Elballagott

A szomszédok a háború után költöztek ide; volt egy nagy barna folt a parkettán, amelyet semmilyen súrolószerrel nem lehetett eltávolítani; vér, mondták a hozzáértők, végül kicserélték az egész parkettát. A lakást 1944-ben a Gestapo használta. A ház mögött a kert jobb sarkában van egy dús növényzetű dombocska, egy régebbi szomszédasszony szerint csontvázak lehetnek alatta, a Gestapo, akiket elintézett, oda hantolta. A házból senki sem akarta megbolygatni a csontok nyugalmát.

Piros vadszőlőlevél-szőnyegen lépkedek, hogy eljussak a barlangomba. Velem szemben a holdfényben kihúzza magát a japán naspolya, megrázza dús leveleit. Jól bírta az átültetést, szívesen van itt, akárcsak a macska. Ülök a karosszékben, nyomkodom a szemem, fáradt vagyok. A hátam mögött szól a Mozart Requiem, dies irae, dies illa, arany drapériák hullanak szurokmedencébe. Jöjjön az incorporatio.

Egyszer csak itt terem a barlangban István, csendesen jött, nem hallottam az ajtó nyílását. A polcomon vannak a levelei, nem nyúltam hozzájuk. Milyen lenne, ha ma élne, ha csak úgy meglátogatna? Harminc éve lett öngyilkos. Azt mondja, máskor is eljön, most nem maradhat soká. Felállok, hogy töltsek valamit neki, mire visszafordulok, már nincs ott a vendégkarosszékben, és az én kezemből is eltűnt a pohár.

 

*

 

November vége, este fél tízkor kinyitom a barlangban a rádiót, megismerem egy íróbarát szép, nyugodt hangját: írásaiban azt részletezte, hogy rosszul érzi magát. Engem, mi tagadás, elálmosít, ha valaki ezt részletezi. Neki is felcsillan a hangja, amikor elmeséli, hogy egy francia elmenekül innen, el ebből a kötelező rossz hangulatból. Aztán egyenletesen, akkurátusan visszazökken a nemzeti alaphangba, rosszul érzi magát, ahogy a tiszta erkölcs megkívánja. Ha erkölcsi gyanúba akarsz keveredni, mondd azt, amit Amerikában illik a hogy vagy kérdésre válaszolni: remekül. Majd kapsz. Nem vagy te véletlenül hazaáruló? Engedelmeskedj a közérzületnek, amely gyermeki szorongásból van megszőve! Ezen a ködös novemberi éjszakán a barlang minden lámpáját kivilágítom.

 

*

 

Hálás vagyok, hogy még élek, és hogy ez a toll kellemesen siklik a papíron. Egész testemmel választom a szót. Csészében tea, a függöny nem enged kilátnom, én azonban rajta keresztül is látható vagyok. Laktam egy parasztházban, amelynek szobáiba be lehetett nézni; sokszor képzeltem, hogy kívülről valaki célba vesz. Hogy ne érjen váratlanul, ha rámtörnek, a baltát odakészítettem az ágy lábához. Belülről csukóztam, s ha közelről kopogtak, gyorsan elsüllyesztettem az épp előttem lévő papírokat egy nem túl fortélyos rejtekhelyre. Egy szétnyitható asztal alatt volt egy fiók, amelynek nem volt oldalt ajtaja, csak akkor látszott, ha fölemeltem az asztallapot. Miért ne emelnék? Valóban, de mivel a házkutatók nem fedezték fel, azt kell mondanom, hogy jó hely volt, csakúgy, mint a szén alá kapart plasztikzacskó. Új szobában mindig azt néztem, hogy lehet kiszökni innen, s adódik-e benne valami dughely. A szemem nézi, nem is én.

Mikor a vizsgálati fogságból elengedtek, próbáltam újra összebarátkozni a várossal, álltam a metróállomások alásüllyedő mozgólépcsején, néztem a szemben fölemelkedőket: ki az, aki nem adna fel? István mondta egyszer: „A többség, mint a baromfi, eltűri, hogy kiemeljenek közüle egyet-egyet. A szökevényt tízből kilenc feladja. Itt a szélkakas realista, a becsületes képzelgő, az őszinte ostoba.” Nem volt idegen tőlem, amit mond, önkéntes, ravasz foglyok, meghitt kis tömlöcünkben, enni-inni van mit.

