Kőóra

A szállodafolyosó hosszú, sok réz és márvány, a mennyezetből zene szivárog. Az öblös karosszékben elaludtam, arra riadok föl, hogy egy ismeretlen fekete madár ugrál az ablakpárkányon. Odakinn még világos van, már senki sem szólhat hozzám, magamra zárom az ajtót, ezen a boldog órán nem hívok föl senkit. Kirakodtam, enyém ez a szemüveg, a pipa, a töltőtoll meg egy fénykép. Kedvemre való a semleges tisztaság egy olyan szobában, amellyel nem kötnek össze meghitt emlékek. Tegnap még másé volt, most az enyém, néhány nap múlva ismét másé lesz. Méh repdes a gyümölcsöstál körül, fel-alá keringek a lakrészemben, megállok a tükör előtt, ezt az arcot már láttam, egyik nap szökevény, másnap mindenütt ott van. Föltettem egy polcra a még bontatlan leveleket, elvont óhajok, mind életbe vágóan fontos, tehát nélkülözhető. A szoba sarkában van az íróasztal, rálátok a hatalmas baldachinos ágyra és a faragott ötajtós szekrényóriásra, amelynek minden ajtaja nyolcas osztatú, az üvegcsillár két lámpasora is emeletenként nyolc gyertyaégőből szórja a fényt a magas mennyezet alatt. Az íróasztalon hirdetési szöveg, megtudom, hogy Kandor borai és pecsenyéi a gasztronómia finnyás szakértőinek is ajánlhatók. Van katedrális, várbástya és tóparti sétány, amely a díszes építésű szecessziós krematóriumhoz vezet. A székesegyház egyik festményén a halál áll a bakon, hajtja a két bikát ostorral, elfeküsznek az emberalakok csupaszon. Ubi gloriosa victoria.

 

Kimegyek a tetőteraszra, ha előrenézek, akkor a tóra látok, ha hátra, akkor a Feltámadás térre. A szálloda előtt színét váltja a homokpart, éjszakánként fényszórók világítják meg a fövenyt. A déli szélben a hullámok torlódnak, elfeküsznek, majd visszakúsznak. A látótérből sohasem távozik egy őrhajó. Vízáramlás fésüli, kócolja az algákat a parti köveken. Egy szőke lány egy deszkán hasal, kivágott fürdőruha, lebarnult test, borotvált szeméremszőrzet. Mondják, hogy a vízcsobogás kilazítja a görcsöket. Visszahúzódom a mellvédtől, ahogy a huzattól kilendül a függöny, világítanak a kertben a medence mellett a nyírfatörzsek, és nyikorog a szél mozgatta lengőpad. Fehér mellényes sötét madarak repdesnek odalenn a fonott karosszékek fölött. A kék medencében úszik egy alak, levelek hullanak a vízbe, egy öregember hosszú nyelű gereblyével horgássza őket. A fotelekben magányos olvasók, dús, fényeszöld növény hajol ki a kerengő oszlopai között, a pincérnő fehér blúzban és sötét szoknyában áll, a csípőjéhez szorítja a tálcát.

 

Vendég vagyok itt Kandorban, átutazóban, megülök egy darabig, igyekszem nem belebonyolódni a helyi ügyekbe. Megkaptam ezzel a megfigyelési ponttal a szükséges távolságot a látványokhoz. Szemben a kétes gótikus székesegyház, alatta egy hiteles román kori altemplom, amely kívülről nem látható, az alatt pedig egy római kori fürdő romjaiban gyönyörködhet az időrétegek viszonylagosságával barátkozó vendég.

Ezen a téren koronázták a királyokat, itt végezték ki a lázadókat, az összeesküvőket és a szabadgondolkodókat. Az ott a kandori bíróság és a titkosrendőrség székháza. Ahol most vagyunk, ötszáz éve már utasokat láttak vendégül, kórház volt itt, szállás és monostor a székesegyházba lóháton és gyalog jövő zarándokok részére, a tavernában bencés barátok mérték a bort, beginák is segédkeztek, a diákok iskoladrámát játszottak, a nagyurak egy kupából ittak a térdükön táncoltatott feslett lányokkal.

 

– Mondja, milyen város ez a Kandor? – kérdeztem tegnap a komoly tekintetű pincért.

– Valóságos mennyország. Nem laknék itt, ha nem volna az. Nem mindig az. Ma inkább pokol volt – mondta a pincér szakaszosan. A felesége nem egészen egy éve őmellette az ágyban csendesen meghalt. Álmában eltűnt mellőle, nem érti, máig sem érti. Azóta egyedül neveli a lányát.

A város felkúszik a völgy teknőfalaira, és már szinte át is bukik a hegykoszorú túloldalára, hogy leáradjon és szétterjedjen, körülvéve azt a karcsú vulkanikus csúcsot, amelynek a tetején tizenkét sziklahasáb osztja az időt és a teret, s amelynek a legközepén vékony füstöcske száll fel a föld legmélyéből. Alig látható üzenet, van, aki nem is látja, nem is mertek padot tenni mellé a kandoriak, Kőóra a neve. Ennek a kőórának az időszámítása, ez a szendergő füstjel nem engedi el bűvköréből az arra tévedőket.

A Feltámadás tér alaprajza legömbölyített sarkú téglalaphoz hasonlít. A két rövidebb oldalon befutó utcák szélesebbek, a hosszabbakon érkezők keskenyebbek. Néhány éve a város főépítésze oly ügyesen terelte el az autóforgalmat, hogy sikerült gyalogsétánnyá tennie a Felszabadulás teret, amely a második világháború előtt a Feltámadás tér nevet viselte, és most ismét az lett. A tér lakói elég tanácstalan arcot vágtak, amikor az egyik helyi lap újságírója megkérdezte őket, hogy miben hisznek inkább: a felszabadulásban vagy a feltámadásban.

A tér keleti oldalán húzódik hosszan a négy tágas kertet körülzáró Korona Szálló, amelynek hátulsó szárnyán a Régi piactérre nyílnak az ablakok, ahol több vendéglátóhelyet talál a látogató, nappal itt van a virágpiac, mostanában ellepték az ócska limlomok mögött kuporgó hajléktalanok, a hely hagyományai szerint a Régi piactéren sohasem enyészett egészen el a prostitúció.

 

Dragomán János vándorbölcselő megérkezett Kandor városába, találkozott a barátaival, egykori tanárával és a szerelmével, kiderült, hogy lánya és unokája van, a tanárát, akiről tudott egy titkot, akaratlanul megölte, és végül ő is meglakolt ezért. Dragomán arról beszélt, hogy nagyszerűen megvan egyedül, áldja életkorának progresszióját, és letelepszik Kandor városában, hogy elkerüljön minden bonyodalmat, amelyekbe vándorlásai során szokásosan belegabalyodik. Olyan nyomatékkal mondta ezt, hogy Kobrának, egykori osztálytársának nyugtalanító balsejtelmei támadtak. Nem sok időt töltött Dragomán Kandorban, de az alatt is sikerült felforgatnia a hozzá közel állók maradék nyugalmát.

Dragomán akkor érkezett, amikor a harmadik osztálytárs, Kandor polgármestere, Tombor Antal már kezdett elszabadulni. Tombor szokása szerint most sem figyelt oda különösebben a történtekre. Az érdekelte, hogyan lehet egyidejűen történelmet csinálni és filmezni is azt. Eltesszük magunkat, ezt a néhány évünket. Kobra nem egészen értette, hogy minek a betetőzéséül szánta Tombor a nagy búcsút a Feltámadás téren. Hinni akart a megszabadulásban és abban, hogy az üdvösség körülötte táncol, mint egy vidor, hűséges korcs szuka? Színes ünnepségeket rendezett az újjáépített városházán, és csak természetes, hogy a lépcső két oldalán harsonások zajongtak pirosan, meg hogy került néhány majom és tűznyelő is, a hajléktalanok pedig bőséges ingyenebédet kaptak.

 

Levélkártya fekszik az asztalán: Nothing is finer, than a dinner in the Diner. A New York-i kikötőben a Diner lánc egyik vendéglője körül Dragomán óriáskamionokat lát ezüst csövekkel és tűzpiros motorházzal, és akkora vállakat, hogy elhordanának egy zongorát. Lát továbbá egy hölgyecskét is ugrálni. „Ma moral est celle d’une papillon. Ce qui te convienne j’espère.” Ilyeneket mondott az a repdeső nőke a sötét téglafalak tövében, kikötői acéltönkök, konténerek és megvilágított bárok között. Dragomán remekül érezte magát abban a kikötői kocsmában zömök ételekkel a tányérján, akkora marhasülttel példának okáért, mint egy teherautó-sofőr tenyere.

 

Vonatfüttyöt hall, áthelyezi magát a vasúti hídra, éles hideg szélbe, 1956. október végére. Alatta sínek, mozdonylámpák fénye, oldalán géppisztoly, szemben hárman jönnek, azoknak is géppisztoly van az oldalán. „Kik vagytok?” „És te ki vagy?” „Mondjátok meg, legyetek szívesek, kik vagytok: barát vagy ellenség?” „Attól függ, hogy te ki vagy.” „Én csak azt tudom, hogy szép békésen elmehetnénk egymás mellett.” „Helyes, de akkor te menj át a túloldalra, mi meg ezen az oldalon maradunk.” „Nincs véletlenül egy cigarettátok? És nem lőtök le, amikor tüzet kérek?” Dragomán ott poroszkál a hídon, amely nem akar véget érni, alatta megy egy vonat, az sem akar véget érni, és ez a mély lélegzet, ez sem akar véget érni. Visszajön a hídról a szobájába, a szél kiszívja a függönyt az ablakon.

A fiúk megint szeretik a géppisztolyt, és azt mondják, hogy most vagy soha. Most kell egy tornyot telibe találni, most kell az ágyban fekvő és rettegésükben a dunna alá búvó öregekbe egy géppisztolysorozatot beleengedni, most kell a házat felgyújtani és a szálloda erkélyén ledurrantani a tudósítót. Nem messze innen szabadcsapatok, torkolattüzek és lángoló gyerekszobaágyak. Ki mondja meg, hogy mi volt előbb: a lövés vagy a lőhetnék? A zászló vagy a fegyverfogás? Vannak a vadászok és vannak a szökevények, Dragomán inkább ez utóbbiak közé tartozik. Gyerekkorában a szomszédos játékbolt kirakatában karácsony előtt megjelent egy vár hidakkal, bástyákkal és kürtössel a toronyban. Pazarul ki volt világítva, folyamatos ünnepség zajlott benne. Dragomán abban a várban nem kardos őr akart lenni a bástyán, hanem vidáman szökdécselő, tarka ruhás udvari bohóc.

 

Telefon, valaki sajnos holnap nem tud eljönni, borzasztóan sajnálom én is, leteszem a kagylót, föllélegzem. Üzeneteket csúsztatnak be az előszobaajtó alatt a résen át, mind akar valamit, szájzáram van, és a kezem is megmacskásodott, köhögök, didergek, verítékezem. Az aktivisták cselekedjenek, enyém a mulasztás és az influenza. A cselekvés lótás-futást, zsúfolt határidőnaplót jelent. Eltanácsolom magam az olyan helyektől, ahol valami fontos történik. Fennakadtam, és úgy maradtam, csak a többiek még nem vették észre. Búcsúzó mosoly, tanítok, szöszmötölök, űzöm a mesterségeimet, check in, check out, aztán egyszer a check in elmarad. Feszül a homlokom, sorvad az agyam, több orvoshoz kellene elmennem, egyikhez sem megyek el, a betegség akkor születik, amikor megnevezik. Már harmadízben kapok egy borítékot, amelyben egy másik boríték van, abban egy még kisebb harmadik, s ebben egy kártyán egy halálfej arany tintával rajzolva.

 

Hölgyeim és uraim, önök az inkognitó páholyából egy gyarló emberre néznek alá, aki nem éri be vele, hogy gyarló, de még delirál is erről. Hatvan felé járó tanárembert lássanak maguk előtt, öltözéke szürke tweedzakó, fehér pamuting, fekete cipő, gimnazista kora óta így jár. Reggeli kávé után kabátot vesz, és átballag néhány utcasaroknyira egy másik épületbe, felmegy az irodájába, magára zárja az ajtót, könyvekbe lapoz, a székében hintázik, egy papírszeletre néhány szót ír, zsebre gyűri, a sarokszekrényből előhúz egy üveget, tölt, felhajtja, semmire sem gondol, fogalma sincsen, hol fogja kezdeni, csak az előadása címét tudja, késésben van, kezet-arcot mos, besiet a terembe, köszönnek, már várja egy pohár víz az asztalon, belefogózkodik, sorban szemrevételezi a hallgatókat, és aztán mond valamit, ami a mai óra témája lesz, azt fogja kibontani és összegöngyölni. Kinéz időközönként az ablakon, a vörös téglával kövezett téren galambok csipegetnek, és karjukat lengetve mennek a gyerekeikkel a fiatal anyák.

 

Ezen a héten Dragomán pontosan úgy élt Kandorban, ahogy nem szeret, fogadásokon ácsorgott, elnyúzódott, naponta többször időzött túlfűtött helyiségekben, ahol sok ember álldogál pohárral a kezében, olyanok, akik egyébként barátságos vonzódásból nem jönnének össze. A tanár űzött mosollyal élénkíti a mezőnyt, kérdez, szerepeltet, éjfél elmúlt, a helyiség tele van emberekkel, nevetnek. Áll valahol, mint a katona, bárki odajöhet és megszólíthatja, áll, tüzelnek rá, minden kérdésre összerezzen és mosollyal válaszol. Félve megy át az előcsarnokon, szomjas, de nem lép az italos asztalhoz, eliramodni próbál, mindhiába, elépattan egy bájos hölgy a kis hangfelvevőjével, s kérdi, hogy mit szól, nem nagyszerű-e, hogy ennyien összejöttek. Valóban csodás, rebegi Dragomán, és magyarázza annak előnyeit, ami menekülésre készteti.

A Korona kávéházban szerzők és szerkesztők, tudósok, aktivisták óránként ugyanazon a pamlagon, bor, kávé, telefonok, kézszorítások, kitérések, elgyengülések, ígéretek, muszájmunka, nekicihelődés. Délelőtt nyugtatót vett be, a szállodaszobában nyakkendősen ledőlt az ágyra, de már felszólt telefonon a portás, hogy várják a hallban.

 

Útban a kávéház felé, ahogy végigmegyek a folyosón, kinyílik egy szobaajtó, és benn egy alig öltözött nő az ajkát pirosítja. Magas, földig érő köpenyt és széles karimájú nyúlszőr kalapot viselő kelet-ázsiai férfi jön velem szembe, meghajol, a pórázon vezetett négy palotapincsije is térdre ereszkedik, mély főhajtással viszonzom az udvariasságukat. A liftre a szállodafolyosón hosszabban kellett várni, mert egy tolószékes öregasszony háromszor is visszaküldte az egyik lányát a megfelelő illatszerért, a másik lánya pedig fenntartotta a felvonófülkét. „Tudja, kérem, az agresszív szagokat ellenillatokkal kell közömbösíteni. Alaposabb stúdiumok nélkül el sem hinné az ember, hogy a jellemhibák szaglanak. Mi, fogyatékosok érzékenyebbek vagyunk, és puszta szimattal, vakon bár, de belelátunk a lélekbe.” Lefele menet a felvonófülke tükrébe nézve megigazítom a nyakkendőmet, a tükörben egymásra torlódó jégtáblákat látok, és egy keskeny pallón egy kisfiút, ahogy a befagyott ladikba bocsátkozik.

Mászkáltam a földkerekség számos városában, és minden vendéglátóhelyen elértem a nekem szükséges részegséget, hogy a hemzsegő ricsaj kellős közepén is láthatatlan, de sugárzó óvóhely burkoljon körül. Ismerős az egyik portás meg a zongorista, ők is körbejárják a földet, akár a nemzetközi tudósítók, ami én is vagyok szünidőmben, vagy a diplomaták, akik felszántják egy-egy ország ismeretlenségét, nem unom a társaságukat, cserzett kommandó, láttak már néhány hőst és számos gyilkost.

 

Imre nagybátyámra gondolok, aki a Korona szállodában volt krupié, de a hegedűt is úgy vette át a prímástól, hogy abból a publikumnak semmi kára nem származott. Az a bolondos Imre az első világháborúban tiszti csizmában táncolt az orosz fronton a lövészárok partján rumosüveggel a kezében. Kilőtték az üveget a kezéből, a cigarettát a szájából, de őt nem lőtték le az oroszok tizenhatban. Igaz, hogy kutyaszánon Imréék is küldtek kockacukrot és rumot a teához az orosz karácsonyra, Imre bácsi így rendelkezett. Negyvennégyben csak úgy lelőtték, pedig a barátnőjével vonult, kopaszodón és illatos bajusszal, fehér karszalaggal és első világháborús vitézségi éremmel kivételezett zsidóként. Mi tette, hogy Imre akkor is sétált? Nem törődött az egésszel, csak nézte a tüzet a dobkályhában, amelyen a sárgaborsó-főzelék sehogy sem akart megfőni. Ez volt a tevékenysége az utolsó napon. A nő, aki egy darabig elvolt mellette, úgy érezte, hogy Imre elszámolt a dolgokkal. Napok óta nem ivott, sétálni kívánt, de a barátnő tudta, hogy pálinkát akar, és azt is tudta, hova mennek. Egy fuvaroshoz tértek be, aki még az ostrom idején is tudott a városba behozni füstölt húst és házipálinkát, amiért Imre odaadta a perzsa kucsmáját év végén, a pálinkát azonban már nem volt érkezése meginni. A zsidótörvények hatálya alól mentesítő papír eltépetett, Imre bácsi homlokon lövetett. A nőt előbb be akarták vinni a számonkérés székházába, hogy némileg megkínozzák, megerőszakolják, és élve vagy halva kidobják, de a földön térdelt, és nézte Imre bácsi fejét a két vállára támaszkodva. Azt mondták neki, hogy most már elég, menjen.

Reggel a dómban Dragomán az oltárkerítés előtt felolvasott egy latin szöveget, mellette lengett el a kereszthajóban a roppant méretű füstölő, tízméteres, karvastagságú kötélfonat tartotta, amelyet a csiga túloldalán hat zarándokkámzsába öltözött templomszolga rángatott ütemesen, és ettől a füstölő a magasba lendült a mennyezeti freskóig. Nagy kanál tömjénnel etette a parazsat a püspök, ontotta a füstöt az üvegablakos ezüstalkotmány, megfélemedve álltak a hívek. Dragomán előtt az asztalon kis, lapos mikrofon hevert, hatalmas zengzettel töltötte be a fenséges ürességet. Megrettent, a kellő pillanatban az oldalán termett Alfonz, a hűséges, cinikus barát. Minden elő volt készítve, a kellő pillanatban állították fel és ültették le, a püspök átnyújtott egy szemérmes mosolyt, és ostyát tett a hívek nyelvére.

 

Jöttek, metropolitán mágusok, hogy olyat műveljenek, ami még nem volt. Érkezésük az ilyen kora őszi hétvégén olyan esemény, amely sok várakozást beteljesít. Az ember a szüreti mulattatók felfalása nélkül kielégítetlen marad, és fájdalommal határos vágyódást érez nem is tudjuk, mi után. Első nap a városháza dísztermében mutatkoztak be, onnan átvonultak a zsinagógába, amely ma színházként szolgál. Kiegészítő rendezvényeken a kandori publikum látott mindenfélét, ami búcsúba, vásárba való, egykerekű biciklin karikázó majmokat, sötét gyerekbajszok alatt szilvalekváros krumplilángost. Vásár és mágusparádé idején a zsebmetszők is idecsődülnek, és Kandorban szemtanúja lehetsz motorkerékpáros üldözéseknek, de az sincs kizárva, hogy kővel fejbe vernek és bedobnak a tóba.

 

Dragomán a nemzetközi sámán, de az üzletmenet fenntartása Alfonzra súlyosul, aki milliárdosnőkkel és féldiktátorokkal ugyanolyan jól kijön, mint a leszbikus teakóstolónőkkel vagy papagájidomító remetékkel. Alfonz minden velencei principessát vagy bogotai drugkingpint legalább egy talleyrand-i bemutatás erejéig ismer. Nagy orr mögött a legalázatosabb arroganciák szálldosnak. Mély hangú, játékos komplimentek orosz–zsidó–francia akcentusával egy oxfordi baritonnak. Született cinkosa minden esztétikai bizarrériának, a díszzsebkendőnek ott a helye a szíve fölött, a rózsaszínű szegfűnek a kabáthajtóka gomblyukában. Lobogjon az ősz sörény a mediterrán arcszínnel és a kék állal összehangoltan. Marasztalja Dragománt, mind a ketten tudják, hogy búcsúznak, hiányozni fognak egymásnak.

 

Napokon át ülésezett reggeltől estig a küldöttségek gyülekezete, egyfolytában égett Dragomán orra előtt a mikrofon talpán a kis színes jelzőfény, ki sem kapcsolta. Összekötötte a többiek beszédét, szót adott, kommentált, megeresztett egy viccet, figyelte, hogy a vele szemben ülő kétszáz ember közül ki emeli fel a kezét, és hogy mit mondanak sokszor igen furcsa kiejtéssel. Országuk neve szerint szólította fel a küldötteket, és ügyelt arra, hogy a nemek, a fajok, a földrészek, a vallások mind szóhoz jussanak. Tudta, hogy kire számíthat, ha egyezséget akar a sértődött felek között közvetíteni. Szeretett volna minél gyorsabban túljutni az agenda különböző pontjain, sok szavaztatás volt még előtte, majd meghozzák a határozatokat, elfogadják az ajánlásokat, és napirendre térnek a történtek felett. Több kormányfőt szigorúan, de mértéktartóan elmarasztalt. Nemkülönben gerillákat, akár hatalomban, akár földalatti ellenállásban. Vannak megszállottak, akik az ügyet elég fontosnak tartják, hogy érte embert öljenek. Jegyzőkönyvet ír alá és tol félre a múltkori kongresszusról, amely rögzíti, hogy a nemzetközi elnök miket mondott a különböző bölcsességekre és szamárságokra, amelyektől az ő szája sem volt mentes. Valaki kérdez, valaki egy könyvet ad, valaki egy petíciót szeretne aláíratni, valaki örül, hogy beszámolhat a munkásságáról.

 

Minden harmadnap megölnek egy kollégát valahol, mert beleütötte az orrát olyasmibe, ami nem tartozik az olvasóira, rávilágított furcsa összefonódásokra, hálózatokra, félhivatalos halálosztagok és maffiák társasjátékaira, mert nem azon igyekezett, hogy egy klubban vacsorázzon a miniszterrel és a tábornokkal, mert nem tartotta többre a milliárdost, mint a rongy alatt alvó embert, vagy a sovány, mezítlábas nyugágytulajdonost, aki szétterített, de igénybe nem vett nyugágyait a nap végeztével a talicskáján magas toronyba halmozza-kötözi, és viszi a vállalatát haza.

 

Reggel jönnek a televíziósok, rendezkednek a dolgozószobában, a nemzetközi elnök megfelelő trófea, legszívesebben azt firtatják, hogy mivel termékenyítette meg Kandor a nagyvilágot. Hívják telefonon, ő pedig mint a villanyozott béka, megrándul és megy sajtóértekezletre, hivatalos fogadásra, ebédre, vacsorára, interjút ad, felolvassa a szövegét, utazik tovább, elígérkezett, közben talán lesz tíz perce ledőlni, felugrik, nyakig begombolja az egyenruhát, szalutál, készen áll, előad, rögtönöz, megnyit, szavaztat, bezár, pohárral a kézben a többiek nevében elmésen köszöni a meghívást, a kis személyest a nagy személytelennel arányosan keveri, sötét öltönyök és estélyi ruhák között váltogatja a nyelveket, engedelmeskedik korunk hősének, a konferenciaszervezőnek, aki mestere a névcsokor-kötözésnek és a telefonba turbékolásnak, fényképezkedik számos távol-keleti delegátus társaságában, együtt mosolyognak a kamerába, hajlongva búcsúzkodik, túlhajlongja a szerfölött udvarias professzort, aki délelőtt-délután bemutatkozik, és egyik alkalommal sem mulasztja el közölni, hogy melyik országból jött. Talán még egy kávé, talán még egy konyak, talán az egyetemen, talán a városházán beszélnie kell. Csak ez a mai előadás múlna el tőle, meg a holnapi, meg a holnaputáni. Abban reménykedik, hogy a beszélőgépe ma sem fogja cserbenhagyni, egyik szó magával vonja a másikat. Kopognak, viszik, kap valami válldíszt. Akinek az arca a képernyőre került, az kiállítási tárgy lett. Erről-arról nyilatkozik, anélkül hogy értene hozzá. Sok autózás, találkozás, időpontok, sietség. Tombol a kötelességérzet, állandóan mások társaságát kell élveznie. Már inkább csak a nyüzsgést, a tolakodást látja, a versenyt, hogy ki milyen fontos. A nemes papolás megüli az agyát. A felét sem csinálja meg annak, amit megígért, egyszerűen elfelejti.

 

Dragomán az elmúlt évben sok mindent elindított, kitalálni szeret, megcsinálni nem annyira. Felzaklatja, ha időre kell mennie valahová. Sokfelé járt, ahol bőven terem a hibáztatás és a követelés, és ahol bugyog az önsajnálat. Megvan a repülőjegy, várja egy másik városban a szállodaszoba, holnapután nyitóreferátum, azután meg pódiumdiszkusszió. Beszél számos előadóteremben, katedrán, színpadon. Villanások, odanéz, egyre több mikrofon kerül a szája elé, megtapsolják. Beszél a főétel és a desszert között, beszél főtéren százezer embernek, beszél pályatársakkal, ellenzéki hangadókkal és kormányférfiakkal. Eszmét cserélnek sziklavárban és apátságban, a bölcsek elbizonytalanodtak, a vezérek tanácstalanok. Mindazonáltal közösen lökést adtak az eseményeknek, megtárgyalták, hogy majd megint összejönnek megtárgyalni azt a kérdést, hogy mit fognak legközelebb meg azután megtárgyalni. Aminek éle és sarka volt, azt lekerekítették, egymással jóra jöttek, már senkit sem sért, már semmit sem jelent, összeakaszkodtak és kibontakoztak egymásból. Utána repülőutak, távollét, csend. Ma is megfogadja, hogy megváltoztatja az életét, holnap is megfogadja, igen, lemond minden közszereplést, befogja a száját. Csak még ezt a játszmát, amit elkezdett, hadd fejezze be, már csak arra a tizenhárom helyre megy el, ahova elígérkezett.

 

Leköszönt, ezután az utóda fogja elragadtatott háláját kifejezni a miniszternek, és őhozzá utasította az utánarohanó riportereket is. Elmondta a magáét az utolsó szó jogán, az auditóriumban megtapsolták a parainéziseit. A komoly beszéd végeztével a nyilvános személyt beteheti a szekrénybe. Előveszi a magánembert, akinek nem jut eszébe dómban és aulában mikrofon előtt végezni a szertartást, megemelve oltárral, pódiummal és zenével. Vedleni mámorító.

Sokat beszélni körülbelül olyan hiba, mint sokat enni. Az embert az Úr megáldotta a beszéd képességével, és egyúttal meg is verte a fecsegés kényszerével. Némelyik már úgy elvetemült, már olyan hiú, hogy nem bír csendben maradni. Csak akkor vannak jól, ha beszélnek. De az olyanoktól is óvakodik, akik bár csendben maradnak, de fészkelődik bennük a szó, a hangképző szerveik kéjelegni akarnak. Jobb, ha egy időre elhallgat, mert mi utálatosabb egy bőbeszédű öregembernél?

Ha a régi időket említi, gyakran ismétli magát. Az emlék megdermed, már nem táplálja a friss áramlás a mélyrétegekből. Már ő maga is úgy látja a történetet, ahogy annyiszor elmesélte. Potyogtatja mészkődarabkáit a rozoga hadastyán. A negyvennyolcas huszárok közül sem az kapta a legtöbb ünneplést, aki a legvitézebb volt, hanem aki a legtovább élt. Az embernek az ő korában vagy összemegy, vagy szétmegy az arca, üregekben és duzzanatokban rá van írva az életrajza. Ahogy itt elhaladnak mellette az üvegen túl, némelyik arc csak környezeti elem, mint a repedezett járda.

 

A szállodaparkon átfutó patak a tóba torkollik, itt vágták a léket a háború végén a vastag jégbe, egyenként belelőtték az összefogdosott civileket, zsidókat, hadiszökevényeket, gyanúsakat. Valaki tiltakozott, hogy a sok hullával megmérgezik a vizet, de a kivégzőkülönítmény tisztje megnyugtatta a vízminőség romlásától tartókat, hogy tavaszra a halak minden puha és málló anyagot lerágnak a csontokról.

 

Dragomán most már nem vár senkit, kilép a szobája előtt nyíló teraszra. Egy célkeresztvonalban van a hegyre felkapaszkodó csillével, és abból kölcsönösen megcélozhatnák egymást. Bent a rádióban szól a Mozart Requiem. Dies irae, dies illa, az a nap a harag napja. Egy agóniakutató azt mondja, hogy haraggal szakadunk el, és nem a megnyugvás derűjével.

Egy tigriscsíkos macska ugrál Dragomán háta mögött, azt akarja, hogy foglalkozzon vele, karmol, kötekedik, hozott neki nyúlmájat feldarabolva, megette az utolsó cseppig, azután órákon át szunyókált a teveszőr takarón, majd Dragomán egy köhentésére felébredt, az ölébe ugrott, hangosan dorombolt, és túlságosan betöltötte a szobát, Dragomán kitette a teraszra, egy citromfa mögül pislogott szendén, jöhetsz, mondta Dragomán, a tigriscsíkos cica a győztesek kajánságával visszafoglalta a helyét a mongol teveszőr takarón.

Délután interjút adott egy antropozófus folyóirat-szerkesztőnek, aki gépírásos, zölddel kiemelt kérdéseket tett föl neki. Átadta az egyik könyvét dedikálva Dragománnak, a hátlapon a szerző átváltozásai voltak láthatók, gyorsan növő szőrzetét olyan irányba terelte, hogy mindig más legyen. Olyankor ő más városban, más emberek között, más néven él. Négymilliárd ember van, nem járja, hogy ő mindig csak egynek az életét élje.

Dragomán rossz állapotban van, ha akar valamit vagy fél valamitől. Sokan ufókat látnak, mások lappangó fegyverektől, hibernált terroristáktól tartanak. Aki félni akar, az tud is. A Korona kávéházban is szó esik az eltávozottakról, a testek alkalmatlanok, az ember előbb-utóbb vagy elromlik, vagy megölik, sajnos.

 

A szállodaparkban ez a párás borongás okozza, hogy a kert zöld gyepe és a sárga nárciszok annyira beleivódnak a szemünkbe. Nyáron, csillagos éjszakán látjuk az égen áthúzó felderítő műholdakat. Nem szeretnék inkább fönnülni azon a repülőgépen, mint itt a kertben. Most nincs semmi kedvem elmozdulni innen. Dolgoztam mindenfélét, sok embert elveszítettem, túléltem sok boldogságot és kényelmetlenséget, néhány óránál hosszabb ideig még nem gondoltam az öngyilkosságra. Enyém az, ami megtörtént velem. Megvan a királyságom, nem élek száműzetésben.

Minden este búcsúeste, részt veszek az árnyjátékban, igyekszem nem ítélkezni, de az ízlés átszivárog a tárgyilagosságon, mint kötésen a vér. Meg vagyok írva. Úgy élem az életemet, ahogy egy könyvet elolvasok. Csak éppen nem tudom, hogy hol a vége. Talán éppen itt.

Mindegy, hogy eseménydús volt avagy egyhangú, a paraszti ismétlés és a lovagi vándorút egyenértékűek. Bennem lakott az utas és a polgár, a kalandor és a filiszter, a hajós és a remete, Don Juan és Oblomov. Van, aki ezer veszély között elvitorlázik a messzeségbe, van, akinek otthon is ezer veszélyt rejteget az élete, de olyan is van, aki a kávéház barna plüsskanapéján hátradől, és mindezt elképzeli.

Van, aki bölcsességre tesz szert, pedig ki sem mozdult a falujából. Van, aki bölcsességre tesz szert, pedig többször körüljárta a földet. De a legtöbb ember híjával marad a bölcsességnek, akár megül a falujában, akár egyfolytában úton van.

Lehet, hogy tíz perc múlva azt mondom magamnak, hogy ki innen. Lehet, hogy meglógok az ismétlődésből. Miért nem voltam mindenütt, ahol lehettem volna? Azzá kellett volna lennem, aminek képzeltem magamat. Szeretek felfedezőútra indulni egy kevéssé ismert városban. Én azért nem értem, mert kívülálló vagyok, aki meg itt lakik, azért nem érti, mert belülálló. A helybeliek kíváncsiak magukra, „Milyenek vagyunk?” – kérdezgetnek engem, az utast. Kapnak egy-két fondorlatos bókot.

 

Ez a Kandor olyan város, ahova a távoli álmodozót megújuló honvágy viszi el. Tapasztalt ember sokat tud a terepről, és titkos jelekből, akár egy tekintetből sokat megért. Szívesen nézek az ablakon kirepülő madár után. Mozoghat velem sokféle jármű, leginkább mégis a testemben vagyok, szűkebb körletemben. A szállodaszobában, ha megjöttem, befogad egy ágy, körülvesz néhány ismerős holmi. Helyről helyre viszem a testi szokásaimat.

Az a jó ebben a Korona Szállóban, hogy van benne minden, ami kell, étterem, kávéház, bár, uszoda, orfeum és kert is a tetőteraszon, ahol időnként furcsa alakok sétálnak. Most éppen az a széles karimájú fekete kalapos férfi, akivel már találkoztam. Lányosan szép arca van, négykézláb illegeti magát a kutyuskái előtt, akiket pórázon vezet. Fölegyenesedik és megkérdi, hogy volna-e számára egy finom elragadtatást okozó cigarettám. A magasba nézve szívjuk a füstöt, a tetőterasz mellvédjének támaszkodva.

„Mélyen a dolgok alatt és magasan fölöttük. Ez a jó abban a felhőkarcolóban, amelyet a füsttel belehelünk. Nemde?” – kérdi a kalapos ismeretlen. Látva egyetértésemet, megkérdezi, hogy ugye nem szükséges bemutatkoznunk egymásnak.

 

Lehetne ez a merő ideiglenesség, egy szállodai éjszaka a határszemle kiindulópontja is. Az asztalomon mindennapos próza, agenda, utasítások önmagamnak, egy kortárs nézetei. Ezeknek a feljegyzéseknek az ismeretlen jövő a társszerzője. Mit csináltam? Megmaradtam. Nem nagy eset, van, aki túléli a dolgokat. Igyekszem földeríteni, hogy a véletlenek káoszában tulajdonképpen mi történt.

Föltételezem, hogy ezek a jegyzetek előbb-utóbb mások szeme elé kerülnek: nevek, adatok, mámorállapotok. Éveken át úgy aludtam el, hogy hajnalban jöhetnek, és betömhetik néhány papírzsákba a füzeteimet. Nem akartam neveket leírni, nehogy bajba hozzak másokat. Később úgy gondoltam, hogy maradjon nyoma az ostobaságaimnak, mert amit nem jegyzek fel, az nincs.

A múlt plasztiklepedővel van letakarva, mint halott ember az utcakövön. A megfoghatatlan történések és a leírt szavak közé csak annyi fikció kerül, amennyit az elme önkénye és az emlékezet csapongása óhatatlanul közéjük iktat. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy történet szereplői közül már csak én élek, és ezért engem kérdeznek. Ha a hozzám közel állók már inkább odaát vannak, akkor én itt jobbára történelem vagyok.

 

Hol van a tegnap? Ellopták. Nem tudom megkülönböztetni az eredeti történést attól a képtől, amelyet felidézek róla. Nincsenek tények, csak képek vannak. Megparancsolhatom-e az emlékezetemnek, hogy gyenge lámpással hatoljon be egy régi este homályos raktárába? Sok nyers képet gyűjtöttem, aztán úgy maradtak egy kupacban, rendezetlenül.

 

A valóság csak volt. Ahogy megtörténik, máris képpé alakul. Mint például ez a hajó, amely az öbölben a szemem előtt elúszik, vagy az esőcsepp, amely az erkélykorlátról leválik és hullani készül, vagy az esernyős férfi, aki a tér sarkán befordul. Hármójuk együttes jelenléte már csak egy elmúlt és soha többé vissza nem térő pillanatban volt valóságos. És akkor is csak nekem. De már a hajónak, az esőcseppnek és az esernyős úrnak nem. Valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? A tudat fog egy képet, elbabrál vele, átemeli a lehetetlenbe, és lehetségessé teszi. Az emlék olyan kivétel, mint egy gyufaszál fellobbanása az éjszakában.

Csengetnek, belép Melinda, hosszú fekete kabátban és elkeskenyülő fekete nadrágban, ami a hölgy nyúlánk termetét figyelembe véve, és karcsú bokáját, amelyet hegyes orrú fekete, félig magas szárú cipő díszít, előnyösnek mondható. Se gyűrű, se ékszer, csak egy fekete-fehér selyemsál a fehér selyemblúz fölött. Ehhez még hozzátesszük a sötét szemnek az évek során mit sem csökkent fényét, amit nem varázstalanítanak a szaporodó szemráncok és azok a finom ránckezdemények az ajakívre merőlegesen, amelyek összehúzzák majd egyszer, mint egy vászonzacskó száját, most azonban még nem tudtak megküzdeni az ajak élvezkedő, duzzatag fitosságával.

 

Nevem Kadron Melinda. Én ezzel a pernahajderrel már találkoztam egy másik regényben, amit ugyanaz a szerző sózott rátok, de a mi történetünk, Dragomán János úré és az enyém – nem volt befejezve. Jánoska, te elmentél előlem egy bolondokházába, és onnan kimentettél egy lányt, majd azzal csavarogtál három éven át szerte a nagyvilágban. Énrám csak felületesen gondoltál, levelet ritkán írtál, kerülgetőseket, amilyet a hűtlen férfi szokott. De most mégis itt vagy a városomban, Kandorban, és ezt minden bizonnyal megemlegeted még, ha lesz egyáltalán módod a megemlegetésre. Csodálom, hogy nem hoztad magaddal azt a nőt, hiszen társaságokba vitted, hülyéskedett, botrányokat okozott, általános konsternáció rekesztett ki téged is a jobb körökből, de te csak azért is vele mutatkoztál minden olyan helyen, ahol sokan vannak, és ahol rendesen kell viselkedni. Én azt hiszem, hogy engem bosszantottál. Vén fejeddel azt bizonygattad, hogy te fittyet hánysz a szabályokra, amíg én követem őket. Igen, férjem mellett szolgálom a közönséget, mindazzal, amivel a polgármester felesége tartozik: ott vagyok a fogadásokon, kihúzom magam, mosolygok a kamera előtt, és nincsenek titkos ügyeim. Te, ha itt maradsz, elkísérhetsz utaimon a gyermekvédő intézetbe és a piacra, közben egy kiállítást is megnézünk. Nem engedhetem meg magamnak, hogy egy kiállítást ne lássak. Már nagyon vártalak, miért késtél? Óránként hívtam a portást, nevetségessé tettem magamat. Kandorban nincs lakásod, csak ez a két egybenyitott szállodaszoba, amely a tiéd lehet, ha közénk állsz, ha vállalsz bennünket. Ha a repülőtereken is kandori leszel. Akármi vagy, buddhista, katolikus vagy zsidó, negyven után már gondolsz arra, hogy mi a dolgod, hogy te magad mit tehetnél. Mindig van kinek adni.

 

Kadron Melinda vásárol, adóbevallást ír, válaszol a férje leveleire, elmegy a postára és a patikába, vacsorát főz és elmosogat, a gyerekekkel az ő közös nyelvükön beszél, hol az egyikkel, hol a másikkal kettesben boldogítóan lakomázik egy kis sajtos makarónit, elmegy a pótkerékért a gumishoz, és nádszéket vesz a teraszra, reggelenként kakaót iszik, és vajas pirítóst majszol hozzá, nem sok kávét iszik, szeszt szinte soha, zavarja a dohányfüst, szereti a gyógyfűteákat, és elemében van a virágpiacon. Melinda kezében kosár, egy szót sem szól, Dragomán sem, az asszony megterít és kirakodik: kenyeret, juhtúrót, paprikát, házi eperpálinkát és környékbeli füstös fehéret, két pohárba önt a pálinkából, és odalép Dragomán elé, aki a szállodai lakosztályba Tombor figyelmességéből odatett zongorára támaszkodik, fölemeli a poharat, Dragomán tekintetébe kulcsolja a tekintetét, majd a zsebéből kihúzza az öklét, és kienged belőle egy törpepapagájt, aki nyomban fölreppen a zongorára, és azt kiáltozza: „Kurva! Kurva!”

 

„A férjemnek van egy mindenese, titkárnője, házvezetőnője, protokollfőnöke, sofőrje, Szandra, mellesleg a rektor és alpolgármester felesége, elbűvölően kedves hozzám, de azt hiszem, az én királynőségemet akarja megdönteni. Sokat akar, vérében van a szívós harácsolás. Nem mondom, hogy otromba és rút, azt sem mondom, hogy ostoba, de van benne valami ufószerű, iszonyú efficiens, úgy elkapta Antalt, hogy ez a barom azt sem tudta mondani, hogy nyekk. Minden percét beosztja, bárhonnan felállítja, viszi tovább, és megmondja, hogy mit szónokoljon. A kulcsmondatokat megírja neki, tárgyal a szakértőkkel, elolvassa és megválaszolja a hozzá írott leveleket, és a hivatalban hűvös szakszerűséggel kezeli a férjemet. Antal keveset alszik, kötelességei szaporodnak, a kötelességtudata már-már eszelős fokra emelkedett, mintha a vesztét érezné, szórja az erőit. Ha inkább aggódós lennék, mint fatalista, aggódnék Antalért. Nemrégiben végrendelkezett, nekem adta a végrendelet egyik példányát, ügyel rá, hogy a gyerekekkel ne lehessen semmi összeütközésem. Ez az egész polgármesterség egy nagy abgang, vezekel a sikerességéért, hogy őt senki sem bírta utálni, legföljebb gyűlölni, hogy mindenkit a tenyeréből etetett. Ma is elér mindent, ha nem is a városháza dísztermében, de a városháza pincesörözőjében meg tud alkudni az ellenzék vezérszónokaival. Van, amikor nem tudnak megegyezni, de azért kicserélik a horgászblöffjeiket, és élvezik a történeteit, mert Tombor újabban fapofával kétsoronként elsülő, vagy rögtön utána még egyet villanó poénokkal célozza meg az asztaltársait. Keveset van otthon, van úgy, hogy napok eltelnek, és nem látja a gyerekeket.

Az idők során azt is megértettem, hogy a bolondokházából sem én segítettelek ki azzal a labdaadogatással, azzal a finom kis módszeremmel, hanem Brigitta nővér, aki a nővérszálláson bevitt a szobájába, és addig simogatott az ágyában, amíg elégedetten nyögdécselni nem kezdtél, mint egy nyavalyás csecsemő. Hűtlenségeddel számot vetek, tudom azonban, hogy a cserépkályha körül megülni vágyó macska vagy, aki meglepően hosszú időn át tud szunyókálni és nyújtózkodni a közelünkben, bennünket olvasmányainkban és intellektuális szorgosságainkban meg nem zavarva, és azt is tudom, hogy addikciód – történeteket mondani és hallani – hozzám láncol. Itt vannak a barátaid, a polgármester alteregójának a szerepére kérlek. És be kell fejezni a munkát apám töredékeiből. Kötelességeid vannak. Bújtál hozzám, beljebb és még beljebb, udvaroltál, bitang. Aztán, mintha csúzliból lőnének ki, gallérod átdobtad a válladon, és kürtőkalaposan elszeleltél a sarkon. Nem látták kedvesünket? De igen, látták, ment azzal az eszeveszett, öreg Jaguárral, ment a határállomás felé. Ment akár a bolondokházába előlünk, és hallgatott fél évig, mint a szélütött. Maradj, egyetlenem, és ha még bírod, ha még a füst és a szeszpára nem szállított el tökéletesen, akkor kezdjél egy új darabot. Gyere, viszlek, nem mondom meg, hova, lent vár a mesebeli Ladám.”

 

Dragomán (lustán): Jól ülsz? Tekintsd a jó helynek ezt a szobát, ahonnan nem kell elmozdulni, ahol megülhetünk, ha már így összejöttünk. Itt vagy, ez van, ez a két szoba meg az előszoba és a mellékhelyiségek. Meg a nagy terasz ablakom előtt a tóparti szálloda tetején. Lábunk alatt a Feltámadás tér. Luxushely és luxuspillanat, nincs kötelesség, nem tartozom senkihez, és nem tartozom senkinek. Ha akarom, bármelyik pillanatban elmehetek.

Én ide azért jöttem, hogy egy előadást tartsak, és mellesleg az egyetemen átvegyek egy díszdoktorátust. Minthogy ez nem az első lesz az efféle hívságok sorában, még egy akadémikus piros pont nem hoz ki a sodromból ahhoz képest, hogy a kollégák végtisztessége minduntalan felötlik. Hol ezt, hol azt temetik. Hol ez, hol az megy el abba a ronda ravatalozóba, kipöccennek a nevek a címlistáról. Minden kitüntetés egy lépés a koporsó felé.

Az előadó felkészül a szerepére, hozza-viszi a kellékeit, a majmait, a varázspálcáit, kiáll a színpadra, isten kegyelmébe ajánlja magát, és csinálja azt, mondja azt, amit tud. Válaszol a kérdésekre, körüljár egy tárgyat, művel valamit, amiért a terem megtelik, és amitől a közönség elégedetten távozik. Vacsora után az előadó a szállodában egyedül marad, másnap továbbáll, utazik az előadókörút következő állomására, oda, ahova elígérkezett, ahova szerződések kötelezik.

Az én soron következő előadásom is ki van plakátozva N.-ben, legkésőbb jövő kedden ott kell lennem, de addig még van egy kevés idő, és előttünk van ez a délután, ha nem vagy túlságosan fáradt hozzá, levethetnéd ezt a kosztümkabátot, annál is inkább, mert abban az esetben, ha levennéd, akkor az a kabát le volna véve, és akkor eggyel kevesebb akadály választana el bennünket egymástól. Kérem a kezét.

Rá van írva ez a négy év távollét.

Nem óhajtjuk az elhagyott asszony panaszát. Az év embere oldalán, családod körében hagytalak magadra. Ha behunyom a szemem, akkor is látlak. Ez elég ahhoz, hogy megszorítsam a kezed, és ebbe a csapdába besétáljak. Múltkor az Úr azzal büntetett, hogy elvette az eszemet. Büntetett, mert megszegtem a parancsot, hogy továbbmenjek. Énnekem muszáj mennem, akkor is, ha nincs értelme! Mindenkire mást mér az Úr. Nekem azt mondta, hogy legyek vándorelőadó és zarándokmágus. Nekem mennem kell ahhoz, hogy ott legyek, ahol még nem voltam. Van, aki a karosszékében ülve jut el oda. Nekem maga veszedelmes. Maga mellett én élvezetemet fogom találni abban, hogy szombat reggelenként együtt megyünk a piacra. Megszokom, hogy együtt megyünk ide-oda, és hogy a zenecsarnokban vagy egy színházban én bátorságosan álomra hajthatom a fejem, mert bízhatom abban, hogy maga engem megbököd. Én persze adandó alkalommal a maga combjára helyezem a kezem, és nézem az arcát, mi történik rajta zene közben, előbukkan-e valamikor a belső mosoly, kíváncsi vagyok rá, akár a főztjére vagy arra, hogy mit gondol a barátaimról, bármiről, amit csinálok. Nagy bajom lehet abból, ha a maga ízlését megteszem a főbírómnak, ha a maga kormányzására bízom magam. Mert akkor már úgy volna rendjén, hogy éjjel a combja közt tarthassam a kezem, amíg el nem alszunk, amíg hasra nem fordulok, mert maga mellett történetesen nem jut sok hely az ágyon, igencsak térfoglaló jellem, szétveti hosszú tagjait, és azt a kis motyogást hallatja álmában, ami annyit mond, hogy ez most így jó, ne zavarjanak. És akkor már minden veszve lesz, nézem, ahogy hajat mos és szárít, nézem, ahogy kenekedik, vagy ahogy a száját festi, figyelem a töprengéseit, amikor a harisnyái között válogat. Észlelem a kor előhaladtával, hogy az eleganciája egyre hibátlanabb, a szónak szigorúan melindás értelmében, minden egyre melindásabb magán, a lábán a harisnya, a cipőjének a hegyessége és a mondatának az elméssége. A végén odajutunk, hogy ülök a maga Leander utcai házában a hegyoldalon, és nézem, hogy odakint minden fehér, idebent pedig nevet a kalács. Egyszóval magának igaza van, amit mond, az kívánatos, és a legkívánatosabb maga. Fogyasszon, kérem, abból a gyümölcsöstálból, és csak lapozgassa nyugodtan azt a képes albumot, ne zavartassa magát a fecsegésemtől.

Ebben a falusi szobában, amely már a múlt század derekán is a kocsma ivóhelyisége volt, az éjszaka és a nappal határán az enyémhez hasonló várakozásban könyökölt a kármentőre egy zsidó, aki a házat építette. Az asztaloknál nem ült vendég, holdvilág evezett az árokpart harmatos füvén, ilyenkor fordul a gazda az Úrhoz.

„Te adtad, Uram, a szórakozás igényét kölyökkutyáknak és koros férfiaknak egyaránt. Ide hozzám, a kocsmába is azért jönnek a falubeliek, utasok, hogy megeredjen a nyelvük egy-két pohártól, és hogy a többiek az ő szavukon mulassanak. Versengenek, hogy ki milyen furfangosan tud átszólni egyik asztaltól a másikhoz. Itt az a király, akié az utolsó szó. Ha az beszél, akkor a többi hallgat. Királynak születni kell, egy ilyen csekély faluban is. Közönséges éjszakákon várni szoktunk a királyra.”

Bérautóból kiszáll egy felhajtott galléros, bélelt raglános úr, kinek a nagy haja szeles hidegben sem ismer kalapot, az orra viharvert, a homlokán többféle dudor, a jobb szeme szigorú, a bal szeme megbocsátó. A gazda és a vendég átölelik és megszemlélik egymást, vigyorognak, mint akik tudják, hogy kölcsönösen lelepleződtek.

A vendég szippant néhányat a levegőből, amely őszi hajnalokon nem kevésbé részegítő, mint a törköly, amellyel a fogadós kínálja. Dragomán sivítást hall. „Disznó pajtás, készítsd a lelked. Véred veszik nemsokára.” Úgy veszi észre, hogy neki a hajnalcsillag épp a homloka közepére céloz.

Dragomán jelvényei: enyhén őszülő haj, Eden-bajusz és ezüstgombos sétabot, amelyből kellő gombforgatás esetén vékony pengéjű tőr csusszan ki. Van azonban olyan emelete is a botnak, amelyet pálinkásüvegcse bélel.

Megjelenik a kezében egy kis fekete ébenfa elefánt, amely, ha kellő ponton nyomod, felkattantja a fedelét, és Dragomán professzor, hajdani osztálytársunk és azóta barátunk egy rizsszemnyi gyantarögöt a kurta pipájába tesz, az éghetőség kedvéért, zöld szenzimiliával keverve. Az anyag valószínűen az afgán fekete és a libanoni vörös között váltakozik.

Ilyenkor, hajnalban Dragomán leszálló ágban van, már bevette az aznapit, kifontoskodta magát, mozgásba hozott ideákat, elindított nemzetközi vállalkozásokat, összehozta a jóakarat koalícióit. Aztán illa berek, nádak erek, és minden marad a régiben.

Egy másik autó áll meg a kocsma közelében, de senki nem száll ki belőle. „Látod?” – mondja Dragomán szemrehányóan. Nem rajta múlt, nem ő a hibás abban, hogy megáll egy kocsi mögötte, és nem száll ki belőle senki.

Ő legföljebb segít megszülni a helyzeteket, hogy nyilvánvalóbbak legyenek. Hozzájárul ahhoz, hogy a karmok kimeredjenek, és hogy az állók térdre essenek.

A földkerekség tele van kiváló helyekkel, ágyakkal és nőkkel, csak ne beszéljenek túl sokat. Az éles és folyékony szavú nők testi idegességet váltanak ki Dragománból, mintha egy vekkerórát nem tudna elzárni az ember. Nem fiatal már, egyetlen felesége halott, gyerekük nem volt. Inkább a kényeztetésről szokott le, mint a magányos életmódról.

Szokta látni Melindát, őrizkednek egymástól: a gyerekkori barát nem hozza hírbe a polgármester feleségét. Persze hírbe hozza, mert habár nem fekszenek le sehol sem, de gyakran andalognak a várfalon, kiülnek a vízpartra a sziklákhoz, kis halvendéglőkbe és birkacsárdákba tévednek be lejtős sikátorokon. Látni őket kézen fogva, ahogy Dragomán átsegíti Melindát egy árkon, látni, ahogy egymás mellett haladnak kerékpáron, ahogy kocsmasarkokban húzódnak meg, vagy moziban ülnek pusmogva, ahogy kiállítási helyiségekben ellentétes irányokban indulnak el, és örvendező mosollyal találnak egymásra. Kis zenei idézeteket fütyölnek egymásnak, ez csak a másik lehet, mert kinek jutna eszébe hatalmas diadallal fütyölni a D-dúr toccata és fúgát. Ilyen ódivatú hangoskodásra már csak Dragomán vetemedik.

Holnap délelőtt elkíséri Melindát a piacra, pompás jégretket és póréhagymát fog választani, meg nagy arcú karfiolt, gomolyát, csupa gyászfehér csodát. Ácsorog barátnője mögött, ő tudja, mi kell. Dragomán ötletei kelekótyák, jobb, ha cipeli azt a fekete válltáskát, és nem szól bele olyasmibe, amihez nem ért. Melinda a csirkelevesbe birsalmát fog belefőzni, és póréhagymát, meg is fogja tejfelezni. Ilyenkor Melinda egy kissé figyelmetlen, vagyis ezer más dologra figyel, és kevésbé Dragománra. „Mit mondasz, szívem?”

Minden nagyszerű, Kobra azonban tudja, hogy nem maradnak ennyiben a dolgok, most minden tükörsima a tó felszínén, de Dragomán ideleng, odaleng, és már kivarázsolt a szelíd tó mélyéről olyan vihart, hogy házmagasságú hullámokat fog vetni. Dragomán körül aknák robbannak, csak éppen ő odább lépett addigra, mintha tangózna az aknamezőn. Akárhogy is, a robbanóanyag képzete csatlakozik hozzá, halkan surran, hangosan durran, maga sem tudja, hogy mire készül. Ártatlanul lép drámából drámába. Ahol ő turistáskodik, ott véletlenül kitör a forradalom. A szállodában, ahol ő megszáll, aznap egy pompás merénylet adódik, úgyhogy első kézből tudósíthatja hetilapját, amelynek számos olvasóját érdekli, hogy mi történik Dragománnal.

Ha például kedélyes hajókirándulásról van szó, akkor az olvasó már hegyezi a fülét, már kukucskál, már lábujjhegyre áll, mert várja, hogy most mi lesz ebből. És csakugyan: egy hangos részeg társaság beleköt egy matrózba, a matróz egy részeget pofon vág, a részegek együttes erővel bedobják a matrózt a vízbe, jönnek az egyesült matrózok, bedobják a részegeket a vízbe, fölsegítik egymást a vízből, a kötéllétrán a matrózok és a részegek udvariaskodnak, de amikor már mindenki fenn van, mikor azt a kövér pasast is feltornászták, akkor minden kezdődik elölről, jókora állon csapások penderítik át a korláton az áldozatot a vízbe, s lent megint az udvariaskodás.

Dragomán csak azért mászkál annyit, mert nem részesíti előnyben az alvást. Éjszaka beszélt a városi rádióban világgá ment, furcsa kandori nagyságokról, a földgolyó legvalószínűtlenebb kocsmáiban ivott velük, és emlékeztették egymást Kandorra. Szétszóródtak a nagyvilágban, ha találkoznak, megölelik, aztán ellökik egymást, védik a territóriumot. Az átutazó szívesen látott vendég, helybeliek meghívják, és az éppen ott lét előnyeivel dicsekszenek.

Dragomán már egy hónapja megtelepedett Kandor városában, a Korona Szállóban. Jó lakrészt bérel a tetőterasz mellett, ablaka a Feltámadás térre néz. Megállapodott a hoteligazgatóval, ezerkétszáz dollárért övé a szoba egy egész hónapra, és megkap minden szolgáltatást. Távmásolóval küldik a szerkesztőségekhez a szövegeit. Egészen jól tud dolgozni itt a tetőteraszon, ahol barna nők fekszenek a napozóágyakon elenyésző öltözékben.

Kandori tartózkodása során Dragomán többször meglátogatta Kobrát. A legkülönbözőbb időpontokban érkezett azzal a ragyogó biztonsággal, hogy képzelni sem lehetne ennél jobbat, mint a barátjához beállítani reggel nyolckor, amikor Kobra már éppen asztalhoz ül, akár az iskolások, hogy nekilásson aznapi házi dolgozatának, amikor felkészült, és elvégezte mindazokat a gyakorlatokat, amelyekkel bekapcsolja magát. Már éppen készen áll a futásra, és akkor valami hosszú és kaján figura bekopog Kobra ablakán, amit még nyáron sem szeret nyitva tartani. Ilyesmire a faluból senki sem vetemedne.

Ráadásul senkinek nincs ilyen lehetetlen pofája. Az orra nem görbe, hanem előbb lejtősen indul, majd egy finom csonttal meredeken tör lefelé, de a szem, az a két hatalmas kék szem az mindig fölfelé kandikál, mintha a bolondériáit magasabb áldással kívánná jóváhagyatni.

Örvendetes, Dragomán professzor, hogy kocsmám törzsvendégei között üdvözölhetem, egy kis káposztás bableves füstölt csülökkel mindig akad, és ilyenkor hajnalban, ha netalán kapatos lenne, jólesik. De ha akarja, bezárom a kocsmát, és kimegyünk a rétre a nagy semmibe, járunk egyet. Jó bakancsban lépkedünk a nedves buckákon, tapossuk a tőzeget, ezt a napot is megértük, szombat van.

Magától aztán, Kobra fiam, nem szabadulhatok! Kinyitom a rádiót, a derék padtárs brummog, kinyitom a televíziót, s ugyanő vigyorog és papol, hogy a közélet és a magánélet között egyensúly teremtendő. Az olimposzi barom. Jön a hasából a Common Sense. Jól van, házasember. Ez sok mindent megmagyaráz.

Annyi biztos, hogy én ezt nem tudnám. Egyensúly? Az én házamban a lélek átcikázik az egyik sarokból a másikba. A hideg vizet sem fogom megkeresni, mert nem küldök a lapomnak semmit. Úgy adódott, hogy amit meg kéne figyelnem, az történetesen nem érdekel. Lehet, hogy Melinda miatt. De talán ez az itteni átalakulás önmagában sem nagy szám. Új nyelv, új ravaszkodások, ki milyen szólamokba rejti a mohóságát. Filozófiacsere, újrakeresztelkedés, új irányú csatlóstörleszkedés, egy gyengén fejlett ország illúziót cserél, hogy érhetné utol az élen haladókat. Sehogy. Olcsó import, lihegés, félelem a kimaradástól. Még csak az imént szálltak át, netán megint át kell szállni? Vidéki sopánkodás és ripacskodás. Ebben a politikus időben engem Melinda érdekel, és ha a közelébe merészkedem, megbutulok. Az eldobott szerető könnyeit sírom a Korona Szálló vánkosán.

Istenem, be jó azon a széles hotelágyon kényelmes nadrágban heverészni, nyújtózkodni vagy felkapni a kerékpárra és hajtani az úton, ösvényen, tolni, gurulni, amíg csak jólesően zihálva hanyatt nem fekszel a fűben!

Gáláns hódolattal tiszteleg Reginánál. A barátainál Dragomán általában feleségpárti, ha van asszony a házban, akkor ő uralkodjon. A családi háztartást, akár az államháztartást áttekinteni miniszterelnöki feladat. Ez a gyámoltalan Kobra is jobban jár, ha aláveti magát Regina döntéseinek, ha eleve kormánypárti. Ne kutasd, hogy Regina mit miért csinál; eleve tudjad, hogy jól csinálja. Mihelyt van gyerek, adós vagy. Egyébként a házas férfi nem felnőtt, a feleségének a fia, egy kis melegért a függést választotta.

Dragomán nem szeretné megbeszélni másvalakivel, hogy most hova megy és hánykor jön haza, legföljebb a szállodaportással tudatja. Módjában áll bármikor összecsomagolni és elutazni. Két válltáskában elfér mindene, ha egy új nadrágot vásárol, akkor egy régit eldob. Olyan pamutingei vannak, amelyek nem igényelnek vasalást, este kimossa őket a szállodai fürdőszobában, reggelre megszáradnak. Bármikor kérhet a szobaszolgálattól egy teát meg valami harapnivalót. Ha egy könyvet megvett, elolvassa és elajándékozza. Alaposabban olvas, mióta nincs könyvtára. A börtönben tanulta meg értékelni azt a könyvet, amelyet a foglárszeszély a kezébe adott.

A legtöbb dologról kiderül, hogy valójában nincsen szüksége rá. Nincsenek felszerelései, nincsen ingatlanja, nem kívánja semmiben hozzászoktatni magát a bőséghez. Mindig rendet tart a pipái és a füstölnivalói körül. Kétszer lebukott, de a nála talált mennyiségről kiderült, hogy csak fogyasztó és nem árus. Számos nagyvárosban tudja, hogy kihez forduljon, ha valami jó anyagot akar venni. Szívesen ül mély kertekben, árnyas verandákon, semmittéve, pipázva. Aztán megy, és belekeveredik valamibe.

 

Ha valódi kozmopolita lennék, mondta Dragomán, akkor mindenütt pompásan érezném magam. Ezzel szemben én mindenütt inkább rosszul érzem magam. Az utálatos embereket utálatosnak látom, a ronda házakat rondának, az unalmas könyveket unalmasnak, a modorosakat modorosnak, eltérően Kobra barátomtól, akinek mindenre van valami kiállhatatlan, misztikus-megbocsátó formulája. Négykézláb megkapaszkodik az elemiben, a megtörténtben, még a jelenből is kimegy, csak hogy el ne rántsa a kell, a jövő, az ígéret, ami szükségképp hazug, mert betarthatatlan, vagy fordítva, mindannak, ami van, a csípőből szapulása: a valószerűtlen, értetlen gondolkodás két ellentétes grimasza. Itt a túlvilág és az utópia, ott a siralomvölgy és a botrány. Unalmas. A gazember Kobra tudja, hogy ennyi, hogy ez az: ház, feleség, gyerek, műhely, szomszédok, vendégek, korai lefekvés, csillagos ég, napfelkelte, vastag falak, hűvös szobák, télen jól fűthetők, tudja, hogy az ember valahol bebörtönözi magát.

Erre gondoltam a hajón, ahol ott kellett lennem, noha nem akartam ott lenni, ahol a legjobb kajütöt kaptam, de mégsem értettem, hogy miért kell itt hevernem ebben a zúgásban, amihez képest helyváltoztatásra csak a fedélzet adódik, ahol megkívántatik, hogy osztozz egy dühös illúzióban, amelyben eszed ágában sincsen osztozni. Meglepő, hogy művelt szellemek milyen hangosan és érzelgősen tudnak kiabálni, ha csendesen, szinte kérdezően fejted ki az ellenérveidet. Ezen a hajón cseréltem volna a teve Kobrával. Teve, bivaly, medve, az iskolában is az volt már, karcsúbban persze. Szívesebben ültem volna az ő kerti padján, s feküdtem volna hitvesi ágyában, az elbűvölő Regina engedelmével.

Este azonban mások házai között bolyongva egy sziget görbe, emelkedő és lejtő utcácskáiban kocsmától kocsmáig, majd ülve egy téren, ahol három irányban nézhettem le az erős holdfényben a tengerre, amelyen most nem járnak hajók, hátam mögött egy felirattal, amely a zsidókról állított valami kedvezőtlent, pálmák alatt és macskaszemek között a botomhoz folyamodtam, kicsavaroztam, és az ezüstcsőből felhörpintettem egy kevés jamaicai rumot, és előbb a káröröm, majd a szánalom vitt szinte nevetésbe és sírásba, hogy a gazembereknek és az idiótáknak egész életükben vinniük kell a saját hülyeségük és gazemberségük keresztjét, s mind össze vannak zárva magukkal.

Lefutottam a tengerpartra, követtem a homokparton a hátráló vizet, megfigyelés alatt tartottam az őrhajó tompított kék reflektorfényének az elmozdulásait, egy finom emberrel beszélgettem a dokkon, egy féllábúval malmoztam egy padon, az erkélyen a korlátra téve a lábamat a tekintetemmel megfogdostam, leltárba vettem a szemközti erdős dombtető házait, igen, az enyém volt mind, megpróbáltam bekapcsolódni az ismeretlen alvók álmaiba, és akkor már nem akartam cserélni Kobrával, de örvendek, hogy van okom irigyelni ezt a vigyorgó fatuskót.

Legellenszenvesebb tulajdonsága barátomnak az a szelídség, amely kutyát, macskát, szomszédot, tömeget, mindenkit levesz a lábáról, és ami – én inkább azt hiszem – a másik ember elhárításának, kikerülésének egyik módja. Az ő szelídsége gazdálkodás, ravasz közöny, megnyugtat, nem kíván összeakaszkodni és összekapaszkodni. A szelídség az egyedül maradás trükkje. Én mindig úgy maradok egyedül, hogy megszököm. Kobra ezzel szemben beburkolózik a szelídség üvegvárába.

Láthatod, az asztalnál ül, láthatod, bevásárlótáskát akaszt a vállára, hoz a boltból mindent, ami kell, eljönnek érte, nyájasan elmondja, amit kell, és aztán megy vissza az üregébe, ahol árnyait forgatja. Kobra az, akit mindenütt elnöknek akarnak, engem inkább pimasz mulattatónak. Én legyek kihívó, ő legyen megoldó. Kobrát meg fogod találni, helyben vacakol, engem nem találsz meg, mert már hetedhét határon túl vagyok.

Kobra máig sem tud autót vezetni, én már érettségi után megtanultam, és emigrációm után egy időben nyaralni készülő magányos, korosabb nők sofőrjeként kerestem meg a kaviáros pirítósomat. Amikor elment a kedvem tőlük, és ez hamar megtörtént, akkor elkezdtem a sajtótudósítást.

Többnyire oda mentem, ahol fütyültek a golyók, ahol egyenruhások őrjáratait kellett kerülgetni, ahol nagy fegyversűrűség mutatkozott az utcán. Kíváncsi voltam arra az őrületre, amely a férfiakat holmi lényeg szolgálatában a géppisztollyal összeházasítja.

 

Dragomán tud gonosz alakokkal együtt röhögni, nem könnyű megbotránkoztatni, mindenütt van néhány barátja, minden országról megvan a maga véleménye. Ez egy bizonytalan és apakereső ország, itt vagy közapa leszel és mint ilyen, sarlatán, vagy görcsös leszel a bújócskától. Mindenképp túlzás keveredik a létezésedbe. Lehettél íme te is, Dávidom, elsőrangú közapa. Méltányolom összeforrottságodat a népi-állami szférával, amelyre már Heidegger is biztatott, bizonyára megvan ennek a lokális verziója, kitaláltad a magadét.

A Korona üvegablaka mögül mind a tér, mind a kávéház eseményeit szemmel tarthatod. Kérem az olvasót, hogy foglaljon helyet egy kétszemélyes asztalnál, lehetőleg egyedül, és vegye megfigyelés alá a jelenlevőket. Használhat rövid csövű puskamikrofont, pecsétgyűrűbe rejtett törpekamerát is, ha vannak otthon ilyen eszközei. Nem javasolom azonban az olvasónak, hogy engem a kandori Korona kávéház sarokasztalánál megkeressen, nehézségekbe fog ütközni. Kandor városát csak egészen különleges térképeken fogja megtalálni, s e térképek különössége abban áll, hogy csak Kandor városában kaphatók.

 

A Koronában vastag rézcsövön bársonyfüggöny, folyamatosan vihog egy csupa szöglet férfi és egy rendkívül gömbölyű nő. Pohara mellől feláll Artúr, az öreg kabalista, nyugalmasan nézte a feleségét, az asszony önfeledt szomorúságból fölriadó mosolyát, elsimított egy hajfürtöt a homlokából, két ujjal ért hozzá. „Igen, Artúr, még élünk”, nagy mosoly, könnyed ölelés. „Szomnambul démon”, mondta rólam Artúr, pedig, ha álmatagon is, de a kellő időben eltalálok mindenhova. A kellő idő akkor van, amikor megérkezem. És az embereimet is meg szoktam találni. „Mit csinálsz?”, kérdi Artúr. „Éldegélek”, mondom. „Én meg haldogálok”, mondja Artúr. „Ne mondd!” Válaszom ostobaságától a felesége felvidul, és meghív vacsorára, roston sült hal, főtt krumpli, zöldségek. Még telefonozunk. Egy rakparti kisvendéglőben tegnapelőtt házipástétomot ettem, és marhasültet rokforttal, a vörösbor könnyezett. A hosszú hajú, melankolikus felszolgáló kisasszony elmondta, hogy egy goromba vincellértől veszik, kiismerhetetlen ember, senkivel sem áll szóba, kegy, ha elad néhány palackot, az udvarán összevissza halmok és tákolmányok éktelenkednek, magas a kilincs, a kapu mindig zárva van, az övé a legjobb bor a környéken.

 

Meghívlak ide, barátom, a Feltámadás térre, a Korona Szállóba, a kávéház vörös márványasztalához, erre a barna plüssdíványra a nagy ablak mögött. Ez maga a máshollét, ami az otthonlétnek egy fűszeresebb változata. A szálloda 1918–19-ben két egymást követő forradalom vezérkarának adott nem egészen önként otthont, majd pedig az ellenforradalom kezdetén a megtorlások székháza lett. A második világháború legvégén a magyar nemzetiszocialista mozgalom is berendezte helyiségeiben a maga kínzókamráit. A tulajdonos, Kobra Arnold, a vendéglátás és a mulattatás nagymestere, akkor a svájci követség védelme alatt szemlélte a tetőteraszról a robbanó- és a gyújtóbombák hullását fényes délelőtt, és megjegyezte, ha nem lennének foglyok a szállodájában, azt kívánná, hogy essen rá egy bomba. A szállodára nem esett bomba, Arnold esett el nemsokára, mert halántékon lőtték.

A szálloda az 1945-ös rendszerváltást követő években továbbra is a testi fájdalmak otthona maradt, ezúttal a kommunista állambiztonsági szolgálat használatában, számottevő technikai kiegészítésekkel. Végre a megnyugvás éveiben, a hatvanas évek kezdetén, mikor a börtönökből kijöttek a forradalmárok, az épület visszanyerte az eredeti rendeltetését, és újra a város legpatinásabb, ha nem is a legdrágább szállodája lett, kényelmes termeiben kiemelkedő kulturális események színhelye.

A szállodaigazgató, aki szívesen bölcselkedik a vendégeivel, a beltenyészet csavaros észjárására hivatkozik: „Nem mondjuk, hogy nem, de azt sem mondjuk, hogy igen.” Ellene vetem, hogy ez a relativizmus közel visz a szélhámossághoz. Miért hogy mégis egy kissé unatkozom a vagy-vagy derekasság társaságában? Ha viszont helybeli ül az asztalomhoz, akkor alighanem érzek valami laza távolságot az ember és a szavai között, mintha nem egészen azt mondaná, ami van, és meglehet, hogy túl közel hajol.

 

Petra telefonhoz hív, egy hang azt mondja, hogy „Még a héten megdöglesz!”. Koccintsunk, mielőtt elmúlik a jókedv, az pedig nem udvarias, ha savanyú házigazda hív meg vendégeket. Sok embert hívtam meg, nem mindenkiről tudom, hogy él-e vagy sem, a hallottaknak boldog születésnapot kívánok, az élők feleségének részvétemet nyilvánítom.

Legyen beírva a neved az új év könyvébe. Az ötezer-hétszázhetvenhetedik nem rosszabb, mint az ezerkilencszázkilencvenharmadik. Ami papírra kerül, az is elválik tőlem, mint egy letett kabát. Jól van, asszonyom, ha kívánja, beadom megőrzésre az összes eddigi lakóhelyemet. Egyik sem tartozik hozzám, ha már nem lakom bennük.

Mondja, kérem, hova készül? Mit akar ebben a szürkületben? Nem megyek innen sehova. A kötelességek várjanak, nem vagyok az adósod, nem bánom, hogy mit gondolsz rólam. Ha akarsz, ülj az asztalomhoz, egyél-igyál, amit kívánsz, kérdezz, amit akarsz, de előre megmondom, hogy engem innen hét ökörrel sem fogsz elvontatni.

 

Régen, vagy harminc éve ugyanitt ültem, és körülöttem csupa megfigyelő. Már reggel hatkor letelepedtem egy sarokasztalnál, kitettem a táskámból a tollszárat és a tintatartót, iskolásfüzetekben nagy betűkkel megoldást kerestem a megoldhatatlanra. A kávéházban két kisasszony köszönt, Petra és Debóra, egy kicsi és egy nagy, egy ügyes és egy szeleburdi, ha éppen nem dolgoznak, szakadatlan csevegnek. Akkor régen is volt itt egy kicsi és egy nagy, magas szárú, fűzős cipőjük orra ki volt vágva, és a fogason elhelyezett tárgyakért felelősséget akkor sem vállalt a vezetőség. Debóra valaha diszkoszvető volt, aztán gyúróként keresett tűrhetően, de megunta a testeket. Fényes, fekete blúzban jár, amelyet, ahogy lépked, felpuffaszt a levegő. Üzeneteket közvetít, csitít, vállalkozásra buzdít, bizalmas értesülésekért illő tiszteletdíjban részesül.

 

A forgóajtón belép egy szőrmekabátos nő olyan illattal, amellyel beszórva a nő tudós lesz és szemtelen. Kopogós sarokkal közeleg, kifestette magát, áthullámzanak rajta a rózsaszín árnyalatai, jellemző rá a gyors cigarettaszívás, az ideges borzongás, az élénk kebelmozgás és a nagy fülbevaló, érzékeny keze az aranyozott övcsatján játszik. Az asztalomhoz ül, és azt állítja, hogy a kandoriak bizonytalan, elfogódott, nem egészen civilizált emberek, akik váltakozva hajlanak önbizalomhiányra és öntúlértékelésre.

Megáll mellettem egy hosszú hajú, szakállas ember: „Tudja, otthon enyém az utolsó szó: belépek, köszönök, senki sem válaszol. Magának, ugye, még van valakije?” Az enyhén becsípett vendégnek tavaly halt meg a felesége, fogmosás közben ölte meg egy szívgörcs. Ment ő is fogat mosni, ott feküdt a felesége a mosdó alatt a kezében a pohárral és a fogkefével, szeme a belépő férjre meredt. Azóta ez az ember egyfolytában fázik. Lehet egyedül is kávézni, de ő harmincnyolc éven át a feleségével kávézott reggelenként. Fémöntő volt, azután abbahagyta, két barátja meghalt szilikózisban, egyszerűen elszáradtak. Ha lett volna elszívóberendezés, még élnének.

Régi barátnő ül egy pillanatra az asztalomhoz, nézem a fáradó arcát, hallgatom a kis önelégült kacajt, ezt a göcögő erőlködést, hogy önmagáról a legjobb híradással éljen. Meghallom ezt a hangot, amelyet azelőtt is gyakran hallgattam.

Egy félrecsavarodott fejű kisfiú remegő kézzel próbál kibomladozni a tolókocsijából. Sudár, lovaglónadrágos fiatal nő hajol le hozzá, a fiú megpróbál a nyakába csimpaszkodni, de ez csak nagyon rövid időre sikerül neki.

A szomszéd asztalnál két szerelmes egymást eteti, szabad kezük a másik testén barangol, nem győznek eleget fogyasztani egymásból és a Korona Szálló saját cukrászatán készült süteményekből. Közös nyelv nélkül beszélgetnek, mind a kettő mondja a magáét, érteni látszanak egymást. A lány egy térképen elmagyarázza, hogyan kell a városból kihajtani, de nem tudnak elválni egymástól.

 

Asztalomhoz ül Aba Kuno, egykori történelemtanárom, ma az egyetem rektora és a város alpolgármestere, éppen csak meglátott kívülről, és bekukkantott, érdekes, én nem láttam belülről. Vitorlázni hív, gyakorlott víziember; viharos az idő, mondom; erősködik, hogy menjünk, inkább az elemekkel párbajozzunk, mint egymással. Szóval, aki túléli, az győz? Kuno ezoterikusabban beszél, amióta rektor lett, és mi tagadás, kegyesebben is; mondják, hogy újabban minden vasárnap ott látni a székesegyház első padsorában. – Volna miről beszélnünk egymással a nyílt vízen, a hajóban. – Beszéljünk – mondom –, kezdd. – Most? Itt? – kérdi csodálkozóan. Nem szeretek egy másik férfival kis helyen összezárva lenni.

 

Egy macska halad át a színen aranykeretes szemüveggel, nyomában a hely örök elvont festője előremeredő, látványosan színezett asszír szakállal. Nézem a téren görkorcsolyázó önimádókat; az ordibáló próféta is a helyén van, mindig akad hallgatója, és olyan is, aki hátulról megszemléli a hajába fonott nyúlbőrt. Sárga csizmában és derékig piros harisnyában Imola kisasszony is megbízhatóan támasztja a lámpaoszlopot, előrehajolva rázza a fenekét, egy pálcával ütögeti a sárga csizma szárát, és a kinyújtott nyelvét forgatja. Az ablakon túl most a színpompás bohóc és az acélkék páncélba öltözött alabárdos beszélget. Hemzsegnek odakinn a karikaturisták, az árnyképkivágók, az utánozó majmok, az indián és az indiai zenekarok; a kávéház előtt végzi gordonkagyakorlatát egy sovány lány, az előtte fekvő hangszertokba fémpénzek hullanak. Két kisfiú halad a járdán egymás vállát átkarolva, almát esznek, köpködik a magját, azt hiszem, meg vannak győződve róla, hogy ők ketten az igaziak. Kerékpáron, szélsebesen elvillámlik mellettük egy harmadik fiú, ő sem kevésbé igazi. Ha senki sincs a járdán, rálátok az utcai gyümölcsárusra, szőlősládája fölött méhek donganak, a gyümölcsárus lehunyja a szemét; újságokat is árul, szexlapok; hatalmas, duzzadt sárgadinnyemellek. Egy nő sziszeg: „Szex? Szex?” Egy fiatalember: „Szenzi? Szenzi?” Oszlopos bokájú öregasszony halad el a kávéházi kirakat előtt, úgy néz maga elé a semmibe, mintha valakit boldogan felismerne, ragyog a szeme.

 

Egy vékonyka, kosztümös, idős hölgy félrelibbenti a kalapjáról az arca elé bocsátott hálót, és engedély nélkül leül az asztalom túloldalán álló székre. – Tudta, ugye, hogy jövök? Tudott rólam, ugye? Valóban foglalkozom közvetítéssel, mindenféle cserével; égi-földi értesüléseket egymásra átváltok. Igen, porcelánnal és smukkal is foglalkozom. A lelkébe látok, fiam, tőlem megkapja a megfelelő menyasszonyt. Én hozom magának a szíve választottját. Előre fizet, gyermekem. Mutassa a tenyerét! Úristen! Semmi többet nem mondhatok önnek, uram. Vigyázzon magára!

 

A téren felágaskodik egy lovas szobor. Ujjong a zenegépből a szaxofon, viaskodik a magaslatokkal. Ha nem így, hát amúgy. Lesz valami más. Például levágja a villamos a lábamat. Vagy: egy reggeli ásításnál berepül a szájamba egy darázs, megcsíp, bedagad a torkom, kész. Az sem lehetetlen, hogy leülök a fűbe, kullancs megy a herémbe, agyhártyagyulladást kapok, elhülyülök, egy szíjat rágcsálok egész nap, és várom, hogy valaki meglátogasson. Már az is valami, ha egy ember annyi éven át minden reggel fölkel, tiszta inget vesz föl, és nekilát a dolgának.

 

E helyett az óra helyett nincsen másik óra. Ilyen erős napfényt csak kivételes pillanatokban láthatnak a Korona vendégei. A nap fektében, csípőből szembedurrant egy sugárköteggel, ahogy a huzat a függönyt lengeti, megbolondul egy fénycsík a sárga parkettán. Nyakamon sál, a kávéscsészével és a töltőtollal játszom; vannak emberek, akik ráérnek üldögélni. Ebben a részeg, elképesztő fényben az aranymozaik múzsák lekívánkoznak a falról. Bárhol megvagyok, a helynek nincsen túl nagy jelentősége. Mintha itt közel lennék a jó helyhez, azután mégis elvisz a vonat, vagy elvisznek kocsin. Minden füldugók közül egy amerikai galacsin a legjobb; úr az, aki nem hallja a többieket. Az egyetlen biztos hely a nemlét. Nem kell mozdulni, az idézést megkaptam; elvagyok itt is a Koronában talán éppen utolsó napjaim egyikén.

 

A lustaságom megóv attól, hogy ez az ideiglenesség hebehurgya mozdulatokra ingereljen. A legtöbb ügy és indulat, amely naponta fölkeres, mesterséges, erőlködő, szorongós, veszekedős. Megáll mellettem egy aggódó kolléga, és azt mondja: „Egy hullám ide, egy hullám oda. Előbb a megkönnyebbülés, aztán megint a fenyegetés. Minden összezavarodott, mindenki lespiclizi egymást, a földből kinő valami utálatos hangulat, és terjed, mint a ragály. Ősz férfiak, egymás szakállába köpünk. Hogyhogy te ilyen nyugodt vagy? Persze, mert még nem nyírtak ki. Nincsen jó hely, hiába vágyol legyökerezni, a házadból is ki fognak taszigálni.”

 

Mostanában a teste jeleket ad, a homlokán kiüt a veríték, és noha csupa kedves szót hall, Dragomán visszahúzódik a szobájába. Tegnap délután, amikor búcsúztatni kellett egyik munkatársát, vörösboros pohárral a kezében néhány szó után gyengeséget érzett. Elszökött, leült az íróasztalához, nem lelte a helyét, felállt, és leheveredett a terebélyes ágyra, ahonnan megállapíthatta, hogy az ablakon szűnni nem akaró eső kopog.

 

Odakintről erőszakos motorhangok törtek be, zajlott az értelmes-értelmetlen rohanás, előállítása dolgoknak, amelyeket utóbb el kell adni, akár kellenek, akár nem. Emberek futkostak egyik helyről a másikra, a galambok átszálltak egyik tetőről a másikra. Pirosodott a vadszőlő, karok emelték be a kötélről a száraz lepedőt. Számítógépek billentyűin pötyögtettek a tisztviselők, szavakat juttattak el egymáshoz, lekötötték a felebarátaik idejét.

 

Jó esetben az időm háromnegyede, átlagos esetben a négyötöde már mögöttem van. A maradék egyre rövidül, pedig még csak most kezdődik a tánc. Nem vagyok hatvanéves, hatéves vagyok, első osztályos, még csak a kezdetén a tanulásnak, a sötét függöny mögé lesek. Mindenütt szükségem van pincére, toronyra vagy csak az éjszakára, ahova elbújhatok. Gyerekkoromban lombsátorban, farakásban, a zongora alatt védett zugot kerestem, ahova nem nyúlhat be kívülről egy kéz, hogy mint egy macskát vagy egy nyulat kiemeljen onnan. Lehet, hogy a megközelíthetőség erény, én azonban ezt az erényt mind ritkábban bírom gyakorolni. Millió ügy és teendő van, úgysem tudok mindnek eleget tenni, esetleges, hogy melyikbe gabalyodom bele. Becsengetnek, és itt az ügy. A szavak a dolgok eltolására valók, a tettek éppen megfordítva.

 

Tegnap az utcán találkozott egy pappal, aki megkérdezte, hogy kinek ír. Dragomán azt felelte, hogy istennek. Amikor a lelkész megkérdezte, mit gondol, van-e rá esélye, hogy isten elolvassa, amit Dragomán professzor ír, Dragomán válasza egy bizonytalan mosoly volt. Reménykedik ebben. Persze tudatában van a naponta kinyomtatott betűk végtelenségének. Hát még ha belegondol, hogy az Úr minden egyes legyet számon tart, és elmélyed az illető légyegyéniség bensőleg határtalan biográfiájában, akkor Dragomán valóban nem irigyeli el isten állását. Ebben a másodpercben is végtelen számú esemény zajlik, mindegyiken rajta tartani a szemét, és ezt tenni a következő másodpercben is, kihagyás nélkül: ez csakugyan istenfeletti munka. Mindazonáltal Dragomán ennek a túlterhelt Úrnak ír, tudósítja, megpróbálja szórakoztatni, és bujtogatja is, hogy ne hallgassa végig a butákat, akik szörnyen bőbeszédűek, bóbiskoljon el közben, ők meg csak duruzsoljanak, civakodjanak. „Hagyjam, hogy agyoncsapják egymást?” kérdi az Úr. „Megtörtént, atyám, Káin óta nemegyszer. Az eset nem lehet számodra ismeretlen. Amióta magamban beszélek, tehozzád intézem a szót. Lábtenisz közben, snurr és snóbli közben is lehet megfigyeléseket tenni.” Tizenegy éves korában Dragomán a gettóból is részletező beszámolókat küldött az Úrnak, az események felgyorsulása azonban távirati modorra késztette: „A homlokomra tartja a pisztolyt, vár, leengedi, kilép a kapun.”

Tombor Antal egyenesen polgármesternek született, mert keveset szól, nem koptatja hiába a száját, de gyakran hangzik fel körülötte nevetés, mert a fura sapkák és kalpagok alatt olyan áll található, hogy nem sokan akarnak az ellenségei lenni, mert nagy mosollyal vonul munkatársai körében, ezzel is, azzal is szót váltva és mindenkit alaposan megdolgoztatva a stábból, mert tud figyelmes szavakkal kedveskedni a legügyetlenebb csapófiúnak is, aki mindig odacsapja az ujját, és a legszórakozottabb sminkeslánynak is, aki a hisztérikus színésznőnek az orrát kezdi pirosítani, és mert minden operatőr, asszisztens és gyártásvezető őmellette szeretne dolgozni. Akkor hát miért ne lenne jó Tombor Antal kandori polgármesternek is?

Ezt a mutatványt is megcsinálta, ezt az álforradalmi kampányt, amelynek eredményeképpen ő lett a város első embere. Más kérdés, hogy miért kell a város első emberének lenni. Tombor Antal azonban tudja, hogy filmet rendezni nem lehet demokratikusan. Ellenszegül valamelyik munkatárs, akár az operatőr? Azonnal meneszti. A rendező parancsol, a többiek képességük szerint ellátják a dolgukat. Mindenkit meghallgat a maga idejében, de ha koncentrálni kell, ne duruzsoljanak az oldalán. Egy választási kampány? Semmi az egész, nagy humbug, a show egyik műfaja, hogyne tudná ezt is. A lényeg a hatás.

A polgármesterjelöltek versenyében Antalnak nem voltak rosszak az esélyei, a hang búgása megfelelő, még nem ősz, tartja magát, a fogai épek. A nők meglátják egy férfin, hogy kell vagy nem a többi nőnek. Amikor éppen egy barátnőjétől jött el, más nők is engedékenyen feledték rajta a tekintetüket. A Korona Szállóban várt rá egy szoba, a portás se kacsintással, se kuncogással nem jelezte, hogy észleli a visszatérést megújult társaságban. Tombort megválasztották polgármesternek, mert nem olyan nagyon akart az lenni, mert a hirtelen ötlet jó ötlet, mert mindenki fölnevetett, amikor meghallotta, s a vidám meglepődésből epidémia lett. Független jelölt volt a liberális pártok támogatásával. Egyik ellenjelölt sem tudott nála szélesebben mosolyogni.

 

A kommunizmus nem sokat kapott Tombortól. Látta összedőlni ötvenhatban, logikus, hogy látni fogja még egyszer, ebbe az üzletbe nem érdemes invesztálni, nem szolid cég. Nem belemenni a szótárukba! Csinált magának egy kibúvó nyelvet, egy elhárító palástot, egy gegnyelvet mindenféle fűszerekkel a bibliás-prédikátori nyelvezettől a cigányargóig. A pártemberekkel beszélt mindenféléről, ami nem oda tartozott, csillagászatról, lovakról, szakácsművészetről, szédítette az agyukat. Még azért sem haragudtak meg, hogy talán csúfolódik, mert érezték rajta, hogy nem utálja őket. A vállukra tette a kezét, értett az autószereléshez, futballhoz, építkezéshez. Állami biztonság vette körül, néha beugrott a fejesekhez, lekezelte őket, biztosította magát a letiltásokkal és betiltásokkal szemben. Nyugaton a rendezők a producereket idomítják, itt a pártvezetőket kellett. „Ők azt hitték, hogy én játszom az ő darabjukban, én meg azt hittem, hogy ők játszanak az enyémben.” Többet engedett meg magának, mint más, díjak vették körül, kelet-nyugati díjak, a fesztiválok sajtókonferenciáinak az újságírói igényelték a kurta francia válaszait, megszokták, hogy tartalmi kérdésekre a formáról szóló válaszokat ad.

 

Tombor baráti vendégeinek a névlistája átszántja az egész politikai és kulturális mezőnyt. Avantgárdok és akadémikusok, jobboldaliak és baloldaliak, konzervatívok és liberálisok, átlósan minden körből, pártból, hullámból itt vannak a legeredetibbek, akik látványfigurának sem rosszak, lehetnek szőrmókok, dagadtak vagy akár nyomorékok is, csak mutassanak valahogy, csak nehéz legyen elfelejteni őket, csak adjanak valamit a hétvégefilmhez. Tombor kiteszi magát annak a veszélynek, hogy megdöfködjék, tudja, hogy bekerül számos irigy célkeresztjébe. Aki nem akar veszíteni a lóversenypályán, az ne menjen oda. Ő viszont szeret oda menni, ahol zajlanak a dolgok. A polgármester hivatala most érdekesebb lett, most lehet városi demokráciát úgy rendezni, mintha színház volna. Meg fogja kapni a magáét Tombor másnap a képviselő-testületben, miután a szemétszállítók a vendéglősöktől kapott tripla borravaló fejében kitakarították a belvárost, és a város mértékadó közönsége kijózanodik, amikor az őrszobából elengedik a krakélereket, és a bolondok visszatérnek az intézetbe. Hogy akkor mi lesz? Hogy akkor milyen háromélű tőrt fog az ülepébe döfni Cilike, az ifjú liberálisok vezérszónoka, aki puszi közben zsilettpengét tart a foga közt?

Különben is, újabban mindenki meg akarja Tombort puccsolni. Előbb imádták, most a nőügyein rágódnak, és azon, hogy tizennyolcezer márkát nyert a kaszinóban. Azt hiszik, hogy a rangja miatt, pedig csak annyi az egész, hogy tizenháromszor jött be neki a fekete. Akkor ő vette a kalapját, és elment valamelyik új bordélyba a domboldalon, elvert kétezer márkát, két aranyos lánynak ezret-ezret adott. A többit másnap leadta az oktatási osztálynak, hogy fizessenek be ebédet olyan gyerekeknek, akiknek nem telik. Arról is szólni kell, hogy múltkor az egyik felszólalás után a polgármester úr elragadtatta magát, felállt, az asztalra csapott, és azt mondta: „Gyere ki, te fos!” A felszólalónak nem akaródzott kimenni, amit utóbb Tombor Antal polgármester úr sem bánt. Éppen elég volt, hogy a múltkoriban egy ingatlanügynököt, akinek volt képe ott felejteni az asztalon az irattárcáját papírpénztől vastagon, még az előszobában nyakon csípett, és az elképedt titkárságon átvonszolva kilógatott az ablakon, halálos rettegésbe ejtve a pontatlan ízlésű ingatlanügynököt, és értő bólogatásra késztetve a Feltámadás tér épp a városházára feltekintő szemfülesebbjeit. Aha, a polgármester úr valakit kilógat az ablakon, a polgármester úr egy kicsit rabiátus ember.

