Égi-földi látványok

Dél lesz nemsokára, hűvös fény esik az asztalomra, muszáj elmennem X.-be, ma este nyilvános interjú vár a modern művészetek házában, találkozom a kiadómmal és több újságíróval, szerkesztővel, időnként közlik a szövegeimet. Jutka kivisz a repülőtérre, most még a szomszéd szobában tárgyal mesterekkel, fenntartja a házat, elgyerekesedtem mellette. Vagyunk Áronnal, Józsival, néha Miklóssal, mi, a fiúk, – és van ő, a hölgy, akiből legalább három kellene, vagy több. Másoknak több szüksége van őrá, mint őneki másokra, kevéssel több magány neki is jólesne. Én – a kereső jogán – biztosítottam magamnak a legnagyobb magánydarabot. Mind azt akarjuk, hogy mosolyogjon ránk, amikor csak egy helyiségben vagyunk. Haragszol? faggatjuk unalmasan, ha éppen nem sütkérezhetünk csillámló mosolyában, de a mosogatószivacsot nem vesszük ki a kezéből. Ha elgondolkodó és magába mélyed, ha egy kis szünet van a fényárasztásban, ostoba önzéssel csak arra bírunk gondolni, hogy biztosan ránk neheztel. Ki másra gondolna, mint ránk? A kisfiúk nyűgösek, ha éppen a másikhoz kedves, mindenféle manőverre képesek, hogy elvonják anyjuk tekintetét a fivérüktől, arról azonban, hogy neki mi kellene, könnyen, gyorsan megfeledkezünk.

A tanár szereti hallgatni a felesége humoros villanásait, alapos, gyors helyzetismertetéseit, lógatja a fejét, oldalról felkukkant, hanyatt dől, forgatja a vállát, nyújtózkodik, de issza a szavát, még a szemét is behunyja. Te alszol, mondja Jutka. Dehogyis alszom, védekezik KGY. De hiszen hortyogtál! Dehogyis hortyogtam! Én már nem érdekellek téged. A tanár félrehajtja a fejét. LJ szoknyája hátul egy kissé fölhasítva, az arcát sem kezdte még ki az idő, a láb is még őrzi a formáját. Mosolyogj ránk, légy szíves, hogy az ajkad szegélyét körül ne csipkézzék a ráncok. Istenem, KGY néha elbóbiskol, de azért odafigyel.

Mindenki magáról szeret a leginkább beszélni, a családban mindenki a maga bogaraitól őrült, feleségünk férje, valamint a gyerekei mind hagymázosak, mind észben tartják, hogy mi kell nekik, de arra már nincsen idejük, hogy nézzék ezt az asszonyt nem futkosó, hanem lassan köröző, megálló tekintettel, színpadot téve személye alá. Akármilyen bolondságot mondhat, LJ tudja, hogy az a tanárnak tetszik, és az is, ha ő a táskájával úgy lép be, mint egy kemény úriasszony, majd ellágyul, mint egy zöld füge, amiből adoleszcens viháncolás alakul.

 

*

 

Utazás előtt mindig izgulok. Nem különösebben vágyom odaérni. Ma este fél nyolckor egy teremben sok ember előtt idegen nyelven válaszolgatnom kell egy ismeretlen fiatalember kérdéseire. Erre nem szívesen gondolok, vizsgák, kihallgatások jutnak az eszembe. Velem összefüggő kérdések lesznek bizonyára, életrajziak, meg hogy még mindig gondolom-e mindazt, amit korábban gondoltam? Persze. Gondolom.

Ilyenkor alszik az erdő, amely este fél nyolcra megelevenedik és benépesül. Most csak egy fénypászma nyomán haladok, most nincsen kivilágítás. Majd pihenek a repülőgépen, a felhők fölött, valahol útközben, el Budapestről, vagy oda visszatérőben, kontinensek között, portyán, kibontakozva már az egyik város ügyeiből, és felhőkkel elválasztva a földtől, odatúl, nem tudom hol.

Néha bemondja a pilóta, hogy milyen magasan és melyik város fölött szállunk el. Átnézem az újságot, elővigyázatosan eszem, adok magamnak egy óra nyugalmat. Most nem vagy szolgálatban, senki sem ül melletted, gondolhatsz semmire. Kávé, újság, válság, összeomlás, hőhullám, fagykorszak, aszály, árvíz. Azután úgyis lebocsátkozunk a legfelső légtérből, űrutazók szerenitásából valami szobába, nem tudom melyikbe, de most még őrületek és guruskodások után egy időre búcsú a kötelességtől.

