Kirándulás

Vasárnap délelőtt családi kirándulás, Jutkával és a gyerekekkel megyünk föl a Guggerhegyre. Áron és József dolgozik, tisztítják az erdőt, hosszú bottal söprögetik az avart, tornyot építenek. Józsefnek van egy fúrógépe, egy tömzsi, hegyes végű bot, belemélyeszti a földbe és észveszejtőn búg, szirénázik, csinál olyan lármát, mint egy igazi fúrógép. Áron nézi ezt, az ujját szopogatja és elborzadni látszik a cselekvés hiábavalóságán, majd azon gondolkozik, hogy fér majd be a szobájába a zsiráf, ha látogatóba jön. Jönnek a komikus szülők tömött szatyrokban az elemózsiával, cipekednek, felkészülnek minden eshetőségre. Jutka nagyot nevet: hova viszik azt a sok batyut, az erdőbe? A hídnál szokás szerint várakoznak a zsiványok. Józsi a kakas, Áron a kandúr, Jutka a cica, én a szamár vagyok, nem világos, hogy mit kell tennem a zsiványok ellen, mindenesetre ordítgatok, ami szembejövő ismerőseimet csodálkozással tölti el. Na és az a piros sál? Ami azt illeti, egy hajnyírás is rám férne. A kirándulás végére Józsika elpilled és veszekedni kezd, a nyakamban viszem, otthon a csirkesülthöz nem fáradt.

 

*

 

A családtagokban éppen az a jó, hogy nem választottad őket. Abban a kegyelemben részesítenek téged, hogy adottak, hogy adattak. Kérted, nem kérted őket, a tieid, hozzád tartoznak. A környezet – nagycsalád. Nagynénikéim a kelleténél hangosabbak és bajuszosabbak voltak, én ezt a két többletet nem rendeltem volna meg, de most már így maradnak meg bennem. Kettő Auschwitzban halt meg, a nyápic húgocska, anyám még él. Áront megbűvöli a mesével, hangja az elbeszélés tiszta és mit sem torzító eszköze, Áron mellette ül, félrehajtott fejjel szopja a hüvelykujját, a mutatóujjával ütemesen söprögeti a majdani bajusz helyét. Anyámnak az elmúlt hetekben erősen fájt a lába, mégis eljött, most kevésbé fáj. Derültebben szóba hozni a halált, nem lehet. A fájdalmakat szeretné elkerülni, de amúgy, készen áll. Józan asszony, életörömre is képes, háztartás, unokák, séta, zene, könyv, levelezés a lányával, unokahúgokkal és unokaöccsökkel, meglátogatja a kilencvenéves Marci bácsit, akinek már nehezére esik a járás. Anyám követi az eseményeket, részese a drámának, és mindig talál mentséget a honi bajokra.

 

*

 

Amikor a fiúk várat építenek, a buta papa csak annyit lát, hogy gallyakat húzgálnak, a művelet jelentése és fizikai valósága között alig van összefüggés. Megütik egy bottal a fa törzsét, kivágtam, mondják. Favágók is akarnak lenni, és a boszorkával is szeretnének találkozni, jóllehet az a csúnya és egyáltalán nem aranyos boszorka meg akarja majd sütni talán inkább Józsit, mint Áront. Naponta többször lelövik családtagjaikat. Pufka, mondják pöszögve, kell nekik a pufka. „Ha lelövöm, meghal?” kérdi Áron aggodalmasan. Mostanában, négy éves korában kezd ismerkedni a halál fogalmával. Kérdi mindenkitől, hogy hány éves. Súgva: „Meg fog halni?” „Meg,” mondom. Én is? Te is. Józsi is? Ő is. Ezt nem hiszem el neked, papa, Józsi még kisfiú.

 

*

 

