevesebb emberöléssel és erőszakkal megoldani egymás közötti nézeteltéréseiket? Az alkalmas, a sikeres, a túlélésre képesítő életstratégia megválasztása intelligencia kérdése. A hajlékony, megbízható, tehát művészi életviszonyok és viselkedések önmagukban elsőrendű céljai egy kultúrának. Az érett és tisztán látó személyiségek legyőzhetetlenek. Az emberi ügyek elrendezésének bölcsessége: ez az a legfontosabb változó, amelyhez képest minden más paraméter csak függő helyzetben van. Hogy mennyi számítógépet csinálunk és használunk, ez még nem kizárólagos ismérve annak, hogy mennyire vagyunk intelligensek. Hogy Európa lesüllyed-e vagy sem, az nem utolsósorban az európai irodalomtól, az európai emberek félretolt, de a sarokban ott leselkedő öntudatától függ.

 

*

 

Európa szellemi exportcikkeivel megbutította, megfertőzte a földgolyót. Többé vagy kevésbé elvakult nacionalizmusok haragoskodnak minden földrészen; népek válnak ki nemzetekből, és lesznek maguk is nemzetté. Leszegett állal, szembe nem néző, mosolyogni nem tudó szemmel mondják a magukét a sértett identitások. A két világháborúban az európai nacionalizmusok nagyjából kitombolták magukat. Nincsen újabb tombolási kedv. Neki-nekilendülnek, erőlködnek, de már nincs meg az agressziótömeg a harcias nacionalizmushoz. Születőben az euronacionalizmusok, amelyek se többet, se kevesebbet nem kívánnak a maguk nemzetének, mint méltányos helyet a többi nemzet között.

 

*

 

Európában sokkal nagyobb a laksűrűség ahhoz, hogy a hadművészet teljesítményeit értékelni tudjuk. Hátunk mögött a két világháborúval, nincs okunk büszkélkedni. Megtermékenyítettük a világot a diktatórikus nacionalizmusokkal, amelyek hol jobboldalinak, hol baloldalinak állítják magukat. Expanzív, fegyveres eszméket szállítottunk a többi kontinensnek, megvették a gyilkoló termékeinket és az eszméinket. Újdonsült nemzetállamoknak kedvük támadt egymásnak esni sértett identitásaik védelmében. Irak és Irán háborúja – ahogy a dölyfös vezetők nagyvonalúan százezreket dobnak a tűzbe – az európai háborúk még abszurdabb mása. Ez a mi földrészünk most nem erőszakpárti, szóra illik szóval válaszolni. Kell a szó, hogy meg tudd védeni magad.

 

*

 

A verbális Európa a dolgok elrendezésének jogszerű, tárgyalásos módját keresi. Átbeszélni a katonai konfliktusokon. Ezeket a merev dichotómiákat bonyolult elemzésekkel viszonylagosítani, ez a tipikus európai harcmodor. Szóra, vitára, közös értékek elfogadására, civilizált szabályok betartására bírni rá a másikat. Természetes, hogy a világ tele van Európa-ellenességgel és sértettséggel Európa iránt. Nem muszáj szégyenkezőn igazat adni mindenféle Európa-ellenes haragnak és előítéletnek, tudjuk, hogy van itt is egy-két jó dolog, de az európai patriotizmus inkább érdeklődő rokonszenv, mint szenvedélyes mi-tudat.

 

*

 

Sokat öltünk és haltunk ahhoz, hogy most már tapintatosabban akarjunk megférni egymással, hogy most már ne magasztosítsuk fel a marakodás szenvedélyeit, és hogy már ne a többiek ellen legyünk szolidárisak egymással. Az európai ember új öntudata abban állhat, hogy a magáénak kezdi érezni ezt az oly sokféle tájat és házat, nyelvet és ennivalót, amelyeknek egymás között van valami familiáris ismerőssége. Európai az olyan ember lesz, aki tudatában lesz annak, milyen kényes feladat együtt élni egymással ezen a megkisebbedett, tarka félszigeten.

 

*

 

Nincsen már semmilyen univerzalisztikus színezetű ideológiai mentség a szomszédok elleni fenekedésre. Közép- és nyugat-európaiaknak nincsen okuk arra, hogy vadidegenekként nézzenek egymásra. Tanúi és részesei vagyunk a mi-fogalmunk kitágulásának. A nemzeti keresi a helyét az európaiban. Logikus, hogy ezzel párhuzamosan megjelennek az Európa-ellenes lokalizmusok. Napirendre kerül a népi kultúrák önvédelme az integrációval szemben, amely indokolatlan sietséggel cseréli ki a környezet tárgyait és fogalmait.

 

*

 

Európa nem lesz, hanem csinálják. Kimondott tudatossággal vagy csak úgy, egyre többen csinálják. Nem kellenek hozzá vad utópiák, inkább némi önmegfigyelés. Némi visszatekintés távoli kontinensekről erre a megkisebbedett tájra. Európai az, aki szereti, hogy itt kevesebb helyen több minden van, mert nem szeret unatkozni. Európai az, aki igényeli az emberi események szórakoztató sokaságát. Európai az, aki lemond arról, hogy egy nemzetállam szempontjait mindenek fölé helyezze.

 

*

 

Az ember abból csinál filozófiát, amije van. Én a legnagyobb európai teljesítménynek az európai városokat tekintem. Az európai városokban van mód a körültekintő sétára. Az olyan városokat, ahol nincsen mód a szemlélődő gyalogsétára, a lábam használatára: furcsálkodó, sőt tiszteletteljes idegenkedéssel nézem. Éppoly kevéssé hatnak az érzékeimre, mint a hölgyek a jogging állapotában. Nem kívánom, hogy a testek titoktalanok legyenek. Embertársaimban a személyiség spontán talányosságát figyelem a legnagyobb elismeréssel, a rejtett mosolyt. A városok rejtett mosolya, a városok megfejthetetlen és kimeríthetetlen talányossága, a denzitás mint misztériumhalmaz – ez az első számú európai vagyon.

 

*

 

Európainak tekintem a kontinuitás szellemét, amely nevetségesnek tartja azt az igyekezetet, hogy pusztítóan kimagasodjunk a történelemből. A házat, a kertet és a köztereket gondozni kell. Legyen elvonult magány, és legyenek helyek a találkozásra változatos sokaságban. Ágas-bogas mitológiáink összekapaszkodnak, tőlünk telhetően ápoljuk őket. Nem a semmiből jöttünk, felkeressük a dédanyák sírját.

 

*

 

A múlt ápolása és újraköltése itt több helyet kap az emberek tudatában, mint, mondjuk, Dél-Kaliforniában, egy olyan városnegyedben, amelyen a házak, az utak, a pálmák és a szökőkutak még egyévesek sincsenek, ahonnan nézve a jövő olyan nyitottnak látszik, mint az óceán. Poggyász-e a múlt, amit terhes cipelni? Kívánatos-e a jó közérzethez a kollektív amnézia? Erre a kérdésre nem lehet felelni. A csecsemő nem érzi rosszabbul magát, mint az érett korú ember. Közös emlékezet nélkül az emberek tudnak kedvesek lenni egymáshoz, de a szeretethez közös múlt kell. Az a sok régi dolog, hallottam mondani Európáról. Vonzódom a múlthoz, mert teste van, a jövő viszont testetlen, nincsenek jó történetei. Az én utópiám egy emlékezni tudó kultúra. Reflexív társadalom, amely időnként fel tudja függeszteni szükségleteit és szorongásait, és tud egyensúlyt tartani aktivitás és szemlélődés között.

 

*

 

Van, aki térben, van, aki időben gazdag. Ahol egy emberre kevesebb tér jut, ott egy emberre alkalmasint több idő jut. Akinek sok tere van, az az időt nem becsüli, vagy legalábbis fél tőle. Akinek sok emléke van, az nem rajong a nagy térségekért. A kis tér szellemes megművelése: ez európai törekvés.

 

*

 

A térkultúra és az időkultúra két különböző paradigmára épül. Az európai jelenben benne van az európai múlt, nemcsak mint megtagadott és lefeszegetett anakronizmus, hanem mint fenntartott hagyomány. A térkultúra is konzisztens, az időkultúra is konzisztens, nem állítunk közöttük rangsort, de indokolt, hogy mindegyiknek meglegyen a maga öntudata. Kultúráink történelmi arca tartósabb valóság, mint a válságaink.

 

*

 

Mivelhogy sok kultúra él itt egymás mellett, könnyebben ismerjük fel a szomszédok kliséit és a mieinket. A komparatisztika jó fegyvere a klisévadászatnak. Amikor felismerjük, hogy kollektív öntetszelgéseink majdnem úgy hasonlítanak a többi európai kollektív öntetszelgésére, mint két tojás egymásra, akkor átélhetjük azt a derűs felszabadulást, amellyel saját butaságainktól búcsúzunk.

 

*

 

A művészi társadalom az, ami az ipari társadalom után jön. Mit jelent ez a fogalom: művészi társadalom? Olyan társadalmat, amelynek jelképes alanya a művész, aki formát alkot élete anyagából. Alakot adni a telő időnek: tudni és csinálni, szellem és gyakorlat, ihlet és gesztus együttesen. Nem elég, ha az ember szakszerűen elvégzi a dolgát, művészien kell a maga mesterségét gyakorolnia. A művészi társadalom lényegénél fogva civil társadalom. Emblémája a különös emberi arc. Nem a kényelem, hanem a koncentráció, nem a kapás, hanem az adás a normája. A művésznek a polgár az inkognitója. A művész úgy viseli a polgárt, mint egy jó szabású, tiszta gyapjú télikabátot.

Ökológiai realizmus

Ha igaz, hogy Nyugatról nem kívánják bekapcsolódásunkat az Európai Közösségbe, mi vár akkor ránk: béna lesüllyedés parlamenttel és operával a harmadik világba? A magyar lakosság mind csökkenő iskolázottsága? Máris utolsó előttiek vagyunk Európában az egyetemi hallgatók korcsoportjukhoz mért számaránya tekintetében. Miközben mi úgy használjuk az Európa szót, mint fuldokló a mentőövet, észlelnünk kell, hogy nem várnak, nem repesnek értünk. A táguló és élénk belső forgalmat bonyolító európai ház metaforája értelmiségi és kisebbségi vonzalom tárgya. A nyugat-európai politikai retorikát átszínezi, ha nem is az idegengyűlölet, de valami türelmetlenség a kelet-európaiak iránt, akik így is, úgy is tarhások. Akkor is, ha menedékjogért folyamodnak, akkor is, ha otthon maradnak: nyugati pénz után ácsingóznak. Ha Kelet-Európában dűl-borul minden, mehetnek a segélyszállítmányok. Valami keveset talán ígér a kelet-európai üzleti terjeszkedés, de elég körülményes, a munkaerő nem olyan serény, mint Ázsiában, és ráadásul nem is olyan engedelmes. Fusermunka és nagy száj. A nyugati kisreálpolitikus, és ebből van mindig a legtöbb, fél minden instabilitástól, továbbá attól is, hogy a demokratikus eszkaláció éppenséggel instabilitáshoz vezet.

 

*

 

Az amerikai–nyugat-európai viszonyt tartósan jellemzi valami féltékeny és sértett neheztelés, a különérdek megfogalmazása és az a kérdés, hogy mennyire maradnak együtt egy békésebb korban is a hidegháborús korszak atlanti partnerei. Ennek a nyugati koalíciónak már így is vannak nem teljesen megbízható tagjai, a nyugatnémetek és a görögök, akik a keleti birodalommal határosan élnek. Ha lehetséges volna is átcsábítani egy Varsói Paktum-országot, kérdés, hogy mennyire lenne megbízható szövetséges az, aki csak az imént váltott szövetséget. Nem jó befogadni bizonytalan tagokat. A gazdasági és a katonai együttműködés egymást feltételezi. Az Európai Gazdasági Közösségnek egyelőre – Írországot kivéve – minden tagja egyszersmind tagja a NATO-nak is. Mérvadó nyilatkozat nem hangzott el a beltagok részéről, hogy semlegeseket is szeretnének integrálni, mivelhogy szükség van a nyugat-európai politikai közösség egyeztetett, határozott stratégiájára a különböző típusú szocialista országokkal szemben. Varsói Paktum-országok bekapcsolása a nyugat-európai politikai szövetségbe belátható időn belül szóba sem jöhet. A Nyugat kíváncsian és óvatos rokonszenvvel nézi a lengyel és a magyar fejleményeket. Lengyelország a féldemokratikus választás után kap huszonötmillió fontot Angliától. A mérvadóak jelentős része inkább úgy gondolja, hogy csak őrlődjön fel a keleti tömb belülről. Nem demilitarizálnak területet területért. Nem kívánják a szovjet tömböt politikailag egyenrangú partnerként elismerni csak azért, mert pusztító erő tekintetében egyenrangú ellenfél. Nem áll módjukban a Varsói Paktumból kialkudniuk bennünket.

 

*

 

Miért ne jöjjön létre egy kelet-közép-európai demokratikus federáció? Akár két országból vagy azok egyes szervezeteiből, intézményeiből? Egy finnesedő koalíció, közvetítő övezet, amelyben a kommunista pártnak nincsen kormányzati monopóliuma, és amelyet Moszkva éppen ilyenként elismer, nyíltan kimondva a Brezsnyev-doktrína halálát. Ez a közvetítő szféra mindenekelőtt emberekből áll, akik ott, ahol vannak, számot vetve a hely exigenciáival, nyugat felé is nyitnak, de nem csukódnak be kelet felé, és igencsak figyelmesek dél és észak felé, akik tudják, hogy a helyzetük bizonytalan, amíg szocialista szomszédjaik nem léptek határozottan a demokratikus átalakítás útjára, akik éppen ezért felvágós struccpolitika helyett a mediációra vállalkoznak, vagy éppenséggel a kísérleti terep szerepére. Ez a közvetítő övezet képes lenne a kelet-nyugati problematika enyhítésére azáltal, hogy két vagy több irányban fordít. Nem annyira más nyelvre, mint inkább más észjárásra. A Nyugatnak is érdeke a posztkommunista demokráciák viszonylagos stabilitása. A Kelet és a Nyugat között szükség van egy politikai lökés- és ütközésgátló zónára. Ha nem kergetünk illúziókat, akkor tudhatjuk, hogy nem kellünk a Nyugatnak közvetlen társként, direkt, azonos státusú szövetségesként, kellhetünk azonban indirekt szövetségesként. Az indirekt szövetséges más minőségben dolgozik hasonló célokon. Amíg a kelet-közép-európai demilitarizáció meghatározó mértékű nem lesz, addig is, amíg a mindinkább szimbolikusan itt tartózkodó szovjet csapatok ki nem vonulnak: kiépíthető a liberális és a demokratikus szocialista kísérleti mezők koalíciója.

 

*

 

Az esetleg kényszerítő katonai tényezőn túl is marad még egy és más, ami összetartja ezeket a kelet-európai országokat. Nevetséges volna most – mint egy bűnbandának szétszaladnunk mindenféle irányban, mintha sohasem láttuk volna egymást. Ülünk egy közös intézményi struktúrájú blokk süllyedő hajóján, a KGST-piac rozoga alkotmányán, nem érdemes most egymás ellen hadakoznunk rajta, és azt sem tehetjük meg, hogy a helyünket itt hagyjuk, mert végzetesen egymás mellé vagyunk települve már elég régóta. Nem hagyhatjuk el a földünket, a településeink pedig szomszédosak. Kell tehát egy demokratikus federáció. A Varsói Szerződést fokozatosan demilitarizálva, reformkísérletek józan, civil koalíciójává kellene átalakítani azt.

 

*

 

Stratégiai és etikai célunk a katonai semlegesség, ami esetünkben az élet-halál függés enyhített változata. A semlegesség nem közömbösség, hanem a civil cselekvés választása a katonai cselekvés helyett. Ha a Varsói Paktum a NATO-val valahol mégiscsak konfliktusba kerül, akkor mi is együtt pusztulunk. A katonai tömb lényege nem egyéb, mint a konfliktus láncreakciója. Megjegyzendő, hogy egyszersmind visszatartó tényező is, mivel a veszély olyan extrém, hogy a nagy játékosok óvakodnak bármilyen tűz elharapódzásától, és ezért féken tartják az amúgy esetleg egymásnak ugrani képes szomszédos kisnacionalizmusokat. Geostratégiai helyzetünk alapos mérlegelése nyomán a vágyak és lehetőségek összetévesztése helyett a realizmust javasolom, többirányú behatároltságunk tudomásulvételét és egy ennek megfelelő – éles szeműen liberális – határon átkelő stratégia kialakítását, amit nagyon is aktív és alkotó magatartásnak tekintek. Lehetséges volna például ilyen mediatív koalíciókat kialakítani semleges országokkal, továbbá olyan államokkal, amelyek rokonszenveznek a kreatív semlegesség eszméjével, de különböző, egyelőre elháríthatatlan okok miatt benne vannak valamilyen katonai szövetségben. Ehhez az kell, hogy mozgónak lássuk és ne tekintsük végérvényesnek az aktuális európai status quót. Vége a háború utáni korszaknak, a hidegháború kezdetén kialakított struktúrák nem elég rugalmasak. A szovjet térség nyugati és az atlanti térség keleti perifériája a dolgok erejénél fogva intenzívebb érintkezésben állnak egymással, mint a tömbközpontok. A nyugat-közép-európai liberális demokráciák és a kelet-közép-európai liberalizálódó szocializmusok egymással szerződéses együttműködésben létrehozhatják a mediatív övezetet. Nem érdekünk a kelet-nyugati konfliktus élesedése és a katonai-politikai mező bipolarizációja, mert az első NATO-atomcsapás mint felvonulási övezetre és a Szovjetunió érzékenységét kimélendő ránk van célozva, keletnémetekre, lengyelekre, csehekre, magyarokra. Ha kiéleződik a hidegháború, visszarándulhatunk ebből az épphogy-Közép-Európából Kelet-Európába. A két periféria gyakorlatias összefűződése hosszú távon előnyös a játszma összes szereplőjének, akkor is, ha most a tömbközpontok összevonják a szemöldöküket. A közvetítő övezetnek, amelyet mediatív vállalkozásnak is nevezhetnénk, lehetnek részei személyek, intézmények és államok.

 

*

 

Ahhoz, hogy Nyugat-Európa benn maradjon az Atlanti Szövetségben, kell, hogy legyen közte és a Szovjetunió között egy közvetítő szféra. Elképzelhető, hogy mi nagyobb megértést tudunk mutatni a két fél logikája iránt, mint amilyen megértést ők tudnak mutatni egymás iránt. Egy olyan Kelet-Európa és Szovjetunió, amely nem fenyegeti katonailag a Nyugatot, sokat ér. A Nyugat gyanakvásának enyhítéséhez és együttműködési hajlandóságának felébresztéséhez Kelet-Európa messzebb menő demilitarizációjára van szükség. A kölcsönös görcstelenítés feladata hárul ránk. Érteni egymás bonyolult szisztémáit és nem elveszteni a türelmünket. Tudnak működni nyugati típusú intézmények is ezen a területen, csak megfelelő helyi emberek kellenek hozzájuk. A közvetítő vállalkozás úgy is felfogható, mint kutatás, ismeretanyag és valami ennél több is. Számunkra kínálkozó politikai kísérlet. Mellesleg azt gondolom, hogy ez illik a legjobban Közép-Európához, a közvetítés, a kapcsolatteremtés, a kölcsönös dialógusszervezés, a megértés figyelmes kutatómunkája. Hogyan lehet finom kézzel, nem katonai eszközökkel, intellektuális eljárásokkal kezelhetővé tenni vagy éppen feloldani az érdek- és ideológiai konfliktusokat? Mint pszichiáter a kveruláns pácienseket, úgy kezelni a harcosokat, a törzsi ellenségeskedések őrzőit, a katonai nacionalizmus hagyományvédőit.

 

*

 

Emlékezzünk Széchenyi éleslátó realizmusára, tudta, hogy ebben a közép-európai monarchiában a régi formában megmaradni hátrányos, kiválni belőle viszont nem lehet. Most csináljuk meg a számunkra lehetséges minden irányú, mind a négy égtáj felé szertenyúló integrációt. Nem tudjuk kivonni magunkat a tulajdonképpeni kérdés hatálya alól: hogyan lehetne a szovjet térség liberális átrendeződését mindenféle erőszakos kitörés vagy betörés, mindenféle hiszterizáló erőszak-alkalmazás nélkül lebonyolítani. Érdekeltek vagyunk abban, hogy az egész szovjet térség bekapcsolódjék a világpiacba és a többpártrendszerű alkotmányos demokráciák társaságába. A nyugat-európai térség államai, intézményei és polgárai be vannak kapcsolva a világrendszerbe. Hogyan lehet a szovjet térségnek is bekapcsolódnia? Hogyan lehetne civilizálni a kelet-nyugati viszonyokat? Ez számunkra életbe vágó fontosságú, mert nekünk a status quo nem előnyös, nekünk új viszonyok kellenének. Szabadságszükségletünk bennünket szembefordít a tömbrendszer retorikáival.

 

*

 

Számot kell vetnünk azzal, hogy egyedül nem szökhetünk át Nyugatra. Nem hagyhatjuk itt a lengyeleket, cseheket, szlovákokat és délszlávokat, s hogy ez a sok szláv valamivel ellensúlyozódjék: a szívünknek kedves románokat. Tudomásul kell vennünk, hogy hol élünk. Nyugaton nem kellenek sem a politikai, sem a gazdasági menekültek, a belőlük származó propagandalehetőség már kevésbé csábos, mint azelőtt, már bizonyítva van, hogy nemcsak egyesek akarnak átlógni a másik blokkba, hanem egész országok. A Nyugat részéről nem elfogadható konzervatív válasz az, hogy ne mozduljatok. Viszont ésszerű válasz az, hogy ne hirtelenkedjétek el a dolgot. Ha mostanig tudtatok várni, akkor várjatok még egy kicsit. Készítsétek elő kívül-belül, otthon és a nagyvilágban a dolgot. Mivel? Többek között megfelelő ideákkal és a ti viszonyaitok önkéntes, belülről végrehajtott liberalizációjával. Ha a Nyugat ilyeneket mond, játszhat a szánkon kesernyés mosoly, fölösleges azonban elővennünk önsajnáló, kis nemzeti retorikáinkat. Látni kell, hogy kivel vagyunk egy hajón. Egyelőre Lengyelország, Magyarország és talán Jugoszlávia köthetne valamilyen praktikus közép-európai koalíciót, amely mások számára is nyitva állna. Együttesen szerencsésebben léphetünk fel Nyugaton, és hatékonyabban tisztázhatjuk a válságból való kilábalás stratégiáját és technikáit.