Fenn ül a felhők között, most meg az öreghegyi verandán piszmog. Megy a vadász a szerszámaival, repül a Lufmensch, a légi csavargó, megy a pipás magyar, megy, ahova a fene űzi, megy az idegen nyelvek bozótosában, megkérdezhetik bármiről, az olvasók tanárt keresnek. Lecsúszik a lábáról az újság, ami újság az nem újság. Szeret nyújtózkodni, behunyt szemhéja mögött egy orgonabokorra meg a kőrisfára lát.

Reggel fél nyolckor telefonon elért és mondhatni felébresztett egy pattogó hangú fiatalember, hogy tartsak előadást tizenöt hónap múlva angol social workereknek a gyermek iránti szeretetről, mint alapvető emberi jogról a társadalomban. Pokolba a gyerekekkel! Ennek a fiatalembernek nem volt semmi esélye. Bejött József, kutyát játszott, védelmet ígért nekem, aztán megmutatta, hogy fogja megharapni a rablót, kinek a szerepére csak ímmel-ámmal vállalkoztam.

A naptáramba néztem, nem állhatom az elintézendő ügyeket. Nem menni időre sehova, nem sietni, nem jutni időszűkébe. A barlangba csak az lép be, akinek ezt megengedem. Praktikus berendezés, lámpák, hátul egy ajtó, amely nem tudni pontosan hova vezet. A telefon nincsen bekapcsolva, fönt a lakásban tíz percenként cseng. Odafönn hivatalban vagyok, rendelkezésére kell állnom vadidegeneknek. Összehoztam a télre valót, hegedülhet a tücsök. Fuldoklom, egy kis megvilágosodásért kapkodok.

Nem gyűlölök, mondtam az egyik kérdezőnek, nincs időm gyűlölni. „Mengelét sem gyűlölte volna?” „Mengelét sem.” „Hagyta volna futni?” „Ha módomban áll, lelövöm.” „Gyűlölet nélkül?” „Igen, anélkül.” Egy pillanatra alkalmazkodnék ahhoz az eleganciához, amellyel M. doktor hessentette a zsidó gyerekeket a gázkamrába. Helyreállítom az öreghegyi zsidó kocsmát, amely valaha fogadó is volt, megszállhattál is benne, hátul a kertben volt egy szín, abban vándorszínészek mulattatták a falusiakat.

 

*

 

A tengerparti repülőtéren kiadója azzal fogadja, hogy idegösszeroppanása van. Szokatlanul magas hangon nevet. Nincs kedve bemenni az irodájába dolgozni, ingerlik a munkatársai, veszekszik, nem érzi fontosnak a dolgait, legszívesebben egész nap aludna. Fél, nem tudja kitől. Vett magának egy biciklit, magas a cholesterol. Harminc éven át keményen dolgozott. Aztán mégis kitűnően működik az időérzéke és a szervezőképessége, de van valami távoli a jelenlétében. Jó, hogy itt vagy, mondja. A televíziós interjú után, a forgóajtó előtt megjegyzi: you were pretty professional. A dedikálásban úgyszintén, el kell kezdeni az elején és el kell jutni a végére.

A májleves, a rákos kagyló, a báránygerinc, a vaníliafagylaltos eper megvolt, kávé, konyak, mögötte a nyájasan letudott nyilvános szereplés, ami a határán volt annak, hogy engedmény legyen az ördög incselkedéseinek. Keresed a jó helyet? A legjobb hely a füzet. Az írás kiszállás. Nem lehetsz egyszerre ugyanannak a dolognak a kézművese és az ügynöke. Lassú embernek évek kellenek, hogy egy szobát belakjon. Az erkélyen, a kertben növények, a polcon olvasható könyvek, nem éhes, nem szomjas, nem fáj semmije.

 

*

 

Van-e bármilyen indítékod arra, hogy még egy szót leírjál? Írtál néhány könyvet, nemzettél négy gyereket. Már csak a leépülés vár rád. Kimehetsz az odvadból, hogy beüljél egy másik vendéglátó odúba, és ott valamit magadba öntsél. Ha te itt mégy a járdán, akkor én átmegyek a túloldalra, és ott haladok párhuzamosan veled.

