Valami elmúlt

Ha körülöttünk minden változik, lehetetlen, hogy mi magunk ne változzunk. Az irodalom – úgy ahogy a szocializmusban volt – nemzeti intézményként megszűnt. Vége az olcsó könyvnek, az államnak nem szívügye többé, hogy az írók könyveit sokan elolvassák. Nem lehetsz már sem főpap, sem eretnek. A politikai devianciának nem az irodalom a terepe. A bírálat elhangozhat a parlamentben vagy a napilapokban, nem kell a színházban bújócskáznia. Politikai állítások már ritkán okoznak megrökönyödést, kezd működni a kiegyensúlyozó közöny. Az író amatőrré válik a legtöbb vitatott témában. Írni kevésbé komoly mesterség, mint volt, inkább passzió, ünnep, műkedvelés. Helyettünk ismét a papok mondanak ezután magasztos dolgokat. A politikusok jól fogalmazott szövegeket kapnak a beszédíróiktól. Emelkedetten szólni nem a mi dolgunk többé. Ha van liberális demokrácia, akkor polgártársainknak nincsen szüksége szellemi vezetőkre. Jó könyvekre továbbra is szükségük van. Az írónak csak az államszocializmusban van pozitíve és negatíve kitüntetett szerepe. A polgári társadalomban az író magánember, akitől lehet bizonyosfajta tudást kapni. A költészet ismét hobbi lett, liberális demokráciában, feltéve, hogy abban élünk, az író szövege magánügy. Ha kevés embert érdekel, magunk is kiadhatjuk, egy-kétezer példányban. Egy-két évvel az átalakulás után az írókat borzongás futja el: szükség van-e még rájuk? A művész nem tudja, hogy kell-e. Az a gyanúja, hogy észrevétlen divatjamúlt figura lett. Se pénzed, se hatalmad, akkor mit akarsz? Az állam már nem akarja, a piac még nem tudja eltartani őket. A szocialista államnak szüksége volt rájuk, ha nem bosszantották nagyon. Volt egy államkultúra olyan művekből, amelyek átmentek a cenzúrán és ezt kiegészítőleg volt egy cenzúrázatlan kultúra. De ma? Az állami pénz továbbra is inkább a kormányhű kultúrát támogatja. A nem kormányhű kultúra támogatása a még ugyancsak támogatásra szoruló magángazdaságra marad. A könyv drágább lett, az olvasó szegényebb, ömlik a ponyva, az irodalomra kevesebb idő és pénz jut, sok író tényleges munkanélküli lett. Oda a biztonság, hogy évente egy könyv eltart, írhatunk vénkorunkig. Az irodalom helye csökken az életben. Egy korszak az irodalom történelmében véget ért, és ezt csak utólag lehet észrevenni, az irodalom lejjebb ereszkedik az intézményesülés alacsonyabb fokára, és a nemzeti írószövetségek is alighanem csoportok és irányzatok szerint részekre bomlanak. Az irodalom köztársasága, mint irányadó szellemi testület, a múlté. Jön a megpróbáltatás, és lesz, aki az irodalmat egyéb tevékenységgel váltja fel, vélve, hogy az embernek nem kell ugyanazt a mesterséget gyakorolnia egész életében. A könyvkiadás ugyanazt a válságot szenvedi, mint a többi gazdasági ágazat, az irodalom is osztozik a társadalom elszegényedésében. Azt az időszakot azonban, amelyet a magasra szökött könyvárak és a beszűkült vásárolóerő egymástól való eltávolodása jellemez, átmenetinek gondolom, s az irodalom ezt túl fogja élni. Bízhatunk néhány év múlva egy irodalmat igényelő tehetősebb középosztály megjelenésében. Előbb vagy utóbb lesz olcsóbb technika és nagyobb vásárlóerő, közben pedig hét szűk esztendő, amelyen csak a megátalkodott igazi írók és a megátalkodott igazi műkedvelők fogják átírni magukat, az életművek folytonosságát szerzetesi eltökéltség tudja csak biztosítani. Rendkívüli bátorság és önbizalom kell ahhoz, hogy valaki nagylélegzetű sok éven áthúzódó vállalkozásba fogjon. Sok író visszaváltozik majd professzionális értelmiségivé, szakmájával biztosítja a megélhetését, s ha marad ereje, időnként ír. Az állami mecenatúra mellett egyre nyomósabb lesz a magán-mecénások, cégek, alapítványok szerepe, a civil redisztribúció. Van továbbá két másik tényező is, amelyek az irodalmat életben tartják: az egyik a sajtó. Lapok eltűnnek, lapok születnek, a sugárzott és az írott sajtó sok szöveget fogyaszt, az első oldalak napihírein átvergődve sok olvasó föllélegzik az írói szöveg tartósabb híreihez jutva. Testületi álláspontot képviselő politikus-értelmiségiek, álfüggetlen szélkakasok mellett igény mutatkozik a meggondolt, személyes nézetekre. Szükség van olyan emberekre, akik mintegy tájékozódási pontként is használhatók az elbizonytalanodott értékek terepén. Vannak ügyek, amelyekhez nevek, tekintélyek, jól fogalmazott szövegek kellenek. A szó hatalma nem enyészik el, a média kérdez, de mögötte ott van a polgárok bizonytalansága, piaci igény van a tanácsadókra, minél folyékonyabb és csapongóbb a nyilvánosság, annál jobban kellenek a kimunkált, személyes hitelű álláspontok. A másik segítség a nemzetközi könyvpiac. Általános nyugat-európai trend a kinyíló érdeklődés a többi európai, illetőleg a többi ember iránt. Nemzeti egoizmus mindenütt van, de nem alkot meszes burát a gondolkodás körül, és nem tartozik a legünnepeltebb tulajdonságok közé. Hogy kulturális hazánk pontosan egybeessen államunk határaival, netán kiterjesztve nyelvközösségünk határáig, az én szememben politikai megerőszakolása annak, amit identitásnak neveznek. A volt vasfüggönytől keletre elhelyezkedő országokban a nemzeti érzés újjászületése nagy hatású bomlasztója volt a szovjet tömbnek, amelyet korábban szocialista világrendszernek neveztek. Egyszersmind csökkentette a korábbi KGST-kapcsolatokat, a hivatalos kultúrák rituálisan előírt cseréjét, s nem volt még alkalma, kedve kettőzött erőfeszítéseket tenni a közép- és kelet-európai valóságos kultúrák dialógusáért. Ehhez járult a könyvpiac betegsége, sötéten látók szerint összeomlása, nehéz ma régiónk országaiban könyveinkből bestsellert csinálni.