A lakosság mégsem haragudott meg rá, mert mindenütt ott volt, ahol ott kellett lennie, gázrobbanás vagy pinceomlás után nyomban a helyszínen, mert a sújtólégrobbanástól sebesült bányászokat meglátogatta a kórházban, mert nem emelte nagyon a boltok bérét, mert a város működött, s ha kínlódva is, de megindult a pénz Kandor felé, mert váratlan kapcsolatokat kötött svéd és pakisztáni bankárokkal, mert a menedékhelyre színészekkel, rizses hússal és borral ment, mert úgy tudott elémenni látogatóinak a hivatali szobájában, hogy azok válaszul a legkellemesebb tulajdonságaikat fitogtatták.

Tombor voltaképpen érzéketlen a hiúság kísértéseivel szemben, neki kandori polgármesternek lenni olyan, mint a huszonvalahányadik filmjét megrendezni. Dolgos ember, most éppen ebbe fogott bele, de ha valami okból megelégeli, akkor építési vállalkozó lesz, vagy nem csinál semmit. A gyerekek már nagyok, él a nyugdíjából, horgászik a tóparton, iramodni fog a csalija felé süllő, kecsege csőstül. Tombor már majdnem mindent csak játéknak fog fel, és megengedi magának azt is, hogy polgármester legyen, azt is, hogy megbukjon. Ízlése ellen való dolgokat nem fog művelni, de amitől az orrcimpája megfeszül, azt nemcsak megengedi, de meg is fogja parancsolni magának. Tombor mint valami gyűjteményt tartja számon az utcák kifényesedését, az új portálok megjelenését, minden táblát vagy darabot, ami színt hoz a szürkeségbe, pedig imádja a szürkét, hamuszürkére, betonszürkére, hullaszürkére kenni föl ezt-azt, színeket, ringy-rongyot, bármit.

 

Tombor kibérelt egy tóparti szállodát, utóidény, jobb ár, már kevésbé hajszolt, már kedvesebb a személyzet. A szálloda tele van Tombor meghívottaival, mind ismerik egymást, szobáról szobára jöszmékelnek. Bella, az új tulajdonos mindegyik szobának egyéniséget adott. Ült bennük, körülnézett, régi épület, ehhez használt és felújított bútorok kellenek, semmi sem lesz egyforma, kinézett az ablakon, elszundikált, és ezt többször is megtette, amíg sikerült találkoznia a szoba lelkével. Minden szoba meg van csinálva, mondta némi önérzettel Tombornak. A balatonófalusi rendőrfőnök a távolból biztosítja a rendet, ő is fog ezért a hétvégéért tiszteletdíjat kapni, és benne lesz a filmben.

Kandorban híre futott, hogy Tombor megint rendez egy nagy palávert, műsoros hétvégét, mint egykor, húsz éve az ófalusi Hubertus-kápolnában, amelyet akkor szemfülesen nevetséges tízezer forintért vett meg egy vadásztársaságtól, amely nem kívánt vadászni. A sziklacsúcs igen meredek volt, és a pocakos vadászoknak már nem esett volna jól gyalog felvonszolniuk oda magukat, azt pedig a vadásztársaság illetlennek tartotta volna, hogy állami pénzen felvonót építsen magának. Különben is, gyakran hallottak gyanús csörömpöléseket, aminek az okát nem sikerült fölfedezniök. A valós ok persze az volt, hogy Tombor átlátszó damillal különböző láncokat és kolompokat rángatott: hadd riadozzanak el innen!

A házigazda örülne, ha a vendégek bemutatkoznának egymásnak, egy kamerának vagy csak egy faágról lámpácskával lógó mikrofonnak. Megkapta a pénzt erre a költséges mulatságra, amit nagyobbrészt az állam, kisebbrészt néhány magánalapítvány fizet. Csapongó válogatással meghívott egy sereg barátot és ismerőst, köztük irigyeit és rosszakaróit is, meghívott egy szállodányi fura alakot. A hír szétfutott, az ideillők szagot kaptak, s itt kóvályognak, mint a farkasok. Szüretidőre Tombor divatba hozta a szeptemberi spektákulumot. A tó vize húszfokos, a horgászok most nem panaszkodnak, de a körhintát már szétszerelték, a cirkusz plakátja pedig, amely hatvanöt centis emberkét ígér, már elévült.

A meghívottak ma este is tudják, hogy rajtuk a kamera, rajtuk a többiek szeme. A meghívón az áll, hogy ki itt belép, azt meglesik és lehallgatják. Mikrofonok világítanak hívogatólag a fatörzseken, megnyomod a gombot, és beszélsz. Ez a most a vallomások és összegezések éjszakája. Egy részeg átölel egy fatörzset, és a hold képébe vágja az igazságot. A teljes anyag permutációi végtelenszámúak lehetnek. A nagy processzióból éveken át szerkeszt egy képsort. Hódolat az aleatorikának, összemarkol egy nagy csomó véletlent. Ha kellő örvényhatást állít elő, akkor megsűrűsödik a tér, de még a rendező hatalmában marad. Kollektív munka, aki akar, hozzányúl, és kivágja belőle a maga filmjét. Ilyenek voltunk a kilencvenes évek elején, a nyaralás végén már újra fölidegesedő művészek, politikába habarodott értelmiségiek, amíg a jövők után kapkodtunk, a jelen kifolyt az ujjaink közül.

Tombor szemében a sűrű idő értékállóbb, mint a hosszan elnyúló. Körülötte az is színész, aki nem az, és mindenki úgy viselkedik, mintha az ő filmjében játszana. Tombor minden helyzetben ad egy kis jelzést, hogy persze tréfa az egész, mégse feledjük, hogy a mű itt van, most van, hogy ez az. „A rendező úr eldönthetné, hogy polgármester avagy ceremóniamester akar lenni városunkban” – írta a helyi lap egyik fullánkos szerzője.

 

Ez az ünnep, az összevonás, a szakrális áldozat ideje. Szólnak a dobok, az áldozat megborzong. Mi más lehetne Tombor Antal, mint ravasz világi úr, aki a papokkal politizál. Áldozd fel magad. Helyezd magad az áldozati emelvényre. Lehetsz te is az áldozati bika. Tarkódat szegi a bárd. „Hé, bébi, nem viszed túlzásba a dolgot?” – kérdezi Dragomán. Van ebben a Tomborban valami komor nekifeszülés. A nagy tölgybe egyszer csak belecsap a villám. A cammogó medvét egy szurony oldalba döfi.

Dragomán és Tombor egy kerti lugasban ülnek. Főnök lettél, bébi, fejedelmi őstulok. Hozzád képest én egy elragadtatott papírsárkány vagyok. Ha te azt mondod, hogy süt a nap, akkor mindenki eltelik melengető bizonyossággal, hogy igen, süt a nap. Erre születni kell. Ehhez százkilencvenhat centiméter magasból kell árasztani a többiekre a jóindulatot. Van egy présence-od, bébi, az emberek elvesztik a biztonságukat, és bolygók lesznek körülötted.

Te vagy az első számú kandori polgár. Győzött a burzsoá, a tulajdon lesz a bálványotok, vágyakoztok az ötcsillagos szolgáltatásokra. Majd összejönnek az igényes fogyasztók zártkörűen. Nagy városi teátrumra akarod felhasználni a polgármesterséget.

Egy darabig még semlegesíteni tudod az alacsony homlokú, friss radikálisokat, de nem soká. Figyelem, hogy megvan bennük az az elszánt, egy irányba szegzett, ideologikus gyűlölet, amely kipécézhet bárkit: burzsujt, grófot, zsidót, prolit, bugrist, azt, akit éppen gyűlölni lehet. Megindult a durrogási verseny, hogy ki a leghangosabb, zajlik az indulati kipufogás, amíg van közönsége. Egy darabig még van, aztán a kipufogókra ráunnak. Akkor majd ők is csendesebbek lesznek.

Elbúcsúztak az urak attól a negyven évüktől, amely életüknek tagadhatatlanul a leghosszabb korszaka volt. Kidobták az ablakon? Ez a negyven év merő tévedés volt, selejt, kacat? Nem olvastak semmi érdemlegeset? Nem írtak semmi jót? Nem találták hihetetlennek szerelmük kézmozdulatát? Nem ettek tisztességes bécsi szeletet? Nem ittak tűrhető borokat? Nem vitték a gyereket korcsolyapályára vagy balettórára? Nem nézték a csillagokat és a pólyásokat?

 

Szeptemberben van egy híres, furcsa, kétlelkű búcsú a faluban. A teknőben összetalálkoznak a bérelt autóbuszokon érkező és a kápolnához plébánosuk vezetésével, templomuk zászlajával sorban vonuló idősebb asszonyok. Állnak hosszú sorban a templom mellett alkalmilag felállított négy gyóntatófülke előtt, áldozni szeretnének. Egész éjjel hallgatni fogják a papokat, akik bezengik hangjukkal az Irgalomvölgyben, a kőbánya öblében – ebben a nagy nyitott tenyérben – épített amfiteátrumot, amelynek hihetetlenül tiszta akusztikája van. Egymást váltják a papok, félóránként más beszél, megvilágított arcuk ragyoghat. Hátrább leterített szalmán, oldalt nyitott fészertető alatt elpihennek az álmosok. Dicsőség reggelig virrasztani és hallgatni az anyaszentegyház üzenetét. Vannak öregasszonyok, akik az ujjukba harapnak, nehogy lebírja eszméletüket az álom. Fenn a dombon, a mutatványosok és árusok sátrai körül tombol a cigánybúcsú, itt vehetsz autót, lovat, feleséget, itt lehet összeházasodni az erdőben egy éjszakára is.

Tombor valami nagy kavarodásra készül. Mindig is hajlott a mennyiségi túlzásra. Félő, hogy a meghívottak ezen a hétvégén nem fognak sokat aludni, noha a szállodai ágyak kényelmesek. Tombor most éppen a hátsó házban mesterkedik valami megvilágítási effektuson. Hirtelen fognak a fények egymásba átúszni, kékben a fehér vásznak foszforeszkálnak. A felfordulás csak egy hétvégén át tart, azután megint falusi csend, a fákról lekerülnek a készülékek, múlhat az idő jeltelen és rögzítetlen tovább, de most szeptember elején kivág a megsemmisülésből egy hétvégét.

A tömegvonzás hatalmasabb erő, mint Melinda ellenkezése és időnként hangoztatott függetlenségi nyilatkozata. Antal Melinda mellől csúszik ki az ágyból szombaton még virradatkor, s megy át a kert végébe a műhelyébe. Két-három órán át már csinált valamit, felülhet vászontáskájával a kerékpárra, hoz reggelire friss tejet, kiflit, ezt-azt, közben találkozik Kobrával, némi eszmecsere nélkül a szombat reggel nem szombat reggel, ki-ki megrakta a maga kosarát, eludvarolták egymás elől a boltoskisasszonyokat, és vettek néhányat a lapokból.

Antal leteszi Melinda elé ezt a sok újságszöveget, ő az előolvasó, a barátok interjúkat adnak, a kandori nagycsalád belekeveredett a történelembe. Melinda természetesen a megfelelő oldalon drukkol, és kis bánatot érez amiatt, hogy a drukkerek nagyobb száma nem osztja az ő ízlését. Örül, hogy a félreszorítottakból sztárok lettek, csak az a kár, hogy megkomolyodtak, hivatali állásokat emlegetnek, ami néhány éve még agyrém lett volna. Egész tartásuk megváltozott, férfiasabbak, mint voltak azelőtt, és persze személytelenebbek is. Ha éreztetik is, hogy tudnak még barátok lenni, érezni az erőltetést, talán már feszengenek, hívja őket a kötelesség, talán nem lett volna szabad fél órán át merőben apolitikus társalgást folytatniuk Melindával. Ott kell lenniük kerek vagy téglalap alakú asztaloknál, gyűlésteremben, tárgyalóhelyiségekben, sajtókonferencián. Mivel már nincs idejük semmi másra, Melinda felfogja a bűnhődés, a hidegülő szív jelét a tekintetükben.

 

Ha Antal bejön a szobájába, Melinda szívesen mutat helyet neki az átellenes karosszékben. A fordítást mindig abba lehet hagyni. Minden szerda délután Melinda baráti köre zsivajog a nappaliban vagy a teraszon. A férje vagy beül, vagy nem, akár el is mehet, de inkább nem megy el, legszívesebben elül a sarokban.

A polgármester második házasságot ajánlott a feleségének, noha el sem váltak. Sokat gondolkozott magukról, elismerte, hogy drabálisan viselkedett, erre-arra rángatózott a figyelme, most már tudja, hogy a kíváncsiság rángatózás.

Most valaminek ki kell derülnie. Minek? A rendnek. El kell jönnie az igazság órájának, amikor megvilágosodik, hogy ki kihez tartozik, hogy ki az erősebb. Nagy összevisszaság keletkezik abból, ha a birtokviszonyok nincsenek tisztázva. A győzelem is, a vereség is legyen szabatos. Tombor Antal birtokában akarja tudni a feleségét és a várost, nem engedi megrendíteni a hatalmát. Ebben a házban mindenkinek megvan a maga helye. Melindának is megvan a helye.

Tombor eddigi életében sok nő tarkójára tette rá a kezét, Melindához egész másképp nyúl, az ujjai megnyúlnak. Amikor Tombor Melindával halad kézen fogva, akkor úgy érzi, hogy a lehető leghelyénvalóbb dolgot cselekszi. Egyébként fáradt, öregszik, ideges; hússzoros túlforgatással dolgozik. Már nincs meg a biztos fogás, már ismételget, hátha a sokból meglesz az az egy, holott az az egy csak abból az egyből származik.

Antal szerette áttekinteni Melinda külső és belső köreit. Arról már régen lemondott, hogy a felesége hirtelen érzéseit és páratlan reflexióit követni tudja, a rejtvényeket nem mindig szükséges megfejteni, de az asszony kapcsolatain rajta tartotta a szemét. Melinda pedig ezt gondolta: „Ó, az együgyű, bonyolultnak lát engem, pedig én nálánál is egyszerűbb vagyok.” „Arról van szó, hogy amikor mama néha, nem mindig, zseniális, akkor te őmellette csak egy behemót vagy” – mondta leányuk, Ninon.

„Még ha veszekszel is, még ha kurtán-furcsán lököd is oda elém foghegyről az észrevételeidet, még ha alszik is a fejed, amíg a kávédat nem hozom, még ha nem is az én nevemet mondod az álmodból motyogósan felébresztve, akkor is aludj itt mellettem, mert azok tartoznak össze, akik együtt szoktak elaludni és felébredni. Én reggel hatkor kisurranok, de előbb megnézem az alvó arcodat. Mikor apád, Jeremiás, a fejünk fölé emelte Dragománt, én lesütöttem a szememet. Büntet, próbára tesz, döntéséhez nem fűztem semmilyen észrevételt. Azt sem mondhatom Jánosról, hogy betolakodó, mert megmaradt a saját lakásában, és amikor a ház legfelső ablaka világított, akkor tudhattam, hogy Jeremiás iratait rendezi, hogy szinte az öregúr szelleme világít a magasban. A szerkesztő nem aludt ott, ha éjjel végzett, taxit hívott és hazament. Volt ízlése a helyek elkülönítéséhez, egy elmúlt nemzedék kényessége. Nem volt min fennakadnom.”

Egyik pillanatban Tombor szeretne Dragománnal ülni a műhelyben, mert eltérően Kobrától, aki a filmhez tahó, Dragomán mindent ért, amit Tombor mond. Másik pillanatban viszont szeretné felemelni a fonott karosszékből ezt a remek barátot fél kézzel és mint egy nyavalyás kandúrt a sarokba vágni, hogy csak úgy nyekkenjen. Tombor Antal nem egész ember a felesége nélkül. Egész lelkéből arra vágyik, hogy Melinda itt nyúzza őt az ő résen álló, kaján ízlésével.

Antal körülkeríti és berendezi a feleségét a saját életébe. „És ha nem lenne senkim? Ha csak hideg por lenne körülöttem? Mások az egyedülléttől sírnak.” Melinda tudta, hogy a férjéből másnak is jut, de amennyi neki ebből a hiú, öreg hólyagból jutott, annyi elég is volt. Általában szemet hunyt, néha azonban kitört a vihar. Tombor már várta ezt, legyen égzengés! Toporzékoljon az a boszorkány! Vagy legyen jégcsap! Vagy fogja rá a kenyérvágó kést! Mindent jól csinál. Tombor rettegve és kíváncsian várta, hogy mi lesz. Melinda naplóbejegyzése: „Ha megtapostam, megsanyargattam, elégedetten pihegett, mintha megköpölyöztem volna.”

Melinda egy kicsit figyelmetlen, elnéz Tombor mellett, nem keresi a tekintetét, Tombor Antal viszont állandóan szemmel tartja a feleségét. Ha Melinda behunyja a szemét, látja Dragománt közeledni. A férje idehívta, hogy agyonüsse? Vagy filmet akar csinálni vele? Esetleg azt akarja, hogy legyen a jobb keze, tanácsadója, szóvivője, emisszáriusa? Vagy semlegesíteni akarja? Szenvedni akar? Osztozkodni? Mit akar?

A kandori utcán mindenki szemügyre veszi Dragománt, akár egy ismeretlen autómárkát. Isten óvjon, Jánoska, mert talán ma este le fog csapni egy ravasz behemót. Vagy csak holnap? Sosem? Nem érzékeled a veszélyt, vagy éppen te is azt akarod, hogy üssön? Mert te akarod leütni? Mert neked igen furcsa ütéseid vannak. Azt akarod, hogy a férjem a földön feküdjön? Hogy elsötétüljön a szeme? Lehet, hogy minden sokkal békésebb lesz. Kiülünk a kert végén a partra, nézzük a kacsákat meg a túlsó partot. Elbiciklizünk a Bagó-dombra, fölsétálunk a temetőbe, és amikor a bazaltsziklák kiadják magukból a napközben magukba gyűjtött meleget, belátogatunk valamelyik ismerős borpincébe. A hold éles fénye alatt kisétálunk a mólóra, a legvégére, egyre közelebb férkőzünk a kissé ijesztő elemekhez. A fogyasztás örömeiről itt most nem is szólok. Megemlítem azonban a halsütőben a felkunkorodó farkú fogast. Mindig is gyanítottad, szegényem, hogy én csak amolyan félvilági becsalogató vagyok.

Odalenn, ahogy Dragomán a liftből kiszállt, kis taps fogadta, Tombor Antal polgármester karon ragadta, az alpolgármester pedig, egykori szemináriumvezetője, a város egyik vezérlőszelleme, a rektor, a sokszorosan díjazott, az erkölcsi oszlop, az elmaradhatatlan arc, a kötelező név – Aba Kuno megcsókolta, pontosabban a szakállával megdörzsölte Dragomán arcát. Átmentek a téren, kötélkordon, rendőrök és a kötél felett áthajló emberek, kinyúló kezek, ragyogások, amelyeket Dragomán szégyenkezve próbál viszonozni, a toronyból fúvós hangszerek szólnak, az egyetemi aulába belép szerény vázlatainak jutalmául a kandori egyetem díszdoktora.

 

Itt az oszlop, amelyen mikor is? negyven éve? vagy még régebben? egy fadoboz volt felfüggesztve, szégyentábla volt a neve, s ahogy a lépcsőn felugrált, egyszer csak az érettségi tablóhoz készült és a tanulmányi osztályra leadott fényképe virított, kellemetlen, báva pofa s mellette a szöveg, hogy kirúgják az egyetemről, az ok rossz származás, rossz nézetek, rossz viselkedés, Dragomán a történelem szemete, nincs helye a tudás fellegvárában. Azt sem hitte el, ezt a laudációt sem hiszi el.

 

Ezek akarnak tőle valamit. Aba Kuno mondta a laudációt, Dragomán egy pillanatra elbóbiskolt, de annyit megértett, hogy körmönfont piszkálódás volt a hódolatba beágyazva. Valószínűleg Tombor kérte meg Aba Kunót, hogy tartsa meg a méltató beszédet. Jó, Aba kész gesztusokat tenni Dragomán előtt. Elismeri a minőséget. Negyven éve is, harminc éve is ők ketten voltak a Koronában a két irigyelt törzsasztal hangadói, és tartották magukat ahhoz a kimondatlan szabályhoz, hogy nem szidják egymást, kis mosollyal jelzik, hogy nincsenek egy bugyorban.

 

Ami az Irgalomvölgyében történteket illeti, soha nem beszélt róluk senkinek. Nem tett erre ígéretet Kunónak, de ő tudta, hogy Dragomán hallgatni fog. A különítmény sem volt érdekelt a fecsegésben. A halottak nem mondhatták el, hogy mi történt. Dragomán volt az egyetlen élő tanú, aki nincsen érdekelve a titok megtartásában, és csak azért hallgat, mert az ízlése ezt diktálja. Természetesen Aba Kunóra és a rendszerre való tekintettel; utóbbi elesett. Kuno helyzetét tragikusnak látta: jó szándék, naivitás, bűnrészesség. Akkor még nem hencegett, és nem írta át a históriát. Ő is hallgatott.

 

A teremben zengtek a fanfárok, zászlók borították a falakat, a város szarvasagancsos zászlaja és a koronacímeres nemzeti. Kislány is volt virágcsokorral, Dragomán nem csókolta arcon, kézfogás elegendő. Az emelvényen tógaparádé, oldalt meg valami testőrök vagy huszárok, a kontinens legcikornyásabb öltözékeiben. Tombor egy nagy jelmezkarnevált rendezett, a galériára ezeket a fiúkat állította hosszú kürtökkel, minden rendezésében imádta a majesztuózus bevonulási jeleneteket. Dragomán Tóniban erős kedvet lát a fantasztikus divatszabászat alkalmazására a politikában, vakulj, polgár alapon. A fején komikusan billegett a föveg, amíg a tekercs és egy doboz után kapkodott, a legnagyobb tökfödő is kicsinek bizonyult a fejéhez képest. Dragomán mindig azzal vigasztalta a barátait, ha a fejméretéről volt szó, hogy a makrokefál hülyeség és a mikrokefál hülyeség pólusai között örülhetnek a saját közepes fejüknek.

 

Bekukkant az egyik terembe, padok, amelyekben aludt, evett, olvasott, és egy másik kézzel vagy talán combbal mulatozott. Figyelni a kollegina arcát, hogyan változik, milyen lesz a bosszankodó mosolya, ha szoknyája alá nyúlva alulról simogatják a combját, miközben a katedrán bőgnek és hazudnak a bőgő hazugok, és sejtetnek a sejtetősök, és elvesznek a részletekben mindazok, akik igyekeznek a figyelő szemek elől eltűnni.

 

Most keblére vonta az univerzitás és a városháza, tanárok és diákok olvassák Dragomán munkáit, ha szidják, elalszik. Kuno azt mondja, hogy ilyennek is szabad lenni, mint Dragomán, de nem ő a fősodor. Helyes. Isten mentse meg attól, hogy fősodor legyen. Bezzeg szegény Kuno fősodor lett, úgy kell neki, ez volt benne. Dragomán továbbra is azon mesterkedik, hogy a föveg le ne essen a kobakjáról, és a sok kitüntető holmival kalimpál. Húszévesen dekadens polgár volt, és ezért kirúgták innen. Most, te jó isten, most kicsoda? Mint Doctor Kandorist a városháza dísztermébe, hogy egyszersmind conditor urbis legyen, az a nagy tönk Tombor, osztálytársa, szellemtársa vezette be. A nagy rendező, aki most polgármesterként rendez egy sok színhelyes filmet. Mellesleg annak a nőnek a férje, akitől Dragomán mind a mai napig fél, akihez ragaszkodik, és akit fut, mint az Urat, mert futja a szolgaságot, az elszegődést.

 

Mi van? Tombor vissza akarja engedni Melindához? Arra biztatja Dragománt, hogy tekintse magát Kandor írójának, legyen Stadtschreiber, és nem utolsósorban az érdekelné, hogy olyan New York-i körökben, ahol bankárok is megfordulnak, Dragomán elmésségei kössenek ki Kandor dicséreténél, s adja nekik titkos tippként a kandori invesztíció ötletét ajándékba, egyáltalán bárhol, ahol megfordul, hozza hírbe a várost, mert az érdekességnek nyomába szegődnek a kíváncsi pénzecskék előbb, a tiszteletreméltóbb pénzek utóbb.

Amikor itt járt öt vagy hat éve, szerelembe esett Madame Tomborral született Kadron Melindával. A polgármester felesége negyvenhárom éves, továbbra is fekete hajú, néhány ezüst hajszállal, továbbra is a Nevelési Tanácsadóban dolgozik, és regényeket fordít, a rendszerváltozás csak a férjét érintette.

Dragomán akkor egyszer csak – maga előtt is talányos hirtelenséggel – elporzott az országból. Azóta nem jött vissza. Az előérzeteiről nem beszél.

Segítsen kifejleszteni a Memória kört, javasolja Aba Kuno, gyűjtik és ébren tartják az emlékeket, persze a dolog természetéhez tartozik, hogy minden kor a maga ízlése szerint egy kissé át is rendezi őket.

Dragomán félt idejönni, nem akart egy városban lenni Melindával, akkor van önmagánál, amikor továbbáll. Feltéve, ha nem jönnek közbe balesetek, amelyek feltartóztatják és lekötik.

 

Tombornak kell Aba Kuno mint az ő modern paternalizmusának, kandori monarchiájának a vezérlő szelleme. Többé-kevésbé világos tekintélyi hierarchia nélkül a polgárok megzavarodnak. Tanuljanak meg köszönni a mindenkori polgármesternek. Kellenek köré az akadémikusok és a percenként három szemtelenséget kibocsátó művészetfilozófusok. Kellenek a technikusok, akik a kollégáik beszédét le tudják fordítani pénzre és megtakarításra, és ezt a tudásukat szerény megbízhatósággal nyújtják, de az ember nem hal meg az ásítozástól közös városi terepszemle közben.

Tombornak a munkaközvetítőbe és a városi labdarúgócsapat minden mérkőzésére el kell mennie, ott kell ülnie a színházi megnyitókon és a városi filharmónia koncertjein, koldulnia kell a művészetpártoló és a jótékony alapítványok számára bűvöléssel, munkaebédekkel, személyes rábeszéléssel, és elvárja, hogy Aba Kuno mindebből átvállaljon valamelyest. Kell azonban neki a másik szellem is, tűnjön fel a városházán az ellenguru is, a maga világpolgári, metropolitán nyegleségeivel, dörzsölődjön két pólus között a városi tisztviselői kar. Dragomán kell neki, hogy a geopolitikai konzervativizmus, a regionális politikai folklór és a hely öndicsérő kardalai fölött átsuhanjon egy szellemi csábító. Elég, ha gyakran átsuhan, nem kell, hogy túlságos jelenléttel felizgassa a munkatársakat.

A közhivatali lajtorjakapaszkodás, a szakmai derekasság, az egyenletes és odaadó jelenlét, ez az, amit Tombor ugyanúgy elvár tőlük, mint nagy elődei a polgármesterek sorában, akiknek arcképe egyenként ott lóg a városháza folyosóján. Nem hagyott ki egyet sem közülük politikai viselkedésük miatt. Többnyire értelmes emberek voltak, közepesen vagy igen értelmesek, s ami ezzel összetartozik, az egyik így volt marha, a másik úgy, az egyik ilyen, a másik olyan politikai divat kedvéért tért el attól az erkölcstől, amelyet családi és baráti körében rendjén valónak érzett, az egyik így, a másik úgy volt beoltva korszerű szamárságokkal, de mindnek volt egy nagyadag józansága, sok csáppal tapadtak a városhoz, és egyik sem akart ártani neki, holott persze ártott is, hanyagolt is, mulasztott is valahány, miközben művelkedett is bölcsessége és balgasága szerint.

 

Azt akarja a bunkó Tombor, hogy Dragomán legyen az ő utazó nagykövete, mert ő ki nem állja a protokolláris utakat, ő a filmet forgatni szereti, és Cannes-ból csak a szakmai vetítéseket, ezzel szemben a flancot és a nyüzsgést utálja. Ha befejezte a forgatást, amely szabályozott hemzsegéssel jár együtt, legszívesebben egyedül jár a mezőn, tisztelettel adózva a gyalogösvényeknek, a lábak ütemes használatával pihen, és boldog, ha nem jut az eszébe semmi sem. Tombor nem szívesen rögtönöz nyelvtani hibákat, azt akarja, hogy menjen az ő képében a nagy mosolyú barát, aki megengedheti magának, hogy egész este történetekkel szórakoztassa a hallgatóságot. És ha már Tombornak is mennie kell, tartson vele Dragomán, lehessen vele szórakozni, vigye a szót, amikor Tombor lusta, és a hivatalos vacsorán a labdát szívesen átpasszolná valaki másnak a saját csapatból, de üzembiztos lábra akarja helyezni, ékeskedjen Dragomán az idézeteivel és az utalásaival, aztán tegye a polgármestere elé a labdát olyan helyzetben, amelyből csak a hülye nem rúg gólt. Aba Kuno lett Tombor konzervatív jobb keze, legyen Dragomán az anarcholiberális bal kéz, a polgármester meg majd innen is, onnan is elfogadja azt, ami neki kell.

 

Antal, neve szerint is herceg, fejedelem, szintetizál, prezidenciálisan egyensúlyt tart a rajongó szélsőségek között, megtalálja a védhető lényeget. Tombor a mérleg nehéz nyelve. Egyszer azonban, amikor azt kérdezték, hogy milyen könyvet vinne a lakatlan szigetre, és úgy válaszolt, ahogy a polgármesternek kell, a Bibliát emlegette, mert abban bőven van mit olvasni, azután Dragomán Jánost nevezte meg, kell neki beszélgetőtársnak. Ez azóta is fontos Dragománnak, amióta az iskolai futballcsapat kapitányaként, mert Tóni persze az volt, elsőre mindig őt hívta; Tombor volt a nagy középjátékos, és Dragománt futtatta bal szélen. Kell neki Kuno, majd ő szenteskedik, majd ő veretes frázisokkal beteszi Tombort és barátait az örök hagyományba, és kevesebb hévvel morajlik a vád, hogy Tombornak csak színház a város. Éppenséggel valóban jól szórakozik a közgyűléssel szemben a polgármester emelvényén, kéri a heves érveket, összefoglalja a tényállást, a döntés tárgyát, az ellenzék figyelmét felhívja a polgármesteri javaslat gyenge pontjaira, harkály mester ott kopogtasson, nehogy később derüljön ki a hiba, aztán javasolja, hogy aludjunk a dologra egyet, jó éjszakát, majd megálmodjuk, hogy mi lesz a jó.

 

Aba Kuno fiatal felesége, Szandra lett a polgármester titkárnője, mondják, hogy szép lassan az ő kezébe csusszan át minden hatalom. Kifúrta a kabinetfőnököt, maga lett a protokolltitkárnő, az angolul-franciául csevegő külügyes, néha beugrik sajtószóvivőnek, tartja a kapcsolatot a rendőrséggel, beosztja Tombor idejét, beszédeket ír neki, szempontokat ad, súgja az információt, egész munkájában van valami finom ujjú könnyedség, okosabb a többieknél, médiumává tette Tombort, kitanulta, és nem sértődik meg, ha a polgármester rendszertelen csökönyösséggel ezt-azt kihúz a neki megírt beszédből, mondván, hogy ez nem az ő stílusa, Szandra ír a kifogásolt rész helyett másikat, amelyben Tombor magára ismer.

Szandra még gimnazista korában játszott Tombor egyik filmjében, nála tanult filmrendezést, de amellett – nevelőapja és a biztonság kedvéért – elvégezte a jogot is. Kiválasztotta Tombort, mellé szegődött forgatókönyvírásra. Tombor szerint Szandrának van átlátóképessége, tud hallgatni és csak akkor szólni, ha valami érdemleges mondanivalója van. Ő vezette Tombor kampányát, ő kíséri Tombort mindenhova, ő az utolsó telefonszűrő a polgármester úr előtt.

Tombor gyakran benn alszik a városházán, hajnalban már nekilát a munkának, és este nyolckor, ha telefonon átszól az egyik kollégának, meglepődik, hogy a telefonkagylót nem veszi fel senki, hogy az egész épület már sötét, és csak az ő ablaka világít. Tombor mindenütt ott van, ahol valami történik, és mellette ott van Szandra, aki feljegyzi a dolgokat. Tombor dönt, de a jegyző úrral és még sok más úrral együtt Szandra ad testet az öreg néha különc döntéseinek, amelyeknek jóravalósága olykor később derül ki, ezért a munkatársak örvendeznek, ha valamit nem értenek, várják, hol bukkan fel a föld alól a magyarázat.

 

A város már megszokta, hogy Tombor hivatali idejében naponta sétál, végigmegy a piacon, benéz az iskolákba, a színházi próbára, felavat, megnyit, köszönt, üdvözöl, búcsúztat szükség szerint, rögtönöz bármilyen témára élvezhető magánbeszéd-változatokat, néha elfelejti, hol vannak, és miért vannak ott, és oly termekben, ahol sokan ülnek, és egyszerre csak egy beszél, a polgármester szemhéja megnehezül és lefelé bocsátkozik. Dicséretére legyen mondva, hogy a polgármesteri katedrán is elalszik, amikor valamilyen párthíve dicséri az ő javaslatát, de az ellenzéki retorika is álomba ringatja, viszont mihelyt kezd érdekes lenni, felkattan a szemhéja, és ráharap a gondolatra, fölélénkül, mint a horgász, ha mozog az úszó. Miközben sétál, nem alszik el, így mentegetőzik Tombor, ha nem járkálna, akkor lényegesen kevesebbet tudna a városáról, Kandorról; időnként persze ezt-azt magához venni, elkölteni kényszerül, amiből az avatatlanok arra következtetnek, hogy a polgármester úr munkaidőben egy csinos, fiatal hölgy társaságában kocsmázik.

 

Ha muszáj, Dragomán összeszedi társasági képességeit, konferencián szónokol Krakkóban, Prágában, Budapesten, és érzékeli, hogy mint leheli ki Közép-Európa fogalma a lelkét. A birodalomból csak együtt tudták kifeszegetni magukat, most az új nagyságok azt hiszik, hogy már nincsen szükségük egymásra, enyhén lefitymálják egymást, versengenek, hogy melyik milyen gyors a nyugatias asszimilációban, kínálgatják magukat, nem nagyon kapósak.

Dragomán űzött mosollyal élénkíti a mezőnyt, kérdez, szerepeltet, éjfél elmúlt, a helyiség tele van emberekkel. Már itt vannak az új okosok, az új elbizakodottak. A régiek és az újak egymás között elrendezik a dolgot. Mondani mindenfélét lehet, de nem eszik olyan forrón azt a levest. A csatlós könnyen vált patrónust, és tudja, hogy mi van a szavak mögött. Akármilyen divat járja, ez a mindenhez alkalmazkodni tudó arc marad.

Ezt akartátok, nem? Ezt a csuszamlást. Hát most élvezzétek a csuszamlásra oly igen alkalmas emberi anyag síkosságát. Az esztétikai emberlátás nem gyönyörködik a kocsonyás halmazállapotban? A kristály minden bizonnyal szebb, azonban merevebb és törékenyebb is, a kocsonya ezzel szemben fel tud ölteni bármely alakot. Kocsonya uram büszke az ő múltbeli nyakas, visszafeleselő gerincességére.

Felfüggesztendő az akaratos lélek, ne történjen semmi. Ne rogyjon be a barlang, ne repedjen meg a fal, ne nyissák rád az ajtót, ne üssenek csákánnyal tarkón, ne szúrjanak horgolótűvel nyakon, a fejedet a hajadnál fogva leszorítva, ne rúgjanak szájba, mikor már a földön fekszel, de homlokon sem. Van ember, aki nem bírja, belehal abba, hogy megverték. Macerálták, megunta a macerát, és kiugrott az ablakon. Dragománt már jó néhányszor alaposan helybenhagyták, fejbe is rúgták már, kibírta.

 

Egy tanítvány ül az asztalánál, faggatja, és megnyomja a hangfelvevő gépe gombját.

Miért gondolja, kérem, hogy az a fontos, amiről sokan beszélnek? Próbáljon kimenekülni a szóhabarcsból, a nyelvezetek alattomos mérkőzéséből. Mindenki csinál az egyetemen egy terminológiát, amely vele dagad és vele hal, s ha kedvenc diákunk, terminológiánk papagája néhány műszót továbbvisz belőle, ez az öröklét maga. Ami engem illet, ha meghallom a papagájomat, kimenekülök az épületből.

Nehezen bírtam az iskolát, az első napokban sírtam, verekedtem, rosszulesett, hogy ott kell lennem, és nem mehetek el. Szeretek mindenhonnan lelépni, ahol sokan vannak, és ahol nekem illik ott lennem. Ki a térre, megnyugszom. Erélyes léptekkel haladnak át a Feltámadás téren a jelentős személyek, és álmosan ténferegnek a senkik, a mit sem érők. Lóbálják a fejüket, maguk elé beszélnek, a padon ülve sakkoznak, kinyújtják a lábukat, és a gitárt pengetik, vagy lefeküsznek egy pingpongasztalra, és a sapkát az arcukra borítják.

Sikerülni akarnak, hölgyeim és uraim? – kérdem a tanítványokat. Teljes erőbedobással harcolni a látszatért? Bizonyos kor fölött az ember megszokja az udvariasságot a többiek iránt, de nem érdekli, hogy milyennek látszik.

Vegyék figyelembe, kérem, hogy lényegünk a tudatlanság, méghozzá annak előrehaladóan fájdalmas alakja. Amit közös bölcsességnek gondolunk, az kis idő múlva közös ostobaságnak látszik. Tudniuk kell, hogy a helyi és az időszerű butaság ostromolja az agyukat. Gondolkozzanak a tudatlanság nullpontján minden tekintély nélkül. A nekünk szegzett legfontosabb kérdésekre nincsen válaszunk. Elég, ha sejtjük, hogy parányiak vagyunk és összetartozunk. Adósai vagyunk az őseinknek, és az utódainknak, ha ilyennel áldott meg a gondviselés.

A dolog maga a jutalom, hölgyeim és uraim, nem a távlat, hanem a kiindulópont. A lelőhely, ahol éppen vannak. Most húznak jó lapot vagy rossz lapot, itt, a tetthelyen. Minden jelent valamit, és mindig szem előtt vannak.

Ha engem kérdez, barátom, én inkább a veszteg maradást tanácsolnám. Továbbá önuralmat és valami realista derűt. Köszönöm, hogy még élek, köszönöm, hogy még lélegezhetem. Le a kalappal a bölcs életrevalóság előtt.

Mit tartok a legtöbbre? Az emberélet tajtékát, az ifjúságot, az erők kihívó szétszórását. A táborból kitörőt, az ezredből lelépőt, a férfiút, aki átkel a mocsáron, és pallón egyensúlyoz a szakadék fölött, hogy kötélhágcsóval biztos faágra telepedjen, és ott rágyújtson egy békepipára, amitől minden, ami felfelé igyekszik és lefelé bocsátkozik, egy pillanatra megáll az örök idő mozdulatlanságában.

1947-ben, ötödik gimnazistaként a félig betonozott udvaron sorban állva hallgattuk egy sovány latintanár, az akkori igazgató félénk és magasztos évnyitó beszédét, amelyben, akár a habcsókban, nem volt semmi más, csak levegő. Untam, de még nem annyira, mint később. Akkor még érdekes volt mindenki, mert olyan, amilyen. Nem voltak vadidegenek, valahonnan emlékeztem rájuk. Ilyet már valahol láttam, és íme egy képzet megtestesül. Az osztályból előbb négy-öt arccsoportot észlelek, még néhány nap, és a csomagok szétbomlanak személyekké. Úgy vettem észre, hogy a körülöttem ülők éppoly kevéssé ragaszkodnak az ottléthez, mint én. Attól nem tartottam, hogy kukán állok majd, ha felszólítanak és mondják a nevemet, hogy feleljek, de valamitől mégis tartottam. Talán attól, hogy lelepleznek, hogy valami kiderül, esetleg éppen az, hogy én az iskolát valamilyen tiszteletre méltó kollektív fogdának érzem. A diák a nap felére rab, nem mehet oda, ahova menni szeretne éppen, nem maradhat az asztalánál, hogy szereljen, olvasson, irkáljon. Én a reggeli fogékony órákban nem igényeltem ennyi embert magam köré, és nem esett jól hangos, bogaras urakra figyelnem, jobban is el tudtam volna tölteni az időmet.

Épp arról beszélgettünk a padszomszédokkal, hogy este a Zenecsarnokba megyünk, regények mozognak a pad alatt, és egyszer csak lecsap a tanár, lesben állt, el akar kapni, be fogja bizonyítani, hogy nem tudok semmit. Mert ha valamit jól mondok, akkor megállít, benne fészkel a gyanú, hátha megtévesztem, és ezt éppen tudom, de csak ezt, mert a diák a lustaságát ravaszsággal toldja meg. Van esze a csirkefogónak, de ábrándozik, olvas, van esze a betyárkutyának, de nem az iskolai munkán járatja. Megáll mellettem a vegytantanár, látja, hogy olvasok, felordít, mit gondolok, meg van-e ő fizetve ezért a pimaszságért, hogy amíg ő a lelkét kiteszi, addig én olvasok.

Magántanuló szerettem volna lenni, rakodómunkás, vagy teherautó-sofőr, vagy járadékos magányos sétáló, bármi, csak ne kelljen ott ülnöm a padban, noha jó barát mellett ültem. Föltételeztem, hogy tanáraimnak is börtön az iskola, mindennap be kell jönniük – bennünket, undok és szemtelen kölköket nézni. Vegytantanárom felmutatta foszlott ingmandzsettáját: „Nézze meg, kérem, nincs pénzem új ingre. Három gyerekem van. Örülök, ha nem éhesek. Nem esznek sonkát, nem esznek szardíniát, mint egyesek maguk közül. Miért járnak, kérem, iskolába? Azért, hogy megalázzák a tanárukat? Katona voltam, fogolytáborban voltam, azt hiszik, öröm nekem magukat tanítani?”

Nem, ezt nem hittük. Úgy éreztük, hogy neki egyáltalán nem öröm létezni már, minden reggel ugyanebben a testi alakban fölébredni sem nagy dicsőség. Már ettől a veres orrtól, barátocskám, nem szabadulhatsz. Minden reggel ugyanaz a pocak és ugyanaz a zakógomb, amely nemsokára le fog esni, ugyanazok a stoppolt zoknik. Nem lehet annyira szeretni a tárgyunkat, hogy minden reggel az ellenséget traktáljuk vele. Fiatalokat, akiknek a szemén látszik, hogy kényszerből hallgatnak. Az egyik sorozatban gyártja az obszcén rajzokat, a másik a padot faragja, és kinéz az ablakon, a harmadik partitúrából vezényel, a negyedik teniszlabdát szorongat, hogy erősödjön a keze. Költői pillantások tapogatják a szemközti ház szürke falát, de akit a tanár felszólít, annak a szemében a megerőszakoltság makacs fénye csillog. „Mondja csak, kérem, mit mondtam az előbb? Feleljen, kérem, miről volt szó a mai órán? Maga egyáltalán nem volt itt? A lélek elszállt, mint tavaszi fing az alkonyatban? Csak a kadáver tehénkedik az első padban?”

Amikor délben kicsengettek, akkor jött el a jó világ. Ricsajozva, harsányan tódultunk ki, és hiába voltak a mérsékelő beszédek, hogy sorban, hogy egyenként, hogy legalább addig becsüljük meg magunkat, amíg az iskolaépületben vagyunk, ha kiléptünk a lengőajtón, akkor – lehetőleg néhány sarokkal odébb – utat adhatunk lényegünknek: a vadállatnak. Én ugyan nem csúsztam le a simára koptatott lépcsőkorláton, amelynek márványfelülete eredetileg recézett volt, de a sok diákfenéktől tükörsima lett, de már a földszintre érve, a nagy barna kapu félszárnyán kigomolyogva föllélegeztem. Végre ki! Minden jó, ami odakünn van, a verebek a szódáskocsi lovainak trágyájában, vagy a Tangó presszó, ahova beültünk a tudós osztálytárssal, aki vagy a nőkről, vagy a dzsesszről, vagy az atombombáról beszélt.

Felséges volt megnézni a Babel Revue Kabaré kirakatait és Lizavetta művésznőt, akinek nemhogy a combjai nem voltak eltakarva, de jóformán még a feneke sem, és az a fényes, narancsszínű selyemdressz meg Joshua Strongman szaxofonja, ahogy a zenekari árokból Lizavetta művésznő alsóteste felé ágaskodik a flitteres atmoszférában, ez a túlzás, hogy az ember mást csinál magából, mint ami szokásosan, valóban felséges volt. De már az nem, amikor kijöttek a művészbejárón, ez más volt; azonosítottam őket a fényképükkel, és a hócipő vagy a kalucsni, a félrecsúszott turbán vagy az arc gyűröttsége nem csalódást keltett bennem, hanem együttérző csodálatot, mert lám, hogy fölészárnyalnak odabenn a színpadon a gyarlónak. Egy magas kucsmás férfi úgy vezette a medvéjét, mintha kutya volna, mondjuk újfundlandi, körmét az aszfalton kocogtatva lassan ballagott a medve a gazdája után. És az a hórihorgas, vörös hajú Babette, aki egyik nap egy Buickból szállt ki, és előkelően tűrte, hogy egy sudár, fekete kabátos férfi az ajtóig kísérje, és ott egy kézcsók kíséretében megköszönje a találkozást; másnap motoron érkezett egy pepita sapkás, bőrzekés strigó mögött ülve, ahogy akkoriban mondták, a tyúkrázdán, a motoros terpeszben letette a lábát, és Babette művésznő forrón belecsókolt a nyakába.

Destruktív voltam, és cinikus némi belső megelégedéssel, a körülményekhez, a pozitív kedély túláradásához képest, lappangva már, de egy nagy mekegő-röfögő vihogás vágyával terhesen. Koporsót rajzoltunk a táblára, s belé jó tanárunkat, még gyertyát is ragasztottunk a koporsó négy sarkára. Sírba tettük, mert az ő órája következett, övé volt a hatodik óra, késett, és talán ő is ott volt, ahova mi szerettünk volna már menni.

Kitódultunk a járdára, és hátulról lerúgtuk az előttünk haladó táskáját. Röhécseltünk az előttünk ülőn, akinek előzően fokhagymával bekentük a kabátgallérját, tudtuk, hogy randevúra megy, bekentük, hogy bűzölögjön. Üdvözöltük a kedvesét, és lépteinket a bordélyházak utcája felé irányoztuk, ahol hosszú lócán ültek a nénik, egy-kettő már kint állt a kapuban. Ez akkor még ugyanolyan természetes volt, mint kenyeret vagy karajt árulni. Itt is sok hús volt, mert a lányok kövérek voltak többnyire.

A szobácskáikban mosdóállvány tartott egy fehér lavórt, kancsóból öntöttek bele hideg vizet és egy üvegből lilás rózsaszínű hipermangánt. Ki kellett tenni először a nemi szervünket, és ők megmosták, mint egy zoknit, anyásan, természetesen, vastag tenyerükbe fogták, megtörölték, és megvizsgálták, hogy nincs-e valami bajunk. A szekrényük tetején birsalmakompót volt. Hanyatt feküdtek nagy testükkel, hagyták, hogy tanulmányozzuk, mi van a széttárt lábuk között. Ráérősek voltak, barátságosan, mély hangon nyögdécseltek. Hagyták, hogy utána egy kicsit aludjunk hozzájuk bújva, még be is takartak, csak később mondták, hogy ezért fizethetnénk kevéssel többet is, ami rendben is volt. Rongyszőnyegre léptünk az ágy mellett, és megint a lavór, és még sütött a nap az egyenetlen kockakövekre meg a többi kapura, amelyekben más nők álltak: cicegve, ajkukat csücsörítve, nyelvüket kidugdosva, mutatóujjukkal hívogató mozdulatokat téve.

Fel lehetett szállni a villamosra délután, és kimenni egy ismeretlen vonalon egy ismeretlen külvárosba. Minden egyes házat megnéztem, mind oly különös egyéniség volt, mint a tanárok és az osztálytársaim vagy mint az utasok; mind olyan különös, ha jobban megnézem. Ujjongás, ha felszáll egy pocsékság, golyva, daganat, sömör szíves fogadásra lel. Örvendtem, amikor láttam a villamoson egy embert, akinek a csuklója a vele szemben ülő rendőréhez volt hozzábilincselve. Az utca érdekesebb volt, mint a mozi. A rendező erőszakosan tereli a figyelmemet, az utcán magam csinálom a filmet, ahogy a kézikönyvtár polcairól azt veszem le, amit akarok, vagy ahogy a lányok közül most ezt követem, majd meg azt. Megyek utána, de nem merem megszólítani, valami biztató jelet várnék, nézem a tarkóját, a mozgását, a lábát, belép egy kapun, én pedig andalgok tovább, és bámulok a magasba, kebles múzsákra, kariatidokra, villámhárítóra, kürtös angyalokra és szirénákra a háztetőkön.

Belesek az udvarokra, kerteket látok porolóval, rozzant háromkerekű biciklivel, szárítókötélen lengő hosszú szárú alsónadrágokkal, nagy üvegekben erjedő kovászos uborkával, behorpadt gumilabdával, támla nélküli paddal. Édessége volt már a hanyatlásnak, az alkalmatlanná válásnak, a tárgyakba ivódott halálnak. Miért legyenek a dolgok tökéletesek?

 

Ha felfedezőútra indulok ifjúságom övezetébe, akkor el kell mennem néhány címre, hogy azt a szoros teret, amelyen ismétlődő mozgásaim lezajlottak, megtekinthessem. Keskeny belvárosi utcákba vezetem el az olvasót, innen jártam gimnáziumba, egyetemre, megszakításokkal vagy negyedszázadot töltöttem ebben a házban, a belváros közepén.

Túloldalt a városházát láttam, egy kormossárga, múlt század eleji klasszicista épületet, a tetejét öreg, barna cserép borította, és mivel az ötödik emeleten laktunk, a szemem elé ez a jobbra-balra messzire elnyúló cserépmező tárult, amelyen az idő elszíneződései ugyanolyan szemlélhető folterdőt alkotnak, amilyen látási örömöt ad egy érett szobafal repedéshálózata.

Túl a városházán távolabbi magasabb épületekre, tornyokra láttam, és látogatóim önkéntelenül ugyanarra a közhelyre bukkantak az ablakhoz lépve, hogy olyan párizsias; ezt mondták azok is, akik még csak a moziban látták Párizst. Kémények és tetőhágcsók labirintusa fölött csak madárszárnyak szabdalták az eget, és néhány antenna, ki tudja, kié.

Volt a házban vagy harminc lakás, általában kétszoba-hallosak. Poszteklektikus premodern homlokzat, tartózkodó tagolás, erkélyük is alig emelkedett ki a falsíkból. A ház földszintjén a kis üzlethelyiségeket az utca felől egy szatócs, egy úri szabó és egy órás bérelte. Amikor jött a szocializmus, a kis fűszeresbolt megszűnt. Pedig Daróczi úr hajnali négykor már ment a kézi tolókocsijával a nagyvásártelepre friss áruért, és olyan örömmel adta hírül minden lakónak, hogy van friss juhtúró vagy eper, hogy az ember ebben az örömben maga is osztozni akart.

Megszűnt az órásműhely is, kihalt belőle a kopasz, rejtélyes mester, aki hatalmasat tudott nevetni, mikor a magas, festett hajú színésznő hívogatta a papagáját, amely kirepült a kalitkából, ki a nyitott ablakon, majd leereszkedve a keskeny utcaszakadékban, és ilyet addig még sohasem tapasztalva letelepedett a járdán az órás nagy, fekete kandúrmacskája elé, és várt, várt, amíg az rá nem tette a kezét.

Fölöttünk egy hegedűjavító lakott, akinek mutatós, érett asszony volt a felesége, illat és elegancia lebegett le a hatodikról vele, de mert közös világítóudvarra nyílt a mi vécénk és az ő konyhájuk, akaratlan fültanúja voltam a házaspár szokásos étkezés közbeni beszélgetéseinek. „Magának már megint a nagyobb szelet húst vette ki!” – sziszegett a férj. „Alter Scheissfresser, kiirigyli a számból a falatot!” – hangzott a tragikus-csalódott alt hang válaszul. Magázták egymást, sosem sikerült két egyenlő részre vágni a húst, valaki mindig jobban járt, s a másik mindig nehezményezte ezt. „Jól van, tessék, vegye ezt, ha ezt akarja, fúj, ronda egoista!” – mondta az asszony megvetően, és így ment ez tovább meghitt rend szerint, amíg a hegedűjavító, aki a városi zenekar hangszereit kezelte, gyönyörű hófehér sörényével hanyatt nem vágódott. Akkortól fogva a felesége illatosan, de már mindig csak feketében lebegett alá a lépcsőn, és gyakran idézte szegény drágáját, aki mindenről valami elméset mondott, és általában rendkívül nobilis ember volt.

Nála fiatalabb és szebb volt a vörös hajú színésznő, aki hosszú csípőjén elegáns angolos kosztümökkel vonult le a lépcsőn a harmadik emeletről, őt fanyar, mondhatnám tárgyilagos illatuszály követte, színésznő, mondta egy lakó a liftben, telefonszínésznő, mondta a másik. Olykor egy nagy Hudson kocsi jött érte sofőrrel, máskor harmincöt vérvörös rózsát hozott neki egy diplomata-rendszámú autó. Ő is magas volt, és a köszönése is magasból jött.

1951 nyarán, ugyanaznap, amikor a színésznőt, kitelepítettek még két lakót a házból, egy cseh-német bárót és egy zsidó bárónőt. Mi is vártuk a kitelepítési végzést, mint a környéken garázdálkodó fertőző betegséget, a pecsétes írást, amelyet kora délelőtt rendőr kézbesít, és amely felszólítja címzettet, hogy éjjelre csomagolja össze a legszükségesebbet, megadván személyenként a súlyhatárt, néhány bőröndnyi holmit. Majd jönnek értünk, és elszállítanak új kényszerlakóhelyünkre, amelyet elhagynunk csak a helyi rendőrség engedélyével lehet.

Az ismerős kitelepítettek egy-egy gazda házába kerültek, a nyári konyhába, és az eredeti lakásukba nem sokkal később betelepítettek egy-egy népi kádert, belügyi vagy párttisztviselőt, tanácsi vezetőt, embereket, akiket magasabb pozícióba emeltek, akiknek a társadalmi állásához már nem illett a fürdőszoba nélküli, szoba-konyhás lakás, akiknek helyet teremtettek a villanegyedekben és a belvárosban, az „osztályidegenek”, illetőleg az „osztályellenség” otthonaiban. Mindent ott kellett hagyni bennük, s egyszersmind ráhagyni az új lakóra, aki az ágyba befeküdt, a férfiinget és a női szoknyát, ha a mérete megfelelő volt, viselte, az értéktelen családi emlékeket pedig kidobta.

A szomszéd ház 1949-ig kupleráj volt, ebben a csendes utcában vonultak az 1820-as években az örömlányok virággal a romantikus költők alig megvesztegethető tekintete előtt. Itt volt a sarkon a vendéglő, ahol a költők az 1848-as forradalmi időkben édes süteményeket fogyasztottak sör és tepertős pogácsa helyett, ami perhez is vezetett. A helyiséget bérbe adó sörgyáros abból az igazságból kiindulva, hogy mézes-cukros torták és bélesek után nem ízlik a sör, megtiltotta a vendéglősnek ilyenek árusítását, s ezzel sértette mind a vállalkozó, mind a fogyasztó szabadságjogait, az ifjú beszélyíró advocatusnak ez volt az első ügye, védelmezni a sörgyárossal szemben az édesszájúakat.

A házunkban tevékenykedő órás fekete köpenyben magasodott a belépő elé, aki az ajtóval egy kis kolompot és egy macskát hozott mozgásba. Szűkös műhelyének hátulsó részében volt az ágya és a mosdója. Sötét falát nemes zengzetű faliórák borították. Ez a vad ember, akin furcsa volt a hunyorgással szeméhez vont lencse és ujja közt a finom csipesz, egyszer csak, még a kommunizmus kezdetén kihalt a helyiségből, s annak kirakatablakára belülről olajzöld függöny került.

Rossz arcú embereket láttam besurranni oda. Mondták, hogy az államvédelmi hatóság tisztjei találkoznak itt időnként a spiclikkel. Egyszer az volt a benyomásom, hogy néznek, odaugrott a pillantásom, és úgy rémlett, hogy egy szem néz rám a kikapart festékhézagon át, néz áthatóan, nem hunyja be a szemét, nem mozdul a résből, nem rejtőzik el. Gondoltam, hogy odamegyek, és megkocogtatom az ablaküveget, de nem volt hozzá bátorságom. Az órásműhely belülről fehér olajfestékkel bemázolt üvegfala mögött sok év múlva is ott kuporgott egy szegény ember, akinek nem volt más dolga, mint hogy engem és a látogatóimat lesse. A titkos értesülést, hogy benn kuksol valaki, a házmesterné kottyantotta el. Utcai ablakommal szemben a belügyminisztérium csak arra tartott fenn egy üres lakást, hogy onnan énhozzám átkukucskáljanak, később kitudódott, hogy a leső lakásban nem volt semmi, csak két szék az ablaknál.

Ha netán megfélemlíteni akartak volna ezzel az általános jelenléttel, a hallgatózással, a leskelődéssel, ez valamelyest sikerült, de nem túlságosan. Nem azért nem, mert oly nagy jellemszilárdsággal rendelkezem, hanem inkább, mert szórakozottan elmerülök a gondolataimban, és így azt sem vettem gyakran észre, hogy a házunk előtt áll egy jellegzetes, magas antennájú, fekete belügyi kocsi, vagy kissé odébb a sarkon, ahol éppen az egyik utcaszomszéd, a neves teniszbajnok szeretett parkolni, és káromkodott, hogy elfoglalja a helyét az állambiztonság kocsija, benne pedig a kicsi és a nagy, a kövér és a sovány, a mérges és a jópofa, az érzelmes és a durva, egyszóval az ideális pár. Unatkoztak, cigarettáztak, tízóraiztak, ebédeltek, visszafojtották a vizelhetnékjüket, megfigyeltek, követtek és lehallgattak számos poloskájukkal és kamerájukkal.

Olykor azt gondoltam, hogy ez voltaképpen hasznos tevékenység, mert szépen összegyűjtenek rólam és baráti körömről minden adatot, amelyhez semmilyen historiográfia nem juthatna hozzá, amelyet a résztvevők gyarló emlékezete el fog veszíteni. A nyomozók legyenek csak minél szorgosabbak, jegyezzék fel, hogy kivel randevúzunk, és miket fecsegünk vacsora közben. Szolgálják a rejtőző nagy játékost, a titokzatos archiváriust, aki csak a történetírás segédtudományaként tartja fenn a spiclirendszert, forráskutatóknak, filológusoknak a nagy kortörténethez a belügyi levéltár aranybánya lesz. Nem lett az, az újabb fordulat során a hivatásos fürkészek ijedtükben állítólag a nagyját elégették. Mikor még benne voltunk, nem tudtuk elképzelni az ő ijedelmüket.

 

Ezerkilencszázötvenhatban államvizsgáztam, befejeztem az egyetemet, megcsináltam a gyakorló tanítást, de katonának nem vittek be, mert ellenséggé nyilvánítottak. Egy százados az ellenséget próbálta definiálni, akár a nadrágot (annak is meg kellett tanulnunk a definícióját: a honvédségnél rendszeresített két csőszerű szárban végződő ruhadarab), de az ellenség meghatározásába a százados belegabalyodott. Kapóra jött neki, hogy vigyorogtam. A százados áttért a szemléltető oktatásra. „Álljon fel! Igen, maga ott! Látják? Ilyen az ellenség. Így nevet a szemünkbe, ilyen cinikusan.” Kiküldött a teremből, és azt mondta, többé honvédelmi foglalkozásra ne jöjjek. Őrangyalom volt ez a százados, azóta sem volt semmi dolgom a katonasággal, menthetetlen civillé nyilvánított. A többiek, akik nem vigyorogtak, azon az érdekes ötvenhatos nyáron egy közeli kaszárnyában kapták meg a rövidített tiszti kiképzést, majd amikor kitört a városban a forradalom, lefegyverezték a helyőrséget, a tisztjeiket, és teherautón bevonultak a városba, hogy a forradalomcsinálásból nekik is kijusson.

 

Egy távoli általános iskolában kaptam tanári állást, tetszett volna, meséltem a gyerekeknek, de egyszer csak elém állt egy pöttöm ember, kopasz volt és hegyes hangú, azt mondta, hogy kéri másnapra a tanmenetet. Ki ez a kis alak? – kérdeztem a közelben álló kolleginákat. – Az igazgató – mondták. És mi az a tanmenet? Valami hosszú iromány lett volna, amellyel el kellett volna töltenem az egész délutánt. Mentem haza gyorsvasúttal a poros külvárosból, majd amikor a villamossal a könyvtárhoz értem, csekély vívódás után – menjek haza írni azt a fránya tanmenetet? vagy előbb olvassam a tegnap már kikért könyveket? – elfoglaltam szokásos helyemet a könyvtári kutatószobában a tóra néző ablaknál, ahol a nagy, bordó filcbevonatú íróasztalon az írógépemet is használhattam.

 

Gondolom, éppen a naplómat írtam, valami reflexív szövegfolyamot. Olvastam tíz oldalt, írtam kettőt, meghatározatlan műfajú szöveg keletkezett, idézetek, tömörített eszmék, kommentár, emlék, fölfedezés. Vastagodott az irattartó, noha egyes sorközzel gépeltem, nem tudtam áttekinteni sokfelé kígyózó esszétöredékeimet, mindennap másfelé csápolt az agyam. Ignoranciám trónusáról széttekintve a világban, mind a négy égtájon csábos megértenivalók kellették magukat. Csüggedtebb óráimban agyonnyomott a tudható rejtélyes végtelensége, s vagy elterültem, vagy megpróbáltam kikapaszkodni a rám boruló szellemi romhalmaz alól. Egyáltalában nem volt kedvem tanmenetet körmölni, előre megtervezni minden tanórát, megjelölve a tárgyhoz kapcsolódó nevelési célt. Úgy éreztem, hogy még féléber, de munkaképes agyamnak az ilyen haszontalan robot megárt. Arra mindig ügyeltem, gőg volt ez, önvédelem, hogy ne töltsem meg a fejemet fűrészporral és ne alázzam álértelmes feladatokra. Gimnazista koromban vastag regényekben laktam, az iskolából hazajövet kora délután feküdtem le aludni, és este tízkor keltem fel, mert úgy éreztem, hogy az iskola rontja, fárasztja és butítja az agyamat, és a valódi munkához már nem lesz erőm. Ahogy akkoriban az egyetemen mindig aláhúztuk a legfontosabb sorokat, ahol a szerző aforisztikusan markába kapja a lényeg szívét, de legalábbis mond valamit, úgy magam előtt láttam, amit az emberek mondanak: nincs aláhúzás, mennek az oldalak, és a fennhangon szóló még mindig nem mondott semmi érdemlegeset, és az én agyamban egy válogatós tárolóberendezés közölte, hogy semmi elmenteni való nincsen, mehetünk innen, söprés ki a teremből, el az unalombánya mellől!

Az ember ezerféleképpen butíthatja magát, a diák védje az eszét! Ne áltassa magát, tudnia kell, hogy ezek a nyomorék felnőttek őt is meg akarják nyomorítani, olyanra, amilyenek ők. A buta butít, és terjeszti maga körül nagy hévvel a magasztos butaság ragacsát. A nyomtatott szó zöme selejt. Hol vidáman, hol komoran gyanakodtam: nem lehetek eléggé éber, így is át vagyok verve már pusztán a kor szótára által is.

Kósza naplómeditációit rögzítve volt az agymasina a legmámorosabb; a vállam, a karom is izgalomban volt. Ez az állapot – két középső ujjal futtatni az írógépet vagy utalószavakat vetni papírra – kéjesebb volt, mint a társalgás. Ha a másik ott van, beleszólhat, eltérítheti a gondolat kifejlődésének a menetét. Udvarias ember viszont tekintettel van a másikra, bemegy az ő elmelakásába, és többnyire szorongani kezd, otthontalanul érzi magát; megfordult már egynéhány szűkös, homályos, bizarr helyiségben. Az elvetemült agyparázna kitör a dohos zugolyokból. Ficánkoljon a szélben a papír repülőgép! Szántson át vonagló hullámokon a részeg hajó!

 

Az agyparázna? Egy rekeszekre osztott eszpresszóban, amelynek a kor hangulata szerint Előre volt a neve, az ifjú Dragomán egy opera-énekesnő kövér combját szorongatta. A művésznő tehetséges volt, de nem szép. Trillázott, dalolt Dragomán mellett haladva, az ágyban pedig hörgött, mint egy vulkán. Reggel fél kilenckor Dragomán felsurrant a belvárosi bérház negyedik emeletére, ahol a művésznőnek a körfolyosó jobb sarkán két utcai szobája volt. Szerteszét kerevetek, mély fotelek, lógó aranybrokát. Az ember bukfencezhet a sok párnán, puffon, heverőn. Rengő, tömör, kemény hús, nagy orr, dús száj és vastag szeméremajak, ellenben szelíd, szőke szőrzet vagy inkább pihézet. Minden új test meglepő. Ifjúkorában Dragomán elhivatottságot érzett a női testek összehasonlító kutatására. Tapasztalatai szerények, érdeklődése kósza. Be kell szorítani Annát, be kell gyömöszölni a felséges altot a fűzőjébe. Kettesével, lazán szökdécselt le a lépcsőn, Dragomán derűs fáradtságot érzett, valamitől megszabadult, előtte volt még a nap.

 

Ment haza 1956 szeptemberében a poros külvárosból, és a könyvtár lépcsősorán már döntött: az iskolát otthagyja, eleget raboskodott benne, most ő legyen a porkoláb? Inkább az értelmiség és a történelem viszonyán fog ma délután írásban gondolkodni. Príma téma friss diplomás bölcsészeknek.

Pénzt másképpen is lehet szerezni. Például: eladja a majdani hulláját az anatómiai intézetnek, és ebből fog családostul megélni két vidám héten át. Kobra hozott egy hírt, amely szerint a krematórium négy-ötszörös bért fizetne a munkára önként vállalkozó hullaégetőknek. Morbid meló, kétségtelen, érthető, hogy mások nem vállalják, Kobra és Dragomán azonban legyőzi a viszolygását. Erkölcsileg nincs benne kivetnivaló. Hetenként csak két napon van égetés, a hét második fele a zavartalan stúdiumoké. Írtak egy nemes fogalmazású ajánlkozó levelet, mélyen érdekli őket ez a mesterség, mellesleg úgy hallották, hogy a fizetés magas, kérik, tájékoztassák őket a feltételekről, ha azok kedvezőek, Dragomán és Kobra megfontolják a krematórium állásajánlatát. A krematórium válasza is szépen volt megfogalmazva: majdnem minden igaz, keresnek embert, és örülnek a két fiatal jelölt lelki komolyságra valló érdeklődésének, csak a fizetés alacsonyabb, mint gondolták, nem haladja meg a gyári átlagot. Dragomán hullája sem kellett. „Fiatalember, maga nagyon cinikus – mondta az anatómia professzora, akihez a telefonajánlkozása valahogy befutott. – Komolyodjon meg, kedvesem, és dolgozzon az arca verítékével.” Egy éjszakai vagonkirakás után a könyvtárban leragadt a szeme. Fordított, lektorált, hülyéket korrepetált. Laura tanított, Dragománnak volt egy kis írószövetségi ösztöndíja, ha tellett kenyérre, tejre és almára, akkor ők már jól megvoltak.

 

A könyvtárban este kilencig étlen-szomjan írt és olvasott. A mosdóban lehetett vizet inni. Nyomozott a minden bizonnyal rejtőző igazság után, mi ez itt körülötte? Jött le a hegyről a könyvtárba Dragomán, Kobra az ablakon át látta, hogy jön át a hídon a szélben lobogó fekete esőkabátjában, jött pezsegve, csillámolva, hadonászva, kacarászva, szökdécselve, mert akkoriban Dragomán magában is pompásan mulatott.

Mentek a tejvendéglőbe, politikai-filozófiai társalgásuk teljesen lekötötte a kenyereslányt, akitől Dragomán több különadag porcukrot vett a kakaós tejberizséhez, nagyon hamar elégeti a szénhidrátot, ez a helyzet, nem azért sovány, mert nem eszik, hanem mert a hőháztartása felfokozott, több, jeges vízbe mártott törülközőt megszárít, ha a mellére csavarja őket, így hetvenkedett Dragomán a kenyereslány előtt. A lány kételkedően csóválta a fejét. „Majd becsavarom én magát egyszer abba a vizeslepedőbe!” – így fenyegetőzött, és a többi asztalnál már poharukat kocogtatták a kés élével a vendégek, hogy jöjjön hasa előtt a tálcájával a szép kenyereslány hozzájuk is, ne kösse le ez a nagy hajú jampec.

A tejvendéglőből a Club kávéházba mentek át, ahol az emeleten a sarokban ült Tombor, és egy filmen gondolkozott. Ez a félhomály jót tesz a képzeletnek. Noteszében érthetetlen szövegdarabok és rajzok sorakoztak. Pindurka betűk, rejtjelek, nagy hallgatások. Antal egy másik asztalra mutatott: üljetek oda, még gondolkoznom kell. Még egy fél órát gondolkodott, az égvilágon semmit nem csinált, aztán bejegyzett a noteszébe két, legföljebb három szót, és leült a barátaihoz megkönnyebbülten, mint aki a napszámot elvégezte.

Sétálni mentek, de előbb be a szomszédos hentesboltba, amelynek a falát sárga csempe borította. Itt Antal mindennap benyúlt az akváriumba, kivett egy fickándozó pontyot, a kabátja alá rejtette, kivitte a mólóra, és bedobta a tóba. „Egyszer le fogsz bukni.” „Soha!” mondta Antal. Ha együtt utaztak a villamoson, és jött az ellenőr, Dragomántól és Kobrától rögtön kérte a jegyet, Antal átnézett rajta, tőle nem kérte. Hogy a lopást jóvátegye, mindennap vásárolt egy üveg készételt: pacalt magyarosan. Ez volt a legolcsóbb. Röstellte bevallani, hogy ők eszik a pacalt Nórával, a barátnőjével, inkább azt mondta, hogy a kutyájának viszi. Túl jó volt az apjától örökölt télikabátja. A hentesnek is volt kutyája, kis részletekkel kellett előhozakodni a kutyáról. Tombor hihetetlen hazugságokkal traktálta az ámuló hentest, hogy a kutyája vaddisznókat tepert le, kedvenc csemegéje a szamóca, fára mászott fürjtojásért, mókusokkal barátkozott, és meg tudta különböztetni a mérges, valamint az ehető gombát. Egyszer egy fickándozós ponty kiesett a kabát alól. A hentes látta, sok mindent megérteni vélt. „Adok hozzá papírt.” „Köszönöm, mester” – mondta Tombor rendíthetetlen jóakarattal.

 

Laura teája mellett arról beszélgettünk, hogy az értelmiség játszott bolsevistát, antibolsevistát, megint bolsevistát, megint antibolsevistát, látjuk a gondolkodókat összevissza hajlongani a változó áramlatokban. Szélkakasok üdvtanokat kukorékolnak. Megállapítottuk, hogy semmi sem idegenebb tőlünk, mint azokat sajnálni, akik hittek és csalódtak. Akit becsaptak, az hülye. A csalódott kommunisták is kommunisták maradnak, mert a kommunizmus a tárgya a perszeverációjuknak, azt értelmezik, attól vannak megbabonázva, azt szidják, nem bírnak leszállni róla, nem bírnak mással foglalkozni akkor sem, amikor vonat alá kötözték magukat, amikor a hómezőn golyósziszegésben futva megérkeztek nyugatra, és akkor is, mindörökké ezt a valamit leplezik le, ezt a darabot, amelyben ők is színpadi figurák tudnak lenni, mellette és ellene hősök és árulók, ebben a darabban a humoristát felkötik, vagy ő a hóhér éppenséggel, esztétikai értelemben ezek a nemes csalódottak, amilyet akkoriban sokat ismertünk, továbbra is mind a kommunizmus foglyai.

Megállapodtunk abban (egy liter cudar asztali bor és számos paprikás-sós zsíros kenyér mellett, Laura elszenderedését hangunk lejjebb bocsátásával méltányolva), hogy a huszadik századi értelmiség legmozgalmasabb kalandja a radikális nacionalista és szocialista etatizmus volt, amelybe könnyű belehalni, de másképp nincsen hatalom, csak az állam által. Aki nem akar hatalmat, az formalista lesz, kisepri a fejéből az etikai-politikai elfogultságokat, akkor csak leírás, fenomenológia, módszer és professzionalizmus van, akkor Flaubert, Mallarmé és Cézanne van, Lukács és Sartre pedig nincs, akkor viszont az ember úgy jár a városban, mint egy aggszűz, ez van neki ősz fejjel, ez az egy: a sértetlen szűzhártyája. Aki itt meg tudta őrizni az elfogulatlanságát és az etikai semlegességét az elmúlt húsz évben, az nagy szarházi lehet, mondta valamelyikőnk. A jobboldali kaland után a baloldali kalandnak is vége lett, marad a könyvtár. A hübrisz mutatványai leszerepeltek, tanulmányozzunk örök dolgokat, például a városunkat.

 

Számtalan presszóban ülnek, kávé, rum, történetek a poros valóságról, amely túl van az okosságukon. Metszeteket akartak írni Kandorról nagy tárgyismerettel, családokat látogatni, mert egyik lakás biográfiája nem teszi unalmassá a következőt. Dragomán tűrhető vastag regényeket fordított. „A hideg vizet sem keresem meg vele”, így átkozódott, de fizette a rumköröket. Idősebbeket, börtönviselteket faggattak; a terrorról csak úgy lehet írni, mint Kafka, mondták, és a presszó robbanásig feszült a háború alatti ellenállás, az illegális mozgalom, a titkosrendőrség intimitásaitól, lúdbőröztek a kihallgatási módszerektől, elandalodtak a börtönmitológián.

 

A helyes agyműködésre a helyes bélműködésnél is jobban vigyázzunk, mondta Kobra. Aki még nem volt vörhenyes, az még megkaphatja. Sok papír, sok jegyzet, kevés befejezett, lemásolt, közlésre átadott munka. Hátha hülyeség, amit tegnap írtunk.

Kandor ízes falat, mindennap új téma, egyik ötlet kioltja a másikat, elvegyültünk a várossal. Jó volt az öreghegyi kápolna mellől télen, szikrázó vadászidőben a magasból rátekinteni. Laurának könnyű, puha, acélkék télikabátja volt; a tóparton jött, kissé lóbálva a fejét, inkább jobb oldalra ejtve, a víz felé, mert így féloldalvást nézve a város szédületesebb, és a hidak felágaskodnak, mint a ló.

Összefoglaltuk a dolgot: lutri az egész. Vagy elkapják az embert, vagy nem. Itt a történelmi végzet eléd áll, és azt mondja: szálljon be ebbe a kocsiba. Világos, hogy megpróbálnak elkapni. Gyanakodjál, és élvezd az utolsó napot, ha még szabadlábon vagy, lehet, hogy holnap már nem leszel.

 

Ki hol tanyázik, kinek hol van a törzshelye, vadászterülete, kire hol számíthatunk? Föltéve, hogy már belekeveredtünk a fiatal magyar értelmiségbe, amely akkoriban, 1956 táján még jámboran föltekintett az idősebbekre, olyan volt ez, mint alsósnak lenni a nyolcosztályos gimnáziumban. Akkor még élt a tisztelet a törzsfők, a nagy életrajzok, a hosszú könyvlisták iránt, esemény volt akár csak megpillantani a jeles nevek hordozóit.

Ötvenhat tavaszán a legparázslóbb név Nagy Imréé volt. Az öregúr, ha körbesétált a városban, akkor számíthatott arra, hogy a szembejövők észreveszik, megmerevedik a tekintetük, lezajlik bennük az azonosítás, és föltűnik a dilemma, hogy most mi legyen. Dragomán köszönt, Nagy Imre egy kissé megemelte a kalapját, ha nem is mosoly, de valami szívélyes hajlandóság játszott a bajusza alatt. Beszélgethettek volna, ha Dragomán veszi magának a bátorságot, hogy eléje járuljon és bemutatkozzon, azonban a köszönésnél tovább nem merészkedett.

Dragomán nem volt bizalmas természetű, előadás után nem ment ki a katedrához, hogy a professzort még egy kis külön beszélgetésre elcsípje, magánkérdéseket tegyen föl neki, és hozzáértését mutogassa. Kicsoda Dragomán ahhoz, hogy megszólíthassa a hatvanéves Nagy Imrét, a tegnapi – és remélhetően a holnapi – miniszterelnököt?

Módfelett csodálta Kobra Zoltánt, aki fesztelenül mesélte a Koronában, hogy elment „az öreghez”, becsengetett, és átadott egy levelet Szigethy Attilától, főnökétől, amelyben a dunántúli parasztvezér, államigazdaság-igazgató és országgyűlési képviselő felajánlotta, hogy tartana egy beszédet a parlamentben, amely vádirat lehetne Rákosiék gazdaságpolitikája ellen; kimutatná a magyar gazdaság csődjét, és ezzel talán meg lehetne buktatni a zsarnokot. Eladdig senki sem mert fölszólalni a vezér ellen az országházban. Zoltán üldögélt az Orsó utcai ház teraszán, Nagy Imre előbb hűvös volt és óvatos, elképzelhető, hogy ügynököt, provokátort gyanított a fiatalemberben, átment a másik szobába, telefonált, negyedóra múlva csengett a telefon, megint átment a másik szobába, s amikor visszajött, barátságosan mosolygott, és előbújt belőle az egyetemi tanár, a töprengő idős ember, s kifejtette fiatal látogatójának a várakozás stratégiáját.

„Eszerint ön a Háború és béke által jellemzett Kutuzov stratégiáját követi? Hátrálni, hátrálni, és mire az ellenfél a nagy hódításban kifáradt, akkor rátámadni?” „Igen” – mondta némi gondolkodás után Nagy Imre. Lebeszélte Szigethy Attilát – István közvetítésével – a „puccsista” elgondolásokról. „Majd a politbüró eljön hozzám, és ölembe teszik a pártfőtitkárságot.”

István komolyabb és rangosabb ügyekben volt érdekelt, mint Dragomán és Kobra, körülötte mindig adódott valami szimbolikus helyzet. Dragomán beérte azzal, hogy gyakran járt arra, amerre Nagy Imre kanyarította a sétaútját. Évtizedek múlva azon kapta magát, hogy ő is sétaútvonalakat rögzít és ismétel. A kezét évek óta hátul összekulcsolja, apja is így sétált elgondolkodva. Az állandó pálya – idősebb férfiak szklerózisa, önvédelem. Ezt már ismerjük, azon túl kitörhetjük a nyakunkat, rosszul léphetünk. Féltjük magunkat, rövideket lépünk, esékenyek lettünk, le- és fölsegítésre várunk.

Az öreg akkor már „Az Öreg” volt, annyi, mint Dragomán most, talán még fiatalabb is, kerekded, szívélyes-méltóságos férfi. Érezhető volt a tekintetében, hogy ez az ember akkoriban rátalált a szerepére, tanulta, de már a sajátját. Megmakacsolta magát, azonos lett önmagával, ez addig nem volt szokás. Ez valami különös volt: elvek miatt kirekesztve lenni. Úgy járt-kelt az utcán, mint a trónjáról elűzött igazságos király, aki most sétál, de még lesz visszatérése.

Az ő föllépése tette három évvel korábban lehetővé Dragomán visszatérését is az egyetemre. Ő vezette be az enyhítéseket, hazaengedte az internáltakat, a politikai foglyok zömét, feloldotta a kényszerlakhelyre történt kitelepítéseket. Moszkva egy jobb pillanatában őt jelölte ki fölénk; s hogy aztán ez az ember a birodalmi hűség helyett egy másik, helybeli lojalitást választott, és a mellett megmaradt, ha tudta is, hogy ezért a nyakasságáért felkötik, ez már a drámai rugó a jellemében.

Akkor, ötvenhat tavaszán Dragomán ezt még nem tudhatta, magát is kívülállónak tekintette, harmadszor zárták ki az ő egyetemükről, de most már ezt nem gondolta olyan logikusnak, szinte kézenfekvőnek, mint első kizárása után. „Nem vagyunk egyek, de együttélhetünk. Ha Nagy Imrének sikerül.” Két év múlva sikerült – formás méltóságát el nem veszítve – egyenesen megállnia az akasztófa alatt.

 

Merítőhálóval húzza fel azt az időt a tó fenekéről, a tények egymásba kuszálódva úsznak fölfelé. Egymásba siklanak az évek, és Dragomán nem is kívánja a sorrendjüket bogarászni. Szeretett lesietni a sárga csempés lépcsőházban valahova, talán a szigetre, ahol elkezdhetné a napot, esetleg a strandon, reggel fél hétkor a nagy medencében, amelyben ilyenkor még kevesen úsznak. Ha már hevert a napozón, akkor fél kilenckor meleg, nyári napokon már jólesik félrehúzódni a sziget árnyékos öblébe, a romok közelébe, itt-ott egy pad van a kolostorhelyiségek derékig érő falmaradványai között, leülhet a kőasztalok egyikéhez, amelyeket a kertészeti hivatal tett oda, és néha arra is telt, hogy egy eszpresszó teraszán kávézzon, ahol az olajfestékkel fehérre mázolt vasasztalon kirakhatta mindazt, ami a táskájában volt, papírt, tollat, dossziét és egy francia nyelvű könyvet, amelyet okvetlenül el kellett olvasnia, hogy lektorálhassa és egy kis pénzt keressen. Ki a kerthelyiségből, kiszámíthatatlan vándorút padtól padhoz. A jó nap úgy volt elképzelve, hogy már délelőtt végez a magára mért leckével, s aztán még jut idő csavargásra, mehet a könyvtárba, valakit meglátogathat, csak délután ötkor hozza el a gyereket a bölcsődéből, mert Laurának délután öttől hatig még órája van az iskolában. Ő már tanított, Dragomán még diák volt.

 

Talán kedve volt felbuszozni a hegyekbe, s a kisvasúttal valamelyik erdei vendéglőig eltöfögni, a fekete táskából ott is előveszi a szerszámait, nézi a nagy selyemfenyők alatt a levelek mozgását a szélben és a bogarak, dongók, lepkék röpdösését. Jó zugokat keresett, ahonnan a várost megszelídítheti. Úgy érezte, hogy övé a város, csavargással fizet érte. Minden hely, ahol megfordult, amire emlékszik, amit elképzelt – az övé. Az egész város Dragomán nagyra nőtt szobája volt. Nem tartotta kevésbé előkelőnek a téri padot, mint a párnázott ajtajú szobát. A téren senki sem leckéztette, s ha valaki ráakaszkodott, odébbállt. Készült valami nagyszabású munkára, amiből csak töredékek lettek.

 

Dragomán a hegyoldalon a kertvendéglő zöldre festett bádogasztalán írt nagy gesztenyefák alatt, söröző férfitársaságoktól néhány asztalnyi távolságban, egy-két oldalnyi laza szóhalmazt ömlesztett füzetekbe vagy kapcsos dossziékba, írt a szigeti kőpadokon, templomok szúette könyöklőjén. Másodosztályú eszpresszók sarkába telepedett, azokat szerette, amelyeknek álmos, összeszokott közönsége volt, ahol öreg férfiak olyasmin civakodtak, hogy ki volt az alpolgármester a lóvasút megszüntetésekor, s hogy a világháború előtt melyik évben távolodott el legalább arasznyira a nők szoknyaszéle a kövezettől. Nyúlánk kisasszonyok ringatóztak a tálcával, amelyen kávé, konyak és szódavíz közeledett, meg nem írt regényekről ábrándozott, az erkölcsi tartás és a távolságtartás viszonya foglalkoztatta. Nem bemenni az utcájukba, mondta Dragomán, és hosszú ujjaival az asztalra vert, nem tudod fű alatt bevinni a labdát, rájönnek. Mindig minden kiderül. Megcsinálta a szövegeit engesztelhetetlenül, hogy semmi más ne legyen, csak a groteszk balszerencse. És ettől kissé megnyugodott, mintha szeretkezett volna, jámboran ment haza. A kevés is elég volt, az erkélyen is idill adódott, Laura az ágyban olvasott, Dragomán meg egy spanyolfal mögött írt többnyire közölhetetlen mondatokat.

 

Kirándulásairól visszatért a Tangóba, rojalisták és szociáldemokraták, mindenféle lecsúszottak, tegnapi képviselők, a szocialista rendszer ellen dohogó besúgók közé. A rojalisták asztala alól időnként cipősarok-csattogás hallatszott, a finom urak tapintatosan összeütötték dupla talpú, kézzel varrott sevrócipőjüket mindannyiszor, amikor kiejtették őfelsége (Habsburg Ottó) nevét, márpedig sokszor ejtették ki.

Dragománnal szemben egy kétüléses kanapén minden reggel izgatottan találkozott egy szép hölgy egy elegáns úrral, és a szép hölgy mindig egy kissé késve, úgy is mondhatnánk, zaklatottan érkezett, ha a zaklatott szóban nem rejtőzne valami kevés ildomtalanság, mert az ő izgalma hibátlanul belül maradt az illendőség határain. Az úr fogta a hölgy kezét, s az minden reggel beszámolt azokról a szörnyű atrocitásokról, amelyek otthon érték, mert köréje tekeredett a gyanú hálója, házasságának sokadik és a párhuzamos barátságnak valamivel kevesbedik évében a férj már kezdett sejteni valamit, és egyszer azt mondta: „Tudom, nem örülne, ha elkísérném.” Ilyen közönséges! Az emberek nem ismerik a határaikat.

 

Nyílt az ajtó, és behengeredett egy csonk. Kézzel lökte előre magát, egyáltalán nem volt lába, izmos karja föllendítette egy székre a törzset, rátámaszkodott az asztalra, és átvette a társalgás vezetését, vitte, vitte, vitte a szót, akár a labdát egész a kapuig, ő lőtte be a gólt, csattantotta el a poént, az ő szavai után harsant fel a nevetés. Csevegésükbe belehallgatott a tintával és tollszárral fölfegyverkezett bölcsész, aki itt a Tangó eszpresszóban is úgy érezte, hogy a legjobb helyen van.

 

Volt a Tangóban még egy állandó reggeli vendég, egy művészetfilozófus-építész-költő-festő-filmrendező-színész-avantgardista-misztiko-cinikus próféta, szóval egy összetett, eléggé testes és kopasz egyéniség, aki szerette bal szemmel méregetni a kávéház vendégeit, szemöldökét egy kissé felhúzva, a nőket is, kivált, ha magas és erőteljes férfiak társaságában ültek. Az illetékes lovag előbb indignálódva visszanéz, egyre vörösebb a feje, és már közel áll ahhoz, hogy megkérdezze ettől az arcátlan, köpcös paprikajancsitól, akinek olyan finom, hosszú, tövükben párnás, a körömnél már elvékonyodó ujjai vannak, mint Mona Lisának, szóval hogy föltegye a kérdést, amely után szó szót követ, hogy „Miért fixíroz bennünket az úr? Minket ez zseníroz. Szíveskedjen elfordítani a tekintetét, nézzen ki a kirakatablakon, vagy bámulja a plafont, vagy számolja meg a terítő rojtjait, de a mi kis társaságunkat ne méregesse ilyen gunyorosan az úr, mert kap egy akkorát, hogy áthalad az ablaküvegen.”

Ilyesmi készült, de odaállt az örök Csöpike, erre évődött, arra évődött, úgyhogy nem történt semmi sem. „Inkább engem nézzen a kedves vendég, nekem az nem sértő. Nekem az a sértő, ha a mérnök úr másokat néz, főként, ha csak alkalmilag betérő vendégeket.” A próféta a városépítészeti tervezőintézetnek volt a még éppen eltűrt, de a többség által kedvelt lángelméje. Később, amikor már jóban voltak Dragománnal, az elcsodálkozásra és kétségbeesésre egyaránt hajlamos mérnök úr megkérdezte, hogy ki a kedvence a Bibliából, Dragomán rávágta, hogy Salamon. Azért, mert őt hozzák hírbe az Énekek énekével és a Prédikátor példabeszédeivel. Volt mindene és mégsem volt semmije, csak az öreg uralkodó megsemmisítő tudása. Erre ez a különös próféta a fejébe vette, hogy jobb lesz féltenie Dragomántól a feleségét, és társaságban muszáj volt sírva fakadnia, ha arra gondolt, hogy fogja őt faképnél hagyni a felesége, noha hűtlenségre gyanakodni kettejük közül éppen neki nem volt oka. „Megcsalod, és őrá gyanakszol, elhívsz magadhoz, de csak a feleséged van otthon, kiszeded belőle, hogy miről beszélgettünk, és szenvedsz, hogy jól megértettük egymást, mondd, te normális vagy?” „Nem – felelte sietve a mérnök –, nem vagyok normális, te vagy normális, én transznormális vagyok. Te meg, fiam, tanulj meg különbséget tenni az összetett és a logikátlan között.”

 

Aztán egyszer csak nem az oldaltáska lógott Dragomán oldalán könyvekkel, jegyzetekkel, hanem egy szovjet gyártmányú, dobtáras, talán hetvenöt lövetű, lyuggatott csőköpenyes géppisztoly. Biztos volt abban, hogy ha fegyvert osztanak, akkor habozás nélkül haza kell vinnie egyet. Akár az állam, akár polgártársaink túlkapásai ellen a legjobb fegyvert fogni, de nem kell okvetlenül lőni vele.

Elrettentés, az erő helyzetéből tárgyalás, ilyen fogalmakat akkoriban megtanulhatott. Ha két lába között csővel fölfelé állt a fegyver, vagy ha mellette feküdt, de a keze ügyében, akkor figyelmesebben meghallgatták, és lehetett csendesen, fegyelmezetten beszélgetni. Mégis, ha otthon az ágyládában (hogy a gyerek ne férhessen hozzá) van egy géppisztolyod, akkor másként riadsz fel az éjszakai csengetésre. A nemzetőrségnek volt a tagja, főként diákok társaságában, szabadon járkált, nem volt semmi parancsnok fölötte, vitáikban sem érvényesült hatalmi tekintély. Az egyetem folyosóin, a szemináriumi szobákban, a tanszéki könyvtárban és a dékáni hivatalban egyetemi hallgatók kóvályogtak fegyveresen. Ha van felfegyverzett nép, akkor nincsen diktatúra. Tudomásul vette, hogy a forradalom nem megy fegyver nélkül, és ki kell azt hozni a gyárból, raktárakból, rendőrkapitányságokról, kaszárnyákból. November negyedikén úgy érezte, hogy most használni kell ezt a szerszámot, most menni kell. Nem igazán értette, hogy miért marasztalja Laura. Menni kell, mondta, és ment. De hogy miért kell, ezt nem vitatta meg sem önmagával, se vele. Felöltője lejtős vállán lógott a fegyver, rásziszegtek az utca lakói a kapualjakból: „Megőrültél?” Barna csomagolópapírral leborított alakok feküdtek a járdán, a civilek kaputól kapuig szökdécseltek, a körúton csörömpölt, dübörgött a páncéloskonvoj. A tankok tornyából nyugtalan szemek pillantgattak fölfelé jobbra-balra, melyik ablakból lendít feléjük benzinesflaskát egy kéz, nagy csikorgással forgatta az egyik megvadult páncélos a tornyát, és beágyúzott egy ablakba; valami rémlett ott neki, de talán csak káprázott a szeme, és egy hálószobát eltalált.

 

Vannak mágikus napok, ilyen október huszonharmadika is, a hatvanas években, amerre járt, minden hivatalban október elején ugyanaz a komótos hisztéria uralkodott, mint az ország többi hivatalában: munka végeztével be kellett zárni egy szekrénybe az írógépeket, majd a szekrényt távozás előtt lepecsételni, nehogy ravasz ellenforradalmárok, akiknek ördögagyara kibújhat a képmutatón mosolygó ajak mögül, éjjel besettenkedhessenek, vagy éppen munkaidőn túli szorgalmat mímelve bennmaradhassanak, s amikor már alszik az éberség, ellenséges röplapokat gépelhessenek a szocialista állam öreg Remingtonjain. Túlóra nincs, bennmaradni nem lehet, októberben fokozott elővigyázatosság uralkodott, és a város tele volt egyenruhás és civil rendőrrel.

 

Évekkel később, ismét október huszonharmadikán, a nap bizonyára nem egészen véletlenül lett így megválasztva, ugyancsak Laura lakásán tartóztatták le Dragománt, meglógott a gyűrűből, azt hitte, hogy nincsenek rajta, időt akart nyerni, de miközben egy fakó őszi délelőtt az aranybrokát fotelbe süppedve olvasta Custine gróf könyvét Oroszországról, Dragomán minden lépését számon tartották a szemközti háztetőn munkálkodó tetőfedő munkások, akik mellesleg a belügyminisztérium öltözetüket változtató munkatársai voltak.