 

*

 

Itt az egészséghez nagy szívósság kell. Érzelmes meghittségben vagyunk a vereségeinkkel. Mindig eszünkben billeg a találgatás, lehet, hogy így lesz, lehet, hogy úgy, lehet, hogy jól, lehet, hogy komiszul. Egy átlagos észak-amerikai szemében ez furcsa, szomorú és meglehetősen cinikus felfogás. Mi pedig tudjuk, hogy lehet dolgozni a kudarc nagyobb valószínűsége mellett is, csak nagyobb edzettség kell hozzá. Kelet-Európa népeit hasonlóra gyalulta ez a fél század, van a jellegzetes problémáikban és gondolkodásmódjukban valami intézményi hasonlóság. Hasonló helyzetben hasonló reakciók. Közös múlt meghatározottságai. Tárgyaktól a bürokratikus stílusig. Mi tetszik jobban a nagyközönségnek, a nemzeti purizmus és visszanyesés avagy egy nagyvonalú Duna-parti kerti mulatság? Közép-európai – számomra ez a szó ennyit jelent: organikus beilleszkedés mind a négy égtájon az ökológiai környezetünkbe. A tágasabb Európába a többieket talán kissé megelőzve, de alapjában a régiónkkal együtt fogunk bekapcsolódni. Ne szálljon a fejünkbe, ha most nekünk egy kissé jobban menni látszik, ne bosszantsuk hetvenkedésünkkel a földieket. Egymásra támaszkodva szerencsésebb kezelésmódban részesülünk nemcsak a Szovjetuniótól, hanem a kontinens nyugati felétől is.

 

*

 

Közép-Európa fogalma többeket zavar, ingerel és vonz. Létezik, de alig meghatározható. Benne van a középen-lét és a között-lét kettőssége. Között vagyunk? Avagy középen is vagyunk? Foglal-e magában ez a fogalom – a sem ez, sem az negativitásán túl – valami pozitivitást is?

 

*

 

Ha szúrós kedvünkben vagyunk, jelentheti Közép- és Kelet-Európa fogalma a nemzetiségi viszályok és tekintélyuralmi rendszerek földjét is. Vannak és jöhetnek újabb nemzeti diktatúrák, nacionalista rendpártok. A szerbekről hallom, megmámorosodtak szerbségük harcias öntudatától, haragszanak a többiekre, az albánokra a leginkább, de a nyugati délszlávokra is, és eközben elfogadják az új szerb vezér tekintélyuralmát, mert bőven merít a nemzeti retorikából. Meddig el nem bírt menni a román nacionalizmus extrém demagógiája! Mintha a baloldali diktatúrák hajlamosak lennének átcsusszanni jobboldali diktatúrákba. Félő, hogy a Nyugat-Európában megenyhült nemzeti konfliktusok kelet felé haladva egyre engesztelhetetlenebbek, és hogy a felek egyre megnemalkuvóbbak. Merev, agresszív, végsőkig elmenni hajlandó nacionalizmusok. Könnyű nacionalistának lenni, nem kell hozzá túl nagy szellemi erőfeszítés. Sokszor kell bizonykodni, hogy mi sem vagyunk alábbvalók a többieknél, majd hozzá kell tenni: sőt!

 

*

 

Keletkezni látszik egy törékeny lengyel-magyar-szovjet háromszög, mindhárom országban egy felvilágosultabb elit megpróbál kibontakozni a sztálinista struktúrából. A felvilágosodott koalíció összeroppanhat a nacionál-sztálinizmus nyomása alatt, ami viszont ezeknek a rendszereknek az inherens kísértése. Hideg nyugati elme továbbra is kitart ama nézete mellett, hogy a Nyugatnak szüksége van egy katonai limesre, amelyen túl a barbárok kedvükre öldöshetik egymást. Lehet, hogy a régió embereinek a bőre alatt ott lakik a barbár? Civilizáltak és barbárok egy bőrbe varrva? Mi más lenne a pogromig is elmenni tudó nemzeti gyűlölködés, mint barbárság? Rányílik az ajtó az Ázsiáig érő xenofób vadulásokra. Indiában – írókollégák mondják – nyelvi közösségek ölik egymást. Miért ölik az üzbégek a meszheteket? Miért az azerbajdzsánok az örményeket? Miért a bolgárok a törököket? Keresztények a mohamedánokat, mohamedánok a keresztényeket, hogy a zsidókról ne is szóljunk. A nacionálbarbárok térségünket harmadik világgá változtathatják át. Mind képes megölni a szomszédját. Századok alatt nem bírtak összeszokni.

 

*

 

Működhet-e itt a nemzetiségi konfliktusok nyugati-racionális enyhítőszere, a demokratikus federalizmus, a nemzetközi liberalizmus, amikor a népek csak azt ismerik, hogy vagy feljebb, vagy lejjebb; az egyenrangúságban nem bíznak, trükköt látnak benne? Lehet-e bízni románok és magyarok összemelegedésében? Lengyelországban már alig van zsidó, az antiszemitizmus azonban még fel-fellobog, mondják. Irigység, gyűlölködés és harci kedv elmúlhat-e valaha is? Az azerbajdzsán orvosok megmutatták a szülőotthonban az örmény nőket a pogromcsőcseléknek, az meg keresztet hasított a mellükre, hátukra, és lekergette őket az utcára meztelen. A polgártársaik tették ezt, a többi, más vallású szumgaiti lakos, akikkel addig megvoltak valahogy, és akik most egyszer csak megőrültek.

 

*

 

Szembeötlően diszkontinuus kultúrák. Egy-egy nemzedék életrajza is lehet többszörösen szaggatott. A szerepek is ilyen hasadtak. Létezik-e a gyakorlott köpönyegforgatóknak valami szilárd váza? Vannak-e ezek az emberek egyáltalán? Vagy ez a forgandóság csak életrevalóságuk jele volna? Panasz, megbántottság, sértettség, ressentiment. Labirintusba, inkognitóba, föld alatti zugokba rejtőzik az ember, az odú mitológiája. Hiányzik errefelé a polgári regény, amelyhez kontinuus szerepek kellenek. Hiányzik a polgári társadalom. Van avantgárd robbanás a század elején, mozgalmak és ideológiák indulnak el, amelyek végül is beletorkollanak a nacionálkommunista diktatúrákba. Bennünk van az autoritárius ember és ő maga mint a saját bohóca; bonyolult összenevető és együtt gyűlölködő cinkosságok. Adamot, Danilót úgy értem, mint magamat. Amit írnak, amit mondanak, amit a fantasztikus pofájukkal játszanak. Jó napot, Havel úr, kár, hogy nem lakik a szomszéd utcában, mondom a képernyőnek. Etnikai? Esztétikai? Etikai rokonság? Merő véletlen? Most adieu, disszidens szerep! Nem fogunk nélküle fázni?

 

*

 

Lengyel és magyar autonómiára vágyó értelmiségiek kénytelenek vagyunk tudomásul venni saját hatalmunkat. Nem vagyunk kénytelenek a továbbiakban a romantikus áldozatot és kívülállót alakítani. Az önmagát egyre nyomatékosabban kormányozni akaró közvélemény hatalommal, tehát felelősséggel is rendelkezik. A szerepek még nem váltak külön. Írók politizálnak, vagy egyre dühösebben utasítják el maguktól a politizálást. Irodalom és politika nem vált még el. Megfigyeljük és kommentáljuk a megtörténteket, ezzel olvasóink véleményét befolyásoljuk, mi ez, ha nem hatalomgyakorlás. Riporterek megkérdezik: vége az antipolitikának? Tanácstag lett, uram? Jelölteti magát képviselőnek? Egy barátunk egy másik barátunknak teljes komolysággal azt mondja, hogy ő jövőre miniszterelnök-helyettes lesz. Izgatottan mondja ezt. Egyébként okos és jó humorú ember. Lehet, hogy egy kicsit mindenki megőrült?

 

*

 

Előállt egy olyan helyzet, amelyben a kommentárnak még hatalma van, talán mert még nem vált külön az, ami kifejlett polgári demokráciákban már régen külön van. Annál is inkább így van ez, mert az egész változás a művelt középosztály munkája. Ez a réteg odafigyel a megjelenő szövegekre. A mai értelmiség úgy csinálja a politikát, mint a múlt század derekán a liberális nemesség. Ennek is, annak is megvan a független megélhetése, akkor is valaki, ha nincsen politikai hatalma, személyes tekintélyével operál. A politizálás akkor is úri fényűzés volt, ma is az. A politikacsinálásnak megvolt a nemesi hagyománya, amihez hozzátartozott az irodalom és a politika közötti fluktuáció. Talán mert ez még mindig inkább politikai, nem pedig polgári társadalom. A politikai társadalom inkább a hatalom nyelvét beszéli, nem a pénz nyelvét. Tanúi vagyunk a kitáguló politikai értelmiség uralmának. A kitáguló politikai értelmiség a posztkommunista polgárosodás avantgárdja.

 

*

 

Az alapmassza még mindig a plazmatikus ember, az alkalmazkodás professzionalistája. Az emberi gyanús. Ha ismerőseink átváltozásait követjük, akkor fölmerül a kérdés, hogy vajon az ember szuverén konzisztenciája nem csupán arisztokratikus álom-e, merőben szellemi követelmény, aminek az emberi tényállás nem felel meg? Mélyen kétségbe vont embereket látok, állítani próbálják magukat, inkább gyámoltalanul, mint parádésan.

 

*

 

Történelemnek én a nem várt dolgok váratlan sokaságát nevezném. Az erőviszonyok hirtelen eltolódását. Olyan áramlat ez, amely visz mindannyiunkat magával. Minden hiteles szöveg hozzájárul az erőviszonyok látványos módosulásához. Ez a térség az önmeghatározás állapotában él.

 

*

 

Minden regényíró a maga módján foglalkozik műfaja nézőpontjából a cselekmény, az akció, a kaland problémájával. Kézenfekvő: a létezés mint kaland. Az írói túlélés mint kaland. Az alkalmazkodás és az elrugaszkodás dilemmája. Realizmus és radikalizmus. Közép-európaiság: a bennünk hordozott, kivethetetlen dilemmák tudatosítása. Nincsenek a huszadik századi kelet-közép-európai történelemben folyamatos hagyományok. Ránk kényszerítődött a változás. Állandóan átmeneti állapotban élünk. Kétszáz éve tart ebben a régióban a késleltetett átmenet a polgári társadalomba. Ha kétszáz éve átmenetben élünk, akkor vajon nem éppen ez a tartós valóság? Akkor vajon nem éppen ez a kétszáz éves történelem Közép-Európa lényege? Hozzátartozik a zsidó kultúra múltja és kiirtása egyaránt. Hozzátartozik a mai antiszemitizmus is, noha már számos országból eltűntek a zsidók. Hozzátartozik a kérdés, hogy a közép-európai alapszemélyiségnek melyik énje fog győzni, az idegengyűlölő vagy a többiekkel méltányosan együtt élni tudó.

 

*

 

Közép-Európa mint politikai egység nem létezik, csak mint a provincializmusokat meghaladó kulturális ellenfogalom. Ténylegesen csak a nemzetállamok léteznek és az őket összefogó Varsói Paktum. A kulturális ellenfogalom egyszersmind értékfogalom a ravasz és szívós nacionalista zsarnokságokkal szemben. Kelet felé, nyugat felé rajtunk át vezet az út. Most talán a nyugati szeglet expandál. Most itt Budapesten tartanak kongresszusokat, legközelebb talán Kijevben vagy Tbilisziben találkozunk. Föl fogjuk fedezni, hogy ott is két szeme van az embernek. Megy a Nyugatvonat keletre.

 

Individuumok Európája

Igen, ma ez a választott témánk, az individuumok Európája és nem a kollektívumoké. Nem a nemzeteké, az államoké, a vallásoké vagy az osztályoké. Nem a szakmáké, a szervezeteké, az intézményeké. Hanem az olyan műveké, amelyekből csak egy van, akárcsak mibelőlünk. Adassék illő tisztelet a transzindividuális alakzatoknak is, de ez most nem az ő órájuk. Nem a könyvtáré, ahol egymás mellé állnak valamilyen osztályozási elv szerint a magányos szerzők (noha igényeljük a könyvtárakat, és némelyiket szeretjük is), de mi most nem az elvont, illetve a könnyen kézbe vehető Európáról beszélünk, hanem arról a megfoghatatlanról, arról a kimerikus identitásról, amely újabban egyre hevesebben keresi magát, amelyet inkább csak sejtünk, de magunk elé idézni nem tudunk, meghatározni még úgy sem, ami után konferenciák százain nyomoznak okos európaiak, keresve azt a nagyvonalúan felfogott európai humanizmust, amelybe ez is meg az is belefér, amelybe mi magunk feszengés nélkül beleférünk, keresve önmagunkat. Szellemi találkozások idő- és térhálózatáról beszélünk, amelynek végtelen számú konfigurációja van. Mindegyikünknek megvan a magunk Európája olvasmányokból és utazásokból, konfliktusokból és barátságokból, egyedi eset mindahány, sőt időnk múlásával a mi Európáink is módosulnak. S ha egyetlenegy ember Európája már ilyen bonyolult valami, hogyne lenne az minden európai Európája, hogy a távolabbi szomszédokat ne is említsem, s hogyan lehetne a végtelen szövegből, amely e tünemény leírásához kellene, egy egyedi kollázst szerkesztenünk, magunkhoz, önökhöz és találkozásunk alkalmához illőt?

 

*

 

Úgy döntöttünk, hogy az egyének Európájáról beszélünk, mert minden eredeti mű deviáció. Mert a deviánsból lesz a normális, mert az autentikus normalitás útja a deviancián át vezet. Az európai kultúrát szemlélhetjük úgy is, mint deviánsok összeesküvését. Amikor egy tiszteletre méltó intézmény díjat ad személyeknek, akkor számot kell vetnie azzal, hogy hozzá képest elhajló, az intézmény komoly általánosságához képest furcsa jelenségeknek ad díjat, alkalmasint mennyiségszerűen is absztrahálhatót, művekért személyeknek, akik a belső tisztánlátás állapotában a sorsukkal szembesülnek, a ballisztikus görbével, amely egy ponton véget ér, embereknek, akik a munka hevében zárójelbe teszik az intézmények képét és ügyeit. A tisztánlátás órája, amelyben a műalkotás alakot nyer, kirekeszti mindazt, ami nem tartozik a formáláshoz, figyelmen kívül hagyja tehát a hívásokat és kötelességeket, és nem tisztel a mű individuális igazságán kívül semmilyen transzindividuális igazságot. A koncentráció autisztikus állapotában, amelyben a művek előállhatnak, még minden lehetőség nyitva van, és semmilyen megoldás sem szent. Ez a szentségtörés órája, amelyet akár szentnek is nevezhetnénk. Nincs kultúra szentségtörés nélkül. Védelmezzük tehát a képzelet egyszeri villanásait, amelyek minden megállapodástól elszakadnak, gyászosan tudva, hogy majd visszahanyatlanak a konvencióba és a könyvtárba.

 

*

 

Az európaiakat valami különös szellemi viszketegség fogta el, imádják úton-útfélen használni ezt a melléknevet: európai – és közben nyugtalanul firtatják, hogy mit is jelent. Az európai közösség keresi a maga identitását túl az integráció egyes intézményein, túl a Közös Piac fórumain. Volt az európai arrogancia, aztán jött az európai megalázottság, most jön az európai autonómia, ami nem tud komparatív önvizsgálat nélkül létezni. Mi az a közös érték, ami transznacionálisnak tekinthető, amely mindenütt megvan? Amikor azt mondtuk, hogy verbális kontinens, akkor azt mondtuk, hogy a reflexió kontinense. A reflexió individuális művelet. Egyéni szükséglet, okoskodó, rákérdező, fecsegő, a beszédben örömüket lelő embereké. Európa reflektál valamennyi kulturális megnyilvánulásában. Azért szuperkomplex az európai kultúra, mert személyek reflexiós hálózata alkotja. Európa sokkal több, mint nemzeti kultúráinak összege, egymás mellé sorolása. Az európai kultúrát személyek csinálták, majdnem mindig feszültségben az intézményekkel, akár éppen nemzeti kultúráik közhelyeivel és előítéleteivel, amelyek, ha nem is ellenségei, de nem is pártfogói az individualitásnak. Ahhoz, hogy például egy kulturális intézmény embere barátja lehessen a személyes jelenségnek, éppúgy meg kell önmagát haladnia, ahogy az egyháziaknak is meg kell önmagukat haladniuk ahhoz, hogy valóságosan, testben és lélekben; vagyis egyéni munkában közeledhessenek ahhoz, amiről naponta beszélnek, isten eszméjéhez.

 

*

 

Így, ha egy nemzeti, kulturális anyaintézmény, amelynek leányai vannak szerte a világon, történetesen fordítót díjaz, ezt igen jól teszi, mert senki személyesebb áldozatot nem hoz az európai eszmecseréért, mint az, aki a maga nyelvén testet ad egy másik ember amúgy megközelíthetetlen látomásának. Csak aki maga is fordított, csak az tudja, hogy ez a módosító ismétlés milyen egyszeri mű, és mennyire magán viseli a munka különböző óráinak a hangulatát, hiszen a megszállottság, az átlényegülés és az újraköltés műveletei páratlanul alkalomszerű ajándékok. Ha definíciókat írnánk egymás alá, akkor az egyik így hangozna: Európa a fordítók műve. Általuk tud ez a soknyelvű félsziget verbális kontinens lenni, ahol nyelvi határokon át a rokon szellemek egymás felé villannak. A fordítók jóvoltából emberek személyes kapcsolatban vannak egymással kétezer-ötszáz éve, átszántva idő és halál határmezsgyéit. Így vannak a figyelmes olvasók némely szerzővel: az belép az életükbe, és fölcserélhetetlen helyet foglal el ott. Egy oldal Platón- vagy Proust-szöveg elolvasása után egy kicsit európaibbak leszünk, és kedvet érzünk, hogy ebbe az érdekes – és a könyvek által vendéglátó – társaságba betekintsünk. Politeista mitológia Aphroditéből, a filmcsillagokból és a kamaszkori szerelmeinkből összefűzve, meg talán egy csábos szomszédasszonyból. Így ki-ki páratlan tartományokat kapcsol be a közismert sztárgalériába. Aphrodité és a szép szomszédnő egymásba lengése érzékelteti, hogy az Európáknak ez a végtelen multiplicitása kedvelni való, ha éppen kedvelni kívánjuk ezt a tágabb önmagunkat, Európát, szóval, ha egy kis dicsekvésre vágyunk.

 

*

 

Mindannyiunkban van például egy kép Goethéről, mindenki számára jelent valamit ez a szó: goethei. Egyetlen tulajdonnévből képzett melléknév, amely éppúgy jelzi a tizenkilencedik század kezdetének éghajlatát, mint a kafkai a huszadikét. Egyetlen szó, tele nagyszabású talányokkal és paradoxonokkal. Képektől és jelentésektől hemzsegő fogalom, amellyel igen gazdaságosan lehet dolgozni. Egyetlen szóval sokat mondunk. Egy egész világképet idéz föl, történetek és mondások garmadáját. Egy ilyen név: főpályaudvar, amelyen a szélrózsa minden irányából összefutnak a vonatok, hogy aztán róla szerterobogjanak. Láthatunk magunk előtt egy káprázatosan sűrű vasúti hálózatot, amelynek csomópontjai a kimagasló Szellemek. Igyekszünk négy dimenzióban látni ezt a hálózatot, tehát az emlékezet idejében is. A csomópontok olyan rendkívüli, alkalmasint rendellenes szellemek, akiknek lényeges attribútuma a kihívás. A született másként gondolkodók összenevetnek.

 

*

 

Mert az irodalom provokáció. Az élő gondolkodás provokáció a közhelyek világrendszerével szemben. Olyan tisztánlátás, amely nem simul bele semmilyen kész nézőpontba, semmilyen embercsoport vagy társadalmi intézmény világnézetébe. Az irodalom szelleme semmilyen emberi intézmény iránt nem tanúsít mély tiszteletet. Ne aludj! Történjen veled valami. Egy Én beszél egy Te-hez, egyikről is, másikról is minden lefoszlik. Pőre majdnem semmik, itt vergődünk. Az embert mindig meglepik, a csapás mindig váratlan. Továbbra is helyénvaló a gyanakvás irodalma. A táborok és a terror közeli példái bizonyítják, hogy az erkölcsi középszerűség nem elég. Mi szabhat gátat az emberi faj szenvedélyes önátvilágításának, az irodalomnak? Van-e legitim kényszerhatára a tisztánlátásnak? Az irodalom: kihívás metafizikai anarchizmusra, amely szerenitáshoz vezet. Az anarchizmusnak az egyetlen adekvát helye a művészet, amelyben az emberölést csak ábrázolják, de nem hajtják végre.

 

*

 

Töltse velem az estéjét, mondja az író az olvasónak. Mielőtt eljön hazulról, nézzen jól körül. A ház lángra lobbanhat. A házba bejöhetnek, és elvihetnek valamit. Önt akár. A házból, szegény barátom, holnap reggel kegyedet is kicipelhetik a halottszállítók. Lehet, hogy ez az este az utolsó este. Lehet, hogy ez a mondat az utolsó mondat. Add meg az utolsó órának a magadét. Ne add fel! Még mindig ne add fel! Mulass jól! Ahogy Európát a bika, úgy ragadja el az olvasó képzeletét egynémelyik könyv; elhurcolhatja bárhová, rémes helyekre akár. Az írónak minden oka megvan rá, hogy térdre bocsátkozzon az ismeretlen olvasók előtt. A szerző életidejének sokszorosát töltötték olvasói az ő könyveinek a társaságában. Nem lophatja át az enyészetbe az olvasó szűkös idejét! Utóbbi magvas beszédet, sűrű szöveget érdemel. Az irodalomtörténet? Tömörítési eljárások kísérleti sora. Szenzuális tombolás, sírunk, röhögünk, elszáll az eszünk. Tapogatás és madártávlat, itt nincsen törvény, valahogy túléled. Ha már nem tudtad elkerülni a mámort és a megrázkódtatást, bízhatsz benne, hogy egyszer véget ér. Van-e szabadabb akció az olvasva-újraköltésnél?

 

*

 

Új ideológiai-földrajzi jelenség, hogy az európai idealizmus, ha van még olyan, általában társul a személyiség szabadságának az eszményével. Az értelmiség világában mindig is volt valamiféle idealizmus. A szimbólumok embere a maga ideáit rá akarja vetíteni a világra. Meg akarja kínálni velük a többi embert. Örvendetes és figyelemre méltó, hogy nincsenek mértékadó értelmiségiek, akik manapság principiálisan ellene volnának kollégáik intellektuális szabadságának. Nem hozakodnak elő kollektivista erkölcsi retorikákkal. Megértették, hogy ha nekik sok hatalmuk lesz mások felett, akkor másoknak is sok hatalmuk lesz őfelettük, ami már kevésbé kívánatos. Legjobb tehát, ha senkinek sem lehet túl sok hatalma mások felett. Az alkotmányosan és az éber praxisban biztosított szabadságjogok olyan keservesen megszerzett és kiküzdött értékek ezen a kontinensen, hogy nagyon komolyan védeni kell őket a fundamentalizmusokkal szemben. Értelmiség és demokrácia – ez a két fogalom napjainkban végre már nem ellentétes. Komoly antidemokratikus értelmiségi mozgalom nincs a színtéren. Az európai értelmiség a közelmúltban elvetette a liberális demokráciának mind a jobboldali radikális, mind a baloldali radikális alternatíváit, lemondott az extremizmusokról, a fasizmusról és a kommunizmusról, az etatista antiindividualizmusnak erről a két válfajáról. Más szóval a politikában elővigyázatosan, a reformáló centrumtól nem nagyon messze helyezkedik el. Ezzel párhuzamosan megy előre diadalútján a kapitalista demokrácia, amelyet éppenséggel propagálunk is államszocialista környezetünkben, harmadik helyzetben sem eszményítve harmadik utakat. Nem mondhatjuk azonban, hogy a mi közép-európai kedélyünk minden irritáció nélkül vonzódik a kapitalista demokrácia hangulatához. De hát miért is surrannánk észrevehetetlen simasággal, mintegy erkölcsi kötelezettséggel a nyugati civilizációba, ha egyszer annak valamilyen perifériáján élünk, mellesleg azonban olyan helyen, amelyet, csupán mert a miénk, elvetemülten a világmindenség központjának tekintünk.

