A semminél több

Az embertől elvárják, hogy valami nemes ügyet szolgáljon. Ügy van számos és mind nemesnek gondolja magát, másokat pedig nemtelennek, ami e sorok eligazodni vágyó szerzőjét arra készteti, hogy mint kézenfekvő vizsgálati személyt: önmagát kérdezze meg. Kit szolgálok én? Szokás említeni a kultúrát vagy a társadalmat, az egyházat vagy az államot, a céget vagy a pártot, az emberiséget vagy a nemzetet, a tudomány integritását vagy a művészet szabadságát, és ez mind nagyon szép, de mivel szolgálni végtelen sok gazdát lehet, mivelhogy lojalitás van ezerszám, legegyszerűbb, ha azt mondom: nem szolgálok senkit. Még önmagamat sem. Szolgálom-e a feleségemet, ha cipelem a csomagot helyette? Szolgálom-e a fiamat, ha óhajára medve leszek? Szolgálom-e a vendégeimet, ha igyekszem jól tartani őket? Szolgálom-e a kiadómat, ha átadom neki a kéziratomat? Mindezek az együttélés normális gesztusai, az ember megteszi, amit méltányosan elvárnak tőle és ebben kedvét leli. Mellesleg ők is megteszik. Szolgálok-e bárkit is azzal a mozdulattal, ahogy a kezem a töltőtollat a papíron vezeti? Viszi a tollat a pillanat lendülete, amely lehet véletlen és sorsszerű. Kit szolgál egy sejtelem vagy egy kérdés? Ez a mondat azért lesz, mert szeretne lenni.

*

Ha nem szolgálok, legföljebb csak együttműködöm, akkor mire való vagyok? Csak arra, hogy legyek? Hogy részesüljek a létezés olykor paradicsomi, olykor pokoli áldásaiban? Csak arra, hogy a születésemet az életem fenntartásával háláljam meg? Fölkészülhetek rá, hogy semmirevaló vagyok. Nincs az emberhez mellékelve semmilyen használati utasítás. Ha az ember nem arra való, hogy valamilyen ügyet szolgáljon, ha az ember nem a túlvilág vagy az utókor kedvéért teszi, amit tesz, ha nincsen semmilyen eleve adott kötelessége, akkor szakad csak a nyakába a felelősség! Akkor maga fogja megválasztani, mintegy rögtönözni a szolgálatait, akkor maga fog kötelességeket róni önmagára, akkor maga fog összetákolni saját használatra valamilyen többé-kevésbé összefüggő magyarázatot a döntéseiről. Ilyen magyarázatokra éppúgy szüksége van, mint a szerelemre vagy a szerszámokra. Valakinek a kedvére fog tenni, tartozni fog némelyekhez, s ahogy gyengül a külső kötelesség, úgy erősödik a belső. Az értelmiség fő eszköze, a kritikai ész kikezdi a külső tervet, s azon nyomban kezdenek előállni a belső terv körvonalai.

*

Miért ne indulnék el a nullponttól? A semminél minden, ami van: több. Még egy gyászhír is életet adhat, érzelmes tartományunk nő. Hálásak vagyunk, hogy még egy napot kaptunk. Ráadásnak tekintjük, eszünk ágában sincs azt állítani, hogy jár nekünk. Semmirevalók vagyunk, és nem jár nekünk semmi sem. A semmiből jövet és a semmibe menet, a puszta tény, hogy még élünk: ajándék. Viszonozható is, aminek nem valljuk kárát, mert, amiként a szerelemben: adni és kapni ugyanaz. Nem tudjuk magunkat világosan megkülönböztetni a hozzánk közel állóktól. Szimbiotikus kapcsolataink úgy beszőnek a környezetünkbe, hogy legalább gondolatban megérdemlünk egy kirándulást az öncélúság birodalmába. Séta közben megengedhetjük magunknak azt az ideát, hogy az ember önmagáért van. Ha már isten képmásai vagyunk, ha már tökéletesnek illene lennünk, mint mennyei atyánk, ha porból jöttünk és porrá leszünk, ha ez a röppálya vagyunk, a feltűnéstől az eltűnésig, akkor legyünk egyetlenek, akár ő, akihez hasonlítanunk kell. Az élet mindenképpen forma, amely csak elmúltával válik láthatóvá, ha akad valaki, aki nézni kívánja. Az adott és kimért időből művet csinálni, ez a kihívás.