Dragomán nevetett rajtuk, hogy túljárt az eszükön, meglógott hazulról, nem tudják otthon elkapni, Laura nagylelkűségéből illegalitásban van. Ők nevettek rajta, mert mégiscsak ők jártak túl Dragomán eszén: nem tudott észrevétlenül eltűnni hazulról, lerázott néhány követőt, de ők többen voltak, mint vélte.

Elmentek Lauráért a gimnáziumba, ahol nyelveket tanított, tartották magukat az eljárásjog szabályaihoz: csak a főbérlő vagy tulajdonos jelenlétében próbálnak behatolni a lakásba. Kocsin hozták haza Laurát, és közben faggatták, hogy vajon Dragomán nincs-e nagyon elvadult állapotban, és hogy van-e fegyvere.

Mikor a testes alezredes meglátta az ajtóban, jobb kezét a zsebébe mélyesztve valami olyasmit mondott, hogy ne bolondozzon, és Dragomán nem értette, hogy mire céloz. Úgy értette, hogy ne fogjon fegyvert rájuk. Ha szökik előlük, talán lő is rájuk, így okoskodhattak. Nemcsak a zsebében, de az asztalon sem volt pisztoly, csak ez a gondolkodó útleírás a nagy méret és a tompaság összefüggéseiről.

Custine kérdése foglalkoztatta: miért akar a nagy még nagyobb lenni? A kicsi finomabb, pallérozottabb, s mert rákényszerül, hogy a „többet ésszel, mint erővel” elvéhez tartsa magát, hát az esze is kidolgozottabb. A kicsik egymással fraternizálnak, és a sarokban összenevetnek, ha a nagy otrombaságát észlelik. Legyél csak akkora, mint egy ember. Legyenek az oroszok akkorák, mint az orosz emberek. Ne gondoljuk, hogy értékeink holdban, hektárban, négyzetkilométerben kifejezhetők. Miért nem fordulnak inkább Szibéria felé, hiszen az az övék, mit akarnak tőlünk? Sokféle bajt szereznek maguknak, ha itt tartják a katonáikat. Kár az oroszokért, hogy ilyen buta szerepbe rögzítették magukat. Ha a mező tágas, akkor a lélek is tágas, gondolhatták, lélek és tér azonban nem így függ össze, ha a tér szigorú fegyveres őrizet alatt megmunkálatlanul tátong.

 

Erről meséltem 1986-ban egy arab kereskedőnek Jeruzsálem óvárosában, a Via Dolorosán, és szívesen hallgattam a beszédét. Amin kitárta a két karját az apró boltjában. – Ez az én palotám. Nyugalom, nyugalom, csak idd a teádat, mentalevél is van benne, ne siess, szívjuk el a hablibablit. – A vízipipát értette, amelynek elpöfékelése egy órába is beletelik.

– Elmagyarázom neked a filozófiámat. Bánjál szelíden az emberekkel, ne siettesd őket, de éreztesd velük, hogy beléjük látsz. Én is beléd látok, meg fogod venni azt a pipát, másnak tízért adnám, neked tizenkettőért, mert érzem, hogy szereted, és az ember azt, amit megszeretett, drágábban is megveszi.

Épül az ifjúsági szállóm, lassan épül, a munkásaim inkább hasist szívnak, mint hogy dolgoznának. Én azért mégiscsak kifizetem a bérüket. Ha egyik nap nem is dolgoznak, majd a másikon dolgozni fognak. Ha látják, hogy nem vagyok rossz hozzájuk, ők sem akarnak rosszak lenni énhozzám. Mert a barátság a legfontosabb. Mindennél fontosabb.

A nőkkel is. Itt fogadom a szép nőket a palotámban, skandinávokat, németeket, szőkéket, Allah nagy adománya, ha megsimogathatom a finom szőke pihét a hosszú combjukon, amelyet a tengerparton megbarnított a napsütés. Először csak így leülnek mellém, gyöngyöt fűzök nekik, megkínálom őket teával, és elmagyarázom nekik, hogy a jó érzés a legfontosabb, a good feeling.

A férfi legyen lassú és tapintatos, relax, relax, apránként oldjad, lazítsd fel őket, mert a szép hölgy még görcsben van, amikor leül melléd. A szép nőknél az a legfontosabb, hogy biztonságban érezzék magukat nálad, hogy szívesen hajtsák a fejüket a válladra, hogy amikor rájuk teszed a kezed, érezd a lassú mozgásokat, a nyugodt tenger hullámaira emlékeztető mozgásokat a gerincükön, a combjukon.

Nyugalom, várj a fényre, várd ki, hogy a szemükben megjelenjen az az engedékeny, marasztaló fény, ami a tisztelettudó férfit följogosítja a következő finom mozdulatra. És azt mondja a szeme akkor, hogy nekem már mindegy, akár itt is maradhatok nálad, habár randevúm volna a szállodahallban egy rendes emberrel, és én nem tudom, miért mégis itt maradok tenálad, te hiányos fogsorú, nyírott ősz szakállú, nagy szemű arab csirkefogó. Te bizonyára léleklátó vagy, mert egy szempillantásomból megértetted, hogy melyik karperecet és dobozkát szeretném.

Amin belemosolyogja magát a szép magas hölgy ölébe. A szőke férfi nem mohó, mondják a szőke lányok, idejönnek hát az óvárosba, ahol évezredek óta sűrű a vér, sűrű a szenvedély az öreg arab kereskedő és a kaftános jesivatanuló szívében. Kell nekik, a szép szőke hölgyeknek egy kis bűntudat. Hátha nem is élek, gondolják. És akkor a mi érintésünk meggyőzi a szép hölgyet arról, hogy él, mégiscsak él. Ezután a hölgyvendég arra gondol, hogy hideg van-e vagy meleg, hogy éhes-e, szomjas-e, majd pedig örül, ha neki ajándékoztam a karperecet, a dobozkát, kifesti magát, és elmegy nagy sietve a szállodahallba, elmegy a szőke pihés sislik.

Mielőtt elbúcsúznánk, a hátsó csigalépcsőn fölvezetem a házam tetejére, hogy gyönyörködjön a tornyok, teraszok, kupolák és pálmák alkonyati ragyogásában, és egyszer, ha nem is holnap, jöjjön vissza és vásároljon valami drága holmit a palotámban, amely a testünknél nem sokkal nagyobb. Kedves barátom, nézd, milyen nagy tér van köztem és a nap, köztem és Allah között. Te érted ezt, te bolond vagy, látom a szemeden, én is bolond vagyok. A legfontosabb a good feeling.

Ebből a Szandrából baj lesz, borzong Dragomán, ez gyűjtő, van benne valami hideg láz, elszánt, mint egy kilőtt nyílvessző. Ez a nő körfűrésszel levágja a fejemet, álmomban kenyérvágó késsel kiherél, vadásztőrrel átszúrja a bal pitvaromat, légbuborékot ereszt az ütőerembe, színtelen fagyálló folyadékot önt a poharamba, és miközben én a Vércse szirtről az Irgalomvölgybe sárkányrepülőn leereszkedem, belecsúzliz a hasamba.

Ha Szandra a kandori öbölben úszik, körülötte elszaporodnak a piránák, és felfalják a mögötte úszó Dragománt. Majd mikor a szerencsétlen mindezekből a kellemetlen helyzetekből kibontakozik és hazamegy a szállodába, hogy a karosszékében valami időálló olvasmány fölött bóbiskolgasson, Szandra besurran, és hátulról egy selyemzsinórral megfojtja. Már éppen a táskájába süllyeszti az asztalon fekvő füzetet, amikor egy kéz megszorítja a csuklóját: Dragománé.

Szandra a verandán ül, fújkálja a szél a fehér blúzát, ő is nyaggatja Dragománt, hogy legyen a város írója, keltse érdekes hírét, szidja akár, írjon arról, hogy a jó polgármestert a vérszomjas kabinetfőnöke nyakon harapja. Szandra nem engedi ki a kezéből Tombort, jóllehet hűséges felesége Aba Kuno rektornak. Egész napját a polgármester mellett tölti, de arra is talál időt, hogy a polgármester beszédeit megírja.

Jön érte a polgármester sofőrje, vinné egy nehéz tárgyalásra a Szomjas Vadászhoz címzett fogadóba, a hegyi belső tó partjára. A nagy, fekete kocsi ráfekszik a középvonalra, onnan nem mozdul el, százötvennel halad, mint a veszedelem. Szandra élvezi ezt a rohanást, most még ő megy Antalhoz. Majd jössz te hozzám. Odaszoktok az én verandámra. Hagy még egy kis időt Reginának és Melindának, de ő lesz a társaság középpontja. Előreejti a vállát, kinyújtja a lábát. Nagy rögtönzőképessége van, így aztán érdekli a többieket, hogy mi következik. Minden lábujja meg van formálva, a körme is tisztán elválik a körömágytól. Meleg van, de nem izzad, nem iszik, nem dohányzik, ez a pontos, célszerű munka ideje. Semmi sincs ingyen, minden szó és minden mozdulat a darab érdekében van. Szandra készséggel elismeri, hogy a polgármester jelenléte nyugalmat áraszt, ő viszont inkább felidegesíti a többieket.

 

Megjön a rektor, Aba Kuno, ez a rebbenékeny, szögletes és borzalmasan udvarias ember, aki a meggyilkolt királyfiak és királylányok városát mint egy koronázási palástot a mennyek királynőjének szenteli. Mellette élve, de hozzá nem nyúlva, féltékeny, hideg szemével a feleségét, Ágnest öngyilkossá tette. Szandra ötéves volt, amikor a játszótéren Aba Kuno kinézte magának előbb a gyereket, azután az anyját, Ágnest. Először Szandra vékony, lakkbetétes, fehér cipőbe bújtatott lábát vette észre, és nem vette le róla a szemét. A kislány a hintán ülve észlelte ezt. Csak ezután derítette ki, hogy az asszonyok közül melyik a tökéletes kislány anyja. Odaült mellé, beszélgettek. Még abban az évben sikerült Ágnest a férjétől elválasztani és elvenni feleségül.

Egyszer Ágnes engedélyt kért a férjétől, hogy a következő hétvégén meglátogathassa a barátnőjét Budapesten, és három napot nála tölthessen. Aba Kuno nem adott az utazásra engedélyt. A következő pénteken Ágnes rövid levélben tudatta a férjével, hogy a tilalmat visszautasítja, és megadta a barátnője telefonszámát. Kora estéken ne keresse, mert színházba, hangversenyre megy, de éjfél után nem marad ki. Egy méltányos és lovagias férjtől elvárható, hogy durva tilalmát visszaszívja, és a feleségének jó szórakozást kívánjon.

Aba Kuno nem jelentkezett. Ágnes sem hívta föl, de egy nappal meghosszabbította a budapesti tartózkodását. Egyik kollégája megemlítette Aba Kunónak, hogy látta a feleségét a Maxim bárban. Kuno nem kérdezett semmit. Vacsoránál elmondta Szandrának, hogy a mama tegnap este a Maxim bárban szórakozott. Aba Kuno szívesen öntötte ki a szívét a nevelt lánya előtt, leült az ágya szélére, fogták egymás kezét. Aba Kuno belátta, hogy túlzás volt azt mondania Ágnesnek, hogy életfogytiglani magányra ítéli, ha megszegi a tilalmát. Mikor az asszony megjött, a férje szívélyes volt, de az ágyneműjét már átvitte a dolgozószobájába, és ettől fogva csak itt aludt.

Fel-felriadozva, de visszatartotta magát attól, hogy bemenjen a feleségéhez. A kertet magas kőkerítés övezi. Innen kimenni szabad, de visszajönni körülményes. Ágnest időnként gyengeség fogta el, érzékeny volt az időjárás-változásokra, megviselte a holdtölte és a menstruáció előtti napok feszültsége. Aba Kuno a veszekedő-panaszkodó hangokra hűvösen válaszolt, és megközelíthetetlennek mutatkozott, éjszakára kulcsra zárta a szobája ajtaját. Újabban nehéz álmai voltak, nyögött, kiáltozott, és ezek az éjszakai hangok felhallatszottak a felesége szobájáig, aki reggelinél szóvá tette, hogy Aba Kuno alighanem nyugtalanul alszik.

 

Amióta ez az ármányos influenzajárvány végigsepert Kandor városán, azóta mindenki fáradtabb, talán még a polgármester is, a felesége mindenképpen, csak az alpolgármester, az egyetem rektora, dr. Aba Kuno nem fáradt, már csak azért sem, mert nem tűri a szótárában a gyengeségre utaló szavakat, legkevésbé önmagára alkalmazva. Növényi koszt, súlyzó, jóga, gyakori úszás, nyári lovaglás, téli sífutás, mindez kell a rektor hosszú távú programjához, hogy legalább százéves aggastyán legyen, főmunkáit kilencven és száz között szándékozik tető alá hozni. Porckorongsérülésekkel bosszankodik, időnként tagadhatatlanul fáj a térde, de ezt is ignorálja, legföljebb sziszeg.

Kandor bölcse a vadászathoz is kell hogy értsen, fájós lábbal is tud lőni. A fácán rohan még két lépést a golyóval, aztán elbukik, és Aba Kuno bal felső ajka egy cseppet megemelkedik. Tudta, hogy találni fog, ez másképp nem történhetett. Elnézést kér a magabiztosságáért, ahhoz, hogy az ember biztosan célozzon, sok egyéb mellett gyakorlat is kell. Ez legalább megvan, az edzés beletartozik a mindennapos kötelességek rendjébe. Lőgyakorlat után városi törvényt szerkeszt, a felismert kandori érdekek mindegyikét számba véve, a történész és a jogfilozófus agylebenyek udvariasan előtérbe engedik az alkotmányjogász lebenyt, amely pontosan addig van adásban, amíg a következő műsor nem kezdődik a városi hangversenyteremben, ahol a szünetben az előcsarnokban értékelnie kell az előadóművészek teljesítményét a mű nehézségeihez és más előadásokhoz képest. Mindenesetre, ha előző éjjel kimarad is, holnap reggel fél hétkor ott lesz az uszodában, jön érte a sofőr, és viszi; már akkor is vitte, amikor Aba Kuno még rektor sem volt, csupán tanszékvezető, akadémikusi jogcímen azonban járt neki a kocsihasználat; mindenhova vitte magával a sofőrjét, gondoskodott róla. Aba Kunót a meleg és a hideg nem zavarja, uralkodik magán, parancsol az izmainak, pedig ötvenhatos sebesülése óta a jobb lábát rossz napokon nem tudja fájdalom nélkül mozgatni. A nyájas szót nem adja olcsón, de vérmérsékletéhez képest tud kedvesen odafordulni szellemi ellenfeleihez és dicsérni például Dragomán munkáit, jóllehet, ahogy ő mondja, értékpreferenciáik lényegesen különböznek. Fontos az érvényességi kör.

Az univerzális nézőpont összefér ilyen megjegyzésekkel: „Gentleman ilyet nem tesz. A mi köreinkben ez nem szokás.” Amikor ezt mondja, Aba Kuno mintha egy cseppet mosolyogna ismét a bal felső ajkának enyhe fölhúzásával. Kaján leleplezésekben, lapszusok észrevételében Kuno sohasem rest. Kiélvezi mások tévedéseit, humorosan visszatér gyengeségeik szívélyes és megismételt ábrázolásához, amire mosollyal illik válaszolni. Egy darabig legalábbis mosollyal, de mire a kedv megfordul, mire a hallgató összeszedi magát, hogy behúzzon egyet csúfolójának, a rektor témát vált, és megint csak hozzáértésével kápráztat el.

Mint tanár nem vagyok laxista, szokta mondani, nem szolgálja a fiatalok szeszélyeit, az igazság nem tűri a szélhordta tetszőlegességet, a hallgatóknak szilárd támasztékot, iránymutató tanítást és harci koncentrációt kell adni. A kétely az érett kor privilégiuma. A diáknak tudnia kell, hogy a kiválóak a transzindividuális szolgálatban lelik fel a szubsztanciájukat. Minden erőt a célra kell szegezniük, hölgyeim és uraim, lefutni a hosszú távot, kiizzadni, zihálni, s ha kificamodik a bokájuk, csak decensen nyöszörögni a fájdalomtól. Tanulják meg, kérem, hogy a fájdalommal és a szenvedéssel együtt lehet élni. Fiatalkori megpróbáltatásaikért idősebb korukban valószínűleg hálásak lesznek.

Egy város, egy nemzet fennmaradása a kiválóak kohéziójától függ. Egy embernek az a dolga, hogy éljen. Egy nemzetnek vagy egy városnak, ha már ezer éve megvan, az a dolga, hogy az eddigiekhez még ezer évet tegyen hozzá. Minél mélyebb múltba terjed az emlékezete, annál frissebb lesz a megújulásban. Tiltsák meg önmaguknak, hölgyeim és uraim, a tiszteletlenséget, vagy ami még rosszabb, a közönyt a hagyomány iránt.

Aba Kuno elvállalta, hogy a város alpolgármestere legyen, és mind az eszmei, mind az igazgatási szervezési ügyekben nagy felelősséget vesz magához. Nem tűri maga körül a formátlanságot, a tudatlan rögtönzést, a fegyelmezetlen bizalmaskodást. A fiatalság tanuljon meg a hazájáért élni, engedelmeskedni és parancsolni. A segédtiszt, igenis, hatodszor is mosolyogjon a tábornok viccén. Röhögnie nem szükséges. És a fiatalember segítse fel a hölgy kabátját akkor is, ha a hölgy is, a kabát is csúnya. Idevágó feminista nézetek ignorálandók. A lovagiasság ethoszát semmiféle divathullám nem érvénytelenítheti. A nemzet megengedheti magának az évődést az alapértékekkel, megengedheti magának, hogy díszelegjen nemzetközi mutánsaival, amilyen Dragomán professzor, nagyszerű, hogy van ilyen is, de isten mentsen attól, hogy kóbor díszdoktorunknak sok követője legyen. Dragomán professzor a fűszer, amelyből ételünkben kevés is elég.

Aba Kuno elmagyarázza Kobrának, hogyan lehet az almafába körtefát oltani úgy, hogy alul a körte, felül az alma érjen. Kobrának a kaszálást és a gereblyézést ajánlotta az elektromos fűnyíró gép helyett, de leginkább két bárányt, akik majd elészaladnak, ha nyílik a kapu, és követni fogják a ház mélyébe is, mert a bárány okosabb a hírénél, és az embernél jobban idomítható. Nekünk, tanároknak ez a csoda, hogy mindenki nevelhető, szédítő kísértés.

Aba Kuno az élet respiritualizálását igényeli. Legyen világi hatalma az egyháznak, mert a világi hatalmak teljes önállósulása politikai irracionalizmushoz, új pogány kultuszokhoz vezet, a kommunizmus és a nacionalizmus szélsőségeihez. A kandori városházán megrendezi az újkonzervatív gondolkodók találkozóját. Szilárd és megnyugtató értékek uralkodjanak, Európa vegye vissza a vezetést, kell a világhierarchia. Amerika színesedik, lesüllyed a harmadik világba, Oroszország nem tud újat üzenni a világnak, Japán nem eredeti, a németek szellemileg elbátortalanodtak, a franciák archiváriusok. A nemzetek Európája őrizze magát. Kuno a folytonosság, a fenntartás, az értékőrzés embere, szerinte az átmentés a magyar stratégia, a kibírás, a túlélés, a meghunyászkodva felülkerülés. A rektor nem szorgalmazza a tudásszférák és a hatalmi szférák analitikus-elvont szétválasztását. Az univerzális csak zseniális szinten megengedett. Amúgy etnikai tudatosságot javasol, és az etnikumok kölcsönös respektusát, az etnikumok erkölcsi közösségét. Az erkölcsi indíték Aba Kuno szemében eleve transzcendens.

Szívós testével, terméskövekből Aba Kuno bővítette, erősítette az apai házat, lőrésszerű ablakai különös fantáziáknak adtak tápot. Aba Kuno gondoskodott róla, hogy ezek a képzelődések ébren maradjanak, látóembernek mondták, s hírlett, hogy kitalálja a másik ember gondolatát. Itt őrizte Aba Kuno Ágnest, előző feleségét és nevelt lányát, Szandrát, akit elözvegyülése után kereken egy évvel nőül vett. Szandrában van egy Kuno-file, de be lehet az agyába hívni más file-okat is, például az Aba Kuno elleni lázadásét. Szandrának énjei vannak, a file-ok kitörlik egymást.

 

Aba Kuno konzervatív és királypárti. Majdnem mindegy, hogy ki a király. Jól nevelt ember kell hogy legyen. A király jelenti a sok népből álló politikai nemzet együttesét. Habsburg királyt akar, hosszú hagyomány van mögöttük. Akik akarnak, egyesüljenek újra Bécs vagy inkább Budapest körül. A várba királyt kell vinni. Felajánlani a lehetséges társországoknak a vámuniót. Radikálisan visszacsinálni Versailles-t és Trianont a szétesett közép-európai birodalom rekonstrukciójával. Szükség volt Németország és Oroszország között a Monarchiára. Lehet a soros Habsburg királynak hol Prágában, hol Pozsonyban, hol Bécsben, hol Budán székelnie, egy többnemzetiségű tanácsadói kamarillától folyamatosan körülvéve. Kell egy közép-európai közösség, konföderáció, államszövetség. A nemzetállamok ideje lejárt, ebből csak veszekedés származott. Nem vagyunk nyugat-európaiak, a térbeli különbség másságot jelent. A rezsim az itteni adottságokból nőjön ki, hasonlítson hozzánk. Ezekkel a fasizmusokkal és kommunizmusokkal le kell számolni. Aba Kuno közép-európai monarchista: egyszerűbb az összetartozást egy királyi házzal jelképezni, mint a nemzeti küldöttekből összeálló köztársasági szervekkel. Aba Kuno nem egyszerűen nemzetállamok összeragadására gondol, hanem egy tágabb hazára, mert ez a kisebbségi probléma radikális megoldása. Mindenki az egész közösség állampolgára. A területi önkormányzat az alapvető elv, erre épülnek az állami és a szövetségi szervek. A többnyelvűség kötelező, megállapodnak egy nemzetközi nyelvben. Miért ne az angolban? Közös pénz, közös vámterület, így, gazdasági határok nélkül kevesebbet lökdösődünk. Aba Kuno nem csinál titkot belőle, hogy a közép-európai társuláson belül a magyarok pozíciója nem lenne rossz. A gyerekeket tanévekre cserélnék, körbejáratnák a konföderációban, tanuljanak különböző helyeken, hogy átérezzék az összetartozás, a közös haza és a nagyság képzetét. Ismét helyreállítaná mindenütt a felsőházat, a tekintélyi szervezeteket. A hagyományhűség az arisztokrácia értékeinek helyreállítását is jelenti. A népek legfőbb érdeke önnönmaguk történelmi folyamatosságát biztosítani. Ilyen tapasztalatot lehet a zsidóktól tanulni.

 

Aba Kuno felállt Melinda nappalijában, és a két karját a verandaajtó felé kitárta: aki akar, az csatlakozhat a Közép-európai Társasághoz, aki nem akar, az nem jön, az lemarad a buszról, majd jön a következővel. A nagy nemzetközi vállalatok is ezt akarják, ezen az alapon van mire beszélni. Területi, nem pedig nemzetileg szervezett állam, amelynek szükségképpen az arisztokrácia az összetartója: a születési, az intellektuális és a pénzarisztokrácia szövetsége. Ennek a Közép-európai Társaságnak az az alapvető tudása, hogy eurázsiaiak vagyunk. A középső övezet kénytelen fogékonyabban nézni Ázsiára. A Fekete-tenger, az orosz szomszédság és a görög–kisázsiai viszonyok között lehetetlen nem nézni Ázsiára. Turkológus barátaimmal sokat beszélünk erről, és akadémiai-irodalmi körökben építjük a török kapcsolatot. Közép-európai és közel-keleti szövetség árnyéka jelenik meg a képzelet mozivásznán, a kétesek, az eklektikusok, a második vonal integrációja ez. Tanúsíthatom, hogy az ötlet megtetszett sok libanoninak, palesztinnek és izraelinek éppúgy, mint a ciprusi görögöknek és törököknek. Mi mind helyzetrokonok vagyunk, a szegények összetartása vállalható eszmény. Az sem lehetetlen, hogy mielőtt az európai nemzet megszületne, létrejön annak egyik nagy pillére, a közép-európai nemzet. Nem tagjai sem a németek, sem az oroszok, de a tarka birodalom jóban lesz velük. A közép-európai társulás a sokoldalúságára, a sokszínűségére büszke, a még nem teljesen determinált individualizmusra, egyének és közösségek önálló magaviseletére. Így megvolna a kis országok és a kis népek embereiben is a nagy országhoz tartozás megnyugtató élménye. Ahogy az amerikaiaknak is megadatott a nagyság élménye, és a másutt elnyomott kisemberek az USA révén méltósághoz jutnak, úgy a Közép-európai Társulás révén egy albán vagy egy vend is egy nagy egész természetes és egyenjogú részének tudhatná magát. Kandor legyen a központja ennek a birodalomnak, mint Bonn Németországnak. Az egyetemen, a székesegyház pincéjében, a múzeumban itt vannak a kultúrák egymásra rétegződésének a nyomai. Itt, Kandorban alapítottak meg szerb, horvát, román lapokat. Kandor nem egy nemzetállam fővárosa lenne, mint ahogy Budapest Magyarországé. Itt voltak Kandorban a törökök is, itt hagyták a dzsámijukat és a minaretjüket. Francia és örmény, szerb és német, tót és lengyel telepesek voltak a város egykori polgárai, és a múlt században növő mértékben a városnak zsidó volt a polgársága. A túlélők és a leszármazottak közül a maradék zsidóság itt, Kandorban szeretné otthon érezni magát. Talán mert a Közép-európai Társulás nem csupán egy birodalom terve, hanem valami ennél több: életstratégia. Kandor városa érlelte ezt a tervet, megvalósításához devóció kell, nem lehetsz jó kandori anélkül, hogy az idea ne csábítson. A székesegyházban az egyik kanonok barátom is erről beszél, sokan úgy érzik, hogy ez lenne a béke útja: feltalálni hivatásunkat, kiengesztelődni egymással, magunkra támaszkodni, nem koldulni és visszavezetni a transzcendenciát a földi világba. A közép-európai közösségből egy új vallás árad ki. A gyerekek az érettségi avatáskor esküt tesznek, hogy ápolni fogják a birodalom sokféle népének a barátságát, a soknyelvű egyesült államokét, amelyben a fordító és a szinkrontolmács a legsikeresebb szakma, mert a soknyelvűség csupán technikai probléma. A Társaság az adó kézben lelte meg a szimbólumát, gyakran fölmerülnek teológiai fejtegetések a kenyérosztásról. Az adás az ittlét metafizikájának a kulcsfogalma. Az ölelés is adás. Ez az elképzelés inkorporálja a zsidókat is egy zsidó–keresztény, majd a muzulmánokat is valami egyistenhívő plurális ökumenizmusba, amely azt mondja, hogy te is lehetsz, ti is lehettek messiások, felkentek, akik odaadjátok önmagatokat néhány vagy néhány millió embernek. Ez az elgondolás magában foglalja, igényeli és megbecsüli a térség összes népét és hagyományát. A polgármesterek szövetségével kezdik, ezzel a nemzeti államokat átszövő hálózattal, amelynek különböző városok a tagjai a világ egész térképén. Mi a cél? Hogy fénylő egészet alkosson a földgolyó. A föld isteni kivétel, mivelhogy nem tudunk semmiről a földi életen kívül. Az emberiség vallásait sem egybeolvasztani kell, hanem földtudatossá tenni, hogy egymást elismerjék. Igenis kell egy új – regionalista – univerzalizmus, amely a folklórokat visszahódítja a nacionalizmusoktól. Az ezredforduló kihívása a földgolyó szellemi konszenzusát megteremteni. Azért van itt Kandorban a nagy buddhista szentély, azért jönnek a jámbor zsidók Kandorba jesivát alapítani, és azért alapítanak itt a mullahok is iszlám kutató- és tanítóközpontot az önkormányzat messzemenő támogatásával, mert valamit megéreztek a hely kereszteződő szelleméből. A nyugat-európai gondolkodás sarkalatos hibáját Aba Kuno abban látja, hogy nem tudja magát eurázsiai keretben felfogni. A nyugatinak az a korlátja, hogy nyugati. Nem látja a hatalmas mozdulatlanságokat. A nyugat az önkényeztetés kultúráját találta ki, holott a szellemivé válás a világszolgálatban, a Föld szolgálatában kell hogy megmutatkozzon. A Föld egyetlen élőlény, szellemi egész, amelynek az érdekei a nemzetek és a földrészek érdekei fölé emelkednek. Az önkormányzatok integrációjára épül a Föld polgárainak szövetsége. The universal citizen-alliance. Mindenütt egyenjogú és egyenrangú polgárok vagyunk, egymásba nyúló, egymással élő népek tagjai, és itt sajátságosan a közép-európai politikai nemzet polgárai. Az ember hálával fordul a Föld felé, és tapintatosan viselkedik vele szemben. Az a szétszórt, a tájba betelepülő civilizáció, az áramló hálózatok megteremtik a földagyat. Az államokat csak akkor lehet összehozni, ha fölöttük és alattuk már létrejöttek a nagy hálózatok. A növekedés kultúrája, a gazdagodó egoizmus kultúrája nem folytatható. Ez zsákutca, ez ellene van a földi egyetemességnek. A kérdés az, hogy a föld melyik pontján buggyan fel az igazság. Nagy ökumenikus zarándokbúcsú közeleg, mindenki idejön a kandori hónapra, és Kandor lesz jövőre Európa kulturális fővárosa egy hónapra. A kandori polgármester franciául meghirdeti a századforduló adekvát világnézetét, a Föld szolgálatát, a Közép-európai Társulást, a régiók elvi egyenrangúságát, a megyék és a városok kapcsolathálózatát. Mivelhogy minden, amit hiszünk, hiedelem, kép, engedtessék meg, hogy képben jelenítsük meg a kandorizmust. A szuperélőkép maga a város, ahogy van, és vendégül látja méltányos határok között a Föld polgárait. A Társulás elvileg meghaladhatónak tekinti a konfliktusainkat, félreértésnek csupán. Nevetnünk kell egymásrautaltságunkon. Átterjeszkedünk egymásba. A térítés annyit jelent, hogy megértetjük magunkat másokkal. Ahhoz, hogy a Föld túlélje a veszélyeit, szentekké kell válnunk. Vannak a szentek és a bűnözők, és a titok abban áll, hogy egy bűnöző is hiheti magát szentnek. Nincs senkinek sem garanciája, hogy valóban szent-e. Isten kedvence a Föld, és azon Kandor egy becses pont. Ezt Aba Kuno tanúsíthatja.

Dragomán beveszi magát a szállodaszobájába, élvezi a barlangot, forog a forgószékén, mezítláb tapodja a padlót, könyököl a vastag, barna íróasztallapon, és megrezzen, ha a személyzet kopog az ajtón, hogy megkérdezze, mikor takaríthatnak, és egyúttal megnézze, hogy a vendég mit fogyasztott a bárszekrényből. A szobaajtó hangszigetelően zár, mindent ugyanaz a halványdrapp, óvodai tejeskávészínű padlószőnyeg borít, s ez rákapatta Dragománt, hogy egész nap mezítláb járjon egy bő vászonnadrágban meg egy flanelingben.

Úgy ír, ahogy sétál, hagyja találomra kanyarogni az anyagot, majd kiderül, hogy merre kívánkozik. Utóbb észreveszi, hogy mit akart. Hozza-viszi magával a kéziratát, dolgozott tavak és erdők mellett, dolgozott felhőkarcolók tetején, és már megszokta maga körül a kandori vidám hemzsegést a Feltámadás téren. A kandori közönség mindenütt ott van, ahol valami érdekesség kínálkozik, pletykás és kíváncsi. Az eszpresszókban a környezet sűrített, a külső és a belső feszültség egyensúlyban van. Itt találta a legtöbb közönséges elvarázsolódást. Dragomán kedveli a polgármestert, a házfoglalókkal is együtt érez, a bakancsos fejbe rugdalókkal kevésbé.

El tudná képzelni a városnak egy olyan térképét, amely aszerint sötétül és világosodik, hogy mennyit járt ott. Múltjának fontosabb eseményei mind a városnak egy-egy számára izgalmasabb pontját, lakását elevenítik meg. Ahogy megy, lát egy házat, és eszébe jut valaki, ha nem járhatna erre, amnéziás lenne. Minden séta önkényes, esetleges és önmagában teljes.

 

Dragomán kései híresség, szemügyre veszi a monstrumokat, körülszaglászta a diktátorokat, hogy fogalmat alkothasson a rossz mélységeiről. Mindenütt ott volt, ahol az emberek egymásnak estek, meg akarta tapasztalni a globális abszurditást. Mondanak róla rejtélyeseket, és találgatják, hogy vajon nem szélhámos-e. Vannak fiatal esszéírók szerte a világon, akik ördöngös gurunak tekintik. Körülötte humoros és borzongató hatást kelt a hálózatok összefonódása.

A kétezredik év végén kell egy új mítosz; az emberek szeretnek Dragomán közelében ülni, uszályként tapadnak mögé. Figyelik az átszellemült kalandort. A Darnok cég is úgy gondolja, hogy kell egy korosabb mondai alak, túl az ifjúsági kultúrán, akinek a modora szétsugárzik a médiumiparban és a ruhaüzletben egyaránt. A Darnok világcég, és üzletet lát Dragománban, sokan fognak olyan kalapot és zsebkulacsot viselni, mint ő. Svetozar mindent följegyez és jelent. A Darnok cég nem vár mást Dragomántól, csak annyit, hogy kövesse a sorsát. Gyanítják, hogy nemsokára ott fog felbukkanni, ahol ők nem is álmodnák, és akkor az lesz a pálya. Azért van ott a forradásos szájú, hogy kisegítse a slamasztikából, hadd menjen tovább, és folytassa veszélyes szórakozásait.

 

Bármit elintézni rossz neki. Rossz, ha el kell menni valahova. Igen lusta, és legjobban azokat az estéket szereti, amikor senki sem jelentkezik a portáról, hogy feljöhetne, amikor senki sem tör be a burába, amikor nincs jelen akarnok idegesség, amikor senki sem akar semmit azon kívül, ami van.

Mindenki itt keresi a Koronában, megtelepednek a foyer süppeteg karosszékeiben, vagy ha néhány órás meddő várakozás után a személyzet javasolja, hogy jöjjenek később vissza, akkor kívül topognak a forgóajtó közelében. Sokan akarnak Dragomántól valamit, fortélyos koldusok, őrült feltalálók üldözik, svihák vállalkozók próbálják nemes hangzású trükkjeikbe bevonni.

Van a szállodában egy velencei hercegnő, azt akarja, hogy a palazzóját egy tekintélyes alapítvány szellemi refúgiummá tegye, a fenntartás költségeit is vállalva és neki szép bért fizetve. A principessa már négy férjet eltemetett, most Dragomán iránt érdeklődik.

A székesegyház óratornyának déli harangjátéka után a vállára veszi a táskáját, amelyben minden benne van, lemegy a portára, átveszi az üzeneteket. A postát a kávéházban átfutja, visszatéteti a rekeszébe, és átadja a megcímzett válaszleveleket. „I am a responsiv person, ellentétben főlajhárságoddal” – szokta mondani Kobrának.

Késő este megjön, lerója köreit, minden egyes körúttal útjának a végére ért. Az utas nem gondolja, hogy rátalált az igaz útra. Véletlen bolyongás mellékutcákban. Minél kevesebb vizet zavarni. A megfigyelő ne okozzon botrányt. Utat a vízzavaróknak! Nem az ő dolga beavatkozni a többiek viszonylataiba, ne te mondd meg, hogy mi történjen. A hely ügyeiről gondoskodni, veszekedni, erre van ember elég. A cselekvés dekoncentráció, a munka szemlesütést, nem cselekvő nyugalmat kíván.

 

Ha felállna erről a székről, ettől az asztaltól, amellyel együtt alkotnak háromszöget, ha ki akarna menni az odújából, akkor először a teraszra lépne. Tud úgy leülni az egyik széken, hogy csak fakoronákat lásson, nyár és nyír, fenyő és kőris állják körül. Avarral bekerített kertet is lát, egy öregasszony barokk fantáziáját egy öregúr latinosabb, négyzetesebb ágyásaival szemben. A vén pedáns, mondja szomszédjára az öreg nő.

Találsz kőnimfákat és medencéket, mohával benőtt oszlopokat, és mindig valami túlzást: megháromszorozott kapuíveket és tornyokat. Itt is legyen még valami, oda is képzeljünk valami mást. Ami bolondság ezeknek az építészeknek az eszébe jutott, azt szegényesen, de megcsinálhatták. Minden háznak arca van, a homlokzatokon oroszlánok, angyalok, a vastag falakban a múlt századvég bősége. A gyep nem annyira ápolt, hogy zavaró legyen, de a rendetlensége is mérsékelt. Itt mindenki a maga módján rendetlen vagy rendes.

Elmegy a tekintet a teniszpálya mellett, ahol délután gyerekek hemzsegnek, tornásznak, szerválnak, ügyesen visszaütnek. A mamák benn ülnek a parkoló kocsiban, olvasnak, vagy az utcasarkon csevegnek. Az ismerős öregúr botoz, kilencvenéves, mind szűkebben vonja meg sétakörét, amelynek másfél óra hosszat kell tartania. Azt mondja, hogy mindent óra szerint csinál. Cseresznye és ananászeper, gomba és virág kínálja magát. Sétálni úgy jó, ha az ember nem kíván semmilyen ügyet elintézni. Négy fehér hasú, fekete galamb szálldos előtte változó alakzatokban.

Ebbe a terméskő falu Bauhaus épületbe Dragomán negyvenöt évvel ezelőtt, tizenöt éves korában virágcsokorral jött egy lányhoz születésnapi zsúrra. Egy lendületesebb osztálytársa vitte, kacsingatott, hogy beszélgessen a mellé ülő házikisasszonnyal, Dragomán azonban akkor éppen ettől félt, hogy majd szólnak hozzá, amire valami mély értelműt kellene válaszolnia. Később ebben a házban lakást bérelt munkára és titkos találkozásokra, a randevúlakásban dolgozott is, kéziratát az ágyneműtartóban rejtegette. Életét végigkísérte a teljesületlen vágy: egy védett hely keresése.

Ciklámen, cinóberszínű rózsák, citrusfák. Hosszú lábú széplány teniszütővel a biciklijére támaszkodik. A kertvendéglőben eszik az autósiskola tanára, mellette kutya fekszik. Középkorú párok törlik ki a tányért kenyérrel, vörösbort isznak, minden drágul, idősek szerelme. A templom összehúzza magát, önmagába kuporodik, nem nyúlik magasba, gubbaszkodik, meg akar ragadni itt. Ezek a zömök emberek itt maradtak ezen a tájon. Fiatal lányok érdekes blúzokban, halvány rózsaszín és vörösesbarna virágok, idős hölgy fehér vászonkosztümben hófehér uszkárral, két unokával és homokozófelszereléssel megy a játszótér felé. Két gyerek forgolódik Dragomán körül labdával.

Előtte halad a volt főnöke a kutyájával, aggálytalanul kirúgta Dragománt a politikai rendőrség kérésére, most meg arra emlékszik, hogy milyen nagy barátok voltak.

Dragomán viszi egy nagymama kosarát: naspolya, paradicsom, gyenge karalábé, zeller, gomba, fokhagyma. A nagymama keresztet vet, amikor meglátja a teherautó ablakán véres pofával kihajló disznót. Egy magas, karcsú, szemüveges fiatalember két fél disznót dob fel a kámzsás kabátjára, és egyenes léptekkel viszi a hentesboltba.

Az öreg tudós fel-alá csoszog a hosszú erkélyen, néha leül a hűlő teáscsésze mellé, kisvártatva feláll, és a gumitalpú sétabottal újra fel-alá járkál, kilencven fölött ennyi mozgásra telik, nem szeretne idegenekkel találkozni.

A domb nyugalma, a mozdulatlan fenyő, a kerítésrudak között fejét kidugni próbáló újfundlandi kutya, a kertből kihajló, alig nyírott, dús növények, az elvörösödő vadszőlő, a csak annyira rendezett kertek, hogy ne legyen szembeszökő az elhanyagoltságuk, mindez egy becses történelmi pillanat alkotórésze.

Szél rázza a sárga juharfák lombozatát, a házak oldalán veresedik a vadszőlő, most senki sem ül a kerti székeken. A meggyfák között lengőpad nyikorog, ahogy a szél belekapaszkodik. Kotyogva ballag egy galamb, de a varjak is már rászálltak a sétatér fáira, a vadszőlős falon madáretetők bujkálnak. Almabefőzésszag szivárog ki egy erkélyről, az ablak alatt kerámiadísz villog, de a vakolat lemállott.

 

Gyakran meglátogatja Kobrát az öreghegyi házban. Az osztálytársak szétszéledtek a négy égtáj irányába, Kobra maradt. Dragomán szeretné megérteni Kobra titkát, a vidám lemondás tudományát, amely képessé teszi az örvendező vesztegmaradásra.

A repülő tanár elmegy hozzá, félrehúzódnak a kétoldalt nyitott kőviskóba, az asztalon borospoharak, pipák, a nyugalomba bejött a nyugtalanító. Kobra marasztalja Dragománt, szüksége van rá, mértékkel adagolja az itthon maradás mélabús érzelmességét, rögtön felderül, és nagyokat nevet a telefonba, ha Dragomán hangját meghallja. Regina: mit turbékoltok itt? Regina feltételezi, hogy még nem evett. Dragomán köszöni a teát és a vajas kenyeret, de vagy lakoma, vagy éppen csak testfenntartás, most az utóbbi. Valamit mindig egészen.

Hatvanhétben ment el innen, akkor már kezdett nagyon unalmas lenni. Kobrának jó volt ez az unalom, Dragománnak nem volt jó. Szórakozni akart, és megtudni, hogy mi telik ki az embertől. Túl volt a szabad-nem szabad kérdésén. Bármit olvasott, hallott, mondott, az mind félénk tautológia volt. Szenteket és szörnyeket akart tanulmányozni, és bölcsekkel kívánt találkozni, hogy megnézze és kikérdezhesse őket: miben áll az ő bölcsességük? A zsebtolvajt mint a szakmája mesterét értékeli, még akkor is, ha az ő bukszájáról van szó. Írjon csak Kobra vastag regényeket, ő marad az éles villanásoknál, nincs kedve annyit ülni az asztalánál, inkább a lábát használja, mint a fenekét. A dolgokat nem annyira megírni kell, mint inkább megérteni. Érezni próbálja mindenkinek az igazságát, akkor is, ha azok egymás számára tökéletesen áthatolhatatlanok. Övé a teste meg a Föld. Világos, hogy nem lehet mindenki csavargó, de aki hivatást érez rá, az csak legyen.

 

Kobrával átmennek a hegy túloldalára egy ismerős pincébe borért, a kőviskóban hajnalig tanulmányozzák a szerzeményt. Dragomán másnap ki sem dugja a lábát a paplan alól, az ablakot is bezárja, a kertre néző szobát elsötétíti, és amikor Regina lehívja kávézni, akkor is kesereg, hogy biztos az Interpol áll az ellene folytatott hajsza mögött. Ő ugyanis egyik szellemi támogatója az International Pacifists nevű titkos hálózatnak, amely a béke ügyét alkalmanként egy-egy háborús kedvű vezér felrobbantásával mozdítja elő, remélve, hogy az ilyen leckék mérsékelően hatnak az utódokra, és még mindig jobb, ha egy diktátor hal meg, mint ha sok ezer katona vagy civil kényszerülne ugyanezt tenni a vezér jóvoltából. Ez ha igaz is, a rendőrséget nem győzi meg. Az államfők, még ha utálják is egymást, nem szeretik az államfővadászatot.

Dragomán többféle gyanúba keveredett. Egyik szerelme nyakig benne volt az egyik dél-amerikai diktátor elleni összeesküvésben, anarchista emberjogvédőkkel barátkozik, és ő alapította az International Dada című magazint. Általa mindez érintkezik a metropolitán mágusok tekintélyes szervezetével. Az Interpol valóban figyelemmel kíséri Dragománt, túl sok mindent ő köt össze, a beérkező adatok szintetizátorai néha összecsapják a kezüket, hova el nem bóklászik a professzor, a követők szeme jóformán mindig rajta van. Az Interpol arról is tud, hogy a médiumstratégiai kutatások rovatában a Darnok cég ugyanezt teszi.

 

„Meg vagyok írva – panaszkodik Dragomán –, valamilyen központból figyelnek. Azt mondják, hogy csak csináljam a dolgom, ahogy jólesik, de egyre inkább arra gondolok, hogy távirányítanak. Te furcsa dolgokat mondtál.” Dragomán megfogja Kobra kezét. „Mondd, nem te írsz engem?”

Kobra mosolyog, Dragomán szemében a felismerés komor világossága.

„Te vagy a Darnok cég maga! Te vagy a nagy pók! Én csak látszom annak, de te szövöd innen a szálakat, te csinálsz engem, te fogod megszabni a végemet. Légy szíves, ne írd elő, hogy mit kell tennem! Tudom, hogy szerinted mi a dolgom: én legyek a romantikus abszurditás, akinek a jóvoltából te nyugodtan ülhetsz a hátsó feleden. Én legyek a kísértő, a kezdeményező, a misztikus csavargó, mindaz, amihez te lusta és gyáva vagy.”

Dragomán beszélgetés közben is fel-felugrik, elmegy a malomba lovat bérelni, a fiatal kanca tele van, Dragomán lejáratja, este csapzottan, felhangoltan megjön, a gyerekekkel játszik, Kobra anyját is szóval tartja, mindenkihez kedves, mindenkire odafigyel.

Iskolapadok, amelyekből kinézett a csodák világára, egy sárga falra, amelyre az volt ráírva homorított betűkkel, hogy sütöde. Ez még nyolcéves korában volt, az iskolától akkor is borzadozott. Később, egy évvel az érettségi előtt, megint egy iskolapad, amelyből átlát arra a fiatal nőre, aki fekete kombinét és fekete harisnyatartót visel, és van, amikor úgy öltözik át, hogy csak harisnyakötőt és melltartót vesz fel, majd egy lenge pongyolát. Fenék, mell, cipó, zsemle, a kamaszok mindig éhesek.

Dragomán helyéért a pókervitézek pénzt kínálnak, visszaadják a tőle elnyert könyveket, befizetnék egy szolid középosztályi bordélyba is, de őt az ablaktól nem lehet elvontatni, és még a tanóra sem tudja figyelmét a szemközti ablaktól eltéríteni. Bizonyára pézsma- és mosuszszaga van, vélte Dragomán, aki addig még csak olvasott ezekről, de szerette hülyíteni a barátait.

A legunalmasabb földrajztanár volt az övék, hosszan részletezte a legújabb kívánalmak szerint a Szovjetunió valamennyi tagköztársaságának szén-, olaj- és acéltermelését, millió tonnákban, bárki beláthatta, hogy a fejlődés lendületes.

A nő kihajolt az ablakon, nézett le a ház előtti járdára, talán várt valakit, keble az ablakpárkányon a mélyen kivágott melltartóból kibomlott. Dragomán a legjobbakat kívánta Tóth tanár úrnak, aki nemesen és megbántottan rezegtette finoman pödört bajuszát. Akár mint földrajz-, akár mint rajztanár mutatkozott be, kifogástalan volt a szereplése, mégis volt az igyekezetében valami reménytelen. Megtanulják a leckét, de unják a tárgyát. A tanár úr nem járt arra, ahol a ragyogást osztogatják, a sótlanság pedig nem gyógyítható. A sztártanárok mindig elébe álltak a testületi pletykákban, a fiúk szívében és az érettségi tablón.

Megengedné-e a tanár úr, hogy kinyissam az ablakot, kicsit fáj a fejem, kérdezte Dragomán. A jószívű tanár úr a megbántottak együttérzésével aggódott tanítványa egészségéért. A szenvedő diák pedig még a legjobb pillanatban tudta maga elé tartani a két tenyerét és azok között a nyitott ablakon át csókra csücsöríteni a száját.

Még nem tudta, hogy annak a nőnek odaát huszár őrmester lába van, egy vadkan is átfuthatna a két vádlija között, a homloka pedig alig magasodik, máris hátradől, sejtetve, hogy nem dúlnak nagy észcsaták mögötte. Azt azonban utólag is el kellett ismerni, hogy a kebel bőséges, de formás. A migrénes Dragomán néhány csókot dobott a légen át.

 

Akiről a tizenhét éves csak képzelődni mert, azt könnyen kapta meg a huszonhárom éves ötvenhat tavaszán, egy bizonytalan, esőre hajló napon. A kutyás Marival sétált. Éles elméjű, tapasztalt lány volt, kislánykorában szeretett a nevelőapjának az ölébe ülni, és előbb kellemes meglepődéssel, majd később mohó várakozással figyelte, hogy mi történik a nadrágban a feneke alatt. Ha nem történt semmi, addig izgett-mozgott, amíg csalhatatlan jelét nem vette, hogy ő is nő, a nevelőapa pedig férfi, mindközönségesen. Szerette, hogy cinkossága van azzal a férfival, és hogy az is hívja, mihelyt az anyja kimegy a szobából.

Külön szobában lakott, matracokat szögezett fel a közös ajtóra, csak a fürdőszobán át lehetett bejutni hozzá. Hosszú trikóban és rövidnadrágban járt fel-alá a nagy vetetlen ágy körül, s ha Dragomán leült, azok a nyúlánk combok nyújtóztak-ingadoztak szemmagasságban előtte. Volt a szobában egy szövőszék is, a szőttes azonban alig haladt, mert jöttek a barátok, randevúra kellett menni, vagy csak le a presszóba és a szünetekben megsétáltatni a vizslát.

Dragomán nem szerette előre megbeszélni a randevúkat, önzésének és kényuraságának jólesett, hogy ha jön, akkor jókor jön, hogy mindig szívesen fogadják, és ahogy belép, a kutyás Mari bezárja kulccsal az ajtót. Az ablaktáblák vagy zárva voltak, vagy egy vörös vászonroló volt lehúzva, amitől az erős tavaszi fényben a cigaretta parazsa zöldre változott.

Mari nevelőapja gyakran bekopogott mindenféle ürügyekkel, Dragománt az is idegesítette, hogy a kutyás Mari féltestvére, egy ötéves kisfiú cserkésztőrrel rohangált körülötte. „Ha még egyszer nekem jössz azzal a késsel, elseggellek” – mondta Dragomán, ami a szülőket bántotta.

A kutyás Marival sokat ültek a Tangóban, a szemközti titkos örök pár jóváhagyóan pillantott Dragomán választására. A kicsit ügyetlen, a kávéscsésze aljába hamuzó, mindig kissé alvajáró Marit, aki egy szélhámosnak sok pénzt akart adni, hogy elutazhasson a gyerekeikért vidékre, és akit a régi Csöpikének kellett erről lebeszélni, az eszpresszó személyzete is megkedvelte. Még az a népes cigányfamília is tanácskérően fordult hozzá, mert látták, hogy átéli a gondjaikat, a nagyközönség bevonásával vitatták, hogy miért nem tudja a fiatal férj úgy csinálni, hogy a feleségnek jó legyen. Ott volt a Liba is, aki éveken át a kurva volt a Tangóban, és a fiatalasszony elkeseredve mondta: „Menj el a Libához, az majd megtanít.” „Én is megtaníthatom” – mondta Mari jólelkűen, és valóban nem volt benne más, csak a puszta segíteni akarás. „Tanítsa inkább a Liba” – javasolta Dragomán. „Jól van” – mondta a kutyás Mari, aki sohasem tolta előtérbe a személyét, mégis mindenki ráfigyelt.

 

Akkoriban Dragomán sokat időzött egykori iskolája környékén, ott tanított Lona. A szerkesztőségből, amelynek szabadúszóként könyvkritikákat írt, a sajtóbüféből, ahol mindenki, akivel beszélni akart, együtt hemzsegett, egy pohár tejeskávé és egy briós elfogyasztása után az iskolába ment. Lona meghívta Dragománt a vizsgatanítására. Művészettörténelem és francia szakon végzett. Dragomán ugyanabban a teremben, ugyanazon a hátsó padon ült, miközben Lona tanított, és a szemközti ablakban megjelent a csábos ismeretlen, még mindig a fekete melltartóval és harisnyakötővel, megzavarodva nézett át a szemközti ablakba, Dragomán megint csücsörített, amitől Lona vizsgatanítása elvesztette a lendületét; később a himpellér legorombításában az elsikkadt lendület fölségesen rohamozott.

„Nézz rám”, mondta Lona, és Dragomán tudta, hogy most egy pofon következik. Azt is tudta, hogy ő állni fogja, és eszébe sem jut, hogy visszaadja, ez a legjobb, ezen átesni. Lona valamelyest megkönnyebbül, és észlelni fogja, hogy neki Dragomán kiváltságot ad, hódol, mástól nem tűrné a pofonokat.

Szó esett az ablakról, hat év után ugyanarról a nőről, a feltevésről, hogy szeplős a dekoltázsa, infantilis fantáziákról és a pofonról is, amellyel Lona a felnőtt realizmus tágan értelmezett kerítésén belül tartja Dragománt. „Angyalom, te tisztára hebefrén vagy, kritikátlanság, Wahllosigkeit, választani nem tudás, minden után kapkodás, gyerekes torkosság a szimptómái.”

 

Mari vizslája éppen egy nyeszlett akácot szagolt meg és pisilt oldalba, amely az iskolával szemben éppen az előtt a ház előtt a harmadik emeletig magasodik. Dragomán hanyatt ejtette a fejét. – Ott lakik a titokzatos Kunigunda! – mert így nevezte.

– Mutasd csak! Abban az ablakban? Jobbról a harmadikban? Azt hiszem, ismerem, szoktunk pulóvert cserélni – mondta a kutyás Mari. Felmentek, otthon találták, a lakásban sok régi német könyv volt, ami nem enyhítette az erőszakos macskabűzt.

– Ez a macska egyáltalán nem kedves, csak féltékeny, múltkor itt volt a kis unokahúgom, vele játszottam, puszilgattam, erre föl ez a rém két hétre elment. Itthagyott. Egyszer találkoztunk a tetőn, mert kimásztam utána, fújt rám, felém karmolt. Aztán mégiscsak visszajött, és letett elém egy döglött galambot, amelynek ő harapta át a nyakát. Vannak ilyen adakozó gesztusai Nellikének, de nehogy azt higgye, hogy engedi magát simogatni! Nem, a dorombolásnak hírét sem hallotta. Én közeledem, ő karmol. Utál. Van ilyen. De miért élek évek óta valakivel, aki engesztelhetetlenül és ellágyulás nélkül utál? Mást nem büntet ennyi undoksággal. Fogadjunk, ha Nellike bejön az ablakon, magához kedvesebb lesz.

Ó, persze hogy megismerem! Szoktak nézni a fiúk, és én hagyom is egy kicsit nézni magam. De olyan nagy, szőrös, sötét barátaim voltak, hogy a szegény kis gimnazisták nem mertek föllopakodni és becsengetni. Maga sem mert, pedig ott a padban nagy legény volt. Még csókot is dobott, és nem is látszott gyávának.

A kutyás Mari átment zongorázni a szomszéd szobába. A titokzatos Kunigundának pompásan kiépített ágya volt, mindenféle fiókok nyíltak körülötte, s ha például szemöldökcsipeszre vagy gemkapocsra volt az embernek az ágyban szüksége, nem szólva illatszerekről és csemegékről, amelyek között az összeragadt málnacukor vezető helyen szerepelt, vagy régi képeslapokra Velencéről és Biarritzról, akkor csak ki kellett húzni a megfelelő fiókot. Üvegcse is volt számos, hogy szagolgatni is lehessen mindenfélét, mert a titokzatos Kunigundának finom szaglószerve volt, de a macskabűz, noha szenvedett tőle, az ő fölületességének a büntetése volt.

– Senkihez nem vagyok hű, csak egy macskához, aki utál. Eltartom és kedveskedem neki, ő meg átlát rajtam. Most sem engedem be, mert talán még neked ugrana. Bezárom a gardróbszobába, ott tépi a ruháimat. Ha a fürdőszobába zárnám, rád ugrana, amikor tusolni mégy, és itt teremne az ágyon, hogy minden örömömet elrontsa. Ez finom, kedvesen bíbelődsz velem. Mi ez nálad, hogy nem zavar Mari, aki most, ha jól hallom, Rachmaninovot zongoráz? Idehívom, megengeded?

Mari, nyisd ki azt a sárgaréz gombos fiókot, abban van a borostyángyűjteményem! Abban a nagyban meg a fiúim, ha azok jobban érdekelnek. A hátlapra felírtam a címüket meg a telefonjukat, ha van, ha még érvényes. Válasszál, Mari drága, ahányat akarsz, cserébe ezért a félszeg lovagért. Nyisd ki azt a szekrénykét, még mindig nem kell elhagynod az ágyat, s találsz rumot és poharakat. Nekem ez az ágy a Noé bárkája, ezen átvészelem a nehéz időket.

Dragomán szerette begyűjteni a honoráriumait, ment a rádiópénztárhoz, a lapkiadóba, ide-oda, közben sok találkozása volt, egy üveg pezsgőt vett, és hirtelen felbuzdulással egy tengerimalacot, megajándékozta vele a kutyás Marit, aki nem tudta, hogy most igazán örül-e. Felmentek Kunigundához, aki éppen fésülködött, hosszan tette ezt, ide-oda vetette a fejét, csapdosta a nagy, barna loboncát a nyeles tükör előtt. A drótos hajkefe szikráztatta a haját, különösen fehér és gyengéd tarkója volt. Dragomán úgy tett, mintha átharapná, Kunigunda visongott, a kutyás Mari pedig egyre boldogtalanabb volt a tengerimalacával. Már egészen elkámpicsorodott volna, ha észre nem veszi, hogy milyen szép a keze, egyre jobban tetszett neki a saját keze, és ettől könnyeznie kellett. Dragomán már huszonhárom éves volt, és megint eltelt egy nap jóformán munka nélkül.

 

Volt idő, amikor Dragomán a városban elterülő háremét járta körül. Városról városra, országról országra, nőtől nőhöz ment. Mindig talált valamely komolykodó magyarázatot, de józanul tudta, hogy nő után megy. A többiek erőszakossága szabályozta Dragomán kapcsolatait, ráhagyta a véletlenre, hogy ki hívja fel, ki látogatja meg, ki az, aki makacsul látni akarja – ha ilyen eltökélt, megérdemli bizonyára. Nem bánta meg egyetlen szerelmét sem, a nők oldalán tanulta a jelenlét szakmáját.

Szeretteinek nagyobb része meg akarta Dragománt tartani magának, s ha őt magát nem is, idejének szép darabját magukévá tették. Hajlama révén az erkölcsös bűntudatra és a szerfölötti udvariasságra, olyankor is találkozott velük, amikor magától ez nem jutott volna eszébe, és gyakran tulajdonított erkölcsi jelentőséget olyasminek, aminek nem – vagy csak alig – volt ilyen tartalma. Majdnem minden hívást tartozásnak vélve, és mulasztásnak az elhárítást, szívében ingatagon váltakozott a kötelességek rangsora.

Többször letelepedett egy test mellé, hajlása, íve, fogása, simasága, bújása, búgása, szaga mindeneknél tetszetősebb volt, s nem akaródzott elmozdulnia mellőle. Csak te? Csak te? Csak én? Csak én? Van életkor, amelyben a rajongó korlátoltság a legtöbbre értékelt lelkiállapot. A házasságban az egyházi esküvő a legjobb. Ha nincs misztikus szerződés, akkor Dragomán a polgári szerződésről is lemond.

 

A cinkosom, de nem a szövetségesem, mondta róla Melinda. Dragománnak akkor esett a legjobban tanulmányozni az étlapot, lecsepülni egy közepes művet, kiötölni egy végveszélyt avagy megváltást, befordulni ebbe a kis furcsa utcába, presszóba, ha Melindát érezte maga mellett. Őmellette tudta a leginkább megadni a percnek, ami neki jár. Ha valami jót mond, azt Melinda fogja a leginkább becsülni, ha valami közönségest, attól Melinda fog elsőként valami hűvös fuvallatot kibocsátani magából. Az a dicsőség, ha ő mosolyog, látva, hogy Dragomán aznap milyen virágot választott. Tagadhatatlan, ha Melinda szól, Dragomán minden szavát hallja. A többiek szavából nem sokat hall meg. Ha Melinda szól, akkor nincs értelmes önzés, nincs mérlegelés, akkor Dragomán feláll, és átugrik a tűzkarikán.

Hűvös, esős idő, se köd, se fény, az ablakból száraz vadszőlőlevelet hoz be a szél. A portás telefonon felszól, hogy egy fiatal hölgy keresi, aki önmagát Dragomán Olgának nevezi.

– Engedje fel.

Kopognak, Dragomán ajtót nyit. Vékony, ballonkabátos nő, alighanem terhes. Nagy fekete szem, kémlelő, gyanakvó, súlyos tekintet. Dragomán érzi, hogy a belépő fölméri, és elbizonytalanodik, hogy vajon megfelel-e.

– Dragomán úr? – Bólintás. – Mit gondol, lehetséges, hogy én az ön lánya vagyok? Dragomán Olga a nevem. Amint látja gyermeket várok. Ha ön igent mond, a lányával együtt unokát is kap.

– Megengedi, kisasszony, hogy jobban megnézzem? Lehetséges, kérem. Fáradjon beljebb.

– Olajos Bella az anyám. Emlékszik? A kandori bába. A tóparton ismerkedtek meg, anyámnak dús gesztenyebarna kontya volt. Ön pedig az Akadémia épületéből lépett ki. Ön elindult anyám után, és leszólította: „Kisasszony, idegen vagyok ebben a városban, vacsorázni mennék egy vendéglőbe, tartson velem, és mondja meg, hova menjünk.” Anyám fáradt volt és éhes, egy tucat újszülöttet tartott a melegvíz-csap alá. Halat ettek a Hálóban, sétáltak, bementek a Tangó bárba, és ott kitűnt, hogy anyámnak több ismerőse van, akiknek ön nem tetszik. Távozáskor követték és megverték önt, de őközülük is többen könnyű testi sértést szenvedtek. Anyám a csatatérről hazavitte önt, és akkor keletkeztem én.

– Örvendetes baleset. Hogy van a kedves édesanyja?

– Akarja meglátogatni?

– Erre nem gondoltam.

– Már nem emlékszem, hogy miről beszélt, de a képe ott volt a televízió képernyőjén. Az Egérfogó egyik törzsvendége nevetett. Véletlenül az anyámra néztem, az arca merev és piros: „Olga, ott az apád!” Attól fogva, hogy tanár úr eltávozott Kandorról, majd az országból is, anyám nem kereste. Van egy barátnőm a tévénél, az tudta meg, hogy itt van a városunkban, nem akartam telefonozni. Azt akartam, hogy lásson.

Olga felállt, és odahúzta Dragománt a tükörhöz.

– Kétségei vannak? – Dragománnak nem voltak kétségei. A lánya kényelembe tette magát, és a hasán összekulcsolta a két kezét. – Egy teát szívesen meginnék, átfáztam. Abban a dobozban keksz van?

Dragomán készséges volt, telefonált, s közben a falitükrön át visszapillantgatott a lányára. Vitathatatlan az orrgyök, a szemvágás, az ajak. Odatehetné az unoka fölé a kezét. A szobapincér kopogtatott, hozta a teát, Olga szép nyugodtan elfogyasztott néhány darabot a teasüteményből, felhörbölgette a teát, és minden egyes személyes holmit alaposan szemügyre vett. Odakint esett az eső. Dragomán rumot is öntött a teába, remegett a keze.

Olga benyúlt a táskájába, és kihalászott egy kissé gyűrött fényképet. – Ez Dragomán Habakuk. A Dragomán képzeltapa-név, elfogadták a gyámhatóságon, anyám akarta. Hülye név, mondta, de ragaszkodott hozzá. Ha Bella ragaszkodik valamihez, tankkal sem lehet eltéríteni. Szép fiú?

– Szép – mondta Dragomán megkövülten.

Olga hamar visszavette a fényképet, és begyűrte a finom bőrből készült, de feketéből már vörösesbarnásra fakult bőrtáskába, amelyben papír zsebkendők takarták el az őskáoszt.

– Dragomán Habakuk hároméves. Kész próféta. Rendkívül fejlett igazságérzéke van. Végzetesen tudja, hogy mi jár neki. Azt mondja: „Mama, tudd meg, hogy egy ilyen szép embernek, mint Habakuk, nem szabad a fenekére verni. Mindjárt szomorú leszek.” Ezt nem bírom, ha szomorú. Megverjük a kezemet, amely Habakukot bántani merészelte. Tanár úr, Habakuk nevű unokájának semmi végigsiklani az erdő állatain, bolyongó lélekként, de minden lényben otthonosan. Magasra megy és magasból ugrik, félelmet és fájdalmat nem ismer. Úgy énekel, fest és táncol, hogy szőröstül-bőröstül énekel, fest és táncol, egész önmagát beleadva. Maradjon, kérem, velünk, a lánya és az unokája közelében, ha van hozzá kedve. Lehetne nálunk, Öreghegyen remete is éppen, de előadásokat is tarthatna Kandor dísztermeiben. Kedves apám, ültessen dughagymát a kertben, vagy messe a szőlőt Habakuk homokozója fölött az állványon, amit anyám ácsoltatott oda tekintélyes rönkökből, hogy lehessen rá hintát akasztani, mert a gyereknek le kell szállnia a gödörbe és fel kell kapaszkodnia az égre, mondta anyám. Van egy gyerek, aki az ön unokája, és ez a gyerek király. Aztán még egyszer teherbe estem ugyanattól az embertől, egy dzsessztrombitástól, aki ritkán van itthon. Láttam egy filmet, a magzat a kaparásnál kitér, védekezik, menekül. Akkor úgy döntöttem, ha még egyszer teherbe esem, megtartom. Ami ezt a trombitást illeti, sem anyám, sem én nem bízunk csak az ideiglenes megoldásokban. „Ne gondold, hogy tartós apát kapsz – mondta anyám –, előbb befészkeli magát, aztán, mintha csúzliból lőnék ki, eliszkol.” Mindig visszajön, boldoggá tesz mind a kettőnket, de a harmadik napon Habakuk félrehúz: „Mit gondolsz, holnap még itt lesz?” És ha egy hétre velünk marad, akkor én már hálás vagyok. Ha azt kérdi, hogy van-e más, a válasz egyszerű: nincs. Habakuknak nagyon hiányzik az apja, és örülne egy nagyapának.

Dragomán elgondolkodik, érdekli a kisasszony ajánlata, apaság, nagyapaság, tiszta ügyek, nem keveredik hozzá zavaros szerelmi önzés. Leadott egy szemesztert, most megint szabad, kutatóúton van. Dragomán Olga újra fölveszi csábító beszédének fonalát:

– Nemsokára látni fogja Habakukot, a tömörségét és az elsikló bölcsességeit. Az unokája felér bármelyik filozófussal. A lába remekmű, mosolya egyetlen diadalmas kihívás. – Az asztalon hevert egy füzet, Olga szelíden, hangosan beleolvasott: – Az egománia jégre visz. Nincs észrevétel, csak az, hogy én. Utána jön a böjti rejtőzés.

– Apám, korholja magát? Ha kell egy ostor, én arra jó vagyok. Fogadjunk, hogy a nyelvem van annyira felvágva, mint a magáé. Kényes ízlésem, fejlett szépérzékem van. Nem vagyok gazdag, de csak a kifinomult javakat szeretem. A viszolyogtató szagokat nem állom. Az alma a fűtőtesten nem rossz, de a papucsszagot kiszellőztethetné, apuka. Nem tart itthon mandarint vagy mogyorót? Rossz néven venném, ha a foglalkozásomat tudakolná. Mindaz, amihez értek, felesleges. Drága darab vagyok. A kölykömmel és a nagy hasammal együtt eltartásra szorulok. Ez néha okoz egy kis múló feszültséget anyám és énközöttem. Nehézfejű, nem bírja megérteni, hogy ez a dolga: engem a gyerekeimmel együtt eltartani, amíg csak él. Nem érti. Pedig világos, nem? Anyám nem szegény, Kandor egyik legjobb kocsmája az övé. Nem hallott még az Egérfogóról? Most szerzi meg a Korona Szállót is. Anyám építtetett egy műtermet nekem, ott rajzolgatok, de még egy rajzot sem tudtam eladni.

– Nem szeretnék túlságosan belebonyolódni a kisasszony családi ügyeibe – mondta elhárítólag Dragomán, és átült a legtávolabbi sarokba, ahol egy hintaszék várta. – Mondja, kisasszony, magát is küldték?

– Küldtek. Kit küldtek még?

– Azt a kopaszt a nádfonatú székkel meg a vesszőkalitkában a madárral. Mindig utánam jár, messziről vidoran integet. Tiroli nadrágja van, s ha a közelembe kerül, suttogva felajánlja a szolgálatait. Van például egy nő, akinek egy patkány ül a vállán, ő meg kvázi meditatíve szopogatja a patkány hosszú, rózsaszínű farkát. Egyik sem marad el tőlem.

– Mindenkinek megvannak a maga kísérői – jegyezte meg Olga. – Engem egy ember minden reggel elkísért az iskolába, a hátam mögött ment, és disznóságokat sugdosott. Nagyon vigyázott arra, hogy csak akkor súgjon, ha nem hallhatta senki más, csak én. Ezzel szórakozott, gondolom, hivatalba menet. Hosszú ideig nem árultam el az anyámnak, aztán egyszer mégis. A barátnőmnek is sugdosott, egy igen szelíd kislánynak, aki nem bírta a csúnya beszédet. Anyám egy falusi sofőrrel egy vödör disznószart hozatott, és se szó, se beszéd a sugdosó gavallér képébe loccsantotta. Anyám nem az az ember, aki a sérelmeivel a hatóságokhoz fordul. Iszonyú ereje van. Anyaoroszlán, és azt akarja, hogy én is az legyek. Jöjjön el, nézze meg, nem kell félni! Anyám az én korombéli fiatalembereket részesíti előnyben. Megengedheti magának, hogy húszévesekkel mulasson. Ezzel szemben senki, esküszöm, senki sem főz olyan jól, mint a mama. Ha átjön az Egérfogóba, megláthatja Habakukot, és ráadásul olyan vacsorát kap, hogy a hetedik mennyországba emelkedik. A mama szobákat is ad ki, áthurcolkodhatna hozzánk, napi háromszori étkezéssel is olcsóbb, mint a Korona. A legszebb szobát maga kapná meg. Egy csodálatos ezüstfenyő áll az ablaka előtt.

– Így van ez a kísérőkkel – mondta Dragomán eltűnődve. – Lebzsel körülöttünk egy hang, a kísérőé, a kísértőé. Lehet az impresszáriód, az ügynököd, a rendeződ, lehet a presszóban a felszolgálónő, aki csak annyit mond inkább állító, mint kérdő hangon, még egy rumocskát, vagy ha itt kinyitom valamelyik lármázó, villogó masinát, az is rám tukmál valamit, vegyed meg, egyed meg. De ez mind semmi némely látogatónkhoz képest: jön egy hölgyecske, és képes rá, hogy felforgassa az egész életedet. Bekopog, és tíz perc múlva egész família vesz körül.

Olga az üres teáscsészét a hasán nyugtatja.

– Az ultrahang azt mutatja, hogy fiú. Nehezen bírom elképzelni, hogy egy másik fiú akár csak megközelítően is olyan tökéletes lehessen, mint Habakuk. Tudja, mire nevelem a nagyfiamat? Hogy vallásalapító legyen. Én leszek a tolmácsa. E mellett nem lehet napi négy óránál többet felszolgálni. A többi elmegy a gyakorlatokra. A vallásalapító tolmácsa nem ácsoroghat egész nap egy kocsmában, részeg horgászok között. Nem gorombák, de nem bírják levenni a szemüket az alsótestemről. Köztünk szólva, az én viszonyom az alsótestemhez hűvösnek mondható. Nem csekély távolságot észlelek magam és minden egyéb között.

– Szó, ami szó, Olga kérem, a hasonlóság köztünk szembeszökő. It’s nice, hogy ilyenkor, a hosszú éjszakák idején, amikor sötétül az északi félteke, a sors lánnyal és unokákkal áld meg egy vén kacért, pedig a szolgálat, amivel kisasszony létéhez hozzájárultam, egy éjszakánál többet nem igényelt. Családi körben fog kapni a vén krampusz halkocsonyát és töltött káposztát a közelgő ünnepeken. Dicsérni fogja a kedves alkotótársnő bejglijét összevetve szomszédos rivális bejglikkel. S mindezt házasság nélkül! Megmutatná még egyszer azt a fényképet?

Olga a feneketlen táskából kikotort egy lornyont, s mivel jobb kezében azt tartotta, a mélybe túrás bal kézzel sokáig tartott, Dragomán egy könnyű mozdulattal elárulta a türelmetlenségét.

– Megértem magát, szegény barátom, Habakukkal az emberek általában így vannak. Nem nehéz a bűvkörébe veszni. Mindenkinek feladatokat ad. Embert még nem láttam, aki ennyire biztos volna önmagában. Múlt héten beteg volt, lesoványodott, hozzám bújt, de akkor is ő volt a legerősebb. Ha a szívem fáj, magamhoz szorítom a fiamat, és elmúlik.

– Nekem is valami ilyesmi kellene. Tudja, Olga, énnálam odabent egy bolond csapkodja a falakat csákánnyal maga körül. Röhög. Még nem tudja, hogy ráesik a ház. Az élet tulajdonképpen nagyon igazságos, az ember előbb fogyaszt, aztán fizet. Szóval, leányom, maga most, amennyiben kétes bizonyítékainak hinni látszanék, maga beszerzett egy apát, abban a dőre reményben, hogy a papa mindig ad. Ne feledkezzék meg róla, hogy ezért a botor kíváncsiskodásáért maga is fizetni fog. Itt maradva pőrén azzal a sokat emlegetett semmivel egy felbonthatatlan társaságban. Gondoltam, végzek némi gyakorlatokat. Igen, persze, gyakorolom a semmit. Szóval ilyenkor, sötét napon, mikor a kezem fáj, a lábam fáj, egyszer csak belepottyanok egy mennyből az angyal történetbe. Az az igazság, hogy egy kicsit elgyöngültem, némi támogatásra van szükségem. Azt sem tudom, hogy nincs-e valami turpisság ebben a vizitációban. Hátha csak egy jelenést látok. Mégis, énhozzám még sosem állított be a lányom, és mind ez ideig abban a hiszemben éltem, hogy egy macskakölyök sem marad utánam.

Mi lenne, ha ez a kísértés valóra válna, mi lenne, ha Dragomán valóban nagyapa lenne? Ostobaság, ha a nagyanyámnak négy kereke volna, akkor indokolt lenne őt inkább kocsinak, mint nagymamának nevezni. Dragomán többnyire utálja Mr. Common Sense lefelé konyító, hervasztó ellenvetéseit, de meghallgatja, ezért van még életben. Lássuk csak, mi lenne, ha Dragomán odamenne abba a minden bizonnyal meleg Egérfogóba.

Dragomán nagyapa lett és persze apa is, egyszeriben megajándékozták, még nem tudja, mivel. Beállított egy lány, állapotos, mutatott egy fényképet egy kisfiúról, akit Dragomán hosszan elnézett volna, és azt mondta, hogy ez az ő unokája. Anyja után ez a lány Olajos Olga lett volna, de a gyámhatóságtól a Dragomán képzelt apa nevét kapta.

Ilyen fortélyosan kötötte eltűnő lovagjához a gyerekét Olajos Bella, a barna ajkú bába, kinek a lánya huszonnégy év múlva, 1992 őszén nem tudja pontosan, mitől, de fél, rossz előérzetei vannak. Elnézést kér, de ő még fiatal, ő még nem élt a háború és lövöldözés idején, ő a petárdától is megijed. Ilyenkor egy lánynak apa kell, aki mond valami okosat, és megnyugtatja, hogy nem lesz baj. Mert mi tagadás, minden porcikája fél, és most, hogy neki megint gyereke lesz, nagy szüksége volna nyugalomra és lelkierőre, de valahogy nem talál maga körül olyan embert, akiből ez áradna.

Ezért eljött Dragománhoz, mert ráismert a televízióban, ilyen szeme csak rokonnak lehet, meghitt volt neki ez a sovány arc, amely tekintetét alulról fúrja a másikéba kíváncsian, kandikálva, hogy értik-e, követik-e, ez Olgának ősidőktől fogva ismerős.

 

Kobra biztatja Dragománt, hogy költözzön le Balatonófalura Belláékhoz. Idős korára megállapodhatna, ott a lánya, az unokája, és jön a másik is nemsokára, ezek biztos dolgok, nem a szív látomásai, hanem a vér megsemmisíthetetlen állításai. Innen, ha akar, bejárhat a kandori egyetemre, tartana egy szemináriumot, tanári lényének ennyi elég. Van annyi jövedelme, hogy akkor is megéljen itt, ha kellően áldoz a semmittevésnek. Kobrát egy félóra alatt megunja, átsétál a fiúkkal, ha Regina elengedi őket, az unokájához, Habakukhoz.

Szeret bakancsosan a vizes fűben gázolni, és ha nem engedik el a fiúkat, akkor Bella kerékpárján Habakukkal kirándul. Viszi az unokát, gyerekülést szerelt a biciklijére, nem hátulra, hanem a rúdra, hogy a két karja között legyen az unoka, s ahogy a kukorica és a lucerna között karikáz, Habakuk fejét szagolgatja.

Egy szép hároméves fiúval menni bárhova – folyamatos siker, mosoly az unokára, mosoly a nagyapára. Ők ketten értik egymást, Dragománnak ki kell találnia, hogy a gyerek kicsoda, mert Habakuk a lélekvándorlás végtelen számú fokozatán halad át naponta. Most éppen rigó a fatetőn vagy kukac a rigócsőrben. Azután átalakul egy szempillantás alatt bizonyos gyomnövénnyé, amelyet a nagyanyja a tóparti Egérfogó kertjében megtűr.

Dragomán most már két helyen alhat, a Feltámadás térről sem bír lemondani. Enfin, je suis un citadin. Tudod, hogy mi vagy te? Elkényeztetett, koros jampec. Helyes, de akkor is jobb, ha Dragománt nem lehet megtalálni. Van, amikor visszahúzza a honvágy a szállodába. Azt a diófa asztalt is felavatta már néhányszor, keletkeztek rajta utólag is jóváhagyott mondatok.

Dél felé kihozza a garázsból a biciklijét, és elkarikázik Balatonófalura, ahol Bellának háza van kiadó szobákkal és egy kocsmája is a tóparton népes ügyfélforgalommal. Bella háza Balatonófalun a Bagolyvár és a Kendervirág utca sarkán található. A ház előtt, a gesztenyefák alatt zöld bádogasztalok viaszosvászon abrosszal, hátul a családi kert Habakuk hintájával, homokozójával és nyugágyakkal a diófa és az orgonabokor alatt. Az egyik háromfalú, cseréppel fedett romépületnek Olga a buszmegálló nevet adta. „Ha apám ide beülne a kecskelábú asztal mögé, támadna egy-két ötlete.” Volna egy lakrész az emeleten, amelybe mind a hárman hívják, aludt is már ott néhányszor. Két válltáskájával bevackolódhatna.

 

Olajos Bella még mindig szép. Itt ül egymással szemben egy hatvanéves férfi és egy negyvenhét éves nő, mellettük a terhes lányuk és az unokájuk. Egész idényre kibéreli Bellától az emeletet. „Háromezer márka, aranycsillagom, az unokád fogja hasznát látni.” Dragomán azt eszi, amit Bella főz, nincs közös ágy, csak közös vacsora.

Olajos Bella az Egérfogó tulajdonosnője. Az egyik szeretője kirabolta, aztán valami gazdasági szabálytalanság miatt ő is börtönbe került, nem nagy ügy. Megunta az asszonyok nyögését, kicsiben kezdte, városszéli kocsmát bérelt, évekbe telt, amíg penziót tudott nyitni a tóparton.

„Menj el innen, ha politikai dolgokba keveredsz”, mondta a lányának. Olga a rendszerváltozás előtt tilos dolgokat is gépelt. Bella hallgatott, ha Olga az apjáról faggatta. „Egy futóvendég Kandorban”, mondta.

Bella megvett egy diszkót is, vetkőzőszámokat is ad, meg egyéb pucérkodást. Nincs pénz, kínlódás az egész, kénytelen megveretni az adósait. Ingatlanügyekkel is foglalkozik, közvetít, lakást szerez, építtet. Majdhogynem tönkrement nem is egyszer, de azért valami megmaradt, az Egérfogón se veszít, de ami Belláé, az nem a lányáé. Ha Olga részesülni akar a vagyonból, akkor dolgozzon együtt az anyjával. Majd emelheti magasra az orrát, ha ő csinálja a milliókat. Bella szőlőskertjéből lelátni a tóra, Ezüstkagyló a völgy neve, mellette a másik, ahol az erdő kezdődik, az Irgalomvölgy.

 

Az ég kegyelméből Dragománnak lánya és unokája lett, kell neki is egy várakozó szállás, egy talpalatnyi föld ezen a hegyen, a Kőóra közelében, amelynek a füstjéhez kiül. Jó érzés, hogy közel van a buddhista szentély, amelynek helyét a távolból, gondos számítások alapján választották ki a tudós tibeti szerzetesek. Ott áll a tájban a kiengesztelődés szellemgombája.

A zöld síkból kiálló hegyecskék tudják, hogy grácia van rajtuk, és ez a csendes beavatottság, barátainak ez a titkos részegsége Dragomán tudatába is beleivódik. Kell az önzésének ez a fa, az a szőlősor, a szalmatekercs, a jegenye, a hegyek csúcsos körvonala, ezek a zöld sipkák és szoknyák. Kell a ház, ahol békén hagyják, ahol kevésből megél, és ahol a halál is oly kevéssé észrevehető, mint egy öreg háziállaté.

Karosszékében mélyet sóhajt Olga. Olyan kedves és mélyre látó a mosolya, hogy Dragomán lesüti a szemét. A lánya kiolvasott egy nehéz könyvet, kirándult Habakukkal, hozzákezd a vacsorakészítéshez, estére vendégeket hívott. Még ott van az asztalán a Zeit, a Débats és a New York Review of Books, Olgának tájékozódnia kell, rajta tartja a szemét az eseményeken, nem engedhető meg, hogy egy új filozófiai irányzat elsurranjon Olga érdeklődése mellett.

Habakuk apja szaxofonos, feltűnik és eltűnik, turnéi vannak, világcsavargó. Mindig küld valami pénzt, olykor hazalátogat, de már megy is tovább. Olga és Habakuk ábrándosan beszélnek a papáról. Telefonált, majd jön, és ha a várva várt papa egy bőrönd játékkal valóban megjön, akkor Habakuk boldog izgalomban csak rá figyel. Lehet, hogy még ebben a hónapban megjön, de nem biztos.

Olga a fiával kettesben él az anyjánál, az Egérfogó villában, és várja azt az embert. Van egy szövegszerkesztő gépe, délelőtt rendetlen kéziratokat másol és kinyomtat, van, aki diktál neki, a baráti körből többen kifordítják előtte az agyukat. Diszkréten korrigálja a helyesírási és nyelvtani hibákat, visszatetsző jelzőket kifelejt.

 

Múlnak a napok, sokat esett, Dragomán nem siet sehova. Megmarad ezen a verandán, ma ez a naprendszer közepe. Esténként beül az Egérfogóba. Amikor Dragomán a lángoló fáklyák között belépett az ivóba, Bella mosolygott, megismerték egymást, de nem idézték fel az egykori történetüket, magázódtak. Bella már látta Dragománt a televízióban, azt gondolta, hogy majdcsak idevezet az útja az Egérfogóba. Bella minden kocsmájának Egérfogó a neve. Vonul az országban erre-arra Bella, s mennek mögötte az egerek. Bella éli az életét, legszívesebben a kamionosokkal, utána ásítozik; gyakorlati ügyeit azonban sohasem hanyagolja el. Amúgy leköti a kocsma, a ház és a gyerekei, rohangálnak a kert és a stég között.

Bella szóba hozza egy bizonyos vetélytársnőjét, Györgyikét, kinek a csárdája ma puccosabb, drágább, mint volt néhány éve, nincs már kedves traccsolás a pultnál ácsorogva, szigorú, díjbirkózó külsejű pincérek fagyosan ígérik, hogy amit kívánsz, azt kihozzák az asztalodhoz, tudnak egy kicsit németül is. Györgyike nem érti, amit az undok Bella pontosan tud, hogy a jó vendég épp az egyszerűséget szereti. Hogy a bódéja – mint az Egérfogó – eszkábálva van. Gányországban heimlich und gemütlich gánymunka. A vendégnek az tetszik, hogy a tulajdonosnő körül ott lábatlankodik a gyereke. A vendégnek nem a gorilla pincér kell, hanem az aranyos Györgyike.

Minden elveszti a varázsát, így folytatja elmélkedését Bella, mihelyt túl jól sikerül. Legyen egy kicsit vacak, félig kész. Ami minden porcikájában kirajzolódik, az senkit sem érdekel. Akkor már nem te csinálod magadat, hanem mások csinálnak téged. Jobb így ellappangani félig sikerülten, akkor még van rokonszenv. Bella szerényen kitett néhány táblácskát, szinte föl kell fedezni őket. Addig vagy az, aki vagy, amíg még nem vagy igazán, amíg csak készülsz azzá lenni.

 

Ülj nyugodtan a kerti asztalnál, amíg nem jönnek érted. Lehet, hogy ebben az életben már nem is jönnek. Vagy talán hajnalban. A pad számít, nem az, hogy bejöhetnek. Szurokeső is hullhat az égből. Dragomán arra biztatja magát, hogy feltűnésmentesen, zajtalanul, tornacipőben, vastag kötött harisnyában alig észrevehetővé váljon. Tapintatból láthatatlanná lenni. Nem valószínű, hogy erről a padról Dragománt bárki is lelökné.

Idős korára jobban kapisgálja a létezés örömét, a lélegzést például. Hevesebben morajlik a szél az ágak között. Csak madár- és kutyahang találja el, csak távoli járműduruzsolás ér ide, csak az égen járó gépek elenyésző moraja. A fecskék közelebb vannak, élesebb a hangjuk, a kakas késő délelőtt is kukorékol, a kiskacsáknak is van valami mondanivalójuk. A kötélen frissen mosott csipkefüggönyt lenget a szél.

Dragomán sárgult füveken megy a várrom felé a felröppenő gólya alatt, balra tehenek ácsorognak, a nedves gyepen két enyhén kitaposott nyomvonal jelzi a gyalogutat. Most nem hall semmi mást, csak a vadkacsákat. Visszanéz a falura, csak az elhalványuló templomkereszt látszik belőle a körülötte felmagasodó öreg gesztenyefák között. A szürkés fellegek alatt a fehér mezei virág még fehérebb, Dragomán mély keréknyomba botlik, fácánraj rebben föl.

Egy ember fekszik a réten, szemben vele az ég nagy edénye. Ha állsz, akkor körbefordulva ura vagy a tájnak, ha fekszel, akkor az ég is, a föld is terád fekszik. Puha talajon is lehet járni, akár a lekaszált szénán, de a talpnak jobban esik a kitaposott ösvények ruganyossága, a keskeny csík, amelyen a léptek a legkeményebbre döngölték a földet.

A járásnak nincs más értelme, csak önmaga, a továbbhaladás a térben. Hazulról el valahova, azután vissza. Vannak még nagy rétek, ahol nem találkozik senkivel, vannak hallgatag fák és kíváncsi varjúrajok, még lehet nagyokat köpni a messzeségbe. Egyenletesen rezeg a nyárfasor. Amióta süketül, Dragomán állandó zizegést hall. Egy ember követi mindenhova egy fonott karosszékkel meg egy útitáskával, amely hol könnyűnek, hol meg igen nehéznek látszik. Feltűnt a láthatáron az a szép lány is, akinek a vállán egy patkány üldögél.

 

Dragomán hátul is kimehet a kertből, nem csak előre az utcára, szökhet hátrafelé is a kukoricásba, amely eltakarja. Elöl bejönnek, hátul kimegy a nála magasabb kukoricaszárak között, a kertek alatt sompolyog. Szeret mindenféle irányban letérni az utakról, visszahúzódni, eltűnni, mozdulatlanná dermedni. Előredőlő hajzat a kukorica, együtt hajlik a széllel, aztán kiegyenesedik.

Dragomán a sötét felhők alatt visszaóvakodik a kertbe, odakönyököl a bal hátsó sarokban a kőperemre, és szemlélgeti a másik kertben a csalán és az almafák között romladozó terméskő fészert, az elváló kövek között a porló agyagot és a meghajlított szemöldökfát.

A képzelete elnehezült, végre felszáll, elkezd körözni a falu, a tó és a város fölött. Ül a padon, a gerendaasztalon a biblia, azon meg a kenyérvágó kés. Ragyog a terméskő fal vele szemben, szél mozgatja a fenyőt, kinyitja a zsebrádiót, a hírek – jók, rosszak – egymásba keverednek, valami homályos anyagon esnek át, végül nincs hír egyáltalán.

 

Dragomán arcán megzavarhatatlan derű honol, szerencsefia, hatvanéves, és még mindig itt ronthatja a levegőt. Hálás a sorsnak, hogy lánya és unokája lett, és lesz még egy nemsokára. Dörmög a lánya pocakjának. Olga meg van győződve róla, hogy a magzatnak szüksége van erre a nagyapai brummogásra.

Olga is szép csendesen meg tud lenni órák hosszat a szobájában a könyvei, a jegyzetei, a naplója, a zsebkendői, a teái és az ábrándozásai között. Dragomán kezdi kitanulni Olga aggódásait, ismerősek neki, és ha kevesebbet aggódna attól, hogy valami rosszat evett, vagy attól, hogy fázni fog, vagy attól, hogy a dohányfüst ingerelni fogja a torkát, amelyet selyemsálak védenek a hirtelen lehűlés ellen, akkor Dragománnak minden bizonnyal hiányérzete támadna. Olga serény jóindulatának mostanában nincsen határa, nagytakarítást rendez minden zugban, átrendezi a lakást. Citromos csirkét készített, előtte olajban fonnyasztott fokhagymás paprikát hámozott. Az olaszrizlingre sincs panasz.

Vendégek gyülekeznek a verandán, Dragomán, a házigazda, hol szertelenül készséges, hol meg feledékeny, Bella és Olga be-benéznek. Az, aki ezen a verandán órákon át el tud nézelődni, az szívesen nyugtatja a szemét azon a színsoron, amely a halványsárgából a zöld változatain át a kékesvörösig ível.

 

A hellyel nincs baj, az üzem zavartalanul működhet. Látja magát géppisztollyal futkosva egy piac bódéi között. Lebocsátkozik kötélen a ház negyedik emeletéről a kátránylemezzel fedett garázs tetejére, onnan az esőcsatornán lecsúszik az utcára, nem látják meg.

Háton úszik a Genezáret-tóban, amelynek a fenekén a kavicsok hevesen tükrözik a hullámokon át érkező napfényt. Rozmaringsövényen ereszkedsz alá egy teve után a Gyehenna gödrébe.

Világoskék és rózsaszín képben van elhelyezve egy amerikai repülőtéren, a kávé bővizű, a sütemény anyaggazdag. Száguldozhat abban a nagy országban ezer mérföldeket, és mindenütt benne van a hálózatban, van tér előtte, szinte végtelen. Ami meg az emberi dolgokat illeti, lehet, hogy ugyanabból ugyanabba. Bárhova megy, ugyanazt leli, de azért el van bűvölve a változatgazdagságtól.

Diákkorában leginkább az a kép volt kedves neki, hogy egy ember rászerelt egy kis csillét egy kötélpályára, amely Brennbergbányán még átvezetett a magyar–osztrák határ fölött, ahol már lőttek az áthaladóra: az az ember beleült és szépen átgurult. Aztán később azok a keletnémet luftballon-históriák, a berlini alagútfúrók, a búvármezben átúszók, a fennakadók! Rendszerint körülnéz: merre a hátsó kijárat?

 

Dragomán átkíséri az unokáját, Habakukot a barátaihoz, a barátja fiaihoz, Kobra Zsigához és Kobra Döméhez. Zsiga szereti csúfolódva utánozni Dömét, máskor meg az idősebb fivér jóságával magyaráz: „Tudod, Dömikém, és te is, Habakuk, most még ti ketten kis buták vagytok, de majd te is megérted, Döme, meg te is, Habakuk, hogy…” Döme is nagyon kifinomultan beszél: „Légyszívesköszönömszépen, Zsigám…” Kézen fogva mennek homokozni, aztán püfölik egymást. Vannak játékszabályaik: Döme sivít, Zsiga betapasztja a száját, erre Döme elhallgat, Zsiga elveszi a kezét, Döme újra sivít és így tovább.