 

*

 

A szemlélődés és a verseny két igen különböző lelkiállapot. A versenyzők földjén mindenki versenyző lesz. A közép-európai emigráns is mindent a siker lapjára tesz fel. Azért ment el, mert szabadságra vágyott, de most már valami másra vágyakozik. Eddig nem illett egyértelműen kívánnia a sikert, most már szabad a környezettől támogatottan otthagynia egy várost, egy baráti kört (ami odahaza pazarló hűtlenségnek minősült volna), és felcserélnie azt egy ismeretlen másik emberi környezettel, némi viszonylagos jövedelemkülönbség csábképétől vezérelve. A versenyzőnek ez az elmozdulás örvendetes és természetes, a szemlélődőnek kapkodás. Kirándulni, ó igen, de elmenni és otthagyni lelki vagyonunkat? A többség ésszerűnek tartja ezt a szenvtelenséget, mert a látszatot és a valóságot, a szerepet és a személyiséget összecseréli. Annyit érsz, amennyi az elvont piaci értéked. Ódivatú közép-európainak ez a kvantitatív versenyszellem a kvalitatív értékek és tevékenységek világában: groteszk. Számára a jövedelem az önmagában jó minőségű munka örvendetes járuléka. Azzal kívánja hitegetni magát, hogy neki nincsen ára. Őt nem lehet megvásárolni. Nemcsak hogy hatalmat nem akar, de még gazdagságot sem. A versenyzők izgalmában csak unalmat talált. Ki fut, ki hajt a leggyorsabban? Az ilyen ódivatú deviáns nem tiszteli jobban a gyorsat, mint a lassút. Miért lenne a gyors élet jobb, mint a lassú élet? Ahhoz, hogy az ember meggondoljon valamit, és megszeressen egy másik embert, ahhoz időre van szüksége. Aki a siker után fut, annak meghatározásszerűen nincsen ideje.

 

*

 

Én a legjobban az emberek képzelt regényét méltányolom. Hogy milyen szépen, dúsan szövődik bele egy ember a maga környezetébe. Nem üres szó a hűség a saját időnkhöz, múltunkhoz, önmagunkhoz. Arra, hogy az ember szeresse a városát, a baráti körét, a családját, nincsen semmi – a versenyszellemmel összefüggő – oka. Az ember életének elég alacsony pillanataiban verseng. Azok az izzadt-feszült arcok, ahogy minden idegszálukkal a versenyre koncentrálnak, olyan kevéssé vonzottak, hogy elkerültem őket. Amikor az Én már nem is szégyenli, hogy a nyerés a mindene, akkor egy kicsit gusztustalan. A nyugati kultúra az ének szabad vásárát megnyitva egyszersmind jóváhagyta az individuumok vetélkedő önkínálatát. A szellemi alkotó ettől meztelen és ügyefogyott lett, elbizonytalanodott a méltósága. Elveszíti azt az ars poeticát, amely a bibliai szerzők előtt még világos volt, hogy ugyanis az írónak nem a győztesek ünneplése a dolga, hanem a részvét a vesztes iránt, mert az ember halandóságánál fogva többé vagy kevésbé álcázott vesztes. A versenyben több a vesztes, mint a nyertes, ez az alapállapot. Ha az írót sikerül magába nyelnie a kommunista hatalomkultúrának vagy a kapitalista pénzkultúrának, akkor el kell húzódnia azoktól, akik segítségre szorulnak. Az értelmiség hatalmas öncenzúrákra képes. Ha valakinek a javára eltekintek a tisztánlátásomtól, és ha ettől a valakitől azért tartok, mert esetleg becsukat, vagy mert esetleg nem fizet nekem, akkor bizony eladtam magamat. Az én szememben mind a rendkívüli hatalom, mind pedig a rendkívüli vagyon összefüggése azzal, akié, a birtokosával – szervetlen és groteszk. Nekem jobban tetszene, ha mindannak egy részét; amit korlátlan vállalkozóként megkerestem, inkább az erkölcsi, mint a jogi törvény szerint el kellene osztanom, s jutalmam ezért éppen az lenne, hogy legjobb belátásom szerint én magam oszthatnám el azt, s nem pedig az állami, felkent újraelosztók. Jobban tetszene, ha az iskolázottság legelsősorban az adás tudományát és művészetét jelentené. Jobban tetszene, ha az uralkodó én-minta nem a hatalmas és nem a gazdag volna, hanem a bölcsesség tanulója. Mindebből kitetszik, hogy a mai európai értékrendszereket tekintetbe véve, valamelyest csalódott vagyok, mert a szabad adás etikája és esztétikája aránylag ritka madár ezen a tájon. Némi kedvetlenséggel őgyelgek az áruházban, nem rossz ez a paradigma- és stíluskínálat, de valahogy nem tudtam egyikbe sem beleszeretni. Ez a kis émely az áruházi őgyelgésnek ismerős velejárója.

 

*

 

Csináltunk Budapesten egy Wallenberg Társaságot. Egy svéd emlékére, aki a magyar fővárosban zsidók ezreit mentette meg a német és a magyar náciktól, majd a szovjet titkosszolgálat elhurcolta és megölte. Egyszóval hommage-ként egy európai emlékére, aki mint egy igazi regényhős, a lelkiismerete buzdítására szembeszállt a diszkriminációval, amely őt amúgy nem érintette volna. Tudta, amit egy írónak is tudnia kell, hogy mindig más emberek kerülhetnek a diszkrimináltak helyzetébe, hogy mindig más a kiközösített. Egyszer csak észreveszed, hogy a törvény nem véd. Megtörténhet, hogy az állam, a fegyveres hatalom körülkeríti, mellőzi, üldözi az állampolgárok egy csoportját. Mindig az ő hátrányukra döntenek, és mindig őrájuk jár a rúd. A többiek megszokják, és természetesnek, sőt helyénvalónak is tartják ezt; majd közmegrovásban is részesül a nem üldözöttek közül az, aki az üldözöttek pártjára áll. Az üldözöttet eleve bűnösnek nyilvánítják, és hogy ne védekezhessen, elnémítják. Még nem oszlott semmivé, még visszajár a diszkrimináció kísértete. Mint egy vírus, lappang egy darabig, majd újra támad. Minden okunk megvan rá, hogy az emberi méltóság világnézetét keressük. Wallenberg olyan ember volt, aki nem felsőbb utasításra jár el, hanem a saját erkölcsi kódexét követi. Egy ember, ha az igazáról meg van győződve, sokat tud tenni.

 

*

 

Nos, megint egy impérium felbomlásának vagyunk a tanúi. A birodalom eróziójához a szó patakzása vezet. Szétmossa. Látjuk az átlépést a birodalmak utáni, posztimperiális Európába. A politikában a posztimperializmus még csak optimista jóslat, az irodalomban már ma is követhető gyakorlat. Kerülhető a kis népek sértettsége is. Az irodalomban nincsen kis nép, és nincsen uralkodó nemzet. Budapesten most éppen azzal kísérletezünk, hogy lehet a kommunizmusból demokráciát csinálni. Eddig ez még senkinek sem sikerült. Ha mi most boldogulunk, akkor olyat csinálunk, amire még nincsen minta. Most éppen a többpártrendszerű, parlamentáris, képviseleti demokrácia bevezetése van napirenden. Kezdenek rendbe jönni a dolgok, és mi ennek módfelett örülünk. Ilyenkor talán nem ünneprontás arról példálózni, hogy a reprezentáció sem az üdvösség maga, hiszen az ember nem mindig éri be maga helyett egy másik emberrel, a képviselőjével. Mostanában sokan elkezdenek a maguk nevében, maguk helyett beszélni, kibontják igazibb arcukat. Számomra most, paradigmaváltáskor, van valami érdekes személyessége a magyarországi politikai-emberi változásoknak, úgy is, mint színháznak. Ilyenkor sok minden lehetséges. Tapasztaltuk, hogy az emberi döntésen sok múlik. Lehetsz egy rossz döntés következtében halott vagy legalábbis erkölcsi halott. Gyorsulás idején fokozott döntéskényszerbe kerülünk. Kényelmes hajlandóságaim miatt szeretnék megfeledkezni a rám váró döntésekről, de ha kinyitom a szemem, tudnom kell, hogy sokszor és sokat döntök. Éber élet – sok választás. Nem éber élet – sok sodródás. A szorongás a sodródásból jön, a derű pedig a merész improvizációból. A veszélyérzékenység és a boldogság nem ellentétesek.

 

*

 

Vannak nagy döntések, ilyenek előtt állnak most Európában a lengyelek, a magyarok, a délszlávok és egyre inkább a Szovjetunió nemzetei. Megyünk kifelé a preracionális, demonologikus gondolkodásból, amely az ellenzéket az ellenséggel azonosítja. Megyünk kifelé egy kezdetleges pravoszláv szeminarista sötét fundamentalizmusából. Aki a fordulat ügyeiben dönt, aki a fordulatot előmozdítja, az valami nagy jót hozhat, de a baleset kockázata is megnövekedett, mint általában minden gyorsulásnál. Vannak határhelyzetek, amelyekben a köznapi, pontosabban az addig szokásos éleslátás, bölcsesség és erkölcs nem elég, amelyekben a cselekvőknek önmaguk fölé kell magasodniuk, mint például egy asszonynak szüléskor.

 

*

 

Szép, szép, de azért csak vigyázzunk az elköteleződéssel. Egy író nem tartozik semmilyen közösségnek szellemi függetlensége korlátozásával. Az irodalom transzpolitikai valóság, akkor is, ha bőven táplálkozik kora politikájából. Ethosza a politikai retorikától többnyire idegen irónia. Irónia hiányában az embernek elhomályosul a valóságérzéke, és azonosítja a dolgokat a róluk szóló formulákkal. A beszédes európai ember időnként betege lesz az absztrakciónak, és hajlamos arra, hogy szavakat élőlényekként kezeljen. Igen, talán vannak nemzeti irodalmak. S melyik nagy műből lenne letagadható a nemzeti alkotórész? De nem azért olvasom őket fordításban, mert az oroszra vagy az angolra vagyok kíváncsi, noha az is érdekel, hanem arra a többre, ami túl van a nemzetin, ami az orosz és az angol művek között Dosztojevszkijt és Dickenst egyetlenné teszi. Hány kortársát nem olvasom Dosztojevszkijnek és Dickensnek, olyan szerzők műveit, akik pedig minden bizonnyal hasznos és értékes művelői voltak nemzeti irodalmuknak. Nem azért kedvelem valakinek a személyét, mert valamit képvisel. A minőség és a tartósság bizonyos szintje fölött – az irodalmat nem lehet földrajzi-politikai határok mentén felosztani.

 

*

 

El tudunk képzelni egy korszakot, amelyben itt Közép-Európában sem lesz már semmilyen állami cenzúra. Akkor majd búcsút kell vennünk az elnémított értelmiségi romantikus arcképétől. Akkor a betiltott szó már csak az elmaradottság kísérőtünete lesz, folklór a harmadik világból. Akkor mindenki beszélhet, s az egyetlen veszedelem csak az, hogy nincs mit mondani. Már egy magyar értelmiségi is kezd abba a helyzetbe jutni, hogy publikálhatja, amit gondol. A cenzúra a keleti Közép-Európában hátrál, és utóvédharcait vívja. Mit mond a disszidens szerző, amikor észleli, hogy nincsenek tiltó határok előtte? Ha a demokrácia már nem cél, hanem ugyanolyan normális környezeti adottság, mint az árubőség vagy a hálózatok működése, akkor jönnek az igazi kérdések, a felnőttkor kérdései.

 

*

 

Az európai értelmiségi emberek tudnak egymással beszélni, és értik egymás szavát. Számon tartják és valamennyire védelmezik is egymást. Mintha ez valami újonnan tudatosodó konfraternitás lenne, amely felesküdött a maga legelemibb javának, a képzelet és a reflexió szabadságának a védelmezésére. Kivel-mivel szemben? Az individualizmus legfőbb értékét – a gondolatszabadságot – mindig is a fundamentalizmusok ellen kellett és kell védelmezni. Transzindividuális ideológiákkal szemben, amelyek a személy méltósága helyett valamilyen közösségi értéket emelnek a legmagasabb polcra. Az egyéniségnek a fundamentalizmus az ellenfele, a pluralizmus a szövetségese. Gondoljanak, hölgyeim és uraim, Václav Havel és Salman Rushdie európai, illetve eurázsiai írókra. Az egyiket bebörtönözték, a másikat halálra ítélték a minap.

 

*

 

Írók esetében kategorikus imperativus az önvédelem a fundamentalista hisztériával szemben. Ezen nincs mit latolgatnunk, ahogy azon sincsen, hogy megvédjük-e a gyerekünket vagy sem. Az individuumok Európája szempontjából mindig veszélyes a tömeg összeházasodása egy életegységet kínáló, rajongóan egyértelmű eszmével. A dolog lényege mindig a belül állók felmagasztosítása és a harc a kívülállók ellen. Mindegyik fundamentalizmus bőszen elkerít egy embercsoportot a többitől, és feltétlen odaadásáért dagályos hízelgéssel fizet. A legtöbb tömegmozgalomnak van valami értelmiségellenes, könyvégető hangulata. A könyvet azonosítják a sátánival, a mérgezővel. Veszélyes, ha a tanulatlanok valami igazoló erkölcsi eszmét nyernek ahhoz, hogy az iskolázottakkal elbánjanak. A nacionalista, a kommunista és a vallásos fundamentalizmusok egyaránt könyvégetők voltak. Indiai-angol kollégánk közeli esete most először példázza, hogy a támadás házhoz jön, akár a pokolgép. Most alkalma adódott nyugat-európaiaknak is, hogy a felelősséget megosztva és a kockázatot vállalva kiálljanak a megfélemlítés erőivel szemben. Másoknak alkalma adódott sebtiben bebizonyítaniuk a gyávaságukat. Most egy pillanatra meg kellett ismerniük nyugat-európai embereknek is azt az elszántságot, amit a kelet-európai disszidensek kénytelenek folyamatosan ébren tartani, azt a vállalt tudatot, hogy alkalmasint meg is ölhetik őket, ha ragaszkodnak az álláspontjukhoz. Ez más, mint a verbális méltatlankodás, ez most egy kis ízelítő az egzisztenciális kiállás problematikájából. A biztonságodért nem sokat tehetsz. Kiállsz és kész, várod, hogy jönnek-e vagy csak blöfföltek. Most nem szabad megkérdezni, hogy Rushdie milyen ember, vagy azt, hogy milyen ez a könyv. Ezek most hibás kérdések. Látható – a visszakozások jelzik –, hogy máris kezdenek egymással szolidarizálni a kollektívumok képviselői, a politikusok és a papok. Belépett a veszély a házba, a nyugati világba, a demokratikus jogbiztonságba is, ez már a civilbátorság kihívása. Előbb a terrorizmus, majd ez a halálos fenyegetés. Ki marad az író mellett, akinek az a dühös öregúr az életét akarja? Politikust még nem fenyegettek így meg. Jellemző, hogy egy írót fenyegetnek meg halálos ítélettel. És jellemző, hogy a politikusok némi megértést mutatnak az ítélkezővel szemben.

 

*

 

Európának arra is vigyáznia kell, nehogy maga is belesüllyedjen valami saját fundamentalizmusba, miközben más, agresszív fundamentalizmusok ellen védekezik. Ez lehet nemzeti-provinciális vagy európai-provinciális gőg, amely ugyanazzal a logikával operál, mint a klasszikus szovjet kommunizmus vagy mondjuk az iráni-síita fundamentalizmus. A másik nagy hiba az óvatoskodó, álrealista meghunyászkodás volna. Fölösleges engedmény, ha most egyház és kormány elítéli az indiai-angol írót; nem tudják annyira elítélni, hogy az a fundamentalistáknak elég legyen. Ráadásul ilyen nyilatkozatokkal európai erkölcsi tekintélyek vétenek a gondolatszabadság európai axiómája ellen, ami nekünk, kelet-közép-európai heves és idealista demokratáknak a szemében sérthetetlen kell hogy maradjon. Ez a példa alkalmat ad arra, hogy a reflexió abszolút szabadságát deklaráljuk. Mindaddig, amíg független bíróság be nem bizonyítja, hogy egy auktor személyek vagy csoportok ellen erőszakos cselekményekre buzdít, addig institucionális állásfoglalásnak könyvvel és íróval szemben nincsen helye.

 

*

 

A fundamentalizmusok elvágják a globális kommunikációt, megmerevítik és elszigetelik egymástól a kultúrákat. Fundamentalizmus azáltal áll elő, ha valamilyen szellemi álláspont radikális politikai tömegmozgalom alapja lesz, és ha egy harcos kisebbség vallási-ideologikus államot csinál. A civil állam és a vallási-ideologikus állam konfliktusáról van szó. Az előbbi a civil személyiségre épül, alapja a minden intézményhez képest transzcendens személyiség. A transzcendens szón azt értem, hogy az egyén nem önmagáért van. Nem zárul le önmagában, kiteljesedése túlvezet önmagán. Azáltal valósítja meg a formáját, hogy odafordul a többiekhez. A reflexió előmunkásai ugyanúgy tartoznak a közönségnek a fejükkel, mint a futballisták a lábukkal. Megfélemednünk azonban nem szabad a közösség eszméjétől. Nem a közösség nevében lépünk fel az egyénnel szemben, hanem a személyiségünkké vált munkánk nevében beszélünk a közönség előtt. Olyan értékekről van szó, amelyeknek a védelmében nem szabad megalkudni. A személyes szabadság abszolút elve áll itt szemben a kollektív kötelesség abszolút elvével. Az ember csak szuverén alanyként léphet túl a saját érdekén. Ha az egyén nem szuverén kényszeráldozatot hoz, az nem emelkedés, hanem lealacsonyodás.

 

*

 

Európa kreatív hivatása előmozdítani az emberiség integrációját, méghozzá úgy, hogy elkerüljük a háborús vagy ökológiai katasztrófákat, és hogy az emberi nem túlélését biztosíthassuk. Az új Európa-reflexió talán abban különbözik az amerikanizmustól, hogy későbben születik. Meg kellett tanulnia, hogy mi van a látszatok mögött, és hogy mennyi csapda rejlik a cselekvésben. Mi nem mondjuk, hogy mi vagyunk a legjobb, a legszabadabb, a legokosabb, a leggazdagabb és a leghatalmasabb közösség. Nincs mire olyan nagyon büszkének lenni. Ha a két világháborúra gondolunk, mindannyian lesüthetjük a szemünket. Aki keres, talál; minden nemzetnek van valami szégyellnivalóa. Még itt vannak a hátunk mögött a nemzetiszocialista és az államszocialista könyvégetések. Újoncok vagyunk még a szabadság kultúrájában. Nincs kies pagony a második évezred végén. Aki nem áll kezdeményezően résen, azt kellemetlen meglepetések érhetik. Európának a közeljövőben alaposabban át kell majd élnie, hogy Eurázsia része. Dialógusba kell bocsátkozni az alapprincípiumokról az iszlám vallási közösséggel, a személyes szabadság elvéből azonban nem szabad engedni. Minden országban ott vannak ennek az értéknek a titkos és sóvárgó barátai. Ma talán még disszidensek, holnap normameghatározók. Nincsen erőteljesebb világtörténelmi tendencia a demokratikus folyamatnál. Azt, amit megtanultunk, nem szabad elfelejtenünk. Minden virágzásunkat a személyes szabadság tiszteletének köszönhetjük. Ennek az elvnek a terjesztéséhez erőszakmentes civilbátorság kell, nem fegyveres behatolás. Európának a világban, Nyugat-Európának a kontinensen felelőssége van. Európa éppen eleget ártott a többi földrész, a többi kultúra embereinek ahhoz, hogy most új szerepet keressen magának. Túl már a fundamentalista hisztériákon, Európára az a feladat hárul, hogy felnőtt legyen.

 

*

 

Az értelmiség és a polgárság ismét megfér egymással. A polgárságnak jó oka van respektálni a radikális értelmiséget, mert bebizonyosodott, hogy utóbbi nagy felfordulásokat és rémes közszigorúságot tud okozni, ha eluralkodnak rajta a világmegváltó mániái. Az éles szavakra hajló írástudóknak pedig jó okuk van arra, hogy ismét megbecsüljék a polgárságot, mert megtanulták, hagy a kapitalista környezet korántsem veszélyezteti annyira a kultúra szabadságát, mint a profit helyett eszmékre hivatkozó bürokrácia, amely mindig tőlünk, bomlasztó eszmék hirdetőitől oltalmazza a romlatlan közösséget. Az értelmiségi polgárság kezdi igényelni, hogy saját világképe legyen, mivelhogy autonóm nézőpont nélkül nincsen ép elme. Akkor ép az elme, ha örömmel követi a gondolkodás útját, és nem torpan meg a szorongás piros lámpái előtt.

 

*

 

A totalitárius ideológiák polgárellenesek. Államosítani akarják a polgárságot. A polgár szó Budapesten csak az utóbbi néhány évben kezd jobban hangzani. Fiatalkoromban szidalom volt. A radikális értelmiség, mind a jobboldali, mind pedig a baloldali, ösztönszerűen és fegyelmezetten utálta a polgárokat. A diktatúrák bürokráciája mindig ápolja az ellenségességet az értelmiség és a vállalkozó polgárság között. Az elmúlt két évszázadban a különféle etatizmusok annyit kellemetlenkedtek a liberális individualizmusnak, hogy ez utóbbit, szegényt szinte a romok alól kellett kimenteni. Akkor jönnek a gyümölcsöző reformkorok, a liberális virágzások, amikor a vállalkozók és a gondolkodók rokon eszméket vallanak.

 

*

 

Szükségünk van egy új, egyetemes világnézetre. A második ezredvég új humanizmusa az alapvető emberi jogok védelme. Ez az új szemlélet konvertibilis, minden nyelvre és érzékenységre lefordítható. Az emberi jogok filozófiája átlósan metszi a politikai családokat. Közömbös, hogy az elhallgattatást jobb- vagy baloldali eredetű szólamok igazolják. A nacionalizmusnál és az államszocializmusnál ígéretesebb ötlet az alapvető emberi jogok védelme. Annyiféle megrongálása után sem látok okot arra, hogy ne használjam a humanizmus szót az embervédelem értelmében. Az emberi faj világnézetét értem ezen, amelynek sarktétele, hogy minden emberi élet egyenrangúan abszolút érték. Nincs olyan közösség, se vallási, se nemzeti, se politikai, se társadalmi, amely kiigényelhetné magának a humanizmus definíciójának jogát. Humanizmusunk törvénykönyve a világirodalom és benne a szívünkhöz közelibb, amit anyanyelvünkön írtak. A törvénynek minden ennél szűkebb meghatározását elvetem.