*

Az a dolgunk, hogy létezzünk, ami együttlétezést is jelent. Együtt vagyunk a tanteremben és az étteremben, a kórházban és a légoltalmi pincében, az úszómedencében és az ágyban. Fáj, ha nélkülöznünk kell egymást, áldozatokat hozunk egymásért, azután az utak mégis elválnak, felnövünk, szétköltözünk, és már régen nem láttuk egymást. Nem muszáj folyvást együtt lenni, a magány is megkapja a magáét. Hol vannak a régi szövetségek? Ott vannak a megtörtént javak zsákjában, az én nem múló időterében. Úgy vagyunk önmagunkért és egymásért, mint az égitestek és az állatok.

*

Ez a nézőpont a létezést ráadásként szemléli, ezért értékelni is hajlandó úgy, ahogy van. Ha a kiindulópont az, hogy bármikor jöhet a vég, akkor minden egyes emberrel minden nap újrakezdődik a történelem, még akkor is, ha a legtöbb ember egyfolytában meszesedik, elhatárolódik, meghatározódik, ami a folyamatos agónia maga. Minél keményebb és rugalmatlanabb az ember, annál halottabb. A megformálás és a véglegessé válás édes egy, művelkedve megsemmisülünk. Közben azonban némi szabadsággal megválaszthatjuk azt a módot, ahogy ezen a rövid útszakaszon áthaladunk. A zéróoptika felhívja a figyelmet a választható utak sokaságára. Egy se kötelező. Az ember szokásosan a kényelemre, az ihletre és a véletlen ajánlatokra hallgat, vigyáz magára, és talán másokra is, amennyire tud. De minden pillanatban megütheti a guta, autóbaleset érheti, s végezhet vele hirtelen csőd, családi tragédia, pisztolygolyó, vérrög, amiből az következik, hogy a regénynek, amit életünkkel írunk, a tetszőleges mai nap lehet a befejezése is. Ajándék, hogy még ki tudom nyitni a szemem. A most tisztelete antitranszcendens. Nem vonz sem a vallásos, sem a technikai futurizmus, és nem hiszem, hogy a jövő szebb, mint a jelen. Lappangva terjed az élettel szembeni tapintat eszméje. A leborotválás, a kíméletlen eltüntetés helyett az ápolás, a beszövés. És valami olyan őszinteség, amely túl van a tudományon és a valláson, a politikán és a reklámon. Ennek az őszinteségnek a tárgya: a halál tudomásulvétele. Az ember a halandóságával leginkább a művészetben nézett szembe. A művész tudja, hogy a történetnek nemcsak eleje van, de vége is.

*

Olyan szemlélet ez, amely a mostra néz, mert a kihívás itt van, ez az, és ennyi volt. A holnappal a ma nem helyesbíthető. A mai bűnre a holnapi nemes cél nem mentség. Az számít, amit most csinálsz. Ha éppen vonaton ülsz, vagy a gyereket fürdeted, akkor most ez a te műved. Mindenki szeretne művésze lenni a mesterségének. Mindenki ír, zenél, rajzol, fényképez, hódol valamilyen lelki fényűzésnek, mindenki keresztül-kasul működteti a képzeletét és az emlékezetét, mindenkinek megvannak a maga rejtett játszmái. Lénye valamilyen zugában minden öregedő ember megtartja gyermeki elfogulatlanságát. Koronként mindenki elszáll és azzal szórakozik, hogy képzeletben átszerkeszti a valóságot. Ez a merengő, kóválygó agymunka kisgyerekkorunktól öregkorunkig elfoglalja időnk java részét, ezt a belső mozit még az agyérelmeszesedés sem állítja le. Aránylag kevesebb időt juttatunk egész életidőnk hosszán a jóravaló, kötelességszerű, külső tárgyakra szegezett tudatmunkára. Ez a nem célirányos szemlélődés, amiben a játék és a művészet elemei is föllelhetők, ha még az éber és az éjjeli álmot is hozzáadjuk, valóban az emberélet legtágasabb övezete.

*

Habár az új demokráciákban írók és professzorok, színészek és történészek lettek a politikai színpad legfeltűnőbb szereplői, nem hiszem, hogy az intellektuelek tartósan ki akarnák szorítani a helyéről a képviselőt és a menedzsert, a forradalmárt és a titkosszolgálatost, a hivatalnokot és a papot. Ezek olyan szakmák, amelyeket intellektuelek is meg tudnak tanulni, de voltaképpen maskarák a megértés professzionalistáin. Nem hiszem tehát, hogy az értelmiség fő hatalmi aspirációja a közvetlen gazdasági vagy politikai uralom lenne. Az értelmiség megmarad a természetes médiumainál – szavak, képek, szimbólumok hatalmi eszközénél. Ha az értelmiségnek van hatalma, akkor kell, hogy legyen hivatása is. Az értelmiség a legitimációk birtokosa. Te adod a lelkiismereti igazolást, a jogi magyarázatot, a vallási argumentumot, az etikai példázatot, a politikai elemzést és a szakértői tanácsot. Az értelmiségiek jó lelkiismeretet és lelkiismeret-furdalást árulnak. Minden embernek vannak kulturális értékei, amelyek kormányozzák és önigazolásképpen szolgálnak. Mindenki azt akarja gondolni, hogy igaza van, hogy az a jó, amit csinál. És ezek az értékek az értelmiségiek kezében vannak.

