Az újjászületés melankóliája

A rendszerváltozások – talán mert természetüktől elválaszthatatlan az eszkatologikus várakozás – szükségképpen kiábrándítóak. Terjengett itt valami reménykedő hangulat: ha már nem párturalom lesz, hanem parlamenti kormányzás, akkor minden jobb lesz. Az ember szeretné azt hinni, hogy otthon lesz az ő országában.

Diktatúrában élve úgy képzeljük, hogy még a falevél színe is más lesz, ha ez a kormányzat megdől. Ha az ország körülzárt tábor, ha a vasfüggöny réstelen, akkor a lakásod is zárka. Most meg, hogy ez a függöny nincs többé, az ember körülnéz a lakásában. Hát, meglehetős renovációra szorul.

Mire? Radikális reformra? Rendszerváltozásra? Csendes forradalomra? Sokkterápiára? Ah, az ember aggódik, muszáj olyan keményen? Az ember unja a mozdulatlanságot és fél a bizonytalanságtól. Várható-e a rendszerváltozástól a házak tatarozása és a nyugdíjemelés? Aki eddig undok volt, az most kedves lesz? És az ízületek kevésbé fognak fájni?

Mitől fordulna minden jobbra? Tőlünk? Talán mert mi magunk is jobbra fordultunk? A nagy várakozás kihívja a csalódást, de talán éppen ez a nagy várakozás volt a jó. Az ország eddig is olyan volt, mint mi vagyunk, és feltehető, hogy ez a jövőben is így lesz, mert állam és lakosság egymásnak hozzávetőleges pontosságú tükörképei.

 

*

 

Ha megvizsgálom a közérzetemet, mindent összevéve jobban érzem magam, mint korábban, amikor még állt a Rendszer, így nagybetűvel. Érdekes, most nincs rendszer. Akkor volt, most nincs. Akkor a rendszert bíráltam, most egyes dolgokat. És azon vagyok, hogy azok az egyes dolgok ne álljanak össze ismét rendszerré.

Kevesebb félnivalóm van, fantomból normális polgár lettem, a helyemen vagyok. Persze, ha engem 1986-ban megkérdeztek volna, hogy vagyok, én akkor is azt válaszoltam volna, hogy kitűnően. Igaz, hogy abban az évben fiam született. De ha mondjuk 1987-ben kérdeztek volna meg, hogy érzem magam, én akkor is azt feleltem volna, hogy kitűnően. Hozzá kell tennem, hogy abban az évben megint született egy fiam.

Aztán nyolcvannyolcban jó volt, hogy az öreg – Moszkvától fölkent és az országtól elviselt – Kádár János konzervatív monarchiájának vége lett. Kezdtünk már hevesebben fészkelődni, de a királyság állandóságát és bensőségét megszoktuk. Mindennek megvolt a maga kiismerhető útja-módja, ez volt a „hála istennek nincsen semmi újság” korszaka.

Mennyiben élvezem a változást? Elmúltak a cenzurális nehézségeim, szövegeim tilosság és titkosság konnotációja nélkül olvashatók, találok helyet közlésre. Mindenki talál, aki csak egy kicsit is tud írni, és persze az is, aki nem.

Nincs szükségem ki- és beutazási engedélyekre, egyre több ország határőre int, hogy csak menjek tovább, ha felmutatom az útlevelemet. A határon nem motoznak meg, ugyanolyan nyugalommal vihetem a kéziratot, mint a zoknit. Hát ez az ancien régime-ben, noha annak is megvoltak az élvezetei, nem így volt.

Sokan ismerték azt a különös érzést, hogy amint kitesszük az országhatáron a lábunkat nyugat felé: megkönnyebbülünk. Mögöttünk a szögesdrót és az őrtorony, itt már nem kaphatnak el. Nem vehetik el az útlevelet, amely nem a miénk, hanem az övék.

Ez volt A RENDSZER lényege, hogy érezzük: a kezükben vagyunk, minden megtörténhetik, mindent megtehetnek velünk. A diktatúra személyzete megengedhette magának a szeszélyeskedést. A többséget megbénítja, ha a büntetés folyton várható. Épp ez a bénulás, ez a zsibbadás volt a cél. Ez volt az állam és a lakosság közös főműve: a lojális szorongás. És most már ez is múlófélben.