A kocsmában lovagló ülésben, tenyerét a térdére támasztva szemmel tartja az ajtót. Zöldségbolt előtt megy el a délutáni sötétedésben, Annus néni ott virít a cézanne-os császárkörtéi fölött, kiengesztelődésben szinte mindennel, ami még jöhet. Csak a férjéért aggódik, hetvennyolc éves, kocsin hozza az árut ebben a ködben, és már a szeme is hályogos.

Mivelhogy még él, kerüli a halál gondolatát. Milyen lesz? Toronyugrás a legmélyebb medencébe? A fogaskerekű állomáson a szerelvény egy perc múlva indul. Tőle háromméternyire fekszik a napon egy ember, valószínű, hogy nincsen egyebe, csak ez a zacskó. Megindul a vonat, zöld fal, magas, orvosi ruhát viselő, sonkás zsemlét majszoló nő. Sűrű sövény, zöld drótkerítés, szögletes betonvilla, félbehagyott építkezés. Egy öregasszony bottal jár, ő néz, őt nem nézik. Az egyik kertben ismerős öregember méhkaptárokat tart hátul egy kis összeeszkábált bódéban, a háztól, a feleségétől jó húsz méternyire, méhei, mézesüvegei és vén szerszámai között elbabrál az öreg egész nap.

 

*

 

Majdnem mindegy, hogy a test hol van, amíg szolgál. Hálásan mozgatom új cipőmben a lábujjaimat, olyan ragyogásra tekintek alá, hogy ebben a fényben szinte orra bukom. A zakót a Vármegye utcai Tóth úr varrta, Gulicska úr egykori inasa és utóda ugyanabban a pirinyó műhelyben. Gulicska úr mindig elrejtett valami gunyoros játékot a köhécselésébe. Kissé megdőlve mértéket vett rólam, eleganciám őre volt és megítélője.

Állt napos időben a műhely előtt, sütkérezett, aztán ment vissza dolgozni, este kilenc előtt nem ment fel liften a hatodik emeletre, ahol a lakása volt. Többnyire egyedül dolgozott, nem kívánkozott szövetkezetbe, ő már csak megmarad ebben a kis műhelyében, amíg hagyják, ő már csak inkább kisiparos akar lenni, ő nem bírna felelősséget vállalni azért a sok hitvány munkáért, ami a szövetkezetből kimegy. Itt ő felel az inasa munkájáért is, ha van egyáltalán inasa.

Gulicska úr munkáival elégedettebb voltam, mint Tóth úréival, aminek talán nem annyira Tóth úr művészetében, inkább a kuncsaft megemberesedésében van a mélyen fekvő oka. Éreztem, hogy Gulicska úr büszkesége arányban áll a mesterségével, dicsértem a kislányait, hogy milyen szépek és kedvesek, szerénykedve mosolygott: „Kisipari munka, Konrád úr, kisipari munka.” Szeretett mindent megismételni.

Tanúja volt minden távozásomnak és hazajövetelemnek, kint rázta a faszenes vasalóját a ház előtt, tanúja volt, hogy ki mindenki jön fel hozzám, surranó lányok, zajos osztálytársak, majd ahogy szálltak az évtizedek, sápadtan köszönt, amikor termetes emberek jobb kezüket a zsebükben tartva, a ház előtt engem egy autóba benyomtak és örömmel fogott kezet velem, amikor hazaballagtam.

Általában osztottuk egymás nézeteit, Kádár Jánost azonban ő jobb szemmel nézte, mint én, elég rendes embernek tartotta, olyanforma ember, mint én vagyok, mondta, talán nem olyan tanult ember, mint Konrád úr. Gyakran látott diákkoromtól fogva könyvvel a kezemben, egyszer így olvasás közben a villanyoszlopnak is nekimentem, minek következtében eltört a szemüvegem, más alkalommal azért mentem neki, mert egy nő után megfordultam, és hogy, hogy nem Gulicska úr mind a két eseménynek szemtanúja volt, jókat derült rajtam, s időnként megkért rá, hogy ne gázoljam el a villanyoszlopot.

Az utód szürke tweed zakója olyan vértezetszerű, hogy alatta elképzelhető jobbról és balról egy hónaljgéppisztoly. Miklós fiam szerint olyan vagyok benne, mint a gorillagengszter, aki a bandafőnök mögött a harmadik, akinek majd a keszeg másodikat bal kézzel meg kell fojtania. Ez a védőmű olyan vastag, hogy gyakran nem hordok télikabátot, csak egy sálat, mínusz tízben akár. Olyan fiatalok vagyunk, szomszéd úr?