 

*

 

A huszadik században az irodalmárok eltúlozták a szerepüket, beálltak propagandistának, papnak, hirdettek ezt-azt, különböző ellenségekre, kinevezett démonokra haragudtak, szellemi vezért játszottak. Most le kell fogyni. Az ideológiai államok lojális értelmiségi közreműködés nélkül nem tudtak volna fennmaradni. Egy fejezete legalábbis véget ért az irodalmon túli elvi elköteleződésnek. A megértést akadályozó elfogultságok viselése nem kötelező. Nem kötelező túlterjeszkedni a szakmán, nem kell összekeverni az irodalmat valami olyasmivel, ami nem az. Az irodalom összekeverése valami mással, mindig valami quasi morális késztetésre történik. Némelyik szerző úgy véli, hogy nála nélkül nem megy. Jönnek az utolsó pillanatban, a végső katasztrófa előtt megmenteni: mit is?

 

*

 

Az én huszadik századom a születésemmel kezdődött 1933-ban a náci hatalommegragadás évében. Századunk jellemzője volt, hogy sok radikális úgy gondolta, lehetséges és kívánatos a legrövidebb úton, akár erőszakkal megragadni és a kézből többé ki nem engedni a hatalmat. Emberek és szavak csúszkálnak a nacionalista és a szocialista forradalom eszmevilága között. Sok értelmiségi útja egyik radikalizmusból a másikba vezetett. Politika és irodalom között tartós a feszültség ezen a térségen, sem egyesülni, sem egészen elszakadni nem bírnak. A huszadik században a politika házhoz ment, be a lakásba, a telefonba, a koponyánkba. Mind a fasizmus, mind a kommunizmus az állam védelmében nyúlhatott szekrényünkbe írásainkért. Érdekünkben áll vitatni minden olyan elvet, amely az államot ilyen garázdálkodásra felhatalmazza. A diktatúrában nem lehet megfeledkezni a politikáról, megismételt, unalmas ingerei ellenállhatatlanul bevésődnek emlékezetünkbe. Senki sem lehetett igazán naiv, mindenki vigyázott. Az állami elme sem volt elfogulatlan, az ellenzéki elme sem tudott az lenni, de a kimaradó sem, aki egy védett zugot keresett magának, nehogy kipécézzék. Akár pro, akár kontra, a szorongás és az indulat félresodorja az elbeszélést.

 

*

 

Vannak kíváncsi fények a szemekben, a hallgatóság szeretné tudni, hogyan is állnak a dolgok, szeretne tisztán látni. Az átlagpolgár sokkal kevésbé átejthető, mint három éve, sokat tanult, fanyar tudás. Nincs politikai túlvilág az itt és most helyett. Az ember az, ami, és nem az, ami lehetne, ha más lenne a rendszer. Ez a szociálnacionálkapitalizmus, ez tartós lesz. Most jó darabig ezzel kell élni, ezt lehet kihasználni, ezt lehet káromolni. Hitetlen emberek értéket keresnek. Nem ölték meg egymást, senki sem halt bele a politikába. Az egész nem olyan nagy eset. Vasfüggönnyel vagy anélkül, nem olyan nagy eset. Most több lesz a szegény, aztán kevesebb. Most több fegyveres rablás van, azután bizonyára kevesebb lesz. A bankárok és a szellem emberei vonzalmat éreznek egymás iránt. Egy enigma elszökött, nagyjából az van, ami látszik. Leginkább ez a nagy átöltözködés, ez a nagy retorikacsere látszik. A történelmi fordulatok újfajta amnéziával járnak. Sok ember úgy érzi, hogy ellopták a múltját. Kiderül, hogy mindannak, amit megtanult, jó része merő butaság volt. Nem rajong a jövőért, majd azt is kibírja, sőt, talán még szeretni is fogja, csak mert van.