*

A normális értelmiségi be akarja tölteni önmagával a teret, meg akarja sokszorozni magát, és akárcsak egy cég, áruival jelen akar lenni a piacon. Nem elég neki az, hogy megél. Valami több kell neki. Szeretné, ha hivatkoznának rá, ha benyomulna mások könyvébe is, legalább egy lábjegyzet erejéig, szép volna, ha gyakrabban említenék, mint másokat. Már diákkorában megtanult kemény áldozatot hozni. A versenyvizsgák rabja lett, korán megtanulta a kvantitatív hierarchia szellemét. Ébredéstől elalvásig dolgozik, érzelmi háztartását alárendeli a szakma követelményeinek, ha minden jól megy, tanítványai vannak, iskolát alapít, és sok különlenyomatot gyárt minden évben. Elveszti az életét, hogy a neve ne haljon meg. Harcol a mégoly csekély fennmaradásért.

*

A kortársak igényelik a szaktudáson felüli tudást, amely beavatottnak is látszhatik. Akiknek ilyen van, azok olyan emberek, akiket csak a probléma maga foglalkoztat. Gyönyör nélkül nincsen felfedezés. E bolondokat a dolog önmagáért érdekli, nem a sikerért, amit hozhat. A megértés szempontjából a karrier irreleváns. Nem árt, ha van, de mint cél nem jön számításba. Abból a fajtából, amit igazi értelmiséginek nevezünk, nincsen sok, nem is kell talán. A múló szellemi aranykorokat egy-egy nagyvárosban néhány tucat ember csinálta. Van egy nemzetközi értelmiségi elit, de hogy kik a tagjai, hogy kik mondtak valami érdemlegeset, az inkább utólag válik nyilvánvalóvá. Van értelmiségi hatalom, lehet szavakkal sok embert befolyásolni. Mindig volt papi, profetikus, tudós és költői hatalom. Mindig voltak bölcseknek tartott emberek rendkívüli autoritással, akiknek a hatalma hosszabb távon valósult meg és öltött alakot a többség szemében. Ezekre bizalom súlyosul, akár az orvosra, a többiek szorongósabbak. Tisztánlátással tartoznak a többieknek, ez a dolguk. A megértés a mesterségük. Olykor éppen naiv alakok veszik észre azt, amin a többiek átsiklanak. Szórakozott bolondok ezek többnyire, nem sokat szoronganak a körülmények alakulása miatt, nem érnek rá félteni magukat. Az értelmiségiek egymással is csak úgy tudnak beszélni, ha a szakmák mitológiájának e nagy neveire hivatkoznak, a szellem nem egészen e világi szörnyetegeire.

*

Egyetem? Igen, a tanár tanárt nevel. Ha minden jól megy, felnőtt embert, aki a sors gonosz tréfáit kibírja, aki nem esik pánikba, és, aki a nyomás alatt sem adja fel azt, amit a legfontosabbnak tart. A felnőtt ember a maga módján idealista, tudja, hogy kötelessége van, az, amit magára mért. Ellentéte a plasztelin ember, a plasztik ember, aki olyan formát vesz fel, amilyenre átgyúródnia előnyös. Átvedlésünk évadán, szinte a szemünk előtt, az élelmesek egy kis tréninggel átképezték magukat egy új szótárra, és kiderült, hogy ők maguk is alkatrészekként szétszerelhetők és kicserélhetők. Ez a plasztikember előnye, rendkívül gazdaságos. Hogyan lesz a használt spicliből vadonatúj erkölcscsősz? Ez most veszélyes idő, mert minden összekeveredik, jellemsaláta, emlékpempő, a szavak a hamisság bűnébe esnek. Már nem hitegetheted magad, hogy majd minden más lesz. Minden az, ami.