A mesterek elmentek, Jutka kabátot vett, majd kissé hátrálva megállapítja, hogy a zakó hozzám tört. Megcsókolom a gyerekek fejét, Piroska néni arcát, elbúcsúzom a nevelőnőtől, Erikától is. Jutka tanakodik, hogy vajon elvigye-e Józsit a fülészetre, ha már nem fáj a füle? Természetesen ne vigye. Ma Áron kezdett el köhögni, Jutkának a torka fáj, Erika bajnok, tartja magát. Józsi dühös, folyton kiabál, hogy töröljék meg az orrát. „Te mama, én megpofozom ezt a taknyot!”

 

*

 

A repülőtéren kétszer is megnézik a csomagomat. Csak ingek, papírok, nyakkendőt sem hoztam, átjutok a tranzitba, iszom valamit, odaáll mellém egy jugoszláv újságíró az asztalomhoz, angolul azt állítja, hogy nagy hívem, azt kéne mondanom, hogy én meg az ő híve vagyok, köszöngetem, bólogatok, kérdem, megússzák-e polgárháború nélkül, ő azt mondja, hogy szavazócédulákkal fogják elrendezni a dolgokat, nem golyóval, néha azért lesz egy kis durrogtatás, zokogás, nagy processzió a temetőbe.

Finom arcú házaspár ül mellettem és egy vékonyka, nagy szemű kislány lakkcipőben. Most is mennek az El-Al gépek Izraelbe, a rakétatámadások idején viszik a szovjet zsidókat. Mennek a terhes asszonyok rakétacélpontnak, aztán majd a többiekkel együtt tűrnek, várnak, elviselnek, befogadnak. Valamennyi nagy nyugat-európai ország busásan keresett az Izraelt fenyegető fegyverek eladásán. Német cégek szállították a gázt, német szakértők megnyújtották a rakéták röppályáját olyannyira, hogy alkalmasint Izraelt is elérhessék. Aki elkerülte a német gázt Auschwitzban, az megkaphatja Tel Avivban.

Aztán a repülőgép, whisky, angol újság. Mit is fogok ma este mondani? Sima felhőtakaró, puhán barázdált szőnyeg, az újság tele van háborús hírekkel. Ez a nap egy órával hosszabb lesz, az ablakon oldalról betűz a fény. Túl vagyunk már az út felén, kár, hogy ilyen rövid volt az utazás! Tegnap egy korombeli ember azt mondta, hogy az ő életének már csak a húsz százaléka van hátra, a statisztikai valószínűség szerint. Két osztálytársamról egy fiatal nő azt mondta: „Olyan helyes öregurak!” Nehéz megszabadulni a becsapottság élményétől. Az ember befizet egy körhinta-utazásra, és alighogy élvezni kezdi, a forgó már lassul és leáll.

Vasárnap megyek haza. Nagyokat nyelek, belehasítunk a felhőkbe, körül a szürkeség. Azért is jó nekem az utazás, mert a barlangból kihoz, és érzékelteti a hely esetlegességét. Előbb még a szobámban ültem az asztalnál, most pedig az X.-i Rembrandt Hotel 349. szobájában ülök az asztalnál. Már a budapesti asztalomnál láttam, ahogy majd este elbúcsúzom az X.-i barátaimtól, fölmegyek a hotelszobámba, s az ágyamon könyökölve nézem a híreket, amíg az álom el nem nyom.

 

*

 

Jutka tegnap valami izgatott gyengeséget érzett, de muszáj volt elmennie az adóhivatalba, a bankba, a postára, az asztaloshoz és még számtalan helyre, elkísértem. Az adóhivatal közelében, amíg Jutka eljár, meghúzom magamat egy kis semmilyen külvárosi presszóban, az Egérfogóban. Mellettem egy kopasz ember egy festett hajú nővel: „Nekem a hétfő egy szerencsétlen napom.” „Hétfőn sosincs pénzed, mi?”, szól oda egy öregasszony, aki a fogsorát csattogtatja. Magnetofonzene, fenn a képernyőn zenetévékép hang nélkül, a kettő néha illik egymáshoz, minden illik egymáshoz.