 

*

 

Mi más lenne a humanizmus a második ezredforduló végén, ha nem globális? Ha mind a háborús, mind pedig a békés tevékenységeinkkel tönkre tudjuk tenni a létfeltételeinket az egész bolygónkon, akkor a felelősség is globális. Az emberiség nevét kimondani nagyotmondás? Bolygónk ügyeit azért is hasznos fölemlegetni, mert ezáltal gyakorolhatjuk parányiságunk szemléletét.

 

*

 

Érlelődik az európai civil társadalom. Civil emberek társadalma, akik semmilyen uniformisban nem maradnak meg, akik kibújnak minden kliséből. A nemzetközi civil társadalom a nemzetközi értelmiség asszociációja. Ebben mindenki a maga személyes jogán van jelen. Nem mint képviselő, nem intézményének követeként. Éppen ezért ez elég stabil hatalom. Nem lehet visszahívni, nem lehet leváltani. Az értelmiség keleten-nyugaton kiábrándult az államszocializmusból, és a civil társadalom ideológiája felé tapogatózik. Igen, ez az eszme a tizennyolcadik században a rendi hierarchia ellen irányult, a huszadikban a totalitarizmusok és a diktatúrák ellen. A civil társadalom felvilágosító eszméjével össze van kötve a személyek morális egyenrangúságának és politikai egyenjogúságának az eszméje.

 

*

 

A civil társadalom a nyelvek sokféleségét, a dimenziók pluralitását igényeli. Ha a többség joga már megvan, akkor a kisebbségek létjoga foglalkoztatja inkább a másokért is felelősséget vállaló embereket. A civil társadalom eszméje teszi lehetővé, hogy a tízparancsolat és a hegyi beszéd etikája ne álljon képmutató ellentétben a társadalmi gyakorlattal. Az értelmiség akkor beszél először a saját nyelvén, amikor a civil társadalom ideológiájához eljut. Ezzel tér vissza önmagához. Gondolataiért senkit se lehessen bántani: ez elsőrendűen értelmiségi érdek. A magángazdaság léte a civil társadalomnak szükséges, de nem elégséges feltétele. A fasizmusokban is van magántőke, de civil társadalom csak a rendszer ellenében szerveződik. A civil társadalomnak erős a társadalometikai kritikája. A demokratikus és az emberi jogvédő mozgalmaknak is ez a tartalma és mozgatóereje.

 

*

 

Különös, hogy miért szégyelli az értelmiség megfogalmazni a saját érdekét. Ezt csúnyának tartja. Az értelmiség sok szabadságot és az átlagnál nagyobb jövedelmet akar. A bürokráciának ki kell egyeznie az értelmiséggel Kelet-Európában, különben a játéknak nem lesz jó vége. A bürokrácia engedni fog, mert nincsen alternatívája. Az értelmiség közben megerősödött, mert a bürokrácia értelmiségi szövetséges nélkül csak egy jókora csődöt tud előállítani. Lehet kirekeszteni és alárendelni az értelmiséget a maga igazi valóságában, tehát a maga autonómiájában, de akkor nem lesz semmi. Mind a burzsoáziának, mind a bürokráciának Nyugaton–Keleten kompromisszumot kellett és kell folyamatosan kötnie az értelmiséggel, hogy a társadalom működőképes legyen; az értelmiségnek viszont le kellett és le kell mondania a közvetlen hatalomról, mert gazdasági vagy politikai hatalma neki nem lehet. Az író, aki miniszter lesz, már nem író, hanem miniszter. Közvetlen hatalma csak a bürokráciának és a vállalkozóknak lehet. Az értelmiségnek van azonban valamilyen saját és közvetlen hatalma: értékeket csinál magának és a többieknek, életstratégiákkal kísérletez, eszméi pedig átszivárognak a létező nyilvánosságba. Az írónak nincs oka panaszra, hogy nem figyelnek rá. Az író legföljebb arra panaszkodhatna, hogy nem jut az eszébe semmi különös. Napjaink szellemi aporiája összefügg azzal, hogy az értelmiség felsült a nacionalizmussal és a kommunizmussal, majd visszahúzódott a liberalizmus védelmébe, amely nem igényel különösebb értelmiségi kontribúciót, anélkül is megvan, kiegyensúlyozottan és ésszerűen.

 

*

 

A szereplők szerepet keresnek. Az ezredvégi eszkatológia még nem jött meg. A szerzők már tudják, hogy mi van mögöttük, de – eltérően század eleji elődeiktől – már nem szerelmesek a jövőbe. Továbbra is szerelmesek azonban, ha valódi szerzők, a saját mesterségükbe és mindabba, ami általa lett: a tágan vett világirodalomba, ebbe az időbeli és szellem-földrajzi valóságba. Igényes, évezredeken át működő konfraternitás. Nincs más valóság, amely ne kompromittálta volna magát valamilyen embertelen butasággal. Európa az én szememben egy eleven könyvtár, ahol az élő és a halott szerzők az olvasók között mozognak.

 

*

 

Európa azáltal van, hogy az európaiak tudnak róla, hogy már nemcsak a maguk szűkebb pátriájáról tudnak. Tudnak rálátni, mint valami egészre, kivált ha Európán kívül vannak. Európa egy metafora, amely mindinkább fizikai erővel jelenik meg előttünk. Minden európai másképpen olvassa, de kénytelen olvasni. Művészetben és történelemben, evésben és szerelemben. Nem lehet nem szembesülni Európával mint kérdéssel. Akinek ez sikerül, annak tisztelem a szüzességét. Az európai államhatárok ehhez a metaforához képest konzervatív kicsinyességek. Bosszantások, akadékoskodások. Most mintha kezdenének sorvadozni. Van, ahol még lőnek a határon, de az interkommunikáció erősebb. A cenzorok és a vámosok irodalomellenes internacionáléja Európában érzékeny veszteségeket szenvedett. Az európaiak gyorsuló ütemben ismerkednek. Akiben él az ismerkedési szándék, annak mindinkább módja is van rá. Budapestről például még soha ennyien nem utaztak szerteszét, a szélrózsa minden irányába, és soha ennyien még nem jöttek ide. Az íróknak nem kell sokat törődniük azzal, hogyan lesz Európa politikai, gazdasági integráció. Valahogy lesz. Számtalan speciális szerződés és kooperáció révén. Én érdekesebbnek tartom a magam számára Európának mint képzeletbeli metaforának az ápolását, amelyben éppen ez a különös, ez a pazar beszédesség, ami az irodalom termőtalaja.

 

Emlékezés Nyugat-Berlinre

Feketefenyő és fehér nyírfa az ablak előtt, kis tó a parkban, szomorúfűz, kékes és ezüstös itt a lomb, otthon sárgászöldebb. Villanegyed csendessége, toboz az ujjak között séta közben, húzódunk az élénkséghez, a kis piachoz. Elvágyódás és szemérmes perfekció. Ózondúsabb itt a levegő, suhanóbb a halál és rendezettebb a temető, mint ott délkeleten, a látogató városában, amely Buddha nevéhez hasonlóan kezdődik, de úgy folytatódik, mint a pestis, bennünket mindenesetre megfertőzött.

A fehérre mázolt kerítés biztosan fehér; mély, érett téglaszínek; a pázsit gondosan nyírva van. A telefonszerelő és a taxi biztosan megjön; a titkárnő kedves, odaadja idejében a fénymásolást; a házmester világos eszmékkel rendelkezik, régi szociáldemokrata, szereti megoldani a technikai nehézségeket.

Érdeklődő, jó közönség, eljönnek hajnali két órakor moziba, ott lesznek a felolvasáson, a pódiumdiszkusszión, a kiállításmegnyitón és a bemutató előadáson. A kapucíner jó, az almás rétes vaníliaszósszal ajánlható, a karbonpapír, a géppapír, a postaszolgáltatás, a Herkules bicikli, az orvos barát diagnózisa és gyógyító működése megbízható, a tó körül barátságosan mosolyognak rád az emberek.

Naponta körülsétálom a Csata-tót (Schlachtensee); kocog velem szemben a sok jeune cadre dinamique. Kivörösödő, izzadt arccal körülfutják a tavat; senki sem sétál, azt unnák, senki sem megy csak úgy, lépésben, elgondolkozva; a fiatal pár és a kutya fut, a nagymama és az unoka biciklizik; mindenki gyorsabban halad, mint amennyire gyalogolni tudna.

 

*

 

Az alattam lakó szomszédasszony figyelmeztet, hogy déli egy és három között pihenőidő van, akkor nem gépelhetek. Csakhogy nekem akkor fog a legjobban a fejem, és most éppen gépelnem kell, válaszolom az előszobaajtóban kétségbeesetten. „Miért kell gépelnie? – kérdezi az idős hölgy. – Tudtommal ön író; egy író miért nem ír kézzel? Az klasszikusabb.” Szerencsétlenül nézek rá, az ujját a szájára teszi és távozik. Kisvártatva megint becsenget, hoz egy vastag filc alátétet: tegyem ezt az írógép alá, és csukjam be az ablakot. Mindenki tegyen egy kis engedményt, ő is tesz, beláthatom. Megköszönöm a megoldását. Az idős hölgy záradékul megjegyzi: most, hogy már ezt a gépelési ügyet elrendeztük, talán nem fogom önzéssel és az ő ebéd utáni szunyókálásának egyébként talán ebben a korban, ugye, méltányolható érdekével magyarázni, ha ismét megjegyzi: szebbnek találná, ha én egy jó töltőtollal írnék, hogy beleadjam a stílusba a kézmozdulat egyetlen lendületét, és csak a végén bíznám gépre a dolgot, mert amit az ember saját kezűleg megcsinál, abban van valami je ne sais pas quoi, amit semmilyen Maschinchennel nem lehet helyettesíteni. Valami íz, valami einzigartig, ahogy az emberi kézfogás is, ha megfigyeltem, egyetlen.

 

*

 

Ez a hölgy később, szilveszterkor játszik megint komolyabb, fantazmagórikusabb szerepet az életemben.

Délután becsenget, és benyújt egy tányér aprósüteményt, dióval, fügével, cukrozott gyümölccsel díszítve. Kis csokor; az elrendezés kecsessége vetekszik a műtárgy ízletességével. Kívánja, hogy az új év ilyen édesre sikerüljön. Legyen benne írói siker, itáliai utazás, hogy egy kis derűre hangolódjam.

„Mert az ön könyvei, kedves szomszéd uram, nagyon sötét könyvek. Megvettem az egyiket, noha a nyugdíjam szerény, zsebkiadásban azonban megengedhettem magamnak. Elolvastam. Mielőtt az ön könyvéről mint műalkotásról szólnék, megemlítem, hogy a könyv végén boldogság fogott el. Milyen jó, gondoltam, hogy itt, ebben a kertre néző kis lakásban nincsenek olyan szomorú körülmények, mint amilyeneket ön ábrázol. Az unokám, aki ma talán meglátogat, nem gyengeelméjű, sőt igen elmés. Általában, ahogy körülnézek, itt minden nettebb. Még a kocsmákban sem történnek olyan vad dolgok, mint az ön könyvében.”

Asszonyom, mondom, ne tévessze össze az irodalmat az élettel. Ezt a tanácsot ő kedves mosollyal nyugtázta; én pedig megígértem, hogy a legközelebbi regényem szívderítőbb lesz.

 

*

 

Írtam a regényem soron következő fejezetét szilveszterdélután is, éppen kínzásokról és rémtettekről volt szó. Meg voltam híva egy szilveszteréjjeli összejövetelre Annához, ahol lesz egy vegyes magyar-német vagy német-magyar társaság. Különös hölgyek, akik a mi heveskedéseinket kifinomult és nagyvonalú elnézéssel már megtanulták eltűrni. Már tagjai a hungarian connectionnek, ennek a kolóniának, amely mindenütt a világon létrejön, amellyel több kontinens városaiban találkoztam, olyannyira, hogy tudtam, ha lesz valahol egy nyilvános felolvasásom, akkor utána oda fog jönni hozzám egy magyar, aki ott él, és aki bármilyen nézeteket képviseljen is, az mind másodrendű lesz ahhoz a cinkossághoz és indulatossághoz képest, amely bennünket összefűz.

Nem igazán racionális és nyugati nézőpontból nem egészen erkölcsös kapcsolatok; segítjük egymást a Leistung-prinzip-től eltekintve is. Nem lehetne mégis elintézni? Van köztünk valami furcsa összetartás. Még ha lepocskondiázzuk is egymást, egy másik alkalommal – ha baj van, ha segítség kell – egymást hívjuk fel, orvosért, kölcsönért, szállásért, tájékoztatásért, miegyébért, amire a blokk-kerítésen túlról jövőnek általában szüksége van, mert nem érti a Nyugatot, mert nem tudja, hogy működnek a dolgok, mit kell egy bankban mondani, mennyivel kell tárgyszerűbbnek, rövidebbnek, személytelenebbnek lenni ahhoz, hogy elintézd, és hogy ne keltsél feszengést.

Valamit azért megcsillogtathatsz egy másik hangulatból is, ami nincs igazán ellenére a berlinieknek. Mert abban a másik hangulatban mi nagyokat nevetünk és kacérkodunk, so südlich; és szenvedélyesebben veszünk össze, méghozzá úgy, hogy nem fogunk utána haragudni egymásra. Tudunk olyan emberekről is rosszat mondani, akiket szeretünk, mert egyik nap így látjuk, másik nap meg úgy látjuk őket. Nem ragaszkodunk olyan kitartóan egy program tervéhez, egy elképzeléshez; fecsegünk róla, jó lenne, elképzeljük: és ezzel a dolog már szinte meg is valósult.

A magyarok elég jók a software-ben, de nem jók a hardware-ben. Számunkra viszont a németek akkor fantasztikusak, ha azt nézzük, hogy milyen alaposak, amikor kiviteleznek, amikor nem halogatnak, amikor észlelik a durcheindandert, a repedést a falon, a málladozást a festéken, és igyekeznek a dolgokat idejében megjavítani, mert kevésbé engednek az entrópia dekadenciájának, az elhanyagolásnak, a rezignációnak, habár állítólag a legszebb náció a rezignáció.

 

*

 

De most még nem tartok Anna estélyénél. Egyelőre még benne vagyok a regényemben; a kapott filc alátéten másolom. Talán nem minősül irodalmias túlzásnak, ha azt mondom, hogy a szoba elég vad képek árnyékfiguráival van tele. Megfigyeltem egyébként: a szoba levegőjéhez, a genius locihoz hozzátartozik, hagy regényünknek éppen milyen hangulatú fejezetét írjuk. Nos, azon a szilveszterestén a szoba eléggé alvilági volt, amit fokozott a kívülről behatoló durrogás. Előbb úgy képzeltem, hogy ez valami katonai gyakorlat távoli döreje, hiszen a lakásomtól nincs messze a fal és az amerikaiak gyakorlótere, hallgatom néha a lövészet ropogását. Azt viszont nem egészen értem, hogy miért nem nyugszanak azok a katonák éppen szilveszter estéjén. Mehetnének már mulatni!

A lövésektől hangos regénykézirat-oldal szellemi korrespondenciában van a külső durrogással, amelyet az ostoba szerző növekvő aggodalommal ágyúdörejnek, netalán tanktoronyágyú-dörejnek vél. Az ember viszi magával mindenhová a paranoiáit: talán mégsem a falat belülről őrző katonák csinálják ezt a lármát, hanem a kívülről jövők, a hívatlanok. Akkor hát ezzel magyarázható, hogy a durrogás egyre közelebb jön! Mintha elhúzódna a faltól, és beljebb hatolna a kertvárosi utcákon. Mintha a tó körüli sétányokon már géppisztolyos egységek szökdelnének.

Nem igazán akarjuk még közel engedni magunkhoz ezt a zörejt, ahogy egy betegség tudatát sem akarjuk igazán bebocsátani az elménkbe, nem, ez nem lehet igaz. A szerző hozzá van már szokva, hogy kellemetlen élethelyzetekben gyakorlatias lépéseket tegyen. Szerencsés körülmény, hogy a család, a gyerekek távolabb vannak, Párizsban. Úgy látszik, a hazai katonai-politikai környezet ismét körülvesz, a birodalmon megint belülre, abba a különös szituációba kerültünk, amelyben ismét féltenünk indokolt a kéziratunkat. Bármilyen groteszk, odahaza tapasztalnunk kellett, hogy komoly, állami szervek megmagyarázhatatlan irodalmi mohósággal húzzák ki a párnánk alól tollunk műveit.

 

*

 

Elvégre olyan városban vagyunk, ahol az, aki áthalad egy közeli határátkelőhelyen, hogy a Fal túloldalán, a város egy másik negyedében a barátjával találkozhasson, mert a barát csak amott, a fal túloldalán várhat bennünket egy kocsmában, ahol a vendégek lehalkítják a hangjukat, és körülnéznek: ki az, aki csak úgy ül, fogyaszt és fecseg, és ki az, aki hivatásszerűen megfigyeléseket végez, olyan városban vagyunk, ahol a határátkelő, ha valami irományt akar átvinni, azt a kebelébe rejti. Bizarr eset, hogy itt is körülveszik a kéziratvadászok.

Regényünk kézbe fogható testét korábban szeneskamrában rejtettük el és mindenféle lehetetlen helyeken, ami csak akkor volna egyértelműen nevetséges, ha az efféle dugdosás teljességgel megalapozatlan volna, de mert volt már alkalmunk akkoriban, az édes hetvenes években otthonunkban megélni azt a helyzetet, hogy emberek kivesznek a szekrényünkből mindent, amit írtunk, nyerset és sültet vegyest, és egy zsákravalót csak úgy elvisznek, paranoiánk félig-meddig realisztikus.

Volt már eset rá, hogy prágai kollégánk franciaországi lakásából pontosan az a nyolc jegyzetfüzet tűnt el, amelyet sikerült átcsúsztatnia a jegyzetfüzet-ellenőrök árgus szeme előtt.

Most éppen olyan városban vagyunk, ahol a hatalommegragadás könyvégetési – majd a dolgok logikájaképpen: emberégetési – projektekkel kapcsolódott össze. A tóparti erdők szelleme tud rémlátásra is bátorítani. A szerző tehát gondolkodóba esik, hogy most hova is tegye többéves munkáját.

A dörej erősödik, ha jönnek, akkor előbb-utóbb hozzám is jönnek, értem is jönnek. Ki kell vinni a kéziratot a lakásból. De hátha már az utcán lesz valami igazoltatás és táskaellenőrzés? Talán mégsem lenne célszerű magammal vinnem.

Ha egyszer a papír veszélyes lehet, ha egyszer a cenzúra emléke még közel van mind a múltban, mind a térben, ha egyszer népmérgezőnek hihetett egy egész sebtiben átpolitizált nemzet könyveket, amelyek individualizmussal rontják meg az ártatlan népet, akkor az ember nem lehet eléggé elővigyázatos, ilyeneket sugdos a felbolygatott képzelet.

 

*

 

Becsöngetek az idős hölgyhöz, és kezébe adok egy aktatáskát: én most elmegyek, mondom, majd eljövök személyesen ezért a táskáért, magyar nyelvű kézirat van benne, senki másnak ne tessék odaadni, csak nekem.

A kedves szomszédasszony, ahhoz képest, hogy – most, utánagondolva – mennyire meghökkentő a kérés, nem kérdez semmit sem, mintha értene valamit, mintha felfogna valami hangulathullámot. Azt mondja, rendben van, szomszéd úr, és elteszi a táskát, én pedig föllélegezve kilépek a kapun, és szembenézek a valósággal.

 

*

 

Most látni fogom a harceszközöket, amelyek mintha ismét távolabbról durrognának. Ó, igen, hiszen már átvonultak ezeken az utcákon! Mi már a háttérterület vagyunk.

Pilóta barátom, aki gyakran teszi meg ezt az utat, látni szokta a gépéből a legelésző harckocsinyájakat. Megehetnék a várost reggelire, negyedóra alatt a közepén lennének.

Hallani olyan pletykákat is, hogy van egy névsor: kritikus esetben kit vinnének el repülőgépen a városból. Pilóta barátom nevet: senkit! Kinek lenne erre ideje? Itt tulajdonképpen minden ideiglenes: habár megkérdezhető, hogy hol nem ideiglenes.

Az autóbusz-megállóhoz közeledve semmilyen harci jelenséget nem észlelek, csak két kisfiút látok, akik petárdákat csapdosnak a járdához. Én, kelet-európai hülye! Nem tudtam, hogy itt szilveszterkor petárdáznak! Akkor, 1977-ben, amikor ez történt, Budapesten még nem volt divat a durrogtatás. Otthon trombitálnak, sípolnak, ördögnyelvet fújnak feléd, mindenféle lármát csinálnak, de nem ilyen háborúsat. Betyár kölykök! Hátam mögött fülsiketítő robbanás.

Rózsaszín füstben megy az autóbusz, fent az emeleten ringatózom, csurgok befelé, a Wittenbergplatz felé. Benn vagyok ebben a dús városban, ünnepeljük az újévet. Élénk, szívélyes emberek. Az autóbusz minden megállóba percnyi pontossággal érkezik. Szeretem a fasorok világítását, a sima gördülést és az emeletes jármű kellemes odakanyarodását a járdához. Itt a belvárosban még több petárda durran; nem zavar, cseppet sem zavar.

 

*

 

Egy estére szóló gondolatkísérletként állítsunk szembe két világnézetet: az etatizmust és az urbanizmust. Az egyik a történelem igazi alanyát az államban, a másik a városban szeretné felismerni. Ki mit szeret, azt erősíti: egyik inkább az állam ethoszát, a másik inkább a városét. Ez nem a valóság és az eszmény duelluma: két nehézsúlyú valóságot állítok egymással szembe.

Miért állítom szembe őket? Mert az egyiket szeretem, a másikat nem. Van, aki inkább az államhoz húz, van, aki inkább a városhoz. Én a városhoz.

Az etatizmus nekem az újkor nagy háborúit jelenti, a katonai koalíciókat, a fundamentalizmusokat, a véres diktatúrákat, sok rögeszmét, amitől az emberek megvadultak, egymásnak estek, és föllelkesítve a legszörnyűbb bűnöket követték el. Nem szeretem a paternalista állami kultúrát a maga zord és parancsoló hivatali épületeivel, marcona történelmi giccsfestményeivel, katonai szertartásaival.

Mivelhogy világnézet és cselekvés együtt jár, beszélhetünk állami emberről és városi emberről. Az állami ember az egyöntetűséget, a fegyelmet és a kötelességteljesítést szereti, a városi ember a diverzitást, a szabadságot és a szórakozást. Az állami ember a komollyal álcázza a komolytalant, a városi ember a komolytalannal a komolyat. Az állami ember moralista, a városi ember szabadgondolkodó. A városi ember ugyanúgy elvégzi a dolgát, mint az állami, de a jelenlét fényűző mámorának is áldoz.