*

Az ember többnyire meg van lepve, mert semmi sem egészen úgy megy, mint ahogy ő elképzelte. Nincs rend, összevisszaság, izgalom, események! Valaki pedig megjósolta, hogy most aztán vége az összevisszaságnak, most már jön az összhang és a történelem vége. Az emberi faj problematikus természetével állunk szemben. Egy félvad, félig háziasított fajjal, amelytől sok minden kitelik. Ismerve bár a hanyatlás és az elmúlás természetrajzát, ismerve az emberi rosszaság végtelen tartalékait, ha megkérdem magamtól, milyen ember tetszik nekem, továbbra is azt mondanám, az idealista, aki az általa legjobbnak tekintett életcélokért nagy áldozatokat képes hozni, aki úgy érzi, hogy neki különös és személyes küldetése van, amit nem ismer előre, de az életével fejt meg, olvas el.

*

Természetes, hogy az egyetemek értékeket közvetítenek. Nem elég, ha közömbös szakembereket állítanak elő, mert a kár, amit ezek a közömbös szakemberek produkálhatnak, mérhetetlenül meghaladja a kompetenciájukat. Gondoljanak azokra a mérnökökre és üzletemberekre, tiszteletreméltó polgárokra, akik pénzért mindenféle gyilkolószert adnak felelőtlen zsarnokok kezébe. Közönyre, professzionális értékmentességre, konformitásra, egykedvűségre, parancsteljesítő, technikai-végrehajtó személytelenségre kell a diákokat nevelni ahhoz, hogy az emberiségellenes nagy bűnök megtörténhessenek. Ha a sors fintora az egyetemi katedrára helyezne, kevéssé gyakorlatias értékek körébe hívnám el a tanítványaimat, s leginkább a személyes felelősségükre hivatkoznék. Te vagy az, mondanám, akire rá van bízva az életed, felelős vagy magadért és a te képedben az egész emberiségért. A felelősség többnyire szembejön, csak föl kell ismerni. Az egyetem adhat a világgal szemben valami ellenanyagot is. Nem elég, ha akadémikus vagy. Nem elég, ha értelmiségi vagy. Nem elég, ha bármilyen általános normának megfelelsz. Nem jár neked mindaz, amit kapsz. Nem elég olyan professzionális szakembereket nevelni, amilyeneket rövid távon a piac vagy az állam igényel.

*

Az embert viszik a tanult normatívák, vonszolja egy mindegyre keményedő professzionális szerep, amelyen a személyes elem egyre nehezebben tud áttörni. Egyre nagyobb tömegben gyártják az egyetemek a karrier érdekében alkalmazott szellem professzionalistáit, akik az uralkodó közhelyrendszert igazítják, mint egy konfekciózakót, a speciális problémákra. Ez a nagymérvű azonosulás a szereppel bénító. Te csinálod a szerepedet, vagy az csinál téged? Az embert már az iskolában megmintázzák és legyártják. A szerep agendát is jelent. Tervet, elbírást, hivatást, regulát, stratégiát.

*

A idealistának a mindennapos lét a művészet, csak olyasmit csinál, amit helyesel. Ha nem helyesli, akkor nem csinálja. Van a nem-csinálom erkölcse, nem muszáj részt venni abban, amit rossznak gondolunk. A kollektív felelősség helyett eljött a személyes felelősség korszaka. A huszonegyedik század a személyes, meggondolt, választott és ellenőrzött felelősség korszaka lesz. A huszadik század a kollektív bűn és a kollektív felelőtlenség (vagy a kollektív felelősségre vonás) korszaka volt. Ebből származott a legtöbb bűn. A század valamennyi őrültsége könyvekből jött. A szellem emberei valóban felelősek azért, amit kortársaik művelnek, mert az ember nem egyszerűen aktív alany, hanem morális lény is: igazolva akarja tudni a cselekedeteit, olyasmit tesz, amit helyesnek gondol és amihez szellemi fölhatalmazást kap, amire nevelik. Az emberek azt csinálják, amit mondanak nekik.

*

Az értelmiség társadalomtörténete egyébből sem áll, mint folytonos mesterkedésből autonómiánk bővítéséért, mivelhogy az értelmiségi valódi hatalma egyenlő a szabadságával. A tudománynak, ahhoz, hogy létezhessen, fáradozni kell a rajta kívül álló hatalmak megosztásán, mert a plurális uralom valamelyes manőverezési teret ad. Az értelmiségi meghatározása szerint: a megértés sportolója. Van kreatív megértés, amely rálát a másik lény ellentmondásaira és értékeli az esztétikai komplexitást benne. Embert megérteni felülről nem lehet, a fölény pozíciója az emberi tárggyal szemben laposságokhoz vezet. Az a fajta redukcionista, leegyszerűsítő rálátás, amely a tárgyat unalmassá teszi, nem megértés.

