Hernádi Gyula

Vonul Hernádi sötétkék orkánkabátban a Belvárosi Kávéház asztalai között, mondjuk 1960-ban, őt is, a kabátot is (nekünk még nincs ilyen, hiába, mindig Gyula a dandy!) szívélyesen megcsodáljuk, mert Hernádi Gyula úr megérkezik, és ha ő megérkezik, akkor történt valami, vaksi, aki ezt nem veszi észre, jobbra és balra kaján szívélyességgel mosolyog, elfoglalja a helyét szerény és kétes egzisztenciák között, akik inkább szimplát, mint duplát fogyasztanak, s amellett órákig elüldögélnek, meg vannak idézve szeszélyes, de nem érdektelen kiválasztással a szellem nemzetközi kalandorai, és Gyulának van mit hozzátennie az elhangzottakhoz, tud egyet-mást, nálad alighanem jobban a dologról, az is lehet, hogy a szóban forgó könyv ott van a táskájában, amelynek súlyától a jobb válla egy kissé alább süllyedt, és ha leült valahol Budapesten, kávéházban, eszpresszóban, ha a vécésasszonyságtól gyertyát és vattát kér, elvonul, bezárkózik, gyufát sercegtet (mit művelhet ez?), s kijön daliásan, kis gőggel szívélyes mosolyában, az egész helyiséget auditíve felszámolta, vizualiter tragikomikusabbá változtatta, mert fülében a viaszos vattagalacsin, mert megsiketítette magát, az a sok felesleges szó, a többieké, nem zavarja eszmélkedését, leül egy asztalhoz, megindulnak a nyelőizmai, eszébe jut egy meleg sonkás szendvics, nem, csokoládétorta nem juthat az eszébe, de ha mégis, akkor tizenhárom, egy volt fogolynak, egy ifjúkori koplalóművésznek van mit leennie a világon, de most mindezeken túl van, prémiumot kapott a hajózásnál, a tervhivatalban, a konzervgyárban, a csomagolástechnikai kutatóintézetben, majd pedig a városépítésiben, egyszóval valamelyik hivatalában, ahol nem elég, ha furcsa novellákat ír, értenie is kell az ügyekhez, mindenütt hasznát veszik, sehol sem akadályozzák komolyabban Hernádi Gyulát, ezt a budapesti Szinbádot az ő egyszerre korhű és anakronisztikus életművészetében, most annak a prémiumnak a fenekére verünk, nem Hernádit szokták vendégül látni, ez többnyire fordítva esik meg, ő arra született, hogy legyen annyi pénze, amiből tud egy-két barátnak is a Belvárosi kávéház hosszú, összetolt asztalánál pirított májat és sört rendelni, az embernek vagy van, vagy nincs született generozitása, neki van, tud álgoromba is lenni, de ha a harmadikról beszél, arról a kedves marháról, amit mond, az jóindulatú és találó, lojális ember lévén, képes megérteni, sőt ellágyulni is, nagy barna szemével rendesen megnéz, aztán egy-két hülyéskedéssel megbombáz, hogy kiderüljön, mennyire elmés, vagy idétlen a válaszod, meg hogy dicsekedjen az új vicceivel, vagy inkább szóvicceivel, amelyeket a korábbi vendéglátóhelyen talált ki, fejét egy kissé hátravetve, ölében egy behajtott könyvvel, amelynek lapjai között tartja az ujját, mindjárt folytatja, csak ezen el kell gondolkoznia, gyakran esik ez meg vele, hogy így el kell gondolkoznia, talán le sem írja, talán csak egy kék spirálfüzetbe beleír egy emlékeztető szintagmát, ott lebegnek körülötte az ötletek, mint a luftballonárus feje fölött, megy, mindjárt elszáll, viszi a szél, vagy már el is van szállva, mert ha nem lenne, akkor nem jutnának eszébe ilyen furcsa képek, ilyen paradox történetek, amelyek se neked, se nekem nem tudnak az eszünkbe jutni, ezek csak neki jutnak az eszébe, ezért, amikor a Belvárosi kávéház asztalánál Hernádi jelképezi az ő kétszobás, gangra nyíló Bethlen utcai lakásával az érett és beérkezett férfiúságot (e sorok szerzőjénél hét évvel idősebb, ezért vén fejjel is meg van tartva az öcs- és báty viszony), akkor az érkező nagyúr talán épp egy elutasítólevelet tart a kezében, amelyet valamelyik kéziratelutasításra felhatalmazott személy nem röstell ormótlan politikai formulákkal meg is tűzdelni, jön Gyula, de a kedvét nem tudják elrontani, harminchat kilósan is bírta még az élet szigorát, a lágerkórházban