 

*

 

A város érzékibb és tartósabb valóság, az állam önkényesebb és elvontabb. A város önmagát alkotó műalkotás, a közösségben élő emberek legfantasztikusabb műve. Dűlnek-borulnak az államalakulatok, de a város, az marad. Akkor is újra kinő a földből, ha felperzselték, ha lebombázták. Túléli a feléje hatalmasodó megszálló birodalmakat, diktatúrákat. Egy-egy komolyabb európai város tartozott már több mesebeli nevű államalakulathoz, amelyek ma már csak a történelmi atlaszon léteznek.

A várost nem a faluval, hanem az állammal állítom szembe. A város a környékével együtt értendő, a vonzáskörébe eső kisebb településekkel együtt, városmegyeként. Hozzájuk, szimbiózisukhoz képest az állam uralkodó, tehát parancsoló és tiltó instancia. Az etatizmus rendi szerveződés, az urbanizmus polgári szerveződés. Az etatizmus álma a birodalom, az urbanizmusé az autonómia.

 

*

 

Városállam fölött az önkényuralom nagyon ingatag. Mindig a külső erek hozzák a város nyakára a zsarnok államot, akár megszállóként, akár védelmezőként. Amellett, hogy az állam túlnyomó legyen a várossal szemben, csak a háborús fenyegetettség vagy annak a mítosza szól. Ha nincs háborús veszély, vagy legalábbis nem sokat beszélnek róla, akkor a város felvirágzik, és az élet megírja a városi szerepek tarka galériáját.

 

*

 

A városi polgár ellenőrzése alá akarja vonni a tekintélyt, vigyáz, nehogy az elöljárók a fejére nőjenek, nehogy csak úgy tömlöcbe vethessék. A városi polgár biztosítani akarja az életét és a szabadságát, ezért szerződéses viszonyokat, alkotmányba foglalt emberi és polgári jogokat igényel.

Az urbanizmus piacgazdaság. Szuverén alanyok tranzakciója. Csereviszony, ahol két formailag egyenrangú cserél. Formális kapcsolatok, formális jogrendszer; az előírt előjogok és hátrányok eltörlése. Pluralizmus minden létszférában, vállalkozói szabadság, kínálatgazdagság, beépülés a világpiacba, konvertibilis pénz, egyszóval kapitalizmus.

De az urbanizmus a város önvédelme is a külső-belső tökével szemben, továbbá az az elv, hogy ahol a polgárság gazdag, ott a tanács sem lehet szegény. Az urbanizmus jellegzetes eszköztára: okosság, vita, fortély, pénz, csábítás, megvásárlás, rabul ejtés, nem a fegyver.

A város a tulajdonképpeni nyilvánosság. Sok terem, ahol az emberek szemben ülhetnek egymással, piactér, ahol semmi sem marad kimondatlan és kitudatlan, mert a városi ember fecsegős. A várossal szemben a titkosszolgálat vagy a katonai titok fogalma: összeesküvés. A várossal szemben minden parancsuralom: összeesküvés.

Az urbanizmus demokratikus forradalom. A Bastille lerombolása, a Sztálin-szobor ledöntése, a sajtószabadság kitörése, a politikai foglyok kiszabadítása, a besúgói jelentések kiszolgáltatása az érintetteknek. Sok felvonulás, éneklés, szavalás, nyüzsgés, az utcák fokozott igénybevétele, barikád és Molotov-koktél vagy mindezek híján politikai vicc.

A legéletképesebb társadalmi valóság a városhálózat, amelynek formája a csillaghalmaz vagy a szigetcsoport, amely sokféle minta, érdek és érték szerint szerveződhet egymással. Vajon nem jelenti-e Európa újraéledése Nyugat-Európában az urbanizmus felülkerekedését az etatizmuson?

 

*

 

Ha a demokrácia a város retorikája, akkor a nacionalizmus az államé. Az urbánus szívesen száll meg a másik városban, az etatista szívesen száll meg egy másik várost.

Tény, hogy a nacionalizmus is a város műve, városokban találták ki az állami hazát. A német romantika nacionalizmusa és a német filozófia etatizmusa is innen ered, Berlinből.

A nemzetállam eszméje győzött a városállamok társulásának eszméjén. Íme az etatizmus szobrai szörnyű bajusszal és karddal. A pékek és a kalaposok díszlépésben vonulnak el a császár előtt, és úgy tartják a sétabotjukat, mintha kard lenne.

A mai helyzethez az etatista Berlin hübrisze vezetett. Egyenes út vezet a könyvégetésnek helyet adó egyetemi udvartól a wannsee-i villa idillikus környezetéig, ahol elhatározzák a zsidók kiirtását, azét az urbánus, nemzetközi népét, amely nem keveset tett ezért a városért.

Az etatista Berlin könyörtelenül elbánt az urbánus Berlinnel, aminek következményeképpen a világ is keményen elbánt az etatista Berlinnel. Megmutatta neki, hogy a mértéktelenül felfuvalkodó békát kipukkasztják. Megmutatta a nemzetállami expanzió paradigmáját. A világ előbb vagy utóbb el szokott bánni a túl nagyra nőtt birodalmakkal. A német nacionalista, birodalmi etatizmus itt Berlinben szemléletesen összeomlott. De a maternalista, pluralista város, a maga csábító hatalmával tovább él.

 

*

 

Ez a város nem uralkodik egy egész országon, még a környékén sem. Körülkerítve, szűkös belterületére záródva nem uralkodik semmin sem. Rajta hagyja azonban visszahívó nyomát mindazok emlékezetén, akik itt időztek. Életképességével, azzal a derekasságával, ahogy szoros helyzetében nemcsak a túlélés, de bizonyos fajtájú virágzás módját is megtalálta, Nyugat-Berlin előnyt kovácsolt a szorultságából, és az urbanizmus sikeremblémájává változott.

Ha egy városban egy kissé szárnyaltunk, ha szép napokat értünk meg benne, ha kószálásainkkal fokozatosan birtokunkba vettük, akkor egyszersmind foglyai is vagyunk a szó erotikus értelmében. Az igazi városnak megvan a birodalma: az átutazók vágyódó emlékezetében. Az igazi városok a mi álmaink. Ennyire futotta, ezeket tudtuk álmodni, ezek az emberfaj mentségei.

 

*

 

Berlinnek szerencséje is a katasztrofális szimbólumgazdagsága, az elvágottsága. Itt mintegy a térben kiterítve lehet látni a történelmet. Ha már ezek a katonai viszonyok olyan meghatározóak lettek Berlin igazgatásában, akkor éppen ebből a koncentrációból, hogy négy hadsereg orra szinte összeér, született itt valami németen-túlian európai: valami képszerűen sűrített megfogalmazása az európai helyzetnek.

Berlin már nem a német hatalom fővárosa. Kénytelen volt tehát egy másikfajta szerepet kimunkálni, amire egyébként jó esélye volt: kihasználni a várossziget mivoltát.

Tudva, hogy a hangulati divatirányítás nem kisebb hatalom, mint a rendeleti szabályozás, Nyugat-Berlin kinevezte önmagát a német csábítás fővárosának, amelynek az ország határait messze meghaladó vonzásköre van. Ez a varázs vagy van, vagy nincs.

Nyugat-Berlin a maga sajátos kisugárzását többek között annak köszönheti, hogy a nem német írók, művészek és tudósok szemében Nyugat-Berlin a legkozmopolitább német város.

Itt van az urbanizmus modellje, körülölelve az etatizmus modelljétől. Körülölelve a testvérvárostól, ahol az iskola homlokzatán olyan nagy betűkkel áll ez a jelmondat: Unser Staat – unser Stolz, hogy minden ablakot elsötétít egy nagy, piros betű.

 

*

 

Elképzelhetünk egy olyan Európát, amelyen belül sem a nyelvi, sem az állami határoknak nincsen perdöntő jelentősége, ahogy Nyugat-Európában sokszor már ma sem ébresztik fel az utast, miközben a vonat egy államhatáron áthalad. Képzeljék el, hátha egyszer a vasfüggöny és így a keletnémet-nyugatnémet határ is ilyen átaludható lesz, ilyen észrevehetetlen.

Akkor majd Berlinben a barbár időkre csak egy kis átléphető falmaradvány utal, amelyen a gyerekek szeretnek végigsétálni apjuk kezét fogva, és amely egyébként a városi forgalmat miben sem akadályozza.

Ahogy a varratoknál hevesebben forradnak össze az elvágott részek, úgy a város természetes összetartozásának az eszméjét csak erősíti majd a hajdani mesterséges elvágottságnak ez a műemléke.

Európai béke csak akkor lesz, ha nyitott határok lesznek. Mi marad az államszocializmusból, ha megnyitja magát a versenynek? Valami csak marad, valahányan csak maradnak. Ha át lehet autózni, amikor kedvünk tartja, miért ne maradnánk megszokott városhazánkban, és miért ne próbálnánk államhazánkat testhezállóbbá tenni?

Berlin akkor a maga modellszerű különösségével fölé emelkedik annak a feladatnak, hogy csupán német város legyen: mozgékony színpadot kell kínálnia két civilizáció vonzásversenyének. Akkor a kelet- és a nyugat-berliniek a szó mélyebb értelmében válhatnak európaiakká. Ha a szemhatár kis-nyugat-európai, akkor a szívet eltölti a szorongás, mikor a szem ránéz a térképre. Meg tudja-e őrizni azonosságát Eurázsia északnyugati csücske?

A keleti és nyugati európaiaknak szükségük van egy olyan Európa-metaforára, amelyben a képzeletük szívesen érzi otthon magát. Európa akkor is volt, amikor ez a két katonai tömb még nem volt, Európa akkor is lesz, amikor ez a két tömb már nem lesz. Ugyanezt elmondhatnánk Berlinről is.

 

*

 

A látogató megbecsüléssel néz az urbánus Nyugat-Berlinre. Nem csekélység, hogy sikerült túlélnie az etatista Berlin dühöngését. Bebizonyította, hogy lehet körülkerítve is szépen, tehát a magunk módján élni. Ezért jön itt aránylag sok olyan ember össze, aki a maga módján kíván élni. Úgy tetszik, hogy ezt a vendégjárást a város aránylag türelmesen viseli, sőt a kíváncsiságával még inspirálja is. A magunkfajta vendég nem igényel töviről hegyire kipucolt várost; a gyomnövények sem bántják az ízlésünket. A várostól inkább azt várjuk, hogy színház legyen. Élénk publikumot igényelünk, exhibicionistákat, sznobokat és divatmajmokat. Semmi sem komolyabb, mint a játék.

Mivelhogy nincsen háború, Berlin a patthelyzet ábrázolása. Az ember itt a legérzékenyebb a blokkrendszer abszurditására. Itt van a leginkább értéke a finom kezű munkának, a lehetetlen megszelídítésének, a tárgyalás praxisának, annak a pragmatizmusnak, amely a ma megoldhatót megoldja, de a megoldatlanságot nem minősíti siralomvölgynek. Itt és most is lehet érdekesnek tartanunk egymást. A nagy mutatvány, a szenzációs mutatvány itt és most jön.

 

*

 

Nyugat-Berlin nem főváros, hanem randevúváros; olyan hely, ahol össze szokunk jönni. Nem könnyű egy városnak a találkahely rangjára emelkedni. Európában, a kontinensen Párizs után Nyugat-Berlin jut eszünkbe, ha a városokat úgy soroljuk, hogy hol találkoznak a leginkább a magunkfélék, írók, művészek, intellektuelek. New York, Párizs, Nyugat-Berlin.

A randevúvárosnak titokzatosabb a vonzórereje, mint a fővárosnak, különösen számunkra, törpe kisebbség számára, mert inkább a mi színpadunk. Itt nem az állam és a tőke sztárjai virítanak, itt miránk is esik fény, mert itt sok a magunkhoz hasonló figura. Megérdemeljük, hiszen mi költjük a városok mítoszát. A többiek utánunk mennek szaglászni. Kíváncsiak, hogy mit szimatoltak meg ezek az előszaglászok. Azt szimatolták meg, hogy itt sok érdekes emberrel lehet találkozni. Mert az érdekes emberek keresik egymást, és ha nem is itt laknak, de eljönnek ide. Persze hogy nem kell folytonosan a randevúhelyen élni, de visszajárni oda jólesik.

 

*

 

A randevúvárosban egy kissé okosabbnak érezhettem magamat. Itt a törésvonalon üldögéltem, ahol a korszakok és a civilizációk egymáshoz súrlódnak, ahol a mítosz maga is felhorzsolt szövet, ahol a líra érdes, és a gúny megtűretik.

Itt a kegyes megoldásokkal te magad sem fogod beérni. Itt a tompaság nem erény. Itt élesebb, serkentőbb a légkör. Itt pontosabban látod, hogy untatod-e vagy sem a többieket, és hogy hány percig tart a te hazai históriáid érdekessége.

Itt ide-oda kapkodhatod a fejed, keletről nyugatra, nyugatról keletre, itt eltűnődhetsz azon, hogyan lett két szomszédos ház lakóiból két különböző civilizáció címere, és megránthatod a vállad azon is, hogy lám az ember milyen képlékeny, mennyire determinálható.

Találkozol csillogó cinkosokkal, akikkel kellően szemtelen nézeteket lehet váltani, akikkel nem kell folyton vigyázni, hogy meg ne bántódjanak, akik nincsenek belesülve a helyi komolykodásokba, vagy legalábbis, amíg itt vannak, egy kissé kilazulnak, mint amolyan szellemi fürdőhelyen, mert itt a hangnem és a villódzás a legfontosabb. Rögtönzés a fölfedezés anyja.

 

*

 

Már a megérkezés is! Budapest felől repülőgépen jössz, és látod az ablakon át, hogy a zöld simaságból valami mesterséges kibuggyad, kiduzzad.

Látod szinte, hogy a kerítésfalak között valami koncentráció zajlik. Majd ahogy leszállsz, érzékeled is az anyagtalanabb hemzsegést, a finom szikratáncot, az érintkezés és ellebbenés gyors váltakozásait.

Materializációnak ennyi is elég: egy hölgy és egy úr szemben ül egymással egy berlini szoba hosszú, refektóriumi asztalának két oldalán.

 

*

 

Ó, a Berliner Zimmer! A lakás fóruma, a szalon. Egy kíváncsi és introvertált város urbanitásának a védett fészke. Talán még itt lebeg ezekben a berlini szobákban Rahel Varnhagen jótékony szelleme. Egy érzékeny asszony irodalomtörténetet tud csinálni. Két atommáglyát egymásnak bemutatni nem kis művészet. A berlini szobákban több nyelven beszélnek, és az akadozó nyelvhasználaton át is sok mindent megértenek.

Itt nem kell másnak lenned, mint amilyen vagy; itt éppenséggel olyannak kell lenned, amilyen vagy. Azt méltányolják benned, ha egyáltalán vagy valamilyen.

A berlini szobák tudnak jószívűen mosolyogni a költők furcsaságain, mert itt a társaság számol azzal, hogy a versírás az embert furcsává teszi. Berlinben a kiszámíthatatlanság több elnézéssel találkozik a kiszámíthatóbbak részéről, mint Nem-Berlinben. A standardnormák uralma alól itt könnyebben siklasz ki. Itt kapod a legkevesebb morálprédikációt. Itt elég büntetlenül lehetsz cinikus, mert ahogy semmi emberit nem tartasz magadtól idegennek, úgy semmi emberit nem veszel egészen komolyan.

 

*

 

Ohnmacht, igen, a kevesek tehetetlensége és hatalma. Ez a kultúrtörténeti paradoxon adja az urbanitás enigmáját. Az számít, amit néhányan először megsejtenek, végiggondolnak és megcsinálnak. Az ebből a szempontból szerencsés városokban megszövődik egy finom pókháló néhány ember között, akik elmélyülő beszélgetésekben megértenek valamit, ama addig nem tudtak megérteni. Ezáltal lép egyet-egyet a történelem.

Mert a milliókkal a berlini szobáknak nincsen sok dolga. A gazdaságnak és a politikának Berlin nem a fővárosa, tulajdonképpen a kultúrának sem, mégis Berlin a találkozóhely, a többi német város pedig kevésbé az, noha vannak dicséretes érdemeik.

 

*

 

Az urbanitás: különféle stílusú mítoszok találkozása. Egyféle stílus nem elég, a homogeneitás nem erény. Azért tömörülünk Berlinben, mert itt inkább lehet valamit megsejteni a lényegből.

Aki átsétálgat a falon, hogy találkozzon a barátaival, az emlékezetes képeket őriz arról, hogy mi lehet abból az Európából, amelynek egy fővárosa akart lenni, és az a főváros történetesen Berlin volt.

A Zeitgeist kiállítás idején kinéztem a Martin Gropius-ház ablakán az esős földbuckákra, amelyek alatt a hajdani Gestapo kínzókamrái voltak. A kínzókamrák sorsa beteljesedett: hozzátartozik a történethez az a mozzanat, hogy az egykor föléjük magasodó székházból csak romok maradtak.

A korszellem öt évvel ezelőtt kétségbeesett gúnnyal fintorgott. A korszellem a fejét rázta: nem értem, nem értem.

Valami rakétákról volt szó akkoriban. Hány kell vagy nem kell belőlük? Hány kell a többiből? Mintha péksütemények szép választékáról lenne szó. Mindez azért, hogy nekünk jó legyen, hogy ne kelljen félni, hogy itt Európa közepén fel ne forrósodjanak a dolgok, hogy a két csapatban egymással szemben felsorakozott németek agyon ne csapják egymást annak büntetéseként, hogy Berlin valaha egész Európa fővárosa akart lenni.

A császári birodalmi központból, az Új Európa szívéből megmaradt díszletek csupán stiláris értékűek, de ezzel nem mondtunk keveset.

Íme egy eredetileg nem egészen abnormális ambíció maradványai, hogy ugyanis egy város parancsoljon egy egész kontinensnek.

 

*

 

A német Új Európa birodalmi fővárosa elmúlt, a berlini szoba azonban megmaradt. A nagyzási téboly megtöretett, a Bildungsbürgertum szokásai azonban túlélik a megrázkódtatásokat.

Vasárnap délelőtt tizenegykor felolvasni egymásnak néhány oldalt készülő munkánkból a villásreggeli után, majd a könyvesszobán áthaladva kilépni az erkélyre és még valamit magunkba engedni az őszi napfényből, amely szeptemberben nemcsak a nyugati tavak környékén szép, de a sűrűbb beépítésű bérházak balkonján is az.

Egy jó városban kell, hogy találkozzon a lent és a fent, a kint és a bent. Leni lenni itt nem lehet olyan reménytelenül, hogy az ember ne legyen még akkor is egy berlini lecsúszott, ami valahogy más, mint egy nem berlini lecsúszott. Itt van valami támogató háttér. Hullásodban valamilyen védőhálón fennakadsz.

Kint? A Kintnek is megvan a bentje. Kreutzbergnek is van olyan intimitása, amelybe Dahlem villanegyedeiből sokan szeretnének, de nem tudnak bekukucskálni. Az a jó város, ahol különböző életformák úgy szagolgatják egymást, hogy valamit talán meg is tanulnak, meg is irigyelnek egymástól. Természetes, hogy szívük mélyén az ellentétek is büszkék is egymásra. A bensőségek Nyugat-Berlinben nem kínálgatják magukat, de megnyílnak, ha az utasember őszinte érdeklődést mutat.

 

*

 

Olyan embereket láttam itt, akiknek van ironikus válasza szellem és hatalom különválására. Nem is kell, hogy ez a kettő egyesüljön. A filozófus ne parancsolhasson, és a parancsnok ne tekinthesse magát filozófusnak.

A birodalmi főváros általában nagy kísértés a fontoskodásra. Kezdesz túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ki kormányoz, s hogy ki mit pusmog és intrikál az udvarban, ahol az ember per definitionem: udvari – nem pedig városi – ember.

A városállamban, amely nem főváros, Washingtont vagy Bonnt nem veszik egészen komolyan. Legalábbis: nem tartják stílus dolgában irányadónak. Talán azt gondolják: igaz ugyan, hogy a hatalom ott van, abban a vidéki fővárosban, ahol az emberek egy kissé bumfordiak, de az is igaz, hogy a stílus az itt van, a sokat szidott metropolisban. Ott, a komoly ügyek székhelyén, talán jobban tudnak szónokolni (amin persze gyakran csak mérges kiabálás értendő), társalogni azonban itt tudnak jobban. Az volt a benyomásom, hogy Nyugat-Berlin nem gyászolja mindennap a fő politikusok máshollétét.

 

*

 

Folyik közben szép csendesen a városok versenye Európában a mitologikus sztárváros címéért. Egy város egyszer csak divatba jön, kezdenek egyre többen beleszeretni, titokban továbbadják egymásnak a friss értesülést, ott kell lenni, onnan kell hazahozni, amit odavittünk, ott kell megmutatni, vele kell hitelesíteni, ott sirengenek az aranyhalak, ott tudják, hogy milyen az igazi férfi és az igazi nő, az igazi próza és az igazi cipő.

A sztár nem egyedül akar játszani a színpadon; hanem éppenséggel másokkal, jó színészekkel együtt játszva akar a függöny előtt a többieknél egy kissé hosszasabb tapsot kapni.

Nem olyan nagy szerencsétlenség, ha egy város inkább egy kávéházra, mint egy minisztériumra emlékeztet. Magasabb értelemben az számít, ami az ilyen kávéház-városban történik.

 

*

 

Elnéző helyen jobb elidőzni. Ha az emberek barátságosak tudnak lenni a piacon egy idős transzvesztitához, aki nagy, virágos-gyümölcsös szalmakalapban lebeg végig az árusok között, kokett mosolyokat dobálva, szinte csókot hintve a sajtos- és a halaskofának, csak hogy nyájas üdvözléseket kapjon vissza, mert tulajdonképpen vásárolni sem akar igazán, csak felvonulni, csak megmutatni a szép kalapját, nem titkolva csúnya, kis görcsös-görbe-öregemberes lábikráját sem, csak egy kicsit feltűnősködni óhajt ezen az egypiacnyi színpadon, és ha a piac népe nem bántja meg ezt az esengő lényt, ha a férfiak megállapítják, hogy milyen csinos ma a dáma, akkor ott valami mosoly úszkál a levegőben.

Szeretünk ott regényt írni, ahol az erdőben sétálva barátságosan néznek ránk vadidegenek, akik a búcsúzó fényben élvezik ezt a kis körülkerített, de mégis emlékterhes természetet, ahol a kutyák is illemtudóan szaglásszák egymás fenekét, ahol a Kertészeti Hivatal hivatásának magaslatán áll, ahol nem túl elkedvetlenítő messzeségben ihatsz egy kannácska kávét, ahol magas témákról cseveghetsz társalkodónőddel a csónakban, amelyben férfiasan te evezel, és amellyel körbecsobogjátok a tavat.

Nyárra ősz jön, őszre tél, és nagyjából ugyanazt a témát folytatjátok a hófödte jégen topogva avagy kitavaszodván, a füvészkertben biciklizve és úgy térve haza, hogy este még lesz egy program, a társaság jónak ígérkezik, remélhetőleg kialakul valami formás beszélgetés.