*

Világtársadalommá kapcsolódtunk össze, távoli folyamatok, katasztrófák, háborúk, divatfordulatok hirtelen és csapásszerűen figyelmeztetnek bennünket arra, hogy függünk az emberiségtől mint egésztől, és tőlünk is függ az emberiség mint egész. A mi sorsunkra is kihat, ha valahol felbukkan egy ügyes és eszelős zsarnok, akinek fő művészeti ága a népirtás: szeret ölni idegent, sajátot vegyest. Függünk új kollektív identitásoktól, amelyek egyszerre összeegyeztethetetlennek érzik saját létüket a szomszédjaik létével, és a fennhatóságért ölni-halni is képesek. Ezek a kollektív identitások Kelet-Európában hajlamosak lázas-gyulladásos állapotba jönni. A nemzeti hisztéria magát ellenségekkel körülkerítve érzi, és tisztítani akarja nemzetiségi-faji-vallási-nyelvi-tájnyelvi-törzsi alapon a megbízhatók körét, kielégítve ezzel a politikailag lojálisok jutalomvágyát. Miközben a kommunista diktatúrák sorban elolvadnak, mert a kommunizmus internacionalizmusa nem alkalmas ideológiai tápanyag többé, megnő az esélye a nacionalista diktatúráknak.

*

A tömbrendszer, tehát a nukleáris fegyverzetre épülő világrend után a kicsik (államok, nemzetek, nemzetiségek) mind rendelkezni kívánnak önmagukkal, s valamelyest másokkal is. Mind fészkelődni kezdenek, a szomszédaikkal lökdösődnek, területi autonómiákat követelnek. A kisebbségből többség lesz, s azon belül megint fölemeli hangját egy kisebbség, senki sem hagyja, hogy belefojtsák a szót. Autonómiák hemzsegnek, a nagy szétdarabolási láz végigpásztázza a kontinenst. Korábban mindent egyesíteni akartak, és azt gondolták, hogy attól lesz jó. Most mindent részeire szétszedni akarnak, és azt hiszik, hogy ettől lesz jó. Ezek az egyesítő vagy szétszedő doktrínák mind könyvíró emberek művei. Ha ez így megy tovább, hazaárulógyanús lesz, aki nem haragszik a szomszéd nemzetre. A kelet-európaiak nem tanulták meg gyerekkoruktól fogva a kapitalizmust, s azt most felnőtt korban kell megtanulniuk. Ettől elbizonytalanodtak, az önleértékelődés kiválthatja a sértett önhittséget. Előjönnek az ökölrázó, rossz stílusú féltehetségek. Készenlétben van a gyűlölet, csak azt várja, hogy megmondják, kire ugorjon. Kérdés, hogy felismeri-e a térség a lappangó fasisztát? Némelyik már nem is lappang, elég nyíltan beszél. Az antikommunista retorikában szaporodnak a szélsőjobboldali közhelyek. A hivatásos gyűlölködők nemzetközi maffiák ördögét keresik. Az ördögnek kezd ismét zsidós képe lenni. Ez a megújulás mindinkább visszatérésnek látszik valami félbehagyotthoz, ami a háború előtt volt.

*

Különös szereplőnek látom az értelmiséget, az új osztályt, amely tud igen veszedelmesen is viselkedni, tanú rá századunk. Két kollektivizmus hisztérikus türelmetlenkedése nem csekély értelmiségi segédlettel zajlott. Háttérben az auktorok, előtérben a vulgarizátorok és az organizátorok. Az állami értelmiségtől a polgári individualizmus rossz osztályzatot kapott, a világpolgárság még rosszabbat. Provincializmusok dicsekedtek. Sok felfújt erkölcsi ítélet, sok ideológia származott abból a tényből, hogy valaki nem beszél idegen nyelveket. Ingatag öntudatok parancsoló retorikákban leltek támaszt. A valódi művészeket mind a kettő betiltotta, az álértelmiségieket viszont magas polcra emelte. Szívesen hinnénk, hogy a szolgálni akaró szubértelmiség kitombolta magát ebben a két véres giccsben, de hát ez korántsem biztos. Ostoba fordulat volna, ha most a kommunizmus agóniája vidor frissességben felvezetné a színpadra a kétségtelenül stramm-antikommunista fasizmust.

*

A nacionalizmus és a szocializmus Európában már nem igazán az idő szava, a keresés nem feléjük mutat, üzenetük inkább nosztalgikus, mint kreatív. Ha az egyiket eltúlozzák, fasizmus lesz belőle, ha a másikat eltúlozzák, kommunizmus lesz belőle. A huszadik század Európája megnézte előadásaikat, amelyekben – modern színházról lévén szó – a közönség is alaposan részt vett. Továbbra is szükségesnek gondolom az antipolitikai nézőpontot. Antipolitika: a politika erkölcsi bírálata. Az erkölcs nem válhat politikává, de lehet a politika démona szókratészi értelemben, lidérce, rossz lelkiismerete, lehet a politika álommunkája. Antipolitikai cinizmus kell ahhoz, hogy ne csapódjunk be. A felelősséget vállalja a felsőbbség, de a bajért, amit okoz, nem ő fog fizetni.

