Mindenkié és senkié

Egy esemény, amely annyiféle, ahány ember ahányféleképpen megélte, alig megfogható. 1956. október 23-ának évfordulóit nemzeti ünnepként törvénybe iktatták. A felforgató emlék szentesítve, üveg alá téve. Már nem tilos, már nem követel szót magának. Most amikor már így-úgy előnyökre váltható, és akár dorongként is használható, most amikor a parlament hódolt meg előtte és tette védetté, most az a tizenkét nap szemérmesen hallgat és némi szigorral visszanéz.

„Kövér”, mondja a kegyeletes szónoklatokról és zászlólobogtatásról, talán szemtelenül. De hiszen maga a forradalom is egy óriási szemtelenség volt! Az egér csípőre tette a kezét, majd orrba vágta a macskát, az meg csak hüledezett egy darabig.

Aztán tizenkét meg még néhány nap után a kihívó szellem, akár egy géppisztoly, föld alá ásatott. A szülők megpróbálták a sétatérről áthantoltatni fiukat a köztemetőbe. A szemtelenség helyét elfoglalta a reálpolitika és a prudens magaalkalmazás. Mikor a folyosón kísérik, a fogoly a háta mögött összekulcsolja a kezét.

Hova lettek a házfalakról a kézírásos faliújságcikkek? 1957 után már senki sem ragaszt, tűz, fejez ki semmit. A lélek a falnak fordul és a fülére húzza a takarót. Ha valaki arról kérdez, felébred a gyanú: mit akar ez?

Aki akkor annyi idős volt, mint én most, az már nem él, az emlékek nagyobb része meghalt. Különben is, harminckét éven át nem volt szokás emlékezni. Így aztán az ember csakugyan nem, vagy csak részlegesen, cenzúrázva, merevedő képekkel emlékszik, alkalmi érdekek szerint.

Sok azok közül, akik akkor lőttek, ma hajléktalan lenne. A glóriás harcosok közül talán a rab bányászok voltak a legbátrabbak, meg általában a börtönből szabadultak, alkalmasint még csíkosban. Meg néhány téri fiú és leány, intézetből hazatért állami gondozottak, egy nagyfiú kishaverja, meg még annak is a kisöccse, akit később csak igen csalafinta környezettanulmányokkal lehetett kihozni a javítóintézetből, pedig a család, amibe hazajöttek, elég gyarló volt. Ismétlem, ma sok közülük hajléktalan lenne.

Városi bunda, perzsagalléros, esetleg zsinóros télikabát, régi tiszti egyenruha – volt minden a polgármester előszobájában. Volt persze lóden is. Mind hozzá akart jutni valami állami jószághoz. Mézesmázos dicséretekben részesítették a fegyveres ifjúságot, a kezdő szerkesztőségi munkatársat, aki a szék alá tette a géppisztolyát és türelmesen várakozott a bent ülő hatalmasságra, főszerkesztőjére, akit a sors íme idetett, beszélni akart vele a lapról. Az urak kapták a stemplit, mehettek pártot alapítani, házat, autót foglalni. A bölcsész megszemlélhette, hogy milyen kabáthoz milyen retorika tartozik. Valóban, a téri vagányok makacs vakmerősége nélkül az urak nem előszobázhatnának olyan reményteljesen itt.

Ahhoz a naphoz hozzátartozik még a Köztársaság téri jelen is, földön fekvő, félmeztelen, megrugdosott, leköpdösött halottak felakasztása (lábuknál fogva, fejjel lefelé), meg hogy amikor, nemzetőrkarszalaggal, dobtáras géppisztollyal megyek hazafelé, több asszonyság megkér, ugyan legyek szíves ezt vagy azt a második vagy a harmadik emeleten kinyírni, ott ni, abban a saroklakásban.

Mentünk anyámékhoz vasárnapi ebédre szokás szerint, villamos nem volt, a gyerek a nyakamban, a leves, a hús és a sütemény, mint mindig, kitűnő volt, apámmal kávé mellett politizáltunk, aztán sietni kellett, hogy még a kijárási tilalom kezdete előtt hazaérjünk. Az emberek sok mindent megengedtek maguknak, amit máskor nem, az utcán csoportosultak, meglátogatták egymást, sétáltak, sorban álltak, sztrájk volt, munkaszünet, folyamatos vakáció.

Omlásának könnyűsége tette akkor is, visszatekintve, lázálomszerűvé az én szememben a rendszert. Ha szinte egy délután, egy nagy tömegű felvonulással meg lehet dönteni, hogyan vélhettük olyan valóságosnak?

Dörzsöljük ma is a szemünket, ha olyan bizarrnak látszik minden szokványos hivatalos megnyilatkozás a két-három évvel ezelőttről: volt-e egyáltalán az a bizonyos rendszer? Vagy csak egy lidérces álomnak hódoltunk? Amelyből felébredni, ha jobban meggondoljuk, a világ legtermészetesebb dolga. A többség attól tartott, hogy a rendszer szörnyen erős és meg tud akár ölni is, ha akar. Akkor és még hosszú ideig a forradalom nem volt ésszerű. Ez adta a poézisét. Ma – visszatekintve – ésszerű.

Annak a forradalomnak nem volt ideje emlékezni. Sűrített jelen idő volt. Meg kellene menteni a jeles napok képét. Egyre többen viszik magukkal az agyérelmeszesedésbe, az enyészetbe a forradalmi képeskönyv lapjait. Városi gyűjtemények, könyvtárak és odaadó diákok szerződhetnének egymással az akkori mesefragmentumok feltárására és összegyűjtésére, hogy legyen a városok közönségének epizódoktól dús mondavilága. Mert a közös önarckép leginkább – néhány történet.

Amikor egy fiú vagy egy lány magának is váratlanul azon kapta magát, hogy fegyver vagy hordágy van a kezében, nem jutott eszébe a jövő: sem a börtön, sem a jutalom. Ha az írástudók azt írták, amit gondoltak, akkor csak tették a dolgukat, eltérően azoktól, akik nem tették, és eltérően akár korábbi önmaguktól is. Ki mit tett, az az övé, az a jutalma és a büntetése.

Kié a forradalom? Azoké is, akik csinálták, és azoké is, akik féltek tőle. Nemcsak a fegyvereseké; azoké is, akik családjukkal leköltöztek a légoltalmi pincébe. Nemcsak a címszereplőké, de a gyereké is, aki integetett az ablakból és először látott a járdán halottat. Nemcsak azoké, akik a felkelőket, de azoké is, akik az ávósokat, az oroszokat, vagy csak a kósza lövedékek áldozatait gyászolják. Az ifjú feleségeké, akik meleg levesre hívták a városból hazatelefonáló géppisztolyos férjüket. És a hosszú embersoré, azután, amely a rabgazdaság kapuja felé kígyózott a hóban, hogy találkozhasson azokkal, akik a szögesdróton belül vannak. Enyém, tiéd, övé, közvagyon, mindenkié. Nem államosítható és nem privatizálható. Magyaroké és nem magyaroké, akik vért hoztak és hírt vittek. Akkoriaké, akik már nincsenek, meg akik még vannak, és maiaké, akik értesüléseik alapján megpróbálják elképzelni 1956-ot, körülbelül úgy, mint 1848-at. Mindinkább ez utóbbiaké lesz, s a jelenkor az utókortól nem kérhet mást, mint számontartást és méltányosságot.