megmaradt, egy zsidó doktornő megsajnálta és odavette felcsernek, még győzi, még húzza a belét valameddig, ha Ukrajnából haza bírt jönni, ha innen még megy valahova, ahol már nem lesz szüksége népes baráti kíséretre, ahova már egyes-egyedül megy, sőt surran, a város legváratlanabb pontjain feltünedezve, ő, aki semmit sem utál jobban, mint messzire menni, gyalog, netán hóban, ilyesmi ennek a hülye Konrádnak való, és ennek a hülye Sükösdnek is hogy jutott eszébe a Lágymányosra költözni, most mehetünk a világ végére, ma este talán éppen Danilo Kissel fogunk megismerkedni, de azért micsoda ferde ötlet kiköltözni a városból a prérire, kis idő teltével azonban Gyula mester is ott lakik, és az a hülye Konrád is, a szőke Julijával és a szőke gyerekeivel, de azért a normális találkozóhely inkább valamelyik szálloda eszpresszója, ahány van, annyi, azok mégis egy kicsit polgáriasabbak, a bölcs pesti vándor tudja, hogy melyik milyen, s valamelyikben letanyáz, ott naponta megpillantható, ott ír felborzolt hajjal, sok pohárral maga mellett, ott magyaráz valamit nagy hevességgel egy boszorkánynak, aki ugyancsak nagy hevességgel magyaráz, állunk röhögve Gulyással az Astoria kávéház ablakánál, orrunkat az üvegnek nyomjuk és nézzük Gyulát, ahogy magyaráz, odébb kotródjunk? vagy jelezzük, hogyha netán kedvük volna, csatlakozhatnának hozzánk? meg van beszélve a dolog Baranyi Tónival is, akinek majdcsak sikerül valami vitát csiholni, összeugrasztani bennünket, máskor éppen ő rendezi a találkozást, okos glosszázó moderátor, mígnem egyszer csak elmondja neked, dohányfüstös ujjain számolva, hogy mért logikátlan, amit mondasz, nagyot nevet az asztal lapjához ütöget egy Munkást, rágyújt, vívódik, hogy kérjen-e vodkát, mert akkor ma este is elindul egy úton, amelynek maga is balsejtelemmel találgatja a végét, Gulyás pedig, a másik vándor, jön valamelyik kocsmából, ahol elálldogált egy deci bor mögött, a szürke télikabátjába visszahúzódva az aggasztó külső világból, és ebben a védett zugban is inkább csak csodálkozva azon, hogy most egy szájba a pálinka bemegy, aztán kijön egy halálhörgés, csodálkozik ezen Gulyás János Kossuth cigarettával a szája sarkában, ha csak decizget, több kocsmában ácsoroghat, a sarokban gubbasztva, hogy ne legyen feltűnő, hogy ne szúrjon szemet, hogy ne kössenek bele, ezt Tóni is szeretné elkerülni, de néha muszáj leütni valakit, vagy a söröskorsóval lelocsolnia egy ellenszenves alak fejét, ilyesmi Gyulával nem fordul elő, úriember, ő csak fölhelyezi a ruhatár magas pultjára a neves kritikust, asztaltársaságunk tagját, nem veri meg, csak fölteszi erre a nevetséges trónusra, ott ismételje meg, amit az imént mondott, nem ismételi, lejöhet, de most már egy házzal továbbmehetünk, nemsokára éjfél, ilyenkor ébred Jancsó az Emke fölött Kovács néni bútorozott szobájában az egész szobát beborító matracon, talán felnézhetünk hozzá, kifordulunk a forgóajtón, visszanézve a társaságra, amelyben sok kedves arc között ott ül elhessenthetetlen néhány kevésbé kedves, néhány többarcú pofa, menjünk egy házzal tovább, ki innen jött, ki onnan jött, hivatalból, családlátogatásból, vízóraleolvasásból, könyvelésből, tanításból, könyvtárból, talán szerkesztőségből is, vagy netalán saját írószobából, amely jó esetben saját nászszobául is szolgálhat, alkalmasint barátoknak is, mindenki megtelt ezzel a súlyos nappal, mindenki lefáradt valamelyest, este legalább villogunk, kipirosodunk, Gyula verni fogja az asztalt, menjenek haza! elegem volt! ebből a pimaszkodásból elég legyen! rájuk borítom az asztalt! nem megyek be az utcájukba! persze Gyula, rájuk borítod, néha borít, aztán kevésbé, az ember élni szeretne, csinálni valami mégeddignemvoltat, regényt, novellát, verset, drámát, filmet, színházat, kabarét, valamit, ami nem közhely, ami ha ingerli, hát csak ingerelje ezeket a fantáziátlan zsírfejeket, megőrülnek