Habakuk felszalad egy dombra, madár, repülőgép, berreg, hanyatt veti magát, azt mondja odafutó nagyapjának, hogy valami petárdát hallott, nem szereti az éles hangokat. A fiúk egész délután dolgoznak. Vadgesztenyéből főznek-sütnek, szuszognak, iparkodnak, viszik Reginának a krumplit, a húst meg még a palacsintát is. Ki-be raknak, szerelnek, fúrnak, kalapálnak, megszerelik Janipapát, vonattá, tigrissé egy szempillantás alatt átalakulnak. Kergetik a kacsákat, a pulykát, simogatják a cicát, mászkálnak a nagy köveken.

Lilán sötétedik, felgyújtották a peronvilágítást, a vágányokon túl nyárfakoronák, kis permetező eső, nedves levelek szaga, hazafele menet Dragomán a lányát, Olgát várja a gyerekkel. Ahogy beesteledik, a falu is elcsendesedik, és az állomás a legélénkebb pont. Negyedóránként jön egy vonat, diákok, dolgozók, nyaralók indulnak-érkeznek, be vannak kapcsolva a civilizációba, bármikor mehetnek Kandorba, Budapestre, sőt Rómába is.

 

Megünnepelik Habakuk harmadik születésnapját. Amikor Dragomán benyit, a gyerek az anyja foteljében üldögél, Olga a fürdőszobában van, Habakuk ábrándosan cumizgatva a magány fájdalmas kiáltásait hallatja, de jobb híján a nagyapjával is beéri.

Olga piros selyemruhában jelenik meg, várják a gyerekzsúr vendégeit, a tortára három gyertyácska kerül, de nem olyan csali amerikai gyertya, amely, ha elfújják, úgy tesz, mintha elaludna, kisvártatva azonban, amikor már nem nézünk oda, fellobog ismét. Komoly, tűzbe néző gyerekszemek, de a vallásos hangulatot nem jó elhúzni, ahogy egy mosoly se tartson túl soká, és a gyümölcsíz se legyen elcukrozva. Habakuk egyetlen lehelettel elfújja a varázslatot.

A torta is nagyszerű, az italokkal sincs baj, de a helyzet elég viharos, mert Mimi Habakuk helyett megharapta Rozikát, aminek Rozika mamája csöppet sem örül. Mamának lenni rabság, amely viszont öntudatot és életedzettséget ad. Ahogy gyönyörű kínai selyemruhában áll, Olgán a szánakozás nem tud megállapodni. Az apa megcsókolja a lánya kezét. A hároméves ünnepelt mellette áll: házilagosan, gondosan kivitelezett darab. Hódolat az alkotónak.

Habakuk tegnap odaállt a nagyapja elé, és azt mondta: „Ugye, te már öreg vagy?” „Igen.” „Akkor meg fogsz halni. Tudom, az öregek meghalnak. Kár.” Ennyit mondott, és otthagyta Dragománt. Felment a padlásra, és szomorkodott. Amúgy a haja szőke, a bőre barna, a szeme antracit, tántoríthatatlan jellem, az, aki.

 

Dragomán lekecmereg az emeleti erkélyről a kertbe, sárga pálinkát iszik, átmegy egy kávéra Bellához. „Bella-debella” dünnyögi. A főnöknő szeret fürdőruhában felszolgálni. Tegnap látott egy hosszú műsort Dragománról a televízióban. „Janipapa! Nem is tudtam, hogy te ilyen nagy ember vagy! Miért nem mondtad? Persze, az okos szerény, csak a buta villog. Mondd, szívecském, hogy látod az itteni dolgokat? Persze, nyaralsz, nincs kedved velem politizálni.”

Dragomán felgyűri a nadrágját, megigazítja a kerékpár kormányát, csavarog egyet. A szobájában fehérre festett fenyőfa bútor, van minden, ami kell. Távirat jön utána, mutatós föllépésekre hívják, bedobja a megválaszolandó, de soha elő nem vett levelek közé, ha majd elévül, kidobja.

Ismered a nagy kertek mélységét, ahogy sötétbe merülnek a fák? Csak a tanár ablaka világít. Áll a kertben, közte és a ház között alig megkerülhető fatörzsek. Részeg. A többiek messze vannak! Amihez nincs kedve, azt nyomban elfelejti. Majdnem boldog itt, az érzékei mégis veszélyt szimatolnak.

Meglepő könnyűséggel táborozott le ebben a buja tóparti kertben, ahol a növényzet felülmúlja a ritka kertészeti beavatkozást. Zöld zsalu, zöld faragványok az erkélyen, ezt a kecskelábú asztalt, ezt a padot már az első este megháziasítja, hátát a falnak vetve gyönyörködik a nagy platánban. A lámpa, az írógép, a jegyzetfüzet, a pipa, a pohár létrehozza azt a legkisebb teret a szem és az asztal között, amelyet a föld bármely pontján előállíthat, ahol az útitáskájából kicsomagol.

Lehet, hogy ez a minimáltér a hordozható haza? Nehéz volna megszámolni, hányszor költözködött! A tanár nem kívánja semmiben hozzászoktatni magát a bőséghez. Nemcsak a cókmókját viszi magával mindenhova, de a szertartásait, a napirendjét is. Új meg új szállodákban szétrakodik, összecsomagol. Aztán egyszer meglesz a ki, de a be elmarad. A csiga is bizonyos kajánsággal hagyja ott a hűlő helyét.

Ki a viharba hullámlovagolni! És már nem be az ágyba, hanem a hullámsírba! Hogy majd egy helikopter pécézzen ki, mert a felfúvódás a felszínre dob? Ah nem, inkább léböjtkúra és jógalélegzés! Ilyenkor legjobb egy meleg fürdő. „Alig vagyok, alig vagyok” – rebegi a kádban. Influenzásan érkezett, aztán biciklizett, lement a mólóra, napozott, még betegebb lett, összeszedte magát, az arca már nem olyan szappanos, kezd magához térni.

A verandára kilép a házból Habakuk, teljes átadással boldog és boldogtalan. Kreol és aranyszőke, mély tüzű fekete szem, pulzáló tekintet. Mindent mer és mindennel megbirkózik, egy óriás szibériai juhászkutyán ül.

Dragomán bemegy egy boltba, és még mielőtt elmondhatná, hogy mit óhajt, a boltosnő felsikolt, és azt kiáltja: „Segítség! Rabló!” Bemegy a dombtetőn egy elbűvölő templomba, nyögéseket hall a kövezet alól, egy ápolda emberroncsai szörnyű zsúfoltságban.

Egy üres mellékutcában Dragománnak az a benyomása támad, hogy el akarják gázolni. Élni akkor is jó, ha rossz, mert a rossz is jó. A jó pedig még inkább jó. Ez az elszálló semmi? Ez az alig valami? Ez a kezdete csak valaminek – ez lett volna az élet?

„Hol volt ön 1956. október 23-án, és mit csinált 1956. november 4-én?” – kérdezte Dragománt egy frissen érettségizett újságírónő, aki verseivel, riportjaival, vezércikkeivel és társasági híreivel betölteni látszik a szomszédos kisváros hetilapját. Október 23-án nem fogott fegyvert, november 4-én fogott, de hogy ez miért volt így, arra hirtelenében nem tudott válaszolni. Szép, fényes délelőttre emlékezett. Aznap, huszonharmadikán kellett volna megjelennie a Kísérlet című újonnan induló irodalmi és politikai havilap első számának, amelynek a szerkesztőségében Dragomán gyakornok-munkatárs volt. Ült a sarokszobában, senki sem volt benn rajta kívül, a többiek valami gyűlésre mentek. Tíz óra lehetett, halogatta, hogy a dilettánsok kéziratához nyúljon. Egy fiók tele volt a kerek fejű bérelszámolók költeményeivel és nagy bajuszú állatorvosok szenvedéstörténeteivel. Úgy illett, hogy az ifjúsága mindenkinek nagyon nehéz legyen. Egy mutatós önéletrajz ilyesmivel kezdődött: tízen voltunk, gyakran éheztünk.

 

Minden állásfolyamodványhoz, egyetemi felvételhez, kérvényhez vagy fellebbezéshez önéletrajzot kellett mellékelni, kezdve a szülők osztályhelyzetének pontos megjelölésével. Dragomán rendszerint így kezdte: „Polgári családból származom.” Emiatt a neve mellé a tanügyi névsorokban odakerült egy X betű. Osztályidegen, megbízhatatlan, éppenséggel meg lehet tűrni, de ki is lehet zárni helyi döntés szerint. A többieknél gusztusos, rendes betűk, M, munkás, ez volt az elit, P, paraszt, ez is jó volt, de nem annyira, A, alkalmazott, ez se hideg, se meleg, É, értelmiségi, ennek még utánanézünk. No de X! Már a betű formája is gyanús. Jó magyar név nem kezdődik X-szel, kozmopolita betű. Ikszes volt, kártékony elem, ami Dragománnak nem volt újdonság. Azelőtt is voltak betűk a neve mellett, vagy ZS vagy IZR, aszerint, hogy a nyersebb zsidó vagy a finomkodóbb izraelita megjegyzést tartották szükségesnek a neve mellé írni engedelmes névsor-összeállítók, olyanok, akik a jóravaló és megbízható többséghez tartoztak, és akik talán még élvezik is a rosszak nyilvántartásba vételét.

Aztán megint került valami megjelölés a neve mellé, mert amikor az osztályeredet megkülönböztetését a hatvanas években feloldották, akkor a klasszifikátorok áttértek a lojalitás kritériumára. Aki lojális, aki nincs ellenünk, annak nincs külön betűje, az mind jó, az velünk van, mondta Kádár János, harminchárom éven át az ország ura, helytartója, előbb kemény, majd lágyabb kezű, atyai diktátora. Ez a befogadás – aki hozzánk nem rossz, ahhoz mi sem leszünk rosszak – sok embert meghatott. Végre odatartozhatnak a meg nem különböztetettekhez. Ha már oda az X, akkor nem szeretnének azok közé a megátalkodottak közé tartozni, akik saját elhatározásukból megbízhatatlanok, akiket nem a születés, hanem az ő szabad döntésük tesz ellenséggé, ezek a visszatetsző individuumok a saját fészkükbe piszkolnak. Volt idő, amikor ellenzéki, ez annyit jelentett, hogy hőbörgő, izgága, bolond.

 

Egyszer csak benne volt a menetben, lelépett a járdáról, és már benn állt a magához hasonló, akkoriban hosszabb fejű fiatalok között. Voltak, akik egymásba karoltak, várták minden utcasarkon, hogy előjön az Államvédelmi Hatóság, és szétszaggatja a menetoszlopot. Sokan könyököltek az ablakokban, kíváncsi, megrettent, bátorító arcok. Az újságárus kilépett a fülkéjéből, az újság az úttesten ment. A presszók nyitva voltak.

Enyhe fenntartással bandukolt a tömegben, indokolt ugyan benne lennie, de ő már menetelt több százezredmagával május elsejéken. A menet szervezői között voltak, akik már gimnazista korában is a menet oldalán mentek. Most is ott voltak, autón irányították a tömeget, beavatottan viselkedtek. Ezúttal azonban minden sorban felbukkant egy újonc hangadó, ötletekkel állt elő. Akiben jelszógyártási hajlandóság volt, azt hálás közönség fogadta, ha versike, ha kínrím, továbbterjedt a leleménye.

Valamit csinálnia kellett, elpusztítani, felgyújtani. Poznańban – az a hír járta – tüzek is voltak. Elképzelhető-e egy mintaszerű parasztlázadás kastélygyújtogatás nélkül? Aránylag olcsó megoldás volt nekiesni a piros-fehér-zöld nemzeti zászlók közepén a búzakalászos, kalapácsos, ötágú csillagos címer kivagdosásának vagy kiégetésének. Szakértelem kellett hozzá, hogy a címer körábrája kiégjen, de a többi rész épen maradjon. Minden mesterségnek megvannak az ügyesei.

Dragomán nem érezte magát otthon az ilyen heves jelenetben, ahogy azelőtt nem bírta a zakatolást vagy a tornatermi, lábszagú testi zabolátlankodást. Viszolygott minden közösségkultusztól, mindenkitől, aki hangosan belefeledkezik valami akcióba. Morálisan megtámadottnak érezte az egészséges népi erők forradalmi optimizmusától a maga szkepticizmusát.

Itt voltak a menetben a szépek és fiatalok, akik azelőtt is ragyogó mosollyal tudtak rágyújtani a nótára, bekapcsolódni a körtáncba, mert mihelyt a menet megállt, ők táncoltak. Most csendesen mentek, se dal, se tánc. A menetek emléke együtt volt, a meneteké, amelyekből Dragomán meglógott. Most nem lógott meg.

Volt, aki kifordult, egy darabig ment, aztán nem tetszett neki. A villamos leállt, a járdáról öregasszonyok integettek, kocsis babák zászlócskát lengettek. Sokan voltak, azok ellen mentek, akiknek a lába alatt meneteltek néhány éve, azokat kívánták megdönteni most. Áradt a diákság, amely megtanulta a Szovjetunió kommunista (bolsevik) Pártjának történetét, Sztálin művét, amiben nemcsak elhajlásokról volt szó, de a forradalom, a felkelés lenini elméletéről is.

Mentek a párttagok és a pártonkívüliek. A leghangosabbak, a leglelkesebbek, a legaktívabbak azok voltak, akik negyvenkilencben is hangosak, lelkesek és aktívak voltak. Nagy kézmozdulatokat tesz a költő, szép mély hangján kiált: „Gyerekek, ez forradalom!” De hát ezt mondta akkor is, amikor jött a forradalmi párt uralma, és azzal együtt jött ő. Jöttek a megkeseredettek és az idealisták, nagyon szerény ruhatáruk volt, az országhatáron túl nem jártak, be voltak csomagolva a helyi frazeológiába, csak azzal a paklival tudtak kártyázni, ami a kezük ügyében volt.

Dragomán azonban inkább béketűrő, mint harcias, jámborsága viszont csökönyösséggel párosul. A géppisztolyt polgáriasan inkább úgy viselte, mint az esernyőt, szükség lehet rá, jó, ha van. Nem volt forradalmár, húzódozott az illendő forradalmi romantikától. A nagy változtatók nagy dilettánsok, de a fennállóhoz képest nem lehet kontárabbnak lenni, gondolta akkoriban, a nagy leleplezés hangulatában.

 

Előtűnnek a politikai zarándokutak, felvonulások, amelyekben részt vett, és sok más emberrel együtt valami jelszót mondogatott nem túlságosan hangosan, inkább csak udvariasan. A körülötte haladók is ezt tették, látszólag elégedettebben önmagukkal, mint Dragomán, aki nemsokára kimaradozott a menetből, ahogy a konferenciából is legtöbbször meglógott. Feszélyezett volt az együttes vonulásokban, és groteszknek érezte a sorsfordító, rendszerdöntő tüntetéseket is, emlékeiben a vallásos-áhítatos elemmel az ügyetlenség képei váltakoznak.

Sok ember ilyenkor rendkívüli hangulatba kerül, úgy érzi, hogy itt az idő, most oda kell lépni a fegyverek elé és szétnyitni az inget, kutya, ide lőjél, ha mersz! Dragomán ezt nem tenné, mert ugyan ez a föllépés esetenként lehanyatlásra készteti a fegyvereket, megesik azonban, hogy egy revolveres, kesztyűs kéz éppen oda, a felkínált mellkasra lő. Az is megesik, hogy a tiszt tábornokká lép elő, és az áldozat, aki a revolvergolyót túlélte, ezen az igazságtalanságon úgy elkeseredik, hogy legközelebb saját kezűleg végez magával. Vannak idők és vannak hullámok, melyekben az élet természetes féltése alábbhagy, ilyenkor az emberek részegvidoran lépnek alá a semmiségbe, gyerekes anyák átviszik a zászlót a golyózáporon.

 

Az ember, akit megölnek, egy titkos dramaturgiának engedelmeskedik, megy az akasztófa alá, megy a gázkamrába, odaáll a kivégzőfalhoz, levetkőzik a tömegsír peremén, talán béna és megkövült engedelmességgel, de mindenesetre az igényelt tempóban. Az áldozat ilyenkor nem passzív fél. Ő most azt játssza, hogy meghal. A gyilkosai fölé emelkedik, már szabad, ezt a semmiséget megteszi nekik, odaáll, teheti: ő már a semmibe fog innen kilépni, ezek meg itt maradnak a gyilkosságaikkal. Összepakolva szerszámait a hóhér sejti, hogy a nap hőse a halálraítélt volt.

A halálos szertartásokban a halálraítélt, az áldozat komolyan, sőt megilletődötten vesz részt. Nem csinál viccet a saját halálából. Önbecsülése megköveteli, hogy az egész ceremóniát tiszteletben tartsa. Miben különbözik a föllépés a zsámolyra, a lógó hurok alá a többi szokásos mozdulattól: a felpattanástól, a vigyázzállástól, a hátul összekulcsolt kéztől? Ha az ember megszokja a börtön alakiságát, a rabság ceremóniáit, ha értelmetlen parancsot is teljesít, ha természetes, hogy az akaratát alávetette az őrszemélyzetnek, ha beszél, amikor kérdezik, és hallgat, amikor nem kérdezik, ha az a valóságos, a rendes, a komoly, amit az őrszemélyzet elvár, illetve jóváhagy, ha a túlélés érdekében a cigarettától a vizelésig mindenben tartja magát a szabályzathoz, akkor a saját kivégzésében való részvétele ugyanannak a fogolyautomatizmusnak a továbbműködése, amely eddig életben tartotta. Ha korábban nem lázadt fel, akkor a kivégzőfalnál nem fog fellázadni. Ha nektek ez kell, az életünk, tessék, essünk túl az egészen. Ha ez a fogolyszerep vége, akkor tessék, játsszuk végig a szerepünket.

 

Ezt a tábori szereprendet Dragomán kivetítette az elnyomó rendszerekre és az elnyomás személyközi viszonylataira. Aki alul van, engedelmeskedik, végrehajt, szófogadással kegyet vásárol, hízelgéssel jóindulatot, tetszeni akar a felsőbbségnek, hűséges és lelkes alattvaló, és az is marad mindaddig, amíg az állami propaganda rendíthetetlen, amíg a központi szócső elítél mindent, ami az engedélyezett ábrázolástól eltér.

De ha a tekintély szava elcsuklik, ha a polgárnak a saját eszére kell hagyatkoznia, ha ott fenn az okosok nem töltik be a szerepüket, és nem gondolkoznak eredményesen a nép helyett, ha az alárendeltek nem kapnak világos parancsot, akkor zavarodás, bomlás támad, akkor közeledik a forradalom. Ilyenkor az állampolgár heves gondolkodásba mélyed, nem tiszteli már az önmegsemmisítő ceremóniákat, és készen áll rá, hogy társaival a főtéren gyülekezzen és átálljon az új tekintély mellé.

A forradalmak az önkéntes áldozat ünnepei, ergo nem normális jelenségek. Sok ember összejön a téren, noha lőhetnek, noha számolni lehet a fegyveres személyzet megtorló akciójával, végső esetben akár sortűzzel is. És akkor kezdődik a jelképes kötélhúzás, hogy kinek van nagyobb elszántsága, erkölcsi ereje. Az egyik végén mind többen, a másikon mind kevesebben húzzák, az egyensúly felbillen.

Az egykor csekélyke ellenzékből, a szinte nem is létezőből nagy és félelmetes erő duzzad. Nem kell nagyon szervezni, az emberek maguktól összejönnek a téren, a szívük szólítja őket oda. Jönnek a józan családanyák és családapák, erőszakkerülő, nem kötekedő polgárok, és most érthetetlenül odaállnak a fegyverek csöve elé. Egyébként óvatos emberek halálmegvető bátorsággal ott maradnak a téren. Akik korábban lesütötték a szemüket, most állják a fegyveresek tekintetét. Az inkább félős, mint vakmerő polgárok ilyenkor részesülnek az együttes élmény szentségében. Saját félelmüket legyőzve ünnepi hangulatot árasztanak.

A felbuzdulásnak ezek a jelenetei, a szokásos térhasználat megszakításai – történelmi fordulópontok. Ilyenkor nem elég megállni a téren, menni kell, vonulni egyik szimbólumtól a másikig, szobrokat dönteni, börtönt nyitni, elfoglalják a hírközpontot, a nyomdagépet, a rádiót, a televíziót. Zászlót lengetnek egy erkélyről, és valami humanista tudóst kituszkolnak oda, hogy látva az egybegyűlt forró hangulatú nagyközönséget, olyan ünnepélyes mondatokat ejtsen ki a száján, amilyeneket nem szokott.

Karmesterként vezényeli a téren állók hangulatát, érezve a tömegből jövő sugárzást, a befogadókhoz igazítja a műsort. A médiumképességgel rendelkező szónok megnyargalja a várakozást, aki erre nem képes, az beleesik a vizeshordóba. A népünnepélyen próféták és mutatványosok lépnek fel. Akinek még nem volt ilyen élménye a nagy tömeges elragadtatásról, az áhítozik rá, hogy legyen.

Amikor az ötvenhatos felkelést leverték, amikor a város megtelt szovjet tankokkal, amikor oly sok fiatal között Dragomán barátai is nekiindultak, amikor nekilódult a hullám kifelé, amikor a jobbat választani lett a józan evidencia, akkor nem választotta az áttelepülést szelídebb vidékekre, túl minden ésszerűségen és tehetetlenségen itt maradt, megvárta a letartóztatókat, a bajokat és örömhíreket, a nőket és a magányt.

Járókelő volt, csak úgy, cél nélkül, és minden városnegyedben talált valamit, ami ha mással nem, jellegzetes csúfságával gyönyörködtette. Minden emlékezetes esemény térbeli, minden valahol történt, és a történés úgy hozzáragadt a helyhez, mint a csiga a házához, a kagyló a héjához, a macska a kemencesarokhoz. Van, ami csak itt vagy ott jut Dragomán eszébe, másutt nem, a föld alól kinő, a csupasz falra rá van írva az emlék, de ha nem vetődne arra a sarokra, ha nem menne el az előtt a kapu előtt, akkor az a történet mindörökre elsüllyedt volna, és semmilyen inger nem tolná fel a mélyből, mint holmi buborékot.

Ember nélküli tisztásokról képzelődik gyerekkora óta, kotlani szeret, mint a tyúk, minél kevesebb megzavartatással. Nem hagyta az eszközöket a fejére nőni. Majd kiderül, hogy a folyó hol ás medret magának. Az anyag közli, hogy mi akar lenni. Csak utólag tudhatja meg pillanatnyi felvillanásokra, hogy mit akart. A cikázások utólag meghálálják magukat, amíg bele nem fickándozunk a gödörbe.

Dragomán ül a szobájában, valaki megkocogtatja az ablakát, besötétedett, az utcán gyenge a közvilágítás, csak annyi fény van, amennyi belülről kiszűrődik. Ő az, Laura, csendesen lépked, Dragomán beengedi. Azt mondja, látogatóba jött, hamarosan mennie kell. Máskor is eljön, ha most nem csinálnak semmi hibát. Nem, most nem maradhat, csak egy félórát. Ahhoz képest, hogy már tizenhét éve nem él, egy félóra észveszejtően nagy idő. Itt vannak a levelei a szekrényben, Dragomán mindenhova viszi őket, de nem nyúl hozzájuk. Laura elment, Dragomán maradt, és még egy darabig szeretne itt maradni.

 

Ha jó volt, hát jó volt! Ha rossz volt, hát rossz volt! A jövő nem tartogat se hálát, se büntetést. Aki beszélni akar vele, az megtalálja, Dragomán leteríti elé az érdeklődés szőnyegét, de van, ami nem tartozik senki másra. Ahogy öregszik, kevésbé állja a lucskosat, a ragacsosat, a sértődést, délután négyig embertelen, addig nem tűri az emberszagot.

Mások heves tirádája közben Dragomán azon tűnődik, hogy ez mit ivott, vagy egyáltalán mi lelte. A bolondság szeret meghatódni magától, imád dicsekedni, és a nagyzolás a közege. Öregedve az értelmesebbje is igyekszik megszakítás nélkül magánál tartani a szót. A jelenlét élményét ez adja meg neki. Dragomán vendége beszél, tehát van. Mivel foglalkozott? Egész életében beszélt, kibuggyant, kifakadt.

Senki ellen haragot nem táplál, vádat nem emel, nem követelőzik, nem gondolja, hogy többet kellett volna kapnia, nem gondolja, hogy túl sokat adott, önmagán sajnálkozni unalmas neki, az infantilis együtt pancsolásból kihúzza magát, és mindenkit megnyugtat, hogy nem tartozik neki, ha köszönni vagy mentegetőzni akar, fölösleges.

Egyébként történt, ami történt. Az esemény benne marad az egyetemes időben, és onnan ki nem emelhetjük. A tettet nem tetté változtatni sem a felejtés, sem a bocsánat nem képes. Ha Dragomán valami rosszat elkövetett, az volt a büntetése érte, hogy elkövette. A tett maga, amellyel együtt él. Körülállják a tettei mint testőrök vagy porkolábok.

Dragomán hümmögni is igen szeret, és ha rákerül a sor, jelentős megnyilatkozás helyett szívesebben mond el valami nevetséges históriát, ami a szenvedélyes beszélőket idegesíti. Nem lehet mindenkinek a kedvében járni.

Hanyatt esik az eszmélete egy kellemetlen hajóba: hívják, elöl kell kilépnie, fényképezni fogják, Dragománé a szégyen, mosolyogva lépked le a keskeny lépcsőn, lent körülállják a mikrofonosok, mond valamit, nem egészen azt, amit szeretnének, kitér, de már ott áll az elnök, már rohannak a fényképészek, és térdelve, ágaskodva rögzítik a kézfogást, Dragomán mosolyog, az elnök is megpróbálja keskeny ajkait kilazítani, pezsgő van, de pohár nincs, számos titkosrendőr szalad pohárért Dragománnak.

 

Visszafutott a mozdulatlan nyármeleg egy-két napra, a fűzfa levelei éppen csak meglibbennek, Dragomán a kőfalnak támaszkodik, a feje és a háta jó domborulatokat és homorulatokat keres, behunyt szemmel előre-hátra dülöngél, néha iszik valamit, néha kihúzza magát, csak akkor nyúl a tollhoz, amikor már elég magasan van.

A repülőgép is gerjeszti magát, mielőtt eleresztené a földet. A súlyemelő is furcsa szertartásokat végez ellenfele, a súlyzó körül, körbejárja, behunyja a szemét, és összeszedi magát, mielőtt emel és szakít. Felhők között bujdokol a nap, átrohan a kerten egy zápor, szivárvány köti össze a vízimolnár házát a nyugdíjas szemésztanár házával. Dragomán bemegy a szobába, szeme előtt egy ablak és egy fehér fal, amelyen bármi megjelenhet. Az ablakon át az unokáját látja, ahogy népes baráti sereglettel az esőben gomolyognak. Amint eláll, kijön a szivárványt csodálni enyhén meggörbedve, bottal néhány öregasszony, továbbá a traktoros, a talajgyalus, a pásztor és a vincellér, a lakatos és a lovasgazda.

Kellő távolság választja el Dragománt más hálószobáktól és istállóktól. Vacsora-előkészületek, Dragomán tollaslabdázik Habakukkal, kiválasztják és leszedik a kelkáposztát, a hagymát és a zöldbabot. Ott ül a papagáj alatt a fonott zöld karosszékben az esti mesénél is, amelyet Olga változatos kanyarításokkal minden este továbbsző, de a hőse folyamatosan Habakuk.

 

Patak csörög a fahíd alatt, a kertekből kiduzzadnak az alma- és szilvafák, egy tyúk a szomszéd kertben megőrült, mostanában sokat esett, előtte nagy szárazság volt, és a szőlőszemek már kezdtek összetöppedni, a növény a nedvességet már a bogyókból szívta vissza, most ivott a föld.

A tanár könyököl a kerítésen, kinéz a kukoricásba, a háta mögött kacsa hápog, jámboran hasasodnak a felhők, lengeti a kukoricaleveleket a könnyű szél, végigsöpör rajtuk.

Dragomán a kőfalnak veti a hátát, tegnap sokat ivott, becsukja érzékeit, közönyös és tompa, még Habakukkal szemben is csak udvarias. Ül a kőoszlopos lugasban, a kertvégi szakállszárító vityillóban, körülötte megint jótékony eső permetez, könnyeznek a felhők, melegszik, pára leng, a madarak lustán csipognak, feketedik a bodza.

Ha elutazik szomszédos országokba néhány napra, kérdik az öregek: „Megjött a messzeségből?” Mit látott? Látott támolygó házakat, sok gyümölcsfát, macskát, árokpartot, biciklit, részeget, maga elé bólongó öreget a kocsmában és vidám csaposlányt. Ment a kivilágítatlan faluban a folyóparti kocsma felé a fahídon át.

Pálinkát ivott egy fiatalember társaságában, aki kávéval is beérte. Az volt a dolga, hogy a tanárt hazavigye, élénken hallgatta Dragománt, majd kis zavarodottsággal elmondta, hogy tudomása szerint Dragomán jóban volt a mamájával. Valóban, az a tejeskávészínű bocika az antikváriumból! Könnyezve nevetett, és gyerekesen Dragománhoz bújt. Egyszer azt mondta, teherbe esett, és már elhajtotta, nem akart szólni.

Mentek haza a fiatalemberrel, megnyugtatóan vezetett, időnként megálltak. Egy másik faluban egy idősebb asszony megkínálta Dragománt meggypálinkával, kalácsot sütött, az unokáját dicsérte, hogy milyen jószívű és milyen csibész. Dragomán elmerült az asszony nagymamájának a történetébe, aki kivándorolt Amerikába, meggazdagodott, visszajött, és megvette a fél falut, de egy csaló szerető miatt az egész vagyonát elvesztette. Az asszony fájlalta, hogy olyan ritkán látja az unokáját, és egy vékony lábú padon ülve azt mondta, hogy ugyan nagyon szegény, de az élettől nem sokat vár, így aztán megvan mindene.

A fiatalember megjegyezte, hogy ha minden faluban pálinkát isznak és mesét hallgatnak, akkor sosem érnek haza. Dragomán ezt a hangot, és ezt a gyengéd impertinenciát ismerősnek érezte, de hogy nem a bocikától, az biztos. Az út hátralevő részében inkább aludt, vagy legalábbis behunyta a szemét.

 

„Lehetetlen alak – mondja Bella, huszonöt év múltán alaposabban megnézve azt az egykori ideges, csupa láng előadót. – Van úgy, hogy napokra ráborul a melankólia, ilyenkor merev, bezárkózik, mindenkit eltol magától. Csak a kisfiút nem. Félrefordul, ha más ember kerül a látóterébe. Mindent leszól, önmagához sincsen kedve. »Mondja, szívem, hova akar menni? Mihez volna kedve? Hova vigyem?« – kérdem tőle. Nem felel. Ha jön hozzá valaki, kínnal-bajjal belebújik a professzorba, aztán ledobja, mint egy rossz pongyolát. Ha rányitom az ajtót: egy fáradt, mosolygó lárva. Körülötte újságok a verandán, belenéz, ledobja, ha nézem, a falnak fordul, testi fájdalmakról nem tájékoztat, amiről nem beszélnek, az nincs.”

 

Dragomán a faluban mindenkinek köszön, elácsorog a szembejövőkkel, megbeszélik az időjárást, vásárol, fizet, baktat, cipel, betekint a vászonruha mögé a megoldott felső gombok között, cserépből dézsába ültet át oleandert, áll a buja kertben, ahol a növényzet felülmúlja a ritka kertészeti beavatkozást.

Megkedvelte a zöld faragványokat az emeleti erkélyen. Egy kecskelábú padot és asztalt már az első este megháziasít, hátát a falnak vetve gyönyörködik a nagy platánban. Csak mindig a hegyet nézni az akácpadról a kőbástyának támaszkodva, csak mindig a szabadban, sohasem véglegesen, mindig a kezdet és a születés állapotában, szélsusogás alatt, a krónika felelőssége nélkül fütyörészve a filagóriában, kinyilvánítani a megérkezést, elviselni a napfényt, földet érezni a talpa alatt.

Dragomán meglátogatja a környéken lakó barátait, az egész környéket bejárja, nyugtalanság űzi, ha egy völgyet földerítetlen hagy, az ösvényeket sorban bekalandozza, naponta fölmegy a Kőórához, nézi a három öblöt, hallgatja a patakcsobogást, az Öreghegyen csurognak lefelé az erek, és nem kívánkozik el innen sehova.

Minimalista életprogram, a kandori egyetemi könyvtárból mindent elhozhat, amit akar, biciklivel és hátizsákkal megy a városba, de inkább bejárja a környéket, mint hogy a könyvekkel összezárkózna. Elkószál az Öreghegy túloldalára, a kőbányába, ahol az internálótábor volt. 1957-ben követ már nem fejtettek, de reggeltől estig huzalokat kellett egy hideg műhelyben tekercselnie, nem világos, hogy milyen cselekedetéért, mert a legfontosabbat – a szovjet városparancsnok lelövését – a hatóság nem tudta. Ha gyanítják, felkötötték volna.

Innen nézett le arra a nagy platóra a bazaltorgonák és a Kőóra tövében, ahol a fiúkat megölték az Irgalomvölgyében. Katonai messzelátóval jár, különböző nézőpontokból terepvázlatokat rajzol, és fényképeket készít. A kőfejtő maradványában, a nagy sziklateknőben a barna akácfa padon letelepszik, a felfelé kanyargó ösvényt szeder- és ribizkebokrok szegélyezik, Dragomán a tisztásokon négylevelű lóherét is talál.

Ez a vidék kétezer éve már veterán harcosok megpihenőhelye volt, nyugdíjas legionáriusok művelték a szőlejüket. Itt a népek nem sokat erőszakoskodtak, együtt éltek, összekeveredtek, nem irtották ki egymást, a táj szelídségre int. A bort egy kissé kénezik, a víz egy kissé levegős, keskeny szájú barlangokból hűvös szél fúj ki. Az öregemberek éppen csak lemennek hátizsákkal a boltba minden harmadik napon, amúgy nem mozdulnak innen el, sasok és szarvasok között nézik a maradék idő színét.

Messzire jut az ember, ha ráhagyatkozik a lábára. Nedveszöld gyalogösvényen lépked, nyárfarezgés kíséri a patakparton. Varjúrajok közelednek felé, ahogy a szénára ledől, és tovább oszlanak, ha megmozdul. Nézi hanyatt fekve a jégfehér égen a varjak grafikáit.

Távolból a várrom felől fekete pont bontakozik sárkányrepülővé, üléséről egy motorszemüveges, sisakos lény fegyvert tart Dragománra, és az előtte felpattanó nyulat tarkón lövi. Ma reggel a CNN televízióban egy filozófuskolléga arcát látta összeégve, fél szeme megsemmisült. A reggeli kávé mellett, postabontás közben felrobbant a kezében egy levélbomba.

 

Dragománnak egyszerre több városban kellene fellépnie s nemes ügyekben szót emelnie, ennélfogva itt van a kerti padon. Egymást követik a veterántalálkozók, osztálytársak, ötvenhatosok, hatvannyolcasok, disszidensek, régiek, divatból kimentek és őket megpuccsolni igyekvő új undokok, ómódi és vadonatúj öntetszelgések a mellükre tűzik a konferencia kártyáját a nevükkel, megvitatják mások szenvedéseit, és kemény fegyveres beavatkozást követelnek olyan helyeken, ahol nem az ő testük kerül majd zsákba. Távmásolóval kiment néhány kollégát egy ostromlott városból, mást a börtönből, elsimít goromba civakodásokat, egyezséget szerez.

Sofőr jön érte, viszi egy távoli kisvárosba, egy kocsmában pálinkát és kávét iszik, különböző termekben várja egy illedelmes társalgásvezető, itt is, ott is másfél órás magánbeszéd, jövet-menet taps, folytatódik a csevegés a húsétel és a kávé között, még az éjjel hazakocsiznak. Mindig, mindenütt van benne feszültség és lámpaláz. A tízezres N.-ben ugyanúgy, mint New Yorkban. Egy íze sem kívánja a fellépést, a magyarázatot. Kap egy vázát, és azt mondják, hogy láttak fehérek között egy európait. Ezt nem szeretné többször hallani. Akit fölemelnek, azt majd földhöz vágják, előbb a felmagasztalás, aztán a leszólás. Hívják, erősködnek, majd felelősségre vonják, hogy miért ment. Bizonyára hiúságból. Szereti a válaszfalakat, nem szükséges testi valójában, elég nyomtatásban megjelennie. Nem nagyon érdekli, hogy mit mondanak róla, és senkinek az ítéletét nem érzi mérvadónak. Elhúzódni óhajt, miközben százhússzal vágtatnak, hogy beszéljen, mert N.-ben már gyülekeznek, tele van a terem, megígérte, hogy jön.

 

Vacsora után hall egy régi temetésről. A hatvanas években a megye első emberéről azt mondták, hogy egy vadászaton agyonlőtte magát. A koporsó zárva volt, a család sem nézhette meg az elhunytat. A lánya odaugrott, és felrántotta a koporsó fedelét, üres volt, elrángatták, nyugtatóinjekciót kapott. Az üres koporsót a kegyeleti osztály által előírt gyászpompával eltemették.

A következő pártvezető nagy vadász volt, és csak ő lőhetett a szovjet rakétasilók elkerített erdőségeiben, ahol a vad jól szaporodott. Lassú kedvében autóból lőtt, máskor helikopterről, a reflektorok felriasztották a vadat, magasból géppisztolyozott. A vaddisznókonda minden nap délután öt órakor jött az itatóhelyére, malacostul-kocástul mindahányat cafatokra lőtte.

Magas, erős, gonosz ember volt, szeretett mindenkit megalázni, féltek a dühétől. „Odamegyek és lelövöm!” Ha végzett a kihallgatással, odaszólt a beosztottnak: „Takarodjon!” Lebontatta a belvárost, hogy a nagy pártházat tegye a helyére, és néhány magasházat sok lakással a párttisztviselők számára. Csinos ifjúkommunista nőket emelt magához, gyerekkel és házzal ajándékozta meg őket. Minden színházi bemutatón ott ült a középpáholyban, szünetben félkör alakban körülállták, és várták a nyilatkozatát. Előadás után bement egy pohár borra a színészklubba, az uszálya libasorban követte.

Négy kövérkés idősebb férfiú csak róla bírt beszélni, megülte az árnyéka a szobát. Minden balsikerüknek ő volt az oka, minden mulasztásukra ő a magyarázat, tőle féltek egy életen át, őt próbálták, de nem tudták kiszámítani, beleöregedtek. Az egyiket, egy iskolaigazgatót még annak idején heteken át követtek. „Engem kiheréltek. Azóta bennem van a félsz. Lett volna annyi eszem, hogy feljebb kerüljek, de inkább meghúzódni igyekeztem, kapáltam a szőlőmben. Most már ő is kész van, én is kész vagyok.”

 

A képeslap ütésre lendülő öklöt ábrázol, hátul: „Memento mori!” Egy levél így kezdődik: „Te mocsok!” Valami gyűlésen Dragománt egy új pártfőnök hazaárulónak minősíti. Az élelmiszerboltban egy ismeretlen hölgy azt állítja, hogy nagyon szereti Dragománt, és jó egészséget kíván a harcaihoz. Harcnak nevezi, hogy elmond néhány gondolatot. A telefonban férfihang megkérdi, hogy Dragomán tanár úrral beszél-e, igenlő válaszára az ismeretlen biztosítja: „Még a héten megdöglesz!”

Dragomán vett egy új nadrágot, elviszi megigazítani, egy idős zsidó varrónő Dragomán nyakába borul, sír, és azt mondja, hogy fél. Az egyik lakó valaha csendőrtiszt volt, és még sohasem lépett be vele együtt a liftbe. Most kivételesen belépett, hogy megkérdezze tanúk nélkül: „Mi a véleménye, asszonyom, a kivándorlásról? Nem lenne okosabb maguknak is az orosz zsidókat követniük?” Az unokája megkérdezte a gimnáziumi tanárnőjét: „Miért van a tanárnő szótárfüzetébe annyi horogkereszt rajzolva? Kinek szól ez?” „Neked! A magadfajtának!” – így tört ki a tanárnő.

A zsidózó kikel magából: hogy lehet azt mondani róla, hogy antiszemita? Mindenesetre leszögezi, hogy a bajok forrása a lopakodó, gonosz kisebbség, amellyel szemben a jámbor többség, mint a rémálomban, tehetetlenül vergődik. „Ön asszimiláns zsidónak tartja önmagát?” – kérdezte egy tanárkolléga, Dragomán nemmel válaszolt. A kolléga megkérdezte: akkor hát disszimilánsnak? Annak sem. Hogy van ez? Miért nem oldódik fel a zsidóság a környezetében? Dragomán csak annyit mond, hogy a maga részéről nem érzi szellemi szükségességnek a feloldódást.

Szent az, amit az ember maga fölé emel. A zsidók önmegtagadása csak ideiglenes tud lenni. Mulasztanak, bűnöket követnek el, de a bűntudattól nem tudnak szabadulni. Az ember alakú közvetítőket, az atyákat, Mózest, Salamont, Jeremiást, Jézust, Rabbi Akibát bölcs és gyarló felebarátnak tekintik. Él Dragománban is a meggyőződés, hogy az Úrhoz neki nem kell tolmács. Az Úr ott van, ahol Dragomán. Öntudatát nem a földre támasztja, hanem a megnevezhetetlenre függeszti, aki mindenütt jelenvaló.

Holnap vagy holnapután tiszteletünket tesszük a kandori temetőben, ott nyugszanak a rokonok. Combig érő fűben, gazban, besüppedt sírok között állok, megérintem a család magas, fekete gránitköveit, olvasom a deportálva megöltek nevét. A nagynénik, a nagybácsik karra vett kabáttal felsorakoztak a csendőrök rendelkezése szerint. Beállt a vonat, és ők fölszálltak a nekik kijelölt marhavagonba, amely végleg elvitte őket innen.

A kevésből, aki visszajött, a nagyobb rész újra elment. 1948-ban, sötétedés után önként és titokban fölkapaszkodtak néhány teherautóra, kalandosan átszöktek határokon, és megtelepedtek Izraelben egy tengerparti városkában, amelyet Dél-Libanon felől időnként rakétatalálatok érnek. Ott is naponta átjártak egymáshoz. A suszter magával vitte a háromlábú székét, és ott is ugyanazon ült és szellemeskedett.

Egy játékteremben álltam a suszter unokája mögött, a fiú az automata kormányát forgatta, pillanatonként jöttek vele szemben a legaggasztóbb karambollehetőségek, de ő hihetetlen finomsággal kikerült minden akadályt. A masina villogott, csilingelt, rohantak fel a pontszámok, a fiú kapott még egy játszmát. Eltette a zsetont, kifordult a teremből, és mint egy fáradt győztes leugrált a betonlépcsőn a parti homokfövenyre.

 

Ha sikerült kicsit részegen és egyedül csavarognom, ötletszerűen felülve járművekre, és sugallatok parancsára leszállnom róluk valahol, ahol éppen valami nyugtalanság fogott el, akkor a magamnak adott parancsot teljesítettem. Ez volt a játszma lényege: menni tovább, a menetgyakorlat, a járás, a puszta előrehaladás a térben. A járókelőt leüthetik, lelőhetik, de amíg él, fenn van, akkor is repül, amikor jár. Már nem ő viszi a lábát, hanem a lába őt, Kandor eltévelyítő sikátoraiban szárnyalva baktat, és még nem tudni, hogy a legközelebbi utcasarkon jobbra vagy balra fordul-e. Emberek tűnnek fel az oldalán, aztán egyszer csak kifoszlanak a képből, azt sem bánja, ha senki sem halad mellette. Ne legyen semmi sem, se vágy, se iszony, se reménység, se félelem, semmi akarás, csak nyugalom egy napsütötte téren.

 

Dragomán nem érzett semmit, ami a halálfélelemre hasonlítana, amikor repülőgépe a kandori leszállópálya előtt, a város és a tó fölött föl-le dobálva kerengett, mert széltorony tombolt a völgyben, amelyben Kandor elterül, és a nagy testű gép úgy libegett a szélrohamok között, mintha az ember viharban egy újság sarkát tépné le és elengedné. Nem lett volna túlzás arra gondolnia, hogy most, hogy igen, ez az! Amikor már úgy hihette, hogy nincsen haladék, akkor a kíváncsiságon kívül egyebet nem érzett. Innen lassacskán menni kell, újabban súlytalan apróságokat üzenetnek gondol.

Örvend, hogy még itt lehet, hogy a szék karfáját megfoghatja. A tudósítónak a kényelmetlen helyzet is kényelmes, a hideg sem hideg, a meleg sem meleg, nem akar többet, mint amije van. Mindig azokról tudósít, akik éppen körülötte vannak. A tudósítónak nincsen önérdeke, nem hiúskodik, nem gyűlöl, nem nyafog, ha vak lenne, ha süketnéma, ha béna, akkor a lélegzéssel szórakoztatná magát, nem kényszeríti rá magát senkire, udvarias, mint egy kínai.

 

Porszemnyi híved vagyok, atyám, köszönöm ezt a meleg kávét és az esőcseppek függélyes útját az ablakon. Szokásos asztalomnál ma is, mint negyven éve, kávét, konyakot, ásványvizet kérek. Amíg az italomra várok, behunyom a szemem, és megmerítkezem a kandori családiasságban, a bugyborgó hahotákban. Ez a finom, öreg szerelmespár itt volt negyven éve is, rájuk nézek, elfordulnak, az úr az ő hosszú kezébe veszi a hölgy kezét.

Szerették itt a Koronában az aranyat, a dió- és a cseresznyefát, szerették márvánnyal burkolni a padlót és bőrrel az ülőalkalmatosságokat. Véletlenek mentették meg ezt a század eleji pompát a rút változásoktól. A nehéz csillárokról enyhe fény vetül a faliszőnyegre, kávésfindzsát nyújt a meztelen keblű szerecsen nő a világoskék hercegnek.

Petra, a felszolgáló-kisasszony inkább kicsi, mint nagy, nem sovány, nem dundi, megvannak a mozgékony formái, ki van pirosítva a körme, van arany fülbevalója, nyaklánca, kíváncsi, kérdezősködik, zenére lépked, szívesen mulat és álmélkodik mindenen, ami mulatságos vagy furcsa, hol ezét, hol azát billegeti az asztalom előtt, finom kis keze mindig a hajában motoz, szívesen nézem nyújtózó mozdulatait.

Petra fegyveres banditáktól, vasbotos ámokfutóktól tart. Petra húga is hogy járt? Amikor kiszállni készült a kocsijából, két vállas fiatalember kiemelte, elvették a slusszkulcsát, beültek, és elköszöntek: „Viszlát, cica! Ne lármázz, mert megskalpolunk!” A hitelesség kedvéért a sofőr mellett ülő csinos fiú egy görbe tőrt mutatott. A sógora a körúton véletlenül megtalálta a kocsit, akkor már egy vézna emberke ült benne, a sógor súlyemelő, előállította az emberkét. A rendőrtiszt azt mondta: „Maradjunk annyiban: szabálysértés. Nézze, uram, magának is gyerekei vannak, nekem is, annyi manapság a gázolás!” Petra sógora egyébként jól keres, védőrácskészítő lakatos, tele van rendelésekkel.

Akarok-e hangtompítós pisztolyt, az a néni árulja a túlsó sarokban. Tudom-e, hogy a kandori kurváknak messze földön híre van? Egy barátnőjét elhagyta a férje, a barátnő fogadott egy ukrán bérgyilkost, kabuli hőst, és ötszáz dollárért hidegre tétette. Azóta bánkódik, hogy túlfizette, háromszáz is elég lett volna. A rendőrfőnök stégszomszédja a maffiafőnöknek, horgászás közben félszavakkal jóra jönnek. Itt a Korona Szállóban a mellettem lévő lakosztályban négy közel-keleti férfiú, akik a százdollárosokat kötegszám húzták elő a farzsebükből, egy szőke kurván összeveszett, és mind előkapta a pisztolyát, kettő meghalt, kettő életben maradt, sértetlen távoztak, bosszút esküdtek egymás ellen, és most a fél világon át kergetik egymást. „Ne gondolja, tanár úr, hogy a maga ajtaján nem megy be, aki akar, azt a kis mágneskódos műanyag lapot, amelyik a maga ajtaját nyitja, bárki megszerezheti.” A forradásos szájú a madárkalitkával elhalad a kávéház előtt, és betekint.

Zöld veltellinit kérek. A szomszéd asztalnál tanárnők ülnek most, komoly töprengés után melegszendvics-fogyasztásra beszélik rá egymást, gyógyteákat isznak, munkahelyi ügyeket vitatnak meg, stratégiákat forralnak az igazgató ellen. Egy fiatalabb tanárnő a hajsátrát félrevonva kitekinget, végigmér, és azt dúdolja, hogy „Kiharapom a szemed”.

Nézzem meg, súgja Petra, azt a vállas fiatalembert az ajtóban, erőteljes, de udvarias, nyelvtudással is rendelkezik, a Korona Szálló igazgatója a maffiától béreli. Ha felmondana az ajtónállónak, a kávéház másnap kigyulladna, lehet, hogy figyelmeztetésül előbb egy könnygázgránát esne be.

Egy bársonyfüggönyt ellibbentve kijön a sötétből az igazgató, köszönget, körbejár a vendégek között, érdeklődik, hogy elégedettek-e a kiszolgálással, finom étrendi tanácsokat ad, majd beáll a liftbe, és fölmegy a tetőbárba.

Drágán kopott, laza fiatalok ülnek egy asztalnál, pohár csörög, valami zene csurog Dragomán agyába. Egy nagyobb fiú egy kisebb fiút oktat: „Mielőtt leütnek, te már a homlokoddal betöröd az orrát, ha jól lefejelted, kis agyrázkódást is okozhatsz neki. Menj csendesen feléje, és a fogad közt súgjad, hogy leszedem a fejed, valami ilyesmit. Senki sem lehet elég biztos abban, hogy nem szedik le a fejét.”

Egy öregasszony lép Dragomán asztalához, festett, szőke haja parókaszerűen van feltornyozva, arcára bőven kente föl a fehér púdert és a vérpiros rúzst. „Elhoztad?” – kérdezi. „Mit?” „Szóval nem hoztad el. Bátor vagy, Doctor Kandoris! Arról már lekéstél, szívem, hogy most szállj ki. Álcázhatod magad nemzetközi doktornak, a balhét együtt visszük el. Mi érted, te értünk. Nem feledkezhetsz meg csak úgy rólunk. De ha akarsz testőrt, kaphatsz tőlem egykori verőlegényeket.”

 

Körülöttem settenkedik a forradásos szájú, szalmakalapos Svetozar is az elmaradhatatlan madarával. Kukkolók és követők előtt zajlik az én véletlen bolyongásom. Megáll mellettem, és csak annyit mond: „Szolgálatára, mester.” Föllebbenti a zakóját, és végigsimít egy kisméretű géppisztolyt. Egy részeget, aki belém kötött, vidám marhakereskedőt a mezőgazdasági kiállításról, egy rongylabdával, amelynek a közepén acélgolyó rejtőzködik, úgy fejbe talált, hogy az a földön fekve is csak mosolyogni tudott a csodálkozástól. Hellyel kínálom, tudom, hogy sört iszik, és Svetozar életében először kritikai megjegyzésre ragadtatja magát, azt mondja, hogy esténként ihatnék olykor én is sört, bor helyett, lefekvés előtt nem kellene felizgatni magam, a sör kibékíti az embert azzal a megmásíthatatlan tényállással, hogy jön az éjszaka. Ismét fölajánlja, hogy átszöktet bármelyik határon, ha megszűkül a hely körülöttem. Svetozar, a Darnok cég embere, ahogy feltűnt, úgy el is tűnik.

A Darnok nemzetközi nagyvállalat, és a harcászati elektronikától a műsorgyártásig, a génsebészettől a szállodaláncokig szinte mindenben benne van. Svetozar azt állítja, hogy megéri nekik egy videokamerával és tábori székkel, valamint egy madárkalitkával álcázott ügynököt tartaniuk a nyomomban. Ő természetesen folyamatosan kikémlel és jelentéseket ír rólam, egyszersmind azonban a biztonságomról is gondoskodik. Beéri azzal, hogy a szálloda reggelizőhelyiségében egy pillantást cserél velem, a mesterségét a legnagyobb tapintattal végzi.

„Tagadhatatlan, hogy én mint egy árnyék követem önt. Alkalmasint az eddigieknél messzebb menő szolgálatokat is elvállalnék. Néha azonban elmaradok öntől, és learatom, amit ön vetett. A kimagasló személyiséget, akivel ön társalgott, önre hivatkozva fölkeresem, és ajánlatot teszek neki cégünk igen széles körű áruiból és szolgáltatásaiból. Mi varrótűtől városi közlekedési rendszerekig, műholdas igehirdető csatornától bizarr fegyverekig mindent árusítunk. Egész tartományokat szórunk be rendelésre röhögtető- vagy búgatóporral. Múltkor a Nemzetközi Anarchopacifisták rendeltek tőlünk mind a kettőből nagyobb mennyiséget. És különös módon éppen az a hölgyecske eszközölte a rendelést, akit azelőtt az ön társaságában láttam, ha jól emlékszem, önnek a csokornyakkendőjéig sem ért, de magasba nyúlva a dáma biztatólag megpaskolta az ön arcát, és az asztalok között elhaladva egy úrnak, aki élénken magyarázott, belesózott a kávéjába.

Az ön jóvoltából cégünk jutalmában részesülök, és enyém a jó hangulat, amit ön, uram, maga mögött hátrahagy. Némelykor a dáma is, akit minden érdekel, amit önről mesélek. Nem akarok érzelmi húrokat pengetni, uram, de van mit mondanom.” Svetozar biztosít róla, hogy továbbra is a nyomomban marad, nem hinné, hogy a nemzetközi sámán nyomában kergetőző eseményektől szabadulni bírnék.

„Attól tartok, uram, hogy ön nemsokára belekeveredik megint valamibe, ami cégünk strateológusait érdekelheti.” Ha előállt a slamasztika, adjak jelt neki, hívjam ezen a számon, ő bárhonnan előáll rövid idő múlva, a tó mélyéből vagy a Kőóráról jövet is szolgálatomra itt terem. Mindenesetre, ha megengedek egy bátortalan óhajt, legyek gyanakvó és elővigyázatos. És menjünk el hamar innen, mert Kandorban én csak vesztes lehetek.

 

A Darnok cég világcég, Dragomán professzor és Svetozar utazásai a Darnok cég költségvetésében alig észrevehető tételek. Aki a világ képeit csinálja, azé a világ. Az élelmes Svetozar különböző lapoknak eladja a tanár hangfelvevővel rögzített elmésségeit, ha a doktor belelendül, nem érdekli, hogy a kamera piros szeme kigyullad-e vagy sem. Ne dobjon ki semmit, kéri Svetozar, Dragomán szófogadatlan, de a szobaasszony mindenütt megközelíthető, és Dragomán távollétében Svetozar kutatást folytat a papírkosárban, ami megmenthető, azt megmenti.

Svetozar nem marad el Dragomántól, mindig van valami fun a mester oldalán. „Látom, hogy szüksége van rám.” A professzor épp eléggé crazy, hogy Svetozar segítségére rászoruljon, városról városra nem ugyanabban a fülkében utaznak, de ugyanazon a vonaton. Dragománnak nem kell útitáskát venni a kezébe, nem kell a vállára dobni a porköpenyét, hogy Svetozar már értsen a jelekből, s megkérdezze a reggelizőhelyiségben a gyümölcssalátánál összetalálkozva, hogy „Hova lesz az utazás?” „Kandor, Korona Hotel” – mondta Dragomán megadóan. A többi Svetozar dolga.

 

A Korona kávéház teraszán ott ül a mester, behunyja a szemét, az arcát a napba mártja. „Svetozar, nemsokára azt fogom mondani, hogy mehetünk. Ezt itt és nem másutt főzték. Ez házi koszt. Ez az ő művük. Ha ilyennek látszanak, akkor ilyenek. Mi volt ez az én nagy hazajöhetnékem?” Dragomán minden bizonnyal részeg, ha nem volna az, nem szólna Svetozarhoz. Hátrahajtja a fejét a fonott karosszék támlájára, lehunyja a szemét. Svetozar közel jön hozzá, és fényképezi az arcát. „Avagy meggyűlöltél engem, öreg barátom, Svetozar, hogy most így fölébem kerekedsz a gyengeségemben?” Svetozar szemébe könnycsepp gyűl, a tanár minden bizonnyal félreértette.

 

Dragomán minden pillanatban befejezettnek gondolja az életét. Elég az asztaltól odalépni a könyvespolchoz, és elvágódhat. Milyen jogon igényeli a megmaradást? A szobaasszony rendet tart a szobájában, Dragomán mindennap hatkor kel, hétkor reggelizik; azért nem beteg, mert mindennap fölkel. De mi ez az esernyőnek álcázott bot a kezedben? Mi ez a nyomás a bal vállad alatt? Mik voltak ezek az egyensúlyzavarok? Most ezt temetjük, most azt temetjük, elmegy az ismerős, jönnek az ismeretlenek. Kortársak, együtt somfordálunk ki az ajtón. Eltemettük öreg barátunkat, akinek munkáit diákkorunkban a pad alatt, villamoson és hajnali ágyban olvastuk. A kávéházban félrefordította a fejét, és kihorgászott az ablakon át egy megoldást a messzeségből. Szárcsák úsznak el a szeme előtt, panaszkodott, és attól félt, hogy egyszer csak megvakítják. Most benn van a dobozban, megy az üzem, a sírás, a fátyol, a circumdederunt, a jiszkadal, szeretett keresztény testvérünk, szeretett zsidó testvérünk, veled is annyi minden történt, ami mindösszesen egy nagy semminek mondható. A kollégák nem mernek köszönni, laposakat pislognak, és összeteszik a kezüket a hasuk előtt. Jönnek az örökösök, feltúrják a szekrényt, sok papírt és fényképet ládába tesznek, pincében, padláson tárolnak egy darabig, viszik a gyertyatartót és a velős mondásokat. Barátunk arcát a szavak megválogatása kirajzolta, meg az is, hogy mire mennyi időt adott. Választásainak a sora pontosan ábrázolja a jellemét. Beteljesedve átadta magát az Idő urának. Egy pékség előtt a járdán felkiáltott és hanyatt esett, megrepedt a szíve. Minden utcasarkon azt várta, hogy elétoppan a halál angyala.

 

Dragomán a tetőteraszról lemegy a kertbe, és úgy tesz, mint akinek dolga van, mintha keresne valakit. Platánok, selyemfenyők és magnóliasövények között a vendégek talpa alatt ropog a kavics. Színháziasan megvilágított térségre lép, a homályból alakok válnak ki, előadnak egy magánszámot, ábrázolják magukat, és nem lehet előre tudni, hogy ki fog kilépni a sötétből. Valaki azt suttogja, hogy betévedt a kertbe néhány frissen elbocsátott elmeápolt. Halk pincérek sorakoznak tálcákkal, a hallgatóság élénkítő italokat fogyaszt. Az öreg szálló mögött a kertben megcsillan az úszómedence, világítanak a nyírfatörzsek, és nyikorog egyet a szélmozgatta lengőpad.

 

Miért lő Dragománra a tó felől egy csónakban álló ismeretlen hangtompítós fegyverrel? Dragomán nyakától három centiméterre eltalálja a cserépben álló törpenarancsfa egyik ágát. Szeptember vége, zakót kell venni, Dragomán áll a teraszon. Kopogtattak, Dragomán ajtót nyit: a küszöb előtt Svetozar áll, a Darnok cég ügynöke, a szája most is forradásos, de a madárkalitka nincs vele. „Nem történt semmi, uram?” „Valaki megharagudott a törpenarancsfára” – mondja Dragomán, és mutatja a meglőtt ágat. Odaáll, „Én itt álltam”, és hátranéz. A Darnok cég ügynöke jobb kézzel hirtelen lerántja Dragománt a terasz kövezetére. A tavon még mindig ott lebeg a csónak, és a narancsfácskának még egy ága letörik. „Ez az ember gyakorlatozik” – állapítja meg a Svetozar, és messzelátóval igyekszik meglesni a csolnakost. „A szakállas nő!” Dragomán kesernyésen megkérdi: „Professzionális?” A Darnok cég ügynöke elégikusan bólint. A szakállas nő iszonyú pénzbe kerül. Dragománnak ez jólesik. „Mivelhogy már napok óta foglalkozik velem a hölgy, ez azt bizonyítja, hogy valakinek sokat érek.” Svetozar a zakója benső világából egy távcsöves rövid lőszerszámot húz elő. „Önvédelem jogán megsemmisíthetnénk az ellenséges célpontot.” Elég, ha a gumicsónakot kilyukasztja, barátom. Ha a szakállas nő nem tud úszni, magára vessen. Miért lövöldöz? Az evezőbe belekapaszkodhat. Ússzon. És aztán kérdezze meg, hogy akar-e egy szerepet, a Feltámadás térre az egyik élőképben használni tudnám, ha nem hülye, és ha a szakálla valódi. Tolmácsolja a meghívásomat teaidőben a Korona kávéházba.

 

Egyenruhás sofőr vár, platánsoron robog a kocsi, megállunk a kastély előtt, ahogy belépek, visznek a fürdőszobába. Hideg vízsugár, szappanos padló, többször elesem, összetöröm magamat. Gumikötényes emberek bezárnak egy hálós ágyba. A kezem hátul össze van kötve, meztelenül, hason fekve, ajkammal szedem fel az elém szórt sós pattogatott kukoricát. Magamra hagynak, vizet nem kapok. Azután süt rám a nap, a küszöbön, meleg kövön lehunyt szemmel ülök. Az orromat piszkálom, és magamban beszélek.

Ha Öreghegyen van, Dragomán földerül, és természetesebbnek látja, hogy majd a földbe teszik. Ebben a temetőben feküdni, a dombon szinte élvezetes lehet. A kertben Dragomán reggel ugrál, és hideg vizet locsol magára heves lélegzés közepette; szeptember végén hűvösödik, az éjjeli harmat még ott van a gyepen, és a nap is csak oldalazva veti a fényét a kőkerítésre.

Valami erő mindennap kilöki a paplan alól, s a bent helyett a kintet választja, már régen nem tudja, miért. Lányával és unokájával egy házban az utazások olyasminek látszanak, mint a vadgesztenye tüskéi, kitüremlések. Holtáig építkezik, a terv percenként alakul. Dragomán ez az építkezés, és közben omlás, csapás, berogyás, sorvadás. Övé az, ami megtörtént vele, több halálveszélyt és kényelmetlenséget túlélt már, dolgozott mindenfélét, sok embert elvesztett, de még életképesnek hiszi magát. Már csak az lepi meg, hogy az egész milyen rövid volt.

Nyűglődött a hazával, szaggatta magát tőle, kicsinyellte, visszabeszélt hozzá, mentegette, dicsekedett vele. Már-már választott családjának érzi a kandoriakat, és jóindulatának áradásában elfogadja összes elődjét, képzeletben átkarolja őket, imádkozik ezért a kiállhatatlan népségért, kirohan a házból, elkószál, visszatér, megáll az ajtóban, és újra kötekedik. Igenis elment innen, amikor már nem volt semmi különösebb veszély, amikor beállt a csepegtetett kapitalizmus eszménye. Ő akkor már inkább megvizsgálja az igazit. Hogy kiegyenesedjen, hogy nyújtózkodhasson, szüksége volt a nyugati kíváncsiságra a keleti ólmos-nedves sulyaggal szemben.

Dicséretes, hogy Melinda nem láncolja ide, jobb, ha elkerüli a Leander utcát. Inkább itt, Öreghegyen látogatja meg a barátját, Kobrát, számot vetve azzal az eshetőséggel, hogy egyszer csak beállít Melinda, esetleg Tomborral. A nagy gerendaasztal körül ülnek, és a helyi füstös rizlinget isszák. Van, aki törkölypálinkát. Az asztalon van juhsajt, paradicsom és zöldpaprika, Regina süteményt tesz le, Kobra tölt, Dragomán bekukkant a jégszekrénybe.

Zsiga, Döme és Habakuk a homokozónál és a hintaállványnál játszanak, felmásznak a kőkerítésre, kimennek hátul a kertkapun a lovakhoz, leszaladnak a patakpartra horgászni, futkosnak a réten, a lucernában, a pipacsos füvön, kacsákat néznek a tóparton, és merítőhálóval kis halakat gyűjtenek csalinak, mert ma este ladikon el akarják kísérni a komoly horgászokat.

A felnőttek szanaszét szélednek a kertben, a körtefák hívása ellenállhatatlan, ott a nyitott pince, amelybe be lehet menni, és a hébérrel a különböző hordók titkát meg lehet vizsgálni. Átlátogatnak a baráti és szomszédos kertekbe, a nád között lemennek a pallókon a ladikokhoz, és kieveznek a tóra. A kőkerítés tövében a falnak támasztják a hátukat, leheverednek a nyugágyakba, ottfelejtik a tekintetüket a szomszéd ház égőarany tetején.

 

Az imént elaludt a padon, Lonával álmodott. Felhívta: tiszta tagolású, nyugodt, meleg hang. Lassan jutott el Dragomán tudatáig, hogy ő Lona. A válasz egy hangzó mosoly. Éveken át az asztalán volt Lona képe, elválasztotta őket a határ, és amikor Dragomán az ő emigrációs vándorútján koronként csapnivalóan érezte magát, úgy képzelte, hogy vele szép lenne. Újra meg újra elolvasta Lona leveleit, külön-külön szemügyre vette arányos és merész betűit.

És már látta az erős metszésű arcot, a halványbarna bőrt, amely télen is megőrzi a színét. Lonának volt valami megejtő függetlensége, nemcsak a férjétől és Dragomántól, hanem a férfiaktól egyáltalán. Kilépett a szoros helyzetekből, megfeledkezett a szerelmeiről, más irányba kanyarodott az érdeklődése. Majd hívlak, ezt úgy tudta mondani, mint egy kérlelhetetlen hivatal. Majd értesít, ha remélhetjük, hogy ismét ránk süt a nap. Barátságosan élt a kedvének, engedékeny kíváncsisággal fogadott el vadidegen szerzeteket, félbolond és börtöntöltelék is akadt köztük, de Lonát az sem rendítette meg, ha öngyilkossággal fenyegetőztek.

 

Az imént leballagott egy pohárka barackpálinkára a cigánykocsmába, valaha sváb kocsma volt, most az alvégé, ahol a cigányok laknak többségben. Barátságosan köszöngetett, kezet fogott a nagydarab kocsmárossal, aki a falu futballcsapatának az edzője, és a cigányok között a legtekintélyesebb, mondhatni a vajda. Ha valaki berúg, nem ad neki többet inni aznap, menjél most már haza lefeküdni.

Ott volt az ajtóban Gabi, hatvannyolc éves nyugdíjas öreglegény, aki minden temetésre elmegy, és segít sírt ásni. Egy fájdalmas történet után úgy határozott, hogy nem nősül meg. Mutatja kis plasztikborítékban a fényképeket, legelöl egy szép fiatal nőé, húsos arca, meleg mosolya van. Nagyon jószívű volt, mondja Gabi. Sokat gondol rá, gyakran előveszi a fényképét, már nem él. Utoljára a János kórház elmeosztályán látogatta meg, a nő azt mondta: „Gabikám, hozzál ki, elmegyek hozzád.” Akkor a nő már nagyon részeges volt. Egyszer egy állóbüfében találkozott vele, a nő valami főzeléket vett, vitte a csőlábas asztalhoz, hogy megegye, reszketett a keze, kilocsogtatta, akkor is részeg volt. „Gabi, nem ismersz meg?” Gabi elfordult. A fénykép még 1953-ban készült. Azért nem házasodtak meg, mert nagy volt köztük a korkülönbség: tizennyolc év. „Ha csak öttel kevesebb volnál, hozzád mennék” – mondta a nő. Amikor még egészséges volt, gyakran itt töltött egy hetet, innen mentek be mind a ketten dolgozni. Gabi húst vett, sütött-főzött, szakács volt a katonaságnál. „Egy zsidó fiú mondta, hogy menjek a konyhára, ő volt a századírnok. Mondtam, hogy én nem vagyok se szakács, se pék, se cukrász. Nem baj, beletanulsz, így biztatott a századírnok.” Egyenruhában köpcösen áll Gabi a fényképen a felső sorban. „Olyan voltam, mint a bika.” Azután, amikor leszerelt és gyárban dolgozott, ez a nő kijárt hozzá, jól éltek, szedegették a gyümölcsöt, bort ittak. Elvált asszony, lakása volt a városban, s nem akart végleg kiköltözni ide falura. Gabi pedig nem akart beköltözni a városba, hiszen az apja is, nagyapja is itt lakott és itt van eltemetve. „Nincs szebb ennél a falunál, emiatt maradtam egyedül, mert nem bírtam elhagyni. Pedig ez az asszonyka kedvesebb volt mindnél, akit ismertem.” Gabi tizenöt éve udvarolt utoljára, aztán ez is elmúlt. Meghaltak a szülei, meghalt a nővére, a bátyja, az öccse, már senkije sincsen, dolgozni se jár, megvan a nyugdíja. Harminc évig dolgozott egy textilgyárban, háromnegyed óra alatt beért a munkahelyére autóbusszal. Most már nem teszi ki a lábát Öreghegyről. „Kis Svájc, nézze csak, ezt írta az újság. Nézze csak körben ezeket a hegyeket. És nézze a völgynek azt a belső domborulatát. Olyan, mintha egy szép nő feküdne itt. Nézze meg, ez áll az újságban.” Itt azelőtt húszholdas parasztgazdák szőlőt neveltek, pipáztak, itták a maguk borát, ették a maguk sonkáját, főzték a maguk szilvapálinkáját, de bár otthon ittak, hét kocsma is megélt rendesen a faluban leginkább a bálokból. Farsang idején volt olyan szombat este, hogy öt bál közül lehetett válogatni, mert volt bálja a legényeknek, a leányoknak, a házasoknak és az öregeknek. „Nem akartam a harmadik emeletről lejárni a piacra. A gyümölcs, a zöldség itt a kertben ingyen megterem. Paradicsom kell? Sárgabarack kell? Elég kimenni érte a kertbe.”

 

Nagy tér van az asszonyok körül, ritka növényeket cserélnek, ablakot vágatnak, kőkerítést raknak fel, márványasztalt állítanak, éjszaka hullócsillagot néznek, naponta három-négy oldalt írnak, fordítanak, megszerkesztik a programot, megtervezik a házat, felépítik a filagóriát, lakhatóvá teszik a malmot, visszacsalják a patakmederbe a karsztvizet. Lovon járják be a vidéket, kérik a juhászt, hogy ne égesse fel a mezőt, kaszálnak a ház előtt az árokparton, kerékpáron mennek a tehenészetbe tejért, barackot és paprikát szednek a kertből, felszedik a tyúk után a tojást, kenuval ereszkednek le a patakon a tóra, elegyengetik a földet, szárítják a kendert, nyársra húzzák a húst, bort isznak, ismerkednek, hátrahajtva a fejüket szemlélik a csillagos eget, fürdőszobát és borozót terveznek, ide murva kerül, oda mályva, folklór születik folyamatosan.

Napos kertben hallgatja a viharágyú pukkanását, a szeme odatéved a lánya ablakára, talán meg kellene törni a hallgatást, nem volna szabad mosolyogni a heves beszédein. Nagyszerűen tud haragudni, magasztos együgyűségekben verhetetlen, elég a feje búbját megcsókolni ahhoz, hogy sírva fakadjon.

Kenyeret ad a parti nádasból három gyerekével kiúszó hattyúpárnak, a szülők hófehérek, a növendékek szürke pelyhesek. Neveti a kakast, ahogy elhelyezkedik a borpince földhányásán, mielőtt kukorékolásba kezd, gyűlésre hívja a tyúkokat, nagy cécót csinál a pitélésből. A tyúknak az egész meg se kottyan, helyrerázza a tollát, és csipeget tovább, megvolt, és már el is felejtette.

Dragomán már régóta azt veszi észre, hogy a kevés is milyen sok. A kötélen frissen mosott, fehér ingeket lenget a szél. Majdnem boldog itt, de az érzékei veszélyt szimatolnak. Megy a patakparton, károgást hall időnként, szürkés fellegek vonulnak fölötte, naponta több órán át hosszúkat lépked, a földből erőt merít, a nagy mezőn senkivel sem találkozik, a tehenek lefeküsznek, az unalmas sárkányrepülő újra Dragomán fölött repdes. Lepke szállong a bozót nagy szirmai között, egyenletesen rezeg a nyárfasor. Dragomán nem gondolja merő véletlennek a járás-kelést, a hajnali kerékpárutat a réten a patakhidakon át, el a magasles és a vadkenderrel körülnőtt feszület mellett. Minden hely szent, ha rácsodálkozik.

Dragomán az Öreghegyen egy pincéből, ahol többféle bort kóstolt, mint amennyi a tökéletes józansággal összefér, már olyan lebegéssel ereszkedik alá, hogy a törzse alatt repül a két lába, a levegő termikus mozgalmai emelik a kaptatókon és csúszdáztatják a lejtőkön, és íme, egyszer csak a vadszőlővel borított Egérfogó előtt találja magát.

A tornác a hegyoldalra és a vízre néz, van ott egy öreg fa karosszék a teraszon, amely rendkívüli nyugalmat kölcsönöz a testnek. Egyszer csak kocsiajtók csapódnak, vendégcsokor száll ki, beárad, begomolyog a kertkapun egy társaság, olyanok nagyobbrészt, akik már jártak itt, hátul letelepednek a szőlőlugasban. Dragománnak beidegzett mozdulatai vannak, hogyan lásson el nagyobb vendégkört borral, örvendez, hogy van a kezükben pohár, hogy jár az állkapcsuk, hogy elhelyezkedtek, és egymással remek társalgásokba bonyolódtak. Mindenkihez van szava, hol szertelenül készséges, hol meg feledékeny, nyugtatja a szemét azon a színsoron, amely a halványsárgából a zöld változatain át a kékesvörösig ível.

A vendégek elmentek, ami a papírra kerül, azt maga mögött hagyja, mint egy levetett kabátot. Mindig csak az az egy ágya van, amelyen éppen fekszik. Kora reggel lemegy a tóra úszni, és visszaül az asztalához a nyújtózkodó grafomán. Hangok kiáltoznak be az ablakán. Dragomán nem jó, nem kötelességtudó, nem őrzője és gyámolítója az áldozatoknak, akiknek sokasága megszámlálhatatlan. Ide álljon, aki nem tartja magát áldozatnak, oda, aki tartja. Mint várható volt, itt kevés, ott sok. Tanár úr nem áldozat? Nem, kérem, nem vagyok az. Délelőtt nem beszélget, keresi az ösvényt visszafelé. Esik, apró tavak maradnak a terméskő homorulataiban, a leanderek örülnek az esőnek, a tetőcserép fényesül. Az értelmes kérdezőt borral kínálja, és behatóan felel a kérdéseire.

Nincsen hatalma, alkalmazottja, még az unokájának sem parancsol, kivár, hallgat, csak az van, ami volt. Jólesik járnia az öreghegyi kert vastag füvén ebben a fekete tornacipőben és pulóverben, amelynek a könyökén bőr van. Tetszéssel nézi a csupasz oromfalakon a kövirózsát. A lélegzetvétel öröme hovatovább fölér minden más gyönyörrel. Éjszaka nagy eső volt, északi szél fúj, leng a szemközti fenyő koronája. A heves szél felborogatta a teraszon a virágcserepeket, görgeti a fal mentén a sárga labdát, elhajlítja a fűzfát, és körforgást kavar az akácfák lombozatában. A fácskák élvezik az esős éjszakákat, megtelnek nedvességgel, ruganyossággal. Dús sötét ég alatt dús sötét fakoronák.

Dragománnak nem kell sehova sem mennie. Már mindent megenged magának, és azt is elég jól bírja, ha senki sem ért vele egyet. A faluban senki sem lő senkire. A boltosnő azt mondja, hála istennek nincs újság. Kakukk és kánya röpdös fölötte.

Éjszaka álmában igazoltatták, és elvették az útlevelét valami régi bűn miatt, amellyel alaptalanul gyanúsítják. Egyedül csavargott, sokat ivott, félt, majd beült a kocsijába, és kevéssel a határ előtt kiszállt belőle, és a fotocellás drótkerítés közelében tébolygott. A határőrök elfogták, de a kihallgatáson egy hang sem jött ki a torkán, és attól fogva egy éven át a bolondok pizsamájában hallgatott. Dragomán átalakult keskeny arcú, sörtehajú, nagy szemű elmeápolttá, a vidéki elmegyógyintézet kastély-előcsarnokában a parkra nyíló üvegajtó mögött guggolt óraszámra szótlanul. Néha felállt, és a fekete kőkockákon, mindig csak a feketére lépve, modorosan szökdécselt, majd visszaguggolt, és vágyódva nézett ki a parkba, de az üvegajtón sohasem lépett ki.

1952. Hosszú tanterem, történelemóra, emberszag, a tanár tisztelt hallgatóságnak nevez, ami jobb, mint a kedves elvtársak. Én szokásom szerint a leghátsó padok egyikében igyekszem – testemet itthagyva bár – kirepülni az ablakon. Néhány jóindulatú emberrel bástyázom körül magam, a bányász Cibulkával és a paraszt Kabarkóval. Féléves bennlakó tanfolyam után elnyert szakérettségivel jöttek az egyetemre, mondták nekik, hogy tanuljanak, „kiemelték őket”, és ők ezt megtiszteltetésnek vették, orosztanárok lesznek, ha minden igaz.

Mind a ketten billegős, félszeg, huncut öreglegények, Ukrajnában fogságba estek, azt is túlélték, ezt a tanulást is túl fogják élni. Kicsit súgok-segítek, mesélnek, veszekszenek, a kollégiumban is egymás mellett van az ágyuk. Ha Kabarkó kap csomagot hazulról, a feleségétől, egyedül eszi meg a nagyját, ha Cibulka kap a szüleitől, mielőtt megnézné, a munkásosztály és annak élenjáró osztaga, a bányászság képviseletében a legfejlettebb erkölcsről tesz tanúbizonyságot: még mielőtt kibontaná, kiteszi az asztalra, és mindenkit odahív. Elővájár volt a Donyec-medencében, a nacsalnyikok mind elégedettek voltak tovaris Cibulkával, megmutatta a donyecieknek, hogy mit tud egy komlói bányász, a képe felkerült a dicsőségtáblára. A tanárok nem voltak ennyire elégedettek, mert Cibulkának a vizsgafelelés nem volt erős oldala, bár a padban szorgalmasan jegyezgetett, felfoghatatlan szósalátákat összecsipegetve. Kabarkó eszesebb volt, és szeretett kitűnni példás feleleteivel, különösen, ha Cibulka előtt pompázhatott, akinek ilyenkor nem maradt más, mint Kabarkó sunyi önzésébe eregetni fáradt nyilait.

Sohasem láttam őket egyedül, csak mindig párosával, aztán mégis elváltak útjaik. Kabarkó a forradalom napján haza akart menni a falujába, de elhaladván egy teherautó mellett, amelyről fegyvert osztottak, és látva azt a járatlanságot, ahogy a mazsolák a frissen kicsomagolt géppisztolyról a fegyverzsírt törülgetik, a dolgot nem hagyhatta annyiban, és mint katonaviselt ember egy órára kiképzőként odaállt közéjük, de mert egy óra múlva még mindig elégedetlen volt a csapat szaktudásával, ott ragadt közöttük, vezette a harcot, három tankot felgyújtottak, majd amikor a fiatal oroszok bevették magukat egy öreg, romos házba, kézigránáttal szobáról szobára haladva, minddel végeztek, és csak azon bosszankodott, hogy a csapata, amelyben cigányok is voltak, utána megivott egy demizson pálinkát, amit ő a cigányok könnyelműségével magyarázott, ő vigyázott rájuk egymaga, és csak a bukás után ment haza a falujába a feleségéhez, akitől viszont Cibulka vitte el a nagy Pobeda autóval, mert ő akkorra már az állambiztonsági osztály frissen kinevezett nyomozója lett.

A kihallgatás során Cibulka önözte Kabarkót, ez nem csekély fáradságába került, még több fejvakarást okozott az írógép, mert a jegyzőkönyvet le kellett kopognia, és Kabarkó sunyi tisztelettudással figyelmeztette Cibulkát a helyesírási hibákra. Ez bosszantó volt, még inkább, hogy Kabarkón már megint eluralkodott a paraszti ravaszság, és mindent letagadott. „Hát nincs önben egy szemernyi becsület sem?” – kérdezte Cibulka megrendülten. „Még azt is képes volna letagadni, hogy szobatársak voltunk!” „Nem voltunk” – mondta Kabarkó, mire Cibulka úgy kijött a sodrából, hogy behúzott egyet Kabarkónak, majd át akarta adni az ügyet egy nyomozótársának, mert ez a hazug zsivány őt kihozza a sodrából, kulákfattyú lehet biztosan, ha cseléd is az anyja, kulákvér folyhat az ereiben, attól ilyen megátalkodott, ahelyett hogy megvallaná egyenesen, az ember szeme közé nézve, nem mindig az asztal lábát vizsgálgatva, hogy mit követett el a szocializmus és a munkásosztály ellen. Nem baj, ha haragszik rá, mondták a felettesei. Aztán mégsem adta át az ügyét, másnap bocsánatot kért a volt szobatársától, hogy elszaladt a keze, és úgy zárta le a nyomozást, hogy Kabarkó kötél helyett három évet kapott.

Kettőt leült, mert a rabgazdaságban is példásan dolgozott, és munkavezető lett a végtelen kukoricatáblán. Amikor Cibulka meglátogatta, hallja, hogy ez a Kabarkó már megint dirigál, újratömték a szalmazsákokat és vitték a hátukon a rabok a barakkhoz, és persze Kabarkó mutatta meg a mafláknak, hogy kell azt a zsákot egyenletesen megtömni. Ültek egymással szemben, a hosszú fenyőfaasztal két oldalán a padon, nézték egymást, nem sokat szóltak, Cibulka Kabarkóné mellett, ő is hozott sült kolbászt és véres hurkát a falujából, mert addigra már visszament bányásznak, kicsúfolták a nyomozótársak a jegyzőkönyveit.

Szabadulása után Kabarkó is felhagyott az értelmiségi hivatással, és korán belefogott a plasztikfólia alatti paradicsomtermelésbe, újjáépítette a házát, de a feleségét elvitte a rák, őt meg a kórházból hazajövet a szívgörcs, koporsója után a ravatalozóból a sírhely felé ott billegett őszen, szikkadtan a nyugdíjas bányász Cibulka, akit egy fiatalabb asszony minden mozdítható ingóssággal a teherautón, a gépkocsivezető kedveseként elhagyott.

 

Szeptember eleje, a második tanév, beesik a fény, miért kell itt ülnöm? Egyáltalán, miért járok egyetemre, micsoda időpazarlás! A naphasáb ráesett Laura fejére, amely fékezhetetlen hajtömeget ingatott valahol a bronz és a rozsdavörös között, és ahogy fölfigyeltem rá, mert elöl ült a buzgók között, hirtelen lángot vetett. Arról a fejről jó darabig nem tudtam levenni a szememet, lestem oldalról, ha elmozdult, mert erre-arra cserregett két görög partizán között. Ciprusiak és bosnyákok, volt mindenféle harcos az évfolyamon, udvaroltak a magyar lányoknak, Laurának hű testőrei voltak, korrepetálta őket. Mondták, hogy olyan gyönyörű, mint a légy, és nem értették, miért hökken meg a bókon, ők lepkét gondoltak, csak éppen összecserélték ezt a két magyar szót.

Tartózkodó, komoly arc, fantasztikus pisze orr, gunyorkás szájsarok, elefántcsontszínű szemfehérje a nagyon barna írisz körül. Néhány napon át néztem, és nem mertem megszólítani. Beható megfigyeléseim kiterjedtek a cipősarkára, ráfért volna egy új cipő, s ha nincs, ez ennél a lánynál nem politikai mimikri, ez annyit jelent, hogy nincs pénze. Időnként fordítottam, neki is szerzek munkát, ha rosszul fordít, megcsinálom helyette. A munkatársi kapcsolat indokolni fogja, hogy időnként megszólíthassam.

„Mondd, akarsz pénzt keresni?” Igen, akart. Másnap már egy cukrászdában találkoztunk, és múzeumba mentünk, egy Van Eyck-kép előtt azonban Laura finoman összeomlott. A szeme csukva volt, mellé térdeltem, a kezemet a feje alá tettem. Vastag hajától puha volt a feje. Hosszú szempilláit hamar felnyitotta, és szemérmes bizonytalansággal mosolygott. Ő sem értette, hogy mi történt, én sem.

Másnap moziba mentünk, behatóbb ismerkedéssel kellett előkészíteni a közös munkát, és lám, a moziból kijövet – éppen fejtegettem valamit – Laura ismét illedelmesen, nem elvágódva, csak éppen lecsusszanva, a villamosmegálló járdaszigetén talajszinten helyezkedett el. Nem voltam annyira elbizakodott, hogy mondókám vagy személyem villámcsapásszerű hatásával magyarázzam a jelenséget, és félénken megkérdeztem Laurát, hogy vajon nem terhes-e. Ó nem, dehogy, ugyan, habár most ment férjhez a nyáron, de nem terhes.

 

Ez a friss, nyári házasság nem tett boldoggá. De hol a férj? Leningrádban. Ösztöndíjas, harmadéves medikus, nagyszerű ember, gimnazistaszerelem, örök hűség, sűrű levélváltás, após és anyós munkásigazgatók, már a háború előtt is benne voltak a mozgalomban. Lali rendkívül tehetséges, és sziklaszilárd jellemű ember. Hat éve élnek megbízható és hűséges baráti szerelemben, de a nyári házasságkötés óta – Laura tizenkilenc, Lali huszonegy – testi szerelemben is. Mind a ketten ezen a nyáron és egymással veszítették el a szüzességüket. „Azt mondta neked, hogy szűz? Hm.” Mind a ketten erkölcstelennek tartották volna a házasságon kívüli nemi kapcsolatot. Megvolt nyáron a nász, Lali tudja, hogy mikor szabad: pont a holdhónap közepén. Bólintottam, ez a Lali nagy tudós. Még a nászát is ilyen tudományosan rendezi. Gyorsan teherbe ejti, azután elmegy, és a távolból kitartásra buzdítja Laurát. Ha önként lemondana az ösztöndíjáról, és Budapesten járna az orvoskarra, az megfutamodás lenne, talán még ki is zárnák emiatt a pártból, két munkásigazgató és pártbizottsági tag szülő fia nem viselkedhet ilyen felelőtlenül. A párt őt Leningrádba küldte tanulni, személyes érzéseit a kötelesség elé helyezni olyan gyengeség volna, amelyet nem tudna önmagának megbocsátani. Mind a szakmai, mind pedig a világnézeti tárgyakból Lali oly kitűnően vizsgázik, hogy az élenjáró tudással fölvértezve itthon vezető beosztásba kerül hamarosan. Hogy Laura kedvéért itt maradjon? Nem, Laura is megvetné Lalit ezért, a férje így az, aki, benne van a munkásosztály feltörekvése, úgy érzi, hogy küldetése van, a mélyből jött, egyszoba-konyhás lakásuk volt a háború előtt, magasra kell feljutnia. Lali azt szokta mondani, hogy az embernek sokat kell követelnie magától, és hogy a jellem acélja a nehézségektől edződik.

 

Mindenesetre Laura igen csodálkozott, amikor ellentétes orvosi föltevésemnek adtam hangot, és arra biztattam, hogy menjen nőgyógyászhoz. A tényállás cseppet sem látszott csekélységnek, mert akkoriban a művi terhességmegszakítást szigorúan büntették. Az orvos, ha kiderült, hogy kikapart egy nőt, öt-hat évet is kaphatott. A házbeli nyugdíjas nőgyógyász, aki a körzeti pártszervezetben is tevékeny volt, és akinek a dakszlija egyedül járt sétálni, megállapította Laura terhességét, és közölte, hogy nem hajlandó elhajtani a magzatot. Laura tizenkilenc éves volt és szegény. Apja halott, anyja nyugdíjas, angol nyelvórákat adtak, szerényen éltek, de mint ismeretes, a nehézségek acélosra edzik a jellemet. Laura hamarosan egyáltalán nem bánta, hogy így áll a helyzet, és az ájulások hava is elmúlt.

 

Szerettem a napoknak ezt a ritmusát, délelőtt egyetem, könyvtár, öt után pedig, mikor a férfiak megtérnek a családjukhoz, én is csengettem a halványsárga csempével kirakott lépcsőházban Rétházi úrnak, a simlis sapkás, kissé púpos házmesternek. Görcsös, borostás ember volt, hosszú orra piros és náthás, kedvetlenül eresztette fel a lakókat a magasba. Kelletlenségének, úgy rémlett, van egy nekem szóló üzenete: „Lépj be abba a fülkébe, ha már ilyen szemérmetlen vagy, menj, tudunk arról, hogy idejárkálsz, a férj szülei nagykutyák, tudod te azt. Kitörhetik a nyakadat.” 1956 őszén láthatott géppisztollyal közlekedni, de nem valószínű, hogy följelentett volna. A hatodikon kiszállok, jobbra, a liftet nem felejtem el visszaküldeni. Ezt a mozdulatot még néhány ezerszer megismétlem.

 

Bentről az a kedves, felgyorsuló trappolás, amely – ahogy múltak a hetek – kissé elsúlyosbodott. Lendülettel nyílt az ajtó, a homályos üvegen át a jövevény árnyéka belülről felismerhető. Az előszobaszagba belebbent egy nagyon egyszerű kölni és Laura önmagától előálló édes illata, vaníliás madártej illatához hasonló, rokonnak éreztem a terhes nők cukrászdaszagát azzal az utolérhetetlen szénaillattal, amely a csecsemők koponyája körül terjeng. Minden lakásnak megvan a maga szaga, Lauráéké az orromat már az előszobában megüti, ahol a régi útitáskák lehelete páratlan koktélt alkot a vécéablakban fészkelő vadgalambok szagával. Laura bő, piros ruhában jött elém. Az előszobában kezet fogtunk, hónapok múltán egy könnyű puszi. Iszkolunk befelé az alkóvon át Laura szobájába. Odabent megkönnyebbülök, ha nem látott meg senki, és ha nem kell köszönni. Nem vagyok örvendetes látvány, inkább betolakodó. Laura sürgött-forgott, hamarosan kabátban állt. Nőtt a hasa, s az orvos is azt tanácsolta, minél többet sétáljon, hogy majd visszanyerje legendás karcsúságát.

Az utcán néha egy kézfogás, megesett, hogy Laura haját az arcomba fújta a szél, és hogy a moziban a vállamra ejtette a fejét, de az évfolyamtárs akkor is hozzáérhetett Laurához, ha átsegítette a kolostorromok között egy alacsony falon. Bolyongtunk elhagyott rakparti térségeken, jó volt ődöngeni hóesésben, Laura hajára egész hópehely kucsma települt. Már el tudtam képzelni, hogy kiskorában Laura fiúkkal verekedett az utcán, a csetepatéba oly hevesen belegabalyodva, hogy amikor egy hölgy a házból az egyik nyakig szurtos rémséget jobban megnézte, így kellett, hogy felsikoltson: „Jesszusom, de hisz ez a Barta doktorék kislánya!”

Időnk javát sétálva töltöttük, a terhes kismamának sokat kell járnia. Tél volt, hegymászó bakancsban felkapaszkodtunk az erdős domboldalon, kacskaringós nyomvonalakat rajzoltunk a hóba, átfáztunk, kipirultunk, utána meghívást nyertem az ügyvéd apa dolgozószobájába, ahol jó könyvek voltak ceruzajelekkel, így: N. B. Laura mély hangja, röviden, fintorgósan és kuncogósan kinyilatkoztatott ítéletei engem a nemes beavatottság körébe emeltek. Laura környékén jó helyt vagyok, a legalkalmasabb karosszékben ülök, és a legjobb könyvet tartom a kezemben.