Divatjamúlt figurákra próbálok emlékezni, forradalmárokra, két halott ötvenhatosra, Zádor Istvánra és Krassó Miklósra. Meghívom őket ide a barlangomba. A remeterák kéri a segítő hatalmakat, hogy engedjék el egy délutáni teára nevezett urakat onnan, ahol vannak. Utópista Pista. Nemes ügyért fellobbanó, önfeláldozásra kész politiko-metafizikai lovag. Munkásoknak szónokol a város főterén a forradalom idején. Az előreláthatatlan pártján van. Én nem vagyok forradalmár, mert bizalmatlan vagyok a jövő és különösképpen minden olyan kortársam iránt, aki megígéri, hogy majd a jövőben jó lesz nekem, ha most, a jelenben őt követem. Akkor már inkább halk szórakozás a katasztrófa előtt. Az emberek között időben-térben csökken a távolság, csak érzésben nem. Kérem az urakat, fáradjanak beljebb, és észlelem a társaságukban besuhanó hűvös fuvallatot. Nem a hajdani fiatal arcuk jelenik meg, hanem az öregedő férfié. Ha tovább élnek, ha nem sikerül megölniük magukat, most ilyenek lennének. Jót kacagnak dolgainkba látva. Készül a délutáni fényben néhány felvétel, s mit tesz a szeszélyes csoda: az előhívott képen István és Miklós fiatalkori arca látható, a fiókban heverő régi amatőr fotók másolata. Kukucskálunk – át a sötét kárpiton.

 

*

 

Nem tudja uralni a kéziratait, levelek halmozódnak az asztalán, nem fog válaszolni rájuk, alig bír odafigyelni. Barátságos hívások, okvetlenül el kell mennie, találkoznia kell másokkal, akiknek hasonképpen nincs sok kedvük az egészhez. El kell menniük, hogy nyilvánosan beszélgessenek, előadjanak és memorandumokat szerkesszenek. Egy hosszú asztalnál együtt kell ülnie egy-két tucat más emberrel, állítólagos nemzetközi személyiségekkel, mindenki mond valamit, az elnök és a moderátor összefoglalja, a gondolatok lecsiszolják egymást, marad az unalmas közmegegyezés, jobb a semminél, de nem csillog. Aztán megint a barlangban, kitudja fejéből a világot, bedugja a fülét, a napok egymásba úsznak. Kerge és visszahúzódó lény, könnyű leleplezni az ellentmondásait. Jutka szerint amit ő kötelességnek gondol, az mind hiúság.

 

*

 

A barlang képei, térbeli cikázás, nem síkbeli vonal. Háttal a falnak állsz egy kocsma mellett. Egy autó ablakán kihajlik egy fej a vezetőülésről, a füléből vér csöpög. Tizenegy éves korában beugrott egy házba, hogy le ne lőjék, kimerülten elaludt; virradt amikor fölébredt, körülötte holttestek. Négyfogatú hintó közeleg, négy vékonylábú fehér kanca húzza, a bakon cilinderes kocsis. „Földevő kígyó, felédcsavarodom, mondja a hintó hátsó ülésén a hölgy az úrnak, bízd rám magad, nincs más boldogulásod.” A tanár rossz állapotban van, ha akar valamit, vagy ha fél valamitől. A cselekvés zsúfolt határidőnaplót jelent. Erről-arról nyilatkozik anélkül, hogy értene hozzá. Sok autózás, találkozás, időpontok, sietség.

 

*

 

A teste mostanában jeleket ad, a tanár rémeket lát. Néha az a benyomása, hogy ellopták az életét. A felét sem csinálja meg annak, amit megígér, egyszerűen elfelejti. A család is védőbástya, de tőlük is leoson az oduba, újságot nem szívesen olvas, nem érdeklik az új szigorúak. Szaggatott gondolatmenet, tartós áramlatok. A hírek zöme árt, elterel, butít. Mögötte szöszmötöl a tigriscsíkos cica, a fotelben hever, simogatást és étkezést igényel. A tanár kinéz az ablakon, botozva közeleg egy szomszéd, remegő láb, görcsös sétabot, valamit akar mondani, benyit, „Van félfogadás?” „Nincs.”

 

*

 

Mellette a repülőgépen egy kisbaba kezében gumimadár csipog. A tanár elalszik, a gumimadár vijjogni kezd. Gyűlöli az interkontinentális repülőutak filmjeit. Szoros ez a repülőgép és felesleges az uticél. Kimehetne inkább a kertbe, hogy a nap süsse, szél legyezze. Odakint füstköd felett a ragyogó ég és lent a vörös nap.