*

A rendszerváltozások izgatott megváltásélményét szükségszerűen követi az elkedvetlenedés. Valami változott, de a megváltás elmaradt. Az egyik sarokban mélabú, a másikban macskajaj. Ugyanazok az emberek más-más alakzatokba sorakozva. Nemcsak egy személy, de országok és régiók is képesek lelki uniformist cserélni. Az új meg új sorakozók és uniformisok – a madár vagy a macska távlatából – groteszk benyomást adnak. Természetes, hogy mindenki ugyanaz maradt, a barátságosak és a veszekedősek, a megbízhatók és a megbízhatatlanok egyaránt. Némi módosulással persze, ahogy az ember az ő egymást követő házasságaiban is csak hozzávetőlegesen ugyanaz. Régi szokás az is, hogy a többség féli a magányt, a különös munka feltételét, még annak igen testvéries válfaját is. A rendszerváltások felszabadulást hoznak, majd új alkalmazkodási kényszert.

*

A megfigyelő észleli, hogy most más szó- és közhelytár járja. Miért is ne? Tanuljunk könnyen, gyorsan nyelveket! És fedezzük fel a kvázi-plurális öncenzúrát. Többpártrendszerű értelmiség is osztozhat illúziókban és elhallgatásokban. E sorok szerzőjének például feltűnt a hetvenes, nyolcvanas években – nyugatnémet beszélgetőtársainak körében – a vonakodás egy olyan Európának az elgondolásától, amelyet nem határoz meg többé a vasfüggöny és amely Németországot is új erőtérbe helyezi. A hozzáértők álmodozásnak tekintették az ilyen beszédet, a komoly közfigyelmet a rakéták számának kívánatos aránya kötötte le. Egyszer csak a magyarok átengedték a határaikon a keletnémeteket, és ettől a berlini fal, és vele egy egész addigi gondolkodásmód ledőlt. Kölcsönös függőségünk és felelősségünk példázatszerűen megmutatkozott.

*

A rendszerváltás eufóriáját az a valódi felszabadulás indokolja, hogy egy képzelt kollektív ÉN leereszt, mint egy öregedő luftballon. Ám a szemfüles megfigyelőnek észlelnie kell, hogy jönnek az új luftballonárusok. Emlékezzünk a tegnapokra, a kommunista cenzúra sem csak tiltásból állt, ellenkezőleg, állított is – fennkölt stílusban – mindenfélét. Rendszerint többes szám első személyben. Ez volt a lényeg, hogy az egyes szám első személyben is a többes szám első személy beszélt. Most meg a gyanútlan polgár észre sem veszi, hogy már megint egy közös én többes szám első személyében beszél. Felöltheti akár a függetlenség tógáját is, akkor is a közös többest mondja. A függetlenséghez nemcsak annak hangoztatása, de a reá való őszinte törekvés sem elég, körülbelül ugyanúgy, ahogy a jó vershez sem elég a jó-versetírás szándéka. Az állami ember a kommunista korszakban észre sem vette, hogy milyen államiak a megnyilvánulásai, hogy mennyire átjárja a tudatát a pártállami közös többesszám. Nem olyan nagy szellemi erőfeszítés innen eljutni a nemzetállami közös többes számig. A szovjet-impérium közös többesétől, amelynek egyetlen bánata a rothadó imperializmus fennállása volt, nem olyan nehéz eljutni, mondjuk, az észak-oszét többes szám első személyig, amely egész jól meglenne, ha a szomszéd ingusok nem lennének.

*

Az egész kelet-európai térség új autonómiákkal vemhes, mind meg akar születni, mind különbözni akar egymástól, s csak természetes, hogy mind első szeretne lenni nemcsak a kisebbek, de az egyenlők között is. Először a szovjet birodalom akadályozta őket, most a szomszéd nemzet vagy nemzetiség. A kisebbséget a többség, a többséget a kisebbség. A szerepek cserélődhetnek, de a másik így is, úgy is zavaró. A pokol a másik, etno-nemzeti értelemben is. Elbizonytalanodott lelkek új támaszt és lojalitást keresnek, s vele egyszersmind új céltáblát is neheztelésüknek, amely csak keserűbb lett a posztkommunista gazdasági váltás nyomán bekövetkező elszegényedéstől. A kelettel való kapcsolatok gyorsabban omlottak össze, mint amilyen gyorsan a nyugattal való kapcsolatok kiépülhettek volna. Hogy a földrész keleti fele ne érezze elveszve magát, s ne adja át magát semmilyen hisztériának, érzékelhető közelségben meg kell jelennie a soklépcsős európai integráció esélyének, a vele járó összes viszonylagos, de alig elkerülhető hátránnyal, hogy a bontás egy új építkezés tervétől nyerjen értelmet, hogy legyen a kiszakadóknak hova bekapcsolódniok.