Valószínűleg itt, a tóparton van a világ közepe, ahol Laurával sétálunk ezen az inkább felleges, mint holdas estén a rózsakert kavicsos útján. Sokáig nem vallottam meg Laurának, hogy a testvéri barátságon kívül más érzelmeket is táplálok irányában. Nem vágyakoztam különösebb vérmességgel rá, de naponta meg akartam látogatni. Ott akartam délután hatkor ülni Laura szobájában. Társalogni akartam vele a két féloldalasan egymás felé fordított karosszék egyikében ülve, és lakomának éreztem, ha a tea mellé kaptam egy zsíros kenyeret is. Mind a ketten az egyetemen ettünk a menzán, karcsúak voltunk, és egy kissé mindig éhesek, de ezzel valahogy nem illett törődni.

 

Laura mamája délelőttönként eldöcögött a zsidó hitközség népkonyhájára, ahol igen szerény térítés mellett a viaszosvászon táskából előhalászott, viharvert fedeles edényekbe ételt mertek, nem nagyon jót, de ehetőt. Erről sem nagyon illett beszélgetni, sem az ingyenkonyha, sem az amerikai zsidók támogatására hagyatkozó hitközség nem volt különösebben említésre méltó. Erzsi nénivel inkább irodalomról beszélgettünk, szeretett Goethe- és Schiller-verseket kívülről elmondani, leginkább gót betűs német könyveket olvasott, ifjúkori szalonjában az egyik vendég Ady Endre volt. Nagyon elismerően beszélt a vejéről, akivel orvosi társalgásokat folytathatott. Az apja is orvos volt, ő is az szeretett volna lenni, ráadásul még hipochondria is gyötörte. Nem számíthattam arra, hogy Erzsi néni valaha is olyan megbecsülésben részesít engem, mint a törvényes Lalit. Látogatásaim gyakorisága gyanús és baljóslatú volt, ha Erzsi néni nyitott ajtót, észlelhettem, hogy a lassan közeledő idős hölgy egyáltalán nem derül fel a látványomtól.

 

Laura szobájában kellemes volt a világítás, a virágok jól voltak elhelyezve a kínai vázában, mert néhány szálra nekem időközönként futotta. A bútorok tapintása és barna színárnyalata otthonos. S ha Laurának netalán a konyhában volt dolga, szívesen telepedtem az üvegfedelű íróasztalhoz, följegyezni valami, a kornak megfelelő szamárságot. Néztem Laura piros ruhában kerekedő hasát, kívántam, hogy legyen még ideje velem moziba jönni, utána vacsorára hívnám. Filozófusnak és regényírónak készültem, otthon oroszból fordítottam szövegeket az okszerű trágyázásról és a silótakarmányozásról. Mindig volt a zsebemben annyi, hogy a fizetéskor ne jöjjek zavarba. Ha nem volt egy vasam sem, könyvet adtam el az antikváriumban, zálogházba vittem télen a nyári, nyáron a téli ruhát.

 

Aztán elérkezett a szülés ideje, a családi hatalom előlépett. Anyák és anyósok, szülés és madám meg az öreg Juliska néni, a takarítónő kezükbe vették a dolgot. A szép babahölgy pontosan Laura huszadik születésnapjára érkezett. Akkor szerettem volna meglátogatni Laurát, amikor az anyák nincsenek ott. Barátomtól kölcsönkért orvosi köpenyben lógtam be a kórházkerítésen átmászva éber álmaim asszonyához. A szép fej kissé bágyadtan, féloldalasan a párnán, a bőre fehérebb, a szeme csillogóbb, diadalmasabb és egy kissé felnőttebb, mint azelőtt. A látogatást a barátnője készítette elő. Virággal és az illegalitás jó ízével álltam a kórterem ajtajában. Ámuldoztam Laura túlvilági sugárzásától, nem mertem a többi nőre ránézni. A baba a madám karján üzenet odaátról, igen komoly, arcbőrére még nincs semmi sem írva, a tenyere csupa rajzolat.

 

Majd, amikor már otthon voltunk, a mellemre vettem, büfiztettem a csecsemőt, nehogy visszanyelje a légcsövébe, ami az anyatejből kibukik. Szemérmesebbek voltunk, hogysem tanúja lehettem volna a küzdelmeknek, amelyeket Laura a kis ügyetlen babaszájjal folytatott, hogy kapja be, hogy szívja már, hogy teljesítse az ösztönébe állítólag beleírott parancsolatot, hogy cuppogjon, hogy szuszogjon, hogy teremtsen fogatlan kis ínyével légüres teret a mellbimbó körül. Ültem a hallban, a magas támlájú karosszékben, háttal Laura ajtajának, hallgattam a neszeket. Evett. Mérés. Kellő mennyiséget. Örvendező böfögtetés, nagy fény, ringatom a babát, annak meg mintha tetszene a dolog. Illik a kezedbe, mondta Laura, elpirultam, iszonyú könnyen pirultam. Közeledett a nyári szabadság, a tanév vége, közeledett Lali. Közben még egy kis zökkenő a nyílegyenes karrierben: kizártak az egyetemről.

 

Egy sánta ember volt a párttitkár, leleplezésekben engesztelhetetlen, kiderítette, hogy a nagyapám bornagykereskedő volt, önéletrajzomtól eltérően nem két-három, hanem hat-nyolc alkalmazottja volt. Azt sem vallottam be, hogy unokatestvérem él Amerikában, ha diplomatafeleségként is, de be kellett volna a kérdőívre őt is írnom. Véleményeimet idézték, s a fegyelmi bizottság úgy vélte, nem vagyok méltó arra, hogy a nép egyetemére járjak. Jókor jött ez az eljárás, már kezdtem elbízni magamat, már vezettem egy történelemszemináriumot, és ezért egy kis pénzt kaptam, már kevésbé kellett titkolnom az eszemet. Eladdig nem volt helyes tudnom, amit meg kellett tanulni, mert ez diadalmaskodásnak minősült a munkás-származású tanulók fölött.

 

Az előző évben, még mielőtt Laurára rácsodálkoztam, Irénke – két-három hónapig barátnőm – azt sugallta, hogy tanuljak együtt a többiekkel a tanulószobában, vegyek részt a kiegészítő honvédelmi gyakorlatokon, kispuskalövészeten, álljak be gyakrabban a zakatolás nevű körtáncba, olvassam inkább Sztálint, mint Marxot, ahhoz, hogy a közösség a magáénak érezzen. Figyelmeztetett, hogy nem tesz jót nekem, ha itt-ott eszpresszókban látnak, ha öltönyömhöz nyakkendőt viselek, és a mód sem, ahogy köszönök, vagy ahogy megnézem a nőket. Rám fér, hogy megigazuljak, hogy kivetkőzzem a polgári individualizmusomból, vagy például abból a visszataszítóan birtokló nőmegvetésből, hogy a szép lányokhoz kedvesebb vagyok, mint a nem szépekhez. Irénke mindenáron meg akart győzni arról, hogy a szép külső az értékes lélekkel fordítva arányos.

Az élet meglehetősen zárt volt, könyvtárba jártam, ismeretlen városrészekben kószáltam, és hogy pénzem legyen, megint fordítottam valamit a moszkvai felhőkarcolókról és egy kolhozklub műsoros estjéről. Késő délután bementem az egyetemre, ahol még ott volt Irénke, és hozzájárult ahhoz, hogy egy sötét tanulókörbe félrehúzódva csókolózzunk.

Irénke egyébiránt szemtelen volt és mulatságos, ingerkedett velem, pergett az esze, a nyelve, fürge a lába, a szája pedig sokat nevetett. Nagy orra volt, és valami különös illata, nem tudtam eldönteni, hogy a mosószer vagy a test adja-e. Nem voltam biztos abban sem, hogy feleségül akarom venni. Ő visszatérően a házasságot emlegette, és vidáman készült engem megszabadítani a polgári csökevényeimtől.

 

Pedig én álltam, amikor rám került a sor, akár egy óra hosszat is őrségben Sztálin aranyozott mellszobrától balra, jobbra Irénke állt, gondoskodott rólam, neki köszönhettem ezt a megtiszteltetést. A hatalmas Sztálin-fej egy félköríves falmélyedésbe volt betéve, vigyázzállásban őriztük óránkénti váltással. Komolyan magam elé tekintettem, eltelve pozícióm ünnepélyességétől. Közelebb voltam Sztálinhoz ezen a gipszmásolaton át. Az ő nevében történt itt minden. Az ő nevének hallatán az egész terem felpattant, és tapsolt, előbb hevesen, majd ütemesen, végül zárótételként szaporázva. Kiáltozáshoz többféle permutáció adódott szent nevekből és szavakból. Nem lehet kizárólag csak félelemből tapsolni. Bennünk van, akit éltetünk. Nem csak fogcsikorgatva hódoltam. A birodalom tudós urát nem tudtam nem respektálni. A történelem vezére titokzatos és hallgatag. Egyik tanárunk szerint, akit nemsokára bebörtönöztek, Sztálin éjszakánként két vastag könyvet áttanulmányoz. Egy ablak világít a Kremlben az alvó Moszkva fölött, az övé. Amíg a népe alszik, a vezér virraszt. Ó, persze, válaszolta a tanár, amikor megkérdeztem, hogy Sztálin megtanulta-e a gyorsolvasás módszerét, mert másképp nem lehet egy éjjel két vastag könyvet áttanulmányozni. Ez az „Ó, persze” nem volt maradéktalanul meggyőző. De hát miért is ne rendelkezne emberfeletti képességekkel? Tanárom is sztálinista volt, a sztálinista perek későbbi áldozata.

 

Elkísértem Irénkét a város széléig, az út több mint egy óra hosszat tartott, villamosoztunk kézen fogva a földszintes családi ház felé, amelyben az édesanyjával együtt lakott. Az apja meghalt, róla Irénke magasztosan beszélt, a munkásosztály legjobb erényeit képviselte, az anyja finom kis asszony volt, textilgyárban dolgozott, sokszor használta az elvtárs szót munkástársairól beszélve, számos elismerő oklevelet kapott, és ezek bekeretezve függtek a falon. Irénke is megnyert egy mezei futóversenyt, és valamilyen bronzérmet szerzett a „Munkára, Harcra Kész” mozgalomban, amelyen belül a kispuskalövészetben a lányok között kimagasló teljesítményt nyújtott. Párttag volt, és amikor taggyűlésre ment, akkor a szeme felelős komolyságot sugárzott; odatartozott ahhoz a titokzatos körhöz, ahol a beavatottak és az elszántak vannak.

A nagy alkalmat, a beteljesülést halogattam. Irénke még szűz volt, és nekem kellett volna őt lányból asszonnyá tennem, de bár sokat tárgyaltuk, hogy hol fog erre sor kerülni, mert sem őnála, sem énnálam erre nem kerülhetett sor, és bár ő már túltette volna magát azon a korábbi princípiumán, hogy előbb össze kell házasodnunk, én hirtelen fordulattal a bibliai házasságot magasztaltam, és mindenféle okon merengtem, mivel indokoljam, hogy én most inkább nem mennék el abba a menedékházba, ahol előtanulmányok szerint egy erkélyes szobában testben és lélekben férj és feleség lehetnénk. Ha történetesen nem volt otthon az anyja, és ha a díványról félretettük a rózsaszínű babát a csipkés párna mellől, ha végigdőltem, és ő mellém fészkelődött, akkor is csak tessék-lássék ostromoltam, és a második ellenálló mozdulatocskára megjuhászodva bűnbánatot mutattam, továbbá megígértem Irénkének, hogy vele a legbecsületesebben fogok viselkedni, és ehhez tartottam is magamat.

Mikor eljött a nyár, és engem bevittek katonának a böhönyei táborba, akkor egyszeriben elfeledkeztem Irénkéről, aki előzően megfenyegetett, hogy Késmárki Andornak fogja odaadni azt, amit éntőlem felemásan megtagadott, és tudtomra adta, hogy Késmárkival eszmeileg jobban megértik egymást, mint velem, márpedig semmi sem fontosabb, mint hogy világnézeti egyetértés legyen a házasfelek között. Hogy Késmárki Andor milyen erőfeszítéseket tett a helyes magatartás elsajátítására, azt már a kiejtésén is érzékelni lehetett, mert noha újlipótvárosi zsidófiú volt, falusi dialektust tanult, méghozzá annak a vidéknek a nyelvjárási kiejtését, ahonnan az ország apja és vezére származott, felszólalásai tehát már a hangzásukkal is árasztották a világnézeti helyességet.

 

Biztonságos szerelmi búvóhely nálunk sem volt, összehúzódtunk, nemes elkülönülésre nem volt tér. Ó, ezek a budapesti polgárlakások! Mennyi manőver kellett a két-három szoba megőrzéséhez! Mit aggodalmaskodtak a szüleink, hogy majd elvesztik a lakást, hogy majd beköltöztetnek valakit, hogy majd újra fallal kell kettéosztani a megszűkült lakóteret, majd még összébb zsúfolni a már kiválogatott jobb bútorokat, képeket, könyveket. A nagyobb polgári otthonok szétaprózódtak, furcsa kis folyosók keletkeztek, és csepp szobák magas mennyezettel. Továbbá viperafészkek, gyűlölségek, mert a társbérletekben osztozni kellett a konyhán és a fürdőszobán, és ha egy ellenséges társbérlő foglalja el az árnyékszéket, amikor éppen sürgős volna, akkor az emberszeretet nincs jelen. Feldarabolták az előszobát, a konyhát, mindent, ami régenről megmaradt, csak hogy az összevont falakon kívül tudhassák azt, akit a tanács betett, a népi kádert, a rendszer emberét, aki úgy érezte, hogy neki igaza van, hogy őt a történelmi igazságtétel helyezte ebbe a lakásba.

 

Hozzánk is betettek egy megbízható fiatal hivatalnokpárt, akik a szüleimet kimért és kurta köszönésnél vagy inkább csak biccentésnél többre nem érdemesítették, és természetesen hallották azt, ami hallható volt. Tehát az angol rádiót, amelyet apám minden reggel háromnegyed hétkor bekapcsolt. Kopp, kopp, kopp, kopp, itt London. Apám számára a BBC volt a megbízható hírforrás, amit Budapest mondott, az sorra valótlannak bizonyult. A megfigyelőnek minden oka megvolt arra, hogy gyűlöljön bennünket, mert valahogy igazolnia kellett önmaga előtt jelenlétének a jogosságát, kezdte indokolatlannak látni, hogy a lakás nagyobb részében még mindig az eredeti tulajdonos lakik.

Való igaz, a másik szobában a polgári kultúra tobzódott. Sűrű szövésű perzsaszőnyeggel letakart heverőn olvastam Proustot, Mannt, Huxleyt. A szomszéd szobában egy fiatal pár lefekvés utáni műveletei, erősödő és lanyhuló zihálások. Igyekeztem a könyvre figyelni, de ez a női hang, amely annyira különbözött attól a kurta, halk jónapottól, amelyet találkozásunkkor juttatott nekem, ez a fojtott, de mégis szégyentelen nyögdécselés és jajveszékelés, amelyet a mellettem lévő szobában a társbérlőnő fél tíz és tíz között minden második este előállított, elterelte az érdeklődésemet. Úgy éreztem, talán illene eloltanom a villanyt, hogy azt hihesse, egyedül vannak, de mégsem oltottam el, nehogy felébredjen, amikor újra meggyújtom, hiszen én hajnali két óráig olvastam. Én íme dekadens henyélésbe, csak kevesek számára élvezhető elitolvasmányokba mélyedek, ők meg korán reggel dolgozni mennek állami és párthivatalukba, és ilyenkor, pihenőidejükben is közhasznúan munkálkodnak, szaporítják a népet. Bizonyos szemszögből joguk van lakásunk úriszobájára és az ágyra, amelyben szerelmeskednek. Az üvegajtón átjön és felzaklat a hang, de nem igyekeztem elképzelni, hogy a kéjkoncertet adó szomszédasszony most éppen miket művelhet a férjével.

 

Más jellegű bekvártélyozás volt ez, mint a háború alatti, amikor magyar tisztek számára foglalták le az úriszobát. Ők udvariasan mentek át a nappalin, ahol tartózkodtunk, az ebédlőn, ahol ettünk, az úriszobába, ahova be volt téve számukra elegendő fekvőalkalmatosság. Ezek a tisztek meg voltak győződve arról, hogy győzni fognak az utolérhetetlen minőségű német fegyverek jóvoltából. Ebben a hitben egyek voltak velük a fiatal, kefebajuszos, szúrós szemű tisztviselők is, akik németbarát, ébredő hungarista, esetleg nyilas létükre olvasmányokból felvértezett ellenszenvvel nézték apámat családostul. Ez a fiatalember feltűnően hasonlított azokra a fiatalemberekre. Úgy rémlett, hogy sokan akarják azt az úriszobát, amelyre én is igényt tartottam, mert apám nem nagyon használta a nagy, faragott íróasztalt. Egy fotel még megvan, nagyapám szundikált benne, ha nálunk vendégeskedett.

 

Azt a feladatot adtam magamnak akkoriban, hogy megértsem a másik felet, hogy megértsem az államosítókat, azokat, akik engem X-esnek nyilvánítanak, osztályidegennek, osztályellenségnek, burzsoának, aki a szocializmus szempontjából nagy gyanúval kezelendő. Ahogy iskolába kezdtem járni, fokozódóan éreztem, hogy a mi jómódú polgári életünk nem részesül népi rokonszenvben a szegény zsidók részéről sem. Nem éltünk uraskodóan, de fiákeren mentünk a korcsolyapályára, és fehér kesztyűben sétáltunk nevelőnőnkkel a főutcán. Miért jár nekem annyival több, mint a többieknek? Csak mert van? Majd nem lesz. Nagyobb vagyon – nagyobb kötelesség, mondta egyszer apám. Mindig az a burzsuj, akinek egy kicsivel többje van bármiből, mint a szomszédjának, még a koncentrációs táborban is. Nem tagadom, hogy volt némi kajánság is ebben az előzékenységben, hogy nesztek, vigyétek, boldoguljatok vele, ha tudtok, de valamelyest átvettem a polgárság szocialista kisajátításának etikai érveit is, helyeseltem, hogy átadjuk a helyünket azoknak, akik, mint a gyerekek, azt mondják, hogy most én jövök, te már ültél eleget azon a biciklin, és annak a kérdésnek, hogy kié a bicikli, nem tulajdonítanak jelentőséget.

 

Az egyetemről reggelenként többször elkéstem, ami nem volt előnyös, mert őrök álltak a kapuban, és feljegyezték a késők nevét. Egyszer csak megjelent az őrök feje fölött két üveggel fedett szekrényke, amelyek közül az egyiken ez állt: „Dicsőségtábla”, a másikon az állt: „Szégyentábla”. Késés miatt is föl lehetett kerülni egyéni mérlegelés alapján a szégyentáblára. Egyszer csak ott láttam a fényképemet. Nem tetszettem magamnak ezen a képen, ábrándos, úrifiús ábrázat, első pillanatban az a hiú szempont foglalkoztatott, hogy ez a fénykép előnytelen, és csak lassan ért el a tudatomig, hogy mint osztályellenség ki vagyok zárva, és holnap már be sem tehetem a lábam a kapun.

 

Volt valami védettség Laura körül, ott volt a határozott ízlésű mama, Erzsi néni, aki angol és francia nyelvórákat adott. Apró léptekkel, körülményes, nem e világba való piszmogó lassúsággal, egy bácskai zsidó úrilány műveltségével, zenei-költészeti és bizonyos orvosi-természettudományos kíváncsiságokkal és elfogultságokkal látjuk Erzsi nénit elhaladni. Van valami oka az elégedetlenségre. Fiatal korában is lassan, meg-megzökkenve, rövideket lépett, a férje mindig elöl ment, és ez a kis távolság alighanem kölcsönösen idegesítő volt. A háromszoba-hallos, kissé zsúfolt lakásban ott volt támogató eréllyel a nénik kara is, délután megjelentek, Manci nénik és Magda nénik. Kezdetben nem volt könnyű megkülönböztetni őket, de ha legyőztem a félszegségemet, és közéjük ültem, jól ráncosodó arcukra rá volt írva a tapasztalat és valami huncut, meleg bölcsesség. Naponta találkoztak, mindig volt megtárgyalni- és emlékeznivalójuk, táborokban, gettóban elhalt, gázzal, golyóval emlékké szellősített hozzátartozókról, férjekről, akik az álmokban rejtelmesen jelenvalók.

 

A nénigyülekezet tulajdonképpeni feje Vilmos bácsi volt, a háború előtt lap-, nyomda- és kiadótulajdonos, írók barátja, verselgő, tréfálkozó, vékony, fehér hajú, kreol homlokú, egy kissé már hajlott, nyolcvanéves, egykor liberális polgár, most már csak a Vörös Csillag nyomda nyugdíjas, de továbbra is foglalkoztatott szakembere, aki naponta kétszer jelent meg Ilus néninél, hajdani feleségénél. Először titokban, reggel fél nyolckor, mindig gyalog felzihálva a hatodik emeletre. Valószínűleg nem a harminc fillér megtakarítása végett mondott le a felvonó használatáról, noha az is számíthatott, hanem inkább azért, hogy ne adja ki egészen ezt az illegális liaisont egykori feleségével, amelynek tartalma egy kérdés volt, és egy zacskó. A kérdés így szólt: „Mi újság?” A válasz: „Semmi.” A viszontválasz: „Hála Istennek.” Ezért érdemes volt felkaptatni, a megnyugvásért, hogy nincsen baj. A zacskóban volt talán egy kifli, néha csak egy fél kifli avagy egy csücsök, egy alma, kis kolbászvég, egy háromszögletű sajt, néhány kockacukor, két puszedli, ilyesmik, apróságok. Éhen halni nem lehet egy ilyen zacskó birtokában. Volt esetleg egy könyv, amire előző nap utalást tett Vilmos bácsi, most itt a szöveg Heinétől vagy Tocqueville-től. Délután Vilmos bácsi Magda nénivel, a második feleségével jött legálisan, lifttel, reggeli negyedórás ottlétét gondosan elhallgatva.

 

A megalapozott polgárt a húszas évek végén Erzsi néni elhagyta Barta doktor kedvéért, aki romantikusabb, daliásabb, álmodó szemű férfi volt, kezdő ügyvéd. Válás, házasság és sok költözködés, mert Barta doktor szenvedélyes költözködő volt, járta délelőttönként a várost, és mivel több helyen látta kiírva, hogy lakás kiadó, megszemlélte a kínált bérlakásokat, és jött haza diadallal, hogy itt az új címük, tudta behatóan ecsetelni az új lakás előnyeit, de a feleség, néhány költözést megadóan lebonyolítva, egyszer csak megkötötte magát, és azt mondta, hogy többet nem, ha Barta doktor költözni akar, tegye egyedül, menjen egyedül, asszony és gyerek nem követi. Így hát a cseresznyefa bútor a chinoiserie-vel a vitrinben, a magas támlájú, de mélyre süppedő karosszékek véglegesen letelepedtek az Árkádia biztosítótársaság nagy árkádos bérházában, és a hallba beszorítva vártak az ügyfelekre, súlyos tiszteletdíjat hozó pereskedőkre, ilyenek azonban ritkán koptatták a mély karosszékek selyembrokát huzatát. Barta doktor ült az üveggel letakart íróasztala mögött, fogadóóráin azonban senyvesztően üres volt a várószoba.

Kiment az erkélyre, és a hatodik emeletről, a kőpárkányra könyökölve nézte az utcát, majd amikor feladta az aznapi reményt, jó könyvei közül levett egyet. Visszatérően szerette ugyanazokat olvasni, és ha talált valami különösen meggondolkodtató vagy megszívlelendő mondatot, finom ceruzaheggyel egy vékony függőleges vonalkával megjelölte a lapszélen. Nem ismertem ezt az embert, néha csodálkoztam, mi fogta meg a képzeletét ebben a bekezdésben, máskor azonban egyetértettem a halott apóssal: igen, ezt a mondatot érdemes újra meg újra elolvasni.

Mivelhogy Barta doktor unta a peres ügyeket, azok sem rohantak utána. Jövedelme nem kielégítő, a felesége hozta a bútort előző házasságából, a háztartáshoz Barta doktor bátyja és titokban Vilmos bácsi is hozzájárult. Bátyjának mindazonáltal az öcs nem bocsátotta meg, hogy keresztény nőt vett el feleségül, és ráadásul ki is tért katolikusnak. Noha templomba ritkán ment, és otthon sem ragaszkodott a vallási előírásokhoz, dr. Barta ezt a gesztust árulásnak tekintette, és a halálos ágyán a bátyjának ígéretét vette, hogy visszatér zsidónak. A bátyja ezt könnyek között megígérte, de nem tudom, hogy megtette-e. Egyébként Barta doktor nem volt vallásos, Laurát sem nevelte vallásosan, a műveltsége is világi volt, az erkölcse pedig szigorú, hűtlenséget nem engedett meg magának. Az utcán a férfi elöl ment, a feleség egy méter távolságból követte. Nagyobbik kislányuk meghalt, Laura ezután teljes hallgatásba burkolózott, és az ebédlőasztal alatt töltötte egy-két babájával napjai nagyobb részét hangtalan.

 

Barta doktor a háború alatt tuberkulotikus lett, egy belvárosi pincében hamis papírokkal, erdélyi menekültek gyanánt vészelték át a nyilaskorszakot és az ostromot, a bombatámadás veszélye semmi volt ahhoz képest, hogy a ház egyik lakásában a nyilasok rendezkedtek be, s ott embereket kínoztak, fűrészeltek. A nyilasok egy-két nappal az oroszok jövetele előtt elhagyták azt a lakást, de a cserépkályhában emberi végtagokat, koponyákat felejtettek, és sok százdollárost egy lexikonkötet lapjai között, amelyekért hamarosan jött az új rendőrség embere, egyenesen a könyvespolchoz lépett, és leemelte a Révai lexikon Lovas–Mons kötetét.

Barta doktor állapota a háború után tovább romlott, egyik tüdőkórházból ment a másik szanatóriumba. Talán meg lehetett volna menteni, mert akkoriban jelent meg friss gyógyszerként a nemzetközi piacon a sztreptomicin, hírlett, hogy igen hatásos a tüdőbaj ellen, Magyarországon még nem gyártották, magas áron meg lehetett volna Svájcból szerezni, ha a perzsaszőnyegeket és a vitrin díszeit pénzzé teszik. Ez az adásvétel nem történt meg, fölmerült, hogy talán mégsem olyan hatásos az a gyógyszer, és Erzsi néni nem volt a gyors elhatározások embere, tépelődő, aggályos alkat, újra meg újra megfontolta, hogy kinek, mennyiért adja el hozománya maradékát.

Az ügyvéd meghalt, mielőtt a gyógyszer megvétetett volna. Laura ezt a tényt hűvös engesztelhetetlenséggel számon tartotta. Jó leánya volt az anyjának, törődött vele, de tartott vele szemben egy határvonalat, ítélet alá helyezte, amely alól nem lehetett szabadulni. Biztos lehettem abban, hogy Laura a szőnyeget eladná, ha az ő férje lenne beteg.

 

Laura: óriási bronzvörös hajsátor, kisebb arc nagyon fitos orral és szellemes grüberlikkel, puhán ráncolódó homlok, fölfelé ívelő szemöldök, kérdezően, súlyosan lefelé tekintő, mélybarna szem tejfehér udvarral. Magas, karcsú, lányos termet, kevés strandolástól is lebarnul, lengeteg járás, egy cseppet dobálja a karját. Már egyre kevésbé titkos volt a szerelmünk, együtt mentünk mindenhova, valamelyes látszatot még fenntartottunk, de nem sokat. Egy év múlva természetesnek látszott, hogy összeházasodunk. Volt fényképész is meg egy újonnan vásárolt fehér kalapka, amely Laurának nagyon tetszett, nekem kevésbé, a menyasszony azonban úgy megkedvelte, hogy csak a fehér kalapka alatt volt hajlandó a városházán a vőlegénynek igent mondani.

 

Volt még ott egy vastag lábú, idős nő is széles karimájú, fekete kalapban, vad illatfelhőben, valami rozzant öregecskét vezetett el az anyakönyvvezetőtől. Nem jó előjel. Amikor a válást bizonyító okiratért mentem, ugyanannál a szőrtelen arcú anyakönyvvezetőnél kötöttem ki, és ugyanaz a fekete kalapos hölgy esküdött egy másik rozoga öreguracskával. Az elsőt, úgy tetszik, elhasználta. Alighanem erre szakosodott, örökséggyűjtő. A vastag bokájú és még vastagabb csípőjű hölgy most is rendkívül dús és édes parfümillattal vette körül magát, arca a széles, fekete kalapkarima alatt a púderpáncéltól lárvaszerű volt.

 

Hiába nagyzol és hűtlenkedik az emlékezet, akkor lettem nagyfiú, amikor húszéves koromban (Laura három héttel volt nálam fiatalabb) nászútra jöttünk Balatonófaluba. Telefonon foglaltam szobát a Móló Szállóban. 1953. augusztus vége, Sztálin halott, s én, a kicsapott diák az új miniszterelnök, Nagy Imre türelmesebb beszéde után abban reménykedem, hogy beiratkozhatok az egyetemre. Ha nem, akkor októberben elvisznek két évre katonának, valószínűleg munkaszolgálatosnak, aminél kívánatosabb létállapot is van, habár gondolkodásra az sem rossz terep.

A vonat a pályaudvar után sötét alagútba téved. Akkor még nem égett tízméterenként egy-egy villanykörte, a vasúti fülkében csend és sötétség uralkodott. Ez volt az alkalom a csókolózásra. Finom ajak, illatos száj, félszeg nyelv, leheletnyi bajuszka. Az alagút hosszú. Ezt megelőzően csak egyetlen csók esett a tóparton, addig csak kart karba öltve, találkozásnál egy, szabados hangulatban két arccsók. Nem úgy, mint manapság, mikor a hölgyek csak úgy kedvességből nyújtják csókra az ajkukat, amiből nem szükséges fölajánlkozásra következtetni.

 

Lali, a férj már visszament Leningrádba ösztöndíjas orvostanhallgatóként. A Szovjetunióból a legmagasabb rendű orvostudománnyal felvértezve csak három év múlva kell megjönnie, közben nyaranként hazalátogathat. Azon a nyáron is megjött, egy hónapig ott lakott Lauránál, tetszett neki a baba, majd egyszer csak Laura megmondta neki, hogy nem akar vele élni. Öt hónappal azelőtt, éppen Laura huszadik születésnapján született meg a kislánya, én dajkáltam az egyhetes csecsemőt, a férj akkor még nem volt Budapesten. Most, augusztus végén már szép nagy baba. El kellett választani, tápszeren él, néhány napra Erzsi nénivel lehet hagyni.

 

Barátságunk az előző év szeptemberében kezdődött. Attól fogva mind gyakrabban, szinte mindennap találkoztunk. Novemberben megvallottuk egymásnak, hogy kitüntető vonzalmat érzünk egymás iránt. Ez most lázadó vonatút. Ennek a szerelemnek nincsen helye! Mert hol is lehetne? A legkézenfekvőbb az lenne: Laura ágyában. Ott azonban még Erzsi néni az úr. Arról semmiképpen sem lehetett szó, hogy Lauránál töltsem az éjszakát. Miért nem? Mert nem, és kész! Mert ilyen volt a merészségek és türelmek erőviszonya. Meg talán mi is szégyelltünk volna betekintést adni szerelmi életünkbe a szüleinknek. Kellett egy szoba, ahol magunkra zárhatjuk az ajtót. Én is vonakodtam attól, hogy magamhoz vigyem föl Laurát, ahol a szomszéd szobában könnyen fölrezzenő, sokat éjszakázó apám pihen inkább, mint alszik.

 

A balatonófalusi Grand Hotelt túlzásnak éreztük volna, de a szerényebb Móló Szállót az elbűvölő teraszával és a tópartra néző ablakaival éppen megfelelőnek gondoltuk. Torokszorító ábránd volt elképzelnem, hogy kezemben a kulccsal és a könnyű poggyásszal előrelépve benyitok a szobába, és behívom egy hódoló mozdulattal Laurát. Beléptünk a szálloda forgóajtaján, a portás különös tekintetet vetett rám, és egy olyan kulcsot nyújtott át neki, amelyen egy súlyos réznehezék lógott, s mellé, puszta szemfényvesztésül, a nagy kulcs mellé adott egy kis ócskát, a legolcsóbb szobáét. Nem lévén házasok, személyi igazolványunk szerint nem voltunk feljogosítva az együtthálásra. Más, ha meglátogatjuk egymást, a közlekedés a folyosón nem tiltható, hacsak szovjet mintára a folyosószögletekbe oda nem tesznek egy-egy díjbirkózó külsejű felvigyázó asszonyt. A magyar viszonyok rugalmasabbak. A londiner bekísért bennünket az igazi szobánkba. Mindketten egy cseppet élénkebben fejeztük ki az elragadtatásunkat, mint azt a gyakorlott szállóvendégek tették volna; a borravaló is egy kissé iparkodóan túlzó volt.

 

Esteledett, meleg volt, megtörtént. Én addig egyetlen szeretkezést sem tekintettem nászéjszakának. Laurát úgy tiszteltem, mint egy magasabb rendű lényt, s nagy kérdés, hogy szabad-e egy magasabb rendű lényt a birtokunkba venni. Egy szép test beható megszemlélése, finom vonakodások feloldása – csupa ihlet és izgalom. Tudtam, hogy nekem mindenekelőtt szolgálnom kell, de a heves és folyamatos bevonulás-kivonulás elfoglalta az eszméletemet, s alig bocsátotta szabadon. Vacsora után ismét az ágy, a lepedő már csak gyűrődés, veríték, csatatér. Húszéves készség a megújuló ostromra hosszú vőlegényböjt után. Éjjeli felriadások és összefogódzó elszenderedések, de aztán újra valami elvetemülés, ne maradjon földerítetlen azon az új testen semmi sem. Sóhajtások, hangicsálások, két mellkas együtt zihál. Világosodik, de mi még munkában. Most árulta el Laura, hogy már régen is csak rám gondolt. Most vallom be, hogy a bűnös csapongások kora véget ért. Mintha lettek volna számba vehető bűnös csapongások! Ha van isten, akkor őelőtte, ha nincs, akkor egymás előtt, íme házasságot kötöttünk. Az életnek formát adunk, éppen most, házasságtörőben, jóformán asszonyszöktetésben. Ünnepélyes túlzások, a fogadalomnak azonban, ha nem is életre szólóan, de hét évig foganatja volt.

 

A nászút után jött a titkolózás. Csak egy szoba és csak egy ágy, meg kell tanulni egyenesen feküdni, előbb belül, aztán kívül; éjszaka felriadva is szabad volt ölelkezni. Gondot okozott a reggeli kisurranás, nehogy összetalálkozzam Erzsi nénivel. Legjobb, ha a hajnali kapunyitás, tehát öt után tűnök el; a fürdőszobába nem tanácsos besettenkedni, jobb, ha elpucolok a hallon át, és az arcomat a konyhai vízcsapnál mosom meg. A képhez hozzátartozik előző esti álkimenetelem: Laurával fél tizenkettő körül normális zajjal kimegyünk a hallon át az előszobaajtóig, ott búcsúformulákat dörmögök, ezután jól hallható ajtócsapódás következik, majd elkezdődik a balett, cipőlevétel, mezítláb osonni visszafelé, ívelt léptekkel, nesztelen: ügyeltünk rá, hogy a lépteink egybeessenek. A mutatvány nem volt rossz, csak az nem biztos, hogy vajon Erzsi nénit sikerült-e megtévesztenünk vele.

Itt a Kandori Éjszaka hangja, egy elvetemült hang a kalózstúdióban. Képzeljenek maguk elé egy nyurga, vigyorgó, bokszolóorrú férfialakot és egy fekete hajú, nagy szemű, meglehetősen szemtelen pillantású, húsznál nem sokkal több éves nőt. A neve Rebeka, és minden forgása lemezek, nyomógombok és kapcsolók között pattanó, akár azok a kiálló valamik, amiket az üvegablakon át nézek, és amelyek fölkeltik a figyelmét minden öreg disznónak, aki itt ül velem szemben. Háttal ültetem őket Rebekának, így a nő a kútnál nekem hajlong, nekem önti szép sugárban a vizet a kannából a kannafödőbe. Ő teszi be a hanglemezt a zenegépbe, és ő kapcsolja be a telefonokat is, kiszűrve egy kissé a hülyéket. Torlódást emleget, megérzi, hogy ki fog valami érdekessel előállni. Szerencsére nem tudják, honnan adok, mert jönnek hívatlan az őrült késelők is. Irgalmat egy irgalmatlan hang ad a Kandori Éjszaka hullámsávján. Úgysem fogtok megtalálni. Kilátok a városra, körül mindenütt Kandor, és mi itt vagyunk ketten a magasban.

„Rebeka! Kérsz egy kávét?” Zene! Kapcsold be azt a csendes finom szaxofont, hogy hívják, Steve…? a többit nem tudom. Szerelemre nem gondolunk, fusson a nő szabad idejében bárkivel, itt a toronyban az enyém. Megmondja, hogy mi jár az eszében azzal, hogy mit tesz fel, és néha berekeszti a beszélgetést azzal, hogy bekapcsolja a zenét, ha alkalmas végszót talál. Ez szabálytalan, de eltűröm, és ha én még folytatnám, rám pirít: „Logorrheás vagy”, mondja Rebeka tiszteletlenül. Persze hogy az vagyok, különben miért is ugatnék itt az éjszakába. A reggel veszélyesebb, én erre, ő arra, ki-ki a maga kocsijában. Ha pedig az egyikünké rossz, a másik fölajánlja, hogy hazaviszi, de ezt nem illik elfogadni. Jobb a taxi.

Nem sokat mesélünk egymásnak a hátterünkről, csak annyit, amennyit az éter hullámhosszán összehazudok. Meg néha, amikor szórakozunk, és akkor Rebekával vágtat a dialógus. Vagy ő játszik el egy telefonhangot, s közli velem, hogy terhes, de nem emlékszik, hogy kitől, úgy döntött, hogy megtartja, és Eduárdnak fogja nevezni a babát. Megkérdezem, tudja-e már, hogy fiú lesz. Nem, de akkor is. Aha, mondom. Sejtelme sincs, hogy ki az apa? Hátha örülne neki az az ember, föltételezem jóságosan. Talán maga az, mondja szerényen. Én még kegyedhez sosem értem, mondom finoman. De nézni, azt szokott! – mondja kitartóan. Az üvegen át egy fricskát mér az orrára és átröpteti hozzám a stúdióhelyiségbe, ahol a hangokkal ismerkedem, ahol rákérdezek a boldogtalan történetekre, amelyeket egy ismeretlennek az éjszakában annyian elárulnak.

Jobb, ha névtelen maradok, a Kandori Éjszaka hangja, szükségtelen, hogy a lakásomon keressenek, minden alkalommal egy másik álnéven jelentkezem be, néha női neveket adok magamnak, hallgatóim megszokták már, hogy váltogatom a gúnyámat, kell egy kis elővigyázatossági rendszabály. A piacon mindent megtalálsz, fegyvert is, csecsemőt is, bármiféle színben és minőségben. Kandorban az ölés nem ritka, és az öletés sem kerül sokba. De azért Kandorban megy az élet, a vendéglők, csapszékek, boltok, fürdők tele vannak, a lakosok is tele vannak, magukkal, egymással, velem. Mert amíg le nem lőnek, én beszélek.

Kedves hallgatóink bizonyára tudják, hogy kivel van a rendes kandoriaknak bajuk, minden kandori csecsemő sorolja, hogy kik a rosszak, a dadauzok, a macerágok és a kurvácok. Azokra nézünk fumigálón, lesben, mert vannak ugyan jó dadauzok is, de legjobb a halott dadauz etcetera. Macerágok és kurvácok csakúgy. Kérhetnék fegyverviselési engedélyt, de nem kérek. Rúgok vagy futok, hosszú lábam van.

Minden reggel felfutok a Kőórához és onnan le a barlangfürdőbe, ahol még a régi rómaiak (Rebeka, görögök? rómaiak? vagy mik? hettiták?) hatalmas oszlopok között merültek el a vízben, gőzben, fáklyafényben, rejtelmes villogások és csobbanások között, és valaki mindig ott maradt az egyébként átlátszó és tükörsima vízben, amelynek vörös márványból volt a padozata.

Egyszóval futok, átfutok kontinenseken, rúgok is, mint Játék, a lovam, aki a gazdáján kívül mindenkit megrúg. Továbbá – ami a biztonságot illeti – az Úr van velem, együgyűvel. S ha ő velem, ki ellenem? Itt vagyunk, kedves hallgatóim, a magasban, nem is tudom, hogy hányadik emeleten, de fent a francban. Golyóálló üveggel vagyunk körülvéve.

De most bocsánat! Kerek óra van: oldalt nézek, a képernyőről leolvasom és bemondom a híreket, az időjárás-jelentést, a hasznos tudnivalókat. Kinek a gépkocsiját lopták el. Találtak egy veszettróka-fejet. Aki a fejét levágta, oltás végett jelentkezzen az elöljáróságon. Kidobolom, ami a kisbíróra tartozik. A színházi előadás a főszereplő influenzája miatt elmarad. Bemondom a halottakat, a sebesülteket, az eltűnteket. Bemondom a farsangi bálokat, a nagygyűléseket és a körmeneteket. Azt is tudatjuk önökkel, kedves hallgatóink, hogy ki mi rosszat mondott a másikról.

Az persze más, ha betörnek az épületbe, ha a lenti biztonsági emberek a forgóajtó mögött nincsenek résen. Így bekeveredhet a házba az a három ember, akik közül a legnagyobbnak és a legvállasabbnak akkora a tenyere, mint egy lexikon. Van számos aranyfoga és karperece. Ő volt mindig a gazda sofőrje. A záróvonalra a páncélozott autócsodáival ráfeküdt, és megindult olyan fényorgonát lövellve az előtte haladókra, hogy letakarodtak az útszélre, még az értetlen kamionosok is lepucoltak. És ment előre százhatvannal, száznyolcvannal folyamatosan. Egyenesen ült, a feje a kocsi mennyezetét súrolta. Rendszerint nem szól egy szót sem, de ha ő jön, és megfogja a pisztolyát, akkor a feladat végre lesz hajtva.

Az ő kocsija előtt nincsen akadály, kinéz a golyóálló üvegen át a gyenge tragacsokra, ő egyedi darabot vezet, a gazdának csinálták, még az előzőnek. A mostani csak örökölte, a kastélyát is, a baldachinos ágyát is. Ha ő jönne, miután a főnökkel végzett, és a főnök baráti köréből is jó néhánnyal (destruktív banda! Mindegyikre sort kerítenek!), az kellemetlen volna.

Ha ez a három ember jön fel a liften, ha emelkedik a három, jobbára már ősz bajusz, akkor Rebeka a tenisztáskájából elővesz két uzi géppisztolyt, a páncélszekrény mögé hasalok, és úgy ontom a tüzet, mint Schwarzenegger, rezdületlen. Elpattannak az ostromlók, mint a buborékok. Annyian vannak, mint az ebihal. A létrán kapaszkodókra forró szurkot öntünk Rebekával, míg csak bűzgránátot be nem dobnak, mondjuk egy rothasztott csemege cápaszeletet, mert akkor feladom, mindennek van határa.

Mindenre felkészülünk, kedves hallgatóim. Az is lehet, hogy tárgyalunk velük, elvégre ők is emberek. Ha már valakit elintéznek, ne mi legyünk azok. Inkább valaki olyan, akit szívesen látnánk elintézve magunk is. Mindenkinek kellünk, mindenki akar egy kis publicityt. A régi zsarnok és az új zsarnok abban egyezik, hogy mind szeret feszelegni, mind villogtatni akarja a szellemét, ők is szeretnének vallomást tenni a nagyközönségnek a Kandori Éjszaka hullámsávján.

Igen, itt, velünk akarnak lenni, kedves hallgatóink, önökkel, álmatlanokkal. Itt álmatlan beszél az álmatlanhoz. Vagy néha felébredő, aki nyitva hagyja a rádióját, szunyókál, felébred és hallgat, mi pedig beszélünk, kedves kandori nagyközönség, betelefonálnak, Rebeka sorba rendezi önöket, hozzám csak Rebekán át lehet eljutni, sajnálom, nincs mit tenni, Rebeka dönt, Rebekának mindig igaza van, az élettechnika rá tartozik, enyém a szövegláda, azon vagyok, hogy minél többen szóhoz jussanak, azután megint jön Rebeka, zene, reklám.

Kérem önöket, kedves hallgatóim, ma éjszaka még ne tegyék a kocsiba azt a két koffert, amellyel nekiindulnak a világnak. Ma még aludjanak a saját ágyukban. Nyughassanak, ne vizionáljanak utolsó napot. Ne gondold, barátom, hogy ez a végóra! Még nem. Ezt a jó kis saját főzetű sivárságot ne mondd apokalipszisnek.

Ha megkérded tőlem, hogy mi dúl, én megmondom: a hülyeségetek dúl. Jön az új logikai kulimász nyelvi hibákkal. Az egyik azt ígéri, hogy kinyomja a szemem, meg fogom látni, figyelnek, írják, nem vacakolnak, felrobbantanak. Tesznek abból a jó kis láthatatlan, öntapadós robbanóanyagból a kocsim alá. Beleülök és viszontlátásra!

Azt mondják: kotródj, ha kedves az életed! A kandoriak, mint tudva lévő, megoszlanak minőségi kandoriakra és pimasz, alja kandoriakra. Olyannyira, hogy senki sem lehet biztos magában, hogy a kettő közül melyikhez tartozik. Ha alja kandori vagy, hagyd itt mindenedet, szinte semmit sem vihetsz magaddal, a könyveidet sem. Mit képzelsz, kandori köztulajdont? Kandor szellemkincseit? A főveszély a kozmopolita, akinek van élet Kandoron kívül is. Végigfésüljük a várost. Tiszteljük a kisebbségeket, de az ember, ha valamire becsüli magát, elsősorban, másodsorban és harmadsorban kandori. Negyedszer lehet valami más is.

Nos, kedves hallgatóim, beolvastam önöknek néhány mondatot a minőségi kandoriak kiáltványából, akik megüzenték távmásolón, hogy a soron következő az önök hűséges éjszakai beszélője, műsorvezetője lesz. Előttem már kettőt eltettek láb alól, azt a kettőt, akik a sorban előttem voltak. Lista szerint dolgoznak, leszállítják az árut.

Találkozom a múltkor egy kurddal, az is így van, a berlini barátját már hazavágták, most már csak egy van előtte a listán, utána ő következik, és csak azon röhög, hogy rákos, hogy talán még mielőtt elkapnák, egy kórházi ágyon befejezi, rosszkor így is, úgy is, terhes a felesége.

Felhívnak már napi rendszerességgel, hogy a szállodában az alattunk levő folyosón pokolgépet helyeztek el. Persze hívni kell a rendőrség szakembereit, minden helyiséget ki kell üríteni, kutyákkal szagoltatják végig az összes zugot, semmi. Mostanában már nem jelentjük be ezeket a vakhíreket, persze sosincs semmi. Míg aztán egyszer igaz lesz, és akkor elrepülünk innen.

Nekem az a dolgom, tisztelt álmatlan hallgatóim, hogy szóval tartsam önöket. Önök pedig ne féljenek, és ne kuporodjanak az ágy alá megszimatolandó, hogy nincs-e ott robbanóanyag. Inkább vegyék figyelembe, hogy még élünk. S míg élünk, remélünk. Bár mostanában néhány százalékkal nőtt az infláció és a halandósági esély, az éjszaka felséges, szél hordja a füstködöt, bevilágol a telehold kaján ábrázata a mi kandori őrültségeinkbe.

Felhőfoszlányok, vereslik az ég, a szálloda kertjében most hideg szélben, de bundában álldogálnak a gazdag nők a húsostálak körül; itt dideregnek, mert mindenki itt van, és nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyenek itt. Az ékszert már megmutatták egymásnak, a testi formátlanságok is láthatóak voltak, de a kékrókák és a nercek még nem. Mindenre képesek. Aszkéta gazdagok. Látszani szeretnének valaminek, de nem tudják eldönteni, hogy minek.

Húsok olvadoznak a szaunában odalenn, a kék-sárga páratakaró alatt merengenek az öreg kopaszok. Talán a szél elviszi a port, nagyszerű napunk lesz holnap. Mindig csak majd, kedveseim, de az önök Pangloss doktora bőkezű az ígéretekben. Holnap önök boldogok lesznek, hogy nem vakok, ha nem azok, és hogy nem fáj minden tagjuk, ha valóban nem fáj, ha meg igen, akkor az enyhületben fognak reménykedni. Ha a Föld nevű bolygónál jobb helyet nem ismerünk, akkor ennek a porszemnek a roppant felületén miért ne állapodna meg a figyelmünk éppen Kandor városán, amelynek sétaterén zöld uracsok kukkantanak be rózsaszínű kisasszonyok napernyője alá? Nyilvános akasztófa is volt ezen a téren, majd amikor nem akasztottak, akkor szürke uracsok kukkantottak tengerkék napernyők alá. Változnak az idők, ma már senki sem kukkant, többnyire maguk elé néznek.

Komor lefittyedést észlel a megfigyelő, lefelé görbülő ajkat, nem divat a duzzadó, mosolyra táguló nagy száj, nem divat az utcán köszönni vadidegeneknek, holott az önök Pangloss doktora most is ellentmond önmagának, mert kapott egy-két kedves mosolyt ma is, ahogy hóvirággal bandukolt a villamosmegállótól a téren át a szálloda felé.

Hozta, ki másnak? Rebekának! Aki, nem tudjuk, álmaiban tegnap délelőtt merre járt, és hol érintette meg könnyű cipőjével a város kövezetét, amelynek fényessége ilyen lábaknak köszönhető. Zongora-, zongora-, zongoralábak! Nem, ó jaj, asztalláb! Nem, könyörülj, portörlőnyél! Nem, visszaszívom, cérnaláb! Ó nem, az sem. Ópiumfüstnyaláb. Pohárba ömlő vörösborsugár. Nyolcezer éves hettita bálvány! Nem, visszavonom, Rebeka tudja, hogy azok aztán a szuperdagik, a termékenység-istennők. Ez az én szörnyeteg munkatársnőm tudósabb, mint a templomi hetérák.

Miért, hogy annyi sál keríti a torkát? Miért, hogy tilos dohányoznom vele egy helyiségben? Miért, hogy minden vitában neki van igaza? Miért, hogy az ő ítélete alá bocsátom minden nyakkendőmet? Miért, hogy előbb lát minden felebarátunk veséjébe, mint én? Miért van olyan mosolya, amely a lélektojás közepére pillant? Rebeka nem tanácsolná senkinek, hogy doktor Panglosshoz kösse szekerét. Állítaná, hogy semmi sem kétesebb, mint ez az univerzális jóindulat és kíváncsiság, amellyel beszélőjük önökhöz fordul és türelemre biztatja kedves hallgatóimat, mert most még nálam a szó, de már jön ez a lestrapált figura, a metropolitán mágusok nemzetközi elnöke, jön az aggkor jogán, most hatvanéves.

 

Ülök szemben Dragomán professzor úrral, vele töltjük ezt az éjszakát, de közben önöknek is megadjuk a szót. Ülünk félsötét megvilágításban, hűsítőkkel is szolgálunk, ki mit hozott, azt füstöli. A vendég beleszövegelhet a kandori éjszakába, ad magából a többieknek.

Rebeka, ne vigyorogj az elnök úrra, ne legyél túl kedves hozzá, el van kényeztetve, ne hagyjuk eluralkodni Dragomán professzort, jött, látott, győzött, de most már nyitva van a városkapu – kifelé, adjon egy hattyúdalt, mester. Rebeka, inkább a hátuljadat fordítsd felé, mint az arcodat.

Itt lakik alattunk, néha megjelenik a torony alatt elterülő pálmás-borostyános tetőteraszon. Meghívtuk a barátját is, városunk polgármesterét, akit mindenki gyaláz és imád, akit megfogdosnak és csepülnek. A polgármester úr többet költ az ünnepekre, mint a kövezet rendben tartására. Rejtelmesen messzire nyúlnak az ujjai. Oly tulajdonságokat csiholt ki Tombor Antalból a polgármesteri szerep, hogy barátai is félnek tőle kissé. Megmutatta, hogy tud lenni kíméletlen, hogy tud elbocsátani és tud bosszút állni, késleltetve persze. Megmutatta, hogy tud megbocsátani, de felejteni nem.

Tiszteljük a hadastyánokat! Még Dragomán úr a legmozgékonyabb közöttük, átmenetileg kapjuk őt mikrofonvégre, jön s megy, átutazik, lehet, hogy holnap már nem lesz itt. Az ő sajátos hírnevének talán nem ártunk bevallva, hogy bár pénzért vennék a tanácsait, mert sokan azt hiszik, hogy ő a főokos, Dragomán úr botrányokba keveredik szüntelen. Éjszaka is a főnökasszonnyal táncolt a Mámor bár asztalain, és egy régimódi szódásüveggel lelocsolt egy párt, amely neki mit sem vétett, csak úgy lelocsolta őket, és ki tudja, hogy volt-e rá oka, majd amikor kiment az úrral, a zakóját igazgatva jött be kisvártatva, a hölgyet pedig megkérte, hogy vegye ápolásába a lelocsolt urat. Többnyire sikerül a bár vendégeit felingerelnie gúnyos pillantásaival.

Látni Dragomán urat néha a tetőteraszon az unokájával, és látni a kedvenc nád karosszékében, elüldögél mindig fekete vászonnadrágban és fehér ingben, mellette a sámlin Habakuk, az unoka, fiacskája Dragomán úr természetes lányának, Olgának.

A mondott hölgy anyjának a neve Olajos Bella, ő a mi nemes szállásadónk, a Korona Szálló igazgatónője és a részvénytöbbség tulajdonosa, városunk egyik nagykapitalistája, aki kicsiben kezdte, az Egérfogóval, majd átvette a Tangót, és most már a Koronát is meghódította, meredek lépcsők vezetnek legfölülre. Olajos Bella már azt is megengedheti magának, hogy nemzetközi művészkonferenciákat lásson, mondhatni ingyen, vendégül.

Dragomán úr ifjúkorában is sokat időzött a Koronában, Rozamunda bárónő pultjára könyökölve. Rozamunda bárónő felülmúlhatatlan kapucinereiről és rendkívüli kebelméreteiről közismert városunkban, s arról is, hogy víg időket töltött e két halom között Kandornak nem is egy kulturális nevezetessége, akikről utcákat neveztek el. Rozamunda bárónő néha azt álmodja, hogy egész utcák vezetnek rajta át, hidak, dombok, hajók is úsznak a folyón, amely áthalad a hasán, érthető, hogy Dragománt érdekelte ez a topográfiai leírás, hogy a bordák sugárutak, a medencecsontról pedig lenézhetsz az óceánba. Sirályok röpködnek a fehér korlát fölött, igyekezzünk innen a térzene, a köldök felé, ahol egy oszlopos pavilonban játszik a városi szalonzenekar. Ilyesmire járt rá az esze Rozamundának. És ez a világ csak közölhető volt, de parvenükkel meg nem osztható.

Ott könyököl Dragomán, és nézi a lányát, egy fiatal hölgyet, akinek feltűnő karcsúsága és előrehaladott terhessége egymásnak nem mond ellent, és akinek Rozamunda bárónő olyasmije, mint egy bernáthegyi kutya. Dragomán Olga védelemre szorul, mert a Berci odavan. Berci a világ összes lehetséges kontinensén fújja a trombitáját, de ezt Kandorban ritkábban teszi, múló ittléteit viszont megkoronázza azzal, hogy Dragomán Olgát ismét teherbe ejti. Hoz persze ajándékot is egy kocsirakománnyal Habakuknak, aki fertelmesen el van kapatva, legalábbis akkora önérzete van, mint ez a Korona Szálló.

Habakuk vagy vezér, vagy csak hallgatag melankolikus a nagyapja mellett a sámlin. Azt ugye te sem ismered, hogy „Hazamegyek, leveszem a kabátom, géppisztollyal kergetem a családom.” Ezt a nagyapa csakugyan nem ismeri még. Dragomán a Hasbeszéltetőről mesél neki, aki mindenkivel furcsa dolgokat képes mondatni, az ő társaságában az emberek egész másképp beszélnek, mint ahogy szoktak. Habakuk hallgatja, majd megkérdezi, mondd, Jani papa, te szeretnéd, hogy az emberek még furcsábbak legyenek, mint amilyenek? Énnekem így is elég furcsák.

Kézen fogva eltűnnek, és már a téren látjuk őket odalenn a csengettyűs fagylaltos tolókocsi előtt. Dragomán hosszan nézi egy italbolt üvegeit, Habakuk a női bundákat és az ékszereket. Mind a ketten megállapodnak a különleges tőrök és lőfegyverek boltja előtt, aztán persze eltűnnek egy sörözőben, amely szintén a látótávolságunkban van, ott Habakuk pogácsát kap, és belekortyolhat a sörbe.

A kocsmában Dragomán elkezdi bosszantani a zsidózók két atyamesterét, akikkel együtt ült 1958-ban. Megtudakolja, hogy beleférnek-e még a nadrágjukba, és hogy milyen érzés a cipőbefűzés, ha elszakadt a pertli, átkarolni a hasukat és még elérni a cipőig. Nem szédülnek-e fölegyenesedve? Azt magyarázza nekik, hogy ők tulajdonképpen zsidók, ami az egyik esetében à la nürenbergoise félig igaz is, és ami kellemetlen, anyai részről. Az előtag azonban csonkítatlan, tehát az előbőrke nem áldoztatott oda az Úrnak, a szív helyett követségben, ennélfogva a kolléga különös hévvel állítja, hogy a zsidók nem úgy integrálódnak a magyar társadalomba, mint a szlovákok, vagy a románok, vagy a szerbek, hanem megtartanak valami különállást, nem lesznek egész szívvel magyarok, mivelhogy gőgösen elutasítják Európa lényegét, a kereszténységet.

Ezt Dragomán szépen hallgatta, majd csak annyit mondott, a Biblia az enyém, viszem. Zsidó irodalom. A többi a tied. A képek is az enyéim arról a zsidó nőről és a fiáról. Elviszem őket Izraelbe, ahova elküldöd a zsidókat. Viszlek, pajtás, téged is, mindenkit, aki ráragadt erre a zsidó maszlagra, a kedves édesanyádat nem is említve. Visz a házaló zsidó a vállán. Megállunk kelet felől az Olajfák kertje közelében, ahol most temető állja el a bejáratot, hogy ne mehessen be a messiás, aki csak kohanita lehet, kohaniták viszont nem mehetnek temetőbe. Nem értitek, hogy mindenki zsidó, a keresztények is azok, és a mohamedánok is azok, szívük mélyén sem ezek, sem azok nem hiszik ezt a fel-le szállást, ezeket a vérségi kapcsolatokat isten és az ember között.

A zsidók közül a legvalószínűtlenebbek – a próféták – voltaképpen írók, akik kiálltak a piacra, tanították az érdeklődőket, a hosszú, kecskelábú asztal végén könyököltek, és hátratolták a sapkájukat, belemarkoltak a szakállukba, és csavarták, csavarták, hogy kigyötörjék magukból a helyes választ. Előrelógatták a fejüket, behunyták a szemüket, nyögtek mindenféle késleltető hangot, és aztán tétován megfogalmazták a törvény egyik szerintük lehetséges értelmezését. Kérdezték őket, és feleltek, néha csak hókuszpókuszokkal.

Elzárkózva, gyötrődve, napokon át szót sem szólva, égette őket az igazság, amely velük vadonatújan kezdődött. Tudtak valamit ember és Isten viszonyáról, nem teketóriáztak, hozzá fordultak, nem folyamodtak közbenjárókhoz. Megégették a szemüket az ő fényében. Állva hajlonganak, nem térdelnek, nem érintik fejükkel a földet, soha nem fordulnak el az Úrtól, vele diskurálnak folyton, akármit művelnek, áldást kérnek hozzá, még vizelni sem tudnak nélküle, mindenbe belekeverik.

Igazad van, Kálmánkám, szörnyű alakok, ezt az intimitást ők hozták. Ezt a divatot ők vezették be, hogy az ember Istennel folytonosan trafikál, mondhatod úgy is, ők találták fel a lelkiismeretet, ezt az utálatos kimérát, ezt a vérszívó lidércet, az érzést, hogy tartozol, hogy sosem tudod rendezni, megadni a tartozásodat. Megérdemelnek minden neheztelést, megértelek, Kálmánom, csak az a baj, hogy te is kiállhatatlan zsidó vagy, testvér, nem marad más hátra, mint együtt szomorkodni, hogy ez az egész Pannónia úgy elzsidósodott. Megnyugtatlak, Kálmánom, egyre jobban el fogsz zsidósodni. Életed végére már érteni fogsz ebből egy keveset, most még el vagy homályosulva, mert bár a zsidóság is nagy marhaság, mint bármi, amit hinni és mondani szoktunk, s még inkább az, ha ízetlenül mellre szívjuk, de mégis a bölcsebb zsidók a kevesek között vannak, akik sejtik, hogy a népek csak úgy különböznek egymástól, mint a csordában a tehenek vagy a ménesben a kancák. De most, Kálmánom, megbocsáss, itt ül mellettem Habakuk próféta, akinek kakálnia kell. És talán nem is igazán, csak unja a szónoklatomat. Habakuk kérdése jogos volt: „Mondd, Jani papa, miért beszélsz te olyan sokat?” Mire Dragomán azt felelte: „Azért, kisunokám, mert zubog a fejem.”„Hajolj le” – kérte a nagyapját Habakuk. Megtörtént, Habakuk megcsavarta Dragomán fülét. „Kinyitottam a csapot”, mondta.

Habakukkal a Kandori Éjszaka hangja közvetlen összeköttetésben van, megkérdezzük tőle, hogy most kinek a hangját akarja hallani. Természetesen a mamáét, mindig a mamáét, mindig ő a legszebb. A lányok buták és büdösek, kényesek, nyafogósak, ő, Habakuk sohasem lesz szerelmes. Mi, hogy a szájukkal csókolóznak? Mi, hogy megnyalják egymás nyelvét? Fúj! Habakuk elkezdte törölgetni a nyelvét, ilyen fújságot ő sosem fog csinálni. Neki csak egy felesége lesz, a mama, Olga, aki szép és illatos. Az is szép, hogy néhány fehér hajszála van, pedig az arca olyan sima, mintha óvodás lenne. Neki van a legpirosabb cipője és a leghosszabb lába. A mama úszik a leggyorsabban, és senki sem tud olyan csokoládétortát vagy sajtos karfiolt sütni, mint ő. Attól még nem buta, hogy a memoryban mindig kikap, attól sem ügyetlen, hogy az asztali fociban mindig veszít, és az igazán jól áll neki, amikor mérges a vesztései miatt. Ilyenkor Habakuk megvigasztalja, és fejlődéssel kecsegteti. Dragomán is bekapcsolódik mostanában a memoryba, természetesen ő a legeslegutolsó.

1956. október 23-án kora délután Lonával találkozott az egyik utcasarkon, a kis dilemma, hogy Dragomán lépjen-e ki a menetből, vagy inkább Lona lépjen-e be mellé, a korhangulatnak megfelelően dőlt el. Neki meg haza kellett volna mennie a férjéhez. Dragomán nem tudta, hol van Laura, feltételezte, hogy ő is valahol begöngyölődött a menetbe.

Mentek, Dragomán kezében egy másik kéz volt. Lona szép, sötét szemében lobogott a kettős hevület: jó ez a menet, és jó a kéz járása a derekán. Úgy ment férjhez, hogy ezt Dragománnal csak utólag tudatta. Ezen a formai hibán nemsokára túltették magukat, és előbb egy csónakházban, majd egy vidéki szállóban, harmadszor Lona alkóvjában korrigálták a hibát. Bebizonyosodott, hogy ami tartós, az eláll.

Lona utálta a hangját egy trottli kolleginának, aki a katonai oktatáson boldogan ment díszlépésben előre, és noha terhes volt, méghozzá előrehaladott állapotban, a nagy hasával sarkosan fordult, és jelentette tisztelegve a kellő hülyeségeket. Most újra ott rivalgott a fülük mellett.

Lona érzékeny volt a bűzökre, szemléletesen írta le tanulókörtársainak szagát. A tükör alatti polcán meglepően sok illatszer sorakozott, házasembernek életveszélyes volt vele szerelmeskedni délután, mert zuhany ide, szappan oda, a hasról hasra áttelepült parfümszag kaján üzenet volt a törvényes feleségnek.

Hosszan elnyúló, szünetekkel fejezetekre osztott barátságukat Lona tömör idomai, torokból jövő nyafogásai újra meg újra igazolták. Őszinteség puha vizű tava nevető völgyben, belefutsz és röpködsz a színén, mint a szárcsa. Ilyen strandolás állt elő Lonával az ágyban vagy a Tangó presszóban, ahol ritkán úszták meg igazoltatás nélkül.

 

Játszol rajtam, mint egy zongorán, mondja 1956-ban Lona, egy kantiánus történészlány, aki mindent tud a magyar reformkorról, és úgy beszél a romantikus és kora népies lapszerkesztők kölcsönös házasságtöréseiről, továbbá Széchenyi gróf szamizdat tevékenységéről a bécsi elmegyógyintézetből, erről a másik világról, mintha a családjáról beszélne, imád átlátni a turpisságaikon, tetteti, hogy csak ez az egy kor érdekli, jelenkorban alig van jelen; ahhoz képest, hogy mennyit tud, nem hord szemüveget, és a feneke se nagyobb a kelleténél, kirándul a francia és az orosz romantikába.

Apjának felajánlották, hogy kivándorolhat. Tekintély volt a nemzetközi bankszakmában, másutt is használták volna a tudását, de a háromszor három méteres ágyat, amelyet olvasó szófaként is használhatott, nem volt kedve elhagyni. Lemondatása a legnagyobb bank éléről hozzásegítette ahhoz, hogy passzióinak élhessen. Fordított mindent, ami zenével kapcsolatos, zeneszerzők emlékiratait, róluk szóló biográfiákat, a szóban forgó szerző műveit hallgatta, és napi öt gépelt oldalt délelőttönként tisztába tett. Többnyire heverészett a hatalmas ágyán.

A lakás egyik részét leválasztották, hogy a társbérlőtől megszabaduljanak, a lakáson belül is falakat húzatott, hogy a lányával ne zavarják egymást. Átcsengetett egy külön erre a célra berendezett lakástelefonnal, mielőtt átjött, és megállapította, hogy eltérően tőle, aki rendszerint az ágyon hever, a lánya rendszerint a tologatható lépcsőállvány tetején üldögél, két nagy szobányi könyvtárának valamelyik magas polca előtt. Lonának volt egy ingatlanöröksége, amit magánkönyvtárakban és antikváriumokban múlt századi művekre váltott át, a nagyszülők könyvtára is rámaradt, volt tehát mi között szálldosnia. Nem akart Dragománra gondolni. Volt egy kerékpárláncos megoldás, hogy ez a lépcső keréken tudjon görögni. Lona, mint egy nagy gázlómadár, költözködött egyik könyvespolctól a másikhoz. Néha felvitte magával a rumosüveget is. Ha meg lebocsátkozott az asztalához, két gyertyát tett a fejéhez tanulás közben, hogy a láng megegye a cigarettafüstöt. Munkást szívott, és ez érezhető volt a csókolózásnál.

 

Dragomán gyakran ment le a hóesésben reggel a Duna-partra, és elkezdett szájharmonikázni. Lona pedig lenézett, és felhívta, ha nem volt otthon a férje, egy csendes építész, aki egyszer csak beköltözött egy táskával Lonához, amikor ő nagyon egyedül érezte magát. A csendes építész elszundikált a belső szobában a kanapén, aztán valahogy ott maradt, és Lona nem is akarta kitenni a szűrét, mert mindent elrendezett, vásárolt, takarított, főzött, Lonát mentesítette minden gyakorlati teendőtől. Mehetett fényképezni, ez volt a másik passziója, udvarok, házrészletek fényképezése, az építész előhívta Lona képeit.

 

Megcsalsz, rád nem lehet számítani. Miért vársz rám, miért ülsz lenn a hóban a padon? Itt a férjem az ágyban, későn feküdtünk le, te pedig ott ülsz az ablakom alatt, gyötörsz a jelenléteddel. Aludj velem, melletted akarok felébredni! De nem! Házasember, vigyáz a látszatokra. Hazug dög, engem is becsapsz, Laurát is becsapod, és arra kényszerítesz, hogy a legjobb barátnőmet szánjam vagy gyűlöljem.

Soha többé nem találkozunk, mondja Dragomán, és hisztérikusan rohangál, elege van a nőkből! Egy barátja azért halt meg, mert elszerette a haverja kedvesét, a haver pedig honvédségi sofőrként önmagával együtt rákente Dragomán barátját egy kőrisfára.

Laura is kitette a szűrét, valahogy fény derült a hűtlenségeire, valami jegyzete Laura kezébe került, Dragománnak mennie kellett volna, randevúja volt Lonával, aki húsz percnél többet nem vár. „Szedd a cuccod, és hordd el magad! – mondta fojtottan és maga elé nézve, rá sem emelve a tekintetét Laura. – Többé a színedet se lássam!” Azért is jó volt, hogy ott lakott Lauránál, mert így Dragománt ki lehet rúgni, és ezáltal mégiscsak helyreállt valami igazságos egyensúly, miután bocsánatot kért és visszafészkelődött a helyére, Laura mellé, kóválygásainak indulási és érkezési peronjára.

 

Megjegyzendő, Lonának vastagabb és izmosabb combja volt, mint Laurának és Dragomán más elsőrangú szerelmeinek. Nyáron a vízparton csak egy apró nadrág van rajta, sokan megcsodálhatták szélesen elterülő, tisztán rózsaszínű mellbimbóudvarát. Telt felső ajka pedig beszédesen rezdült, miközben bölcs mosolyt váltott Dragománnal. Nagy szem, nagy száj, nagy orr, kékesen világító öltözék, barna vállak, ajakvonaglás, most szatíra s rögvest elégia. Rekedt hörgését Dragomán nem felejti, sem azt a különös elegyet az öl szagából és a parfüméből, amelynek a nevét sohasem tudta meg. Lonának nagy képessége volt az összenevetésre, gyakorlatias, úriasszonyos humora egy dizőznek is becsületére vált volna, de egy bölcsészkolleginának sodró hatalmat adott. Megtanulta a megtanulandókat, és elérte, ha el akarta érni, hogy még aznap találkozzanak, noha Dragomán csak azt akarta mondani neki, hogy vége, mindennek vége, szakítanak, nem akar rágondolni többé.

 

Lona megfogadtatta Dragománnal, hogy két éjszakán át nem fog Laurával ölelkezni, és ellenőrizte is ezt: bekente az ő külön rúzsával Dragomán nemi szervének a hegyét, és kétszer is nyomatékosan kijelentette, hogy ha a pirosság nem lesz ott holnap este, akkor szó nélkül kirúgja. Ne is próbálkozzon más ajakrúzzsal. Nem is tusolhatok? – kérdezte Dragomán. Tusolj nálam, tanácsolta Lona megfellebbezhetetlenül.

Elképesztő. Ilyen birtoklódüh nem szokott Lona józan eszén felülkerekedni. Laura fiúja a limine kellett Lonának. Mindene kellett már az elemiben, a tolltartója is kellett, a copfmasnija is, a sudársága is, mert Lona valamivel zömökebb és súlyosabb volt. És kellett neki Laura okossága, metsző formulázóképessége.

Laura szüntelen aggodalomban tartotta a környezetét, mert féktelen nyelvi memóriája volt, és tudta sorolni az idevágó közhelyeket, amelyeket hallott vagy olvasott, nem bírta nem látni mindenben az ismétlést. Az a megvető visszakergetés a gyalázatba az eredetiség követelményével, azzal a hatalmas fénymunkával, ami dióbarna szemét eltöltötte, ha valaki valami jót mondott, és azután megint a becsukózás, amely akkor volt észlelhető, ha Laura a maga részéről újabb szellemi izgalmat már nem várt a beszélgetéstől – egy este folyamán több ízben vitte Dragománt ujjongásba és kétségbeesésbe.

„Jánoska, miért nem vagy ma este légtornász vagy vátesz? Mire vagy képes, ha még egy becsületes szópárbajra se? Téged ez a tuskó Kobra kifektetett, ha nem csalódom. Te lecsaptad a szerváit, de ő visszakanalazta a mélyből, egyre több meglepetést okozva, mondhatni ironikusan, megkockáztatnám, egyszer-kétszer szardonikusan.”

Ilyeneket mondott Laura Dragománnak, Lona pedig hallgatott, erre-arra nézett, érzéki tollait borzolta, a csípőjét pedig a kellő pillanatokban megmozgatta. Lona szelleme barátibban kezelte az emberiséget, lehetett volna főnővér, bába, javasasszony, kártyavető, cirkuszigazgató-né vagy más, ezzel szemben francia–magyar szakos bölcsész, pozitivista hajlamú tudós volt, nagy megértéssel az életrajzok iránt.

 

Sétáltak a tóparton, Lonán nem volt kesztyű. Akkoriban már föl mert lázadni apja ellen: nem viselt kesztyűt. Az apja a kapuban végigmérte: „Nem felejtettél otthon valamit?” Jöttek az egyetemről, eleredt az eső, a szél is fújt, és beálltak Erzsébet királynő szobrának a kupolás védőpalástja alá, amelybe oldalról befújta a szél a vizet, de mindig úgy mozogtak a királynő körül, hogy kissé védve legyenek. A homlokukról vékony patakok csordogáltak az ingükbe.

Egyszer csak arról beszéltek, hogy miért vetkőztek le a zsidók, mielőtt tömegsírba lőtték őket. És ha a második sorban állók látták, hogyan gépfegyverezik le az első sort, miután azok kiléptek a ruhájukból, akkor miért vetkőztek le ők maguk is? Miért érezték kötelességüknek, hogy megkönnyítsék a kivégzőik dolgát? Miért nem ugortak rá az őrzőikre? Lefegyverezhették volna őket, sokkal többen voltak, egy részük megmenekülhetett volna. Még az sem biztos, hogy aki elsőként tesz valamit, az halálfia lett volna. Mi volt ez a bénaság? Rezignáció? Ha azt akarják, hogy meghaljunk, hát legyen, haljunk meg. Akit az áldozat szerepére jelöltek ki, az eljátssza a szerepét.

 

Hirtelen odatódult egy egész diákcsoport Lona és Dragomán köré, és ők mind a ketten a szükségesnél jobban megriadtak. Dragomán házas, Lona meg férjezett, de nem egymással. A diákvezetők akkoriban könyörtelenül védték a házasság intézményét. Elállt az eső, moziba mentek, és az oldalpáholyban Dragomán ahhoz hasonlóan fogta Lona combját, mint az egyetemen, ahol a pimasz beszélgetett a bal szomszédjával, miközben a jobb keze Lonát markolta, nem nagy rohamokban, hanem pindurka progresszióval, alulról, ármányosan, így aztán a dög eljutott ahhoz a sávhoz is, amely a harisnya felső szegélye és a bugyi között adódott, aminek lúdbőrzés volt a jutalma. Mikor elértek a csókolózáshoz, Lona úgy tapasztalta, hogy a nagy jampec nyelve merev még, mindenesetre elkísértette magát Dragománnal a kozmetikusához.

 

Ritkán volt pénzük, népbüfékbe jártak enni, állva kanalazták a csőlábas evőpulton a bablevest, amelyben nem nagy sűrűséggel úszkáltak a babszemek, és amelyet szerencsés esetben sikerült csöppig elfogyasztaniuk, ha viszont nem volt szerencséjük, akkor az egyik szörnyeteg odaállt eléjük, és fogatlan szájával elkezdett velük együtt csámcsogni, kihívóan vigyorgott hozzá, és látni engedte egy szem fogát. „Azt a kicsit már kisajátítom a proletár nemzetköziség nevében” – jelentette be, mikor az adag kétharmada már elfogyott, hogy legalább az egynegyedét megkapja. Dragomán előbb adta fel, letette a kanalat, és otthagyta a levest kenyerestül. A proletár nemzetköziség képviselője egyáltalán nem utálkozott mások után enni, még csak azt sem lehetne állítani, hogy sovány volt. Ott virgonckodott, garázdálkodott a népbüfében, amíg csak az ételkiadó és a takarítónők egyesült erővel ki nem tették, de mert nem volt mit vesztenie, hamarosan újra megjelent, a személyzet ebbe a tényállásba beletörődött, és az egyfogú felnyalhatta a maradékot. Volt, aki kitartott, és nyelte, nyelte, vörösödött, dühöngött, de az utolsó falatokhoz érve a legállhatatosabb harcosok is feladták. Az egyfogú őket is kicsámcsogta esetleg éppen a kissé megtejfelezett, darált húsos és rizses rakott káposztájukból.

 

A forradalom kitörésének másnapján Dragomán nem csinált semmi érdekeset. Otthon ült, a rádió keresőgombját tekergette, a hírek következetlenek voltak. Megpróbált számot adni az előző napról, kenyeret vásárolt, sikerült egy kis húshoz is hozzájutnia, tejport tartalékoltak a gyereknek, benn járt az íróklubban, ahol néhány kritikája alapján ösztöndíja és bejárása volt, és ahol konzervet osztottak. Egy szerkesztőségi szobában négy ember fogta egy asztal négy sarkát, mind ott ült valaha, mindegyiket politikai alapon bocsátották el, mindnek joga volt ahhoz az íróasztalhoz.

 

A következő napokban bement a városházára, az elnöki szobában ott ült a főnöke, egyszerűen elfoglalta az elnök íróasztala mögött a támlás bőr karosszéket, és ő lett a helyi hatalom első embere. A barátja komoly arccal engedte be hozzá az engedélykérőket. A főszerkesztő átült a polgármester székébe, a tanácselnök otthon maradt. A főszerkesztő telefonon felhívta: jobb is, ha otthon marad, nem lesz semmi bántódása. Védelmére küld egy géppisztolyos nemzetőrt.

A kiváló néprajzos megfejthetetlen, rejtélyes és tiszteletre méltó logika szerint engedte be az embereket a főszerkesztő elé, aki utasította a titkárnőket, és kézbe vette a pecsétet, mintha ő lenne a városháza főnöke. Ezt mindenki tudomásul vette, nyüzsögtek az előszobájában, mind pecsétes engedélyre várakoztak, hogy foglalhassanak kocsit, épületet, irodát. Mind pénzt akart az induló költségekre. Dragomán csodálkozott, hogy miért várnak arra a papírra. Mindenki akart magának valamit.

Dragomán is ott járt a tanácselnök előszobájában, és a folyóiratot akarta a főszerkesztőtől megkapni. Te csak menj feljebb, legyél polgármester, a lap meg csak legyen a miénk, fiatal íróké, ahol nem lesz szükség a gyámságotokra. Kérdéseket tett föl a Kísérlet tudósítójaként a pártalapítóknak, akik között katona és püspök is volt.

 

Látta, hogy megy élre a macher, a nagy dumájú, hogy nyomakodnak fel a pódiumra a furfangos érzelgősök, az új huncutok és a régi huncutok. Áthaladt a téren éppen akkor, amikor kopogni kezdtek a magasból a golyók, és sokan megsebesültek. Rohant hordággyal a kezében. Volt újságíró-igazolványa, de nem kellett, mert mindenütt látták, mert a Leicája hihetővé tette a riporterségét, és a hosszú piros sálja is.

Haditudósítónak tettette magát, bekéredzkedett a fontos küldöttségek mellé a kocsiba, reggelenként már úgy indult a forradalomba, mint a munkahelyére. Látta, ahogy egy hullát a bokájára kötözött nadrágszíjánál fogva serény férfiak, női segédlettel egy faágra felkötnek. Egy kis idős, affektált beszédű uracska megköpdöste a holttestet: „Phí, phí! Te is az oroszok háverjá voltál!” Egy széles arcú fiú térdnadrágban, billegős járással odament a hullához, és bicskával ötágú csillagot faragott a hátába. Volt, aki csak állt és nézte. Egy öregasszony: „Ezt is anya szülte.” „Hát akkor sirassa is!” – mondta egy megjegyezhetetlen külsejű férfi, és belerúgott a függő lény arcába. Jött egy skandináv tudósító és a magyar kísérője. „Vous savez, les passions révolutionaires sont démesurés” – mondta a kísérő, és már el is húzta a lógó testtől, de a skandináv visszakukkantott. „Most már nyugodjatok, hogy elfoglaltátok a pártházat!” – mondta egy szerszámládás ember, alighanem vízvezeték-szerelő. Közbeszólt egy remegő állú, dadogós polgártársa: „Legalább százat kell még emellé kötni, hogy a városban nyugalom legyen!”

 

A forradalom napjaiban Lona ráért, és sokfelé elkísérte Dragománt, tudta, hogy a barátja oda viszi, ahol az örvény a legerőszakosabb, és elfogadta, hogy Dragomán az ő egész létezését tudósításnak nevezi, a bámészkodást és a zongorán bolondozást is. Ültek a Tangóban, Kobrát várták, negyedórás késéssel jött most is, géppisztolyt viselt, és valami nemzetiszínű karszalagot, sietett. Rozamunda kávét hozott és rászólt: „Ernyőt, botot, gépfegyvert szíveskedjen a kedves vendég leadni a ruhatárban. Majd a Gizi néni vigyáz rá.” „Miért vetted ezt fel? – kérdezte Dragomán. – Úgysem fogsz vele lőni.” „Jó, ha van” – mondta Kobra, és ment.

Az első harcok alatt Dragomán fülében maradt egy üvöltés: „Zsidó gyilkosok!” Hazament, állt Laura mellett az erkélyen, hallgatták a távoli fegyverdörgést, elhalt, de újra felcsattant. Az égre felszökött egy világítórakéta. Ez nem az ő háborúja, állapította meg Dragomán.

 

Amikor egy embert a Tangó előtt felkötöttek a lámpavasra, ő csendben maradt, és csak zongorált. „Nem mertem beleavatkozni az eseményekbe” – mondta Lonának. Az ember, akit felkötöttek, államvédelmis tiszt volt. De miért kell egy embert, csak mert államvédelmis tiszt, felkötni? Angolul tette föl ezt a kérdést a Sentimental Journey szövegébe fonva. Egy fiatalember, akinek géppisztoly volt a kezében, azt kérdezte: „És te ki vagy?” Dragomán fölemelte az ujját: „Ne lőj a zongoristára!”

A szokásos törzsközönség már együtt volt, az amerikai farmer a vörös bélésű pepita zakójában, aki éjfél felé az egész táncporondot elfoglalja, és talán e célból ragadt itt Kandorban, hogy ezt minden éjjel megismételhesse, a finn követ fia, aki ha berúg, minden poharat elejt, a szokásos örömlányok is ott ültek a bárpultnál.

 

Hősünk apja, Dragomán Döme, kávéházi vagy bárzongorista elmesélt egy munkaszolgálatos-történetet a kőbányáról, ahol a zsidóknak Sziszifuszt kellett játszaniuk, és látástól vakulásig a dermesztő szélben fölfelé görgetniük az erejüket felülmúlóan nehéz köveket, amelyek nem zongoristakézbe valók, ezért idősebb Dragomán kénytelen volt megszökni, ami éppoly kevéssé illik egy pianistához, mint a kőgörgetés, de hát a történelem annyit jelent, hogy semmi sem az, mint ami addig volt, jönnek valami hibbant kellemetlenkedők, és azt mondják, hogy mostantól nem úgy lesz, mint ahogy eddig volt, hogy Dragomán Döme helye nem a Tangóban van, hanem egy kőbányában, a Balkánon. Mit keressen ő a Balkánon? Egy-két nap elég volt ahhoz, hogy a görgeteg zenei pompáját megtanulja, a többi időpazarlás.

A Tangóban ott volt még a népszerű sportriporter és a brazil katonai attasé egy nyúlánk platinaszőkével, meg az elhárítás egyik alfőnöke, ott maradt egy vidéki állatorvos, egy könnyűsúlyú olimpiai ökölvívóbajnok, és Rozamunda bárónő a bárpult mögött. És mindezek fölött ott maradt még Kamilla, a szálloda igazgatónéja. Férje, a híres vívóbajnok, hazafias érdemeinek elismeréseképpen nyerte el a Korona Szálló és vele a hozzá tartozó Tangó presszó igazgatását, de akkor, ezerkilencszázötvenhat őszén külföldön edzette a csapatát, és az ügyeket ráhagyta az ő erős üzleti érzékkel megáldott feleségére.

 

Kamilla úgy jött be, mint egy fejedelemasszony, felhúzott blúza alatt a gyomrán dobolva. A meztelen napozón Kamilla már április végén lebarnult, megdolgozott testet mutatott fel teremtőjének, a fenntartás költsége: gimnasztika és gyúrás, továbbá forró-hideg tus a napi egy-két kilométer úszás után.

Kamilla a vesepecsenye és a diókrém körül ugyanúgy elemében volt, mint a vörös reflektorfényben csillogó estélyiben, mikrofonnal a kezében bekonferálva a következő számot, vagy egy sanzont szemnedvesítően előadva. Minden hatásos és gyakorlatias volt körülötte, ezt lehetne mondani szerelmi modorára is. Hangban, mozdulatban bővérűen invenciózus, nagy fülönfüggők és pecsétgyűrűk. Ha egy fenék fenék, hát akkor legyen az egy valódi fenék! És bizony mi egyéb lett volna? Az volt. Kamilla feneke egy olyan fenék, amilyen fenéknek egy fenéknek lennie kell.

Az uszodában Kamilla mindig ott ült tizenegykor a padon, kenegette a barna combját, és mindig ott állt körülötte a filozófus és az elbeszélő, a válóperes ügyvéd és a zsoké, nézegették fel-le járó tekintettel, ahogy kenegeti magát, hallgatták a pletykába, rajongásba, gyorsan ölő szerekbe mártott butáskodásait; úgy mondta, mes pauvres sottises. Udvarához minden bizonnyal odatartozott az az újságíró is, aki inkább jelentéseket írt a titkosrendőrségnek, mintsem újságcikkeket, mert előzőkben nem kellett magát semmilyen cenzurális fegyelemnek alávetnie, szellemeskedhetett kedvére, mindent néven nevezhetett, a cég a tisztánlátást igényeli. Ezek mind ott voltak Kamilla udvarában, és féltékeny híradással élhettek a főnökasszony és az anarchista diák kapcsolatáról, talán azért nem gyötörték a kelleténél jobban, mert ott lehettek körülötte a szállodában, ahol Kamilla uralkodott, ha nem is mindenki fölött.

 

A lánya fölött például nem, mert Dragomán nemcsak az idősebb Kamilla, de az ifjabb Kamilla alsótestét is megismerte, amiről az újságíró alighanem értesült, hiszen ott szaglászott a személyzet körül. Dragomán elrejtőzhetett dolgozni az egyik manzárdszobában, akkor is erre a tetőteraszra jöhetett ki, akkor is voltak már napozóágyak itt, és a vendégek, ha a szálloda kertjében úsztak, feljöhettek ide, hogy lenézhessenek a Felszabadulás térre. Itt történt, hogy az ifjabb Kamilla hosszú lábai, azok az emlékezetesen nyúlánk combok 1956-ban fehér vászon ruhából kibomolva az ablakon át beíveltek.

 

Fontos esemény volt ez azon a nyáron, amely Dragomán romlottságának nyara volt. Mindent szabad, mondta, a tilos is szabad. Mindaz, ami volt – hülyeség. A fasizmus hülyeség. A kommunizmus hülyeség. Mindent kipipálhatunk, ami eddig erkölcsileg nyomatékosnak bizonyult.

Szabad hozzányúlni a nőhöz, aki melletted ül, szabad rátenni a kezedet. Akard, amit ő is akar. Búgjál neki, és értsél egyet vele, élvezd a szagát, és higgyed, hogy ő a legelső az életedben. Hazudj magadnak, hazudj neki. Érezze, hogy ez a mai délután, amikor besurrant a szobádba, amikor az ablakon át belépett, hogy ez a mai délután magaslat az életedben.

Működik a kéjhullámvasút, le-föl, ki-be, sikongattak, torkukban vert a szívük, megkönnyebbültek, és megint és megint és még és még! Mert miben különbözik ez a délután a többi délutántól? Nemkülönben a hazavillamosozás azok körébe, akik várják, akiknek ezt a délutáni tobzódást nem mondja el. Illuminációk, amikor mindent szabad egy másik emberrel, felmászik hozzá a toronyba, bekapaszkodik az ablakon, majd aztán elszelel, sipircel, mielőtt a néni felülteti a sütőlapátra, hogy a kemencébe bedugja Dragománt. Jobb neki fütyörészni a folyóparton, mert a végső igazság a meglógás. És ahol már nagyon sűrű a levegő, onnan kifordul. Ahol nagy a bensőség, ott a külsőségre vágyik. Ahol öblös hangok uralkodnak, ott beteszi az ajtót maga mögött.

 

Dragomán ült a Tangóban a zongoránál, zöldborsófőzelék érkezett fasírttal egy asztalhoz, ahol egy boltozatos homlokú férfi időnként ököllel az asztalra csapott. „Itt többé nem lesz internacionalista erkölcs, itt magyar erkölcs lesz, és semmi más!”

A presszó ablakán kívül civil kabátos fegyveresek járkáltak, egy cigánygyerek pokrócba burkolózva egy dobot hurcolt, és rövid géppisztolysorozatokat bocsátott föl a magasba. Mentek haza a gyerekkel a nyakában, mellette Laura, szemergett, nem lőttek, az utca üres volt. Fékcsikorgással rohant feléjük egy autó, hirtelen megfordult és elrohant. Nagy varjúfelhők ereszkedtek a parkokra, köd ült a temetőkön, cirkuszi sátrak alatt aludtak a szovjet katonák.

Működött a villamos, ha nem is mindegyik vonal, a villany, a víz, a gáz és a telefontársaság is tette a magáét. A szomszéd Bíró doktor bement a kórházba, néha kapuról kapura szökdécselve, fehér köpenyben, táskáját lengetve, mert nem volt világos, hogy ki lő kire, de annyi biztos volt, hogy ott van egy sebesült, ő meg orvos. Aztán már ott is aludt a kórházban.

A gyerekek nem mentek iskolába, az asszonyok otthon maradtak, a férfiak is csak tanácskozni mentek hivatalba, gyárba. Könnyű volt mondani, hogy az üzemet fenn kell tartani, de sztrájk is volt, és reménykedően néztek az értelmesebbekre, akik éppoly tanácstalanok voltak, mint a butábbak. A mentők és a pékek mind hősök voltak, és a termelőszövetkezeti asszonyok is, akik egy teherautó vágott pecsenyelibát hoztak be az éhező városnak.

A gangon ment a hírcsere, a katonatiszt szolgálattételre jelentkezett, a forradalmi bizottságokból alakult forradalmi csúcsbizottmány elnöke férfias arccsontokkal bőrkabátban, terepjárón járt, és mérnöki fegyelemmel adta ki utasításait. A város üzemel, alakítsatok bizottságokat, egyesületeket, társaságokat, kamarákat, közösséget.

 

Idősebb Dragomán szöveg nélküli dalokat játszott. A történelmiregény-író éppen a velencei fregattok díszes felvonulásánál tartott. Volt, aki látatlanban megvett és továbbadott egy nagy tétel argentin marhanyelvkonzervet aszpikban. A turistaszövetség néhány tagja harcmentes erdőben őszi kirándulást szervezett. A gyerekek rézhüvelyt gyűjtöttek, és sisakban futkostak. Kisteherautó koporsót szállított. A családiház-építők folytatták a vakolást, cserepezést. Az asztalok körül a nappali szobákban marokkót és dominót játszottak a gyerekek. A városi színészek hangja volt a rádióban hallható, a humorista hazaküldte a szovjet csapatokat. A szomszédok fesztelenül becsengettek egymáshoz, örültek, hogy most sokkal meghittebben beszélnek, mint azelőtt. A gyerekek mentek az anyjukkal, egész barátságosan megvoltak így egymással, négy-öt asszony és egy tucat gyerek. Plakátok és versek tűntek fel a kirakatokra ragasztva vagy a hirdetőoszlopokon. Egy kisfiú csirizzel kente fel a céduláit: „Minden tanóra között hosszú szünetet!” és „Osszanak kakaót az iskolában mindenkinek!” Egy gimnazista meglátogatta a barátját, sietős léptekkel haladt, hogy együtt olvassák Dante Poklát.

Dragomán Tolsztojt olvasta, hogy ne érezzen nemzeti előítéletet az oroszok iránt. Baráti körben alkotmányos formulákon tanakodtak. Hogyan lehetne összeépíteni a képviseleti és a forradalmi közvetlen demokrácia intézményeit? Erről beszélgettek az egyetem kapujában, ahol filozófusok és sinológusok gyülekeztek az oszlopok között. Nézegették az üvegszekrényekben a könyvtár friss szerzeményeit. A padokon és a kerengőben mindenütt újságok, röplapok, hirdetések.