 

*

 

Vendég voltam Berlinben, és találtam kedves embereket, akikkel jól megértettem magam. Köszönet a kedves nőknek és férfiaknak, mindenkinek, aki törődött velem. Megbízható volt a taxirendelés, a randevúkra mindig késve indultam, de mindig idejében érkeztem. Jó volt átdolgozott nappalok után beereszkedni a városba, menni a fény felé, arra a néhány erősebben megvilágított útra és térre, ahol különös férfiak és nők ülnek a vacsoraasztalok körül. Olyanok, akik még elalvás előtt fürödni akarnak egy kissé a szcéne aznap esti megvilágításában, akik még várakoznak arra, hogy egy frissen belépő vendég az ő látványuktól fölragyogva odaköszönjön nekik, hogy az asztalok fölött átrepüljön egy kedves bók, kacsintás vagy invitáció.

 

*

 

Nemcsak a helyben lakó, de a látogató is a város tulajdonosa. Aki itt egy-két évet eltöltött, az valamennyire berlininek érzi magát; akkor is, ha visszatér a saját városába, vagy továbbvándorol egy másik városba.

Tulajdonosa lettem a Savigny térnek, ott vásárolom a legjobb géppapírt és rosttollat, ott van a közelben a bankom, a Courcarréban fogok meginni egy pohár Edelzwickert barátnőmre várakozva, aki talán biciklivel jön a városból, ahol ma délelőtt sok mindent kellett elintéznie, de most valami apróságot elfogyaszt velem.

Jó nap van mögöttem, nagy, fehér íróasztalomra könyökölve írtam egy-két tűrhető oldalt, megittam valamit a feketefenyők alatt, a tűlevelekkel teleszórt erkélyen, igazat adtam a szomszédasszonynak, hogy jólesik ez a kis nyár végi, remegő fény, habár egy kissé szomorú is. Megint elmúlt egy év; nem szívesen megyek el innen, szeretném még az ittlétet kiélvezni.

A banktisztviselő abba a sokfelé ágazó nemi érdeklődésű kifinomult fajtába tartozik, aki gyorsan, halkan elrendezi pénzügyeimet, és még tud közben kajánul pillantgatni is, zárójelbe téve a bankteendőket, jelezve, hogy délután űzni fogja a passzióit, de most azért kis fölénnyel rendben tartja a rendetlenségeimet.

Politikai hatalmakhoz Berlinben nincs közöm, csak a bankhoz van. Ha van még elég a számlámon, akkor küldhetek többet is a családnak, és a mai napnak is megadhatjuk, ami neki jár.

Felkaphatok erre a jó, robusztus, sebességváltós biciklire, és karikázhatok jogos sávomon biztonságosan mindenfelé, némely rokonszenves sarki kocsmában megerősítve a lelkemet sörrel és gabonapálinkával, melyeknek hatására a láb élénkebben tapos, hogy már szinte száguldok a platánok és füzek alatt.

Fennakad a tekintet egy fehérre festett loggián, időtlen arccal könyököl ott egy idős hölgy, aki a férjével már csak képzelődve tud beszélgetni. Már nem is tudom, hol járok, szeretnék Berlinben eltévedni. A gyalogút ezen a hosszú utcán egy kissé eseménytelen volna, az ingerbombázás itt nem nagyon erős, illik ide a bicikli.

A következő színhalmozódás helyén az erkölcsös járművet egy fa derekának támasztom, majd a soros stáción nyájasan körülnézve, az előző rendelést szabatosan megismétlem, talán afölötti örömömben úgy elszárnyalva, hogy megengedtem magamnak egy dologtalan délelőttöt.

 

*

 

Egy urbánus urbanista üdvözli Nyugat-Berlint. A fal túlsó oldaláról jött, egy kissé megtanulta azonban az innenső oldalát is. Megtanulta, hogy nemcsak az a nyavalyás Kelet-Európa van a maga unalomig ismert litániáival az elnyomásról.

Azt is megtanulta azonban, hogy a jog szerint szabad gondolkodás is tud sorompók között haladni, és tud öncenzurális érzékenységeket kifejleszteni magában. Úgy látszik, minden hely szelleme hajlamos rá, hogy a szellem komolyságával lépjen föl.

A látogató megtanulta, hogy ünnepi óra az, amelyben egy hosszú, refektóriumi asztal mellett olyan emberek mosolyognak egymásra, akik nem ismerhetik egymás gyerekkorát, mert más-más genius loci üvegharangjában peregtek le az éveik, de most valahogy mégis értik egymást.

 

*

 

Ki más lenne az urbanizmus lovagja, mint a kószáló, a flaneur. Aki lehet alkalmasint éppen ez az egyéves hölgy vagy úr is a maga piros kocsijában vagy netán a papa vállán lovagolva és a papa fejét jóakaratúan paskolva, de közben jobbra-balra tekingetve és tüzetesen megszemlélve a látnivalókat, amelyek titokzatos úton elraktározódnak a fejedelmi arcocska mögött.

A saját lábán haladó flaneurnek még sejtelme sincsen róla, hogy a következő utcasarkon egyenesen fog-e továbbhaladni, vagy netán oldalt befordul-e, és ha igen, akkor jobbra-e vagy balra. Egyelőre még szabad. Minden irány az övé, az egész város az övé. Véletlen bolyongás. A bámészkodó kering, barangol, hurokvonalakat rajzol a még ismeretlen, de már megszelídülő térben. A városnak jót tesz, ha sétálnak benne.

Nagyszerű dolog másodmagunkkal is sétálni, de még jobb egyedül; akkor nem kell semmi absztrakcióra figyelni. Az emberek roppant elvontak, még a legfinomabb szeretteink is. Most azonban, ebben a paradicsomi lézengésben összekötheted a bámészkodást és a meditációt. Nem muszáj futni, senki sem vár el tőled semmilyen teljesítményt. Nem kell izzadt, vörös, elkínzott arcoddal a normális járókelőben szánalmat keltened. Ballagjál szép nyugodtan, feltűnésmentesen, inkognitóban, minél kevesebb agresszív nyomot hagyva a föld arcán.

A sétamester bizonyos értelemben többet tud a városról, mint a polgármester. Áldás persze, ha a polgármesterben egy sétamester lappang, aki tudja, hogy elsősorban nem a réginek kell igazolnia magát, hanem az újnak, az ideának, hogy érdemes-e a létezésre, érdemes-e a felépítésre, ami óhatatlanul bontást is jelent, meglévő életegységek elpusztítását.

Nézd meg és menj tovább, nem a tied, nem muszáj vele semmit sem csinálnod. Tekintsd virágnak, amelyet nem muszáj leszakítani: ott is hagyhatod a helyén. Egy üres foghíj is lehet virág. Egy gyomnövény is lehet virág. Ki fog kószálni, ki fog a fűben heverészni, ha minden telken egy építész-kertész lakik?

Engedd meg magadnak, hogy csak arra figyeljél, amit látsz. Éppen erre a falra, éppen erre a lámpaoszlopra. A lámpaoszlop akkor is nagyon érdekes, ha nem lóg rajta senki sem. Neked épült a város; szemmel-szájjal, füllel-orral, kézzel-lábbal hozzáérsz, mégsem avatkozol bele. Paráználkodsz vele akkor is, ha éppen téged csap oldalba a szélnyeste eső.

 

*

 

Ne igyunk meg egy korsóval a Régi Berlin Sörszalonban? Szombat éjfél, a járdán még özönlik a nép, nagyszerű. Sok főtt csülök, sok főtt sonka, istenem, mennyi hús!

Táncol a sok hús fúvószenére; mikor a szaxofonos elrendeli, az egész táncporond népe lecsücsül. Kivétel nélkül mindenki. A teremburáját, ez aztán a fegyelem. A túszul ejtett Budapesten nem mindenki csücsülne így le.

Az egyik főlecsüccsenőt, akiről szerencsére megtudom, hogy nyugatnémet turista, megpillantom a határátkelőhelyen. Minél komorabb az egyenruhás, annál lelkesebben igyekszik a kedvében járni ez az éllecsüccsenő. Odaát persze meglesz a dolgokról a maga szövetségi-köztársasági véleménye.

 

*

 

Üdvözlet a halk berlini nővéreknek, akik, ha megköszönöd, amit tettek, a mosolyukkal is jelzik, hogy szívesen. Üdvözlet a finom idős hölgyeknek, akik a posta pénztárablakánál havonta sorban állnak a nyugdíjukért, amelynek szerénységét látva, szeretnéd megsimogatni a fehér cérnakesztyűjüket. Nem apáca-e az özvegy, aki már a háború óta az, akinek meg kellett tanulnia a magány előkelőségét is, nemcsak a rigolyáit?

Egyúttal azonban elnézést is kérünk a járda szélén fegyelmezetten megálló idős hölgytől, aki, mikor délkelet-európai-anarchista képpel átmegyünk a pirosban, ahogy átérünk a túlsó járdára, megkérdezi tőlünk, hogy a lámpa zöld-e már, pedagogikusan úgy téve, mintha nem hinne a szemének, vagy mintha rosszul látna. Őszintén fájlaljuk, hogy egy kissé megszédül, amikor nagy mosollyal tájékoztatjuk: nem, asszonyom, a lámpa még nem zöld, hanem piros. Visszanézel, s mit látsz? Az idős hölgy is visszanéz. Ennélfogva nekimégy egy lámpaoszlopnak, a szemüveg is leesik az orrodról, de szerencsére nem törik el.

A néni nyájasan búcsút int.

 

Visszatekintés a szamizdatra 1989-ben

Milyen esemény volt eleinte egy-egy saját kiadású, engedélyezetlen folyóirat! A ritkaságértéket fokozta a tilosságérték. Mint amikor a pancsolt bor mellett iszol egy pohár pancsolatlant. Mivel a nyomtatáshoz idén már nem kell engedély, a szamizdatnak már vége, ezt akarta: a saját természetes halálát. Illő, hogy megemlékezzünk róla, milyen volt az elhunyt az ő föld alatti életében.

A szamizdatot keresik. A szenvedélyes olvasó áldozatot hoz a tilos szöveg olvasásáért; lázadás ez tőle, konspirálva szerzi meg, hajlandó érte messzire elutazni és aránylag sokat fizetni, majd, hogy másnak is jusson, akár le is gépeli.

A titkosrendőr is keresi, belopódzik a lakásodba, pókhálós padláson-pincében turkál, fáradságosan lehallgat, hogy megtudja, mi van a fejedben.

A szamizdatolvasó hasonlít a szamizdatszerzőhöz. Maga is fel akar szabadulni a félelem alól. Lehet mondani, hogy romantikus idealista, nem a siker vezérli, hanem az igazságkeresés.

Az állami paradigmában lehetsz hivatalos és disszidens. A hivataloson belül lehetsz konzervatív és reformer. Az önkiadó más, mint a reformer, kilép a hivatalos keretből, nem azon belül javítgatna, s teszi ezt annak tudatában, hogy ezért meg fogják büntetni. A szamizdatszerző pusztán a választott médiuma által nyilvánosan feljelenti magát.

A cenzúra védekezik, megpróbálja elszigetelni, itthon ez valamennyire sikerül is, a táboron kívüli nyomdagépek fölött azonban nincs hatalma. Megpróbálja az országhatáron kívül rekeszteni a disszidensek nyugati visszhangját. Szembeállítja a külföldet a belfölddel, akárcsak a világpiac hidráját az autark idillel. A cenzúra kívánja a paternalista bensőséget, a szocialista biedermeiert, amelyet a titkosrendőreivel garantál.

Az államkultúra hajlamos a gondolatok szüntelen erkölcsi megítélésére. Van szent és van aljas eszme. Nagyon fontos, hogy mit csinálsz és mit mondasz. Figyeljük egymást mindannyian. Ez az, ami nem nyugati bennünk. Hogy meg vagyunk szállva a súlyos ügyeinktől. Azt a nyugalmas közönyt az állam ügyei iránt nem tudjuk érezni, amire a nyugati ember képes.

A diktatúra számára fontos, hogy a cenzúra réstelen legyen. Mindenkit be akar sorozni a lojális sokaságba, az egész személyiséget elnyeli, létfeltétele az egység látszatának őrzése. Az illojális szabálysértőt viszont, kivált, ha visszaeső, a szorongó diszciplína „nem létező személlyé” változtatja.

A disszidens magatartása is védekező, gyanakvó, férfias-harcias. Nem akar sodródni, tárggyá lenni, nem kívánja, hogy elcsábítsák. Nem akar kapkodni, engedelmeskedni, a maga feje után megy, a maga játékát játssza, az általa elfogadott szabályokhoz ragaszkodik. Megátalkodott figura, nem bajnok a rugalmasság versenyében. Másfajta ember, sokkal pillangószerűbb az, aki a sikert látja szépnek, és azon járatja az eszét, hogy mi az, ami iránt éppen most kereslet van a piacon.

Az engedélyezetlen önkiadó előzően megtapasztalta, hogy a megengedett önmagának nem mindent engedhet meg. A kellően burkolt és ezért engedélyezett ellenzéknek megvan a maga szellemi hangulata. A totalitarizmus burája alatt a bensőség sokféle fajtája tenyészik, és az enyhülő korszakban a pártállam intimitása mellett meghatározó a se-nem-kormánypárti, se-nem-ellenzéki, a se-nem-támogatott, se-nem-tiltott, a sem-nem-hódoló, se-nem-szembehelyezkedő többség hangulata.

A rendszer hatalmát a belülállók szilárdabbnak vélték, mint a kívülállók. Utóbbiak is a valóságosnál erősebbnek gondolták, és most csodálkoznak, hagy így omladozik.

Ismeretes a börtönpszichózis: az ember egyedül van a cellában, a folyosón a falnak fordítják, ha szembejön egy rabtársa. Az a cél, hogy egyedül érezze magát. Higgye azt, hogy a vele szemben álló világ emberei sokan vannak, és mind össze vannak kötve a tulajdonképpeni hivatalos szervezet, a rendszer idegzete – a titkosszolgálat – által. Zárkában vagy szabadlábon, az ellenzéki érezze azt, hogy senkiben sem bízhat, hogy mindenki tégla. A túlnyomó többséget ez a reálparanoia megbénítja.

Mennyire valóságos egy mítosz? Addig tartja magát, ameddig hisznek benne. „Ők erősek, én meg gyenge vagyok”, ezt kell a teljhatalmú állam polgárának átéreznie. Ilyenkor az ellenszegülő hajlamos a többieket magánál gyengébbnek látni, és azt hiszi, hogy ők már feladták, kevésbé ellenállóak, mint ő maga. Az óvátosságukat jelként értelmezi, hogy a másik oldathoz tartoznak. Ők egy másik nyelvet beszélnek, számukra más az, ami természetes és ami nem természetes, ezért a föld alatti ember hajlamos egy lelki mozdulattal eltolni magától őket, ami persze növeli az elszigeteltségét.

Hogy valaki disszidenssé lett vagy sem, nem is annyira bátorság kérdése volt, hanem inkább azon múlott, hogy ki milyen természetesnek tartotta a rendszert. A legalista csak a fennálló renden belül tud gondolkodni; ellenszenvvel, de respektálja az autoritást; ugyanazokba a pozíciókba jobb személyeket kíván. Arról nem beszél, hogy magának a pozíciónak kellene megszűnnie.

Sokan haragudtak azokra, akik egy petíció aláírására jöttek hozzájuk. „Hogy lehet engem ilyen helyzetbe hozni? Most vagy tönkreteszem magam, vagy gyávának mutatkozom.” Aki az ívet hozta – vészmadár, kuvik. Így megzavartatva, alkalmasint rendjén valónak tartották a disszidensek kirekesztését. A pártvezetés engedett, ha szolidaritást észlelt magával szemben, és felülkerekedett, amikor nem volt szolidaritás.

Írásaimat az elmúlt tíz évben csak a független AB kiadó közölte. Könyveim Demszky Gábor jóvoltából egy-kétezer példányban napvilágot láttak. Szerettem, hogy van számomra is lap és kiadó, örültem azoknak az olvasóknak, akik a szokásosnál több pénzt és fáradságot költenek szellemi találkozásunkra. Nem értem rá irigykedni azokra a kollégáimra, akiknek a könyvei nagy példányszámban kaphatóak voltak a boltokban.

Miért csináltam? Erőlködésnek éreztem volna az ellenkezőjét. Vége a jó közérzetemnek, ha elfogadom az uralkodó játékszabályokat. Nem vonzott a csavaros utalás, a kibúvó a pátoszba, viccbe, amivel a tabut el tehetett kerülni. Így szorul egy mérsékelt és konzervatív alkatú ember radikális szerepbe. Természetesen így is fogoly lesz, eluralkodik rajta és a sorsát meghatározza a szerepe. Fogoly a legalista is, fogoly az ellenzéki is.

A politikai rendőrség és a pártállam kulturális hivatalai között megvolt a szoros közlekedés. A cenzúra naprakészen reagált, akár a legegyszerűbb önálló gesztusokra is, és tudatta, hogy ki mennyire tilos. Ez a magaviseleti osztályzat elterjedt ismeretségi körünkben.

Kinek jó és kinek kellemetlen a jelenléted, például, hogy mellette ülsz? Ki engedi meg magának, hogy felhívjon? Ki elég úriember ahhoz, hogy fittyet hányjon a nem egészen alaptalan aggályokra? Ki az, aki csak beállít telefon nélkül, mert nem szeretné, hogy illetékesek regisztrálják az ittlétét.

Valami zavartságot észlelsz a veled tartott kapcsolatokban, valami helytelenítést. Nem is akarják hallani, hogy miket művelsz. Jobb, ha nem is tudják, akkor nem lehet belőle baj. Aki szeret, az is valami idegenkedő kíváncsisággal néz, és mellesleg azt mondja, hogy marha vagy. Mert ő az okos, aki nem csinál ilyet.

Konyhákat látok magam előtt, ahol mondom, hogy mit írtam. Igen? A házigazda más tárgyra tér. Ha valami rendes folyóiratban megjelentethetném, több figyelmet szentelne a dologra. A házigazda most persze sokkal dühösebb a kommunizmusra, mint én voltam.

Mi elmondtuk a magunkét, könnyítettünk magunkon, tehát nem is voltunk olyan mérgesek. Ellenben akik visszafojtatták magukat, akik mostanáig tartogatták, azok sokkal haragosabbak, bosszút követelnek, valamilyen leszámolást.

Ilyenkor mindig felvetődik, hogy kinek áll jogában ítélkezni. Az ítélkező bizonyára csak viszonylagosan jobb az elítéltnél. Nem nehéz kihallani az irigység szólamát a moralista vádbeszédekből! Nem esne rosszul a megvádolt íróasztalát, hatalmát és talán egy-két előjogát is átvenni.

Aki csak az imént kapott rá a 89-es, demokratikus-hazafias újbeszédre, az úgy születik újjá, hogy nemes haragjának a bukott vezetők ellen visszamenőlegesen, nyilvánosan teret enged. Most sokan retrospektíve átalakulnak tegnapi szenvedőkké, most sokan megint áthazudják a történelmet, ami ezen a tájon nem először fordul elő. Amikor a retorika fekete esője hull egész múltunkra, ilyenkor érdemes elmondani, hogy eddig eltelt életünkben is sok minden igen élvezetes volt.

Már több underground generációt éltem meg, lehet, hogy 56 után a Belvárosi kávéház irodalmi asztaltársasága is ilyen marginális kör volt. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy önkiadók legyünk. A közelmúlt akkor még a vad megtorlás volt. Így vagy amúgy elfogadtuk a rendszert azáltal, hogy maradtunk, és viseltük a folytonos horzsolódást.

Majd jött a pallérozottabb elnyomás és az új alvilág, az ötvenhatosok után a hatvannyolcasoké, s vele az új ellenzék, az elhatározott törvényszegőké, amely a közlés tekintetében polgári engedetlenséget fogadott. A szamizdat a jogsértéseket nyilvánosságra hozta, leleplezte a világközvélemény előtt a magyar kormányt. Volt, aki ezt illojális, hazafiatlan viselkedésnek tartotta. Falazni, cinkoskodni a rendőrállammal ebből a nézőpontból lojális és hazafias viselkedésnek látszott. Mindenesetre a hatóságoknak kétszer is meg kellett fontolniuk, hogy durvuljanak-e vagy se, mert észlelhették, hogy semmi sem marad titokban.

A hatóságok legkomiszabb fogása, hogy hallgatási fogadalomra késztetik a gyanúsítottat, a vádlottat, az elítéltet. Az embernek megmondták, hogy ne beszéljen az őt ért sérelemről, és a többség szót fogadott. Az egyik ember titokban tartotta a másik előtt, hogy a hatóságok kérdezősködtek róla. A szocialista lojalitás azt diktálta, hogy ez a kérdezősködés ne említődjék.

Akik el akarták mondani, hogy mi történt velük, könnyen beszorulhattak az elmebeteg szerepébe. Félig-meddig a politikai pszichiátria áldozatai, csak azért félig-meddig, mert maguk is közreműködtek ellehetetlenülésükben, furcsák, magányosak lettek, környezetük visszavetette őket.

Az elnyomásra nézve végzetes jelentősége volt annak, hogy a disszidensek eltökélten nem vállaltak titoktartó cinkosságot a kormányzattal, a tabu megtört és ostobaságnak bizonyult.

Eltérően a többségtől, tanári kötelességtudással válaszoltunk újságírók és olvasók kérdéseire, ha valaki elég merész volt hozzánk fordulni. Megértettük a médiumok használatát, és az országba visszajött az ellenzéki beszéd.

Egy televíziós vezető: K.-nak a kisujja sem jelenhet meg a képernyőn! Pártfegyelmi vizsgálóbizottság szállt ki a filmgyárba, hogyan kerülhettem egy filmkockára. Ne lássák az arcomat! Aki látható, az már valamennyire el van fogadva. A tiszteletre méltó kulturális egyesület elnöke tiltakozott, hogy velem egy levegőt kellett szívnia egy diplomata házában. Egy német televízióscsoport interjút akart készíteni velem, és segítséget kért a magyar kollégáktól. K. Gy.? Ilyen nevű magyar író nincs, mondta egykori évfolyamtársam, a televízió illetékese.

Hogy ki az író, azt a kultúrpolitikai vezetés szabta meg. Aki ellenszegül, az nem író. Az pamfletíró. Az nem kéziratot ír, hanem ellenséges anyagot. A könyvesboltokban nincs, a könyvtárban zárt anyag, nem lehet folyóiratokban említeni, tankönyvben nem szerepelhet. Fantomember, akiről legálisan nem volt szabad tudni; csak a bizalmas információs füzetek tájékoztatták róla a funkcionáriusokat. És volt olyan író, nem is egy, aki a dolgok természetéhez tartozó balesetnek vélte pályatársa kiközösítését, semmiképp sem a saját ügyének.

Jöttek a küldöttségek, kérdezgették a kultúrpolitikusokat a betiltott szerzők felől, hazudniuk kellett, magyarázkodniuk, nem gondoltak rájuk szívélyesen. Megkönnyebbültek, ha úgy fordíthatták a beszélgetést, hogy a szóban forgó művek és szerzők azért nem jelennek meg, mert rosszak; senki sem kényszerítheti a kiadót, aki persze önállóan dönt, hogy silány műveket is kiadjon.