*

Gyerekkorom baljós árnyéka a nemzeti szocializmus volt német minta szerint. Felnőtt koromé a szocialista világrendszer orosz minta szerint. Most mi jön? Nem tartom lehetetlennek, hogy a német és orosz mintájú szocializmus után sokan egy hazait, nemzetit, helyit akarnak, most már igazán csak saját, tiszta forrásból, minden idegen ártó hatás nélkül. Kisléptékű nemzeti szocializmusok, túlnyomórészt állami, kisebbrészt magán vegyesgazdaságok. Szuperérték gyanánt megjelenik a tiszta MI. A közösség odaadó fiai el sem bírnak képzelni rokonszenvesebb társaságot önmaguknál. Saját fészkébe piszkoló hazaáruló, aki ebben kételkedik. Agyon kellene ütni az ilyet, ki kellene vágni azt a gonosz nyelvét. Ilyesmire vágynak a többnyire névtelen levélírók.

*

Hogy a tekintélyuralom (a fenyegetőzés, a bírálat elnémítása, az ellenzék átstilizálása ellenséggé, a lehallgatás, a leváltósdi és kinevezősdi, a nepotizmus, a kegyencbürokrácia, az állami tőke egy részének átengedése a csatlós burzsoáziának, a politika, gazdaság és kultúra szakadatlan újraegyesítése szétválasztásuk felemás kísérletei után, a pártállam újraéledése, a közszolgálat párt- sőt klikkszolgálatként való értelmezése, kifelé a kenetesség, befelé a maffianyelv, a rendőrség által elnézett különítményes gesztusok, a gyűlölködő demagógia, életveszélyes fenyegetéseket tartalmazó névtelen levelek és telefonok) kommunista vagy fasiszta retorikát használ-e, kevésbé érdekes annál a kérdésnél, hogy van-e ilyesmi, vagy nincsen. Vajon csak arról van-e szó, hogy a hízelgők és a hazugok átcsoportosulnak? Fel tudja-e váltani ezen a nagyszabású kísérleti terepen az autoritárius állami embert a lélekben is egyenrangú polgár? Továbbra is ez a kérdés.

*

A közép-európai népek élénk figyelemmel kísérik, hogy mi fog történni a keletnémetekkel. Egyenrangú, avagy másodosztályú polgárok lesznek-e az egyesült Németországban? Hogy a keletnémetek, akik a kapitalizmust sokkterápiával kapják, jól vagy rosszul járnak-e, az számunkra sokatmondó jel. Hiszen ők valóban belül vannak az áhított karámon, és élvezik nemcsak a harmincötök Európájának, ennek a Szibériát és Észak-Amerikát is magában foglaló igencsak tágan értelmezett, mert nem az Atlanti-Óceántól az Urálig, hanem a Csendes-Óceán egyik partjától a másikig érő szuperkontinensnek a relatív biztonságát és konszenzusát, hanem a kemény társulások, a NATO és a Közös Piac, illetőleg az Európai Unió valahány intim előnyét is. Kívülről úgy tetszett, hogy a keletnémet identitás, ha volt olyan egyáltalán, összeomlott. De vajon el lehet-e felejteni ezt a negyvenöt évet is csakúgy, mint az azt megelőző tizenkettőt. Lehetséges, hogy megint tanácsos lesz felejteni? Kívülről úgy fest, hogy az Elbától keletre élő németek az Elbától nyugatra élő németek gyámságába adták magukat. Nemcsak a gépeket selejtezik le, de a használóikat is, ami megviseli az önérzetet. Nem könnyű feldolgozni, hogy a felszabadulás egybeesik a kollektív önleértékeléssel. A külföldi látogató az elmúlt évben több tartást igényelt volna, s figyeli a nyugatnémeteket, a játszma győzteseit: hogyan tudnak uralkodni a triumfalizmus kísértésén? A magyaroknak, lengyeleknek, cseheknek nincsen gazdag nyugati bátyja, de van ezeréves nemzeti történelme, amelyen belül a kommunizmus csak egy fejezet. Kétségtelen, velük esett meg a történet, játszották a szerepüket benne, de mint magyarok, lengyelek, csehek jutnak túl rajta, a közös öntudat azután is megmarad. A németek dilemmáját abban látom, hogy most vagy azt mondják, hogy a kommunizmus idegen történet, nem velünk történt, vagy átélik, mint a német történelem részét. A keletnémetek nem csekélyebb odaadással játszották a szerepüket a kommunizmusban, mint a kelet-európaiak, s hogy a nyugatnémetek nem játszották volna, ez az állítás csak akkor lenne igaz, ha bizonyítható volna, hogy a berlini utcák páros oldalán merőben eltérő karakterű németek élnek, mint ugyanazon utcák páratlan oldalán, amely történetesen a fal túloldalára került.