„Mit fizettél azért a kis házért, pusszedli?” kérdi a jól megtermett, mutatós presszósnő egy zömök, barna fiútól. „Nem tagadom, de nem is vallom, két milliócskát.” A nő eltolja, nézi a fiút. „Jó erőben vagy.” Megborzolja a haját, odalegyint a nadrágjára: „Sok sikert!” Kiszolgál két asztalt, úgy megy vissza a pult mögé, ahogy elmegy a fiú előtt, végigsimítja a zömök fejét. „Mi van, hajas baba? Tudod mi a baj, szívem?” „Mi?” „Hát az a baj, hogy szerelmes vagyok!” „Kibe?” „Mindenkibe” „Hát az baj!”, ismeri el a kis zömök és közli, hogy holnap születésnapja lesz. „Hát akkor buli lesz!”, mondja főnökasszony, ujjongja szinte, és rábeszéli az egyik elragadtatott, piros vendéget még egy söröcskére, „Buli lesz, nagy kanállal eszünk!” Láttam én már ezt a nőt valahol, egy presszóban újév kora reggelén, zárás után az egyik székről a másikra ugrált, az utcáról lehetett látni, ahogy az a jelentékeny test a lampionok alatt székről asztalra szökken. „Szabad élet, szabad madár,” dúdol a hajas baba, és azt mondja, hogy fokhagymát eszik minden nap. „Mi vagy te, kis mogyorómadár?”, érdeklődik kávésasszony, akit Bellának hívnak, mire a zömök hajas baba előremozgatja kétségtelenül széles vállát és azt mondja: „Másodállásban nőgyógyász vagyok.” A nő: „Már nem győzöd, mi? Lehet még feliratkozni a rendelődbe?”

Öregasszony kéri a konyakját, orrszarvú baktat a képernyőn, a konyakos öregasszony leül a csattogó fogsorú mellé. Valutát vesznek-eladnak egymás között, nem túl nagy, népi összegek, gyors visszaforgás, egymás szavát készpénznek veszik a krémes és a kávé fölött. Nagy, erős férfiak ácsorognak a pultnál, semmi dolguk, Bella dalol, buli lesz, Bellát a fiatalság érdekli. Manci néni behoz egy kis lábos káposztás gombócot Bellának, most főzte, meleg még, itt van hozzá egy kis tejföl. A képernyő szerint egy gyönyörű félvér lány táncol a tengerparton. Az egyik öregasszony szerint a férjeik negyvenhárom júniusában vonultak be, a másik úgy gondolja, hogy az júliusban volt. Mindent tudnak egymásról, de azért elismétlik, amit pontosan így, pontosan ezekkel a szavakkal ezerszer elismételtek már. „Én tartottam az anyámat, a nagynénémet, a húgomat, sok volt.” Bella az öregasszonyokhoz: vén boszorkányok, nincs valami jó kis szexbogyótok, beadnám ennek a hajas babának, hogy olyan nyugodt. Az öregasszonyokat ez nem érdekli, a gyönyörű lány simogatja magát a tengerparton, nyújtózik a napsütésben egy vitorlás hajón. Egy sziklafal megmozdul, emberi arccá változik.

 

*

 

Útban X. felé írni próbál, fáj a keze, egy hete éjjel egy jeges kocsifeljárón elcsúszott, pedig vigyázott, és hogy ne essen nagyot, a kezével próbált megtámaszkodni, ráesett, megdagadt, nem hagyta aludni, érezte, hogy törés, ráadásul a jobb, másnap gipszkötést tettek rá, utazás előtt levette, még érzékeny. Ilyenkor utálatos az olyan férfiak kézszorítása, akik meg akarják mutatni, hogy milyen acélos a markuk. Egy szörnyeteg tisztelő a repülőtéren áradozása közben, hosszan markolta és morzsolgatta a kezét, és a legforróbb rokonszenvvel tönkretette a gipszkötés jótékony hatását. Az sem jó, ha KGY magyarázkodólag hátrateszi a kezét, az sem, ha csak a balt nyújtja. De hát miért is fogdosnák egymást? Leginkább a részegek szeretnek kezet fogni.

Ablakülés, mellette egy fiatalasszony nézegeti a világtérképet a légitársaság hirdetőfüzetében, aztán elbóbiskol. A tanár is hetek óta kialvatlan. Nem sokat aludt mára virradóan sem, éjjel is későn fog ágyba keveredni, üzemi szolgálat, hanyatt terül ebben a szűkszavúan semleges, tetővilágításos szobában. Előző este szívélyesen átvészelte a róla szóló irodalmi estet. Ég a szeme, álmos, hoznak még kávét, dobálja a szél a gépet, oldalról élesen besüt a nap. Ha így lökdös, akkor nehéz írni. Most olyan érzése van, mintha a motor megállt volna és zuhannának.