Az előcsarnok első oszlopán nemrég még ott virított a neve a szégyentáblán, az a hülye érettségi kép, ahol felfelé van fésülve a haja, és báva pofát vág, noha az volt a legösszeszedettebb ideje, amikor mindenből jelesre vizsgázott, matematikából is, noha félévben még bukott, de most mindent megértett, mindennel készen állt, abban a tisztán látó időszakban miért vágott ilyen báva pofát?

Az egyik őr nem fért a bőrébe, szivarozott és hányt, mert leszívta. A másik őr azt mondta, hogy ő igenis tudja a nagynénjétől, hogy a Szovjetunióban rengeteg láger van, mert a nagynénje is egy ilyen lágerben volt, csak elengedték, mert a húga lefeküdt egy NKVD-s ezredessel, és az valahogy kihozta. Mesélte, hogy végestelen-végig húzódnak a lágerek. Dragomán hülyéskedett, legegyszerűbb volna körülvenni a városokat szögesdróttal, és az egészet KZ-tábornak nyilvánítani. Kandor körül van véve, mondta egy kövér újságíró, aki mindig jól értesült volt.

A forradalmi csúcsbizottmány feje már előkészítette az egyik törpenaszádot, hogy azon elhajózzanak. A barlangászok is riadókészültségben voltak, hogy föld alatti járatokon kimenekítsék a város forradalmi vezetőségét. Egy színésznő előkereste Tatjana levelét Anyeginhez. Szép és mindenkinek kielégítő, az oroszok udvariasságnak tekintik, de a méltóságot is felismerik benne, és a honfitársai sem fogják dörgölőzésnek tartani: mégis klasszikus, múlt századi.

 

Szürke foltokat elevenítek föl, lehúzom róluk a plasztikbevonatot. Ásatás az agyamban, kép adja a képet. Mi volt a forradalom után, ahogy mondani szokták, a megtorlás éveiben? A közügy alulmaradt goromba külső erőkkel szemben, ilyenkor az ember hosszú könyveket olvas, és a barátaival állólámpák fényében elégikusan meditál. Hátat fordít a politikának, szidnivalója, csúfolnivalója bőven terem, és a megbízható társakkal híreket cserél. Rossz lelkiismerettel gondol a börtönben levőkre, miért ő, miért nem én? De ha kisétál a Duna-partra, a rakpart kőlépcsősorának alsó fokain ülve nem kívánkozik a sápasztó villanyfénybe a börtön barna téglafala mögé, mert irtózik az intézeti háztartásoktól, katonaságtól, kollégiumtól. Hogy a bűntudatot, mint egy papírhajót leúsztassa a Dunán, hajlamos azt is gondolni, hogy a hiperaktív alkatok bedolgozták magukat a börtönbe, vagy kidolgozták magukat az emigrációba. Szégyelli ezt a gondolatot, de továbbfűzi. A lassúbbak, akik nem bírják a hosszú gyűléseket, a fegyelmezetlen merengők, a maguknak való ődöngők, a hallgatni szerető egyedek nem hívják magukra a hatóságok szertelen haragját, inkább csak borzolják a szellemi rendőrség idegeit. A lassú meg lesz figyelve, mindig gondolkozni fognak róla, hogy bevarrják-e vagy sem, de talán mégsem csukják dutyiba.

„Ezt most vállalnod kell!” – mondták az elmúlt hónapokban, a kora kilencvenes évben a barátai. Moderáljon disputát számos érdekes tárgyról számos okos résztvevővel. Kollégáinak is tele van a naptárjuk, kötelezettségeket alkotnak önmaguknak és egymásnak, hasznos kezdeményezésekben vesznek részt, közügyekben állást foglalnak, vagy tekervényesen indokolják, hogy miért nem teszik ezt. Szívükre veszik, hogy intézetük, cégük, egyetemük, pártjuk gyatra állapotban van, és éjjel forgolódva azon töprengenek, hogy miképpen virágoztathatnák fel azt.

Az irodalmi kávéházban, amely éppen ezen az estén nyílik meg, válaszol a nézők kérdéseire. Majd ugyanezt teszi egy ifjúsági otthonban, a művészetek házában, a független értelmiségiek klubjában, a városi könyvtárban, a városháza dísztermében, a patinás cukrászdában, a hangversenyteremben, a kiállítóteremben, az egyetemi nagyelőadóban, a várudvaron és a főtéren. Időnként beteget jelent, hazudik, elérhetetlen, nem szeretne a lánya és az unokája mellől kimozdulni, elég út kerékpáron a móló és gyalog a hegycsúcs.

De vajon tagadható-e, hogy ha A-t mondott, akkor B-t is kell mondania, és lehetetlen nem kiállnia Y-ért, ha X-ért kiállt. Az ember tartozik az akadémiának, ha egyszer akadémikus, a banknak és az egyháznak, ha bankár vagy pap. Ha nem lenne ez a belebonyolódás, akár azt is érezhetné, hogy nincs.

A hallgatók tanácstalansága megtévesztő, orákulumot keresnek, elfelejtik az egyik vallást, beleugornak a másikba, torkosak és állhatatlanok. A hallgatók tanárt keresnek, azután megpróbálják elfelejteni. Amikor már őket is, a hallgatókat is kezdik elfelejteni, akkor a tanár ismét az eszükbe jut. Ideje van a hallgatag tanácstalanságnak.

Igyekezett elsurranni az előcsarnokban a kollégái mellett. Voltak órák, amelyekben Dragomán elhárítási ösztöne hisztérikussá élénkült. A mezőn nem érti, hogy mi dolga van az auditóriumban, ahol fenn kell ülni és szembenézni várakozó arcokkal és alázattal fogadni, ha fényképészek ugrálnak körülötte a villogó masináikkal, hemzsegésükkel megzavarva a beszélő gondolkodást.

 

Balatonófalun és Öreghegyen sem henyélhet senki, fél az emberlánya a szürettől, sokat kell hajlongani majd; a régi szőlővel különösen, a kordonossal kevésbé. El kell tenni mindent, ami megtermett, szelni az uborkát, a csalamádét és a disznónak a tököt, megfőzni a szilvalekvárt, a körte is befőtt akar lenni, a szőlő már szedhető, van, akinél tizenkilenc fokos, ragad a keze annak, aki megérinti a fürtöt, darázs repked fölötte.

Nehéz körték lógnak a vizes ágakon. Még soha nem volt ilyen nagyszerű esernyője, mint ez a hatalmas fekete, kétsoros bordázattal. Kényelmesen elfér alatta Olga lányával, akinek van egy fekete gyűrögethető kalapja, amelyben az apja tetszetősen mulatságosnak látja, mint egy fázós hegedűtanítványt.

Olga ott állt a múlt héten kitartóan az esernyő alatt a városi parkban kétezredmagával. Szerencsére ott volt a kalap. A reflektorfényben a színes esernyők és alattuk a figyelmes arcok a színpadról nézve szépek voltak. Órákon át hallgattak verset, éneket, elmélkedést. Tisztelte a záporról megfeledkező hallgatóságot, hogy nem mozdul, pedig csuromvíz. Ha az inged vizes borogatás, akkor már az is megszokható, hogy a cipőd úszómedence.

Habakuk futásban és úszásban az első volt az óvodában, mindenáron meg akarta nézni a tátongó, vérengző őslényeket moziban, de egy ponton azt mondta, menjünk, amikor az egyik komputervezérelt plasztikszörny valami fekete mérgező ragacsot köpött. Habakuk didergett és nyögdécselt utána, és elhatározta, hogy végzett a rémfilmekkel, jobb lett volna a mama társaságában maradni és segíteni a piskótasütésben.

Egy barátnő most jött Újvidékről, azt mondja, hogy az öregek feladják, nem állnak sorba hajnalonként kenyérért, legföljebb nem esznek, inkább csöndesen meghalnak. A televízió megcsonkított gyerekhullát mutat, a csonkítók és elevenen égetők, a megerőszakolók és utána tarkón lövők mindezt a hazájuk védelmében teszik.

Itt, a faluban arany béke honol. A folyón túl nyugtalankodnak a vaddisznók, és leskelődnek a vadászok. Oszlatja a felhőket a szél, kis napsütés botladoz a vizes tetőkön, éjjel szokott esni, reggelre eláll, közelednek a nedves hetek, amikor folyamatosan szitál, permetez, szemetel, időnként záporozásba fogva. Egy száraz félórában Dragomán kimegy a rétre, a juhok összebújnak, a kecskék öklelőznek, mocskos állat, mondja fejcsóválva utóbbiakról a juhász.

Nem ad az eszének semmilyen feladatot, csurogjon a víz, patakmedret vájva magának, folyjon a festék az összegyűrt szövet rései között, bocsátkozzanak az arcon alá vérfolyókák, essen meg, ami megtörténhet. Az idő áll, csak ő fut az órán körbe-körbe, és mindig ott van dél és ott van éjfél, ahol az ő delelője és elnyugvása.

 

Átmegy Olga társaságában egy kis ajándékkal köszönteni a névnapján a szomszédasszonyt, két fiú és egy lány anyját. A fiúk megnősültek, a lány pedig férjhez ment, és mindenütt van gyerek, tizennégyen jönnek össze a családi ünnepeken. A gyerekek mind a szomszédos Kandorban laknak, ilyenkor, miként a nagyobb ünnepeken, összejön az egész család a nagymamánál, lesz pörkölt és rántott hús, diós és lekváros kifli, az asszonyok mind a konyhában tevékenykednek, a férfiak televíziót néznek, isznak egymás egészségére, Dragomán pálinkát, Olga egy kis bort, vidám és nagyon kedves tőle. Pálinka, sütemény, a fiatalok egy sarokban ülnek, délután még elmennek a templomba.

A fiatal szomszéd nem menne el semmiért erről a vidékről, habár sok a dolog, már délelőtt azon gondolkozik, hogy most a szőlőbe menjen-e, vagy a krumplit kapálja, vagy egy elromlott csapot szereljen-e meg előbb. Örül, hogy a tó alatt olaj van, de azért megvan a véleménye annak a halbiológusnak a tudományáról is, aki jóváhagyta, hogy az amurt és a busát idetelepítsék, hiszen a nád fiatal hajtásait lerágják, eliszaposodik a tó. Szeretné, ha a futballpálya reflektorfénnyel lenne megvilágítva, hogy esti mérkőzéseket láthasson.

Habakuk is elmegy, mostanában sokat foglalkozik Istennel, Olga némi csúfondoroskodást is megenged magának. Habakuk, akiben úgy él a jó és a rossz, mint az ősapákban, súlyosan kijelenti: „Mama, te nem beszélhetsz így, mert Isten tudja, hogy te mit gondolsz, te meg nem tudod, hogy Isten mit gondol.”

Bent a verandán Olga olvas, ilyenkor van egy csöpp ideje, amikor Habakuk a szomszéd gyerekekkel misére ment. Ebédnél majd tudósan bólogat, hogy Jézus Isten fia volt, és megölték. De mit csinált az Isten, milyen bűnt követett el, hogy a fiát megölték? Olga azt mondja, hogy ez egy elbeszélés, meg hogy minden vallás egy másik történet.

Azután szóba kerül a jom kippur, Habakuk hozza szóba, tudod, amiről az autóban beszéltél, hogy gondolkodni kell, hogy gondolkodni kell a halottakról meg a bűnökről. Habakuknak igaza van, szóba hozta, de a nagyapa most nem szeretne halottakról és bűnökről gondolkozni, inkább a családi összejövetelekről, és dicséri a szomszédokat, hogy milyen szépen összejönnek a környékről. Az ő családja szerteszórva különböző országokban és földrészeken, legfőképpen a másvilág nevű kontinensen.

Látja a vékony holdkés alatt a fakoronákat és körülötte az északi félteke csillagait. Reggel viszik Habakukot az óvodába, megszemléli a pintyet és a hörcsögöt, köszön számtalan anyának. Meghallgatja Olgát, a lánya ezúttal a rádión át teszi a helyére a dolgokat, vannak a családban kemény, makacs figurák. Jom kippur estéjén elmegy a zsinagógába, és vezekelni fog világi eltévelyedéseiért, amelyeknek ismétlődése várható.

Olga két napra Budapestre utazott, Bella is odavan, Dragomán egyedül van Habakukkal, most minden lazább, de a legfontosabbakat a mama eltörölhetetlenül beleírta a fiú emlékezetébe: a fogmosás, fürdés, mese, pisilés, vízivás szertartásait. Habakuk fára-falra, mindenre felmászik, szélsebesen karikázik, biciklin lehagyja a nagyapját, tudja használni a franciakulcsot, az imént disznóherélést látott, azon tanakodik, hogy a homokba ásott gödör, amelyet gallyakkal fed el, halálos csapda-e vagy csak lábtöréses.

Dragomán sajtos spagettit főz, dominóz kellően, biciklitúrára is mennek, és a kerti asztalon vacsoráznak. Belejön az apaságba, mint kiskutya az ugatásba. Vendéget fogadtak, a konyhaasztalon nincs egy morzsa sem, tányér, pohár, minden a helyén, felvetik ostoba fejüket, elvetemednek. Holnap megjön Olga, és lesz egy-két megállapítása, amelytől az uraknak az ő saját tökéletességükbe vetett hite megfonnyad. Addig azonban csak azért sem félnek a mamától, és előbb jön a sütemény, azután a csirkepaprikás.

Milyen a hős, kérdezi Habakuk. Olyan, mint te. Miért? Inkább szeret fölkelni, mint lefeküdni. Te szereted a hőst? Amikor fekszem, és ő jön, és rengeteg ötlete van, akkor azt sóhajtom, hogy csak a hősöktől ments meg, uram isten. Hagyjalak itt? Most nem fekszem, maradj, kérlek. A mama hős? Igen, a mama mindig, mindenkivel szemben hős. És milyen a hősi halott? kérdezi Habakuk. Megölték. Mindenki hősi halott, akit megöltek? Vannak, akik azt mondják, hogy csak az a hősi halott, aki előbb másokat megölt. Hát ez nagy butaság, mondja Habakuk. Ő ezzel nem ért egyet. Habakuk szerint mindenki hős, aki meghal. Majd némi fejvakarás után: de mert tudod, Jani papa, csak az tud meghalni, aki már élt, mondjuk, hogy mindenki hős, aki él, és akkor én is hős vagyok, mert mindennap felkelek. Mondd, Jani papa, egy kisfiú is lehet hős? Igen, azt hiszem. De nem muszáj hősnek lenni? Ha el tudod kerülni, akkor kerüld el. Néha nem lehet. Akkor muszáj. Sajnos.

 

Visszajövet a városba Dragomán a mozgólépcsőn áll, nézi a szembeáramló arcokat, ők is nézik. Takaréklángon égő tekintetük átsöpör egymáson. Ki az, akivel szívesen beszélgetne? Ki az, akinek az arcán belső mosoly látszik? Ki a lehetséges gyilkos? Ki a besúgó? Az a sapkás talán nem adná fel Dragománt akkor sem, ha az érdeke úgy kívánná. Az a táskás elárulná, kirabolná és leköpné. Ez tudna titkot tartani, annak a szája, mint a kacsa segge. Ezek itt heten, mint a baromfiak, tűrnék, hogy kiemeljenek közülük egyet-egyet, nem bújtatnának, nem segítenének szökni, értesítenék a hatóságot. Darabos arcok, nem lehetne velük édességeket reklámozni. A délutáni kiáramláskor láthatod a kandori embert – rendesen öltözködik, feltűnés nélkül, nem sokat beszél, a mosolya is takarékos. Tapintatosan, fékezett mohósággal szemlélik meg a különösebb utasokat, a szürke öregeken ritkán időzik a tekintet. Vannak finom szemű fiatalok, akik hosszan, bátorítóan nézik az öreget. Dragomán mellett két lány a kézilabdapálya eseményeiről beszélget, erőteljes combizmaik szilárdan tartják őket, mind a kettő tudja, hogy kell egy férfinak, lesz otthona, gyereke, semmitől sem félnek. Dragomán leül, behunyja a szemét, közel vannak a többiek, lassú személyvonatokon is szeret bóbiskolni. Nem bánná, ha ez a föld alatti vonat kirobogna a felszínre, és menne át a külvárosokon. Lassan megeredne a beszélgetés: „Hova tetszik utazni?” Megáll a szerelvény, dörgedelmesen széthúzódnak az ajtók, Dragomán megint tömegben van, rácsurog a mozgólépcsőre, most meg a szemben lefelé ereszkedőket nézi. Visszatekint az aknára, micsoda mélységből érkezik! Már mióta kúszik a mozgólépcső fölfelé, de mégsem akar megérkezni, sőt mintha egyre távolabb lenne a fönti világosságtól.

A Tangóban nyers hangon szól a Bőr együttes, capuccino mellett a szép Márton és Dragomán megegyeznek abban, hogy a múltkori libanoni vörös volt eddig a legjobb anyag, felfelé szikrázik és kinyitja a távlatokat. A hangládából sziréna vijjog, és döngenek a dobok, azután gépfegyverropogás következik Egy felnyírt hajú szőke fiú a bárszéken guggol, és szomorúan mártogatja a tejeskávéjába a kiflit. Rikongat a szaxofon, be van tömve a torka, most meg valódi kecskemekegés jön. Egy koros férfi dörmögése egyesül a nehézfémzenével, ősz bajsza és varkocsa egyenletesen bólong. Egy piros nadrágos, bőrzekés, texasi csizmás nő egy kis füzetbe ír. A vállán patkány járkál, írásszünetben a nő eltűnődve a patkány rózsaszínű farkát szopogatja.

 

Dragomán hazamegy a Koronába, a portás kedvesen üdvözli, a szobájában várja a friss postája. A tetőteraszról a Feltámadás tér és a szállodapark olyan boldogítóan szép, hogy Dragomán nem érti, miért nem volt örökké itt. Egy fiatalember csönget az előszobaajtaján, bemutatkozik, Dragomán nem jegyzi meg a nevét, a jövevény azt állítja, hogy olvasta Dragomán esszéjét a tűz esztétikájáról és erotikájáról. Bár ő írta volna meg ezt a remek textust, akkor meggyőzőbb lett volna, jobban kiérezhető lenne a tűz után való vágyakozás. Érezni, hogy Dragomán nem igazi tűzimádó. Ám amikor ő felgyújtotta az egyik kandori orfeumot, akkor ő ott – a benzinlángok közül menekülve – velőtrázó gyönyört érzett. Nincsen sok ideje, lehet, hogy a nyomában vannak, nem takarta el az arcát, amikor feljött. Úgy érezte, hogy ebben a rendkívüli órában meg kell ismerkednie a szerzővel. Az ő titka, hogyan tudta meg Dragomán szobaszámát. Megmondja kereken, azt szeretné tudni, hogy remélhet-e. Nézze meg őt a mester, ahogy így körülforog, elölről-hátulról, ő lenne az a fiúszerető, aki a professzor minden szeszélyét teljesítené. Nagyon kedves, de köszöni, nem, mondja Dragomán. A fiatalembert teával kínálja. „Sok cukorral kérem” – mondja a fiú, és amíg Dragomán a főzőfülkébe megy cukorért, a vendég átveti magát a tetőterasz korlátján, és a hatodik emeletről lezuhan az úszómedence kék csempés partjára. Emberek futnak a testhez, „Meghalt!” – kiáltja egyik a másiknak. Dragomán leül a hintaszékbe, jöjjön, aminek jönnie kell.

Negyedóra múlva csenget a rendőrség. Azt a fiút ki is dobhatták. Szóval ő gyújtotta fel a színházat? És miért éppen önhöz jött? Régi barátja, tanítványa volt? Nem? Nem is ismerte azelőtt? Soha? Ő ismerte professzor urat, úgy érti, szellemileg? A tűz erotikája? Hogy talán van valami kapcsolat az ön könyve és a színházégés között? A fiatal rendőrtiszt, aki csak a kötelességét teljesítette, egyre gyanúsabbnak látta Dragománt. Csak úgy hajlandó szabadon hagyni a professzor urat, ha a polgármester becsületszavát adja, hogy a barátja nem fogja elhagyni Kandor városát.

 

„Nem mehetsz el innen” – mondta Tombor Dragománnak, amikor kocsijával odaállt a rendőrkapitányság főbejárata elé: felsietett a lépcsőn Dragomán fogadására, és belekarolt. „Egy percig sem maradok ebben az őrült városban, a becsületszavad pedig a te ügyed – mondta Dragomán. Tombor a fejét lógatta. – Csak hülyéskedtem, persze hogy maradok. A csuklóbilincsből könnyebb kibújni, mint a te polgármesteri becsületedből. Beront egy őrült a szobám ajtaján, kiront az ablakon, és egyszer csak egy írásom miatt egy túlbuzgó nyomozó a kandori orfeum felgyújtásában és egyéb őrültségekben tart bűnrészesnek. Teszerinted a szerző felelősségre vonható mindenféle hibbant olvasójának viselt dolgaiért? Bárkivel megeshet, hogy kiugranak az ablakán.”

Az incidens odalenn a medence partján több vendéget sokkos iszonyattal töltött el, különös szemmel méregették Dragománt, és a felvonóban magyarázatot kértek tőle. „Még soha senkit nem defenesztráltam, miért éppen ezt a vadidegen fiatalembert dobtam volna ki az ablakon?” Egy ezüstszínűre festett hajú hölgy titokzatosan nézett a tükörbe, gondolom, hallott már az action gratuite-ről. Az emberrel megtörténhet, hogy kedve támad kidobni valakit az ablakon. „Kegyeddel ez már megtörtént?” – kérdezte Dragomán. „Inkább talán kegyeddel” – válaszolt az ezüst hajú nő.

1956. november negyedikének hajnalán, mikor a tankágyúk dörgése felriasztotta Budapestet, Laura mellett feküdtem a keskeny ágyon a konyhából nyíló kisszobában, régebbi nevén cselédszobában. Laura három körül jöhetett ki a közös nagy szobából, talán mert fázott, s nem értette, hol késlekedem. Előtte való éjjel írtam valamit, csodálkozóan, hogy ami most természetesnek látszik (például a többpártrendszerű kormányzás), miért nem látszott természetesnek annyi éven át. Talán mert kurta a képzelőerőnk? Mert csak a lehetségest gondoljuk természetesnek? Erős teával tartottam ébren magamat, én is fáztam, és Laura oldalához simulva próbáltam elaludni. Harmadikán bizakodó hangulat ömlött el rajtam, semleges többpártrendszerű demokrácia lettünk, most rajtunk a sor. Csinálhattam a kortársaimmal a Kísérlet című folyóiratot. Géppisztollyal az oldalamon meglátogattam a lapkiadó vállalat igazgatóját, s ez minden kérésemet teljesítette: „Igen, kérem, hatvanezer példányban fogjuk kihozni a lapot.” Most már az van, ami van. Nem lesz szükség a géppisztolyomra, amit az ágyládában tartok. Megnyugtat, hogy ott van az ágyládában. Egyelőre nem adom le senkinek. Ha fegyveresek jönnek értem, ha bárki el akar vinni, lőni fogok, képzelem a sötétben, Laura hátuljához simulva. Huszonhárom éves koromban még közel voltam azokhoz a képekhez, amelyekkel tizenhárom éves koromban mulattam. Volt abban az öreg rekamiéban egy gödör, amely különösképpen közel hozott bennünket egymáshoz.

A felriadás pillanata is azonos volt. Nők és férfiak ugyanúgy könyököltek fel az ágyban, a férfiak ugyanúgy adták a szakértőt, igen, tankágyú, T–54-es, aztán mindenki kinyitja a rádiót, s hallja, amit évtizedek múlva minden újságcikk idéz, jönnek a szovjet csapatok azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes kormányt, csapataink harcban állnak. Ha csapataink harcban állnak, akkor, ha nem is ugrunk, de kitámolygunk az ágyból. Még nem tudhattam, hogy mire kilépek az ajtón, a törvényes magyar kormány már a jugoszláv nagykövetségen lesz. Még homály volt a cselédszobában, még összebúvás, mert már Laura is tudta, hogy mire gondolok, még mielőtt gondoltam volna. Laura már tudta, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot, hogy indulok, ha hív a haza, ha küld a kategorikus imperatívusz meg az Úr hangja, ezért ölelkezni helyénvaló volt, járt nekünk, mert odakinn lőttek, ha nem is a környéken, s a legokosabb emberek ilyenkor ágyban maradtak, hacsak ki nem kergette őket ismeretlen kalandokba a kíváncsiság.

 

Jobb emberek megfürödve, tiszta fehérneműben, lágy tojás és tea után indulnak a csatába. Géppisztollyal a vállamon baktattam le a lépcsőházban, amelybe senki nem dugta ki az orrát. Némelyik előszobaajtó mögött neszezés hallatszott, majd ahogy elhaladtam előtte, meghallottam a kis nyikordulásokat is, ahogy a kitekintőablakok egy kissé nyíltak-csukódtak. Az utcán balra nézve nyomban megláttam a körúton vonuló tankoszlopot. Nyomultak keletről nyugatra végeláthatatlanul. Behúzódtam a ház árkádjai alá, de csak mentem a körút felé. Egy kapualjból kiszólt egy férfi, és behúzott maga mellé. „Ha meglátnak a géppisztollyal, szétlőnek.” Tulajdonképpen miért is kell vinnem a fegyvert? Az egyetemen ládaszám állnak a géppisztolyok. Egyelőre el kell jutni oda. (Később megválaszolandó: miért?) A géppisztolyt hazavittem, betettem az ágyládába, még kaptam egy meleg teát, az oldaltáskámba tettem Maurice Merleau-Ponty Les aventures de la dialectique című kötetét, és újra nekivágtam. A körúton volt egy hosszabb térköz két tankoszlop között, néhányan, gyalogosok átmerészkedtek az úttesten. A páncélautó tetején könyöklő géppisztolyos katonák semlegesen néztek. Tűnés, be a kisebb utcákba, az ablakon kinéznek, a kapuból leskelődnek. Egy grundon fegyvereket osztanak egy teherautóról. Hírek a felkelők sikeres ellenállásáról.

 

Megérkezem, a kapuőrök ismernek, megyek a forradalmi bizottság környékére, a dékáni irodára, ott vannak néhányan, és ott van sötétkék sínadrágban és kék–sárga pulóverben Lona, bizalmas méltósággal ad kezet. Hogy mit csinálunk? Hát, csak itt vagyunk, röpcédulákat nyomtatunk, tanácskozunk, telefonozunk, tartjuk a kapcsolatokat, fegyver és sonkakonzerv van elég. Az oroszok még nem támadták meg az egyetemet, mi sem lőttünk rájuk. A hivatali épületek már az ő kezükben voltak, az egyetem még a miénk. Hazatelefonálok Laurának, hogy épségben megérkeztem, és egyelőre nincs harc. Laura azt mondja, hogy bablevest főz csipetkével, még maradt egy kis füstölt hús.

Itt hemzsegnek, kóvályognak a bölcsészek közül a bolondabbak és a fontoskodóbbak, akik különböző okokból úgy képzelik, hogy náluk nélkül a történelem nem mehet végbe, és akik közé én is odatartozom. Iszonyú beképzeltség: rajtam van egy vagy több tekintet, nem vagyok egyedül, morális jelentősége van annak, hogyan döntök és mit cselekszem.

 

Magyarországra, legalábbis az én szemhatáromba, csak az ötvenes évek derekán jutott el az egzisztencializmus, ami a háborús nemzedék tapasztalata lehetett. Háborúban csak úgy, vaktában történnek a dolgok, az ember ezt-azt csinál, hogy jóllakjon, hogy épp bőrrel megússza, és ez alkalmasint sikerül is neki, talán éppen a társa rovására, s némely ellenséges emberi személyek meggyilkolásával. Ez a nemzedék utólag adott morális jelentést mindannak, ami mögötte volt, és amire muszáj volt emlékeznie, ha kellemetlen is.

Lona Camus-ről beszélt, én is olvastam a Közönyt, és úgy képzeltem, hogy irgalmatlanabb tökéllyel nem is lehet egy elbeszélést kezdeni. Lona már előbbre tartott, olvasta a Noces-t, és lefordított egy fejezetet, a Mythe de Sisiphe-ből. Bólogatott, hogy igazi, éles, sötét, születésekor klasszikus. Akiről Lona jót mondott, az nekem is jó volt. A féltékenység ellen csak szeretettel védekezhetünk, olvastam Goethénél, s ezt próbáltam alkalmazni: igyekeztem nem utálni Camus-t, mert válaszolhattam volna a dicséretre azzal is, hogy kapásból lefumigálom az egzisztencialistákat, és ha elég jókat mondok, akkor Lona érdeklődéssel és kissé elbizonytalanodva fogja várni a következő lefumigálást, én azonban igyekeztem nem sok véleményt mondani s ha valami új volt nekem, akkor vártam, hogy bontakozzon és mutatkozzék meg, akkor is, ha ellenszenves. Lonával a szürrealistákról volt szó, költőkről, festőkről, névfelvonultatás. Lona beszéde lassú és mély, pontos és megfontolt, semmilyen mozdulata nem kapkodó. Megmutattam neki, hogy működik a géppisztoly. Lehet, hogy Chanel Cinque volt Lonán, s a nyakában selyemsál. Szó volt egy festőről, aki igazi, elhangzott az autentikus szó.

Tudható volt, hogy én vagyok az első számú szerető, a férj pedig (Emil, aki itt lebzsel, aki mindenhova elkíséri, ez a kellemes alakú, passzív ember, vászonnadrágban és tweedzakóban) csak alkalmi kíséret, odafigyel az érdekes beszédekre, de a legérdekesebb szavak nem az ő száját hagyják el. Szerkesztő viszonyban voltam vele, láttam, hogy lazán kezeli Lonát, aki hosszú időre elkülönülhetett Emiltől, állhatott a sötét ablakban az én oldalamon. Amíg az utcát kémleltük, átkaroltam Lonát, és a füléhez tapasztottam az állam, a képbe kis csörömpölés után félfordulattal bemeredt egy tankágyú, a mi ablakunkra célozva. Az ablakmélyedés oldalfalának támaszkodva figyeltem, hogy mit művel az az ágyúcső. Nem művelt semmit, de annyi rendkívüliséget mégiscsak árasztott maga körül, hogy az ablakban helyénvalónak látszott a haj illatának hosszabb belehelése.

 

Az őrködés ideje lejárt, a párok szerteszéledtek, tanulószobákba, szemináriumi helyiségekbe, vitték magukkal a tornamatracokat, pokrócokat, Lona megtért Emilhez, eltűntek ők is, nem is néztem, hogy merre megy, nekem a röpcédulagyártás termében volt dolgom, ez volt az intellektuális részleg, oroszul kellett a megszálló katonákat balcselekedetüktől eltéríteni, majd megdöbbennek, ha ráocsúdnak a marxi igazságra, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Az én fogalmazásomban az orosz mondatok egy kissé bonyolultra sikerültek, a szöveg pedig inkább értékezés volt, mint röpirat. Közakarattal megrövidítették és leegyszerűsítették, udvariasan hozzájárultam. Több röpcédulát az egyetemen nem írtam. A zsebfüzetem napok óta üresen maradt, terméketlen idő.

Eltelt az éjszaka, távoli sikolyok és zihálások. Már nem emlékszem rá, hogy hol aludtam, talán nekem is jutott hely valamelyik tornamatracon vagy abban a helyiségben, ahol a katonai egyenruhák, vattás kabátok halmozódtak. Az egyetem azokban a napokban kivirult, az udvaron teherautók álltak a diákforradalmárok rendelkezésére, fenn ládaszám géppisztoly, még zsírosan, olajos papírokba göngyölve, kartondobozokban. Rengeteg csomagolóanyag, faforgács, ami az értékesebb küldeményeket körülburkolta, a sonkakonzerveket és őszibarackbefőtteket, amelyeket Habsburg Ottó küldött a hős magyar ifjúságnak. Akkoriban úgy gondoltam, hogy folyamatos moziban élek, és az emberi tünemények, most például az oroszok, a diákok, ezek a szuszogó, horkoló figurák csak bejönnek és kimennek, én meg, a járó-kelő mozinéző, azért nézek, hogy a dolgok meg legyenek nézve, és legyen valaki, aki emlékezik rájuk, mert az esemény csak utólag nyer értelmet. Éjjel még az történt, hogy valaki fegyvertisztogatás közben elsütötte a pisztolyát, és noha a helyiség tele volt, senki sem sérült meg.

Aludtam néhány órát, és nem szabadultam a kérdéstől, hogy mi az ördögöt csinálok én itt. „A humanisták géppisztollyal?” – jegyezte meg egyik tanárom, akivel beszélő viszonyban voltam. A vidéki fiúk nem voltak itt, talán néhány bányász. Többen voltak itt a marxizmus–leninizmus tanszék munkásszármazású tanársegédei közül. És persze volt néhány zsidó fiú, költők, esszéisták, lelkesülő szkeptikusok. Szóval a radikálisabb hajlamúak. Az évfolyam nagyobb része úgy gondolta, hogy itt az események már olyanok, hogy a legokosabb kimaradni belőlük, ahogy az utcán sem szükséges beleavatkozni mások verekedésébe. Tény, hogy én beleavatkoztam. Nagy kör állt körül az Egyetem utcában vasárnap kora délután egy verekedő csoportot, ketten vertek egy harmadikat: leütötték, felállt, leütötték, felállt. Odamentem, nemes barátom, Kobra ímmel-ámmal követett. Most esetleg verekedni kell? Lehet, éppenséggel azt is lehet, de minek? Miért nem fér a bőrébe ez a Dragomán? Miért akar igazságot tenni? De íme, nem szükséges verekedni, mert azt mondom: „Ne bántsátok ezt az embert. Nem szégyellitek magatokat? Ketten vertek egyet?” Valami olyasmit, amit kisfiúkorában hallott az ember. És ahelyett hogy jól behúztak volna egyet a pofámba, inkább valami olyan mozdulattal, hogy „tulajdonképpen miért is ne?”, abbahagyták a verekedést, begyűrték az ingüket a nadrágjukba, megfésülködtek, és az Egyetem utca népe további látványosság után nézhetett. A szovjet beavatkozás a helyi ügyekbe unfair, tehát én is beavatkozom a helyi ügyekbe ugyancsak fegyveresen. Eddig ez rendben van. Ezután következik a tulajdonképpeni kérdés: kit kell lelőni?

 

Együtt ültünk, diákok, talán volt olyan is közöttünk, aki már ölt, de a többség még nem. Reggelre kialakult a tanácskozás arról a kérdésről, hogy mi most így összegyűlt egyetemi hallgatók, összeverődvén különböző egyetemekről, mert jöttek a barátok és a barátnők is, mi most így fegyveresen ki ellen harcoljunk? Védjük meg az egyetemet? Ostromolják csak meg, lőjék szét, lőjünk vissza az utolsó töltényig, utolsó csepp vérünkig, hátráljunk szobáról szobára, hagyjuk, hogy az épületet a tankágyúk és a Gellérthegy tetején felállított aknavetők szétlőjék, és a falomladékok között pusztuljunk mindannyian? Hogy az utókor ellenforradalmárnak vagy hősi halottnak nyilvánít, ez már az ő dolga. Volt egy ilyen javaslat is. Egy makacs fiú mondta ezt, szegényparasztcsaládból származott, az arca is csupa makacs dudor. Vessük meg itt a lábunkat, és legyünk az ellenállás szigete. Más hasonló szigetekkel fenn tudjuk tartani az ellenállás tüzét, amíg a világmegbotránkozás tárgyalásra nem fogja késztetni az oroszokat, hogy a magyarok semleges szuverenitását fokozatosan ismerjék el.

Kellett kitalálni egy amíg-ot. Mert csakugyan, meddig kell ellenállni? Az utolsó töltényig? Az utolsó csepp vérünkig? A bölcsészek úgy gondolták, hogy a szovjet sorkatonák nem bűnösek. Az elmúlt napokban jó beszélgetéseink voltak szovjet katonákkal. Én is együtt ettem velük egy tábori konyhánál, ahova mi, nemzetőrök is odatelepedhettünk, ha oldalt letesszük a fegyvereinket. Ettünk, beszélgettünk, az orosz fiúk ugyanazt mondták, mint a magyar rendőrök, hogy ők ebből szeretnének kimaradni, hazakívánkoznak a mamához vagy már a feleségükhöz, de sajnos nem lehet. A parancs az parancs, testvér, megszakad a szívem, testvér, de bele kényszerülök durrantani egyet, testvér, a lakóházadba. Megköszöntük a húsos káposztalevest, fölvettük a fegyverünket, és mentünk a dolgunkra. Ki-ki magára maradt a hajnali ködben a kétségeivel.

 

Most is erősen ködös volt az idő, de hirtelen felszakadozott, és éles napfény esett az ablakokra. Én is előhozakodtam a magam javaslatával. Nem sok esélyt látok arra, hogy néhány napnál tovább tartani tudjuk magunkat, még vannak fészkek, amelyek ellenállnak, de ennek napok alatt vége lesz. Fel kell készülni a hálózatszerű földalatti mozgalomra, amelynek egyelőre az a dolga, hogy lehetetlenné tegye egy kollaboráns kormányzat fölállítását. A szovjetek és a lakosság között a közvetítőket kell eltüntetni. Belelendültem stratégiai elgondolásom igazolásába. És most itt vagyunk mi a döntés súlyával, mert nincsen magasabb instancia, amely megmondaná, hogy mit tegyünk. Sztrájkoljon-e tovább az ország? Meddig? Lőni valakire, gerillaként hátulról, orvlövészként odúból, padlásablakból? Vak eltökéltséggel lőni? De kire? A szovjetek sokan vannak, a kollaboránsok kevesen. A szovjet katonák teszik a dolgukat, ezzel szemben az együttműködő magyarok árulók. Terrort kell alkalmazni velük szemben. Vaktában le kell lőni a karhatalom embereit. Merényleteket kell szervezni a Kádár-kormány ellen, hogy elrémüljenek a bizonytalankodók, s ne legyen kedvük beállni. El kell szigetelni a megszállókat, hideg gyűrűt kell vonni köréjük, látható legyen, hogy egyedül vannak. És meg kell szervezni a földalatti kormányzatot, a valóságos forradalmi kormányzatot, amelyet az emberek elfogadnak és követnek, amely ott folytatja, ahol november harmadikán abbamaradt, meg kell csinálni az ország láthatatlan önkormányzatát. Fiatalos idea volt, és nem volt egészen világos, hogyan kapcsolódna össze az önkormányzat szelleme a terror szellemével. Volt, aki helyeselt, az érettebbek csóválták a fejüket, a legidősebb pedig azt tanácsolta, vegyek magamhoz egy pisztolyt, menjek ki az utcára, nézzek körül, lássam meg, hogy mi van a városban, és ha úgy találom, hogy valami karhatalmist le kéne lőnöm, lőjem le ügyesen, egyszóval kísérletezzek, megy-e nekem a terror, és térjek vissza még sötétedés előtt, hogy a többieknek beszámolhassak a tapasztalataimról.

 

Vigyázz magadra, mondja a géppisztolyos kapuőr, és kienged az utcára: „Most nem lőnek, arra menj.” Kilép az egyetem kapuján egy posztókabátos, hosszú hajú alak, és sétára indul a városban. Pisztoly, rugós kés, alma, töltőtoll, notesz, a zsebére csap, ami kell, megvan. Most tapadj a falhoz, nyomulj bele a Piros Elefánthoz címzett vendéglő koszosszürke vakolatába. Fizetés és ösztöndíjosztás után professzor és diák, mindenki az Elefántba ment, rekeszes porcelántálakon sokféle húsból dőzsölhettek. Nemrég a vágóhídon jártam, azóta kerülöm a húst, és kezdem érezni a többiek, a húsevők szagát.

Egy tankgéppuska-sorozat elől behúznak a vendéglőbe. „Látom, hogy pisztoly van a zsebében – mondja a pincér –, úgy fogja. Lazítson.” „Vilma vagyok – mondja a szakácsnő. – Megismer, ugye?” – És egy szelet sültet tesz egy szelet kenyérre. „Mi járatban?” – kérdezi Dezső, a pincér. „Jövök az egyetemről, megyek haza, úton hazafelé körülnézek a városban.” „Már nem kell lőni – mondja Dezső. – Többen vannak.” Vilma és Dezső csak bejött vigyázni a Piros Elefántba, közben egy kicsit tízóraiztak. „Mi vagyunk többen…” – mondom. „Innen, kérem, ne tessék lövöldözni” – mondja Dezső. „Eszem ágában sincs lövöldözni” – mondom én. „Fiam, egy édesanyát nem lehet becsapni – mondja Vilma. – Még tegye el a zsebébe ezt a vajas kenyeret, és ha valamiért a zsebébe nyúl, hát ezt fogja meg.” Ahogy behúztak, úgy nyomtak ki.

Emberek mászkálnak a tankok körül, a tankosok cigarettáznak. A pékműhelyek dolgoznak, a boltban ígérik, hogy lesz kenyér. Hosszú sor ácsorog a bolt előtt, néha egy géppuskasorozat, mindenki a falhoz lapul, de szerencsére nem ebben, hanem a szomszéd utcában lőttek. Teherautón megjön a kenyér, a sofőr elismerő pillantásokat kap, aki egy egész vekni még langyos kenyeret vihet haza, az kisebb hadisikertől mámoros.

Találkozom az ezüst fejű, leszbikus Johannával, egykori franciatanárnőmmel. „Hová megy?” Van egy béna tanítványa, akinek nagyon fontosak a franciaórák, a Verlaine-versek: „Les sanglot longues des violons de l’automne blessent mon coeur d’une longeur monotone.” Van egy kis bocsánatkérő dac is Verlaine fölemlítésében, mert annak idején arra unszoltam Johannát, hogy Micheaux-verseket olvassunk, és Kassákot fordítsunk franciára. „De hiszen lőnek!” „Az ember végezze a dolgát. Valamikor csak meg kell halni” – feleli Johanna.

Találkozom Diósi szomszéddal, akinek tele volt a hátizsákja, hol járt, Diósi szomszéd? A Baku lokálban járt, és betett néhány palack jó italt a hátizsákjába. A Rákóczi úton már megy a fosztogatás, az oroszok kinyitották az üzletet, s az aljanép megy utánuk. Ahol rabolni lehet, mindig akad rabló. Ez világos. Ami különösebb, hogy a forradalom alatt az aljanép sem rabolt, továbbá, hogy Diósi úr tisztes alkalmazott egy kereskedelmi vállalatnál, s íme nem röstelli a Baku bárból a rumot és a konyakot felpakolni, talán éppen hazafias érzületére hallgatva, így büntetve meg tagköztársaságának fővárosán át a Szovjetuniót. Ebből a konyakból minden kortyocska egy kis büntetés lesz. Ezt a képet láttam már egyszer, tizenkét éves koromban, negyvenötben, ahogy egy drogériát az ukrán katonák feltörtek, gyakorlott mozdulattal szedik elő a literes kölnivizes üvegeket, amelyekből az illatszerész kimérve kisebb adagokat árusít, és beteszik azokat a hátizsákjukba. Ők pontosan tudták, hogy mi kell nekik, leginkább a Chat Noir kellett nekik, ivásra az volt a legmegfelelőbb. Egymás vállára támasztva a karjukat méregzöld illatokat böfögtek. A helyi lakosság meg csak vitte, amit talált.

1956. november 6-án a páncélosok körül a város megelevenedni látszik. Tart az általános sztrájk, de a gyerekeknek kell a kenyér meg a tej. Mindenki szabadnapos, otthon maradt a sok nép, lemennek az utcára. Őgyelegnek köztük a karhatalmi személyek kékesszürke vattakabátban. Ugyanazok a sarkok és ugyanazok az arcok. A tankokat ki kell kerülni, a megszálló katonákkal nem nagyon beszélünk, az emberek már nem hiszik, hogy ezeket az újonnan érkező csapatokat rá lehet beszélni a távozásra. Útakadályként kerülgetik a páncélosokat.

 

Lódenkabátok, viharkabátok, vannak nemesebb régi darabok is, én egy különlegesen hosszú és meglehetősen szúrós, nem annyira melegnek, mint inkább súlyosnak mondható posztókabátot viselek, amelybe kupeczseb van varrva, abban egy pisztoly. Azzal most valakit, még nem tudom, kit, le kell puffantanom. Ha kivitelezni tudom a politikai javaslatomat, akkor igazoltam is. A kupeczseb arra való, hogy abban füzet és könyv is elférjen. Novemberi szendvics: két verseskötet között egy revolver.

Távolban tépett zászló alatt megy egy szürke kabátos, szürke sapkás ember, lőnek rá, nem találják el. Por, sár, szemét, üvegcserép, szakadt huzalok, felborult járművek, működészavar, rendetlenség. Beállok egy telefonfülkébe, működik, Laurát hívom, fölveszi. „Az utcán vagyok, van még dolgom, körülnézek, aztán megyek haza. Nem, sajnos nem maradhatok otthon, még vissza kell jönnöm.” „Miért kell? Ki mondta azt, hogy kell?” – kérdezi Laura. „Majd jövök” – mondom kurtán, és kilépek az utcára a telefonfülkéből, amelynek üvege egy hirtelen támadt lyuk körül szertesugárzó repedésekkel jelzi, hogy a legfőbb ideje volt abbahagyni a beszélgetést.

A kérdés továbbra is így hangzik: Kit kéne lelőnöm? Megülhetek-e a karosszékemben a könyveim között, ha az igazság fegyveres védelmet igényel? Joggal van nálam egy pisztoly, hivatalosan is forradalmár, nemzetőr vagyok. Még igazolványt is kaptam a géppisztoly mellé a kapitányságon, ahova egy nyurga angol szakos kiáltozására mentünk át: „Srácok! Ki akar géppisztolyt?” Hajlok rá, hogy végbevigyem a feladatomat és megpecsételjem azt a tényt, hogy nem játszom a szóval, komolyan beszélek: valakit elteszek láb alól a browning pisztollyal, amelyet kegyelemszerűen fedeztem fel egy sarokban nagy halom revolver között. Gyengéd szálak fűznek a browninghoz, apámnak is ilyenje volt abban a toalettasztal-fiókban, amely egy Mária Terézia hálószoba pucér fehér angyalaitól tartott tükörbe vezeti a kutakodó tekintetét. Egy férfi megvédi az övéit, ha rabló jön, kiszáll az ágyból, és egyik kezében zseblámpával, másik kezében a pisztollyal megindul a zajforrás felé. Később nem tudtam nem nevetni az olyan történeteken, hogy az önvédelemre elszánt polgár betörőnek hiszi és lelövi a feleségét, ahogy az egy pohár vízzel jön vissza a konyhából. Ami jelzi változó hangulataimat a pisztoly körül.

 

Megyek, hogy körbejárjam a várost, hogy találjak magamnak egy áldozatot, fenntartva azt az eshetőséget is, hogy zsebtőrömmel fogom leszúrni. Lehetetlen, hogy ne találjak valakit, aki az új hatalom embere, áruló, akivel tehát példamutatóan végezni kell: egy karhatalmissal vagy inkább valaki fontosabbal. Körbejárom a várost, ma estig gyilkossá kell lennem, ha ez az egész nemcsak komédia. Mert ha nem találok senkit, akit le kellene lőnöm, akkor fölösleges a pisztoly és a kés, akkor kamaszos ez a játék az egyetem folyosóján. Ilyen helyzetekben eléje megyek a dolgoknak, de ebből még nem következik, hogy egy honfitársat, aki most a szovjetek mellé állt, csak úgy lepuffantsak. Éppenséggel megérdemelné. Leendő áldozatom fegyverrel akadályozza meg azt, amit a többség akar. Ő kezdte. Pusztán az a tény, hogy idegen csapatokkal jön, önmagában bizonyítja, hogy a lakosság ellen jön. Fegyvert fogott, jól van, fegyver által vész el.

Eddig nem harcoltam a fegyveres felkelők oldalán, és alkatomhoz nem is igazán illett besorolódni egy csapatba. Paramilitáris alakulatok nem vonzottak, ha mégoly tarka kacabajka volt is az öltözékük. Sokkal inkább illett hozzám ődöngeni a hosszú felöltőmben és várakozni az áldozatomra, elkísérni, szemmel tartani, majd aztán szemtől szemben lelőni. Nem azonnal, nem rögtön, ahogy meglátom, nem csupán külső jelek, például egy karszalag viselése alapján. Ez a halál nem lesz személytelen. A neki kijáró halál lesz. Az áldozatnak meg kell érdemelnie az ő halálát. Meg kell tehát ismerkedni vele.

 

Szánhatnám persze ezt a napot arra is, hogy Laurához hazamenjek, és minderről mély beszélgetésbe mélyedjünk, aminek az a vége, hogy üljek az asztalomhoz, hagyjam abba ezt a mord butáskodást, ha nem férek a bőrömbe, menjek le egy hátizsákkal vásárolni, mert itthon minden fogyóban, de az sem baj, ha nem megyek, olvassak valami elálló szöveget, heverjek a kopottas perzsaszőnyegen, amellyel a dívány be van takarva, és fontoljam meg, hogy az én testem sérülékeny, ezek a tankok viszont sokan vannak, ők a valóság, én pedig a zsebarzenálommal csak egy illúzió vagyok.

Kötelességünk ellenállni, mondja a másik hangom, még akkor is, ha nem győzhetünk. A forradalom a belső rendszer ellen sikerült. Tárgyalásra kell az oroszokat kényszeríteni. Kell, hogy legyen egy földalatti kormány, amely tárgyaló helyzetben van. Kell, hogy nyugaton is legyen egy kormány, amely az Egyesült Nemzetek előtt képviseli a törvényes, a forradalmi Magyarországot. Ha a megszállók nem találnak kollaboránsokat, akkor előbb-utóbb kiegyezésre kényszerülnek, ha a magyar ügy addig ébren marad. Ez a legfontosabb, hogy ne aludjon el, hogy ne vegyék le a napirendről. Egy nem nagy létszámú gerillamozgalom is jelezheti, hogy nem sikerült még pacifikálni az országot. Ha a világ látja, hogy Magyarország ellenáll, akkor talán az ENSZ közvetítésével létre fog jönni valami egyezség egy magyar földalatti és emigránskormány és az oroszok között. Persze még akkor is csak a vereség enyhítéséről tárgyalhatunk, a börtönökbe ne vigyenek senkit, engedjék ki a politikai foglyokat, próbálkozzunk valami felvilágosult, önmagát reformáló kommunizmussal, és cserébe elfogadjuk a szovjet blokkhoz tartozásnak valamilyen lazított formáját.

 

A civilek közt megpillantom Késmárki Andort, korábbi évfolyamtársamat, az öregdiákot, a filozófus tisztogatót, aki nagyszerűen tud az őrületéből teóriát koholni, akit a paranoia tényleges kapcsolatok felismerésére képesít. Íme az elmúlt évek váratlan látogatója, aki egyszer csak megjelenik, hogy egy új olvasmányát, ellenséges filozófusok gondolatmenetét pontos sűrítményben ismertesse velem. Nagyon érdekelte, hogy mi jut minderről eszembe. Késmárki itt áll magasan, mutatósan, kékre borotvált állal, mint egy filmszínész, talpig marxizmus–leninizmusba öltözötten, plusz pufajka és géppisztoly. Hogy a sors miért éppen ezt a marhát hozta elébem?! Habár megérdemelné a leszámolást, már csak azért is, amiért meg akart házasítani Irénkével, akinek perdöntő és vitathatatlan tulajdonsága a hamisítatlan munkásszármazás volt. Szóval Késmárkit most kinyírjuk? Szüntelenül arra próbálom ösztökélni magamat, hogy csak a soron következő lépésre, a most éppen kimondandó szó vagy megteendő cselekedet helyes megválasztására ügyeljek. Rákiáltani: „Késmárki!” És már lőni! Az arcán kettős meglepetés, hogy felismeri évfolyamtársát, és hogy az hasba lőtte. És akkor utána mit csinálok? Elszaladok? Vagy ott maradok, és elkezdem magyarázni a többi makulátlan hazafinak, hogy ez egy nyilvánvaló hazaáruló volt? Mivelhogy beöltözött a karhatalmisok közé. Erről a többségnek valószínűleg rossz véleménye van, de kétséges, hogy ugyanez a többség megszavazná-e ennek a másik fiatalembernek, Késmárki Andornak a kivégzését.

 

Ennél sokkal többet végiggondolni nem áll módomban, mikor Késmárki rám köszön: „Jó napot kívánok. Legyen szíves a személyi igazolványát!” A szemében van valami kaján érdeklődés. Néhány nappal azelőtt megjelent a jogi kar kapuja előtt, amikor éppen én álltam őrt géppisztollyal, védelmezve az emeleten székelő Értelmiségi Forradalmi Bizottságot. „Beengedsz?” – kérdezte akkor Késmárki. „Nem szívesen – mondtam –, körülszimatolsz?” „Körülnézek, körülhallgatok, hátha tanulok valamit.” Világos, hogy Késmárki ágens, és hogy a filozófiája egy ágens filozófiája. Benyúlok a zsebembe, keresgélek, és előhúzom a személyi igazolványomat. Érezhető volt, hogy a keresgélést a karhatalmi közeg a várhatónál hosszadalmasabbnak tartotta. Kinyitotta a személyi igazolványomat, benne van Laura igazolványképe is, hogy ne gyűrődjön, azért éppen ott. Mihelyt kizártak az egyetemről, Késmárki nyomban bevetette magát. Szerette volna eltéríteni Laura bizalmát tőlem, akit az egyetemről méltán távolítottak el.

„Személyi igazolványban semmilyen egyéb papírt nem szabad hordani. Ezt a fényképet elkobzom. Ma még túlságosan korai lenne téged őrizetbe vennem. Személyi motozást is tarthatnák. Menj haza a feleségedhez. Lehetőleg ne sokat mászkálj, és ne hagyd magad semmibe se beszervezni. Ne nyugtalankodj, kérlek, a letartóztatók házhoz jönnek.”

Késmárki tiszteleg és elfordul. Most hátba lőhetném.

 

Laura berendezte a szobámat, szekrények mélyéről előkerült egy faliszőnyeg meg egy ágyterítő, az asztalt zöld bársony borította, Laura tett rá egy Buddha-arcú kínai porcelánvázát is. Megemeli a kabátomat, és rémüldözik, hogy milyen súlyos, észrevette a revolvert. „Te így jársz? Minek ez neked?” „Minden eshetőségre” – felelem. „Milyen eshetőségre?” „Sosem lehet tudni” – mondom, s nem merem bevallani neki, hogy most próbaúton vagyok, ma még egy skalpot be kell szolgáltatnom. Ahelyett hogy engedek Késmárki javaslatának és hazajövök Laurához, a nyomába kellett volna szegődnöm és valahol orvul hidegre tenni. Tanuljuk meg az orgyilkosok hallgatag elszántságát. Mind a bableves, mind a szobaszépítés ujjongó dicséretet kap. Fölveszem a nehéz kabátot, Laura a széken ül, és a homlokát nyújtja csókra távolságtartón. Az asztalon ott van a Merleau-Ponty-könyv: Les aventures de la dialectique. A lépcsőházban felugat a nőgyógyász dakszlija.

 

Utcasarkon meghúzott lépések, röpcédulák a szovjet városparancsnoktól: az ellenállás szigorú megtorlást von magával. Az egyetemen az őrök üdvözölnek. „Mi van?” „Tanácstalanság.” Megmondom, hogy nem jutottam semmire, és ezzel rontom a közmorált. A pisztolyt mindenesetre visszaadom a forradalmi bizottság fejének. A dékáni hivatalban a többség azt mondja, hogy nem lehet elvágni egymástól a megszállókat és a kollaboránsokat, mert minden eszköz az ő kezükben van. Marad a punktuális nyugtalanítás. A többség engedelmeskedni fog a megszállóknak. Ha folytatjuk a fegyveres harcot, fanatikus, nihilista merénylők leszünk. Ha viszont letesszük a fegyvert, akkor letettük a fegyvert. Akkor berendezkedünk a modus vivendire, akkor lappangásra állunk át, akkor az óvatos, hosszú távú, történelmi stratégiát választjuk. Többeknek elmesélem Késmárkit. Nincs erős vita, ha megtámadnak, védekezünk, de ők még mindig nem támadtak. Aztán jön a hír, hogy a képzőművészeti főiskola udvarán lelőttek néhány felkelő diákot, meg hogy a szomszédos pincéket átfésülik, s aki diákot találnak, azt felviszik a főiskola udvarára, és lelövik.

Aztán jön egy egzaltált diák, és azt mondja, hogy menjünk ki vele a városszéli laktanyába, szerzett két teherautót, az az igazi hely. Megkérdem, hogy miért menjünk oda.

– Mert lövik őket. – Honnan? – Aknavetővel a hegytetőről. – De hiszen oda nem tudunk a laktanyából visszalőni géppisztollyal. – Nem, visszalőni csakugyan nem tudunk. – Akkor miért menjünk oda? – Nem érted? Hogy együtt dögöljünk meg! – Nem értem. Lona el akar menni ezzel a diákkal, nem engedem, lefogom a kezét, amikor már kapaszkodni akar fel a magas kerékre.

Fehér zászlóval jön egy szovjet tiszt, és átad egy rövid cédulát oroszul. Ha nem ürítjük ki az egyetemet, akkor holnap a tankok szétlövik. Menjünk haza, ha meg akarjuk kímélni. Néhány iratot magunkhoz veszünk, és egyenként kiszökdösünk, fegyver, teherautó, sonkakonzerv, minden ott marad.

 

Néhány nappal később a lakóházunk kapujában állok őrként, a csukott kapu mögött a ház férfilakói közül kettő-kettő őrségben posztol és diskurál. Már nem hoztam le magammal a géppisztolyt, amely az ágyládában nyugoszik. Együtt állunk a híres koncertmesterrel, egy mértéktartóan köszönő, szórakozott emberrel, aki túlságosan is terebélyes anyóssal, feleséggel és gyerekekkel van megáldva. Szuszogó, fejüket oldalvást tartó kerekded lények veszik körül ezt a még hosszúdad embert, aki mi jobbat tehetne: egy kissé csökkentette az ablakán kiszűrődő hegedűszó tartamát, testben pedig hasonul a családhoz. A koncertmester nem várt jobbat a történelem alakulásától. „Az embert végül cserbenhagyják. Ezt nem hisszük el mindaddig, amíg csakugyan meg nem történik. Mi, magyarok, mi mindig ráfizettünk a vezetőink hiszékenységére. Hittek a németeknek. Mi lett belőle? Hittek az oroszoknak. Mi lett belőle? Most meg hittünk az amerikaiaknak, hogy majd segítenek, hogy az oroszok gyengülnek, és nem merik, mert a világközvélemény hatalmas.”

 

Akkoriban úgy éreztem, hogy ez a világ beborít fantasztikus bőségével. Lesz miről írni, adva van a megtorlás, az ellenállás, a rejtőzés, a viselkedések nagy változatossága. Az árulók és a hősök az aszfalton teremnek, „Önmagunkat is el fogjuk hagyni – mondja a koncertmester. – Ha kitart, azt fogja észrevenni, hogy a barátai még itt vannak, de már mást mondanak. Fiatalember, legyen bizalmatlan. Leginkább akkor legyen, mikor a remény csalogatja. A remény gödörbe visz. Értse akár úgy, hogy tömegsírba. Nekem itt van a zene, belefogódzkodom a hegedűbe, azáltal vagyok. Ön, ha jól sejtem, írásra adta magát. Fejlesszen ki egy titkosírást.”

 

A boltok nemsokára megnyílnak, van mit enni. Az írók és művészek házában is osztogatnak mindenféle ehető javakat. Az új irodalmi folyóirat fiatal szerkesztőségi munkatársa is kap. Az öregek üléseznek. A város már túl van a harcokon, amikor a Könyv utcában egyszer csak fölsziszegnek a golyók. A franciául kiválóan tudó író leveti magát a földre, és franciául szidja magát, hogy miért jött haza Párizsból, hogy lehet ilyen hülye helyzetbe keveredni! Csakugyan éri golyó az épület falát is, de inkább csak az úttestet söprik végig a figyelmeztető tankgéppuska-sorozatok. A villanyt eloltjuk, nehéz függönyök mögül nézzük, hogy két géppisztolyos fiú rohan a túloldalon, és beugornak egy alacsony kertkapun, de az előkertből a házba vezető kapu bizonyára zárva van. Kijönnek, tanácstalanul néznek, az összes ház kapuja be van zárva, és nem nyílik meg előttük egy sem.

„Be kellene hívni őket.” „Meg vagy őrülve, hogy innen lövöldözzenek? Hogy idetóduljanak a tankok, és szétlőjék az írók házát?” Nem hívjuk be őket. Megkönnyebbülünk, amikor a két fiú az utcasarkon elfut. Körös-körül a polcokon sok papír, nyilatkozatok, emelt dikció, méltóság. Még be-bejönnek az emberek, jön az orosz városparancsnokságról is egy csoport, jöjjenek a szellemi vezetők tárgyalni. Ellenállni vagy tárgyalni? Forrófejűek és reálpolitikusok vitái. Már nincs erő a dologban, a beszédek hadonászások. Még nem tudjuk igazán elképzelni, hogy a magunkfajta ebből a házból, minden egyetemről és szerkesztőségből ki lesz ebrudalva. A vesztesek szétszélednek, és nem ragaszkodnak egymás társaságához.

Hírek szerint Tombor nagyon készül erre a napra, az ördögfiókái, a segédei mind ott tüsténkednek a kertben. Most minden véletlen párbeszéd történelem. Képcsillaghalmazt akar. Beljebb tessékeli a vendégeket, a nézőket és a szereplőket, meg akarja csinálni a sok száz órás felvételt az egyetlen éjszakáról, az igazság órájáról.

Mindez ott lesz az öbölben, a környező szállodákban minden szobát kivett erre az alkalomra, rendőrök fognak az ünnepséghez vezető úton vigyázni, sokan a környékről bejönnek, egy nagy térséget a tóparton erre az alkalomra bekerített; ahogy leparkoltál, megérzed a nyárson forgó ökör szagát, s még mielőtt belevegyülnél a társaságba, a fehér süveges szakácstól kapsz egy darab húst kenyérrel és borral.

A rendező távolságot tart a látványtól, örül, ha mindenki mást mond, és ha mindenkinek igaza van; szeszélyes merítéssel hoz össze alakokat. Ellenőrzi az előkészületeket, az ágakra szerelt kamerákat és mikrofonokat, a furcsa lampionfényt, a magas lábakra állított reflektorokból jövő színes fénykötegeket és a vízpartra állított uszályhajót, amelyen nagy táncparkett kínálkozik. Bemegy a vezérlőközpontba, és különböző szögekből nézi a feleségét, ahogy a kertben és a templomrom falai között mászkál. Tombor, a filmes és a polgármester összehozta, hogy az ünnepség itt legyen a domboldalon a templomrom és a szent forrás mellett, a búcsújárók kápolnájánál, ahol a cigányok is országos búcsút rendeznek. Ha váratlan események keletkeznek, az sem baj.

Meghívta az osztálytársait és a politikai barátait, a művésztársakat és az ivócimborákat. Össze kell hozni az extremitásokat, fontos, hogy közös társaságba tartozzanak. Az új szájhősöket is meghívta, minden új undokot megkínál egy hellyel, legföljebb nem tud megkapaszkodni. Valójában nem emberek uralkodnak, hanem egy illemkódex, egy comme il faut, és Tombor megérezte ennek a comme il faut-nak a stílusát. Sejti, hogy mire van a környezetének szüksége, és azt teszi, amire annak szüksége van. Arra is képes, hogy ne csináljon semmit. Fut az erdőben, a talpa átveszi a föld ruganyosságát az erdei ösvényeken, leül a fatönkre, nézi a mohát, tobozt szorongat, felfuttatja a tekintetét a törzsek magasán a felhőkig, a sziklák erezetén járatja a szemét, és szemmel tartja a völgy aljában a patakparton sétáló fácántyúkokat.

 

A polgármester oldalán ott áll Aba Kuno, az egyetem rektora és Kandor város alpolgármestere. Aba Kuno harmadikos volt már, amikor Dragomán elsős, de a természet törvényei ellenében mégis összebarátkoztak az iskolaudvaron. Motorral hajtottak egymással szemben, és versenyeztek, ki húzza le a másik öklét az asztalra, ki hány barackos gombócot bír megenni, ki hány latin szót tanul meg egy óra alatt, ki tud viccesebb dadaszonettet költeni a tóparti homokban behunyt szemmel hanyatt fekve, miután kijöttek a lágy vízből a bazaltoszlopos geotörténeti tanúhegyek ölében. Hol az egyik, hol a másik győzött, nem volt közöttük szilárd szuperioritás még az iskolabálokon sem, mert hol az egyik, hol a másik jelentette előbb, hogy a folyosó ablakmélyedésében táncospárjukkal csókot váltottak.

Ezért arra a következtetésre jutottak, hogy jobb felosztani egymás között Kandor városát és minden számba jöhető érdekszférát. A szőke herceg és a fekete herceg megállapodott abban, hogy Kuno a klasszikus machiavellista, tehát a járható út embere, a cinikus-romantikus Dragomán ellenben attól, hogy valami valóságos, sőt a valóságnak megfelelő, még egyáltalán nincs meggyőzve, sőt merészeli az erkölcsi haragot is a megtörténés fölébe emelni, mert ha csak úgy egyetértesz mindazzal, ami történt, akkor a gondolkodásod olyan lapos lesz, mint egy varangyos béka, amelyet a betonúthoz préselt egy teherautó-kerék.

Aba Kuno már negyedéves korában történelemszeminárium-vezető volt, és megtanította hallgatóinak mindazt, amit kellett, de még egyebekről is beszélt, ezért járt Dragomán Aba Kuno tanulókörébe. Túravezetőt is tisztelhetett egy barlangkutató csoport élén Aba Kunóban. Dragomán anglicista, Aba Kuno germanista. Dragomán a nagymamájától tanult meg angolul, miközben teniszezni kísérte az öregasszonyt, aki egy másik öregasszonnyal minden héten megmérkőzött. Aba Kuno az anyjától tanult németül, a nagyapa berlini jogászprofesszor volt. Mind a kettő élt-halt a különc szavakért és ismeretekért, mind a ketten katedraszínészek, stílusgyakorlatban Aba Kuno erősebb, mindenféle ünnepélyes szónoklatokra képes volt anélkül, hogy a belső röhögés meglátszott volna rajta. Tudott hülyét csinálni úgy a másikból, hogy az ebből mit sem vett észre, és el volt ragadtatva Aba Kuno kedvességétől. Dragomán túlozva és önironikusan volt jámbor, látszott rajta, hogy szórakozik, és ebből néhány kínos afférja származott.

 

A megszállók 1956. november 10-én úgy döntöttek, hogy jobb, ha nem ők fésülik át az erdőséget, valahogy le kell hívni a fölkelő diákokat a hegyekből. A városparancsnok maga ment ki értük, és hangosbemondón ilyeneket mondott: „Mi győzni, ti veszteni. Mi sok, ti kevés. Ellenállás buta. Lejön, fegyvert idead. Megy bibliotyekába tanulni. Kell szolgálni világbéke és örök szovjet–magyar barátság.” Szerpentin kanyargott fel a hegyre, azon haladt a városparancsnok kocsisora.

Egy barlangtorokból Dragomán célba tudta venni, nem kérdezett, nem gondolkozott, lőtt és talált. Dragománt a fegyverek mindig érdekelték, vásári légpuskával mindig nyert szőrmajmot vagy kaleidoszkópot. Negyvennégytől fogva úgy gondolta, hogy ha az emberre vadásznak, jobb, ha visszalő. A vadász kétszer is meggondolná, hogy lőjön-e a nyúlra, ha a nyúlnak is volna puskája. Aznap Dragomán különösen bosszús volt, fényképezni akart, de egy játékos kedvű mesterlövész kilőtte a kezéből a Leicáját, méghozzá úgy, hogy Dragománnak semmi baja nem esett. Mindazonáltal gyilkosság szárad a lelkén. Akkor is, ha számításba veszi, hogy ezredes esetében a mellkaslövés foglalkozási ártalom. Mégis, egy orvlövésznek van min elborzadnia magában.

 

Aztán el kellett telnie vagy harminc esztendőnek, hogy megint fegyvert vegyen a kezébe, hogy lőjön és találjon. Egy izraeli tanulmányi kiránduláson vett részt, a barátját kísérte, aki tanár volt. A másik tanár megbetegedett, fölkérték, hogy legyen fegyveres kísérő. Vitte a nehéz géppisztolyt, eszébe sem jutott, hogy használni is fogja, de mikor valaki hirtelen tüzet nyitott rájuk, ő a barátjánál gyorsabban kapta le a válláról a géppisztolyt, és gyorsabban lőtt, elvágódva, úgy, mint a moziban. Még sokáig nem mozdultak, a gyerekeknek is intett, hogy maradjanak, kússzanak hátrébb. A feltételezése bevált, és újabb sorozat csapott be mellette, Dragomán most sem volt rest, de megelőzte a dombtetőről egy traktoros, aki meglátta a kőrom mögött hasaló másik arabot, jobb helyzetben volt és alighanem jobb lövész, mint Dragomán, ezért neki csak kétszeresen sikerült gyilkossá válnia.

Mind a kétszer volt oka lőni, mind az ezredes, mind pedig a gerillaharcos fegyveresen halt meg. Sportmérkőzés, arra készültek, hogy alkalmasint öljenek, erre edzették, erre idomították őket. Dragomán csak annyit mond, hogy ő gyorsabb volt. Azoknak is módjukban állt volna őt elintézni, nemcsak megsebesíteni. Igaz, felelős azért, hogy fegyveres csetepatékba keveredett. Ha nem sikerül lelőnie azt az ezredest, akkor talán a proszovjet hatóságok sem lettek volna olyan kíméletlenek az erdőből kilépő géppisztolyos diákokkal szemben. És igent mondott, amikor a barátja közölte, hogy csak fegyveres kísérőként jöhet a kirándulásra.

Berlinből jövet, a kandori repülőtéren Dragomán odaszólt egy – talán skandináv – diáklánynak, hogy azok a taxik ott hátul olcsóbbak. Elöl állnak a Mercedesekkel a két-háromszoros bért számító hiénák. Egyikük feldühödik, Dragomán nem szól semmit, csak megy a sor végére, a kivilágított lámpájú rendes taxik felé. Mögötte a hiéna: „Szétverem a pofádat! Nem mersz megfordulni? Elveszem az életedet! Találkozunk a gettóban!” Dragomán hirtelen megfordul, és gyorsan, váratlanul hasba rúgja ezt az embert. Jön a többi hiéna, aztán odagurul egy taxi, benne egy súlyemelő, akivel a hiénák nem szeretnek verekedni. Dragomán beszáll, a taxisofőr méltányolja a rúgás fiatalos lendületét.

A kocsiban Dragomán azt fejtegette, hogy az ember által járható utak nem jók. A jók nem járhatók. Nincsenek jó nemzetek. A gazdagok jósága? Ez a sok szépség mind a fegyverkereskedelemből származik. Polgári világ? A sztereotípia uralma alól nincsen tömeges kivétel. A tömeg lehet önkényeztető, happoló, zsugori, önös. Lehet kollektivista, önzetlen is. Jobb, ha nyárspolgár, mint ha forradalmár. Kevésbé aggasztó, ha a vásárlás a passziója, és nem a mozgalom. Dragomán sem az óvatost, sem a militánst nem bírja. Az individualista anyagias, a kollektivista viszont fanatikus. Mivel az embert nem lehet megszabadítani a haláltól, nincs értelme utópiáról beszélni. „Mit szól mindehhez, uram?” „Minden szava színarany, mester” – mondta a taxis rejtelmesen.

 

Aba Kunónak is háza van a tóparton, új feleségével, Szandrával ott töltik a hétvégét, az előző asszony öngyilkos lett. Aba Kuno a kertben egy átépített történetet ad elő, együtt harcolt a diákokkal, hatan meghaltak, ő csak megsebesült, hazavánszorgott. Aba Kuno terhétől a felesége, Ágnes jobban kínlódott, mint ő.

Aba Kuno a speciálkollégiumán, amelyet a lakásán ingyen tartott, kívánatossá tette a visszatérést egy mindennél ősibb és istenibb fénykorhoz, amelyről őneki biztos értesülései voltak, de mert a hazavágyakozás teljesülésének még nem jött el az ideje, és mert amúgy négyszemközt Aba Kuno megvetően beszélt tömegről és demokráciáról, az évezredek óta tartó folyamatos hanyatlásról a szent és végtelenül hatalmas félistenek és bölcs héroszok korához képest, akiknek fennmaradt nyomaihoz leginkább neki volt kulcsa, ezért, ami a praktikumot illeti, a kivárás, a karbantartás, a megőrzés, a tanúskodás a dolgunk.

A tanár felelős a tanítványaiért, mester és tanítvány viszonyánál nincsen magasztosabb kötelék. Aba Kuno folyamatosan mimikrit és egyezkedést javasolt, és a fennálló erőviszonyokat valóságosnak elismerve, kötelességének, átmentő szolgálatnak tekintette, hogy benne legyen a szinte mindenkori elitben. Tanuljuk jól kormányozni lélekvesztőnket az idő áramlatain, amelyek nekünk a legritkább esetben kedvezőek. Tessék működő kapcsolatokat teremteni a kezetekre bízott intézmény érdekében az aktuális vezetőséggel. Városunk javára erkölcsileg helyes audienciát kérni a mindenkori hatalom fejétől.

Audiencia, de nem behódolás. Ne add oda magad az illetékes hatalmasságnak. Te itt vagy, ő ott van. Az íróasztal túlsó oldalán. Te a tudás térfeléről beszélsz, amely olyan alapos, hogy akár szerénynek is mutatkozhatsz. Próbáld megenyhíteni az uralkodót, aki lényege szerint hiú és sznob, a biztos tudás őrzőjét pedig udvarában szeretné tudni. Sohasem válni udvaronccá, de ritka és előkelő vendéggé az udvarban. Kérem, éreztessék az idő lovagjaival a folyamatos teendőt, hogy azok megértsenek valamit a hagyományból, és megkíséreljék egynek érezni magukat mindazokkal, akik itt éltek ezen a földön.

Aba Kuno 1990-ben, a változások évében a kandori egyetem rektora lett, és egyúttal a város kulturális ügyekben felelős alpolgármestere. Melindának, a polgármester feleségének évődve így meséli hajdani különbözéseiket: „És akkoriban házasodtam, és arám kilétét sikerült titokban tartanom Dragomán tanár úr előtt, mert könnyen lehet, hogy elorozta volna a menyasszonyt, méghozzá valami mindent jóváhagyó perszonalista miszticizmussal összezavarva nemcsak a saját fejét, de az én későbbi szegény feleségemét is. Én akkoriban két hófehér galamb látogatásának és a jövetelüket nyomon követő megvilágosodásnak köszönhetően az érzékek fölötti uralom eszméjének hódoltam.”

Aba Kuno azt mondta Dragománnak, akivel időnként magázódtak: „A maga tetszőleges szabadságfogalma oda konkludál, hogy szabad minden este mással lefeküdni.” Dragomán bűntudatosan bólogatott. „A vándor mindennap máshol hajtja álomra a fejét. Goromba föld ez, itt az embert alkalmasint megölhetik. Veszélyben vagy, bekuporodsz a nem létező egérlyukba, vagy az utolsó nászodat ünnepeled minden este.”

 

Dragomán írt, olvasott, utazott, ismerkedett már eleget. Egy idő után a további csavargás már helyben futás. Nem hirdet semmit, végignézte a nagy közös zsiványság különös verzióit, nem ígér a rossz helyett jót. Az egész őrület. Ma így az, holnap úgy az. Viseld el a magad módján. Have a nice day!

Városkutatóként jólesett neki az a meghívólevél, amelyet Tombortól mint polgármestertől kapott, hogy legyen a tanácsadója. Aztán kiderült, hogy Tombor szóvivőnek, beszédírónak és utazó nagykövetnek szánja Dragománt. „Man, are you crazy? Ha a jóistennek beszédíró kellene, egyet-kettőt írnék neki, akárcsak a szomszédasszonynak, szívességből, de ennyi elég is lenne. Te engem valami szolgálatba akarsz behúzni. Ember, én nem vagyok mi senkivel. Na jó, nézzük, mit tehetünk Kandorért. Ha már itt lakik az unokám.”

 

Senki sem tudta, hogy Dragomán lőtte le a városparancsnokot. Az egyetem forradalmi bizottságában játszott szerepéért másfél évre ítélték. Egy rabgazdaságban letöltötte, ötvenkilenc tavaszán szabadult. A városparancsnok halála után a szovjetek hosszan gépfegyverezték az erdőt, Dragomán megsebesült, de még tudott járni.

Kellett valaki, akiben a diákok megbíznak. Egy volt ilyen, az egyetem független szelleme, Aba Kuno. A fiatal történelemtanár hívta le a fiúkat a hegyekből. Ígéretet kapott az új városparancsnoktól a szabad elvonulásra. Kiáltozott ő is a hangosbemondóba, hogy jöjjenek le, ne folyjon több vér, kezdődjön az élet, vegyük tudomásul a túlerőt, és ennek tudatában cselekedjünk. A diákok átengedték magukat a józan együttműködés, a méltóságos reálpolitika hangjának.

Dragomán hevesen eltanácsolta őket, kelepcét sejtett, de az érvei nem hatottak. Ő inkább itt harap fűbe, ebben a sziklabunkertorokban, ahonnan fényes kilövések adódhatnak, és noha a sebesült bal válla miatt egyre haloványabb lett, nem hagyta magát elvonszolni, ott maradt a leshelyén. „Még néhány óráig ne áruljatok el, ha lehet” – kérte a többi hatot, akit megrémített Dragomán tette és sebesülése.

A magasból látta, ahogy a tanár elé az Irgalomvölgy tisztására érkező fiúk sorban ledobják a földre a fegyverüket, egy csoportba állnak, majd az őrök hirtelen eltávolodnak tőlük, és az erdőből kilépő vattakabátos fegyveresek szitává lövik őket, azt a hat diákot, akikkel Dragomán előző nap állt össze egy bölcsészszabadcsapatba, amelynek az „arrière-garde révolutionaire” nevet adták, lévén főképpen romanisták a tagjai.

Ők nem lőttek, őket lelőtték. Dragománnak sikerült ölnie, de őt csak megsebesíteni sikerült. Ő találta el a városparancsnokot, s megtorlásképpen a diákokat végezték ki.

Aba Kuno őrjöngött, nem erről volt szó, becsapták, bántatlanságot ígértek, géppisztolytussal kapott egyet az arcába, állt a hat diák fölött átkozódva, orra-szája vérzett, s pufajkás emberek feldobálták a holttesteket egy teherautóra, felszálltak egy másik kocsira, és eldörögtek a hegyi szekérúton.

Akkor fentről megszólalt Dragomán hangja: „Aba Kuno, láttalak!” Sebesülten, szédelegve, egy husángra támaszkodva Dragomán lebotorkált. „Mind a ketten megérdemeljük a halált – mondta. – Valamelyikünk feleljen ezért a hat fiúért. Vagy én, vagy te. – Két pisztolya volt, odaadta az egyiket. – Kettőnk közül legalábbis az egyik megérdemli a golyót” – mondta Dragomán megveszekedetten. Köves völgy, laza párbajfelállás, lőnek egymásra, mind a kettő megsebesíti a másikat. Egyikük erre, másikuk arra elbiceg. Egyik sem fordul a másik után, mikor elég messze vannak egymástól, visszanéznek.

Dragomán elvonszolta magát Jeremiás házáig, az öreg elrejtette, orvost hívott, meggyógyította, a hétéves Melinda sokat rajzolt s mesélt neki, még pogácsát is sütött. Aba Kuno is hazabotorkált a nővéréhez. Elmondta, hogy őt is a karhatalmisok lőtték meg, csak elvágódott, és amikor azok elmentek, még el tudott kúszni négykézláb. És a többiek? Ott hevernek. Többen kimentek a halottakért, a testek már nem voltak ott, csak a vérnyomok a füvön. „Úgy látszik, értük jöttek és elvitték őket” – mondta Aba Kuno.

 

Dragomán ott ül a kertben, és hallgatja Aba Kuno átépített történetét. A társaságban a teraszon ott ül Szandra, az alpolgármester-rektor fiatal felesége, és issza a hőstörténet részleteit. Aba Kuno Dragománra néz, és megerősítést vár, Dragomán bólint, senki sem tudja, hogy ő volt a hetedik. Aba Kuno újabb és újabb foszlányokat villant meg a rá nézve egyre kedvezőbben kanyarodó történetből. Kandorban ő a nagy túlélő, már szinte mártír, a tömegsírból feltámadt ember, Kandor címere.

Egyszer csak letéve a pálinkáspoharat Dragomán azt mondja: „Aba Kuno, láttalak.” A rektor felállt. „Mit akarsz ezzel mondani?” Dragomán is felállt. „Láttalak.” Dragomán kivett egy húszast a zsebéből. „Fej vagy írás. Egyikünknek csal az emlékezete. Ha találsz, az enyém… Nem találtál. Te igazán hiszed, amit mondtál? És ha nem hiszed, miért mondod? A csontok kijönnek a föld alól.”

 

A forgatás és a szerencsétlenség éjszakájára Tombor kertjében sokáig emlékezni fog a válogatott társaság. Az egész a filmért van, Tombor fölhevült, reszket, mint a vadászkutya, hogy legyen esemény, akció a filmben. Mindenütt ott vannak a segédördögei, a kameramanok, minden bűnesetnél, minden tárgyaláson, minden botrányon. Az alpolgármester gyanakszik a polgármesterre, ő is azt hiszi, hogy az egész a filmért van, ha tetszik, a szabadtéri színházért, a mutatványért, a képernyőért, a rendezőért, nem a városért.

Aba Kunóról nem szállnak le a kamerák, közte és Dragomán között felgyorsult egy érezhetőleg régi történet. Jelen volt pezsgőspohárral a kezében Barnag úr is, a városi rendőrfőkapitány, a cég régi embere, akinek korábban az volt a dolga, hogy éppen Tombor köreiről a lehetőségig mindent megtudjon, de lassan átitatódott éppen azzal a méreggel, amely ellen osztályvezetőként harcba küldték, kifejezések szüremkedtek be a beszédébe a tiltott és elkobzott irodalomból, amelyet hivatalból kellett ismernie, ő maga is gyanús lett, a karrierje megtört, de amikor jött a változás, Barnag úr pályája fölívelt, egyszerre két grádussal ment felfelé, kinevezték rendőrkapitánynak, és most már nyíltan Tombor és barátai hívének mutatta magát, ami Aba Kunót bal szemöldökének fölvonására, Barnag urat pedig meggondoltabb viselkedésre késztette.

A kertben egy padon ül Aba Kuno, körülötte a felvevőgépek. Jön Dragomán, körülötte a felvevőgépek. Mind a ketten ittasak, a kamerák mögött a szemtanúk, a kórus. Aba Kuno föláll, és odalép Dragomán elé. – A történet így igaz, ahogy elmondtam, és így maradjon meg a történelemkönyvekben. Hatan voltak, és a hetedik én voltam.

– Én voltam a hetedik, Aba Kuno, és ezt te jól tudod. Te lecsaltad a fiúkat. Könyörögtem, hogy ne menjenek le. Neked hittek, sortűz. Tévedtél, nem ezt akartad, nagy kő ez a szíveden, de mire való ez a hősködés? A vezeklés neked nem elég? Egy perc katarzisra neked is szükséged van, amikor a vér a halántékodon dobol, amikor a szívverésed eláll, amikor remegni kezd a térded, amikor megérted, hogy itt a fal, amikor szembefordulsz a kivégzőkkel, és azt mondod, na lássuk, amikor zsebre dugott kézzel kisétálsz közülük, amikor reggel fölkelsz a bűnöd mellől, és este lefekszel a bűnöd mellé, akkor valami jó történt veled. Ideje van a felfuvalkodásnak, és ideje van a megaláztatásnak. Mondd csak, Kuno, ne kenjelek fel a gyarló ember vallásának a püspökévé?

– Határozottan kérdem, Dragomán professzor, egyetemünk díszdoktora, mit akar a rébuszaival mondani? Polgártársaim között, kiknek a bizalmát kiérdemeltem, inszinuációival meg akar szégyeníteni? Ön elment, Dragomán kolléga, én itt maradtam egy testbe zárva városunkkal. Azt hiszi, elegánsan besározhat? Ez az önök módszere. Egy cinikus megjegyzéssel ledöfni a másikat. Én vagyok a Dragomán, nemzetközi drogomán, beszívok és mondok bármit, amit akarok, elrepülök holnap úgyis. Mit állít Dragomán professzor: azt, hogy az egyetem rektora hazudik?

Egy ember odaugrott Dragománhoz, és erős kézzel összefogta a zakóját. – Te meg ki vagy? Tudod te, hogy kivel pimaszkodsz? Megyünk utána, mint pillangó a fény után! – Aba Kuno felesége szólt rá a vállas rövid emberre: – Béla, ne! – Egy másik odalépett Bélához, és elhúzta. – Hagyd, nem látod a pofáján, hogy kicsoda?

Dragomán kiegyenesedett. – Aba kolléga, a kérdésedre a válaszom: igen. Hazudsz.

A rektor pofon vágta Dragománt. Dragomán nem emelte föl a kezét. Aba Kuno még egyszer ütni próbált. A válasz kis lökés. Aba Kuno hanyatt esett, beverte a fejét a padba, amelyről az imént felpattant. Még fölállt, de megszédült és elvágódott.

Dragomán mellé térdelt, a rektor felakadó tekintete Dragomán szemét kereste. Dragomán felállt. – Hívni kellene a mentőket, már csak hogy megállapíthassák. – Nézte Szandrát, az özvegyet, ahogy áll a férje fölött. Azt mondja, hogy maradjon minden így. Valaki el akarja húzni. Az asszony odaüt. Dragomán nekitámaszkodott egy fának. Valaki azt mondta, hogy hívni kéne a rendőrséget.

Barnag úr előlépett. – Fölösleges, itt vagyok, mindent láttam. Őszinte részvétem, Dragomán professzor úr. Az ön helyzete világos. Ön kapta a pofont. Ön csak meglökte a rektor urat. Habár mielőtt lökte volna, el tetszett kapni a karját, és húzni is tetszett cselgáncsfogással. Előbb húzni és aztán lökni, így hatásosabb. Húzni kettős értelemben, előbb felhúzni az illetőt, aztán könnyed védekezésül beadni neki egy halálosat. Mert nem kellett nagyot lökni, ott a tölgyfa pad, elég csak az élének irányozni a koponyát, amihez persze tekintélyes izomerő kell és koncentrált célpontosság, amit az efféle világnézeti vita, ami itt bujkált önök között, szellemileg is előkészít, sőt motivál. Ismerjük továbbá a kívülállók, ha tetszik, a gyökértelenek érthető ellenérzéseit a hangsúlyozottan belülállókkal szemben. Mindent summázva, nekem mint vizsgálatvezetőnek, ma még az a benyomásom, hogy a gondatlan, illetőleg a szándékos emberölés között, a 0-tól 100-ig terjedő skálán a gondatlan nullához állunk közelebb. Hogy az alig titkolt drogaddikció enyhítő vagy súlyosbító körülmény-e, ezt mérlegelje a bíróság.

Az egybegyűltek között is többen voltak, akik azt vitatták, hogy vajon nincs-e némi politikai szándékosság a történetben.

Az özvegy letérdelt, és két tenyere közé markolta Aba Kuno fejét.

– Mi történt itt? Mit csinált veled? Miért vett el tőlem? – Fölnézett. – Mondja, mi rosszat tettem én magának? Ő elmondta magáról azt a nagylelkű laudációt, maga meg ezzel fizetett. Befogadta, felmagasztalta, maga meg agyonütötte.

– A szándékos emberölés minimum tíz év – mondja valaki. Barnag úr közbelép, és megfelelő formát ad az eseménynek: – Dragomán úr, tulajdonképpen arra kellene kérnem önt, hogy kövessen, de ha ön megígéri becsületszavára, hogy nem hagyja el a várost, a polgármester úr pedig kezességet vállal önért, akkor önnek mindvégig módjában lesz szabadlábon védekezni. Elképzelhető még az is, hogy önnek egyáltalán nem kell megismételnie fiatalkori környezettanulmányát zárt fegyintézeteinkben. A rabgazdaság, ahol ön időzött, működik ma is, a gondatlanokat és a garázdákat irányítják oda, most már van egy nyomdarészlegük is, szövegszerkesztést vállalnak bérmunkában. Nem is tudom, miért mondom ezt, csak mert szóba került, gondolom, kíváncsi tetszik lenni a régi helyekre.

Dragomán: – Nem került szóba, uram.

– Ezt is te rendezted? – kérdezi Tombort Dragomán.

Ellökte és ezzel megölte Aba Kunót, mindenki tanú erre. Sokan figyelték a vitájukat, amely egyre személyesebb lett, és a magas filozófiából ebbe a párbajba ment át. A videokamerák is dolgoztak, az egész jelenet filmezve van. A húzó lökést némelyek a szándékosság bizonyítékának, mások csak védekezőreflexnek tekintik. Súlyosbító körülmény, hogy a hasba rúgott hiéna följelentette Dragománt. No de szó nélkül rúgni? Brutális egy kissé. És aztán jött az őrült fiatalember a tűz erotikájával. Baljós véletlenek sorozata. Ezek még rávernek egy gyilkosságot, itt még bevarrhatják pár évre. Tombor azt fogja mondani, hogy barátja Platón, barátja Arisztotelész, de még nagyobb barátja az igazság.

– Távol a helytől, távol a szívtől – mondja a forradásos szájú Svetozar, a madárkalitkával és a pórázon vezetett macskával. Ő nincsen távol a helytől, alkalmasint, ha szükség van rá, segít.

– Csak szóljon, és indulunk, uram. Ha megenged egy megjegyzést, ön hajlamos kalamajkákba keveredni és egyre beljebb hatolni a húsevő virágban.

Barnag úr, a város főkapitánya felajánlotta Dragománnak, hogy hazaviszi, bármelyik címére, bárhova kívánkozik, csak az országhatáron túlra ne, csak egy harminc kilométeres sugarú körön túl ne, a kör közepének a tanár úr bejelentett ideiglenes lakcímét, a kandori Korona Szállót tekintve. Egész kis ország mondható tehát Dragomán professzor szabadsága körének, számos falu esik bele, Balatonófalu is, Öreghegy is, ha Dragomán élethossziglani raboskodásra lenne ítélve ezen a körön belül, akkor sem tudná behatóan megismerni a börtönét, de ha idétlen tréfának tekintené is a professzor ezeket az allúziókat a börtönre, hiszen minden remény megvan rá, hogy a professzort bűncselekmény hiányában felmentik, akkor legalább méltóztassék elismerni, hogy a városi hatóság Dragomán mozgási szabadságát igen nagyvonalúan korlátozza.

Mindezt Barnag úr még a kertben mondta finoman megérintve Dragomán könyökét, és olyan folyamatosan, hogy mások illetlennek vélték közelébb jönni hozzájuk. A kerti magnóliaösvényen nem is fértek volna többen el, úgyhogy azt sem tudta senki megfigyelni, mert Dragomán a csigákkal ellepett kavicsútra szegezte a tekintetét, hogy Barnag úr felvonja a szemöldökét, amikor Dragomán megkérdezte, miért gondolja, hogy csak így kapásból megszabhatja, hogy egy külföldi állampolgár hova mehet és hova nem mehet.

– Vegye figyelembe, professzor, hogy jogomban állna önt letartóztatni. A zárkánál tizenötezerszer nagyobb hatósugarú körletet jelöltem ki az ön számára, amelyen belül szabadon mozoghat. Nem érdemeltem meg öntől ezt a bizonyára tréfásnak szánt megjegyzést.

– Napnál is fényesebben ragyog főkapitány úr eljárásának a jogszerűsége.

– Tehát hova parancsolja? Az Egérfogóba, a Koronába, a Tangóba? Hogy csak vendéglátó-ipari üzemegységeket említsek. Jobb, ha velem tart, Dragomán úr, ha most elválnánk, körülvennék, megrohannák önt, elég forrónak találom a hangulatot. Városunknak a rektor volt a világítótornya.

Egy széles vállú fiatalember ment mögöttük, majd a kertkapun túl Dragomán jobb oldalára került, s hogy így hármasban mentek a főkapitány kocsija felé, ahol a fiatalember a sofőr mellé, Barnag úr pedig Dragomán professzor mellé ült be, az izgatott vendégekben az a benyomás keletkezett, hogy Dragománt finoman letartóztatják, és valaki azt suttogta „a tettes”.