*

A kommunizmus, akárcsak a nemzeti szocializmus, része a német történelemnek. Nehéz lelkileg kivetni a hagyományból ilyen hosszú fejezeteket. A hetvenes-nyolcvanas években az volt a benyomásom, hogy a saját második világháborús múltjukkal való konfrontációban a németek messzebbre mentek, mint a magyarok, ami azzal is összefügg, hogy a német magatartás cselekvőbb volt, a magyar sodródóbb. Az elmúlt évben több német újságíró megkérdezte tőlem, hogy félek-e tőlük, többes szám első személyben utalva a megnagyobbodott Németországra. Nem, mondtam, Németország lehet hatalmas, de az egyes német nem hatalmas, éppen olyan kisember, mint a többi halandó. A hetvenes-nyolcvanas években nem tartottam megnyugtatónak, hogy a németek jégszekrénybe tették a nemzeti öntudatukat. A nemzeti öntudat előbb-utóbb kijön a jégszekrényből. Amit Kelet-Európában nemzeti reneszánsznak, vagy nacionalista hullámnak nevezünk, elkerülheti-e Németországot? Vajon a kommunizmus szétesése után, a növekvő nemzeti önbecsülés hangulatában, a kontinuitás helyreállítása jegyében nem jön-e divatba a harmincas évek Németországa? A hitleri Németországban – a romantikus kommentároktól eltérően – nem a démoniból volt több, hanem az autonómiából kevesebb, mint másutt. A radikális végrehajtást nem gátolta a rákérdezés a cél helyességére. A nép nem mérlegelt, elfogadta a vezetők projektjét, jól dolgozott, lojális volt az utasításokkal szemben. Ha a németek lustábbak és következetlenebbek lettek volna, kevesebb szenvedést okoztak volna. Németország a huszadik század végére mint első export hatalom a világpiac, és mint szabadelvű jogállam a nyugati típusú demokráciák transznacionális erőterébe került, a megfigyelőnek az a benyomása, hogy a németek ma nem az irracionalizmus lovagjai, és nem a támadó egoizmus nyelvét beszélik. Megadatott egy nagy nemzetnek, hogy saját államán belül egyesítsen két civilizációt, két embertípust, méghozzá úgy, hogy az egyesülés ne csak az egyik alárendelődése, önkioltó megszűnése, kollektív megleckéztetése vagy éppen megalázása legyen. Németországon belül egyesíteni a két Európát, paradigmatikus kihívás. Logikus, hogy az egyesülésben mindenki felülvizsgálja korábbi önmagát, és valamelyest megváltozik.

*

Diákjaimnak pedig azt mondanám: kérem, ne azonosítsák a huszonegyedik század felelősségvállaló individualizmusát a huszadik század második felének az anyagi fogyasztásban eltompuló tömeg-individualizmusával. Nem jár nektek semmi, mondanám, csak az egész világ, amelyről egyszemélyes tapasztalati világnézettel rendelkeznetek tanulói hivatásotok. Maradjatok diákok, javasolnám, kereső, mindent újragondoló lények az egyetem után is, amíg meg nem haltok, hogy képesek legyetek ellene mondani mindenféle zsarnokság incselkedéseinek. Nem vagytok kötelesek szolgálni semmilyen absztrakciót, semmilyen terminológiát, de legyetek figyelmesek azokhoz, akikkel a sors és az ihlet összeköt. A legkevesebb, amivel tartoztok önmagatoknak: megteremteni Európát mint a különös alanyok ultra-elektronikus hálózatát. Miért? Csakhogy legyen. Hogy ne üssük agyon egymást. Lebeszélném a nyugati diákot arról, hogy misszionáriusként mindent jobban tudjon a keleti diákoknál, mert ha túloz, akkor megeshet, hogy a bennszülöttek megsütik és megeszik a szegény misszionáriust.