 

*

 

A szálloda alatt a parton betonlabirintus, olcsó szórakozóhelyek, sok játékautomata, sok sör, az átlagosnál sötétebb arcok, nézik a színes környezetben játszódó tévéfilmet. Két sarokkal odább egy kávéházban jól öltözött, világos bőrű fiatalok. Szépek a lányok, nagy az orruk, nagy a szájuk, nagy a mosolyuk, a fiút megfogják, hátulról átkarolják, a fülükben libeg az aranykarika, sok tortát esznek, friss narancslét isznak rá, asztalukon tejszínhabos kávé és fagylalt katedrális magasodik. Konyakot kér, száz grammot mérnek a pohárba, dicséretes, nem bajlódnak a féldecikkel. Jajgató-örvendő zene, sok ritmus, oldottan lengetett karok, lábak, széles váll, keskeny csípő, rövidre vágott haj, dús tarkó, szögletes kobak, szőrös alkar, nagy óra és pecsétgyűrű, gyakran van kedvük nevetni. Megkapó a pincérnők kissé téveteg, rokonszenvet árasztó mosolya és könnyed, laza testtartása. Sovány, csibészes fiúk, de van komoly, szemüveges is. Csupa pár, két fiú – két lány egymással szemben az asztalnál, önérzetesek, magabiztosak. A helyiséget betölti a lányok bőséges, csillogó, fehér fogú mosolya, érezhetően valami rakoncátlan ötletre várnak. A súlyos hajkoronát csat fogja össze hátul, derékig ér, vagy annál is lejjebb, kifejezik magukat, ricsajoznak az utcán, társaságkedvelőek, két taktust énekelnek, készek nyomban táncra perdülni. A megengedettnél többen zsúfolódnak be az autókba.

A tanár elégséges borravalót ad, a felszolgálólány kedves meglepetéssel köszöni. Halsaláta volt, sok paradicsom, paprika, olajbogyó. Egy pohár bor. Egy ősz hajú, jó arcú férfi együtt dúdolja a dalt a zenegéppel, fogja a felesége kezét, mosolyog, kis távolsággal döngicsél. A taxisofőr a repülőtéren rögtön kacsint, három csatornája van, az elsőn a központtal, a másodikon a bátyjával, a harmadikon a feleségével beszélget, bárhol legyen is az országban, így biztonságosabb, a többi taxissal egymásra mosolyognak. Melák szőrös-szakállas katona tipeg géppisztollyal a nagymamája mellett. Fekete kislány fehér fiúval. A parton strandoló, rövidnadrágos emberek biciklin viszik a hullámlovasdeszkát, sok középkorú vagy idősebb pár kézen fogva sétál. Oroszul beszélő fiatalok, gunyorosabbak, sápadtabbak és nem olyan táncosak, mint a környezetük. Az itteniek inkább vidámak, de nem ironikusak. Idejön a kelet-európai és a gyereke már mediterrán lesz. A televíziós híradóban az apró miniszterelnököt látom, itt az utcára kitett kávéházi széken ülve a hórihorgas fiút, aki megbirizgálja egy szőke lány kontyát. Nem félnek, nincsenek sehonnan sem kiközösítve, együtt vannak.

 

*

 

Az ablak alatt narancsfa, a távolban zöld púpos sziget, asszonyok nevetgélnek a kertekben pálma és póréhagyma, kapor és rózsa között. A kőlépcsőn, ahogy felballagok aranyló skarabeus. A szomszédasszony megcsodálja a fodros-csipkés pólyában a kisbabát. Hímzett terítő az asztalon, rezeg a citromág lombja, betonágyásokban kaktusz virágzik. A hegyoldalon mind feljebb kapaszkodnak a piros tetejű kőházak. A házigazda ács, maga építette a házát, szilárd terméskőből, betonból, tartós gerendákból, beleadták magukat a házba. A gyerekeik egyetemet végeztek, félig-meddig munkanélküliek, a velem egykorú szülők a házépítő nemzedék. Ágyuk fölött fehérarany keretben a kinagyított esküvői kép, a kerek képű, gömbölyded, mosolygós néni lánykorában vékonyabb volt, kis kalap van fején, virágcsokor a kezében, a mester itt még csibészes-diákos. A falak, a kád, a csempe, a parketta, a veranda köve, minden ragyog. A lepedő és a terítő fényesre vasalva. A nyugdíjas ács reggel sokáig alszik, aztán elmegy borozgatni a barátokhoz.