tőle, hát csak őrüljenek, olyan szemtelenségeket fog megengedni magának, amilyeneket csak ki bír találni, nyakkendő, öltöny a Váci utcából, cipő Bécsből, onnan a könyv is a gnosztikus fizikáról, a Kabaláról és a Káoszról, a viselkedés nyájasan szenátorias, a nagyapa a császár orvosa, az apa főjegyző Pannonhalmán, az atyák hintós szánon jönnek a nagyságos asszonyhoz kalácsra és csokoládéra délután, egy kis likőr is elfogyott, a bencés gimnáziumban nemcsak tudást, némi diszciplínát is lehetett tanulni, nem izzadni nyáron, nem fázni télen, a zakó, a nyakkendő Hernádin mindig gáncstalan, konzervatív kamgarnok, nem ellomposodni, úgy menni végig a Váci utcán, ahogy egy úriember végigmegy, jobbra-balra szívélyesen köszönve, kedves marhák, az oroszlán jegyből tréfásan sugározva fejedelmi kegyeit, igen, ki is ez? ja igen, fárasztó volt ez a nap, mennyi szó, uramisten, már csak ezek a nyesett fények, az embert végül megkorbácsolják, egyetlen nap hány verés, visszük haza a törődött vándort, otthon lesz barátságos Ica-Kriszti-Icuci, hálóruhás testek a kicsi lakásban, spárgafotelek, okszerű térkihasználás, ácsorgás az ablaknál, lenéz a lágymányosi Duna-partra, Csepel szigetére, Budafokra, ezt adta a tanács, ezt a kilátást, éppenséggel gyönyörűnek is láthatod, és Hernádi annak is látja a jobb agyfélteke jóvoltából, igen, a lakótelep kockáit is, persze a kozmoszba helyezve, némelyest elátkozottan, irodalmi főtisztektől kitagadva a jók közül, heideggerien beverve a rosszak közé, mi okosabbat tehetne, piros fejjel több asztaltársaságban, számos spicli előtt a legkevésbé hízelgő szavakkal illeti őket, aztán egyszer csak változik a téma, Hernádi nagyot röhög, azok is emberek, azok is tudják, amit tudnak, talán okosabb lenne ahelyett, hogy az asztalt borítaná rájuk, inkább az ujja köré tekerni őket, tudva, hogy azok is ezt szeretnék, mindenesetre, ami spektákulumot meg lehet csinálni, azt meg kell csinálni, Hernádinak a nehéz táskájában és magas, egyre szkinhedesebb homloka alatt rengeteg ötlete van, mi kell, horror? rémálom? parabola? neorealizmus? szürrealista próza? ott van a nehéz táskájában a szűz kézirat, leírta kézzel, legépeltette, a gépirat gyönyörű, hozza a dossziét haza, de előbb még, mielőtt hozzáfogna, élvezettel elfogyasztja ezt a kis káposztás kockát, meg a mai nap családi széphistóriáit, és mikor már mindenki alszik, kioson a konyhába, előveszi a dossziét, olvassa, elered a könnye, hiába, ami szép, az zseniális, ez ilyen egyszerű, ha például most az lenne a feladvány, hogy hajnali három órakor a hokedlin ülve a viaszosvászonnal letakart asztal előtt elképzeljünk egy frenetikus cirkuszi előadást, akkor tuti, hogy Hernádi mester cirkuszában volna mit nézni, sziporkáznak a fények, vakulj paraszt! az árgyélusát, hogy kifundálta! ilyen találékony eszű urasággal – ha délután a Váci utcában, a vállát hátrafeszítve vonul – csak eggyel találkozol, megeshet az is, hogy egy szembejövő öregasszony ráförmed: „Szőrmók!” és vihogásba fog, a vállak azonban lejteni kívánnak, a könny is lepereg, szép volt a vers, Ottó nem ért a költészethez, ha ezt nem bírja felfogni, azt hiszi, hogy az ő spagetti sorai jobbak? távoli vonatok csattogása, közeli kerekek csattogása, az embert az álmában újra meg újra elvihetik, viszik a lenge lányok a hegy öreg emberének birodalmába, az óperenciás tengeren is túl, a Maximba vagy a Moulinbe, ahol Gyula úr minden ujjára egy-egy kánkántáncosnő ül, és ő daliásan magasba tartja a kezét, öt-öt kánkántáncosnő pörög a mester finom, enyhén szőrös ujjain, majd leengedi őket szemmagasságba, mosolyog az artistalányokra, megiszik velük egy pohár pezsgőt, mond nekik bókot is, égetni fogja a társaságukban idétlenkedő urat, aztán szépen leteszi őket, megvonja tőlük a figyelmét, és megy valahová, ahová követnünk már nem volna illendő ebben a hosszúra nyúlt éjszakában.