Most hogy elmúlt a kommunizmus, emléket szeretnék állítani gyerekkorom legjobb barátjának. István tizenhárom éves korában belépett a kommunista pártba, és olyan okos volt, hogy tizenöt éves korában már függetlenített pártfunkcionáriusként tanította a Tőkét felnőtteknek. Anyja még otthon sárgaságban, apja Mauthausenben halt meg. Gyerekkorunkban egymással szemben laktunk, naponta meglátogattuk egymást, sokat telefonoztunk, egy padban ültünk, együtt éltük túl az 1944-es évet. Mind a ketten élvezetesnek találtuk a beszélgetést a másikkal. A háború után ő kommunista lett, én nem, később kizárták a pártból, az egyetemről, előzően az egyetemről engem is kizártak. Most újra jobban értettük egymást. Némi feszélyezettséggel, de nagy erkölcsi komolysággal látott neki az átállásnak, a humorérzéke is megjavult, az elakadás a pályán serkentette az önállóságát. Az 1956-os forradalom egyik odaadó aktivistája volt, a novemberi szovjet intervenció után átszökött Bécsbe és megfelelő felvételi vizsgák után az oxfordi Trinity College-ban folytatta a Budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen megszakadt tanulmányait. Utóbbit ma csak Budapesti Közgazdasági Egyetemnek hívják. 1960 márciusában, egy születésnapi mulatságról korábban hazament és gázzal megfojtotta magát.

 

*

 

1955 novemberében, harmincöt éve, a könyvtárból hazajövet belépek a szobánkba, első feleségem, Vera ül, István a fűtőtestnél állva melengeti a kezét, hosszú vonatút van mögötte, nevetve meséli, hogy a házmester összetévesztette velem (pedig nem igazán hasonlítunk, talán csak a tartás, a hang), a kapuvári állami gazdaságból jött, ahol egy parasztvezér, Szigethy Attila volt az igazgató, István meg az adjutánsa. (Szigethy 1957-ben kiugrott a magasból a vizsgálati fogház betonozott udvarára, így hírlett; az a hír is tartja magát, hogy kidobták.) Istvánnak 1955-ben tetszett a rohangálás terepjáró kocsikon gumicsizmás, viharkabátos emberekkel. Elképzeltem, hogy a zsákhordók és a gépkezelők is tisztelettel beszélnek vele. Kisfiúként, ha ráhelyezte valakire a tekintetét, a másik illendően válaszolt. A kapcsolatban megmásíthatatlanul István volt a kezdeményező. Áll a fűtőtestnél, megjövök a parlamenti könyvtárból, ahol a gépelőszobában verem a masinát, és gyártom a jegyzeteimet. A folyón ritkásan úsznak fel a lassú uszályok négyesével az erőlködő vontatóhajók mögött. Minden szép és változatlan; hülyére olvastam magam. Otthon Vera és unokafivérem pompás beszélgetésbe mélyedtek, István átkarolja a beszélgetőtárs szellemét, s annak kedve telik a hurokvonalakban, amelyeket a vezető elméje rajzol a térbe, nem különben a nyílegyenes logikai szökkenésekben.

 

*

 

Meghitten néztük egymást gyerekkorunkban is, begyakorlottan úsztunk egymás mellett a Berettyóban a nádas partok között, hevertünk az átforrósodott hídpilléreken, zizegtünk egymás mögött kerékpáron, tudunk egymás mellé surranni, majd hátramaradni, ha nagy ritkán felhangzott mögöttünk egy autó moraja, ott keleten üres volt a síkság és az országút. Nem él bennem kép arról, hogy szeretett volna tárgyakkal bíbelődni, az én passzióim – a repülőmodellezés, a Märklin, a gombfutball – nem érdekelték. Engedékenyen rúgta a pontos gólokat két meggyfa között, finom pupliningben és jó szabású tweed öltönyben. Ötvenhatban, ha nem szökött volna nyugatra, igen aggasztóan alakult volna a sorsa, halálbüntetés sem kizárt. Mindez a múlté, ő is. Megáll a kapu előtt egy autó, István kiszáll belőle, áthalad a kerten, várom, hogy kopogjon.