 

*

 

Véletlen társaságba várják, összefűzi őket néhány emlék, befagyott érzések, amelyeket jobb nem felolvasztani. Múlnak az évek, hűvösödik, a barátaival is ritkásan találkozik, hiánygazdálkodás. Fiatal emberek képesek napi huszonnégy órán át embert enni. A korosodó kannibál hátrahőköl. Kiki tekintse magát belátása szerint erkölcsi újszülöttnek, mindenkinek jár az irgalom. A feloldozás nem a másik ember dolga. Egyébként, nincs feloldozás. Párizsban a nagy, fekete Renault sofőrje elmondja, hogy az algériai háborúban két arabot géppisztollyal lelőtt; az egyikbe a halántékán át ment be a golyó, a másikat derék fölött átlósan elkaszálta. Rossz emlék. Egyre rosszabb. Akkor nem volt más választása, szemben álltunk, vagy ő, vagy én. Egy katona nem mondhatja, inkább én haljak meg, csakhogy téged, kedves ellenség, meg ne öljelek. Kiki megépíti a maga poklát.

 

*

 

Mire volt jó ez az út? kérdi magától ülését hátradöntve a repülőutas. A felhők felett kiderül. Szőke nő, egy kötegbe font haj, a keskeny folyosón a légikisasszony jobbra-balra tekintget. Ég a szemed, behúnyod, ötkor otthon vagy, egy nappal előbb. Visszabújni a bőrödbe. Lavatory occupied. A széplelkekből politikai vezérek lesznek, a gonoszokból regényírók. Ha az íróból politikus lesz, elhatalmasodnak a szövegében a normatív kijelentések. Nehezére esik az analitikus beszéd. Morális ítéletek, nemzeti önigazolás, az előző rendszer elmarasztalása.

 

*

 

Harangzúgás, a székesegyház tele van, most a tanár jön. Lassan, tagoltan olvassa fel angolul a szövegét, közben a közönségre néz. Vizet iszik, mélyen lélegez, még hátra van egy fél óra. A vége ügyes, taps, hajlong, leülhet, föllélegezhet, a hivatalos programnak vége, ma estére nincs több nemeslelkű ünnepélyesség. Este kiment a kikötőbe, leült egy padra, meglógott az operából. Miért utálja a nyakkendőt? Minden rendes ember nyakkendőt visel. Jön egy sokemeletes fehér hajó, lassan kúszó magas épület. Mérges kis sirályok totyognak a tanár körül. Fent várkastély, vén tégla- és terméskőfalak, a bástyán hatalmas fák, a városháza tornyán messzire látszó fehér óramutató. Nagy ütközésgátló gumipárna a betondokkon, óratorony, játszóhely, padok. Egy kövér bajszos fiatalember a fiát hintáztatja, azután jön a sárga, csavarodó csuszda, közben folyamatos sirályvijjogás. Árbócok körül egész kötélhálózat, kisebb hajók, zászlócskák, pirosra festett mentőöv a parton. Elsötétül az ég, világítanak a várakozó taxik. Nyolcat üt a harangjátékkal összekapcsolt óra. Elered az eső, acélszürke víz, sárgára festett vascölöpök. Egy ember áll a mozdulatlan hajó orrában. Egy nő dús szőke haját lobogtatja a szél, élénk, fintorgó tekintet, a férjébe karol, kémleli a csinos, közömbös arcot. Vízretett zöld faház piros cseréptetővel, rózsás felhőfoszlányok, kék-fehér csíkos sorompó. Elered az eső, vadonatúj építészeti csodák, nemzetközi divatcégek kirakatai, természetes anyagok, drága öltönyök, márvány, fém, üveg. Már nem megy el a polgármester fogadására, hazamegy a szállodába, lefekszik.

 

*

 

Másnap a repülőtér külön várótermében ül, elkérték a jegyét, hozták a beszállókártyát, a falon Munch litográfiák, csukott szemű meztelen vállú nő fekete hullámok alatt, amelyek ugyanolyan ívben vonaglanak, mint a haja, enyhén párhuzamos, középen benyergesedő hullámvonalak, a nő száján kis ráismerő mosoly, akkor még volt halálosan mosolygó kéj. Jönnek a tanárért külön kocsin odaviszik a géphez és az üléséhez kísérik. K. megköszöni az ifjú diplomatanő szívélyességét, majd hirtelen arconcsókolja.