– Vigyen át Kobra úrhoz – kérte Dragomán, és ez a válasz nem lepte meg Barnag urat, Kandor város főkapitányát, aki az 1989-es rendszerváltást megelőzően Kandorban szép állást töltött be a politikai rendőrségnél többnyire ugyanazon urak megfigyelésén munkálkodva, akiknek most, törvényesített viszonyok között akár a társaságában is forgolódhat, volt tehát, ha nagyon keres az irattárában is, de ha nem nyúl sehova, ha csak behunyja a szemét, a fejében is épp elegendő tudás Kobra úrról csakúgy, mint a mellette ülő tudós személyről, Dragomán János professzorról, és a harmadik barátról is, még akkor is, ha Tombor Antal fesztelenebbül tudott belépni ama legmagasabb személyek irodájába, akik egyébként megbízták Barnag urat, hogy tartsa rajta a szemét Tomboron, és különösképpen a Kobrával való találkozásait rögzítse titkosszolgálati eszközök működtetésével, a szobái fölött a mennyezetben elhelyezett apró lehallgatókészülékek révén, mert hitelt adtak Barnag úr ábráinak, aki a kandori értelmiséget körökkel ábrázolta és megjelölte a hidakat ezek között a szigetnek nevezett körök között, Szolzsenyicin úr nyomán a szigetcsoport szót használta egy kis ironikus éllel, a rendszerellenes szubkultúra szigetcsoportjáról beszélt, és külön haragoskék színnel jelölte azokat a személyeket, akik itt is, ott is megfordultak, akik azért veszélyesek, mert jó szemmel nézik őket többfelé, gondolható, hogy Kobra ezek között volt, jövő-menő fertőzésgóc.

Barnag úr, mielőtt a titkosszolgálathoz került volna, a kandori bölcsészkaron történelem és levéltár szakon végzett, teherbe ejtve azonban egy kolleginát, és őt feleségül venni kényszerülve, lakásnak és egyéb kommoditásoknak híjában, Barnag Szilveszter ösztöndíjas, kis beszédhibás, kiváló tanulmányi eredménnyel diplomázó tanuló igent mondott egy szívélyes kövérkés embernek, akit egy komorabb nyurga kísért, aki lakásgondjainak megoldását ígérte, és szép fizetést ingyenes juttatásokkal, ha szakmai körében maradva az állambiztonság alkalmazásában foglalkozik társadalomkutatással, nem kell senkit sem követnie, kihallgatnia, beszerveznie, erre van más, neki elemeznie kell, megértenie, hogy mi zajlik a színfalak mögött, amelyeket persze mi teremtettünk, mondták keserű mosollyal alkalmazói.

Ilyen fehér azonban nem maradhatott Barnag úr keze, egy időre, már csak azért is, hogy próbára tegyék lojalitását, kinevezték a piszkos ügyek osztályának élére. Mind ez ideig Barnag úr csak úgy tette, ha nem is emlékezetessé, de legalább felidézhetővé a kandori szigetcsoport előtt az arcát, hogy minden koncerten és színházi bemutatón, minden kiállításmegnyitón ott volt, és figyelt a zenére, a darabra, a képre, de soha senkivel nem beszélt. Szerényen megállt, a plakátokat nézegette, szörpöt kortyolt. Hibátlan sötétszürkébe volt öltözve, haját elválasztva viselte, vékony volt, középmagas, arccsontja valamelyest kiállóbb, oldalszakálla egy kissé hosszabb, tekintete figyelmesebb annál, hogysem átlagosnak legyen nevezhető. Barnag úrnak megnehezítették a dolgát. Mostantól nem lehet az a titokzatos kultúratisztelő, aki minden este jelen van valamely nyilvános kulturális eseményen, de magántársaságban sosem lehet találkozni vele. Egy kertes villaépületből szokott délután aktatáskával kilépni, és autóbusszal megy haza sötétkék ballonkabátban. Ezüstszínű selyem nyakkendőt visel, odáig azonban sohasem rugaszkodik, hogy csokornyakkendőt hordjon. Legföljebb ezt észlelhették a kertvárosi buszjárat rendszeres utasai, hogy a korrekt férfinak van egy gyenge pontja, a nyakkendő, mert rendkívüli készletet sejtetett a mindennapos nyakkendőváltás.

Szokatlan azonban egy ilyen úrral találkozni saját erkélyünkön, ha éppen benyitunk a szobánkba az előszoba felől jövet, annak rendje és módja szerint, és ezt az ismeretlen, hibátlan öltözetű urat, akit a város kulturális eseményeihez szinte tudat alatt odaképzeltünk, olyannyira meglepő ott találnunk az erkélykorláton lovagolva, látható habozásban, hogy most ugorjon-e, mert szolgálati kötelezettsége ez lett volna, súlyos hiba, hogy őt így meglephették, a megfigyelők vakok, vagy szabotálnak. Csak körülnézett az újabb irományok között, csak el akarta vinni feltűnően a sokszorosító-alkatrészeket, hogy értsen ebből a jelből az író úr: írni lehet, a kézirathoz hozzá sem nyúlunk, de sokszorosítókellékeket magánszemély nem tárolhat különleges engedély nélkül, figyelmeztetjük Kobra urat, hogy álljon meg ezen az úton, amely neki is árt, és az állam biztonságának is, de ez a finom jelzés komikusra fordult azáltal, hogy Kobra megpillantotta Barnag urat az erkélykorláton lovagolva, és azt mondta:

– Fáradjon beljebb, uram. Mi járatban? Ön kaszkadőr? Mert a második emeleten vagyunk.

– Nagyon sajnálom, Kobra úr, hogy ilyen kényelmetlen helyzetben találkozunk. Nem adhatok ittlétem túlságosan is nyilvánvaló rejtélyére semmiféle magyarázatot. Kérem, engedje meg, hogy az előszobaajtón át távozzam, és ne kérdezzen semmit. Nem viszek el semmit öntől. Higgye el, mester, olyan ember áll ön előtt, aki nagyra becsüli az írásait. Mindet. Hangsúlyozom, mindet. Ami talán az én pozíciómban meglepő kijelentés.

– Mi az ön pozíciója?

– Kobra úr, ön gyakran használja ezt a szót: éleslátás. Ne gondolja, hogy én nem gondolom, hogy ön tudja már, hogy ki vagyok.

– Hogy mi, azt sejtem, de hogy ki, azt nem.

– Barnag Szilveszter a nevem, uram.

– Ez olyasmi, mint az írói álnév?

– Ez a név áll a születési anyakönyvi kivonatomban. Nem tételezem fel, hogy ön kezet nyújt nekem, sejtettem, könnyű biccentéssel fogadja a bemutatkozásomat. Önnek persze nem kell a nevét megmondania, találkozásunk helye ezt szükségtelenné teszi. Ne üssön meg! A szemén láttam, hogy ütni akar. Én sehova sem megyek pisztoly nélkül. Vigyázzon magára, Kobra úr.

 

Kobra házának elülső szemei világítottak, egy fekete alak mozgott az asztalok között. – Nem tudja, hova üljön le – mondta Barnag úrnak Dragomán, és megkocogtatta az ablakot, nem akart csengetni, hogy a nappali szobából szétsugárzó hang ne ébressze föl a családot. Kobra ablakot nyitott, és hogy Dragománt megpillantotta, az nem hökkentette meg, de a kíséret furcsa volt. Valószínűtlen, hogy ezek így együtt jönnének baráti látogatásra. És ki az a kidolgozott felsőtestű fiatalember? Dragomán nem látszott se részegnek, se betegnek, a zsiványmosoly sem akart előjönni.

– Mi már megyünk is – mondta Barnag úr, és selyemballon kabátját elöl összefogva meghajtotta a fejét.

– Ez az ablak nem kísérti a főkapitány urat? – kérdezte Kobra.

– Módomban áll a sarki könyvesboltban megvenni Kobra úr intim gondolatait, ki tetszett csusszanni a képből, a távcső öntől elfordult. Dragomán professzor jóvoltából úgy remélem, reaktiválódhat mindeddig sajnos igen egyoldalú ismeretségünk.

 

A hátsó ülésről Barnag úr tisztelgő mozdulatra emelte a bal kezét, Dragomán pedig illetlen kézmozdulatot tett a kocsi után. Kért egy kávét, és elmondta, mi történt.

Ha nem löki el, nem hal meg. Legföljebb kapott volna még egy pofont. Ez igazán a legkevesebb. Aba Kuno amúgy is olyan rendreutasító szellem volt, hogy akár tanítómesteri leckének is lehetett volna tekinteni, és nem kellett volna megalázónak érezni. Neki rossz, szegénynek, ha ilyesmire kényszerül, gyengeségében támadt Dragománra.

Ha nincs ott az a nő, Szandra, akkor Dragomán talán összekulcsolja hátul a kezét. Végre is a becsületét védi szegény Kuno. A szemébe mondták, neki, az erkölcsi bálványnak, hogy hazudik. Megalázó, hogy saját kezűleg kell felpofoznia Dragománt. Valamelyik tanítványának kellett volna pattannia. De mert ott volt az a Szandra, Dragomán maga elé emelte a kezét. Annak a nőnek a szemében idétlen lett volna, ha nem védekezik.

Dehogyis akarta Szandra a rektor halálát, de a játszmát igen, öreg kakasok viadalát; mutassák meg, hogy férfiak, de ez a szörnyű eredményesség, ez visszaélés volt, ezt Szandra nem kérte, nem rendelte; ez boszorkányság volt. Dragomán valami sugárral lőtt, mint a rajzfilmek szuperhősei, tudja, hova kell ütni, felizgatja, meggyengíti és kivégzi. Szandra így látja, biztosan így látja.

Dragomán meg akarja neki mondani, hogy ő szerette Kunót. Együtt jártak háromszor is az Irgalomvölgyben, nem volt már titkuk egymás előtt. Ez valami erőjáték volt, Dragománt is bevonni egy hazugságba, egy átszerkesztett történetbe, vele hitelesíteni egy új szerepet, amelyben Dragomán jólesően ismert fel valami szélhámos vajákosságot, amelyről még azt is lehetne hinni, hogy ezzel tréfálja meg Kuno az együgyűeket. Van képe a kisvárosi közönségnek még ezt is eladni! De nem, csikorgóbb és erőltetettebb volt ez a mese, és jobban illett már az alpolgármester, talán a leendő polgármester önarcképébe.

A hősnek szentté kellett válnia, és a szentnek maga elé, maga fölé kellett tolnia a hivatott vezetőt, azt, akiben Kuno tanítása megtestesült: Szandrát, akit nem teljesen abszurd genealógiai bizonyítékok alapján egy új közép-európai monarchia királynőjévé akar választatni az elkövetkező tíz évben, mert neki gyerekjáték bizonyítani, hogy Szandra Első Ferenc József királyunk dédunokája. Ha nem is törvényes ágon, de császári vér folyik egy magyar vidéki város neveltjében. De nem akármilyen város lányában, mert Aba Kunónak számos érve volt arra, hogy éppen Kandornak, ennek a koronázási városnak kell a Közép-európai Konföderáció szimbolikus székvárosává lennie, amely célkitűzéssel a kandori elit már nem elhanyagolható töredéke szívből egyetért.

Dragomán nem bánta, hogy az elképzelésben őrület van, plusz rendszer, erotikoesztétikai rajongás felesége és neveltje iránt, tradíciónak és médiumbombának egyesítése, Szandra legyen mintatisztviselő, igen, kabinetfőnök, minden szavát mérlegelő, decens bájos sajtószóvivő, valaki, aki ritkán cseveg, szépség, hatalom és tartózkodás, némi kíméletlenséggel párosulva, ez legyen a leendő királynő előképe, és hogy ezt a tervet Szandra komolyan vette, az abból is kiolvasható, hogy mindenben engedelmeskedett neki. Megértette, hogy mi a dolga. Az a dolga, amit Kuno mond neki. De most mit mond neki?

– Talán menjünk a halotthoz – mondta Kobra.

– Vissza?

– Aki kellemetlen lehet, az már elment.

Telefonon megtudta Melindától, hogy a halott is, az özvegy is ott van. Még néhány órát maguk között virrasztanak fölötte, jöjjenek ők is, az apát is itt van.

 

A veranda hosszú asztalán feküdt Aba Kuno holtteste felravatalozva. Az állát fehér zsebkendővel felkötötték, a haja meg volt fésülve, a fehér ing begombolva, nyakkendő nélkül. A ház előtt rendőr állt. A sajtószóvivő megmagyarázta az újságíróknak és az érdeklődőknek, hogy most a család és a szűk baráti kör akar néhány óra hosszat virrasztó búcsút venni a halottól. Igen, Dragomán úr is ott van. Kobra úr társaságában visszajöttek a polgármester úrékhoz virrasztásra. Nem, a tetem nem kerül boncolásra. A rektorné is ott van. Mind együtt ülnek.

Ilyenfajta híreket tett nyilvánossá a fiatal szóvivőnő, aki a rendőri ügyekben is közvetítő szerepet tölt be a polgármester és a kapitány között. Mariska mindenkit megkért, hogy távozzon. Majd a polgármesteri hivatalhoz fordulhatnak déltől, a hétvégi ügyelet megadja a szükséges felvilágosításokat. Megjelent egy rendőrkocsi, majd még egy, lassan pásztáztak a Leander utcában.

Szandra ült a halott bal oldalán, Dragomán a jobb oldalán egy magas nádszékre ereszkedett le. Aba Kuno ajka már elfehéredett, Dragománé is, az özvegy éppen csak tudomásul vette a jövetelét. Senki sem mondott semmit. Egy idő múlva Szandra Dragománra nézett. „Akar valamit mondani?”

 

– Nekem barátom volt és ellenfelem, sohasem ellenségem – mondta Dragomán. – Két fantaszta nem ábrándozhat ugyanarról. Két színész nem hordhat egyforma kalapot. Követelte, hogy tanúskodjam mellette, hogy megerősítsem az elbeszélése hitelét. Miért kellett neki ezzel a történettel előhozakodnia? Megkapott mindent, mi kellett még neki? A tudós miért akar még hős is lenni? A bűnös miért akar szent lenni? Én csak azt akartam neked mondani, Kuno, hogy van okunk mind a kettőnknek vezekelni. Én már régóta zarándokúton vagyok. Naponta öt-hat órán át járok, ami egészségügyi sétának is mondható, de vezeklésnek is. Ezt teszem, amíg másvalaki engem el nem lök, készakarva vagy akaratlan, ki tudja, ahogy én most ellöktelek téged. Te leálltál, a hátamon viszlek majd tovább. Mire te most azt mondod, hogy cseréljünk. S mert erre nincsen mód, a nyakamba ülsz és fojtogatsz. Szeretnék tőled bocsánatot kérni, ha ez lehetséges volna, szeretném a bosszúdat elkerülni, még nem szeretnék utánad menni, megadnék mindent a gyerekeidnek, ha volnának, szolgálnám az özvegyedet, ha erre igényt tartana, gondoznám az írásos hagyatékodat az abszolúció gyönge sejtelméért.

– Hallgasson! – mondta Szandra. – Hozzon egy plédet a hátamra Melinda szobájából, fázom.

Melinda besietett, kihozta a könnyű takarót, és bebugyolálta vele Szandrát.

 

Aba Kuno úgy feküdt közöttük, mint aki mindent hall, csak most fáj a foga, azért a masni a fején. Most már ez az ember is itt fog kísérteni, lebzselni Melinda nappalijában, ez az árnyék is itt fog settenkedni a kavicsúton, ott ül egyenes derékkal a zongoraszéken, és Melinda hallani fogja továbbra is, hogy grosso modo vagy per definitionem, esténként több ízben, ami már kétszer is sok. Ez a virrasztó asztaltársaság volt Aba Kuno hallgatója, amikor Aba Kuno szabadon engedte a madarat, és kiteregette történelmi-politikai céllátomásait.

Fluvializmus, mondta, és kézmozdulattal jelezte a folyóvíz áramlását. Az erek összefolynak, az ideák összefolynak, szétszóródás és összefolyás. Sem a hatalmas szárazföld, sem a végtelen óceán nem adja nekünk a kellő tanítást, hanem csak a nagy folyók, testvéreink, az egymásba áramlás, az egybegyűjtés tanítói, akikkel együtt élünk mint lelkes társunkkal, a lóval. Ebből Aba Kuno levezette mind a leviatán, mind a behemót eszményének alkalmatlanságát s azt, hogy kandori székhellyel helyreállítandó a közép-európai monarchia. Melinda nem csupán érti, de helyesli is, hogy a rektor ezeket az elképzeléseket soha, sehol nem írta le, csak itt, a cserépkályhának támaszkodva eregette szét a tágas nappaliban a röppentyűit „Miért ne” kezdetű mondatokkal.

 

Ha most felülne, ha most felállna, ha most nekitámasztaná a homlokát a cserépkályhának, amely rajzolatot hagyna rajta, elindítana egy gondolatot, amely igen távoli kapcsolatban volna mindazzal, ami az imént az asztal körül elhangzott. Volt benne valami türelmetlenség, hogy a fölöslegesség nádasából csolnakunk végre nyílt vízre keveredjen ki, a főáramlatba, amelyet Kuno olyan pontosan megérzett, akárha angolna lenne. A jelekből áramlatokat sejtett, és a maga fenntartásos módján úszni is hajlandó volt rajtuk, de elsodródni sosem engedte magát. Megindult velük, rájuk simult, mondta a szavaikat, próbára tette a teherbírásukat. A rektori szék volt a független változó, vagy az akadémia elnöksége, vagy a kulturális alpolgármester szerepe, ráadásul persze a történeti tanszék és a történettudományi intézet, társaság, akadémikusság, ezek az egymásba fogózó és egymásra részben átváltható szerepek. Kuno megkérdőjelezhetetlenül hitte, hogy a kiválóságnak és a pozíciónak grosso modo össze kell találkoznia. Ehhez képest a megfelelő szótár kiválasztása alárendelt, technikai probléma. Hogy Kuno rektor legyen, ez a premissza. Hogy ehhez mit kell mondania? Az a függő változó. Mi itt a kérdés? Ha az ember rektor, akkor legyen az. Ha elkezdte, folytassa. Aba Kuno számára a rektori szerep olyan volt, mint a királyi trónus, amelyre a kinyilatkoztatás jogosít föl. A rektor tekintse magát felkentnek. A város szellemi pásztora, aki a témákat a köz asztalára helyezi, utalásokkal leginkább, vagy onnan lesöpri a tabukosárba.

 

Ülve maradnék, ha ő cserében fel tudna állni, de mert nem tud, inkább felállok én. Ha a kapun kiengednek, ez azt jelenti, hogy még nem vagyok letartóztatva. Csak éppen nem mehetek el Kandorból, amíg a vizsgálat tart. Ellöktem egy embert, aki pofon vágott. Úgy látom, barátaim, hogy ti engem becsúsztattok a börtönbe. Illetlen volna, és körünkhöz méltatlan meglógnom előle. Úriember felveszi a kesztyűt. Úriember párbajoz. Úriember nem mondhatja, hogy bolond likból bolond szél fúj, és ennyi. Úriember megy a sittre, mert egy régi ismerőse túlzásba esett. Asszonyom – így fordult Szandrához –, mit tehetek önért?

– Odaadom a kocsikulcsomat, gyengének érzem magamat, vigyen haza. Kuno itt van Melindánál. Mikor jönnek érte? Polgármester úr, hétfőn munkakezdetkor ott leszek az irodában, és intézem a kegyeleti eljárást Kuno körül. Most még nem bírom. Megtanulom, hogy boldogult férjem. Ne féltsenek, nem ölöm meg magam. Ennek az embernek nem kellett volna meghalnia.

Dragomán, mint kőmerev lakáj, kinyitotta Szandra előtt a kertajtót, beültette az asszonyt a kocsiba, és magabiztosan elindult, tudta, hol kell befordulni, érezte, hol-merre egyirányú. Kobra, aki a saját házában is eltéved, nem győzött ámuldozni ezen, házának kapuja előtt megálltak. Szandra a hátsó ülésről átült az elülsőre, és Kobra hosszan állt az út szélén utánuk nézve. Mit kezd most egymással ez a két ember? Dragomán a kocsiban csak egyszer kérdezett valamit, különben hallgatott. Szandra sem szólt egy szót sem. Amikor megérkeztek, Szandra a kapubálványnak támasztotta a hátát, nézett lefelé a hegyoldalon abba az irányba, ahol a halott férje fekszik.

– Ott kellett volna maradnom? Szégyelltem magamban azt a kíváncsiságot, amely tudni akarja, hogyan lesz a férjemből hulla. Tegye meg nekem a polgármester, hogy gondoskodik a tetem sorsáról. Köztünk szólva, tanár úr, maga ölte meg az uramat. Ez tény. Maga az ok, amely kiváltotta az okozatot, a halált. Ki tudja, mi készült benne. Lehet, hogy a sors megadta neki a harcban elhullás méltóságát. És akkor ő hősi halott. Elesett az ellenséggel szemben vívott harcban. Bejön? Nem fél az őrült özvegytől?

– De igen, félek – ismerte be Dragomán. – Magát vad és kiszámíthatatlan nőszemélynek látom. A nevelőapjától, aki a férje lett, most általam megszabadult. A bálványozásnak vége. Maga elfoglalta már a polgármesteri hivatalt, magának útjában volt ez a sok beszéd. Ha mostantól nem akar dolgozni, én eltartom. Lett egy édeslányom meg egy unokám, ha kívánja, magát is adoptálom. Ha pedig inkább azt választja, leszek egy darabig a maga házában kertész, sofőr, komornyik. Ha akarja, bestsellert csinálok Aba Kunóból megfelelő összekötő szöveggel. Ha akarja, főzök egy teát.

– Gyűlölöm magát, hogy tisztán lásson, de nem szeretnék egyedül maradni. Magának nincsen mentsége. Nem maga fekszik kiterítve az asztalon. Magának nem lenne szabad léteznie. Maga rendellenesség a világban. Biccentenék, ha villamosszékben látnám. Bejön?

– Ez volt a hívás?

– Ez. Nem szoktam meg, hogy éjszaka egyedül legyek. Ha külföldre hívták, mindig elkísértem. Többször hallottam azt, hogy látnok, de hogy őrült, azt senki sem mondta. Maga szerint az volt?

– Mind azok vagyunk. És a sok őrült mit csinál? Őrültséget. Ez a nap is minek a napja? Ez a nap az őrület napja. A nagy célpontosságú őrületé.

Bementek a nappaliba, nagy sárga padlósík, gördíthető asztalok és karosszékek, a falak is sárgásak. Ebből az ürességből nyílt egy nagy szoba, amelynek minden körömnyi foltja be volt töltve nagyobb vagy kisebb műtárgyakkal. A külső nappali nem rohanja meg a vendéget, amit a belsőről nem lehet elmondani.

– Le mer ülni az ő székébe? Le? Pipára gyújt? Helyes. Halljuk. Pohár bort kap a keze ügyébe, láttam Melindánál. Legyen hova kinézni, lombok közt az égre. Tudnia kell, hogy az én tanúvallomásom sokat nyom a latban. Tanúsíthatom, hogy haragban voltak-e, avagy barátságban. Megfoszthatom a tragikus balesetet a szándékosság látszatától. Egy időre maga ide van kötve, némi függőségben tőlem. A rektor is függött tőlem, félt a tárgyilagosságomtól. A tirádáit repetitívnek tartottam. Aki tirádákba bocsátkozik, az másra nem számíthat. Csodáltam a feszültségét, amelytől nem nyughatott, hogy a szakrálist a politikával összekösse, hogy a politikai szolgálatot papi szolgálattá tegye a nagylelkű és permisszív katolikus állam jegyében. A világi hívőkre Kuno egyre több kötelességet hárított. A maga szellemvilágában, apám, mert így neveztem ilyenkor, sok a parancs és a szalutálás, és mindenki tudja, hol a helye, mert a helyek meg vannak jelölve.

Nem kívánkoztam az uram világába. De ne sejtsen bennem titkos anarchistát. Mi ketten, uram, nem vagyunk cinkosai egymásnak. Maga jön és megy. Ő meg ezért a városért élt. Ő komoly volt, maga komolytalan. Utasember nagyokat mond. Mire kiderül, hogy úgy van-e, ahogy mondja, ő már oda van. Útközben mellesleg öl egyet, azután elcsábítja az özvegyet, majd a bajuszát nyalogatva odább surran. Tudom, hogy azért jött be, mert ez a terve. De nekem is vannak elképzeléseim.

Kérem, feküdjön hanyatt a padlóra annak jeléül, hogy komolyan hajlandó jóvátételképpen a szolgálatomba állni. Így, most körüljárom, feküdjön mozdulatlanul, mint egy halott. A szemét behunyja. Semmiképpen se nyissa ki. Semmilyen zajra nem hivatkozhat mentségképpen.

Ha kinyitja, ezzel a seprűnyéllel kinyomom. Semmiféleképpen ne rezdüljön, ha így az oldalába rúgok. Tűrje, ha némi kímélettel jobbról-balról összerugdosom. Leveszem a cipőmet, feküdjön hasra, most pedig meg fogom taposni. A fejére nem lépek, csak jelképesen toporzékolok a hátán. Egyáltalán nem baj, ha fáj. Kérem, ne türtőztesse magát, nyögjön, jajgasson. Mert én magának fájdalmat akarok okozni. Magának, uram, másra sincs szüksége, mint egy kiadós megaláztatásra. Taposom, taposom.

Elvette tőlem a férjemet. Elvette tőlem a tanácsadómat, az apámat. Mire mennék a maga tanácsaival? Kunót szentté kell avatni. Segítenie kell, hogy szentté avassák! A maguk körei talán oda tudnak hatni. A sírja kegyhely lesz. Maga lesz az Aba Kuno Társaság titkára. Imádságokat fog celebrálni névadónk emlékére. Én leszek az eszméinek a megtestesülése.

Bálványaink alól kinövünk, természetesen. Csak magának árulom el: szandrista vagyok. Tudtam, hogy én akkor kezdődök, amikor ő bevégzi. Aranycsillagom, úgy haltál meg, mint egy lovag, a becsületed védelmében. Igen, uram, egyetlen vagy és pótolhatatlan. Dragomán úr, keljen föl és főzzön egy teát.

Sokféle út vezethet a teától az ágyig, Dragománé nem vezetett oda. Hozta a teát, jó éjszakát kívánt, és egy kézcsókkal, valamint egy leheletszerű szájcsókkal kilépett a kertajtón. A leselkedők kívülről távcsővel ellenőrizhették, hogy a két alak a kivilágított nappaliban mozog, és nem tűnik el a lakás benső regisztereiben. Majd, ahogy Dragomán a teraszról a kerti kavicsösvényen lefelé baktatott a kertkapu felé, a nappaliban is kialudt a villany, de bekapcsolódott a riasztóberendezés, amelyet a ház macskája időnként megzavar.

Dragomán pedig a rá jellemző nyegleséggel zsebre vágta a kezét, és pörgött egyet a kapu előtt, hogy látja-e a megfigyelőt, és megindult lefelé, a hegyoldalba épült kertek kutyáit egyenként fölidegesítve, hogy már egybefüggő ugatásuszály kísérte, és meg is előzte, körül is ölelte már, mintha a kutyák valami borzalmat szimatoltak volna, aztán egyszer csak, amikor Dragomán duruzsolni kezdett, az egész abbamaradt.

Első éjszaka Claudiust játszani szép lenne, de túlzás volna, tehát szükségtelen. Visszaélés a sokkhatással. Aludja ki magát.

Miért nem hagytam Aba Kunót hazudni? Talán szerfölötti megbecsülés okán. De ha valótlant állít, akkor ehhez mérten kell megbecsülni. És akkor rá tudod hagyni. Mindig közbeavatkozol, ahol valaki lódít? Ő túlzott, mert elismerést várt. Még és még. De te azt mondtad: „Aba Kuno, láttalak.” Ezt már másodszor mondod. Mi ez a leleplezési kényszer? És ha láttad! Nem a te dolgod. Megint beavatkoztál a dolgok menetébe, minden úgy lett volna jó, ahogy lezajlik nélküled. Miért akarsz mögékukkantani?

De hát ki kukkantson, ha nem egy tudósító? Ők hívtak! Dekórumokat kínáltak, vendéglátást színleltek, mit akartak tőlem? Megvoltam nélkülük. Megvoltam Melinda nélkül. Hűvösebb volt, de viselhető. Isten ments az intrúziótól. Nem vagyok én tatár lovascsapat, nem vagyok én fekete kalapos cowboyvezér, hogy a békésen szendergő városkát fölkavarjam. Eszem ágában sincs dúlni, leginkább nemhozzáérni szeretek, elsuhanni a dolgok között. De idejöttem, és felvettem a tógát meg a szögletes kalapot. Elnököltem a világkongresszuson, belebonyolódtam az elvont szavak gombolyagába. Már azt reméltem, hogy ebből kikeveredem, és akkor belépett a szállodaszobám ajtaján Olga, Habakuk, Melinda. Kezdődött a szüreti mulatsággal, a kőasztal körüli rizlingezéssel, gyerekzsivajjal, szép asszonyokkal a kerti székeken és rögzítéssel, megfigyeltetéssel, bulival, amely a kamerasokaságtól elnehezült, és valami feszültség köré sűrűsödött. Az a kiáltás, hogy Aba Kuno, láttalak, engedelmeskedés volt a megfigyelőknek.

Ha színpad, akkor történjen valami. Egy ósdi dramaturgia illemtana. Kötelességteljesítés. Uram, ha pontos választóvonalat tudnék húzni a kötelesség és a hiúság közé! Persze nem tudok. Ha az emberből kifacsarod a hiúságot, akkor mint az érett citromból, minden kimegy. Ha megfigyelnek, előadok. No és sajnáltam azt a pocsékba menő sok nyersanyagot, régi szűkös idők gyermeke vagyok. Vászonra, film- vagy mágnesszalagra érdemleges látvány kívánkozik. Igen, ez is volt. Az időűr betöltésének kényszere.

De Szandra is ott volt. Asszonyrablás. Legénykedni a nő előtt, akit szemmel tartunk. Együtt érzett ő mind a két kakassal-kossal, és talán ezért nem mozdult, csak nézett, tárgyilagosan. A szakember nyomban fölismerhette, hogy ez a nő fogékony az eleganciára, patetikus túlzást kap otthon eleget, és ami ezzel óhatatlanul együtt jár: méregető kicsinyességet is. Tehát kevés szó, kevés mozdulat! Megállni az ivó ajtajában. Ezúttal egy diófának támaszkodhatunk. A színpad sarkából bedobni a kihívást.

Kobra ilyet nem tenne: arrébb megy, ellustálkodja, és csak akkor ütközik, ha nem kerülheti el, ha ő van megcélozva. Én ösztönösen kinyúlok, hogy elkapjam, ha egy labda jön felém, Kobra ösztönösen elhajol előle. Engem a bolondozás behajt az arénába, addig viccelek, amíg szembetalálom magam a feldühösített bikával.

 

A helyzet némileg rácsukódott: tegnapelőtt az az őrült fiatalember, aki leugrott az erkélyéről, tegnap Aba Kuno. Dragomán már ott tart, hogy nagylelkűnek találja a helyi vezetőséget, amiért szabadlábon hagyják. Ha megszökne, a legtöbb ország kiadná, a vizsgálatot ki kell várni. Ha túl szoros lenne a kapcsolata Aba Kuno özvegyével, suttogni kezdene a város, hogy ezek ketten összepaktáltak, és eltették az útból a rektort.

Kerenghet a szálloda körül, behúzódhat a szobájába, értesítenie kell az amerikai konzult, ügyvédet kellene fogadnia, tanácsot kellene kérnie a barátaitól. Tombor azt mondaná, barátja Dragomán, barátja volt Aba Kuno is, de a legnagyobb barátja az igazság. Tapsol, leporolja a kezét, a polgármesternek tennie kell a dolgát, hogy mi jár az eszében elalvás előtt, az az ő dolga. Leggyakrabban nem jár semmi, mint egy zsák, ledől és alszik hajnalig, mikor a vizelési inger fölébreszti, és akkor már fenn is marad. Megéri a pénzét, meghívta Dragománt, feldíszítette a homlokát babérlevéllel, beengedte a küzdőporondra, elétette Kunót, akivel föltehetően összecsap, majd egymásnak megy a két hülye gladiátor, Tombor meg vág egy sajnálkozó képet, magában meg jót nevet. A rendező két színészt harcban-szerelemben egymásnak ereszt, kifektetik egymást, a rendező összehúzza a függönyt, legközelebb másokat hív, és azok, bár sejtik, hogy mi lesz a játék vége, jönnek, Tombor kezébe adják magukat, ő meg babázik velük. Ha ugyan ő. Ha nem Kobra, aki baráti ötleteket ereget Tombor előtt a levegőbe. Tombor némelyiket elteszi.

Kobra békén hagyta Aba Kunót. Valamikor a hetvenes években Aba Kuno két alkalommal is módját ejtette, hogy ne vegye észre Kobrát, amikor Kobra tilalom alatt állt, és az irányított közneheztelés céltáblája volt, és ez a kép – az aggodalmas, merev nyakú továbbhaladás – úgy megmaradt Kobrában, hogy azóta indulatmentes érdektelenséggel hallgatta Aba Kuno nagyszabású elgondolásait. Őket nem lehetett egymásnak ereszteni.

De Aba Kuno, a politikai vetélytárs és Dragomán, a szerelmi vetélytárs miért is ne ugornának egymásnak? Dragomán már megállapodott ennél a gondolatnál, hogy Tombor kelepcébe csalta. Egy polgármesternek ki tudja, milyen kapcsolatai vannak a hatóságokkal. Bízhat-e Melindában, a nagy játékos feleségében? Bízhat-e az özvegyben, aki megmondta, hogy gyűlöli? A hely szellemével én behatóbb ismeretségben vagyok, mint illusztris vendégünk, mondta Aba Kuno rektor és alpolgármester. A hely szelleme behálózta Dragománt és rátekeredett.

 

Nem marad más, csak hű kísérője, a Darnok cég ügynöke, a forradásos szájú, madárkalitkás Svetozar. Dragománnak nincsen ellenére bíborosi palástban vagy egy arab sejk burnuszában pompázva eltávozni. A pilóták sötétkék egyenruhája is jól állna neki, de egy ferences csuhára is fáj a foga, éppenséggel hászid zsidóvá is álcázhatná magát, Svetozar álszakállról és álpajeszról is gondoskodna, meg egy Rolls-Royce-ról, hogy a hihető karikatúra minél perfektebb legyen. Kár, hogy a magyarok már letették a huszáröltözéket, egy rendes posztmodern belvárosban dzsidás, dudás, csuhás annyi van, hogy már észre sem veszed.

De az sem rossz, sőt talán a leghatásosabb, ha lecsúszik a hajléktalanok közé. Pár napos kosz, elhanyagoltság, tegnapelőtti szakáll, szabadban alvástól kipirosodó arc, plasztikzsákban hurcolt retyerutya, ennyi elég, hogy elforduljanak róla a tekintetek, mert ha soká nézed, pénzt kér.

Itthagyja a nemzetközi elnököt, aki volt, amikor megjött, leteszi a fotelkarfára. Dragomán szeretne kicsusszanni gyanúsított önmagából, mint a velő a lábszárcsontból, mint a joghurt a plasztikpohárból, ki abból a kétes alakból, aki belekeveredett mindenféle helyi zűrzavarba, amitől meg is óvhatta volna magát, ha nem jön ide, ha nem jön haza. Az ember ott van otthon, ahol mindenféle indulatos ügyekbe belekeveredik.

 

Hatodik emeleti két szobája, amelyeket tegnapig belakott, most egyszeriben otthontalanná lett. Kényszerlakhely. Ide van toloncolva a vizsgálat befejezéséig. A szállodaportás jelent a rendőrkapitánynak, aki az együttlétet minél hosszabbra fogja nyújtani, mert nagy híve az elmés társalgásoknak. Meg fog tenni mindent Dragomán kényelméért, de nem fogja Kandorból egyhamar elengedni.

Miért kellene átadnunk magunkat bármely klausztrofóbiának? Inkább a vakondlét klausztromán gyönyöreinek, az odú intenzív körültapogatásának hódoljunk, tanácsolja magának Dragomán. Minden tanács a jövőre irányul, ha most befordul a falnak, az ágyán, amely valahogy kárörvendően fogadja magába, akkor legjobb a semmibe beleesni.

A múlt az a lökés, amikor Kuno azt a pofont adta bal kézzel előbb, hogy jöjjön utána a jobb, balról, jobbról, dirr-durr, piff-puff, és akkor nemcsak megpofozta, hanem felpofozta a nyelves viszályhozót.

Ilyen ez, kedves, nem árt a légynek sem, és aztán hirtelen bedob egy mondatot, hogy látta Kunót, amely dördül, mint a guruló szikla.

Felpofozta volna mind a két kezével, nem szégyellt hozzányúlni Dragománhoz, két kézzel fojtaná meg! Visszakorcsolyázva Kandorba a díszvendég mellesleg földre rántja mindazt, amit Aba Kuno fölépített, és már siklana tovább. Dragomán földre rántja a koturnust, ami a messziről érkezőnek talán kissé merev, a szomszéd előtt azonban szükséges. A felesége is másképpen tiszteli azt, akit öltözetlen is lát, mint a sokaság, amely csak állig begombolkozva látja.

Aba Kuno a vasalt gallért, a tömör, tárgyszerű fogalmazást, és a hát akkor kezdetű elbocsátó formulát olyan fellebbezhetetlenül tette önmaga és felebarátai közé, hogy jóváhagyták ottlétét a tekintély tőlük távolabbi magas polcain, és noha szívélyes volt szinte mindenkihez, az emberek mégis féltek tőle, és nem merték megmutatni előtte sáros oldalukat. Érezték, hogy Aba Kuno mit vár el tőlük, és nyújtották neki a szerepjátszást, megerősítették világfelfogásában, amely mindenkit a maga helyére tett kellő, soklétrás rangsorolással.

Már készen volt a mű, a kandoriak memóriájába bevésődő arckép Aba Kunóról, gyarapszik a követők száma a városon belül és kívül, a mennyiségi emberek között világítanak az ő kiválasztottai, a minőségi kandoriak, a szellemi hatalom és az adminisztráció ismét egymásra leltek, a gyárosok nagy fizetővacsorát adtak a rektor tiszteletére, titkára elutasította a szavait továbbítani kívánó újságírók zömét, de körmönfont megfontolással némelyeknek időpontot adott, Aba Kuno nyitotta meg a város kulturális hetét, és természetes, hogy ő mondta el a laudatiót a város díjazottjairól, és akkor az egyik ripők díjazott a jutalmazót, a nagylelkűt gyomorszájon vágja, no nem ököllel, hanem szóval. Nem érdemel fölpofozást az ilyen?

Dragomán nem menekül attól a gondolattól, hogy hagynia kellett volna, oda kellett volna tartania a másik arcát is. Ha Kuno beérte volna egy pofonnal, akkor talán Dragomán se mozdul, de mikor a párja készülődött, akkor az ő keze elkapta annak a kezét, és valóban rántott egy kicsit rajta, hogy maga felé húzza, hogy megverekedjenek, de aztán elhessentette magától ezt az eszmét, és ellökte magától Kunót, csak hogy véget vessen ennek a pofozkodós közelségnek, hogy a kellő távolság a testek között helyreálljon.

Merő véletlen, hogy Aba Kuno az egyensúlyát vesztve, ami ilyen kisportolt test mellett különös magyarázatot igényel, elesett, és éppen a pad irányába, hogy a koponyáját épp olyan rossz helyen ütötte be, a félbehasított akácgerenda sarkába, hogy egyszeriben kimúlt. Talán szívgörcs vitte el? De akkor is része volt benne Dragománnak. Kuno érzékeny állapotban volt, aki nagyot mond, sebezhetőbb.

Dragomán nem várt izgalmat észlelt Kunóban, talán a kamerák miatt. Ennek az embernek rettenetesen számít, hogy ő milyennek látszik, de csakis azért, hogy a művét bevégezhesse. Aba Kunónak az is szolgálat, ha a televízióban sminkelik. Aba Kuno azért eszik kacsapecsenyét, hogy legyen ereje tető alá hozni a közép-európai monarchia helyreállításának a tervét. Szegény feje nem eszik több kacsapecsenyét.

Pompázhatna ifjú felesége oldalán a közmegbecsülés középpáholyában, és felállva tapsolna a közönség, hátrafordulva őfeléjük. Nem lenne olyan utcagyerek Kandorban, aki őt ne ismerné.

Hiába csúfolódsz, elvágódott, és nem kel fel többé. Szemért szemet? Te meg csak úgy felkelsz? Csak egy italért? És ez talán mentség? Oda kellene feküdnöd mellé. Ha véletlen, akkor is a te véletlened. Megnyugtatná Kunót, ha engem más fektetne hanyatt?

Talán éppen a felesége, talán éppen a hitvesi ágyban. Jön föl az ágyékából a vidor szentségtörés, karjában érzi az özvegy hátizmait, ujjai járőrözni akarnak a hasán. Az éretlen öregúr azon morfondírozik arcát a párnába rejtve, hogy vajon az alsóneműje is gyászszínű-e. Sokat el tud képzelni, de nem eleget. Visszataszító benne ez az orrcimpatágító óhaj, amikor gyászolni kellene, miért inkább a combtő és a fartő foglalkoztatja? Meg kell hogy büntesd magad. Ne bízzad Barnag úrra. Ne kérjél tanácsot a barátaidtól. Te ítélkezel. Életre vagy halálra? Villámcsapásra, tetszhalálra, megújulásra.

Mit tehetnél ilyenkor ezzel a két fatális esettel a hátad mögött. Lemégy a térre, körbejársz, betévedsz egy ismerős kocsmába, és mindent talán utoljára megnézel, mert a szállodaportán egy üzenet vár Barnag úrtól, aki a kezébe vette az összetartozó szálak kibogozását, és személyesen vezeti a vizsgálatot ellened: arra kér gondos fogalmazású és szedésű telefax üzenetben, hogy keresd fel őt a hivatalában délután három órakor, ma, szombaton.

Éppen akkor, amikor ki akartál menni a lányodhoz és az unokádhoz meg a barátaidhoz Öreghegyre, annál is inkább, mert ott ma az Irgalomvölgyben szüreti búcsú lesz, följebb pedig, az erdős Bagódombon cigánybúcsú.

A völgyteknőben, az amfiteátrumban, huszonnégy órás szentbeszéd, váltakozó plébánosok seregszemléje a régióból, mindenki kap egy órát, aki a hívek nyájából elpilled, az a jászolban hátul alhatik.

Ez mintha érdekesebb lenne Barnag úrnál. Te ellöktél egy embert, aki előzően pofon vágott. Mindenki ellökte volna. Hogy erre ő meghal, az már az ő dolga. Nem akartad a halálát. Beszélgetni akartál vele. Igaz, megfigyelted, hogy csinál önmagából jelképet. Mert Kuno már nem volt egészen önmaga, hanem valami több, mint a politikus. Ő a hatalommal bíró látnok. A veled összekacsintva magát is kifigurázó, majd hirtelen újra parancsoló vizionárius, aki arra is ügyel, hogy egész uszály kövesse, és abban kidolgozott testű fiatalemberek is legyenek. „A birodalomért!” mondják egymáshoz koccintva a poharukat. És a kicsi naggyá leszen.

Valóban olyan rossz kicsinek lenni? Mennyi picit dédelgettél! Akitől nem félnek, azt szeretik. Ha valaki tanulni akarja, hogy mi a szuverenitás, menjen Habakukhoz iskolába. De hát neked tetszett is, amit mond, hogy legalább nem kicsinyes, Aba Kuno smokk, de generózus. Életének semelyik korszakában nem tűrte maga körül az olyan munkatársakat, akik rövid zoknit és nyáron szandált viselnek. Ha valaki nem tud rendesen ülni, enni, idegen nyelven válaszolni, az nem remélhet bebocsátást Aba Kuno iskolájába. Nem mintha a zoknihossz és a generozitás közvetlenül összefüggne.

A kreatív neokonzervativizmus címke gyakran megfordult a szótárában és a környezetében. Szerette a szellemi dzsentri fogalmát. Nem muszáj születni rá, de tudni kell, hogy valami nagyot képviselünk valami kicsiből jövet. Jövünk kis tájainkról, de képviseljük a birodalmat, amelynek sasa, sárkánya többfejű. Kicsinyes marakodás helyett nagyszabású kísérlettel megújítva helyreállítjuk azt, ami évszázadokon át működött. Alkotunk, rekonstruálunk valami világraszólóan eredeti dolgot, amely a létezésünk normális kerete volt egy hosszú történelmi korszakban. És ennek ideiglenes fővárosává deklarálva Kandort, ezt az eredetileg koronázó várost, ideiglenesen egy üres trónus körül Aba Kuno helyreállíthatónak gondolta előbb a szellemi monarchiát, majd az intézményest, és néhány mutatós rendezvényre pénzt szerzett.

Aba Kuno nagyzási ábrándja Kandorban további spektákulumokat eredményezhetett volna. A gazember Tombor tudta jól, hogy miért kell neki Aba Kuno, hozza a régi neves családokat, és hozza persze a kandori ünnepi játékokra a sznobok összesereglését is, Tombornak, a városnak mindenki kell, akinek uszálya van.

Dragománnak éppenséggel tetszett ez a balance, ez a prezidenciális jobb kéz–bal kéz játéka középen Tombornak, mert a középnek éppenséggel ki kell terjeszkednie mindenfelé, persze adva a minőségre. A monarchiát Aba Kuno legalábbis kvalitatív értelemben helyreállítottnak nyilvánította. A kvantitatív helyreállítás később jön. A kvalitatívhoz elég volt, hogy ő maga egyetértsen önmagával, és talán Szandra is, aki este tizenegy után már egyre ritkábban és elmosódottabban adott ki magából egyetértő hangokat, miközben Aba Kuno fel-alá járt és beszélt. Néha felugrott egy székre is, nagy gesztusokkal rótta fel és alá a szobát. Szörnyű és képtelenül nevetséges hangokat adott ki magából, amikor azokról beszélt, akiket nem szeretett.

Mindennek tanúja lehettél a hegyre fölvezető ösvényen, amelytől az ő szobájuk nem volt messzire. Olyan jelentős eszmefuttatások hangzottak ki onnan, olyan szónoki megszakítatlansággal, hogy az ösvényen járó úgy képzelhette, nagy társaság gyűlt össze hallgatni a rektort, a való tényállás azonban Dragománnak jobban tetszett, hogy ez a pazar furfanggal jogi részletekbe menően kidolgozott fantazmagória, amely akár valóságos is lehetne, csak éppen nem az, és nem is lesz az, hogy ez mind csak udvarlás volt Szandrának, aki a polgármester mellett keményen dolgozott egész nap, és boldog volt, hogy már a takaró alatt van, és egyik talpával dörzsöli a másik talpát, és kinyújtózhat, szétvetheti a tagjait, majd összegömbölyödhet.

Aba Kuno bariton hangja kellemes zsongássá állt egybe, és a birodalom szépen csendült össze a bizodalom szóval. Szandrának az is jóleső volt, hogy Kuno ki mindenkinek biztosít méltányos elbánást a birodalomban, de most már azért jöhetne, mert fel fogja ébreszteni, ha bebújik Szandra mögé a nagy közös paplan alá, amelynek megvarratásához Aba Kuno ragaszkodott, talán kompenzációképpen, hogy annyi éven át egyedül aludt a munkaszobája melletti alkóvban.

 

Most bemehetne abba a kocsmába, ahol egyszer egy ember a helyiség közepén letérdelt, és ököllel verte a padlót, miközben azt kiáltozta, bűnös vagyok, bűnös vagyok. Ez még régen volt, az az ember az SS jelvényét viselte a testén. Uram, bűnös vagyok: ha most velem szembe küldesz valakit, aki le akar ütni, nem védekezem.

Dragomán elhalad egy csokoládébolt kirakata előtt, megáll és nézegeti a szarvacskákat és szívecskéket, majd egy borosüvegekkel és sajtokkal teli kirakat köti le a tekintetét. Leül egy pillanatra egy játszótéri padon, és pipára gyújt; itt szokta bemutatni Habakuk, hogyan tud felmászni az egyik rúdon és lecsúszni a másikon, hogyan tud mindenféle testhelyzetben hintázni, és hogyan tud csupa olyan dolgot művelni, amelyek a nagyapja folyamatos bámulatát váltják ki.

Innen egy szőrmebolthoz szoktak menni, amely előtt Habakuk szeret megállni. Előrelépve, szinte mintha egy csapat élén menetelnének, úgy haladnak a kirakat mélyéből a szemlélő felé a szőrmebundás próbababák, kékrókák, nercek, közönséges perzsák és irhák is kaphatók, műszőrme nincs, minden prém becses prém, még a macskaprém is, mindegyikben élet lakott, mindnek megvan a szívóssága. Habakuk nézi ezeket a bundás nőket, mindegyiknek másfajta büszke és olyanképpen mosolygó arca van, mint aki most hessegeti el a bókokat magától. Végül Habakuk kérdezés nélkül kijelentette, ha lesz pénzed, azt vedd meg a mamának, és a legdrágábbra mutatott.

Dragomán nem bírja megállni, hogy a vadászfelszerelések boltjának kirakatát ne szemlélje meg kellő gondossággal. Éppenséggel az is eszébe juthatna, hogy most már talán be kellene mennie Barnag úrhoz behatóbb kihallgatásra, hogy tisztázza magát, hogy túl legyen ezen az egész ostobaságon, ez az egyetlen ésszerű viselkedés, bemenni, pontosan mindent elmondani úgy, ahogy volt, ártatlansága egyértelmű, elvégre jogállamban mi egyebet remélhetne annál, hogy nem indítanak bűnvádi eljárást ellene. Megtekinti azt a zsebkulacsot, amely napok óta foglalkoztatja a képzeletét, ha mondjuk ebbe töltetne kocsmákban valami tűrhető alkoholt, annak megvolna az értelme.

Hogy az Úrnak mit gyón Dragomán, az nem tartozik a hatóságokra. A történet, amelyet Kuno nagy gonddal megköltött, törékeny volt, baleset, hogy Dragománon tört el, ami úgy is megfogalmazható, hogy Dragomán törte el. Ha van egy ehhez illő kultikus hangulat, akkor Aba Kuno Krisztus és Dragomán az Antikrisztus. Egy jól öltözött idős hölgy, aki a férje oldalán haladt, amint meglátta Dragománt, elborzadt, és azt mondta: „Fúj!” Egy térdnadrágos idős ember megállt vele szemben, és megkérdezte: „Nem szégyelli magát?” Dragomán kikerülte, és továbbment.

Beült a Tangóba, Petra most tartózkodóbban üdvözölte, mint szokta egyébként, Debóra meglátta és elpirult. Kapta a kávét, a konyakot és az ásványvizet, majd vagy Petra, vagy Debóra kinyitotta és a vendégek felé fordította a televíziót, Dragománon kívül most csak egy nyelvtanár és a tanítványa meg egy kéziszámítógépet pityegtető kopasz fiatalember ült a helyiségben.

A televízió közeli felvételekkel bemutatta a rektor halálának körülményeit. Az egyik kameraman jóvoltából hozzájutottak a polgármester kertjében rendezett mulatság videofelvételeihez, és így történetesen azt a jelenetet is több nézőszögből tudják bemutatni, amely Aba Kuno rektor és Dragomán János professzor összeütközését rögzíti.

Kétségtelen, íme a pofon, Dragomán arca megkeményedik, nem mozdul, Aba Kuno befejezetlennek érezheti az eseményt, elvégre a becsületét védi, talán meg akarja ismételni az ütést, és akkor Dragomán professzor elkapja a csuklóját, gyakorlott verekedőre valló gyorsasággal, valamelyest hátralép, és húzza magával a csuklót, talán azért lép hátra, mert ez volt a szándéka, talán mert elvesztette az egyensúlyát, és kiegyenesítve a rektor karját hirtelen olyan erővel löki őt el a csuklójánál fogva, hogy Aba Kuno hanyatt tántorodik, és néhány lépést hátrálva végül is elvágódik, koponyáját estében az akácpadba beleverve.

Nagy színházi érzékről és önfegyelemről tanúskodik, így a kenetes műsorvezető, hogy a professzor az első, aki odatérdel a korpusz, és itt a hang enyhe elcsuklása következik, akarja mondani, a rektor mellé a földre, és aki két kézzel megfogja az arcát, és a keresztnevét kiáltja, majd a csuklóját fogja, majd a szívét keresi, és a mellére teszi a fülét.

Akkor már ott térdelt mellette Szandra is. Hallani lehet, ahogyan Dragomán Szandrának mondja: „Húzza le a szemhéját.” És látni lehet, ahogy Szandra ezt megeszi.

Így kell ezt csinálni, mondja keserű fájdalommal a műsorvezető, majd szárazon tudósít, hogy a vizsgálat és a képanyag, valamint a tanúvallomások elemzése még tart.

„Már megint mit csinált a tanár úr! – fakad ki Petra. – Maga nem tudja, kivel, kikkel akasztott tengelyt. Ne maradjon itt, mert kicsinálják. Az ég szerelmére, tanár úr, menjen Kandorból, minél messzebb, majd én kitudom, hogy áll a hangulat maga körül, és értesítem, ha jobb a levegő, de most ezek el akarják kapni magát. Nagyon istenítették, most majd sárba tapossák, adták, visszaveszik. A helyére teszik magát, lelkem. Szóljak a sógoromnak? Az a maga vágott képű gorillája nem találta meg magát? Itt ült egész délelőtt, biztos, hogy a tanár urat várta. Tudja, mijét fordítsa ezek felé, hát azt, a püspökfalatját, mester.”

 

Szinte véletlen, hogy hazahívták Kandorba, szinte véletlen, hogy Dragomán apa és nagyapa lett, szinte véletlen, hogy egy bolond fiatalember leugrik az erkélyéről, és az is véletlen, hogy szó szót követett, és Aba Kuno ebbe belehalt.

Dragomán nem mondott le a magyar állampolgárságról, az eset itt történt, ügyében a magyar bíróság illetékes. Óvadék ellenében szabadlábra helyezték, de vizsgálat alatt áll. Barnag úr megszabta a mozgási körletét, Balatonófalu és Öreghegy a rendőrkapitány figyelmessége jóvoltából az engedélyezett körzethez tartozik, az irgalomvölgyi búcsú azonban kívül esik rajta.

A folyosón állandóan ott ül Barnag úr egyik embere, aki figyeli, fényképezi, és rádiótelefonon mindent jelent. Dragomán egyelőre nem tud jobbat, marad a szállodában; itt oltalmazzák, de meg is látogathatják kihallgatás céljából. A folyosón a szembejövő Svetozar tőle telhető csendességgel dörmögi: „Tűzzünk, mester!”

Dragomán azonban cseppig ki akarja üríteni a szombat kelyhét. Barnag úr felszól a portáról, hogy feljöhet-e. Dragomán jó ideig azt hiszi, merő formaságról van szó, mit is akarhatna tőle Barnag úr? Elhessegeti a sötétebb képzeteket, de aztán kezdi sejteni, hogy különböző erők együttműködően akár be is varrhatják, amivel persze megvédenék a hivatásos bérgyilkosoktól.

Először azzal kezdték, hogy tudná-e fogadni Dragomán elnök úr Barnag főkapitány urat a lakosztályában. Barnag úr megkérte Dragománt, aki csak néhány kérdésre felelt, és nem állott készen feltáró jellegű magyarázatokra, hogy délután háromkor jöjjön be az irodájába, ott egy kiváló gépírónőnek diktálhatná a nyilatkozatát, Barnag úr szántszándékkal kerülte a vallomás szót.

Ahogy elnézi a gyanúsítottat, Barnag úr szívében is mély gyanú ver gyökeret Dragománnal szemben. Egyébként biztos abban, hogy a polgármester barátja, az egyetem díszdoktora nem fog mint egy piti bűnöző meglógni, inkább tisztázni akarja magát. Dragomán professzor a becsületének a túsza, ami némi elégedettséggel tölti el Barnag urat.

Dragománnak azonban nincsen kedve délután háromra bemenni Barnag úrhoz, aki esetleg ott fogja tartani a rendőrségen. Inkább felveszi a ferences csuhát vagy a pilótaöltönyt, és taxival kiviteti magát a búcsú területére, belevegyül a tömegbe, és a hátsó kertkapun át besurran az Irgalomvölgy közelében lakó Kobráékhoz.

Sokan lesznek, mindenki idecsődül Budapestről, külföldről, a szent forrástól sokan csodákat várnak, a termékenység vize folyik a Kőóra alatt, itt szélednek szét a párok a tisztásokra, erdei kunyhókba, és itt lakik a remete, aki meddő asszonyokat a szent forrás segedelmével megtermékenyített. Dragomán egy sikátorba téved, rengeteg macska veszi körül, koldusok rohanják meg, cigánygyerekek húzogatják a zakóját.

 

Csak semmi paranoia, elemezzük a lehető leghűvösebb kontemplációval a helyzetet, amihez járnunk kell egyet. A keleti ember a meditációhoz ül, Dragomán szerint az európai ember a meditációhoz jár, sétál, kószál, csavarog, kirándul, használja a testét, kiteszi magát sokféle látomásnak, és a változásra változóan válaszolva tartja meg állandó önmagát. Az autó persze nem helyettesíti a lábat, még a bicikli is alig-alig, sőt a futást sem sorolnánk a járás körébe. Mindegyikben a járművön van a hangsúly, ha saját testünk is a vehiculum futás közben.

Akkor már inkább az utas képes erre, akit az odaérés technikalitása nem köt le. Hol tudna Dragomán fesztelenebbül révedezni, mint vonaton vagy repülőgépen. Már csak azért is, mert nem köti sehova a jármű, ahogy leszáll róla, nincs több gondja vele. Most is el tud menni Kandorból, az országból, így, ahogy van, érvényes hitelkártyával és azzal a fekete bőr oldaltáskával, amely mindig vele van, és amelyben a betűvel kapcsolatos dolgok mellett van két váltás fehérnemű és tisztálkodóholmi.

Szép, szép, hogy a Darnok cég embere a nyomában van, a céget nem bánja, de Svetozart valahogy értesíteni kéne. A szállodába Dragomán nem megy vissza, hogy a portán üzenetet hagyjon neki, valószínű azonban, hogy a Tangóba bejön, és akkor Petra csak annyit mondjon, hogy keresse Kobra urat. Ezt tegye el, mondja Petra: a címe és az otthoni telefonja, ha bármikor hajléktalannak érezné magát Kandor városában.

 

Leghelyesebb ilyenkor semmiben nem zavartatnunk magunkat, és ugyanúgy viselkednünk, mint szoktunk. Tegyünk tehát egy kört a Feltámadás téren, tegyük ki magunkat céltáblának, és lődörögve észleljük, hogy mi zajlik körülöttünk. Szavakat nem hallunk meg, ütésre ütés lesz a válasz. Megvizsgálandó, hogy a tér, amelyen tegnap délelőtt még sokan barátságosan köszöntek, és csak kevesen néztek haragos szemmel rá, hangulatot váltott-e. Dragomán a participatórikus obszerváció híve, tudósításai is így születtek, a kihívó elementum nélkül az összefüggések nem derülnének ki. Megjáratja magát a téren és a környező utcákban, a tóparton, a piacon, egy-két kocsmába beáll, és ha ezt a körutat derekasan végigcsinálta, ha közben elhitette mindenkivel, hogy ez így természetes, hogy ő egy ilyen körsétát tesz, ma éppen úgy, mint tegnap, mert ő ma is ugyanaz, mint aki tegnap volt, még akkor is, ha körülötte páratlan mutatványsorozatba kezdtek a fél- vagy egész bolondok, akkor teljesítette a mára szóló leckét, és felülhet egy autóbuszra, hogy kimenjen a teve, ló, bivaly Kobrához, mert anélkül el nem távozik Kandorból és környékéről, hogy egy kis búcsúbuli ne kerekedjen a családdal, a barátokkal a mai estéből.

 

Ne titkoljuk el, hogy Dragománnak az előbbiekkel homlokegyenest ellenkező ötletei is vannak, amelyek az előző sztoikus formulával felérnek. Útjába esik egy jelmezkölcsönző. Pilótaruha van? Kikölcsönzi, meggyőző összeget hagy letétbe, a pilótaöltözék rajta marad, a hozzá tartozó fekete táskába beteszi a civil ruhát. Elvégre van jogosítványa, vezetett már repülőgépet, kétes afrikai és közel-keleti cégek alkalmazásában, alacsonyan és éjszaka. A pilótának tisztelegnek, a tányérsapka napszemüveggel tűrhetően álcáz. Dragománnak egy ösztöne azt súgja, hogy bármi áron el innen, még ha nemzetközi körözést adnának is ki ellene! Ennek a baráti és szenvedélyes városnak a szövevényeiből szeretne kigabalyodni, megnyugtatná, ha az ügyében (ha van egyáltalán ügye) transzkandori fórumok döntenének.

 

Pilótaruhában fogja holnap reggel, Svetozar társaságában átlépni a határt, mondjuk Graz és Velence irányában; hajóval Ciprus felé venné az útját; vagy ott marad Velencében, és kinéz egy ablakon, amely a nagy csatornára nyílik, és amelynek padlószintjével egy magasságban locsog a tengervíz odakünn, és amelynek akkora szekrénye van, hogy annak mélyéből egy ajtó nyílik a másik helyiségbe, ahol egy csinos kis női íróasztal állna rendelkezésére. A sarki vendéglőről és kávézóról a legjobb tapasztalatokat szerezte, amit tehát a Korona Szálló nyújt, azt ott is megtalálja.

Csak éppen a kis barátságos szomszédsági eszmecseréken túl nem lennének ügyei. Egyértelműen idegen volna, és nem tenné fel a fogasra az idegent, mint egy felöltőt a váratlanul előlépő lokálpatrióta, aki az ügyekbe építően beavatkozik, és eszelős hazugságokat nem hallgat azzal a hedonista mosollyal, hogy vajon beillenek-e az eszelős hazugságok válogatott gyűjteményébe. Velencében ő ismét utas, erről nincsen kétsége. Hozzá a tiszteletdíj ugyanúgy, mint tőle a szöveg elektronikus úton jön és megy határokon át.

Dragomán mindig abba betegszik bele, ha gyökeret akar verni. Pilóta is azért lett, mert egy könnyű motoros géppel alacsonyan szállva édes és könnyű átrepülni a határokon. Annak idején, 1967-ben ő maga Triesztnél átúszott a szocializmusból a kapitalizmusba. Nem azért ment el az országból, hogy amerikai vagy svéd, francia vagy izraeli legyen. Lelkében a kíváncsiság és a hűség párbajozik szakadatlan. Hogy ő maga kicsoda-micsoda: ez lusta és öntetszelgő kérdés. Világos, hogy mindaz, amit megtanult, Dragomán azonos az egész emlékpoggyászával, mindazokkal az emberekkel, akikkel dolga volt, azzal a néhány szivacslyukkal, amelyekben húzta-vonta magát.

 

Egyszer csak megjelenik mellette egy taxi, a sofőr kihajol.

– Parancsol egy kocsit? – Igen, Dragománnak éppen az kellene, annál is inkább, mert a sofőr nem más, mint Svetozar, aki egy öntapadó szabad jelzést könnyen ráilleszt az autója tetejére, és a jobb oldali hátsó ajtót nyitja ki, mert eszébe sem jut, hogy az utas elöl, őmellette kívánna helyet foglalni. – Jól áll önnek a pilótauniformis. Van nálam többféle papi öltözék is, de sejkhez illő burnusz is, kenceficével és arcszőrpamaccsal. Ha kívánja, professzor Dragomán, bármelyik út menti mosdóban átlényegülhet. Nem féltem önt, uram, a viselkedése illeni fog a ruhájához. Csak egyebekben, kérem – ha bátorkodhatom tanácsot adni – ne ragadtassa el magát. Veszélyzóna: az erélyes özvegy. Először tehát hova parancsolja?

– Kobra úrhoz, legyen szíves. És örülnék, ha oda tudná hozni Olga lányomat és Habakuk unokámat, továbbá Melindát és a férjét, a polgármester urat. Magára bízom, hogy szedi össze őket. Habakuk amúgy is dzsinnek nézi magát, és megkérdezte, hogy repülni is tud-e.

– Habakuk úr még fog velem repülni. Ez egy jó kis vendéglő – mondja Svetozar egy sarkon. – A főnökasszony guzlicán játszik.

– Kapott híreket hazulról, Svetozar?

– Mind bolond. Mondanak néhány butaságot, ugyanazt, mind ugyanazt, és játszanak a flintáikkal.

– Csevapcsicit evett abban a jó kis vendéglőben, Svetozar?

– Razglednicit, uram.

– Remélem, kandori vöröset ivott hozzá.

– Reménye valóra vált, uram.

– És ezzel meg is volt, Svetozar?

– Gyengémre tapintott, uram. A szomszéd asztalhoz süllőt hoztak roston, és a feje meg a farka olyan kedvesen kunkorodott fölfelé, hogy vétve bár a helyes sorrend ellen, magamnak is rendeltem egy ilyet.

– Nehéz az élet, Svetozar.

– Csak a pocak, csak a pocak nehéz, uram. Ha túl sokat ettünk. Az élet elviselhetetlenül könnyű, ahogy az a szláv testvér, az a Milan mondja.

 

Hűvösödött, Kobra feje fölött dörömböltek a gyereklábak, pacs-pacs, kiabálja az, aki nem hunyt, hanem ezen a tájon kunyt, Döme is átvette három nap alatt azt a hetyke nyers paraszt-cigány akcentust, amit az itteni gyerekeknek tart fenn, majd egyszer csak megkoccant az ablak, és föltűnt teljes magasságában Dragomán János kék tányérsapkával a fején.

– Na mi van, kalauz lettél?

– Ez új? Mi ez? – kérdi Dragomán, mert a nyomtató mellett valami új paksaméta áll.

– Gyerekkori dolgok.

– Nem lehetetlen, hogy én magában, Kobra, azt láttam különösnek, hogy olyan tahó falusi. Hogy olyan alacsony a pulzusa, a rezgésszáma, a sebessége bármiben. Hogy olyan komótos, hozzám, vibráló kandorihoz képest. Az egyszer biztos, hogy ha az óvodában fejünkön egy vászonzacskó babbal versenyezve kellett volna egy széket megkerülnünk, az biztos, hogy én magát, Kobra, kacagva leelőzöm, de az is biztos, hogy a maga fejéről nem esik le a bab, ám hogy az én fejemről nem esik le, az már nem olyan biztos. Gravitációnak kellő pályát nyitva, kérlek, fejtegesd a válaszodat a két kérdésemre. Az első: bűnös vagyok-e? A második: meglógjak-e? Hozzátéve, hogy nekem a szökevény többnyire rokonszenves, még akkor is, ha vannak jóravaló üldözők.

Az ablakon beintett Svetozar, és azt mutatta, hogy még hoz vendégeket, és éjfélkor eljön Dragománért. Kobra tudomásul vette, Svetozar eltűnt.

– Mindenesetre velünk vacsorázol. – Kobra szobájában a két karosszék közül Dragomán a tágasabbikba ült bele, amelyhez jobban illenek az ő hosszú lábai, mint a házigazda zömökebb alakja. Időnként jobbra fordult, és Jovánovics György mester frottázsát nézegette, város felülnézetben vagy egy égő homlokú férfiprofil rács mögött. Majd a szoba átellenes sarkát mérte föl, és azt mondta, hogy ez legalább tíz méterre van őtőle, vagyis Kobra járkálhat kedvére ebben a nagy szobában, ami valaha kocsma volt, most pedig csak ő issza benne a szomszédok borát, pálinkáját. Ez már téruzurpációnak mondható. És ráadásul ott van a kert, ahol még szabadabban jöszmékelhet szemektől távol, kerítés mögött, mondhatni háborítatlan egyedüllétben, de a kerten túl a hegy meg a rét már igazán megengedhetetlen kiváltság. Dragomán úgy gondolja, hogy ebből elég! Kobra adja neki a házát, túl soká élvezhette, most már Dragomán jön. Ha ez a szoba az övé volna, akkor talán ő is így megülne, és rakosgatná falusi gazdaként a szót szó mellé, ahogy babot fejt. Most már legyen szíves, kedves Kobra, holnap egy kofferrel távozni. Dragomán fog az isteni igazság nevében beköltözni. Magától értetődik, hogy itt kell hagynia jó hitvesét, Reginát, valamint fiait, Zsigát és Dömét, továbbá felnőttkorú gyermekeit is, azok is a házhoz tartoznak, mindenkit és mindent tessék őrá hagyni, neki kell az egész pereputty, Dragománnak kell Kobra öreg édesanyja is, valamennyi barátja. Dragomán le akar ülni a házigazda íróasztalához, és próbálgatni szeretné a tollakat meg a papírokat, nyitogatni a szelencéket, fogdosni a bálványokat, pöfékelni a pipákkal, és ezzel a rosttollal szép betűket formázni egy finn bankpostapapíron. A szemtelenje, neki minden kell! Fogadd be a Dragománt, kiver a házból. Tetszik neki Kobra pálinkája, de a borával sosem elégedett, mindig mond valami szakszerűen lesújtót. Szóval, hogy bűnös-e?

– Hagyhattad volna, hogy üssön.

– Te hagytad volna?

– Nem.

– De azért bűnös vagyok?

– Igen.

– Mert a bűn baleset?

– Többnyire. Rád dől, mint egy fa az úton.

– De miért ez a sorozat?

– Hát igen, ez a kérdés. Figyelmeztetés, holnap megkapsz mindent, ha ma éjjel eltűnsz az országból.

– Visszajöhetek?

– Nem ajánlom. Te és Kandor nem férhettek össze. Te unod a terapeuta modort. Egyébként nem értem, hogy viselnek el a New York-i tanítványaid, én elég pozitívnak láttam őket.

– Én mindegyiknél pozitívabb vagyok, mert a változást, a sors szeszélyeit ugyanúgy megköszönöm az Úrnak, mint az állandóságot. Amerikában Laurával volt egy öreg faházunk, a kert végében egy patak futott, csónakkal tudtam meglógni, ha unalmas vendég érkezett. Messzelátóval néztem a madarakat, és természetesen volt egy tollgyűjteményem meg egy kis madárhangtáram. Az is elégett. Baleset. Anyám és Laura öngyilkossága is az. És amikor lett egy unokám, akkor el kell tűnnöm. Túl sok várható váratlanság. Maga, Kobra, nem találja elviselhetetlennek, hogy olyan kiszámítható?

 

Kobra sokat bolyongott a világban, de az összes útja semmiség Dragomán egyévi teljesítményéhez képest. Mert Kobra szeret ugyan ülni szekéren és repülőgépen, de mindig ott van, helyben van, mozgó járműveken mozdulatlan, felé jön a világ. Autók állnak meg a ház előtt, elviszi a felesége, kimozdítják óljából a barátok. Egy barlanglakó időnként két válltáskával a repülőterek mozgójárdáján találja magát. Rendesen a barlangban kuksol, amelynek a megszólíthatatlanság a kincse, ami förtelmes önzés annak a morálnak a nevében, amely a folytonos karattyolást tartja emberbaráti magaviseletnek. Kobra ezzel szemben ezt a sok felületes beszédet tartja minden baj okának. A legtöbb sértődés, amelyet vérrel fognak megtorolni, a szódagályból keletkezik. Ahhoz, hogy kevesebb baj legyen a földön, elég volna a szájunkat csukva tartani, nem hiúskodni, elméskedni, hangoskodni, felülkerülni szavakkal, ezzel szemben több időt szánni néma semmittevésre, önmagunk visszavonására és annak szerény megérzésére, mikor van szükség a szóra, és mikor nincs.

 

Dragománnak a világ csupa hívó avagy kihívó talány, amelyek pofon vágják vagy megsimogatják. Szellemvasúton ül napestig, szavakat hall, amelyeket üldözni fog. Van benne egy arc, és megy utána. Dragomán képes szeretőkért és ellenségekért a föld túloldalára utazni, csak azért, hogy megtoroljon egy sértést, hogy egy konferencián megsemmisítsen egy konstrukciót, de azért is, hogy egy baráttal megint ugyanúgy lehessen összenevetni, mint harminc, mint negyven, mint ötven éve. Meglátogatja az osztálytársait és kielégíti az a felismerés, hogy ez az X. ugyanolyan kedves marha, mint volt, vagy hogy a harmadik felesége is kedves asszony, miképpen a második is az volt.

 

Sokat olvas egy városról, egy szakadékról, egy kiállításról, egy csillagzatról, egy mámorítószerről, egy bőrszínről, egy fűszerről, egy szeretkezési vagy udvariassági szokásról, Dragomán jó darabig ment ezek után, hogy a világ, amelynek egy íze sem az övé, egészében az övé legyen. Nem tulajdonos fajta, Dragomán nem akar szolid házat, biztos fedezéket, ő bérelni szokott, a háza Amerikában leégett, újat nem épít, régiek zugolyában húzza meg magát. Sok száz, esetleg több ezer szobában aludt, s amikor elhagyta őket, élvezte, hogy leválnak a testéről, mert már megtanulta a dolgok helyét bennük, a testfordulatot, hogy ne ütközzön bele az asztalba, amikor a sötétben a fürdőszobából az ágyhoz megy, mert már tudott oldalt vagy hátranyúlni könyvekért, csendért, elnémítva a rádiót, tudta, hogy hol az ő helye az ágyban és hol az ágyastársáé, a keze már tudta a villanykapcsolókat és az ablakkilincseket, megtanulta, hova kell nyúlnia, hogy a teste létezni tudjon, hogy lásson és hogy lélegezzen, és hol kell a földre vetődnie, ha kintről lőnek, hogy kell két ugrással elérnie a kilincset és a folyosón át a liftet, ha el kell pucolnia a szállodából, mert telefonon közölték, hogy jönnek érte.

 

Dragomán rendszerint oda megy, ahonnan el kell majd szöknie, és ezért kettős gyönyörrel hagyja el a szobákat, ahogy egy hüvelyből is jólesik kisiklania ellankadó és összezsugorodó szerszámmal, ahogy a munkahelyén, tanári dolgozószobájában is jó eloltani a villanyt és betenni maga mögött az ajtót. Sok olyan ország van a világban, ahol a határon hosszan piszmognak a fülkéjükben miszteriózusan vacakoló határőrök, akik már mindent felírtak, már mindent ellenőriztek, akik megállapították, hogy Dragomán rajta van többféle listán is, mert belevitte a kíváncsiság, mert belekeveredett, úgyhogy most félre kell állnia, és még a kezükben van az útlevele, mert amikor a komputerképernyőn vagy a nagy fekete könyvben megjelent a neve a határőr előtt, akkor annak feszesre rándul az arca, most bevetésben van, most jött az a helyzet, amelyre félig lehunyt szemhéjjal várt, most kell megmutatnia, mit tud, megrándult az úszó, surrogás van a bozótban, és a vaddisznó vagy a szarvasbika megjelent a vadászles alatt a tisztáson, két válltáskájával, porköpenyével és hatalmas, dupla bordázatú esernyőjének ott van a vad, az az alak, a korlátnak dőlő Dragomán.

Olyan repülőtereken, amelyeken a vécé mocskos, ahol rozsdás csövek, vedlett falak, lábszag és hitvány mosószerszagok keverednek a zsíros és kócos hajú repülőtéri személyzet fokhagymaszagú leheletével, amelyeken tehát a fegyveres személyzet nagyon is jelen van, és a rendetlen nemtörődömség a rettegő aggályossággal közös elegyet alkot, ilyen repülőtereken Dragománt félreállítják, megvárakoztatják az útlevél-ellenőrzésnél, szétszedik a csomagját, minden gallérja alá benéznek, de végül is megkapja a távozási engedélyt a titkosszolgálat fejétől, mert nem lenne jó Dragomán urat visszatartani, bonyodalmak támadnának, amelyek sokba kerülhetnek.

Dragománnak sikerül magával vinnie azt, amit akart, ami neki fontos volt, különféle fizikai alakot öltő szövegeket, netán csekély magánhasználatra szolgáló élvezeti szereket. Ráharaptak a csalétekre, és elsiklottak a lényeg mellett, korábban ébredjenek, ha az öreg Dragománnál fortélyosabbak akarnak lenni.

 

Dragomán megengedi magának, hogy némelyeket szenvedélyesen utáljon, bírja azokat, akiket tíz-, húsz-, harmincéves korában utált, hatvanévesen is fiatalos hévvel utálni, de fegyelmezetten megtiltja magának, hogy csepülje őket. Minden tény igaz, de egyetlen elítélő jelzőt sem találsz a szövegében. Soha olyat nem ír le, amiből rágalmazási per lehet, lapjának az ügyvédje ritkán kényszerült arra, hogy Dragomán után dolgozzon, és a balfogásait elsimítsa. Azért, hogy tisztán döfjön és csak egyszer nyisszantson, Dragomán sok lemondásra kényszerül. Elhárítja a könnyű, olcsó alkalmakat: kivár, és csak akkor üt. Nem gyűlöl, de üt.

„Maga, Kobra, el akarja kerülni a bűnt. Magánál mindenki feltámad, magánál senki sem részesül erkölcsi halálos ítéletben. Van ebben a megbocsátó kedvességben valami édeskés elem, ha jobban megszagolod, gyávaságszaga van. Hagyjuk egymást békén, mondja a viselkedésed, kifizeted egy mosollyal az embereket.”

„Te nem ezt csinálod? Mindenkitől folyton búcsúzol, úgy jössz, mintha mennél, előre megmondod, hogy meddig maradhatsz, mert dolgod van, menned kell, mert mindig tovább kell repülnöd, mert várnak rád a szállodában, mert még ma egy cikket meg kell írnod, egy ezerszavast vagy egy háromezer szavast el kell cikkantanod, vagy alvási hátralékod van, ez örök téma, mert nincs olyan nap, hogy éjfél utáni mulatságoknak ellenállni bírjál, noha tudod, hogy pontban hatkor kidob az ágy, mert félsz az alvástól, mint gyerekkorodban, mert biztosítsz mindenkit, hogy nem fogod sokáig fenntartani őket, mert biztosan nem érkezel meg azzal a vonattal, amellyel ígérted magad, úgyhogy eléd kétszer megy ki az ember az állomásra, de ebben sem vagy megbízható, mert amikor csak a következő vonathoz mennék ki, akkor, éppen akkor idejében elérted az elsőt, és legközelebb megint más lesz. Alig vagy itt, csak éppen mindig mindent felkavarsz, körülötted turbulenciák keletkeznek, ha repülőgépre ülsz, belecsap a villám, ahol megszállsz, ott a régi gyűlölségek kirobbannak, és a forradalmak is iparkodnak mindent megtenni azért, hogy arra a napra időzítsék magukat, amikor már kialudtad magad a szállodában, tisztesen megreggeliztél, kimentél a forgóajtón, sütött a nap, sétáltál egy jót délelőtt, finoman megebédeltél a kikötőben vagy valami suhanós, megalapozott fényű helyen, ahol szép fiúk és lányok mosolyogtak rád készségesen, és egy öreg főnök vagy kapitány eljátszotta veled a borrendelés többféle morgással együtt járó kis színjátékát, amelyből kiderül, hogy ki vagy, hogy ki az igazi vendég, hogy ki az, aki tud valamit a borról, hogy ki az, aki a legtartalmasabban és a legtöbb kifejezőerővel tud morogni, halkan persze, másképp közönséges volna, miután mindez megtörtént, a forradalom még mindig vár, pedig te már túl vagy a kávén, ám a szieszta még hátravan, majd az újsággal a melleden elvégzett délutáni szunnyadozásból valami moraj riaszt fel, amely előbb bátortalan, majd egyre bőszebb, ordítoznak az ablakod alatt. Forradalom, megmosod az arcod, lehet, hogy őrjöngő fickók nyomulnak fölfelé a márványlépcsőn, és felszaggatják az ajtókat. Ilyenkor a gyors helyzetáttekintés hasznos, esetleg belekeveredni a tömegbe vagy hátsó kijáratokat számba venni. Magának a lába a legjobb fegyvere. Meg a kurva pofája, amely cinkos hangulatba vonja a darabos, marcona fegyvereseket is: haver, erre igyekezz, mondják, ott leléphetsz, mássz be ide, vagy mássz itt ki, én semmit sem láttam. Mindezen bűvészmutatványok között műhiba is akad nem egy, olyankor az ember ideiglenesen rács mögött rohad, és aljas barmok ellen védi az életét. Ahova mégy, ott forradalom támad, és felfordulás. Csodálom, kedvesem, hogy mióta itt vagy, még csak két halál történt. Pedig már köztünk időzöl darab ideje. Nem tudnád megjósolni, hogy milyen balesetet hozol ránk? Az az igazság, hogy most nem szeretnék forradalmat, tűzvészt se, földrengést se és családi háborút se. A bajt nem kell keresni, a normális bajok elegendők: a butulás, a test kis nyavalyái, nyolcvannyolc éves anyám kéztörése, szédülése, egy kis unokaöcs elgázoltatása, ismerősök halála, szegények szegénysége, kilencvenhárom éves távoli nagybátyám operációja, mára ennyi elegendő. Leteszik az öreget a folyosón a földre, két napig ott van, anyámat hívja eszméletlen. A szomszéd úr fullad, nem bír fölmenni a kaptatón a templomig, a szomszédasszony most jobban van, nudlit és gombócot főz az unokáinak.”

 

„A te apád kereskedő volt, az enyém bárzongorista. Egy pillantással üdvözölte a belépőket, egyik-másik vendéget beleviccelte a dalba, körülötte rendeződtek el a tekintetek. De a tulajdonos és a mixernő, valamint a hosszan megülő vendégek mind erőközpontok voltak. Apámnak meg kellett tanulnia, hogy ő csak egy a többi közt, az ő része a fanyar megható kommentár a dolgokhoz, amelyek itt amúgy is megtörténnek. Különben is, a folyamatos ének és fecsegés a zongorista mellett ülő dobos reszortja. Egyszóval apám nem irányíthatta szemöldökmozgással és kódszavakkal a személyzetet, mint a tiéd. Még néhány különbséget fel tudnánk sorolni, de közös a fatalizmus bennük, hogy ők ott maradnak, ahol vannak, a boltban és a bárban, mert ugyan sok a nagypofájú őrült, de nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy megfőzik, csak a kanóc izzik, de a végén nincsen dinamit. És mit tesz isten: volt és robbant. A kását még forróbban ették, mint ahogy főzték, mert közben még és még hevítették, mert az emberben lakozó szörnyetegnek a rosszalkodásból sohasem elég. Akárhányat hasítsz darabokra, akármilyen termelékeny az embermészárszék, a szörnyeteg nem igazán boldog, azt a bizonyos kéjt, amiről olvasott, nem érzi. És mert ilyenkor már nincsen visszaút, ilyenkor csak fokozni lehet, még és még többet ugyanabból, nem térdre esni és gyónni, hanem kifundálni, hogy lehetne még amazokat is kinyírni. Szóval, a mi optimista apáink azt gondolták, hogy a rossz nem jön meg. Ezt azért gondolták, mert jó emberek voltak, és a jó ember a rossz embert csak gyerekesnek bírja látni, ezért szükségképpen lekicsinyeli, ami hiba. Talán azért van ez, mert a jó ember közelében a rossz is megjuhászodik, egészen addig, amíg a határt meg nem sértette, amíg rá nem jött az ízére, hogy a jó embert csak úgy passzióból pofon vághatja. Utána már nem számít, hogy milyen az, akit lehet verni, lehet ugyanúgy jó egyénileg, mint egy ponty a fejére sújtó fakalapács alatt, amikor a halárus a vevőnek frissen tisztítja meg és szeli föl. Mihelyt van valami szöveg, aminek a nevében a másik ellenséggé nyilvánítható, érdektelen lesz, hogy ő maga milyen, a koponyájára csizmasarokkal rá lehet lépni. A mi apáink azt nem értették meg, hogy a vevő és a vendég, aki mindig kedvesen köszön, a szomszéd, aki előre emel kalapot, egyszer csak, ha kiüt rajta a politikai láz, a törzsi düh, akkor a testvérét is szétszaggatja, kibukkan belőle a kacagó vandál, aki éppenséggel a jó testvért szeretné miszlikbe vágni. Csak adj szöveget a szörnyetegnek, letépi láncait, és röhögve tombol. A család büszke lesz a fiú hőstetteire, amelyekből egysmás hazafelé is csurran-cseppen. Ezt nem értették apáink, hogy ebben a városban, ezen a vidéken vulkánok dolgoznak a felszín alatt, hogy itt vékony a civilizáció kérge. Ettől a táj és a lélek nem unalmas, kevésbé kiszámítható, keresi magát, rutinnak nem hódol olyan megállapodottan, mint a régi demokráciákban. Ami végtére is nyugtalanító, mert nem tudod, hogy kiben bízzál. Ha dönthetsz, szigorúan biztonsági megfontolásokból inkább választod az unalmas tisztességet és ésszerűséget, amely A kihívásra mindig újra B választ adja, ami neked bátorságot kölcsönöz. Ez meg fog látszani a testtartásodon. Akkor nem azt kell nézned egy helyiségbe bejövet, hogy hol lehet innen adandó esetben kiszökni. Apáink maradtak, egyik a boltjában, másik a bárjában, de azért egy bárzongorista mégiscsak álmodozóbb lélek, mint egy vaskereskedő. Ő az embereket éjszaka látja, nem amikor a kaszát pengetik a tízkilós acélhoz, hogy tisztán cseng-e és jó-e a suhintása, nem amikor kerítésfonatot vagy zománcozott levesmerő kanalat vesznek, hanem amikor szépnek hiszik magukat, és izgatónak látják egymást, amikor eleinte ki a mellkas, be a pocak, majd ahogy virrad, fordítva, amikor fölészárnyalnak a monológok a nappali aggodalmaknak. Apám kiment a helyzetből, gyakran nézett maga elé, vagy nem nézett sehova, behunyta a szemét, tudta, hogy nézik, mert a vendégnek, amikor nincs miről beszélnie a párjával, akkor a zongoristára téved a szeme, és apám akkor biztató pillantásokat vetett minden irányba. Érezze csak jól magát, kedves vendég, ölelje csak át a mellette ülőt, ez az átkarolás most illendő, mert más a nappali és az éjszakai kódex. Apám kiment a helyzetből, gyakran a semmibe, a dudorászásba, az előre-hátra dülöngésbe. Tudta az ablakból, párnára könyökölve órákon át figyelni a téren a futball és a kosárlabda mozgását és a csúszdán hanyatt-hason lesiklókat. Volt egy lakásom New Yorkban, amelynek ablakából ugyanezt láttam, egyszóval semmi okosat nem tudok arról mondani, hogy miben különbözünk. Talán abban, hogy te itt most a helyeden vagy, én meg szökésben. Voltál már te egyáltalán szökésben?”

Svetozar meghozta a kívánt vendégeket. Dragomán és Kobra beszélgetésének vége szakadt, körülülték a kerek ebédlőasztalt, Reginától jobbra és balra a fiai, majd Habakuk és Olga, Kobra és Dragomán, Melinda és Tombor, összesen kilencen ültek az asztalnál.

– Ez a vacsora abban különbözik a többi vacsorától, hogy szomorúságot ünnepelünk, Dragomán Jánost búcsúztatjuk. Elmegy, külföldön várja meg ügye rendeződését – mondta Regina, és fölemelte a borospoharát. – Jó lett volna, ha még sokáig itt láthattunk volna ennél az asztalnál. Habakuk, Zsigmond és Döme barátok lettek. Úgy éreztem, hogy neked is tetszik itt. És akkor jött ez a két csapás. Nem kellett volna jönniük. Nem fogunk elfelejteni. Ez a hely, ahol most ülsz, egyszer s mindenkorra a tiéd, bárhol vagy is.

A három gyerek lebukott a fehér damaszttal leterített ebédlőasztal alá, és nem várt helyeken szörnyű maszkokkal bukkantak fel. Habakuk az asztal alatt beleharapott Dragomán kezébe.

– Felnőtt ember nem szökdös – jegyezte meg szárazon Melinda. – Ti helyeslitek ezt? – És a két másik férfira nézett.

– Nekem árt, de helyeslem – mondta Tombor, a polgármester. – Mielőtt Jánost nyaggatnák, állítsanak vele szemben tanúkat és bizonyítékokat. Őrá céloznak, és engem akarnak eltalálni. Kuno szent lesz, János ördög, akinek én vagyok a cimborája. És én már azt is tudom, mert ez a dolgok dramaturgiája, hogy ki lesz az új polgármester, ha engem eltalálnak. Megmondjam? A vértanú özvegye és szellemi letéteményese. És láss csodát, itt van, Svetozar őt is meghozta.

Szandra, ifjú tanácsadóm, beszédíróm és jobbkezem, üljön le ide jobbra tőlem. Tudnia kell, hogy Dragomán urat búcsúztatjuk. Igyunk mindannyian Dragomán János békességes távozására. És igyunk mindannyian barátunk, Aba Kuno emlékére, kívánjunk nyugodalmat az ő acélos ívben megfeszülő lelkének.

– Van szobád, van engedélyezett mozgási körleted, melyet, ha bejárni kívánnál, reggeltől estig gyalogolhatnál, heteken át, és akkor is feladnád. Van ágyad és van asztalod. Mi bajod? – kérdezte Dragománt Melinda.

Csengettek, de mert a kertkapu nem volt bezárva, a konyhán át az ebédlőbe belépett Barnag úr. Egy percre kialudt a villany, a tetőablakon át benézett a telehold. Nagy viháncolással a három fiú jött meg, kifaragott tökben gyertya világított a fejükön.

– Ha a hegy nem megy Mohamedhez…

Barnag úr szívélyesen meghajolt Dragomán előtt. – Uram, ez egy zártkörű vacsora, amelyre ön nem volt meghíva. Nem telefonált, hogy jönni óhajt – mondta Kobra a rendőrkapitánynak.

– Mielőtt Kobra úrnak eszébe jutna engem kiutasítani, figyelmeztetem, hogy házkutatási felhatalmazásom is van, mivelhogy a szökésben lévő Dragomán professzor az ön házában tartózkodik.

Regina egy tányért tett Barnag úr elé, és megkérdezte, hogy előbb csak a húslevest kéri-e répával, káposztával, vagy már a főtt lábszárhúst is, és hogy a mócsingos részét kedveli-e Barnag úr.

Tombor Dragománhoz: – Kidobtad azt a fiút?

Dragomán: – Hozzá sem nyúltam.

Tombor: – Veszekedtetek?

Dragomán: – Mondtam, hogy főzök egy teát.

Tombor: – Az összeütközést Aba Kunóval mindannyian láttuk. Világos, hogy a rektor ütötte meg Dragomán professzort, és hogy az a szerencsétlen ütés a rektor koponyáján véletlen esésből származó tragikus balesetnek tekinthető. Mondja Barnag úr, van valami megalapozott oka rá, hogy kételkedjen Dragomán úr igazmondásában?

Barnag: – A tény, hogy a professzor nem jött be a kapitányságra, vagyis nem kívánt jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozatot tenni, a szabadlábra helyezés visszavonására késztet. Miért nem jött be, tanár úr?

Dragomán: – Nem volt kedvem önhöz bemenni.

Barnag: – Engem tulajdonképpen az az esszé érdekel a tűz esztétikájáról és erotikájáról.

Dragomán: – Engem meg az érdekel, hogy mit akar tőlem.

Barnag: – Élvezni kívánom a társaságát. Huzamosan és elsőbbségi joggal.

Melinda: – Látod, az egész társaság marasztal.

Kobra: – Uram, ha itt van, igyunk Aba Kuno emlékére. Ön mit látott benne?

Barnag: – Irányadó, nagy ívű gondolkodót, Kobra úr. Ő mert felelősséget vállalni a többiekért. Kandorért. Fölötte állt az éretlen destrukciónak. Tudta, hogy az állam érzékeny épület, és éppúgy kíméletet érdemel, mint egy fa.

Regina: – Parancsol egy kis fokhagymamártást? Tudja, kapitány úr, egy művészettörténész Dragomán úr esszéit a fokhagymához hasonlította. A magas vérnyomást csökkenti, a túl alacsonyt élénkíti, és elhessegeti az aggodalom vagy a dicsekvés illúzióit. Vegyen egy kis ecetes tormát.

Tombor: – Én azt javasolnám, hogy Szandra és Barnag úr húzódjanak a sarokba a kávéjukkal egy kis eszmecserére.

Barnag: – Minden tiszteletem Szandra asszonyé, de a procedúra ezt nem igényli. A mi szakmánkban semmi sem kívánatosabb, mint az arányérzék és a mértéktartás. Nem szeretném megzavarni a vacsorát, asszonyom, a húsleves, mellyel megkínált, nagy írók tollára méltó, és nekem tartós emlékem marad. Ön pedig, Dragomán professzor úr, keressen fel a hivatalomban holnap reggel kilenckor, az egyik ügyben tanúként, a másikban gyanúsítottként fogom kihallgatni. Most este kilenc óra van. Önnek éjfélkor a szállodában kell lennie, embereim ellenőrizni fogják. Meg kell értenie, tanár úr, hogy ön ez után a két halálos balszerencse után már nem ugyanaz az ember, mint volt. – Barnag úr tisztelettudóan meghajolt és távozott.