 

*

 

Említettem a kijövetelt a vizsgálati fogságból, szerettem az öreg forradalmár-író, Lengyel József professzionalizmusát. Mikor a letartóztatásból kijövet összetalálkoztunk a vársétányon, az első kérdése ez volt: „Ember vagy technika?” Amivel, kissé kódolva azt akarhatta kérdezni: „Spicli vagy poloska?” Hogy mi okozhatta lebukásunkat. Válasz: mind a kettő. Föltételezem, hogy föltételezte, hogy a távolból puskamikrofonnal lehallgatják a beszélgetésünket. Ő volt a legnagyszerűbb kéziratcsempész. Mikor nyolc évi szovjet önkéntes emigráció, és tizennyolc évi büntetőtáborélet és kényszerlakhely után végre hazajöhetett, kéziratait egy öreg varrógép fémteste köré göngyölte, ráerősítette a fatokot, és fölülről egy lyukon át annyi zöld kávét csurgatott alá, amennyi befért. Mikor a vámos föl akarta emelni a fatokot, férfi és asszony egy ütemre feljajdultak, kezdett kiömleni a kávé, ami akkor, 1954-ben a Szovjetunióban ritka kincs, a nyílást bezárták, ami kiszóródott, az a vámosoké. Ki gondolta volna, hogy a kávénál nagyobb bűn is van ott? A kézirat Budapestre utazhatott. Szerettem hallgatni ezt a történetet vodkás tea mellett. Írhatnál egyszerűbben is, fiam, mondta az új regényemről, amelyet, ha törik, ha szakad, meg akartam jelentetni, ha nem itthon, akkor külföldön. A könyv, akár a gyerek, életre kell segíteni. Megemlítette, hogy az egyik kisregénye tizenhat éven át várakozott. Ennek a beszélgetésnek is már éppen tizenhat éve. Lengyel Józseffel, ezzel az élénkszemű indulatos öreguracskával már régen nem találkozhatom a nyugati vársétányon.

 

*

 

1978-ban San Franciscó-ban és Melbourne-ben is eldugtam a regényem kéziratát. Miért? Kundera noteszei is eltűntek Rennes-ben a bezárt asztalfiókból, a pénz ott volt mellette, az nem kellett a tolvajnak, csak az a cseh irkafirka. Tanultunk egymás történeteiből. Michnikkel Párizsban, Varsóban. Szimpátiák és idioszinkráziák szövedéke, amelyet nevetve disszidens-internacionálénak is neveztünk, holott a valósága inkább csak sok beszéd, sok vörösbor és valami mulatságos egy húron pendülés volt. De ez igazán nem olyan szomorú história.

Amikor tiltott irodalmat írsz, és általában, ha be vagy tiltva, csak azért sem engeded meg magadnak a panaszkodást. Az ember, ha tudja, hogy lehallgatják, nem mond olyat a telefonba, hogy rosszul érzi magát. Hacsak valami akcióra nem készül, álcázásképpen. Ahogyan azt sem engedheti meg magának, hogy betegeskedjen.

 

*

 

Áronnal összenevetünk, kancsal-bután kifigurázza magát és szívből kacag, ha ezt észreveszem. Ma este Áron jegesmedve, holnap antilop lesz. Nincs ok kétségbeesésre, kedves oroszlán, s ha megunta az oroszlánsorsot, legyen mostantól fogva palackorrú delfin. József olyan leigázó önfeledtséggel tud kétségbeesni és utána ugyanígy sugározni a boldogságtól, hogy mellette illetlenség volna rosszul éreznem magamat. De hiszen még egy napot kihúztunk a semmi torkából! Vendégeskedésünk, már így is elég hosszúra nyúlt.

 

*

 

Hogy lehet élni, ha az ember meghal? kérdezte reggeltől éjszakáig tartó csodálkozással Gulyás János, aki már maga is régen meghalt, szép könyveit pedig senki sem olvassa. „Hogy vagy, János?” „Csodálkozom.” Ingerelte a létezők kérődző biztonsága. „Tájékozatlanok! Azt hiszik, örökké élnek! Értsd meg, attól, hogy meghalsz – semmi sincs. Ez a ház sincs. Hanyatt esel, fújsz egyet, és a ház elszáll.” Én a téglafalat paskoltam: „Ez van! Ezt ide tették. Egy csomó ember van benne.” Kilenc kocsmát kellett aznap útba ejtenünk. Mindegyikben egy deci bor és a körültekintés. Gulyás tudta szánni a másikat. Köhögős, paraszt apja volt, rákbeteg, felvágták, belenéztek, összevarrták, hazaküldték. Ő meg az orvosok döbbenetére még vagy tíz évig kapálgatott, ivott is a szokásos mértékben, és dühöngött egy kerítésléccel hadonászva: „Szeret az átkozott!”, a feleségére értette. Aztán meghalt az asszony, nyomban utána az öreg, majd meg a fiuk is, aki cédulákból tette össze a magyar állam költségvetését és a novelláit mintegy félálomban. Elballagott a baráti törzsasztaltól, a feleségétől, a szeretőjétől, azután magától is.