 

*

 

Jó könyveket várok attól a lelkiállapottól, amelyben a sértett identitások elcsöndesülnek, amikor a maiak megértik a tegnapiakat és a tegnapelőttieket, amely számot vet az emberi sorsok olykor tragikus bonyolultságával és az önigazolások iszonyú kombinatorikájával ebben a régióban. Ha lesz ilyen irodalom, az látni fogja a történelmi alakulást mint abszurdumot, rengeteg nem abszurd, hanem éppen értelmes és jó szándékú törekvés eredőjeként. Még csak most jön igazában az elbeszélés, a dialogikus epika ideje. Most jön a kérdés, hogy az irodalomban a dialógus vagy a törzsi elfogultság logikája érvényesül-e? Tudjuk-e epikává változtatni a múltat, amelyet most még divatos-ideologikusan néz a közvélemény? Mi a mi legfontosabb tanulságunk a huszadik századról? Az, hogy túléltük, még nem bizonyítja kalandunk értelmességét. Lehet-e értelmes sorsod egy értelmetlen történelemben?

 

*

 

Végére jutottunk az ezerkilencszáznyolcvanas éveknek, és belépünk a rejtelmes kilencvenesekbe, amelyeknek nagy kérdése az, hogy a második évezred végén ünnepelheti-e fennállását az emberiség, hálával azért, hogy vagyunk, hogy még lehetünk, hogy még nem kellett eltakarodnunk innen kínlódásaink és gyarlóságaink völgyéből, ahol istent untatjuk vagy szórakoztatjuk kedvünk és tehetségünk szerint. A huszadik század most ért véget. A huszadik század az agresszió és a felelőtlenség évszázada volt. Ostobaságok, erőteljes ostobaságok áradtak ki a könyvekből a tömegsírokig. Az írók, a politikusok, a nyilvánosan beszélők nem ártatlanok. Senki sincs felhatalmazva a vádemelésre, de senki sincs felmentve a bűntudat alól. A bűntudat a felelősség másik arca. Aki vállalja a felelősséget a jövőért, annak vállalnia kell a felelősséget a múltért is. Gyarló emberek állnak más gyarló emberek helyére. Miben állott a felelőtlenség? A kollektív ÉN-ek felduzzadásában és sértődékenységében, ami háborúkhoz, diktatúrákhoz vezetett. Ilyen vagy olyan kollektív én gyulladásos-lázas öntudattal erőszakos terjeszkedésbe fogott, megsértette a szomszédság illemszabályait, uralomra egyedül jogosultnak hitte magát, mások levegőjét-vizét mocskolta össze, mások megbombázásán fortélyoskodott, csinos magyarázó érveket gyűjtött a gázkamrához, saját közösségének szupremáciáját, világtörténelmi vagy regionális elhivatottságát hirdette. A kollektív hivalkodásról beszélek, amelynek való természete nyomban megmutatkozik, ha egy személy magyarázza most már nem többes szám első, hanem a legszigorúbban egyes szám első személyben, hogy ő mért jobb a többinél.

 

*

 

Minden érvem porrá zúzható, csak mint egyedi kóresetet közlöm, hogy optimista vagyok. Miért? Látom, hogy sok szívós alak nekilendült, hogy az ország működik, hogy tere nyílt nemcsak a szélhámosoknak, de az alapítóknak is, ez az ő idejük, leginkább persze az alapítványalapítóké. Kevesebb a dedós alattvaló, aki mindent föntről vár. A kormánytól már az is valami, ha kevesebbet tilt. Tény, hogy kevesebbet tilt. Mindent összevéve, úgy érzem, hogy kevesebb okunk van félni, mint tavaly ilyenkor volt. Az a savanyú szorongás, amely a szocialista állami ember jellemzője volt, a posztkommunista állami embernek is alkotóeleme, csak éppen más dolgoktól szokás félni. Gyanúba hozza magát, aki nem fél mindenféle felnagyított rémképektől. Beszélgetni persze sok mindenről lehet, a nagyotmondásra jobban odafigyelnek, van akinek az ijesztegetés hoz is valamit. Esti borozás közben az ember felrajzol a falra egy apokalipszist, másnap aztán végzi a dolgát. Mivelhogy egyre több ember próbál a maga ura lenni, mivelhogy a rossz munka kezd megvetés tárgya lenni, a dolgok úgy-ahogy működnek. E sorok szerzője se zsarnokságtól, se polgárháborútól nem tart, kötözni való józanságban vétkes, cinkosságban alighanem a többséggel. Se galopp, se árok, kocogás. Hisztériára nincsen ok, a műhely elhagyását semmi sem indokolja.