Megteszed-e az udvariassági gesztusokat? Például: választhatnál tilos írásodhoz álnevet is. Kiváló emberek teszik ezt. Ha ezáltal elhatárolod magadat a cselekedetedtől, akkor kevésbé vagy büntetendő. Én inkább úgy éreztem, hogy éppen ez a lényeges, vállalni azt, amit csinálunk. Egyéni stratégiák bő választéka épült ki az idők során, s nem éreztük volna elegánsnak a nem ellenzéki magatartás lekicsinylését. De az ösztönös cinkosság és betyárbecsület leginkább azokhoz kapcsolt, akik eljutottak a nyílt ellenzékiséghez, ami meglehetős lelki munkát igényelt. Az állástalan társadalomkutató például, aki már nem kutathat, elkerülhetetlen önérzetsorvadást észlel magán, kirekedve a szakmából, marginális fantomként hajlamos önmagára a többiek, a tőle elforduló egykori társak szemével nézni.

Természetesen mindazok, akik legalisták voltak, most élénken vitatják, hogy a demokratikus ellenzéknek komoly szerepe lett volna az abroncsok szétfeszítésében. Még sokáig élni fog a neheztelés a tegnapi szamizdat művelőivel szemben; hitelességi előnyüket, hogy előbb mondták, amit ma mondani szokás, nehéz megbocsátani. Annál is inkább, mert a cenzúra játékszabályait tavalyig meg nem sértő, az engedélyezetlen önkiadást elkerülő legalisták nem lehetnek egészen biztosak abban, hogy a jobbat választották.

Szamizdatkiadóm és munkatársai iránti hálám kifejezésével szeretném befejezni ezt a visszapillantást. Demszky Gábor jött a táskájával, fegyelmezett idealista, mutatott valamit, elismerően bólogattam, javul a szedés, tetszett a professzionalizmusa, hogy a gazdasági és technikai szakismeretek is megjöttek a politikai helytállás mellé. Mindketten végeztük a dolgunkat, a magunk választotta és alkatunkhoz illő teendőt. Volt idő, amikor ő volt szinte egyedül a titkos nyomtatás szervező központja, szállítmányozója, lelke, mindenese. Követték, zaklatták, elkapták, motozták, kifosztották, megrugdosták, de az ő rosszacska autói csak felberregtek itt-ott a városban, lerázta a követőt, átadta a kéziratot, kapta és továbbadta a filmlemezt, és elrejtőzött tanyasi házakba a titkos nyomdászokkal.

Szerény hálózatként körülvették nők és férfiak, akik, ha újra kellene, akkor újrakezdenék. Megértésemről biztosítom mindazokat, akik ezt nem tették, akiknek ehhez nem volt köze, de ha valamikor még bajban lennék, azokhoz fordulnék, akik benne voltak az önkiadó kultúrában, és éveken át edzették magukat az erőszakmentes ellenállásban. A ritkábban említett társnők, Rozi, Zsuzsi, Kati és még mások nélkül a dolog nem ment volna. Pszt, sss, szépen, halkan megcsinálták, amit kellett.

Az álmok aggasztó képessége

Feltartóztathatatlan erő bomlasztja fel a szovjet birodalmat és vele a kommunista pártállamot. A belső feszültségek és a nyugati hatások elegendőek a felbomláshoz; kérdés, hogy elegendőek-e a nyugati demokráciák rokonainak megteremtéséhez. A központilag vezérelt tervgazdaság felbomlik, de tud-e a helyén dinamikus piacgazdaság kialakulni?

Minden bizonnyal létrejön egy semleges övezet az orosz nemzet – ma még szovjet, holnap talán valamilyen más típusú – befolyási övezete, valamint az atlanti–nyugat-európai közösség között. A németek egyesülnek, s ez lehetővé teszi a Szovjetunió részére, hogy kivonja csapatait Közép- és Kelet-Európából, mivelhogy a megszállás költségeit és mindazt, ami vele jár, sem a megszálló, sem a megszállott nem kívánja és nem is tudja már fedezni. Valószínű, hogy a takarékosság szelleme el fogja érni a nyugati hadiköltségvetéseket is, és ahogy a szovjet impérium leépül, úgy lesz mind kétségesebb az amerikai haderő költséges nyugat-európai jelenlétének raison d’être-je is a nyugati politikai közvélemény számára.

Washington és Moszkva hidegháborúja a közeljövőben múzeumba megy, aminek következtében a verbális Európa keleti határa talán még ebben az évezredben kitolódik, mondjuk, Vlagyivosztokig, tehát a Csendes-óceánig, a legtermészetesebben átlépve az Urált és vele a földrajzi Európa határát, s nem utolsósorban figyelmeztetve bennünket arra, hogy itt élünk Eurázsia nyugati sarkán.

 

*

 

Úgy emlegetnek bennünket: a keleti Közép-Európa. Zsibongó lakosságú, felemás jellegű, nem egészen kiszámítható térség, ahol már a közeljövőben – kölcsönös megállapodás alapján – sem az amerikaiak, sem az oroszok nem állomásoztatnak csapatokat. Egy régió, amelynek semlegességét garantálni mind az atlanti közösségnek, mind az oroszoknak érdekében áll. Egy térség, amelyben még számottevő katonai erő van, demilitarizációjáról tehát még korai lenne beszélni, de amely sem keleti, sem nyugati irányban – mint katonai hatalom – nem jelent fenyegetést.

Egy olyan térség, amelynek a demokratikus ellenzéki mozgalmai az erőszakmentes civil társadalom eszményét helyezték szembe a katonai-rendőri-bürokratikus diktatúrákkal szemben. Pusztán az a tény, hogy az oroszokat és a Nyugatot elválasztjuk egymástól, hogy egy szuverén, önfinnesítő övezet jött létre Kelet és Nyugat között, olyan történelmi érdem, amely egyelőre még beláthatatlan jelentőségű. Mindenesetre véget vet a háború utáni korszaknak, és egyre anakronisztikusabbá teszi a hidegháború intézményeit és ideológiáját.

 

*

 

Elkerülhetetlenül haladnak keletre a közép-európai demokratikus mozgalmak eszméi. Ha 1989 a kisebb Varsói Paktum-országokban hozott forradalmi hevességű átrendeződést és nyitást a szuverén parlamentáris demokrácia felé, akkor a kilencvenes évek elején a genuin, a házilag készített kommunizmusokban: a Szovjetunióban és Jugoszláviában is várhatunk forradalommal felérő politikai átrendeződéseket, amelyek a kommunista pártbürokrácia hatalmi monopóliumát megtörik, s az uralom alapját, az uralomban részt venni esélyesek körét meglepően kiszélesítik, olyannyira, hogy a disszidens értelmiségieknek is komoly esélyük van arra, hogy a létesülő új kormányzatokban vezető tisztségeket foglaljanak el.

 

*

 

Mi marad, ha kimennek a szovjet csapatok, az amerikaiak pedig nem jönnek be a helyükre? Mi terem meg a posztkommunista társadalmakban magamagától? Hogyan határozhatnánk meg az átalakulás fő alternatíváját? Milyen irányban fejlődnek, milyen kényszerpályákon haladhatnak a tegnapi szovjet periféria társadalmai? Államok, amelyek az elmúlt ötven évben előbb német, majd orosz megszállás alatt álltak, és polgáraik, ha akarták, ha nem akarták, megtanulták, hogy mit jelent a korlátozott szuverenitás és a csatlós szerep. Hogyan állítják helyre a kelet- és közép-európaiak a szuverenitásukat, milyen stratégiát követnek szomszédaikkal szemben a szélrózsa minden irányában? Kérdés, hogy milyen struktúra keletkezik a felbomló helyén, kérdés, hogy mi változik valójában. Melyek a transzformáció főbb ideológiái? Mi jön ki a sistergő fazékból, ha lekapcsolják a fedelét?

 

*

 

Mi volt a kommunizmus latens belső alternatívája? Egyszerűsítve: a nacionalizmus és a liberalizmus. Hogy alakul a többpártrendszerű, a korábbinál plurálisabb rendszeren belül a nemzeti demokrata és a liberális demokrata erők viszonya? Mindkét irányzatnak megvan az elmúlt két évszázadban a maga többé vagy kevésbé erős hagyománya, s a kettő esetenkénti találkozása áldásos volt, de az áldott korszakok elég rövid életűeknek bizonyultak. Az elkövetkező időkben vajon inkább a polgári-liberális vagy inkább az állami-nacionalista viszonylatok uralják-e majd a terepet? Mennyire lesznek a régió kultúrái megszállottak az átalakulásuk belügyeitől?

 

*

 

Az egyik lehetőség a nacionalista opció. Túl az államszocialista önmeghatározáson mi más juthatna az átlagpolgár eszébe, mint a nemzeti-nemzetiségi-nyelvi hovatartozás? Semmi sem kézenfekvőbb, mint a nemzeti identitás. Lehetne mondani, hogy a felbomló szocialista birodalmi kényszerközösség alól kibújnak a virulens nemzeti közösségek. A nemzeti önmeghatározás, a nemzeti önigenlés, amit, ha tetszik, nacionalizmusnak is nevezhetünk, nem tud nem lenni. Valamennyi európai nép nacionalista, csak az a különbség közöttük, hogy a régi, kipróbált demokráciák nacionalizmusa szerves, nyugodt, önkritikus és magától értetődő, a vesztes országok, a bukott diktatúrák romjain feltápászkodó demokráciák nacionalizmusa viszont meghasonlottabb, bizonytalanabb, heves érzelmi kilengésekre hajlamos.

Mit választanak a térség népei: progresszív avagy regresszív nacionalizmust? Nyitott határokat avagy területi homogenizációt, birtokosi szemléletet, s ennek tükörképeként a revizionizmust? Nem bizonyos, hogy a parlamentáris demokrácia egymagában biztosíték a nemzetiségek autonóm szerveződésére, demokráciában is fölléphet a kisebbségekkel szemben a többségi arrogancia és az asszimilációs nyomás. Előállhat a koszovói, a karabahi szituáció, a terület megtartásának a feltétlen igénye mindkét részről, illetőleg a nemzetiségi autonómia elutasítása.

Hogy tudunk összeférni egymással, ha nem nehezül ránk az orosz uralom? Az aggódók tartanak a régió embereinek inherens vadságától és rideg nemzeti elzárkózásától, a törzsi irracionalizmus felülkerekedésétől.

 

*

 

A kommunista funkciokrácia helyére értelmiségiek jönnek, az ő eszméikkel és ami a raktáron van, az most mind forgalomba kerül. A föld alatti búvópatakként rejtező szellemi családok a felszínre törnek, megmutatkoznak. Semmit, ami volt, nem lehetett végérvényesen eltemetni, ami volt, az van is, feléled, előbújik valahonnan, minden hagyomány azon van, hogy fenntartsa és előrelendítse magát, minden hagyomány felejt is, tanul is.

Jönnek a tisztes szellemi családok, a liberális demokrácia, a keresztény demokrácia, a szociáldemokrácia, amelyek konzisztens és egymással összeférő családok, mivelhogy olyan univerzális értékrendszerekre hivatkoznak, a liberalizmusra, a kereszténységre és a nyugati szocializmusra, amelyek különböző országok, sőt földrészek lakói számára hasonló és átélhető jelentéssel bírnak. Természetes, hogy ezek mindegyike nacionalista a maga módján, amennyiben pozitíven azonosul a nemzete, hazája érdekeivel, és igyekszik azt egyeztetni a környezet, például Európa, vagy egy kisebb régió közös, tehát transznacionális érdekeivel, mert a messzire néző nemzeti egoizmus önmagának a környezetben kreatív és kezdeményező szerepet igényel, nem pedig ellenségeset, gyanakvót és bezárkózót. Az is természetes, hogy mindezek egymást korrigálva respektálják és garantálják az egyén alapvető emberi polgárjogait, a többség uralmát és a kisebbség autonómiáját, egyszóval a demokráciát, jogosan használják tehát a nevükben a demokrata szót.

 

*

 

Mindezek mellett jöhet azonban egy nacionalista autoritarianizmus is, amely a kisebbségeket korlátozni és asszimilálni akarja, amely az egységes nemzetállam eszményét vallja, ezért folytonosan homogenizációt, centralizációt, egységesítést és tisztogatást igényel. Ha az ilyen nacionalizmus kisebbségben van, a többséggel való kezdeményező párbeszéd és önállóságbővítő tárgyalások helyett sündisznóállásba merevedik, és gyanakvóan elkülönül a többségi nemzettől. A nacionalizmusnak számos alakja van, vannak szélsőséges és hisztériára hajló változatai is, amelynek hordozói akár ölni és halni is készek.

 

*

 

Hiba volna elfelejteni, hogy volt az antikommunizmusnak ezen a térségen egy autoritárius jobboldali vagy éppen fasiszta válfaja is. A szovjet birodalomból kibújó nemzetek, a hosszú ideig tartó kényszerleértékelés után hajlamosak nosztalgikusan fölértékelni a kommunizmus előtti rendszereket, a háború előtti status quót, s a dolog lendülete elvezethet jobboldali hagyományok rehabilitációjához is. Prekommunista jelenségek posztkommunista divatokká változnak.

Nagy kérdés, hogy nincs-e a kollektív EGO-knak valami alig nevelhető, makacs hajlama az irracionális önzésre, amely képes a legbékésebb retorika mögött áttelepíteni a szomszéd kertjébe a mérgeződést, sugárzást, mindenféle környezeti ártalmat.

Még nem tudjuk, hogy el fog-e indulni a már nem kommunista vagy éppen antikommunista nemzeti radikalizmusok egymást gerjesztő láncreakciója, s hogy az írástudók visszaesnek-e a régi kollektív paranoiába, amely a másik nemzet-nemzetiség-etnikum embereit eleve ellenségesnek véli, és ezért nem is akar velük szóba állni. A nacionalista konfliktusok természetük szerint képesek eszkalálódni, sérelemre sértés a válasz, miközben az ártás lehetséges eszközei mindegyre kiszámíthatatlanabbak.

 

*

 

Helyes nem elfordítani a szemünket az elmúlt évek nemzetiségi összecsapásairól, pogromokról, kiűzésekről, rohamos kivándorlásokról, menekülésekről s a központilag kivezényelt karhatalmak vadulásairól. Az ellenségeskedő nacionalizmus nem igényel fejlett szellemi apparátust, belső bajokért külsőket, idegeneket, más nemzetiségűeket vádol, a problémákat externalizálja, szerinte az ellenség mindig kívül van. A regresszív nacionalista nem igyekszik saját nemzeti közösségén belül felismerni a drámát. Abból indul ki, hogy a világ ellenünk van, megtéveszt, hogy az idegen rosszat akar, és ezért nem a tanulás, hanem a begubózás a megfelelő életstratégia.

A regresszív nacionalizmus hosszabb távon nem tud összeférni a demokráciával. A kommunizmus alternatívájaként megjelenik a plurális demokrácia helyett a nacionalista tekintélyuralom tendenciája, amire a harmadik világ számos országában találunk példát éppen eleget. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a kommunista diktatúrák helyén egyik-másik országban ezúttal nacionalista retorikával épülhetnek ki paternalista, esetleg elnöki rendszerek, szükség szerint szigorúbb vagy engedékenyebb formában, számottevő történelmi előzményekkel.

Nem egészen lehetetlen, hogy a térség népei ismét elpuskázzák ezt a rendkívüli történelmi alkalmat a polgári szabadság meggyökereztetésére, mert a társulás filozófiája helyett – szerencsétlen történelmi reflexek hatására – az ellenségeskedés filozófiáját választják, és a szomszédaiktól várható sérelmekben inkább ürügyet, mint okot lelnek arra, hogy most aztán vége szakadjon a türelmüknek.

 

*

 

A demokráciát, pontosabban annak most nyíló esélyét meg kell védeni, de nemcsak a kommunista, hanem a nacionalista tekintélyuralmi kísérletektől is, amelyeknek csupán extrapolációja a sztálinizmus és a nácizmus, amelyeknek minden országban megvoltak a helyi agentúrái. Volt nemcsak kommunista, hanem fasiszta internacionalizmus is, s bár a helyi fasizmusok a helyi nemzeti retorikát dagasztották, a gyakorlatban a nemzeti érdek rovására mindig kiszolgálták a német hadigépezetet.

Nagy szellemi visszaesés volna, ha a kommunizmus demokratikus ellenzéke, azonos oldalon találva magát a soviniszta antikommunizmussal, elfogadná ezt a szerencsétlen közép-európai ingamozgást a jobboldali és a baloldali extremizmus között, amelyeket összeköt a fundamentalista, etatista antiliberalizmus. A kommunista és a nemzeti-autoritárius abban módfelett hasonlítanak, hogy el kell jutniuk eszmei alapvetésük logikai csúszdáján a cenzúráig.

 

*

 

Szándékosan, de nem alaptalanul festettem az ördögöt a falra, hogy annál kívánatosabbá tegyem a másik opciót, a kreatív demokráciát, amely a polgári szabadságjogokhoz, a nyugati típusú liberális demokrácia alkotmányos előírásaihoz szigorú formalizmussal ragaszkodik, és minden emberi személyt, minden állampolgárt egyenrangúnak tart, tekintet nélkül annak nemzeti-etnikai-vallási stb. hovatartozására.

Ez a döntés filozófiai döntés; aki ezt végiggondolja, annak azt kell akarnia, hogy az emberek közlekedését, mozgásait, kapcsolatait, szabad életalakítását államnak, határoknak – ilyen önkényes alkotásoknak – minél kevésbé szabad akadályoznia. Társulást javasol az ilyen szemlélet, hasonló vagy közös feladatok elvégzésére.

Az egész közép- és kelet-európai térség a kísérlet állapotába került, soha ilyen szerencséje még nem volt: saját magától függ a sorsa. Mondhatjuk, hogy Reagen és Gorbacsov uraknak megvolt a maguk személyes érdeme a folyamatban, de hat országban azért történt meg a politikai földcsuszamlás, mert a helybeliek ezt így akarták. Ez a tény öntudatot ad és felelősséget ébreszt.

 

*

 

A változást előidéző tényezők között kétségtelen szerepe volt a kelet-európai értelmiségi kapcsolathálónak, amelynek szemeit egyaránt alkotják a szaktudósok és a disszidensek eszmecseréi. Kialakult valamiféle egyeztetett úti szándék, ha tetszik, stratégia. Ebben lényeges mozzanat a közép-európai demokratikus föderalizmus válaszként a sztálinista vagy újjobboldali nacionalizmusra.

A demokratikus opcióból következik a közép-európai opció: hogy a kisebbségeknek méltányos jogok és autonómiák adassanak egy olyan térségen, ahol sok a kisebbség; hogy a kommunizmus utáni demokratikus átrendeződés tapasztalatait az érdekelt országok lakói kicseréljék és egyeztessék, mivel az előttük álló feladatok erősen hasonlóak. Mindannyian el akarjuk foglalni méltányos helyünket Európában, indokolt, hogy egyeztessük európai stratégiánkat, annál is inkább, mivelhogy együtt többet nyomunk.

 

*

 

Mivel a német újraegyesülés közeli eshetőség, és mivel az új megnövekedett Németország tagja marad mind a Közös Piacnak, mind a NATO-nak, a többi nyugati hatalom érdekelt lehet – a megnövekedett német súly ellensúlyozására – az európai integráció kiterjesztésében keleti irányban. A nyugati közösségen belül a status quo irányzat továbbra is távolságot kíván tartani a közép- és kelet-európai országokkal szemben, megnehezíti azonban a dolgát az egyensúlyelbillenés Németország javára. Az ellensúlyozók ma még inkább úgy vonzódnak térségünkhöz, mint a teátrumhoz, nézni érdekes, no de együtt élni vele, az sok.

Megindult a nyugati vonat kelet felé, a szállodák egész évre foglaltak, oda a szocialista biedermeier. A nyugat-európai unió nem tud nem kitágulni. A német újraegyesülés után időszerű szellemileg előkészíteni Közép- és Kelet-Európa lépcsőzetes társulását önmagával és a nyugat-európai integrációval, mert ez a dolgok logikája. Az integrációt nem a politikai-katonai, hanem a kulturális-humán szférában kell kezdeményezni legelébb, mert az a folyamat motorja.

Ha a konvertibilis pénzek övezete kitágul a szovjet határig, s ki tudja, mikor még tovább, ha a hatalom nyelvét mindinkább a pénz nyelve váltja fel Európa keleti felében is, ha a vállalatok a maguk pragmatikus szintjén megtalálják is a kooperáció ésszerű formáit, ha a KGST hűlt helyén mégiscsak kialakulnak észak-déli irányban gazdasági társulások, azzal ez az új sáv, ez a kitágult közép-európai zóna még mindig itt marad öntudatának sokféle dilemmájával lakói számára, akik a kontinensen belül egymásnak különleges ismerősei és sorstársai. Az ilyen tudat magamagától is kialakul, még jobb, ha alakítják, méghozzá olyanok, akikre a maguk környezetében hallgatni szoktak.

 

*

 

Mind a keleti, mind a nyugati tárgyalófeleket emlékeztetni fogjuk az ő közvetlen vagy közvetett politikai felelősségükre a Jalta-rendszer hosszú életében. Magunkat felszabadítva megszabadítottuk Nyugat-Európát a jogos félelem tetemes hányadától, így fokozatosan megszabadítjuk a hadikiadások tetemes hányadától is. Tekintse magát Nyugat-Európa megajándékozottnak. Illendő és ésszerű viszonoznia az európai szolidaritást.

Mind a közép-európai, mind pedig az össz-európai társulásnak a legkönnyebben és a legolcsóbban a kultúra szférájában lehet eredményeket felmutatnia, mert a hólabdahatás a szellemi szférában a leggyorsabb. Az álmoknak megvan az az aggasztó képességük, hogy egyszer csak valósággá váljanak.

 

Kérdésekre válaszok^*

Kérdés: A látogató című regénye írásakor foglalkozott-e már az államkultúrából való kisiklás gondolatával?