 

Egy kis csend marad utána az asztal körül. Szandra törte meg: – Kuno azt mondta, hogy ennek a sötét ürgének van emberismerete, és hogy vérbeli gyűjtő, mindenkiről tárol ismeretlen anekdotákat. Többnyire bevált, amit arról mondott, hogy ki hogyan fog reagálni Kuno elgondolásaira.

– Sokoldalú ember – mondta Kobra, de ennél többet nem mondott.

– Ő az az artista? – kérdezte Dragomán.

Kobra bólintott. – Szigorúan lojális ember, kitűnően beválna például a brit titkosszolgálatban. Itt szegénynek az a problémája, hogy fölötte ide-oda csúszkál az autoritás. Most éppen kit is szolgáljon? Okosan tette, hogy lojális volt Kunóhoz mint a város hosszú távú akadémikus tekintélyéhez, Kunót pedig, gondolom, elszórakoztatta mindaz, amit tőle hallott. Hogy hívják azt a kis madarat, aki a krokodil hátán lakik?

– Kuno krokodil? – csodálkozott Szandra. – Hol is vagyok én most? Kik az én barátaim?

– Mi is azok volnánk, Szandra, a hülye vicceinkkel együtt. Ha a szót nem vesszük olyan borzalmas komolyan. Tudom, Kuno is úgy gondolta: a politika annak a tudománya, hogy ki a barát és ki az ellenség. És Carl Schmidtnek ez az aperçuje megülte az agyát – mondta Kobra.

– Ha az ember akar valamit, akkor vannak ellenségei – mondta Szandra. – Nemcsak ellenfelei, hanem ellenségei, akiket a találó sértések keserűre pácolnak. Végül is mindig arról van szó, hogy ki a hülye – mondta Kuno. – Az egyszer biztos, hogy ő nem volt az. Szolgáló jelenlét és körülfonás, ez volt az egyik jelmondata, hogy az ő gondolkodásmódja hassa át a kandori intézményeket, hogy ő legyen a kandori mestergondolkodó. A riválisokat, mint a jelenlévő Kobra és Dragomán urakat, ellenségnek tekintette. Dragomán úr a széllelbélelt csábító az ő szemében, Kobra úr pedig szabadidőre való anyag. Munkaidőre, a város fenntartására és gyarapítására Kuno Tombor Antalt megfelelőnek tartotta, ha elfogadja őt alpolgármesternek és szellemi főtanácsadónak. Ebből a célból állított engem a polgármester úr mellé azzal a feladattal, hogy legyek mind a kettejükhöz lojális, rám bízza, hogyan. Az voltam. A férjem a nagylelkűség jelének tartotta, hogy polgármester úr így kiszolgáltatja magát, és vállalja, hogy átlátszó legyen. Azt hiszem, a férfiak azért játszanak, hogy a többiek az ő játékosaik legyenek. Éppenséggel ez is szívhalászat – megfogható és megfoghatatlan eszközökkel. Erről szól a hírnévhajsza is, mintha a többiek rajongása meghosszabbíthatná az életet. Ahhoz képest, hogy a férjem már nem él, közömbös, hogy hányan csodálták. Az utóbbi években Kuno is alárendelte magát a hírnevének. Mindig mindenütt ott volt, tehát nem volt igazában sehol. Azt akarta, hogy én is megtanuljam ezt, mert az az eltávolodás önmagunktól, amit az intézményi szerep megkíván, szükséges lelki sport, a személyiség rugalmasságának edzése, és ő éppen ezt a sokoldalúságot várta el, hogy az ember príma beamter is tudjon lenni, este pedig csellózzon a barátaival. Neki elsőrangúan fontos volt a személyes szellemi folytatódás, hogy halljuk magunkban az ő hangját majd akkor is, ha már nem él. Én erre felkészültem, előbb mint a nevelt lánya, aztán mint a felesége, még életében, hogy halljam a hangját, amikor döntenem kell. Ha van férfi, akit megtanultam, ő volt az. A tanítvány a mester megtestesülése. Könyvírás helyett tanítványokkal bajlódott. Ellenkeztem, Kuno letorkolt, a tanárnak kötelessége tanítványokat fogadni maga mellé. Elvárható, hogy a tárgyat tanítsuk, s ne az eszméinket, de ez az igény nem teljesülhet maradéktalanul. Mondja, Dragomán úr, megpróbálta már felmérni, hogy kit segített át a túlvilágba?

Dragomán: – Azt reméltem, hogy olyan embert, aki hisz a túlvilágban, és ennélfogva ott is van. Én a halál utáni semmiben hiszek, Kuno egy másik társadalomban odatúl, mind a ketten megkapjuk a magunkét. Olyan embert láttam benne, akinek a földi szellem folytonosságához kell az égi szellem szakadatlan háttérsugárzása – keresztény interpretációban. Jézus vére megtisztít bűneinktől. A keresztre feszített – királlyá válva egyházán és a királyokon át – a komplex európai autoritásnak megadja a szükséges erkölcsi igazolást és metafizikai ragyogást. Sajnálom, hogy nem jött létre valódi kapcsolat Kuno és a pápa között. Tudom, asszonyom, hogy kit vesztettünk. El tudnám képzelni Aba Kunót akár főpapként is. Ahogy magát hallgatom és nézem, nem sajnálom Kunót, amiért elkerülte a papi pályát. Gondolom, észleli, hogy az én ízlésemnek a világi köztársaság felel meg, mert ahol a teológia belenyúl a politikába, ott zagyvaság keletkezik. Persze nagyon is lehetséges, hogy a zagyvaság gyakorlati érték városunkban, és ezért kötelező is, hogy a zagyvaság bálványa előtt mindenki letegye naponta a maga obulusát, ki gorombán, ki fellengzősen, az a helyes tehát, ami zagyva. Kuno munkáinak olvasása közben ez a benyomás sohasem hagyott el. Minden helynek megvan a maga intim zagyvasága, amely a turistának és a néprajzosnak érdekes, de már a környezet nem sokat tud kezdeni vele. A csak itt érvényes szóhabarcsból annál, amennyit ízlésem igényel, Kuno többet tett a főztjébe, amely amúgy többé-kevésbé ehető.

Szandra: – Kuno azt mondta, ha nincsen autochton álmunk önmagunkról, akkor azzal fekszünk össze, aki jön. A nemzet csak a monarchiában tud kinyújtózni. A királyság a legitim kormányzat, méghozzá a lassan fél évezredes Habsburg kapcsolat, mert a térség sokféleségének ez tud keretet adni. Lehet, hogy a dolog már senkit sem érdekel, mondta, lehet, hogy az ő egyedül jogosnak gondolt monarchista konzervativizmusát nem értik, pedig mi az ördögöt akarna megőrzendőnek tartani egy konzervatív, ha nem azt a struktúrát, amelyet az ország meggondolt emberei 1867-ben elfogadtak, amit a korona kifejez, az ezeréves királyságot. Ami az első világháború végén jött, az mind felbomlás, összevisszaság, kicsinyesség. A koronában való szimbolikus összetartozást Kuno jogi ésszerűségnek tartotta. Ez a rekonstrukció lehetne a magyarok kezdeményezése, érdekeiknek ez volna a megfelelő kiterjedés. A kitágított szuverenitás gyakorlásának ő vallási értelmet adott. Az egymás iránti felebaráti, keresztényi türelemnek az ő közép-európai társulása a térségben hagyományos politikai tervrajzot kínál. Az egykori monarchiának kell egy királynő, hogy általa kiengesztelődjön önmagával. Ez volt a férjem akarata. Ehhez kellett neki a város, az egyetem, minden, ehhez kellettem neki én is. Nem lehet nagy idea nélkül élni, mert az emberek anélkül elvadulnak, bennünket meghaladó eszmék nélkül rongybabák vagyunk, mondta Kuno, és most az új nagy eszme: a nagyvilág – itt. Mondjuk Kandorban. Csinálni egy kis nagyvilágot. Közép-Európa kertjéből kinő a monarchia mint régi-új társulás, csak nem kell kivágni. A valódi konzervativizmushoz demokrácia kell, mondta Kuno.

Dragomán: – Maga már mindig azt fogja mondani, hogy mondta Kuno?

Szandra: – Ha a tanítvány a mesterét idézi, rászolgál arra, hogy érett korában ő is mester legyen, és akkor őt idézzék, mondta Kuno. Megérezni az önhitt álmestereken, akiket másképp sarlatánnak, szédelgőnek is nevezhetünk, hogy fiatalon nem gyakorolták magukat a folytonosság alázatában. Harminc fölött már leszögezhetünk különbségeket, de nem tulajdoníthatunk azoknak fontosságot. Ezt mind Kuno mondta. Maga pedig, ha nem csalódom, sohasem vetette alá magát a folytonosság alázatának. Üres mogyoróhéj, tegnapi elménc, hiúság gázával felfújt luftballon, homokszem a csapágyban, vadkender, lehet tőle köhögni és könnyezni. Ki hívta? Én. Pontosabban a polgármester úr, még pontosabban megint csak én. Kíváncsiságból felbirizgáltam az ötletet őbenne, és amikor döntött, én fogalmaztam meg és tettem elé aláírásra a levelet. Meghívtam egy gyilkost, aki nem tudja magáról, hogy az, csak élesek a reflexei, és az embertársait, amikor már terhesek, szabatosan tudja ellökni. Vagy lelőni. Kuno szónok volt, a meglévőket próbálta egyensúlyba hozni, maga meg csak úgy, ahogy felkattintja a villanyt, lelőtte az orosz városparancsnokot. És ebbe haltak bele azok a fiúk. És ezzel rokkantotta meg Kunót, aki akkor nem tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Maga őt a jóhiszeműségéért megalázta, és ezzel nem érte be. Irigyelte a begyökerezettségét, a termékenységét, és egy kung-fu mozdulattal elhárította az útjából. Kandor lelki egészségének az őre nincs többé, most jön Dragomán professzor, a sárkány, jön megrontani a várost.

Dragomán: – Ne feledkezzen meg a szüzekről és a zsenge özvegyekről. Derékban harapom ketté az ilyeneket, egy harapás az alsótest, egy harapás a felsőtest, ennyi elég, kéz, fej, láb marad. Barlangomba beszürcsölöm az ártatlan tudnivágyót, és hétfejű sárkányt csinálok belőle. Hogy aztán az a hét fej mit össze nem zsinatol, azt már hallgassa a tanítvány, ha meg akarta tudni, hogy mi az igazság, amely, akár a soklapú gyémánt, épp a csiszolástól nyeri el a tüzét. Vidéki városokban, vidéki egyetemeken az elemzésben teret adnak a szarkasztikus prédikációnak. Kisvárosi próféták azt hiszik, hogy ezzel nevelnek, ha az analízist összemaszatolják mindenféle rémálmokkal és vágyálmokkal.

Szandra: – Már jön, már nyomul, vidéki tudósnak mondja Kunót, még a jelentőséget is elvette tőle! Nem fogom azt mondani a bíróságon, hogy barátok voltak. Gúnyos szójátékok alá rejti az irigységét, ezt fogom mondani. Tanúk vagytok rá, hogy mit mondott a vidéki városokról. A férjemet Dragomán úr megalázta és megölte. Igen. Dragomán urat én fogom megalázni. Én még eddig nem tudtam, hogy milyen érzés a bosszúvágy. Most már tudom: repít. – És Szandra valóban kirepült az ajtón.

 

Olga: – Kellett neked, papa, ebbe a csoroszlyába beleakadnod. Kiveti rád a vád lasszóját, és a te nyakadon a bűntudat kötele egyre szorosabb lesz. Éppenséggel ezt a szipirtyót is kupán vághattad volna. A rektor egy paraplé volt, ez egy vipera. Már a polgármester úrnak is karikát fűzött az orrába, húga és tanítványa lett Melindának, Reginát elkábítja gyakorlati ismereteivel és titkos ruhalelőhelyeivel, Kobra Dávid pedig azt mondhatja magában, ej, de ügyes formái vannak, csak ne hadarna, hepciáskodna annyit. A közeg beoltva, ő meg harácsolhat. Ez egy férfiharácsoló, minden szava parancs, a nagy lencsibabás szemöldök és a tábornoki arccsontok őt győzelmekre viszik. Apám, ennek impresszárió kell, és ha nem vigyáz, maga lesz az. Olyan, amilyennek lenni kell. Ő maga egy folyamatos bosszúállás valamiért. Folyton nyer a kártyában, és minden sikere keserű válasz egy ismeretlen sérelemre. Papa, te nem találkozhatsz ezzel a nővel! Melinda, állj közéjük! Bocsánat, polgármester úr. Utazz el, nem tudom, hogy ez a kopó mit szaglász körülötted, de az a némber bajt hoz, ezt tudom, dideregtem a közelében. Mi most a gyerekkel hazamegyünk, te meg ülj kocsiba, és lépd át a határt még az éjjel. Ne menj azzal a balkáni mixtúrával se, ne szolgáltasd ki magad a kényelmednek és ki tudja, kinek. Menj egyedül, és hívjál fel holnap reggel a határon túlról. Isten áldjon, vándorapa!

 

Dragomán: – Eggyel kevesebb nő, eggyel kevesebb parancs, hogy mozdulj már, indulj, eggyel több ok arra, hogy megtöltsük a pipánkat és kérjünk még egy pohárral ebből a többé-kevésbé őszinte olaszrizlingből. Észrevettem, hogy amikor a jelen összesűrűsödik, jó áthajózni a múlt időkbe, s közben a jelen valahogy meghiggad. Ellenben, ha odaállunk mi is kavargatni, attól csak duzzad és fortyog a tohuvabohu, a haddelhadd, a massza.

Menjünk innen messzire, fel a magasba, élükre állított kagylókhoz hasonlító sziklák tetejére. Volt ott két kollégám, két takaros öregúr, filozófus az egyik, Fred, és történész a másik, Martin. Miközben cövekkel kalapáltuk oda magunkat a sziklához, a tiszta halálról ábrándoztunk. Több lehetőség került szóba. Például önégetés egy erdei kunyhóban, amelyet előbb olajjal öntünk le. Ellene szól, hogy a tűz átterjedhet, no és kár azért a kunyhóért. Szendén gyárlátogatásra menni, és beugrani az izzó acélba. Húsz éve ez még itt Kandorban jó lett volna, de az Istenek kertjében vagy a Pikes Peakre tartva nem sokat mondott. A vízbefúlás egyikőnket sem vonzotta, a méregtől vonakodtunk, az önakasztás csúnya. Végre is abban maradtunk, hogy az érfelvágás javallható, az áldozathoz kell a kés. Bárány helyett vagy a fia helyett itt van az ember maga, a csuklója. De mi lesz azután, mi legyen a romlandó irhával? Azt hogyan lehetne úgy eltávolítani, hogy ne okozzon alkalmatlanságot másoknak? Kedvünk sem lett volna öregedő testünket idegen kezeknek kiszolgáltatni. Talán egy barlang lenne jó, dermedt felszínű tavak partján föld alatti gázoktól örök álomba süllyedni, mondtam én a kandori barlangot felidézve, az urak csóválták a fejüket. Minden ötlet keresettnek látszott.

Magas, vörös kőfalak és meredélyek álltak előttünk, túloldalról zöld ösvényen is meg lehetett volna közelíteni a csúcsot, de mi a meredek kőfalon jutottunk arasznyival előbbre, és átéreztük, hogy mi hárman – Fred, Martin és John, megbízható férfiak – egymástól függünk, egymás életére vigyázunk. Ha egyikünk zuhan, magával ránthatja a másikat is. És mentünk feljebb, egyre feljebb, oda, ahova a párunk a másik oldalon már felsétált, de a tériszonytól lenézni nem mert.

A csúcs legtetejére állva diadalmasan körülnéztünk, aztán túloldalt lesétáltunk a Runaway nevű kocsmába, ahol széles, kemény kalapban jobbára olyan emberek ültek, akik valahonnan, ahol a szorosságot megelégelték, elfutottak, ki a nyitott pusztába vagy föl a rozsdavörös sziklakatedrálisok közé. Fekete sört ittunk vadpulyka whiskyvel, rántott hagymakarikát és bivalyszárnyat eszegettünk hozzá, megállapítottuk, hogy az egyetemi élet nyugodt és lapos, de nyaranta átruccanni Európába sem nagy izgalom.

Egyszer azonban valami megzavarodott a kis társaságunkban, a drámaszakra jött egy nő, egy díszlet- és jelmeztervező, Magda, mondta Fred, a te városodból, nagyon benyomást keltő nő, magas, sportos, szép formájú koponyáján rövid, göndör ősz haj, erős, de arányos arcvonások, széles, enyhén húsos áll és túlméretezett szemek. Martin is látta már, és alátámasztotta Fred kedvező leírását.

Fred gyors beszédű, fiús mozgású, autóját New York-i stílusban vezette, a helyi nyugodt, defenzív modorhoz képest háborodottan. Magda felkavarta a viszonyokat. Mind a kettejükhöz, jóformán mindenkihez volt valami személyes-csípős üzenete, villámcsapások némelykor, rávilágított a kollégák palástolt gyöngeségeire. Magda hosszan kinyújtott karral túlzott szellemi és erkölcsi követelményeket rótt Fredre és Martinra, rájuk pirított, hogy noha ő maga csak egy designer, Wittgensteinben vagy az ancien régime divatszabászatában sem volt kevésbé járatos, mint Fred és Martin, a két distinguished professzor.

Kitűnt, hogy Magda szenvedélyes sziklamászó, és most már a nevét is megtudtam: Gottfried. Atyaisten! Ha ő jön, én megyek. Hevertem eleget a műtermében; karmos, vörös és fekete madarak kergetőztek a falon, sokszor csengett a telefon, Magda nem vette fel. „Miért nem húzod ki?” – kérdeztem. „Élvezetesebb nem fölvenni” – mondta ő. A sarokban különböző alakzatokban sorakoztak Magda csináltatott cipői, mind furcsa, groteszk jószág volt.

Apja, Gottfried Emmanuel neves fogorvos, egyetemi tanár, családi összeköttetései révén a legújabb gépekkel dolgozott, és a rendelőjében összejöttek a diplomaták és a vezető politikusok. Gottfried doktor keze megbízható volt, és senki sem firtatta a politikai nézeteit, nem is lett volna könnyű elcsípni őket.

Magda a kortársaihoz képest jól értesült volt, a rendelőben és a váróteremben álmosan belehallgatott a beszélgetésekbe. „Én csak egy buta iparművész vagyok” – mondta, és ezt többen elhitték neki. A főiskolán is azt játszotta, hogy mindent elfelejt és összekever, sokat elnéztek neki, és ő is nagy jóindulattal figyelte a vizsgáztatóit, akik elmagyarázták neki, hogy mennyire téved. „Én csak egy ostoba szerelmes lány vagyok” – mondta kellő helyeken, és kihozatta egy kollégáját a börtönből.

Apja megmondta, hogy melyik politikus szeretne most egy nagyszerű, fehérarany hidat a szájába, ilyenkor Magda segédkezett asszisztensként az apja mellett. Ügyes, barna keze szilárdan fogta a páciens fejét, ösztönző volt a jelenléte. Ha férfi vagy, légy férfi, mondta magának az elkámpicsorodó lelkű páciens. Magda készségesen nyújtotta az öblítővizet, és olyan hosszú, biztató tekintettel figyelte, hogy a miniszter inkább nem hunyta be a szemét, ha fájt is egy kissé, ami a szájában történt. „Jól tartotta magát, bátor legény!” – mondta Magda, amikor a páciens felállt a fogorvosi székből. Ezt olyan tekintéllyel mondta, mintha neki joga lenne bárkit is megdicsérni vagy megróni. Ez a nyugodt lány helyben hagy vagy elutasít egy szemöldökmozdulattal.

Egy gyökérkezelés elég volt Magdának ahhoz, hogy függésbe hozzon bármely pácienst, és ha célja volt vele, leültette még egy negyedórára, egy kis pihenésre a megrázkódtatás után a rendelő és a váróterem melletti szalonban, mutatott neki egy nemrég kapott albumot, mondván, hogy „ez magát biztosan érdekelni fogja,” tudva persze, hogy ez az ember, aki most a nyelvével tapogatja a fogát, egyáltalán nem érdeklődik az ölébe tett művészet iránt.

Magda tisztánlátásával összefért, hogy apja bölcsességének megfelelően úgy gyűjtse a kapcsolatokat, mint a bélyegeket. Neki kezdettől volt szabója és varrónője, hentese, zöldségese és tejeskofája, ő vezette korán elözvegyült apja háztartását, és már a gimnáziumban szakácskönyvet olvasott a pad alatt.

Dr. Gottfried Emmanuel már csak vele szeretett beszélgetni, és nagy diszkrécióval kerülte, hogy belépjen Magda szobájába, nehogy kényelmetlen helyzetben találja magát, távolságtartással fizetett Magda közelségéért. Az egyszerűség kedvéért két kategóriába osztotta fel az emberiséget, az egyikben vannak a szamarak, a másikban a csirkefogók. Mindegy, hogy ki uralkodik, ez a séma bevált. Ha nem gazember, akkor hülye.

Amúgy az ország reménytelen, de kellemes, sőt kedves, van benne sok bolondság, zsiványság, kedély, a falusi vendéglőkben, ahova minden hét végén kirándult, az étel ehető, és még mindig látott olyan ismeretlen nőket a Zeneakadémia hangversenyeinek szünetében, akiken rajta felejtette a szemét.

A kommunista pártba nem lépett be, egyik szeretőjét letartóztatták és róla faggatták, súgta meg neki egy államvédelmis ezredes, akinek a gennyes-lobos ínyét rendbe hozta. Ne adjon vasárnap délutánonként uzsonnákat ezüst evőeszközökkel a barátainak, tegnapi gyárosoknak netalán, akik egykori cégüknél most raktárosként dolgoztak, és kaján mazochizmussal hallgatták, hogy a gyárban az államosítás óta milyen esztelen fecsérlés zajlik.

Emmanuel nem volt bolond, abbahagyta az uzsonnákat, és minden szabad idejében az erdőt járta, vagy a tóban horgászott, és kiránduló társainak, horgászbarátainak, akik között hajdani gyárosok is voltak, azt állította, hogy aki nem bír átevezni a viszontagságokon, akinek a munkájára nincsen minden rezsimnek szüksége, az valószínűleg szellemi fogyatékos.

No persze, vannak balszerencsés túlzások is, mint például szegény Bódog kalamitása, kinek a munkáját az illetékesek olyannyira szükségesnek vélték, hogy a világtól, fecsegési alkalmaktól elszigetelve, egy börtönműteremben kívánták azt hasznosítani. Bódog onnan irányította a mélyépítés mestereként a titkos bunkerépítéseket és a betonerődök elhelyezését az országhatáron. A családja miatt nem kellett aggódnia, minden hónap elsején megjelent a feleségénél egy államvédelmis százados, hozta a férj fizetését, és nagy kosárban az akkor ritkaságszámba menő déligyümölcsöket figyelmességképpen. Emmanuel örült, hogy nem becsülik annyira az ő tehetségét, mint a szegény Bódogét.

Az előző rezsim miniszterei és államtitkárai is jártak hozzá, a kormányzó fia is, a kormányzó maga inkább Emmanuel apjában bízott, akinek ráadásul Nátán volt a neve. A grófok, vezérkari tisztek és kormányfőtanácsosok előtt nem lehetett kétséges, hogy fogorvosuk melyik hitfelekezethez tartozik, de még a kőmerev antiszemiták is elgyermekesedve követték Gottfried doktor kézmozdulatait. Emmanuelnek összpontosított szürkéskék tekintete volt, és azt hunyorgás nélkül, sugárszerűen irányította a beteg szájába.

Előfordult, hogy egy szüreti mulatságon, ahova apját elhívták, Magda belebolondult egy parasztfiúba, megült a fiú szüleinek a házában, és mindenkit lerajzolt, a portrét odaadta a modellnek. Az egész falu szerette volna lerajzoltatni magát a művésznővel, mögötte álltak, nézték, bekeretezték a rajzait, kínálták, simogatták. Magda kivett a tálból még egy diós süteményt, és az asztalra könyökölve jelentős keblét is ráhelyezte. A fiú tágra nyílt szemmel nézte a vendéget, aki a nagymamával beszélgetett, és az egész házat otthonossággal töltötte meg.

Magda nagyon kevés dologtól félt, attól a legkevésbé, hogy valamelyik barátja megneheztel a kóborlásaiért. A féltékenység regresszió, mint az éjszakai bevizelés, mondta. Soha nem fog férjhez menni, jelentette ki, de bárhol volt, akkor is, ha vendégségben, percek alatt Magda lett a ház úrnője, cserélődő háziurak oldalán. A vőlegény jöjjön, hozzon egy üveg bort, és éjfélkor távozzon, mert Magda reggel hétkor kel, és hét óra alvás, továbbá egy kiadós reggeli után munkához lát. Ha valakit ott tart éjszakára, az nem irgalomból történik.

– Gondolhatsz rám jó szívvel, tehetsz nekem baráti szolgálatokat, esetleg viszonzom, esetleg nem. Nem vagyok köteles semmire. Az számít, hogy van-e kedvem hozzá. Az apám más, őt mindennap ellátom, ha lenne egy fiam, azt is ellátnám, de te csak a fiúm vagy, nem a fiam.

Az sem lehetetlen, hogy egy sáros alföldi, falusi utcában kujtorog gumicsizmában egy teherautó-sofőr oldalán. Dragomán bosszankodott, amiért olyan hiszékeny, és bevette Kobra meséjét arról, hogy az alföldi síkság misztikus: az ember megbecsül mindent, ami kiáll, a református templom tornyát, a malom kéményét meg a jegenyéket. Erről az alföldi kirándulásról Magda egy egész mappa rajzot hozott haza. Volt egy férfiinge, amelyet a falusi vegyesboltban talált, abban közeledett, és nem volt rajta semmi más.

Egyszóval, amikor megtudtam, hogy ki az, aki nemrégen jött, de már kirándulni akar a négyezer-hatszáz méteres Pikes csúcsra, akkor azt mondtam, aha, ez nem lesz könnyű eset, engem azonban az a felkavaróan nyugodt dáma nem visz jégre. Tudtam, hogy vagy Fred, vagy Martin, vagy mind a kettő elesik a harcmezőn, össze fog kavarodni a házasságuk, és az elvarázsolt nagyapák komor erkölcsi rosszallásban részesülnek még az unokák részéről is. Magda a sziklamászásban buzgóbb volt, mint amilyen gyakorlott, előbb esetenként, majd egészen átadtam neki a harmadik szerepét.

Mi ketten elkerültük egymást, elkülönítettük a territóriumunkat, mint a ragadozók. Túlságosan is jól ismertük egymást, mind a ketten szemlélődni és szórakozni akartunk. Hogy ő a zsákmányát örökre vagy csak rövid időre gondolta megszerzendőnek, abba jobbnak éreztem nem belelátni. Ő is tudta, hogy bajban számíthat rám, amúgy, ahogy a német mondja, háromlépésnyire a testtől.

Magda rávette Fredet és Martint, hogy nyáron csónaktúrákat is tegyenek. Kajakkal robogtak le kisebb vízeséseken, elterülő, széles folyókon csurogtak alá kétevezős keelboatokban. Már egyikük sem volt fiatal, Magda a legifjabb; már nem annyira a bőr gyűrődését nézték, mint inkább a szem fényességét. A két úr álmélkodott Magda vad ötletein, heves, kollektív szemrehányásain, amelyeket a renyhe és részvétlen nyugatiakhoz intézett, a mindent összefoglalva, szubsztanciálisan és inkább ígéretképpen nemesebb Kelet nevében. Mondom, mind a kettejüknél fiatalabb volt, és testének pompás nyugalmát monológjainak váratlan és szaggatott strófáival összevetve, Fred és Martin nem egy ízben összekacsintottak, és magukra maradva bevallották egymásnak, hogy benyomásuk szerint Magda egy rendkívül érdekes személyiség.

Újabban megnyúltak a vacsora utáni különkutatásaik az egyetemi könyvtárban, és utána még beültek a Runaway kocsmába, éjfél körül, amit azelőtt sohasem tettek. A kocsma addig volt nyitva, ameddig a vendégek maradni kívántak; a tulajdonos gyors, kellemes mozdulatokkal töltötte meg a poharakat, és sütötte a fényes, forró acéllapon a sonkás tojást. Szeretett olvasni, nem zavarta a vendégek folyamatos duruzsolása, leült a könyvével a kandalló és egy állólámpa mellé. Hosszú ember volt, és mindig tudott mosolyogni.

Egyszer Fred egyedül ment be, sem Magda, sem Martin nem volt ott. Aztán egyszer Martin egyedül ment be, és sem Magda, sem Fred nem volt ott, sem a könyvtárban, sem a kocsmában. Fred felesége azonban, aki a telefonkagylót fölvette, úgy tudta, hogy ott van, biztatta, hogy nézzen be oda, Martin nem mondta, hogy onnan telefonál.

Csendesebbek lettek a kirándulások, Magda már nem mindig tartott velük, ketten mentek kenutúrára, és kerülték, hogy személyes vagy bensőségesebb tárgyat érintsenek. Majd egyszer az egyik sziklamászó útról Fred egyedül tért haza: Martin sajnos leesett, és a nyakát szegte. Eltemették. Fred zokogott, de a búcsúbeszédet nem ő tartotta.

Történt egyszer, hónapok múlva, hogy Martin felesége kézbe vette halott férje kirándulózubbonyát, benyúlt a zsebébe, de a kisvasútjegyet nem találta. El akarta tenni az utolsó kirándulás emlékére. Elment Fred feleségéhez, és kérte, adja oda neki a kisvasútjegyet, mert biztosan Fred váltotta meg a jegyeket, és mind a kettő kezelve nála maradhatott. Fred azóta nem ment kirándulásra, az ő zubbonya is érintetlen volt.

Fred felesége benyúlt Fred zubbonyába, kihúzta a két jegyet és átadta az özvegynek. Martin felesége hosszan nézte a két jegyet, majd azt mondta: „Különös.” Az egyik retúrjegy, a másik csak oda szól. Ki vette a jegyet? Martin? Valamire készült? De akkor miért Fred zsebében volt a jegy? Ha pedig Fred vette, akkor honnan tudta, hogy Martin nem fog visszatérni? „Ezen gondolkoznom kell” – mondta Martin felesége, és elmulasztotta búcsúzóul megcsókolni Fred feleségét.

Fred felesége még aznap este, mielőtt visszahúzódott volna a szobájába, csak ennyit mondott: „Egy házasságtörő férj ne legyen zsugori. Egy gyilkos még kevésbé.”

Fred síruhába bújt, terepfutó lécet csatolt a lábára, és bement az erdőbe. Amikor elérkezett ahhoz a tisztáshoz, ahol Martinnal és a feleségükkel a kirándulás első pihenőhelyén elővették a termoszból a kávét, Fred levette a sapkáját, a pehelykabátját, a zubbonyát, a sílécét, a cipőjét, a pulóverét, majd nadrágban és ingben lefeküdt a hóra. Másnapra a kisebb erdei vadak már beleharapdáltak Fred fagyott holttestébe.

Hát igen, megtalálták, megmosták, felöltöztették, az arca már hiányos volt. Nehéz kivonni magunkat minden embertársi manipulációból. Nebáncsvirágként azt óhajtanánk, hogy ne nyúljanak hozzánk, ne boncoljanak, ne pakoljanak tepsibe, mert ez a szokványos eljárás a mi emberi méltóságunkat sérti.

 

– Nem is tudom, hogy miért mondtam el ezt a történetet, talán azért, hogy ne énrólam legyen szó – mondta Dragomán. – Elvárhatjátok tőlem, hogy meggondoljam, mit csinálok. Nem látom az etikai dilemmát. Belesodródtam helyzetekbe, amelyekért nem vagyok jog szerint felelősségre vonható. Egy embert, aki engem felképelt, óvatlanul toltam el magamtól. Lehettem volna ügyesebb is, ki kellett volna csavarnom a karját, de én ezt a huzamos testi kapcsolatot nem kívántam a rektorral. Egy pofon még csak hagyján, de ő ezt a testi érintkezést tovább erőltette, véget akartam vetni ennek a kandori bizalmaskodásnak.

A sodródás nem dilemma. Amikor megjöttem nosztalgikus hiúságom ösztönzésére, egy hang figyelmeztetett: csapda. Nem állították, áll. Hogy Barnag urat a korrekt igazságszolgáltatás szelleme vezérli? Tudja isten, mi vezérli. Itt minden valami másról szól. A rektor egyszersmind főpap is. A díszdoktor egyszersmind fekete mágus, gonosz varázsló is. Fokozatosan mindenki beöltözik a szerepébe, és játssza, ha tetszik, ha nem. Addig kellene itt rosszalkodnom, amíg a jó kandoriak a legeslegjobb lelkiismerettel megkövezhetnek. A bírósági eljárás ettől a hangulati háttértől gyanús, a tények megítélésébe beleszól a politika.

De ha vétlen vagyok is, nem vagyok-e mégis vétkes? És ti vajon nem azt várjátok-e éntőlem, hogy bűnhődjek? De ha kétes a hatóság, nincs-e más hatóság? Van-e mérvadó instancia, amely tetteimet megítéli, és az ítéletet végrehajtja? A saját eszemen kívül ilyet nem ismerek. Bezárhatnám magam egy-két évre. Ha gondatlanságból elkövetett emberölésért elítélnének, körülbelül ennyit kapnék. Hálásan fogadhatnám, hogy mozgási körletem szabályozva van, és hogy a szálloda, ahol jól vagyok, a kényszerlakhelyem lett. A boldog állat megint kifog a körülményeken. Hedonizmusomat a gondatlan bűnösök könyvtárában és kuglipályáján egyébként rács mögött és fegyveres őrizet alatt szabadjára engedhetném. Azt mondanám. O.K., Kuno, adtunk, kaptunk, megszenvedtelek, túléltelek, isten veled. Mint púp a hátamra, úgy kellettél nekem.

Ti mind tanárok vagytok az önbezárás művészetében. Kandoron kívül nincs élet, s ha van, nem ilyen. Tagadhatatlan. Nem bírom, ha be vagyok zárva. Nem cinkoskodom azokkal, akik bezárnak, nem vagyok a börtönőröm szeretője. Miért lenne éppen az a helyes, ha engem dutyiba raknának, majd hosszabbacska vizsgálati fogság után szabadon engednének?

Azt hallottam, hiába akarom megérteni Kandor városát, nem fogom, mert idegenek az érzéseim, és azt is, hogy sokat, megengedhetetlenül sokat adtam a nagyvilág megtekintéséért. Néhány helyesen gondolkodó polgártárs azt mondja: ellökte magától azt, aki közülünk a legjobb volt, azt, ami mibennünk a legjobb. Ellökött magától bennünket. Ezt fogják mondani.

Ezzel szemben idehívtak céltáblának, hogy körüllőjenek, hogy ujjal mutogassanak rám, hogy exorcizálják magukból az én részemet. Igaz, saját lábamon jöttem. Jött a kongresszusunk. A metropolitán mágusok önmagunk körülröhögésének szirénhangjait terjesztik. A pacifista anarchisták puszta léte kihívás. Egyszóval megérem a pénzemet, előttetek nem bizonygatom az ártatlanságomat, mert a ti szemetekben én akkor is bűnös vagyok, ha szerettek. Nagyon ránk csukódott ez a ház, érdekes hangok jönnek be kintről, kapcsolódjunk be, kedveseim, a búcsúba. Remélem, szemmel tartjuk egymást, de ha mégis elsodródnánk egymástól, isten áldjon. Köszönöm a hozzám való jóságotokat.

 

Nagy dobszó és cintányércsattogás van az utcán, karcsú lány hajlong, és a vállán gallérszerű faalkotmány rémfejjel hintázik. Csizmás kezeit csattogtatja egy csizmás lábú színész, aki ilyen módon négylábúvá, vagyis két egymással verekedő figurává válik szét, a hátán rázva a maskaratörzseit és koponyáit, amelyek véresek vagy lisztesek, az egyiknek a szeme kijár, mint a paradicsom.

A deszkadisznó szeme világít, a szájában egy képernyőn disznóölés látható fordított sorrendben, a kolbásztól az élő állatig, igen részletezőn, látni, ahogy kavargatják a vérét, ahogy fölmetszik a szemét, kinagyítva szemlélhetők a boncolás részletei, hallani a megszúrt disznó sikoltozását. Olyan ez, mintha egymást megennénk, mintha egymás vérét folyatnánk tálba, hogy hurkát készítsünk belőle, vagy gőzölgő-frissen, pirított hagymán kisüssük.

Itt van még Erős János báb alakban, püföli a kísérteteket, de mikor már sokat püfölt, és őt is sokat püfölték, mikor már a bot és a palacsintasütő bőven működött, az addig csak szemerkélő eső túlságosan szaporára fordul, és az előadás félbemarad. Templomokban, pajtákban mindenütt látványosságok zajlanak. Élőképek és cimbalom a kocsmában, kocsiszínpadon ugrálnak és fintorognak a komédiások, rikácsolnak és dübögnek is fergetegesen. Gyerekek keresik anyjukat, labdák gurulnak, léggömbök szállnak el. A kocsivezetők sóhajtoznak. Sörök, borok, pálinkák fogynak. Robusztus férfi állítja meg az autókat, hogy kóstolják meg a sörét, amelyet tűzoltókocsin hozott.

Csak a nyári Mikulás húzza szomorúan a szánkóját, vattabajsza lóg, mintha olvadna. A télből idetévedt a nyárba. Nem jó neki ez a világ. Húzza az üres szánkót a kövezeten, megy keresni egy jobb világot, és vigasztalhatatlanul szomorú. Piros süvegével feltűnik a legnagyobb forgalomban, és csüggedten továbbmegy néhány szó után. Nem adja fel a reményt, hogy talál egy havas jó világot.

 

Dragomán fölmegy a hegyre, tölgyesből fenyvesbe, barlangból szirtre, és már egy szivárvány lábán áthaladva nyersbőr cipőben feljut a Kőórához. A sziklás, borostyános fennsíkon tizenkét bazalthasáb hever kör alakban olyan elrendezéssel, hogy a napsugár legyen az óramutató, mintha a megállt és csak képzelhető idő, a megkövesedett, ásvánnyá dermedt idő lenne az a távlat, amelyből magát megláthatja.

Veres az ég alja, nyugatról keletre fúj a szél, haldokol a tó tükre, ezen az ösvényen bokrokba kapaszkodva Dragomán letalálna a barlang nyílásához, ahonnan az a végzetes lövés az ő fegyverét elhagyta. Akár helyes, akár helytelen a célpont megválasztása, egyik lövésből következik a másik, akár egy egész sorozat. Az ösvény meredek, kövek gördülnek ki a talpa alól, pirosodik a csipkebogyó, feketedik a szeder és az égboltozat.

A hegy másik oldalán fáklyafények kóborolnak, és az Irgalomvölgy nagy tenyerében padokon ülnek a hívők, és egymást váltják óránként a papok, a hangosbemondó felhozza biztatásaikat: „Add át magad Neki, Ő majd helyetted, te majd Őáltala”. Egy nagy erejű reflektor pásztázza a sziklafalat, a színpad hátterét, Dragomán fölötte ül egy széles, mohos kő karosszékben, a levegő fűszeres, a bazalt kiereszti magából a nappal befogadott meleget. A mellette levő ülésen egy pillanatra megállapodik egy gyík, maradj, mondaná Dragomán, ezt nem mondod őszintén, mondaná a gyík. Autóbuszokból szállnak ki templomi zászlaikkal a hívők, elöl a pap, nyomában az öregasszonyok, mennek mind a nagy tenyérbe, a sziklateknőbe, ahol egész éjjel hallgatni fogják papjaikat, azok is hallgatják egymást, és továbbfűzik a társaik gondolatait. Térdükre könyökölnek a hallgatók, igen, majd segítenek, igen, majd ők teszik meg az első lépést, persze, majd megbocsátanak. Nem, attól megtartóztatják magukat, nem, a gőg bűnét elvetik maguktól, és nem vetik fel a fejüket, nem szöknek el az angyal színe elől, ha jön, és az Úr nevében kérdez.

 

A Kőóra mozdulatlanná dermedt idejében néhány mozdulatba zsugorodnak össze a ficánkolásaim, és azok is egyetlen árnyképbe, és az is egyetlen pontba, melynek ismeretes képessége a megsemmisülés. A távlat redukciója mindig a kezem ügyében van, de ritkán tudom kikapcsolni gondolataimból a jövő képzetét, amelyben még helyrehozhatom az elromlottat, amelyben nyavalyáimból kigyógyulhatok, amelyben az elmulasztottat még teljesíthetem. Ha nincs jövő és nincs korrekció, ha minden úgy marad, ahogy van, ahogy volt, ha a későbbi pillanat történése nem módosítja az előző pillanatét, akkor minden pillanat teljes.

Nem vagy ma sem jobb, mint tegnap voltál. Ahogy a sakkban is: odatetted, odaragadt. Hazudtál: hazudtál, öltél: öltél, és nincs magyarázkodás. Az ember nem akarja, de teszi, belekeveredik. A bűnt kevesen választják, házhoz jön, eléd ugrik, mint a rabló, ott szendereg a dög a küszöböd alatt elásva, de életképesen és minden reggel felfrissülve.

Persze hogy csak védekezel, persze hogy csak a helyzet diktálja, vagy a parancsnok, vagy az indulat, vagy a gyűlölet, nem az én közepe, hanem valami periferiális, valami külsővé álcázható, nem az öntudat, hanem a másik, ő, igen, a hang, aki súgott.

Én erre alkalmas vagyok, hogy az ártatlan gyávák rám fogják elvetemedéseik sugalmazását, de én kit okoljak? A Kőóra bazaltmutatói között, az acéloszlop mellett állva, amely a csúcs legmagasabb pontját jelzi, nincs hova fordulnom, bár körbeforgolódhatom. Egy gyarló ember, aki meglógni vágyik, és akaratlan balfogásait, részvételeit legszívesebben otthagyná, mint eb a székletét. Fészkelődik, de tudja, hogy nem lehet meglógni, mert kötözi a jog, a morál és a memória.

Utóbbi kettővel még csak ellennék, súgja nekem is egy hang, mediterrán, balkáni, hasonlít Svetozar angoljára. Amíg elcsitulnak a dolgok, addig hazavergődhetnénk, és átengedhetnénk magunkat az Egyesült Államok igazságszolgáltatásának, amelynek függetlensége patinásabb, ergo megbízhatóbb, mint a kandori, ha Barnag urat nem tekintjük atipikusnak, márpedig Barnag úrral valahogy úgy áll a dolog, hogy ha Kuno barátai vannak fönn, akkor én bűnös vagyok, ha Tombor barátai vannak fönn, akkor nem vagyok bűnös.

De még a barátaim sem tartják valóban véletlennek a véletlent, azt gondolják, hogy nincs véletlen, hogy a körülöttem zajló események az enyéim. Én is ezt gondolom róluk: ők is felelnek a házuk tájáért, hozzájuk tartozik, ami körülöttük történik. Ha nem rohannak el lélekszakadva, akkor megszokták, akkor nekik ez már így is megfelel, megtanultak élni vele. Baráti köröm telítve van az orosz klasszikusokkal, és Raszkolnyikov katorgajárását tulajdonképpen szépnek tartanák, feledve, hogy a szerző fegyencsorsa nem volt önkéntes választás, a szerzőt vitték, vaskolonccal a lábán, mert társaságban eszmékről vitatkozott, mert a hamistól az igazat igyekezett megkülönböztetni, ahogy erre törekszik mindenki, akinek a fejében nem káposzta van.

Egyszóval emlékezni a történtekre tudok a világ bármely más pontján, mondjuk éppen a chicagói repülőtéren is, ha van az átszállógép indulásáig a várócsarnokban még egy félórám. A lelkiismeret-furdalás remek témájával pedig előhozakodhatom a Grammercy Park Hotel bárjában, ahol barátságból néha helyettesítem a zongoristát. Társalgás-aláfestő diszkrét zenét szolgáltatok, mélázót, nyújtottat, néha összesűrűsödőt. Mellém ülnek a dámák, akiknek a szemalja is, talán a hasa is már ráncos, ahogy én sem most jöttem a babaáruház dobozából. Régi barátnők, új üzletfelek, szerkesztők, szomszédok, színésznők, dealerek, meghatározhatatlan egzisztenciák. Fodrásznők, akik táncosnőnek mondják magukat, és néha valóban táncolnak, ruhatárosnők, akik varázslónőnek mondják magukat, s csakugyan folyton-folyvást varázsolnak, kevernek-kavarnak. Némi lelkiismeret-furdalás kellő érzékeltetésével csinos glóriácskát szőhetnék a fejem köré, és ők mind detektálnák magukat az én kandori históriáimmal.

 

Ha például az unokája ennek a kandori történetnek a folytatását igényli, akkor nem lehetetlen, hogy Dragomán reggel kilenckor jelentkezik a kandori rendőrkapitányságon. Az útlevelét elkérik, kap helyette egy számozott alumíniumlapocskát, mint az uszodában, ha a kabinban mindenét hátrahagyta. Amíg az útlevele idegen kézben van, addig Dragomán bürokratikus értelemben pucér. A kihallgatótiszt nem tud Dragománból újabb kérdésekre újabb válaszokat kiszedni. Nem, egyáltalán nem ismerte azt a fiatalembert. Igen, egy régi, magyarul meg nem jelent cikkére hivatkozott. De a kérdéses esemény, hogy a szálloda tetőteraszáról, a hatodik emeletről levetette magát az úszómedence kék csempés partjára, maga az eset sem Dragomán személyével, sem szerzői felelősségével semmiféle racionális és kauzális összefüggésben nincsen.

– Akart valamit öntől ez a fiatalember? Nem kért vagy kérdezett semmit?

– Fiúszeretőnek ajánlkozott. Azt mondtam, nem élek ilyesmivel.

– Ön persze nem kötelezhető arra, hogy ilyen igényeknek eleget tegyen, néha azonban egy megszégyenítő csalódás is elég ahhoz, hogy az ember kezet emeljen magára.

– Az öngyilkosság szabad gesztus, meghatározása szerint nincs más tettese, mint a halott maga, ügye tehát apróhír vagy irodalom, de itt a rendőrségen nincs mit beszélnünk róla.

– Ön azt mondta, szabad gesztus, ami az ön ifjúsága idejéből való szintagma, illett, nemde, baloldalinak lenni és a hivatalos vonaltól elhajlani az egzisztencializmus irányában? Nos, ez valóban nem tartozik ide. Utánanéztem egy számítógépes katalógusban, évekkel ezelőtt ön írt egy tanulmányt az öngyilkosság szerepéről az életrajz dramaturgiájában. Megértem, hogy az időpont és a hely nem lehet közömbös, kifejezőértéke van. Mert ugye, ha az élet az időben forma, akkor valamikor abba is kell hagyni. Például a meredek hanyatlás előtt. Mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy van egy magaslati pont, mint ezen a vidéken a Kőóra-csúcs. Oda megy fel az ember, ha valamit végig akar gondolni, vagy ha le akarja vetni magát az Irgalomvölgybe. Az a fiatalember is készült erre a pillanatra. Most aztán vagy-vagy. És ha nem így, hanem úgy esik, akkor le kell vonni a megfelelő következtetést. Akkor az ember tiszteleg, és bal kezében a tányérsapkával, jobb kezével a kard markolatát szorítva sarkon fordul, kemény léptekkel elhagyja a helyiséget, felpattan a lovára, és elvágtat.

Dragomán aggódva nézte a hevülettől piros fiatalembert. Lehet, hogy egy epileptikus roham készül? A hátsó ajtón belépett Barnag úr és mögötte egy jól megtermett, humoros férfi, aki a fülét mozgatta, átkarolta és kivezette a fiatal vizsgálótisztet.

 

Barnag: – Persona intacta, mondhatnánk pudica, még fehér kesztyűben sem nyúlunk ahhoz, ami érinthetetlen. Vannak övezetek, amelyek a bűnügyi regényírónak nem tilosak, de a rendőrnek igen. Ki ne tudná azonban, hogy minden rendőrben bujkál egy bűnügyi regényíró, autóban, hosszú utakon előjönnek a megmunkált történetek. Sajnálom, professzor úr, fiatal kollégám túlzásba lendült. Meteoropata, tehetséges, érzékeny szimata van, de nem buldog alkat. Térjünk át inkább a rektor úr ügyére. A kikosarazott hódoló halálugrását tekintsük lezárt esetnek. Mondja, tanár úr, tanult-e valaha ázsiai küzdősportokat, karatét, kung-fut etcetera?

– Talán egy évig jártam ilyen edzésekre Kaliforniában.

– Tanár úr, ön régi ismeretségben, mondhatnám kollegiális barátságban és versengésben volt dr. Aba Kunóval. Volt-e önök között aktuális feszültség? Netalán történelmi események újraértelmezése, költése körül. Ebben a helyiségben kívántam önnel közölni, hogy ön, Dragomán professzor, nem az egyetlen tudója annak, hogy mi történt az Irgalomvölgyben. Mellesleg az orosz kollégák is tudták. Az az ezredes egy kissé óvatlan volt. Valami Lazar Mojszejevics, „Csak öljék meg egymást!” – mondta az összekötő tiszt, amikor megismerkedett az ön származásával.

Hogy ön lőtte le, azt már csak hatvanhárom tavaszán állapítottuk meg, szerencséjére későn. Akkor már kiengedtük a kalitkából a madarakat. Ön is volt már benn nálunk egy kis ideig. Másfél évig? Már nem lett volna politikus visszadugni önt a ketrecbe. Önnek mindenesetre éreznie kellett, hogy szemmel tartjuk. Elnézést, de mi valóban sokat derültünk uraságod szerelmi kalandjainak ismétlődő sztereotípiáin! Számos fényképen láttuk önt ugyanazon gesztenyefa alatt csókolózni a várfal mellvédjének egyik fülkéjében, mindig mással, de ugyanott.

– Én meg azt hallottam, hogy maga a kandori Fouchet. Maga volt a piszkos ügyek osztályának a vezetője. Kunónál mint vérbeli konzervatív realista jelentkezett szolgálattételre. Ezt tőle hallottam. De ha belém akar harapni, akkor kitörik a foga. És most adja ide az útlevelemet.

– Professzor úr, ha meg nem sértem, az én képem önről árnyalatosabb, mint az öné énrólam. De hát nagy szellemek megengedhetnek maguknak olyan apróbb pongyolaságokat, amilyeneket a magamfajta középszerűek nem néznek önmaguknak el. Biztosítom, hogy konfidenciám soha nem sértette az ön személyiségi jogait.

Tudom, hogy a konzul úr gyorsan felemeli a kagylót, ha amerikai állampolgárokat molesztálunk, persze elhallgatjuk előle, hogy találtunk náluk hasist is, a konzul úr az ilyesmit szigorúbban venné, mint mi, mert mi az ilyesmi fölött elnézünk, tudva, hogy ahol fény van, oda tódulnak az árnyak.

Szakértőink megvizsgálták a bőséges, mondhatnám kimerítő fényképanyagot az önök szomorú kimenetelű duellumáról, és megállapították, hogy önt semmiféle fizikai felelősség nem terheli. Az ön viselkedése kitérő és elhárító volt, nem kezdeményező és nem agresszív. Láthatóan a rektor volt az ittasabb. És mindenkit impresszionált, hogy az első pofon után ön csak egy csodálkozó tekintetet vetett a rektorra. De hogy a másodikat kivédte, méghozzá egy professzionális karcsavarással, az ösztönszerű védekezésként értelmezhető. Külön balszerencse, hogy az ütközés az akácpad bal sarkával végzetes ponton érte a koponyát, de ha a rektor nem ittas, akkor nem perdült volna akkorát. Agresszivitása és egyensúlyvesztése mind az ön javára szól.

Céloztam rá, hogy az Irgalomvölgyben történteknek azt a verzióját, amelyet újabban dr. Aba Kuno terjesztett, magam is cáfolni tudnám, de én nemcsak azért nem kiáltottam volna, hogy „Aba Kuno, láttalak!”, mert én nem láttam Aba Kunót, meg aztán nem is tegeződünk, hanem azért sem, mert énfelőlem csak mondja, hadd mondja, a hazugság nem bűncselekmény.

Tanár úr valószínűleg nem tudja elképzelni, hány hazugságot tartok én számon a kandori elitben. Mintha a bogárgyűjteményembe tennék be újabb darabokat. Élvezettel ciccentek egyet, amikor gombostűre tűzöm a kövérebb példányokat. Mondják, hogy az írók belelátnak az élet sötét üregeibe, hogy magukból ismerik a bűn inventáriumát, nos, ehhez nekem csak annyi hozzáfűznivalóm van, hogy az urak, ha annyi aljasságot látnának, hallanának, olvasnának, amennyitől az én asztalom roskad, akkor megdöbbennének, és értőbben szemlélnék a bűnüldöző dilemmáit.

Ha az ember sokat tud, akkor hallgat. Ha az ember cáfol, akkor nem tud eleget, Dragomán professzor. Egyébként az ügyében a legjobb esélyekkel kecsegtethetem, a szakértői bizottság jelentését ugyan még nem kaptam kézhez, de annyit már elárulhatok, hogy a bizottság némely tagjának egyéni megnyilatkozásai önre nézve kedvezőek voltak. Továbbra is arra kell kérnem, hogy tartsa meg a mozgási körletre és a kényszerlakhelyre vonatkozó előírásaimat. Ön még mindig csupán feltételesen van szabadon bocsátva. Amúgy, uram, ön szabad, ezen a tág határon belül oda megy, ahova akar, és azt csinál, amit akar. Derítse fel, tanár úr, városunk szépségeit és szégyeneit, élje világát, írjon remekműveket és örvendezzen az unokájának. Parancsoljon, itt az útlevele, ha máshol nem, a rektor temetésén találkozunk, a koporsó után az első sorban a polgármester úr fogja karolva támogatni az özvegyet, ön pedig a polgármesterné asszony balján fog haladni a második sorban.

 

Dragomán éppen csak hazaért a Koronába, és nézte a borostás arcát a felvonó tükrében: még néhány ilyen nap, és megnyugvás lenne a cellapriccsen behunyt szemmel agyában a semmit öblögetni, és már illene a fegyencruhához az arca. Van, akit soha meg nem érint ennek az átöltözésnek a lehetősége, hogy egyszer csak le kell tenni a magáninget, és föl kell venni az államit, az intézeti háztartásét, amelynek rendjét követni és a kosztját enni fogja, ha nem kíván még ennél is rosszabbat, azt is megkaphatja, mert a gyötörni tudás hatalmasabb, mint a tűrőképesség. Tartózkodjunk az ingcserétől, és ragaszkodjunk borotválkozási szokásainkhoz. Senki emberfiát nem jogosítunk fel arra, hogy a kukucskalyukon át bennünket neki tetsző percekben meglessen. Alig borotválkozott és zuhanyozott, épp csak hogy ruhát váltott, és kitöltötte a szobájába fölkért kávét, és már szólt a telefon, Barnag ezredes, gondterhesen. Sajnos nem áll annyira fényesen a helyzet, mint ahogy mind a ketten remélték, nem állítja, hogy drámaian romlott volna, de egy fokozattal kedvezőtlenebb. Új körülmények, megfontolások, összekapcsolódások merültek fel, amelyek együttesen behatóbb tisztázást, feltáróbb közös munkát igényelnek, és ezen a legjobb mihamarabb túlesni. Kérnie kell ezért Dragomán urat, hogy ha lehet, még ebéd előtt fáradjon be hozzá, Barnag ezredeshez, az irodájába. Majd kapunk valami könnyű harapnivalót, hogy az ebédszünet ne szakassza félbe a munkát. Barnag úr hangja megfiatalodott a közös munka említésekor.

 

Dragomán felfrissítette és útra kész állapotba hozta oldaltáskájának a tartalmát, szobáját még két hétre előre kifizette, tanulmányozta a vasúti menetrendet, és már kifelé indulva összeütközött a forgóajtón belépő Szandrával, aki a temetésre szóló külön meghívót akarta volna átadni a portás révén Dragománnak. Egy különlenyomat is volt a borítékban Kunótól Párianép? Világnép? címmel, Stratégiajavaslat zsidóknak alcímmel.

Együtt mentek ki a térre, narancsos őszi fénybe, az utánzóbohóc nyomban mögéjük állt, lazán fogta bal kezében Dragomán robusztus esernyőjének légi párját, jobb kezével pedig azt tette, amit Dragomán nem, átkarolta az imaginárius hölgyet, és gunyoros telhetetlen csókokkal ostromolta, eljátszva a kezdetben édesen vonakodó, majd nagyot harapó dámát. Szandra és Dragomán hátranéztek, megpróbálták visszatartani a nevetésüket, és csak néhány lépés után adták magukat át neki, de akkor hangosan.

A taxiállomáson egy kocsi sem állt benn, de már egy idős pár várakozott, meg egy fiatal nő a gyerekével. Dragomán megkérdezte Szandrát, hogy kivinné-e a vasútállomásra, az özvegy azt mondta, éppenséggel ráér. „Hova utazik?” „Velencébe” – mondta Dragomán. „Csak így?” „Csak így.” „Valami dolga van ott?” „Mindig van dolgom” – mondta Dragomán kitérően.

„Jött, látott, győzött és megy? Özveggyé tett, és úgy hagy? El sem jön a temetésre? Ez furcsa benyomást keltene, azt gondolnák, hogy szorong. De ha ott haladna mögöttem, Melinda balján, a koporsó mögött, és ha a sírgödör szélén állva mindenkinek a szemébe nézne, akkor megnyerné a csatát, akkor a sporttárs, a bajtárs, a barát gyászát sugározná ez az elvetemült ábrázat, az ügy lezárulna, és Dragomán professzor lovagiasan mindent megtenne néhai férjem, Aba Kuno rektor hagyatékának a feldolgozása és belföldi, valamint külföldi megjelentetése és méltányolása érdekében. Erről lenne egy-két interjú legalábbis a városi televízióban, értékelnék a hídverést a két tábor között, és a kandori Akadémián, az Aba Kuno emléknapon Dragomán tanár úr tartana egy emlékbeszédet, mondjuk ezzel a címmel: Aba Kuno vizsgálódásai a multidimenzionális interdependencia hatásdinamikájáról regionális eliteken belül, illetőleg azok között. Erről még beszélni kellene.”

Éppenséggel Dragomán mehet a következő vonattal is. Mindenesetre ez a legkevésbé valószínű, hogy a szökevény a sértettnél, az áldozat özvegyénél tanyázik. Barnag úr erre nem gondol, és ha gondol is, elfojtja magában ezt a gondolatot. Úgy van rendjén, hogy a rendőr és a rektorné között legyen ugyan hírcsere, de csak szelektíven. Az idős pár már elment, közeledik egy taxi, a fiatal anya már húzza a fiát. Szandra felajánlja a kocsiját, amely egy közeli kis utcában parkol. Hova is menjenek? Most a nyilvános helyek nem igazán jók. Sokszor látta mostanában a kandori közönség Dragomán arcát. Gyászruhában Szandrát is felismernék, sokan megborzonganának, most inkább ne nézzék őket. Legokosabb fenn a hegyen Aba Kuno és Szandra házában, amelynek széles teraszáról lelátni a tóra. Ha továbbra is utazni akar, Szandra majd leviszi a pályaudvarra.

 

Amikor Dragomán beült Szandra kocsijába, az utas önfeledten bámészkodott, százszor is meg tudott nézni egy útelágazást, öreg, trapéz alaprajzú, földszintes kocsma körül két görbe utca válik el villásan és kapaszkodik macskakövesen a hegy oldalán fölfelé. Balra Kobra és Melinda lakik, jobbra Aba Kuno háza. Durr jobbra. A kormány a nő kezében van. Ha sejtelmünk nem csal, a vezető ajka nem egészen mosolytalan. Épp őelőtte kiadni a titkot? Vagy éppen vele vitetni át magát? Az ellenféllel szövetkezés vagy árulást, vagy rendkívüli sikert tartogat. Ilyenkor Dragomán beletartja a nagy orrát a sorsszélbe, és mint a kutya, válogat a szagok között.

A sofőr parfümje a tudás szót idézi föl. Meghökkentőek ezek az erős arccsontok, amelyek a szemet hosszant elnyújtják, téres, kemény, szív alakú ajkak okozzák a következő meglepődést, noha az a mosolyka ott libeg, inkább gunyorosan és bizalmatlanul, mint vendégszeretően. Akárhogy végződik ez a vizit, a bosszú eszméje el van ültetve benne, és halkan, titokban csírázik. Fölvehet azonban sokfajta alakot. Felülkerekedni azon, aki felülkerekedett: ez a cél. Ilyen eldöntetlen helyzetben a régi Dragomán ráteszi a kezét a sofőr combjára, a vételi igényt mintegy bejelentve, mire a sofőr finoman le akarja a kezével tolni azt a kezet a combjáról, Dragomán érzékei azonban idejekorán hírül adják a szándék érlelődését, és a combfoglaló kéz magától távozik, Dragomán pedig valami várostörténeti eszmélkedésbe téved.

Nagyot nevet a Flórián téren: az ősi Halásztanya helyén, a Víg utca sarkán most egy kínai vendéglő van, de ugyanaz a két érett korú asszonyság sétál fel-alá előtte túlságosan is kifestett, biztató ajakkal. Szerette hallgatni egykor a Halásztanyában a férfiak hencegését és dicsekvését. Mind örvendezett, hogy ellóghatott hazulról, aki engedéllyel jött a kisvendéglőbe, az fenn hordta az orrát, és azt is elújságolták, hogyan csaltak le egy keveset a keresményükből a halászléra, a túrós csuszára és a liter rizlingre, mert a pajtást is kínálják, de a végén oda lyukadtak ki, hogy az ő feleségük ennél a halászlénál, pedig finom, semmi rosszat nem lehet mondani rá, még finomabbat főz, hogy a túrós csuszát ne is említsük, mert ahhoz a tésztát az asszony maga gyúrja, még akkor is, ha el van törve a keze, mert ő azt a gyári tésztát nem tűri az asztalán. Ennek mondjuk harminc éve, akkor Szandra még nem élt.

„Ide jártam tánciskolába” – mondja Dragomán. „Én is” – feleli Szandra. „Itt volt a Nárcisz presszó” – mondja Dragomán. „Most is itt van” – feleli Szandra. „Azon a kis téren, a nagy platán alatt búcsúztam el Kobrától, odajött értem a kocsi, utána fájt a nyakam a hátratekeréstől” – mondja Dragomán. „Itt voltam a minap egy nyugdíjas katonatiszt verandáján, száraz muskotályt és száraz kolbászt árul, a császárkörtéi ezer ízzel omlanak a fogak között, a rákos felesége fölállni már nem tud, egy vastag füzetbe színes ceruzákkal rajzol, amíg el nem fárad” – mondja Szandra.

A fecskék is elmentek, a gólyák is elmentek, délután hűvösödik, jólesik a szövetzakó, Dragomán szívesen elmenne Szandra társaságában arra a verandára, ahonnan látni az őzek csapatos vonulását, és a felhők árnyékát a tavon. Kunónak igen jó véleménye volt a nyugdíjas katonatiszt barack- és szilvapálinkájáról, egy nyelvhegyni is hosszan melengeti a lélek környékét, és fölajzóan égeti az egész pályát, amelyen végighaladt. Messziről látszott a kőkerítés, az acélkaput a kocsiból lehetett gombnyomással nyitni, Szandra didergett, bementek a belső szobába, rumos teát ittak, kisvártatva Szandra felállt, és a házban Dragománt körbevezette, majd bevitte a vendégszobába, ahol a szűkös térnek is része volt abban, hogy a testük közel került egymáshoz, szó nélkül, mondhatni, egyetértő mozdulatokkal, sietős vetkőzéssel és a kulcs elfordításával. Mikor Dragomán az arcát a hanyatt fekvő nő bal csípőjére fektette, a kebel, a comb és a has vonalait figyelve, nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: „Lehetnél egy kicsit tökéletlenebb.” Annak vezérlésében, ami ezután történt, Szandrának oroszlánrésze volt. Dragomán szédelgett, igenlően felelt Szandra kérdésére, hogy most boldog-e, de nem mutatott buzgóságot az ostrom megújítására, pedig társnője élénkebb volt, mint valaha, Dragomán azonban elaludt.

 

Mire fölébredt, már besötétedett, Szandra könyökölt mellette, nagyon kellett volna sietnie, hogy a következő vonatot elérje. „Ha akarja, kiviszem” – ajánlotta fel Szandra, a mosolyának azonban inkább három értelme volt, mint kettő. Dragomán tette, amit a keze tenni akart. Átkarolta a nőt az ágyban, és fogta, simogatta a feje búbjától a talpáig mindazt, amit elért. Hancúroznak, alszik.

Szandra telefonál, csengetnek, viszik. Dragomán fejjel előre beleássa magát a nő hasába, lakást bérel a bal fülbevalójában. Lefogja Szandra kezét, amikor tárcsázni akar, kiderül, hogy nem is akar. Kiderül, hogy semmi baja Dragománnal. Sőt vele minden derűsebb és együgyűbb.

Kuno túlnyomó volt, egy apa, aki belefekszik a nevelt lánya ágyába és ráruházza a szellemét. Be a kútba, le a szikláról, letaszítani a Kőóráról a meredek homorulat előtt, le az Irgalomvölgy porondjára harminc méter magasból, le a mestert a testről, a polcról, le a memória mágneslemezéről! Egyiket a másik után, sorban! Öregek, futólépésben a trambulinra és onnan ugrás a teremtő semmibe!

Először nézni ezt a nőt zuhanyozás, törülközés, fésülködés közben, ahogy a tükre előtt ül és vitatkozik magával. Ezen túl kellett esnie, ennek meg kellett lennie, ez a szentségtörés megnyugvást ad. A második este igazolja az elsőt, a harmadik az első kettőt, és kell-e vajon három napnál több abból, ami lehetetlen, megengedhetetlen, botrányos, mert neki most egyedül kell maradnia, rövidebbre vágni és hátrafésülni a haját, misét mondatni a megboldogultért, a temetőben a virágokat ápolni, a hagyatékot sajtó alá rendezni és nem a gyilkos borostás állát simogatni a hüvelykujja begyével. A vendégszoba ágya nem nagyon széles, ismerkedés szűk térben, kölcsönösen lefegyverzik egymást, és alattomosan újrafegyverkeznek.

 

Onnantól fogva, hogy elveszítették ruházatukat, odáig, hogy ismét illendő öltözékben ültek a kissé túlzsúfolt nappaliban, ahol műtárgy műtárgyat ért, és ahol a klasszikus történetírók eredeti kiadásai is műtárggyá változtak az idők során, a ház asszonya azt a javaslatot tette vendégének, hogy maradjon nála. Senki sem gyanítaná, hogy itt van, azt a legkevésbé, mert valóban ép ésszel és erkölcsi érzékkel fölmérve, mi oka lenne neki éppen Dragománt befogadnia és rejtegetnie a hatóságok elől.

A hagyományos dramaturgia szerint neki le kellene szúrnia a tanár urat, sőt: „Nem gondolja, kedves János, hogy nekem tisztem szerint voltaképpen miskárolnom kellene magát álmában egy jó herélőkéssel?”

„Már a kérdés is olyan hívogatóan van föltéve, hogy szinte repesek maradhatni. Akkor most inkább maradjunk ébren, amíg egymás szemében meg nem láttuk, hogy mire számíthatunk” – mondja Dragomán.

„Mivelhogy azonban az önbíráskodást a törvény bünteti, továbbá mivelhogy maga ugyan egy cinikus fráter, de nem erkölcstelen, elképzelhető volna egy olyan megoldás is, hogy a büntetést én szabom meg, mint voltaképpeni sértett. Azt az embert vette el tőlem, aki nekem nevelőapám és férjem volt. Ha túlzott volt is a jelenléte az életemben, ott volt, ezt a házat ő építette, szigorú beosztással, azt akarta, hogy terméskőből épüljenek a bástyák, börtönt rakatott anyám köré, majd aztán énkörém, de én legyőztem, és őt tettem meg várnagyomnak.

Van elég erőm ahhoz, hogy mások akaratát magam felé hajlítsam, úgy méghozzá, hogy ők maguk is ennek örvendezzenek. Megindultam a politika versenypályán, most még csak városi főjegyző akarok lenni, első a szakma, azután jön a politika, de a kettőt váltogatni kell. Egyszóval harmincnégy éves koromban én akarok lenni ennek a városnak a polgármestere. Negyvenéves koromban én akarok lenni ennek az országnak a miniszterelnöke. Negyvennyolc éves koromig csinálom ezt, utána megválasztanak köztársasági elnöknek, ezután pedig vagy az Európai Unió, vagy az Egyesült Nemzetek következik.

Ehhez a tervhez itthonról jó indíttatást kaptam, a retorikus habot egyszerűen lefújjuk, és marad a koncepciózus realizmus. Mi tartozik ebből magára, kedves Dragomán? Ha én azt akarom, hogy magát elítéljék, akkor tudom úgy befolyásolni a hatóságokat és a sajtót, hogy maga gondatlanságból elkövetett emberölésben való vétkesség miatt elmarasztaltassék. Ezt igényelné a közhangulat.

Számomra – politikai terveimet figyelembe véve – kockázatosabb, de távlatosabb magát rabszolgámul elnyernem. Maga kapna két évet. Adjon nekem két évet az életéből. Függessze fel a szabadságát önként két évre, és rendelje alá magát önként, becsületből az én akaratomnak. Fontoskodása következtében az életemben fájó hiány keletkezett, igyekezzen betölteni azt.

Egy-két hónapig itt rejtőzik nálam, elég szigorú fegyelemben, közben leveleket küldünk a kézírásával külföldről, mindig máshonnan, közben én tanúskodnék arról, hogy maguk barátok voltak, és ez a kis affér a barátok között nem indokol semmi szándékosságot, baleset történt, semmi más. Maga ír egy levelet, én ezt szívesen megfogalmazom, hogy készséggel áll a kandori hatóságok rendelkezésére a történtek tisztázásában, amihez már eddig is hozzájárult, de ez a fájdalmas eset lelki és testi állapotát meggyengítette, és szüksége van néhány hetes külföldi rekonvaleszcenciára, jelentkezni fog hamarosan. Közben maga itt raboskodik énnálam, maga lesz az én házi jószágom.”

„Madame! Én nem tudnám politikai terveiben úrnőmet előresegíteni, inkább visszahúznám a ráérős szöszmötölésbe, kölcsönösen idegesítenénk egymást. Nagyságodnak az imént az ágyban már verekedni tetszett, le kellett fognunk a kezét. Nagyságodban vulkánok morognak. Toppant egyet, ostorával a csizmájára csap, és azt a bitang kutyát lelöveti. Nagyságod hideg tüze, beidomított szertelensége inamba kergeti a bátorságot” – mondja Dragomán.

„Ne menjen – kéri Szandra –, butaságokat beszéltem, félek egyedül maradni. Csináljon akármit, de ne menjen. Itt van a vendégszoba, rendezkedjen be, van a kert végében egy kőviskó, húzódjon félre oda, legyen csak egy darabig a rabmadaram. Melegítsen, ha fázom, kérdezze meg, hogy fáj-e még a fejem vagy a hasam, hajoljon fölém, amikor alvás közben kiabálok.

Főzzön reggel kávét, mielőtt munkába indulok, és adjon tanácsot, hogy melyik kölni lenne jó. Hívja fel a figyelmemet a reggeli lapban az érdekesebb cikkekre, készítsen nekem uzsonnát, szalámis-paprikásat vagy abból a büdös sajtból, hogy a kollégáim pukkadozzanak. És ha elmegyek, feküdjön vissza az ágyba, gyűjtsön erőt, azután fürödjön hosszan, sétáljon a kertben, ide nem lát be senki. Írjon memoárt a kőviskóban arról, hogy akármi történt is, elmúlt, oda van, vége lett.”

Dragomán: „Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen lenne a rabságom. Egy ágyban aludhatnánk?” „Ha jól viselkedik.” „Pofont is kapnék?” „Kapna, ha megérdemli.” „Visszaadhatnám?” „Hogy képzeli?!” „A kertkapun kilépni szabad?” „Tilos.” „Írni-olvasni?” „Távollétemben.”

„Jelenlétemben, kivéve, mikor én kívánok olvasni, kötelező engem szórakoztatni, rendelkezésemre állni, a fejtegetéseimet nagy figyelemmel, helyeslő, sőt elvarázsolódott bólogatással hallgatni, a hátamat, a talpamat, a fülcimpáimat masszírozni, a lábomat olajjal kenegetni, a körmeimet ápolni, gondterhes együttérzéssel részt venni tépelődésemben, hogy mit vegyek fel, a kávémat nem elrontani azzal, hogy túl sok vagy túl kevés benne a tej, és tudni, hogy melyik lekvár esne jól a pirítósomhoz. Nem, kérem, ne bízza rám a döntést! Ne tegye oda azokat az üvegcséket és a tejeskannácskát, a proporciót maga találja ki! Továbbá feladata engem általában ellátni meleg hársfateával, és azt is megérezni, hogy mikor kívánom mézzel, mikor nem.

Anélkül hogy mondanám, a szelek és a felhők járásából rá kell jönnie, hogy közeleg a havivérzésünk, ami nálunk ingerlékenységet okoz. Ilyenkor a férfiak rendkívül könnyen látszanak idegesítő fatuskóknak, mert a legtöbb dolgot el kell magyarázni nekik, hogy értsék. Esténként, ha felöltöztem, elbódul a szépségemtől és a jó szagomtól, odaadná fele királyságát, hogy fültövem körül még egy cseppet szaglászhasson, zsebkendőt lenget utánam, én meg elhajtok gyászban egy tisztes társaságba, ahol valaki megfogja jegyezni, hogy nekem a fekete is jól áll. Magának éppen erre van szüksége, hogy valaki másra odafigyeljen. Nekem is szükségem van rá, hogy valaki énrám figyeljen, épp eleget voltam tanítvány és egy nálam fennköltebb szellem megtestesülése.

Nekem rabszolga kell, nem egy normális férj, mert az elkóborol tőlem, ha máshol nem, az íróasztalánál, és jogot formál arra, hogy bezárkózzon a szobájába. Egyszóval maradjunk a tényeknél: a rabszolgám lesz. Ha panasza van ellenem, orvoslásért hozzám fordulhat. Ha pedig hidegségével tüntet, akkor hisztériázom és undorítóan rikácsolok. Csúnya szavakat is. Normális férfi az ilyet nem bírja, maga is abbahagyja majd, hogy a hidegségével tüntessen, és inkább cirógatni fog.”

„Félek, hogy odaadásomat sohasem tartaná kielégítőnek. Tévedek?”

„Nem téved. Nem lenne kielégítő. De azért nem muszáj tökéletesnek lennie, imitt-amott elnézném a gyarlóságait. Egyszóval paradicsomot ígérek.

Kapott az égtől egy-két hónap, egy-két év szabadságot, sehova nem kell mennie, mindenki úgy tudja, hogy máshol van, külföldön van, bujdokol, illegalitásban van, és senki sem gondolja, hogy éppen nálam, akitől inkább félni lenne oka. Van is, szegény barátom, és lesz is, amíg él. De maga nem attól fog félni, hogy jön egy behemót, kopasz testőr egy nagy husánggal, és eltángálja magát, egyenként csavargatja a végtagjait, hogy a nyöszörgésével szórakozzam, nem, maga attól fog félni, hogy az arcom komoly marad, amikor maga a tréfáival legalább egy félmosolyt szeretne a szájam szélére kicsalni, vagy attól fél, hogy reggel, mielőtt beülnék a kocsiba, figyelmetlenül búcsúzom, és épp csak hogy cuppantok egy alig észrevehetőt a levegőbe, vagy inkább csak csücsörítem az ajkam egy pillanatra. Lesz progresszió, előrehaladó, mindinkább akut szerelemkór, úgy csavarom magát a kisujjamra, mint egy cipőpertlit. Nem elég lelkes, fogom mondani a Kunóról szóló dolgozat tizenharmadik fejezetéről, amelyet maga à la Jókai, az ajtórés alatt fog kicsúsztatni, mert sajna az ajtó zárva lesz, és csak akkor nyílik meg ebédre, ha a földöncsúszó írás a céljainknak megfelel és tetszésünket elnyeri. Készüljön fel rá, hogy rabságban tartom, amíg él. Szép, hogy nagyapa, de még apa is lehetne. Tegye a dolgát, tartsuk fenn a házat, ápoljuk hozzátartozóink emlékét. A testedzést, kérem, ne szüntesse be, termeljen kemény devizát, vigyen el engem egzotikus szigetekre, és mutassa meg nekem a világ csodáit, hogy lefitymálhassam őket. Tudjon engem biztatni és megnyugtatni. Győzzön meg naponta arról, hogy nem vagyok a világ legbutább perszónája, de még ha az lennék is, maga akkor is, így is, bután is szeret.”

 

Dragomán: – Már látom is magam Kuno alig átrendezett szobájában, az ő könyvei és munkái között. Azt a fakorlátot fogom simogatni, amit ő is annyiszor fogott, amikor a földszintről felment az emeletre. Odahajtom a fejem az olvasófoteljén, ahova ő is hátratámasztotta, amikor pihentetni akarta a szemét és elaludt. Ugyanoda tenném a szemüveget és a poharat, ahova ő szokta. Kuno öltönyei is illenének rám, a körvonalaink hasonlóak. És amikor sötétbe öltözve a te könyöködet fognám a városi színház lépcsőfordulóján, persze csak a gyászév leteltével, te engem tévedésből Kunónak szólítanál, engem azonban ez a nyelvbotlás nem bántana. Kuno kilépett az életkeretéből, és ismeretlen helyre távozott. Én pedig beállok a helyére, és néha már vele egynek tudom magam. Itt élünk hármasban. És ő, Kuno csak annyiban szorul ki innen, hogy már belém költözött. Lehet, hogy magamat folytatni már nem időszerű. Ellenben a te ébredésedhez társaságot szolgáltatni, elkészíteni a fürdővizedet és a kávédat, nyomban elzárni a rádiót, mihelyt szépen felöltözve belépsz a konyhába, téged kellő hangulatban köszönteni, ellátni és útra bocsátani, mint egy iskolás lányt, igen, lehet, hogy ez időszerű. Erőimet legbölcsebb a mulandó konyhai feladatokra összpontosítanom. Te megveszed, én megfőzöm, de a házból ki nem lépek. Élemedett öleb leszek a fázós lábad körül, paplanmelegítő, brummogok altatólag és dünnyögök serkentőleg. Lehazudom neked a csillagot is az égről, alánagybőgőzök a hetvenkedéseidnek, és ápolom a kis sebeidet, amelyeket viharos lényed a hivatalban elszenvedni kénytelen. Persze, hogy azok voltak a hülyék, és nem te, egyetlen Szandrám, többé szóba se állj velük. Esékeny önbizalmad mellett hivatásos masszőr és edző leszek, hogy a jókedved legalább addig tartson ki, amíg este a kocsival beállsz a kertbe. Reggelenként, amikor a kormány elé ülsz, s indítás közben még visszaintesz, egy darabig nézek utánad, és bezárom mögötted a kertkaput. Éppenséggel a házasság is lehetséges történet volna, de szívünk ellentétes hajlandóságai ezt az idillt nem engedik megtörténni. Ha kísért az esély, hogy a zárt kapun valahogy kikeveredjem, akkor én azt az esélyt üstökön ragadom. Ahol tűzhetsz, ott tűzzél, mondta a minap Habakuk, az unokám. Olaj! Olaj! mondjuk a háború végén megveszekedetten, és én azóta is ezt súgom magamnak. Olajra lépni próbálhattak az őseim néhány ezer éve, mert érezték, hogy a föld a talpuk alatt baljóslatúan forrósodik. Az élvezetes fogság a legveszélyesebb.

Maga innen nem megy ki. Kuno asztalfiókjában van egy pisztoly, elővegyem? Tartsam a hátának, kísérjem a szobájába, majd pedig kulcsra zárjam az ajtót? Elvigyem az állomásra? Fogjam be a száját és hagyjam, hogy történjen, ami történni tud?

Telefon cseng. Szandra felveszi, egy darabig a füléhez tartja, leteszi.

Valami fiatalember lehetett, fajgyalázó szajhának nevezte. Felszólította, hogy álljon meg a bűn útján, ha nem akarja, hogy a csupasz hátuljára szíjkorbáccsal fessenek mintát, amíg bűnbocsánatért nem könyörög. Dragománnak azt üzenik, hogy a szabadesést fogja gyakorolni.

Telefon cseng. Svetozar szeretne a professzorral beszélni. Itt ül a közelben, a Kőóra vendéglőben, már rendelt vargányát fokhagymás vajban enyhén átsütve, egy füstölt garnélát meg egy butélia kandori rozét, a továbbiakban még gondolkodik, de amondó, hogy ezzel a könnyű és nemes rozéval Kandor városától egy időre búcsút vehetnének, mert mind a kávéüledék, mind a kártya azt tanácsolja, hogy el innen! Látott az imént az erdőben árnyakat mozdulni és elválni a fatörzstől, látott két fejet a szokásos fekete harisnyaálarcban, fütykösökkel, nagy hívei lehettek a rektornak, mert az ő nevét suttogták. Hiába gyakorolta professzor úr mesterek vezetése alatt a rúgás művészetét, az nem tegnap volt, és én, Svetozar még azt sem tartom lehetetlennek, hogy le akarják uraságodat taszítani innen a Kőóra szikla mellől az Irgalomvölgybe, a bazalt színház porondjára, ön tudja, hogy miért. Ahogy én a tanár úr macskaügyességét ismerem, adok egy szerény esélyt arra, hogy ha nem is boldogul a rúgással, de megkapaszkodhat egy bokorban, amely a szikla rései közül nő ki, és amely alatt kellő esés után elkaphat egy másik bokrot, a magasságot így harmadolva, s gyakorlott ugrótechnika szerencsés alkalmazása esetén professzor úr zsebre dugott kézzel fütyörészve bevonulhat a Kőóra vendéglő szalonzenés teraszára, de mert mindezekben a fordulatokban túl sokat kockáztat, azért én itt most amit hoznak, megeszem, nyúlpaprikást már nem kérek. Jövök, és ha lehet, pontosan harminc perc múlva nyissák ki a kaput, mert akkorra a felspécizett öreg Jaguárral odaérek. Van fegyverhasználati engedélyem és támadás esetén önvédelemből nagy szabadságom annak eldöntésében, hogy a magnumot használjam-e vagy sem. Ha ezt most valaki itt a telefonfülke körül hallaná, annál jobb. Úgyhogy, urak, ott hátul a fatörzsek között, ne butáskodjunk, ne ingereljük egymást, mert néha indulatból olyasmit teszek, amit nem lehet meg nem történtté tenni. Megnyugtatására közlöm, professzor úr, hogy összeállíttattam itt egy kis útielemózsiát és néhány flaska söröcskét, hogy a hátsó ülésen méltóságodat elnyomhassa a buzgóság. Van nálam burnusz, szakáll és egy Abu Dhabi-i diplomataútlevél, professzor úr, ha nyílik a kapu, már csak angolul és arabul tudjon, magyarul egy szót sem, viselkedjen hercegi méltósággal, és mindent bízzon a sofőrre.

Dragomán csak annyit mond, hogy nem utazik, itt marad a városban, hazamegy a Korona Szállóba, áll a következmények elé, ügyvédet fogad, kapcsolatba lép az állampolgársága szerint illetékes amerikai követséggel, és a megadott körzethatárt nem lépi át, Barnag úr számára azonban nincs több mondanivalója. Ezt most így telefonba mondja, hogy ha netán más is hallaná, továbbítsa megfelelő helyre. Szandrának is szól, és mindazoknak, akiket illet. Legközelebb a bíróság előtt nyílt tárgyaláson fog beszélni, ha vádat emelnek ellene. Ha netán őrizetbe vennék amiatt, hogy Barnag urat nem óhajtja hivatalában felkeresni, sőt vele a továbbiakban szóba állni sem kíván, akkor tudniuk kell, hogy szabadságától megfosztva egy szót sem fog szólni. Ezt a nyilatkozatot ügyvédje útján eljuttatja a hatóságokhoz és a nyilvánossághoz. A lánya hamarosan szül, két unokája lesz, mellettük marad.

Professzor úr, harminc perc múlva ott vagyok, nyissanak ajtót, mondja Svetozar velősen.

 

Dragomán arra ébred, hogy Svetozar hirtelen fékez, mert egy kocsi megelőzte, most meg tetűlassan halad előtte, de ha Svetozar előzni próbál, a másik a gázra tapos és kilő. Svetozar kénytelen besorolni mögé, mert a túlsó sávon teherautó közelít. A másik ismét őrjítő lassúsággal halad. Svetozar mögött többen is dühöngenek, Svetozar előz, egy bukkanó mögül előkerülő teherautóval ütközik, és azonnal meghal. Dragománnak vérzik az arca, de a hátsó ajtón kiszáll, lábra áll, majd amikor látja, hogy Svetozar halott, elrohan a semmibe. Ketten utánaerednek, de a sötétben nem lelik.

Szalad a földeken át két domb között egy erdő felé, fut arra, ahol a határt sejti, ahol az égitestek állása szerint elképzeli, míg el nem jut egy vesszőfonatból tákolt kunyhóhoz, amelyben ledől és rágyújt, az öngyújtó lángja azonban odacsal két lovas katonát, gyorsabbak, mint Dragomán gyalog, egy mezei úton egyre közelebb dobognak a paták, a talaj süppedős, tőzeges, vizenyős, a lovak tétován állnak meg Dragomán mellett, korához képest jól fut, mondják a katonák, és megbilincselik.

Kábán a megrázkódtatástól, elcsigázva a ló után sietéstől, Dragomán nem tud válaszolni a határőrtiszt kérdéseire, hallja és érti őket, de nem jön ki semmilyen hang a torkán, sőt észreveszi, hogy mozgalomba sem jönnek a hangképző szervei, nincs indíttatása megmondani a nevét és felelni, hogy igen vagy nem, csináljanak vele, amit akarnak, ő most nincs, ha akarják, tegyék börtönbe, ő ott sem lesz, döntse el ez a vadidegen, egyébként tisztességtudó és érdeklődő fiatalember, hogy mi legyen, és hogy kicsoda ez a hallgatag határsértő.

 

Jó a fehér ágyban kinyújtózni a sarokban, négy másik alvó férfi társaságában, mozgatja a lábujjait, Svetozart látja a szomszédos ágyon ülni komoran, majd lassan kilép az ablakon, hangokat hall a zöld égőkkel megvilágított folyosóról, az egyik szobatárs nyög, a másik ébren van, de hasra fordul, az arcát beletemeti a párnába.

Dragomán mintha belecsusszanna egy medencébe, átúszik a feladás csendjébe. Engedelmes állat, nem mozgékonyabb, mint egy tengerimalac, nem is eszesebb annál. Ha elé teszik, megeszi. Elálldogál a kastély üvegcsarnokának üvegkazettás bejárati ajtaja mögött egész nap. Nem beszél ott sem, néha kiáll a kapufeljáróhoz a klasszicista kastély sarkán, és megfigyeli a hegyet, amely a királyok borát adja, vagy leguggol, és úgy nézelődik.

Jönnek a barátok, kérdik tőle, hogy meg van-e sértve, miért nem méltatja őket sem szóra. Ha bűnhődni akar, vegye figyelembe, hogy őket is bünteti, nemcsak önmagát. Ne siettesse a megszűnést, ez a megpróbáltatás éve, mondja Kobra. Ha Dragomán bármit is válaszolna, ha követné barátját a szavak labirintusába, akkor mint rendszerint, Kobrának megint igaza lenne, és neki nem lenne oka többé itt állni az elmegyógyintézetnek helyet adó kastély sarkán vagy a bejárati ajtó mögött.

A forgalom őmellette elhalad, jönnek-mennek a betegek és a személyzet, megszokták, hogy köszönnek neki, és hogy ő nem köszön vissza. Tombor megkérte a főorvost, hogy ne sokkolják, és inkább csak placébó tablettákat adjanak neki. Se másokra, se magára nézve a barátja nem lesz veszélyes. Ha úgy döntött, hogy most itt áll, ebben az óhajában nem kell megakadályozni. Hadd álljon! Az anyagiakat majd elrendezzük. Ha csomagot visznek be neki, nem nyúl hozzá, odateszi a szomszédja ágyára, szétosztják, ő csak a kórházi kosztot eszi. Meghallgat bárkit, egy orvosnő esténként odaáll mellé, és beszél neki, úgy érzi, hogy Dragomán érti, jóváhagyás áramlik belőle. Aki elhalad előtte, az egy pillanatra jól érzi magát. Mint egy régi sírkő, idegen betűs felirattal, letelepedésre hív, de a legtöbb embernek – egészségesnek, betegnek – van valami dolga, amely elszólítja Dragomán mellől.

 

Azután egyszer, amikor Olga és Habakuk ment érte, és Olga megint karcsú volt, mert a lánya nemcsak hogy megszületett, de már nevetgélni is tud, különösen, ha egy pukkanós-cuppanós csókot nyomnak a pocakjára, amikor egyik oldalról Olga, másik oldalról Habakuk beszélt valamikor május elején Dragománhoz, hogy már ne álldogáljon itt, elmúlt egy fél év, ennyi elég a hallgatásból, jöjjön már haza, és még csak azt sem várták, hogy egy szót is mondjon, kézen fogták, bevezették a hálóterembe, elétették a civil ruháját, és azt mondták, hogy öltözzön.

Dragomán tíz perc múlva apró kockás zakójában, fehér ingben, nyakkendőben megint az a tekintélyes úr volt, akinek Olga látta. Amúgy egy bábu, engedelmes, készségesen nyújtotta a kezét Habakuknak, de ha a gyerek elszaladt tőle egy pillanatra, Dragomán csak állt, és többnyire egy irányba nézett.

Olga hazahozta, Szandra néhányszor elvitte tőle, de úgy tetszik, nem boldogult vele, visszahozta Olgához és az unokáihoz, ahol jó dolga volt. Nappal Bella felügyelete alatt elálldogált a kocsmában, a kályhánál melegedett télen, a diófa alatt hűsölt nyáron, ült a lócán, hallgatta a beszélgetéseket, lógatta a fejét, hümmögött, mint aki érti, nagyon is érti, bár ne értené.

Olga gyakran átvitte Kobráékhoz, ült a helyén, amelyet Regina egyszer s mindenkorra neki adományozott, csóválta a fejét, érdeklődést színlelt, Kobra bonyolult körvonalú fejtegetéseit is meghallgatta, sőt biccentett, és úgy jelezte, hogy mehet tovább, és fehéret kér-e vagy vöröset.

Láthatólag jól érezte magát, ha körülülték az asztalt, keveset evett-ivott, vékonyan fázott, és olyan nagy lett a szeme, hogy el lehetett veszni benne. A figyelmének voltak magaslati és mélypontjai, el tudta nézni Melinda kötőtűjének a mozgását órákig, és már odáig is eljutott, hogy segédkezett a terítésnél, leszedésnél, néma szolgálatai föl sem tűntek.

Szívesen futballozott Habakukkal, kuglizott a kocsmavendégekkel, dobálta a réznyilat a parafába, de nem állhatta a lármás játékautomatákat. Megesett, hogy illetlenül nyúlt Bella vagy más nővendégek alsótestéhez, nevettek, és felemelt ujjal mondták, hogy nem szabad, de legközelebb megint őelőtte haladtak el, és tudták, hogy okuk lesz Dragománt ismét meginteni. Hosszan elnevetgélt egy-egy disznó viccen, és mert remegett a keze, jobbra-balra lökdöste ujjaival a felvagdalt vajaskenyér-darabokat.

Egy délután, amikor éppen vihar készült, és fenségesen megdördült az ég, Dragomán kihúzta a kezét a lánya kezéből, és visszaült a lócára. Nem akarsz Kobráékhoz jönni? Dragomán leszegte a fejét, és lement a vízpartra. Szeretett egy mohos sziklára telepedni, nem bánta, ha a nekicsapódó hullámok megnedvesítik a nadrágját.

Eltűnt, és semmi hír nem jött felőle sokáig, míg Kobra a frankfurti repülőtéren nem találkozott vele, álltak a két párhuzamos, de ellentétes irányba haladó mozgójárdán, nagyot intettek egymás felé, hogy a nyakkendőjük is kilendült a helyéből.

„Szentpétervárra – mondta Dragomán, kézipoggyászként vitte mindenét, a válltáskát meg a nagy esernyőt, amelyet hosszan lengetett. – Majd hívlak!” – kiáltotta még. Lehet, hogy csakugyan hívja, és egyszer csak ott terem barátja mellett a kőviskóban a padon, mintha mindig is ott ült volna.