 

*

 

Varjú csapkod a szárnyával, esőcseppek az ablakon, ahogy a gép nekilódul, vízszintesen gurulnak az ablakon, hamar leszáradnak. Világítanak a betonlámpák, El Al, TWA, Singapore Airline, Lufthansa. Már benne vagyunk a ködfelhőben, kiderül az ég, felhők fölött napsütésben ringatózunk. Újságpapírzizegés, a tanár hátradől, a gép orra felfelé húz. A gyapjas felhők szélén arany és gyöngyház fodor, egyszercsak besüt a nap. Hómező és narancslé. A menü ígéretes: Coctail de crevette, coq au vin, petit pois duchesse, carottes, fromage, dessert, caffé. Amit nem eszel meg az a tiéd. Mindig aludni szeretne. Éles horizont, kékarany ég, felhőkorong, megyünk szemben a nappal. Fenn ragyogás, lenn sötét. Bukunk bele a szürke tóba. Sok erőlködés a látszatért. Süllyedünk a szürke semmibe. A ködből kibújnak a fák, erdő, utak, mértan. Kék lámpák dugják ki a betonpályából a fejüket, sárga nyilak, fehér csíkok, oldalt gyepszőnyeg. A gép leszáll, kicsit felugrik, visszahuppan, hátul gyenge taps, a hangszóróban ismét zene.

 

*

 

Időnként történik körülötte valami szokatlan. Hosszú folyosón megy, viszi a mozgójárda, a falon szürke zománcos fémlapok, az egyiken tenyérnyi vérfolt, a lefelé meredő ujjakból cseppek gurulnak le. Szigorúbban odanéz, a falon nincsen semmi sem. Tegnap egy teniszpálya mellett haladt el, valaki könyörgött, hogy segítse át a drótkerítésen. Az ő gépe még mindig késik, még mindig nincs megjelölve a kapu száma. Egy turbános pakisztáni, ki tudja miért, belefúj egy bombardonba. A tanárral szemben leül egy szürkekalapos fiatalember és hosszadalmasan a szemébe vigyorog. Egy kékkosztümös hölgy kerekesszéken tol egy öregembert, aztán meglát egy másik kékkosztümös hölgyet, ujjongva belekarol, csevegve eltávolodnak. Az öregember sértetten várakozik. Pepita öltönyös fekete urak tolatnak előre a nagy pocakjukkal, kár sietniük, még várni kell. A nagy váróteremben a fekete linóleumon, egykerekű biciklijén körbekarikázik egy fiatalember, és közben trombitál. A tanár csak repülőgépeken szokott fürjtojást enni lazaccal, magától ez nem jutna eszébe. Japán házaspár közeleg veszekedve, a férfi tolja a poggyásztargoncát, a nő mondja-mondja, a férfi tolja-tolja. A cipőjükről megismeri a kelet-európaiakat. Csúnya honi anya a két csúnya fiával; a nyugati csúnya szélhámosságokat mesél a keleti csúnyának, az is előhozakodik egy-két szélhámossággal; az anya bólogat, az övé ez a két rusnya gézengúz.

 

*

 

A nyakonszúrt kancellárjelölt mélázóbb lett, a vörösbor kevésbé ízlik neki, mondja egy újság. Hazafelé menet a tanár sem fog bordóit kérni. Léböjt, futás, uszoda, ujjra húzható vérnyomásmérő. A New York–San-Francisco járat késik, az isztambuli is, a moszkvai is. Leragad a szeme. Józsi csúnya, de aranyos tigrisekkel szokott találkozni a konyhában. Jobbra-balra ugrál a zöld fény, be lehet szállni. Szláv-angol vegyespár, szeretsz? absolutno, absolutely. Kisasszony, ne rágja azt a gumit, szörnyű szaga van. Szegény nagymamám azt mondta, gyakoroljam a Für Elisét, amíg az ujjam foghagymaszagú nem lesz, mondja egy színésznő, aki Tokióba megy eljátszani az ezüsttollú kócsagot. Az öregember, akit egyedülhagytak, lekecmereg a tolókocsiról, pisilni kell neki. Jön a figyelmetlen kékkosztümös nő és betolja a kocsit az öregember nélkül egy helyiségbe, amelynek nursery illetve Babyraum a neve. Komputervezérelt betűk csattognak a falon. Hazai újság, mérges kis ország, erős lélekszag. Helén rákos lett a beültetett fogaktól. A tanár nem tartja lehetetlennek, hogy a repülőtéren egy limuzin várja, amiben ital is lesz. A limuzin felgördül egy kastélyfeljárón, a tanár lenyomja a magas rézkilincset, benn egy nagy oszlopcsarnokban száz pongyolás elmebeteg feléfordul. Az igazgató felkíséri a tanárt egy katedrára, kap egy pohár ásványvizet, eléteszik a mikrofont, tessék.