Válasz: Igazában benne sem voltam, csak éppen nagy ritkán el-el tudtam helyezni ebben a meleg fészekben egy-egy kakukktojást. Ilyen volt A látogató is. Magam is csodálkoztam, hogy megjelenhetett. Igen, tanácsi, pedagógusi állásban magam is állami ember voltam, és azt mondtam magamnak, amit mások is, hogy majd belülről másképp, jobban csinálom. Mondhatnám, hogy az udvari körfolyosóra nyíló konyhaajtókon át a gyámhatóság nevében belépve a „veszélyeztetett kiskorúak” otthonába, „a doktor úr a Tanácstól” komolyan viselt álarc volt a készülő regényírón, de a dolog felszívja a dolgozót, és én az állami gyermekvédelem szerény munkása voltam, szerényen fizetett kishivatalnok. Én a gyerekek mellett köteleztem el magamat. Funkciómnak és kollégáimnak köszönhetően döntéseinkben nem kellett ellenkezésbe jutnom a lelkiismeretemmel. Tanári diplomámmal inkább tanulni akartam, mint tanítani. Kerültem az irodalmi állásokat, és nem akartam abból élni, ami számomra a legfontosabb. Írói szabadságomat és a családom megélhetését egymástól függetlenítettem. A látogató-t 1968-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó elutasította, a Magvető Könyvkiadó elfogadta, a Népszabadság a következő évben rossz és ártalmas könyvnek tartotta, más lapok kritikusai szokatlan fölbátorodással elismerően írtak róla. Első könyvemet tehát még felemás, reformhajlandóságú és liberálisabb terep fogadta. A hetvenes évek elejére én a gondolkodásomban tovább mentem, a közeg pedig, épp ellenkezőleg, megmerevedett. Akkor már városszociológusként dolgoztam, tágasabb áttekintést szereztem az országról, megírtam A városalapító című könyvemet, amelyet most már – 1973-ban – a Magvető Kiadó is elutasított. Szelényi Iván szociológus barátommal pedig könyvet írtunk arról a jelenségről, amelyet államkultúrának is lehetne nevezni, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címmel. E miatt a kézirat miatt mindkettőnket egy hétre letartóztattak, ügyészi figyelmeztetésben részesítettek, és mindkettőnknek fölajánlották a kivándorlás lehetőségét. Szelényi Iván a külső emigrációt választotta, én a belső emigrációt. „Írom, amit írok, az állami kiadók közlik, amit közölnek, van időm.” Tizenöt évvel ezelőtt mondtam ezt a Die Zeit tudósítójának. Állásomat elvesztettem, 1977-ben húzásokkal megjelenhetett A városalapító című regényem, 82-ben a Valóságban egy esszé, más semmi. Állandó szereplője voltam mindenféle feketelistának. Csak üdvözölni tudnám, ha az állam kihúzódna az író és az olvasó kapcsolatából, fölösleges közéjük állnia. A politikus az író munkájával törvényesen csak két dolgot tehet: elolvassa vagy nem olvassa el. Szellemi műveket betiltania tilos. Az államkultúrát, mint a hatalmi szervek erőszakos-cenzurális beavatkozását a kulturális életbe elvetem. Úgy döntöttem, hogy az írásaimat úgy publikálom, ahogy tudom. Ha az engedélyezett színtéren be vagyok tiltva, igyekeztem önkiadóként a második nyilvánosságban eltalálni néhány olvasóhoz, és állami engedély nélkül is kiadtam a könyveimet Nyugaton. Számoltam azzal a lehetőséggel, hogy emiatt ismételten a bűnüldözés tárgya leszek, ezt a döntést a hetvenes években rajtam kívül mások is meghozták. Ezekből a személyes döntésekből és az egymással vállalt szolidaritásból született meg a demokratikus ellenzék. Tudatosan megszegve az államkultúra játékszabályait, aminek a hivatalos elnémítás a büntetése, hozzá kívántam járulni a cenzúra elgyengítéséhez és a szabadgondolkodás terjedéséhez Magyarországon. A magyar történelem számos esetet ismer, mikor éppen a törvényszegés volt a haza szolgálatának egyik célirányos módja. „Ön csak ebben az egy műfajban dolgozik?” (tudniillik megmaradva az államellenes izgatás paragrafusánál a büntető törvénykönyv étlapján) – kérdezte az egyik kihallgatóm, aki nem volt humortalan ember. Most pedig, ha minden így megy, ahogy megy, itt állok, és még ez a kis anticenzurális törvényszegés sem jöhet szóba: kiadhatom, amit írok, unalmasan törvénytisztelő figura lettem. De az államkultúra még akkor is marad, itt marad a fejünkben, a beidegződéseinkben, egymás közötti viszonyainkban, az alá-fölé rendelődés lelki éghajlatában, félig polgári, félig rendi természetű kapcsolatainkban. Ha akarnék, sem tudnék belőle egészen kisiklani, többpártrendszerben is még sokáig kereszteződése maradunk a polgárnak és az állami embernek.

 

*

 

Kérdés: Hivatalnoki munkája során találkozott-e a regényben szereplőkéhez hasonló tragikus sorsokkal? Tudott-e a hivatal hatalmával segíteni? Vagy éppen azért írta meg a regényt, mert tehetetlennek érezte magát?

Válasz: Találkoztam ilyenekkel, mint minden gyámügyi tisztviselő, százával. Tragikus? Mit is jelent ez? Hogy egy életsors végzetesen kisiklott? Hogy némelyik társunk elbírhatatlannak látszó megterheléssel él? De hát tragikus-e az, amit az ember kibír és túlél? Azt tapasztaltam, hogy a szegények nem szívesen mondják szegénynek magukat. A gyámhatóság figyelőkörébe olyan gyerekek tartoznak, akik egy szegényes otthon és valamilyen intézeti háztartás között hányódnak; lehet, hogy ez vár rájuk egész életükben. Egy emberélet irányvonalát megváltoztatni nagyon nehéz. Azt a szeretetenergiát sem lehet hatóságilag pótolni, amit egy gyerek nem kapott meg az anyjától és az apjától. De azért láttam jókedvű ágyrajáró leányanyát, aki már terhes volt a következő gyerekével. És ugyanolyan sorsú testvérek közül az egyiknek felfelé vitt az útja, a másiknak lefelé. Valami keveset azért lehetett segíteni. Ha egy anya nagyon akarta intézetbe adni a gyerekét, bevettük, ha nagyon akarta kivenni, kiadtuk. Néha egy tisztán látó, együttérző beszélgetés is használ. A semminél több, az elégnél kevesebb. Még az együttélés sem elégséges támasz, kudarcot vallhat a teljes odaadás is. Erről is szól ez a regény. Akkor írtam, amikor már túl voltam a családi környezettanulmányokon, amikor már városokról írtam szociológiai kutatási jelentéseket, nemcsak a megrendelő számára, a felelős és illetékes bürokráciáknak, hanem a folyóirat-olvasóknak is, amivel szintúgy megszegtem a játékszabályokat, mert kutatási eredményeinknek egy iratszekrényben kellett volna előírásszerűen sárgulni, nem voltunk felhatalmazva nyilvános közlésükre. Ebben A látogató-ban elbúcsúztam egy életkörtől. Hogy miért éppen regényben? Miért szeret az ember egymás mellé tenni megformált mondatokat? A hivatásos regényírót, aki már kamaszkora óta erre a mesterségre készül, nem az életrajza készteti írásra. Bármi történik vele, jó-rossz, valahogy föl fogja használni egyik könyvében. A saját élete is eszköz csupán.

 

*

 

Kérdés: Milyen kapcsolat fűzte Lukács Györgyhöz?

Válasz: Kamaszkoromban elolvastam Lukács György könyveit. Igyekeztem megérteni őket. Mikor az osztályban tanárom unszolására elismertem, hogy csöppet sem érzem meggyőzőnek a Lukács elleni pártbírálatokat, kizártak a Diákszövetségből. Az egyetemen regényesztétika-szemináriumra jártam Lukács Györgyhöz, akinek 1954-ben ismét megengedték, hogy betehesse a lábát a saját tanszékére. (A másik különszemináriumot Sőtér István vezette a romantikáról. Ők ketten segítettek vissza az egyetemre további kizáratásaim során.) Lukács méltányolni tudott minden gondolatot, és úgy vitatkozott velünk, mintha a filozófia klasszikusaival ülne szemben. „Ön azt mondja, amit Schelling” – mondta nekem, dagadt a keblem a büszkeségtől, majd darabokra szedte schellingi gondolatmenetemet. Csak a nagy tanárok képesek arra, hogy olyan figyelmes respektussal kövessék a diák gondolatait, ahogy Lukács professzor tette. Lukácsista egyébként nem voltam sosem, nem voltam semmilyen „ista”, nem szegődtem el tanítványként senki mellé, idegen volt tőlem minden bálványozó kizárólagosság. Nem azért vonzódtam Lukácshoz, mert egyetértettem vele, hanem mert megragadott a gondolatgazdagsága és az eleganciája. Egyetemi tanulmányaim utolsó évében módszertani bírálatot írtam Lukács irodalommegközelítéséről és egyáltalán a tudományos igényű irodalomesztétika lehetőségeiről. A Lukács-tanítványok engem nem soroltak maguk közé, azt is tudták, hogy nem vagyok marxista, mindazonáltal tudtunk egymással beszélgetni. Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Márkus György barátaim. Tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy a barátságnak nem feltétele a gondolkodásmód hasonlósága. Lukács az én számomra sohasem volt orákulum, csak egy markáns szellemi egyéniségű gondolkodó, akinek a talányain máig van mit gondolkozni. Irodalomtörténetünk nem hemzseg a markáns szellemi egyéniségű gondolkodóktól. Nem olvasni a munkáit nem kisebb tévedés, mint az, ha valaki minden igazságot az ő munkáiban akar föllelni. Ami pedig engem illet, kisgimnazista koromban, amikor még Will Durand könyvét a gondolat hőseiről Platóntól Nietzschéig hasonló izgalommal olvastam, mint a Bűn és bűnhődés-t, úgy döntöttem, hogy regényíró és filozófus leszek. Amolyan esszéista filozófus, aki a gondolkodást és a költészetet azonosítja. Az érzéki és a szellemi jól teszik, ha kölcsönösen megkísértik egymást. Az anyagnak szállnia kell, hogy ne legyen lomha, a szellemre pedig jobb valamilyen sulyagot kötözni, hogy el ne szálljon egészen. Fiatalkorom egyik íróeszményképe, Albert Camus is otthon volt mind a regény, mind pedig az esszé műfajában. Egyébként pedig csak irodalom van, amely különféle nyelveken beszél.

 

*

 

Kérdés: Szelényi Ivánnal közösen írott könyvük – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – már szamizdatban terjedt. Stílusa távol áll szépirodalmi műveinek a nyelvétől, gondolataik igazát sok magyar értelmiségi vitatta. Értesült-e a visszhangról?

Válasz: A honi visszhangról csak kevéssé értesültem, inkább a külföldiről, mert az megíródott. Ha idén megjelenik itthon is a könyvünk, tizenöt évvel a megírás után, kiderül, hogy mond-e még valamit az olvasónak. Stílusa? Környezettanulmányaimban jogászi, várostanulmányaimban urbanisztikai stíluselemek és szakkifejezések jelentek meg; egy társadalomelméleti írásnak természetszerűen más a nyelve, mint egy regénynek. Például vannak kifejezések, amelyeknek a pontosság kedvéért ismétlődniük kell. Azt azonban nem hiszem, hogy ebben a közös munkában sikerült volna felismerhetetlenné álcáznom magamat. Hogy sokan vitatták! Hál’ istennek! Gyanakszom a saját szövegemre, félő, hogy közhelyes, ha a barátok vita nélkül elfogadják. Kívülről nézni önmagunkra – kihívás. Azt kérdeztük, mennyire lehet hiteles a szocialista államban élő értelmiség legális tudása a szocialista valóságról és benne önmagáról. Értelmiség és szocializmus viszonya más, mint az értelmiség és a kapitalizmus viszonya. Ez a kelet- és közép-európai különösség megér egy elemzést. Nem ideológiát írtunk, hanem ideológiakritikát. Sorstársaink másokról szeretnek ítélni, és nem önmagukról; szívesen látják önmagukat áldozatnak és természetesen mindig, életrajzuk minden kanyarulatában a jó ügy szószólójának. Egy kissé hűvösebben, némi történelmi távlatból néztünk arra a társaságra, amelyhez hozzátartozunk. Lehet, hogy ez ünneprontásnak minősül az önigazolás és az öntetszelgés környező hangulatában.

 

*

 

Kérdés: Könnyen vagy nehezen ír-e?

Válasz: Könnyen is meg nehezen is. Egy szerencsés délelőtt sokat és könnyen írok; aztán elteszem, olvasgatom, fumigálom, faragom. Van ebben a pácolásban-füstölésben némi aggodalom is. Az ember gyanakszik magára, hátha nem érvényes. Nem szeretnék henye, üres mondatokat kiadni a kezemből. Egy elnémíthatatlan hang kérdezősködik. „Mondd, igaz ez? Van ennek a mondatnak teste? Megáll akár egymagában is? Nem lehetne kihúzni?” Egy író barátom azt mondta: „Bombázd meg a saját szövegedet, ami egy szőnyegbombázás után megmarad, az az életképes szöveg.” Nem szeretném ellopni az olvasó idejét. Apám tisztességes polgárember volt, a vevő pénzéért jó portékát adott. Butaság, ha az ember úgy akar jól járni, hogy kevesebbet ad azért a figyelemért, amit kap. Van, akinek az olvasás ünnepi lelkiállapot, ilyenkor nem illik vattacukrot kínálni a vendégnek. Meg aztán az önzés is ezt diktálja. Addig munkálom a munkadarabot, amíg tetszeni nem kezd; ha pedig még jó darab idő múlva is tetszik, akkor megérdemlem a vacsorát.

 

*

 

Kérdés: Lát-e harmadik utat az állami ember és a szellemi gettóba zárt független értelmiségi magatartása között?

Válasz: Tavaly azt mondtam volna erre, ó, látok én rengeteg utat, nem is csak hármat, de az állami cenzúra és a hozzá való igazodás így oszt ketté bennünket, tarka lényeket, tiltottak és elfogadottak két osztályára. Aki elfogadott, vigyáz, hogy az maradjon, aki meg nem az, vagy elkezdi ismét tisztelni a játékszabályokat, vagy továbbra is megszegi azokat. Ha pontosan úgy írok, ahogy gondolkodom, akkor megszegem őket. Ha nem azt gondolom, hogy az államszocializmusban is mindent el lehet mondani, csak éppen meg kell találni a módját, ha írás közben nem foglalkoztat az elfogadható mód megtalálása, akkor nehezen kerülhetem el, hogy betiltsanak. Ebben az esetben a saját országomban csak a szamizdatolvasókhoz juthat el, amit írok. Néhány ezer olvasó? De hisz ez rengeteg! Ha megpróbálok behunyt szemmel néhány ezer arcot elképzelni, lámpalázam támad. Gettó? Néhány barát az asztal körül s a kapuval szemben egy figyelő árnyék – legalább világosak a körvonalak. Idén minden elcsúszott, módosult, inkább jobbra, de talán zavarosabbra is. Sok mai radikális szónok tegnap még egyáltalán nem volt radikális. Ha nem kell félni, akkor a tegnapelőtti állami emberek megalkuvásmentes bírálók lesznek, és le fogják gorombítani a magamfajtát, amiért nem olyan engesztelhetetlen, mint ők. Ha viszont netalán megint félni kell, az más. Akkor majd ismét hallgatni fognak az ész, a realizmus és az igényesebbnek mondott erkölcs szavára. Akkor – tisztelet a kivételnek – az állami ember majd visszanyeli magába a civilt. Ezen az eshetőségen nem csodálkozom. A szellemi függetlenség minden időben kisebbségi mulatság. Kívánom minden honfitársamnak, hogy ne kelljen megint félnie, mert mindannyian megérdemeljük, hogy ne csak az egzisztenciánk kockáztatásával mondhassunk igazat. Egyébként, ha azt kérdi, hogy ki jár jobban, akkor az első válaszom az, hogy az elnyomásra mindenki ráfizet, az is, aki igazodik hozzá, az is, aki szembeszáll vele. Ennek is, annak is rászűkül az elméje, de az utóbbinak talán kevésbé. A szigor éveiben az ellenzékiek vidámabbak voltak. Nem jelent meg az a gondfelhő a homlokukon, ami az állami embernek, ha a beszélgetés tilosba téved. Ami pedig a hatást illeti, az újkori történelemben minden számottevő változást függéseiktől szabadulni próbáló értelmiségiek kezdeményeztek.

 

*

 

Kérdés: Mennyiben életrajzi A cinkos?

Válasz: A cinkos című regényem története túlnyomórészt nem életrajzi. Hőse idősebb nálam, felnőtt volt már a háború idején, én még gyerek voltam. A történetek nagyobb részét néhány korosabb baráttól hallottam, többszörösen börtönviselt, nyugdíjas reformkommunistáktól, Nagy Imre híveitől, akik ötvenhat után éveket töltöttek börtönben. Ha én is egy lettem volna közülük, ha énmögöttem is reformkommunista pálya kanyarogna, akkor nem tudtam volna ezt a regényt megírni. Kellett hozzá együttérző empátia és szellemi távolság egyaránt. A látogató, A városalapító és A cinkos című regényeimet trilógiának fogom fel, mindhármójuk első személyben beszélő narrátor hőse – egy bizonyos T. – énnálam jó évtizeddel idősebb. Most, hogy már magam is benne járok a korban, egy másik trilógiába fogtam (közös címe: Agenda, első kötete: Kerti mulatság), amely már a saját nemzedékemről szól. Ezt-azt már mi is megtapasztaltunk. Ha minden jól megy, mind A cinkos, mind pedig a Kerti mulatság még az idén napvilágot lát egykori kiadóm, a Magvető gondozásában.

 

*

 

Kérdés: Bűntársa-e az értelmiségi az önkényuralomnak? A pereknek vagy például annak, hogy megszálltuk Csehszlovákiát. Maradhat-e tiszta az értelmiségi? Érdemes-e tisztának maradnia? Nem a regény megalkuvó kórházigazgatójának van-e igaza, aki több száz embernek tud viszonylagos jólétet nyújtani?

Válasz: A regényíró igazán nem tévesztendő össze az erkölcsbíróval. Van-e olyan jól megírt regényfigura, akinek maga a szerző ne lenne cinkosa? Hiszen ha nem lenne az, akkor meg sem tudta volna írni. Nem ajánlgatom másoknak a magam viselkedési szokásait. Tény azonban, hogy van, amikor nehéz itt is, ott is – mind a sikeresség, mind pedig a lelkiismeret színpadán – jól járni. Megy egy ember az utcán a barátjával, egy szembejövő leüti a barátját, emberünk megy tovább. A félelme érthető, ha a szembejövő szemmel láthatóan erősebb volt nála, de az már meglepő volna, ha utóbb a helytállásával dicsekednék. A becsületfajták közül a betyárbecsület közel áll hozzám, és hogy a regényem címének kettős jelentésére utaljak, a betyárok cinkossága is. A svédek máig nem tudnak kigyógyulni abból az izmosodó szégyenből, hogy reálpolitikusan, semlegesen átengedték területükön a német csapatokat a baráti Norvégiába. Minél igényesebb egy közösség erkölcse, annál kínosabb utólag az egykori erkölcsi hanyagság emléke. Hogy melyikünk mennyire tiszta vagy piszkos, erről döntsön az örökkévaló, felebarátaink illetékessége kétséges. Hogy érdemes-e tisztának maradni? Kiterítenek úgyis. Érdemes-e bepiszkolódni? Kiterítenek úgyis. Mindenkinek megvan a maga vétke, mulasztása és igazsága. Ki miben engedékeny, ki mire kényes. Ráadásul a politikai erkölcs csak az egyik cikkelye az emberi személy erkölcsének. Gyors társadalmi változások idején jönnek az ujjal mutogatók, ég óvjon tőlük. Egyébként pedig abban, aki gyilkolt, ott marad a gyilkos, abban, aki besúgott, ott marad a besúgó, abban, aki a bajba jutottnak segített, ott marad a segítő – élethossziglan.

 

*

 

Kérdés: Közszükséglet-e a szabadság? Nem értelmiségi fényűzés?

Válasz: Izlandban például közszükséglet a szabadság, Albániában nem. Izlandban egy parasztnak is ugyanolyan szükséglete, mint a fürdőszoba vagy a villanyáram, lehet, hogy Albániában csak néhány értelmiséginek. Szabad helyről nézve a szabadsághiány szomorú tünet, mint a fehérjehiány. Az elnyomás hókuszpókusza meg olyan, mint a bennszülöttek sokféle néprajzi furcsasága. Való igaz, hogy Petőfinek jobban kellett a sajtószabadság, mint a jobbágyoknak, de az sem kétes, hogy a jobbágyból csak akkor lesz szabad paraszt vagy polgár, ha a költő elhárítja a vers útjából a cenzort.

 

*

 

Kérdés: Ha a szólásszabadságot nem követik politikai és gazdasági változások, akkor is van értelme?

Válasz: Az ember nevű élőlény szabadságra van ítélve: ez a sorsa, a keresztje és az üdvössége. Azért van ez így, mert az ember nemcsak a sejtjeiben meghatározott ösztönlény, hanem tanuló fajta is, akinek választania kell a fölmerülő megoldások között. Ha bizonyos megoldások tiltva vannak számára, akkor nem tud a tanulásban előrehaladni, akkor csökött lény marad, nem egészen ember. A szabadság öncélú, önmagában jó, megbizonyosodás az ember lelkierejéről. Ahogy az izomzat is elpetyhüdhet, ha nem mozgatjuk tagjainkat, lelki szervünk, a szabadság is elsorvadhat, vagy esetleg ki sem fejlődik. Az egészséges, jómódú közösségek történelmük során többször is fellázadtak a méltatlan körülmények ellen. Aki hagyja magát, azzal elbánnak. Aki nem szól, arról megfeledkeznek. Aki nem védi önmagát és a többieket, az rászolgál az elnyomatásra. Mellesleg a szabadságnak a jómód nem igazolása. Aki azért akar szabad lenni, hogy meggazdagodhasson, az nem lesz szabad. Gazdag sem. Önkényuralom és szegénység többnyire együtt jár. Amíg egy társadalom meg nem szabadul a jogszabályokba foglalt értelmetlen tilalmaktól, addig marad a szegényesség és mindenütt a szürke piszok.

 

*

 

Kérdés: Hogy van, kedves Konrád György, 1989 tavaszán? Lát-e kiutat a hatalom és a szellem, az elvtelen cselekvés és a jellemes cselekvésképtelenség, a kényelmetlen hatalom és a kényelmes autonómia dilemmáiból?

Válasz: Köszönöm az érdeklődését, a körülményekhez képest, szokásomnak megfelelően – jól. Ötvenhat éves, egészséges ember vagyok. Ha elalszom vagy ha felébredek, a hozzám közel állókra gondolok. Kávé után leülök dolgozni, munka után van kivel beszélni. Ha más nem maradna utánam, csak a négy szép gyerekem, már akkor sem hiába voltam itt. A szellem pedig majd csak elbajlódik a hatalommal; írófélétől elég cselekvés az írás. Úgy gondolja, hogy egy határozat megírása inkább cselekvés, mint egy történeté vagy egy gondolaté? Az író cselekvése a könyve, ahogy a miniszteré a rendelet, a boltosé az eladás. Egyik sem inkább, egyik sem kevésbé cselekvés. Ami pedig az autonómia kényelmét illeti, miért nem választja mindenki ezt a kényelmet? Merő áldozatkészségből? Ha a hatalmasnak kényelmetlen a hatalom, miért nem hagyja ott? És miért lenne erkölcsös a lelki kényelmetlenség? Egy jó mesterember, ha rendesen elvégzi a munkáját, semmi rendkívüli kényelmetlenséget nem érez. Legfeljebb elfárad. És akkor már nem is olyan rossz arra gondolni, hogy a derű és a mámor ünnepein kívül az igazi kiút az emberi dilemmákból a végleges távozás. És addig? A holnapi nap. Hagyjunk valamit holnapra is.