 

*

 

Tapasztalom, hogy az ország még nem omlott össze, színesebb, tetterősebb, eszesebb, mint volt. Van minden, itt finomság, ott vulgaritás, balzaci korszak; valami hasonló látszik elindulni, mint ami itt Budapesten a múlt század végén volt, ismét nekilendült a polgárosodás. A tarkának nem a tiszta a szinonimája.

Jólesik hazajönnöm szomszédos országokból; van rá esélyem, hogy késő este a határon átjövet valahol még nyitva lesz egy vendéglő, ahol rendes ételt-italt, udvarias mosolyt találok. Nincs áruhiány, nem kell sorban állni, amire szükségem van nagyjából megtalálható, a szolgáltatások működnek.

Magasabbak az árak, több a szegény, nő a hajléktalanok száma, de az utcán többnyire tűrhetően vagy jól öltözött embereket látni. Megmaradnak még sokáig a város nyers és szegényes kelet-európai jellegzetességei, de a budapesti utcakép már nem különbözik olyan drámaian mondjuk a bécsitől.

A feladás és elhanyagolás, a depresszió és a regresszió hangulata a tegnapé. Sok ismerősöm fogott új vállalkozásba, tevékeny, elfoglalt embereket látok magam körül, s nem hallom a régen jól ismert panaszt a munka értelmetlenségére.

Valami enyhe oldódást érzek, s látok néha bujkáló mosolyt az arcokon. Lehet dolgozni. Nekem új, hogy az utcán gyakran megszólítanak, köszönnek, biccentenek, valami barátságosat mondanak. Van kinek írni, látom az olvasóimat.

 

*

 

Polgárosodásból fasizmuson és kommunizmuson át a polgárosodásba. Volt közben egy ostoba intermezzo, egy erőszakos, hisztérikus roham, 1914-től 1989-ig tartott, úgy hívják: huszadik század. Kár vesztegetni rá a szót.

Furcsa, hogy már szinte nem is említem azt a kezdődő megnyugvást, hogy valószínűleg nem lesz Európában, városunkban kelet-nyugati háború, hogy vonaton utaznak kifelé a tankok, ami nem utolsósorban a kelet-európai autonóm mozgalmak tömberóziós munkájának, tehát valamelyest önmagunknak is köszönhető.

Kiléptünk a képzeletbeli megsemmisítő tábor kapuján, megtapogathatjuk magunkat, nagy a valószínűsége annak, hogy természetes halálban lesz részünk, noha a halál sosem természetes. Most már addig is a magunk erejéből leszünk nyugodtak vagy szerencsétlenek. Csökkenő veszély, növekvő felelősség.

Az amerikai és az orosz elit együttműködésre van ítélve és ez Európának jó. Jó azoknak a térségeknek, amelyek már kitombolták magukat, amelyek már túl vannak a saját nemzeti-vallási-ideológikus hisztériájukon. Hovatovább a katonai erő egyetlen igazolható alkalmazási módja az lesz, és csak az, amelyre az ENSZ Biztonsági Tanácsa ad felhatalmazást. Világrendőri akciók a nemzetközi jogrendet megsértő maffiák, tűréshatáron túllépő diktátorok ellen. Önzőn, de kissé bizonytalanul hozzátesszük: remélhetőleg nem a közelünkben.

Hátat fordítunk a világháborúknak, imperializmusoknak, diktatúráknak, jön a történelem vége, a kapitalista demokráciák univerzális aranykora, már elmerengtünk az új szecesszión, az ellenzéki kultúra végén. És akkor a Perzsa Öbölben tűz gyulladt. Lehet, hogy a huszadik századnak még nincs vége? Esetleg átnyúlik a huszonegyedikbe?

 

*

 

1989 volt Kelet-Európa éve. Az áttörés megtörtént, választottunk, elmondtuk a magunkét. A címoldalról most hátrébb szorulunk. Már nem olyan nagy szenzáció, hogy egyre kevésbé vagyunk kommunisták. A változás hulláma átsöpör felettünk, tovább, Kelet felé. Idehallatszik a tekintélyuralmak roppanása, hasadozása. Ahogy a kamerák továbbhaladnak, jönnek a turisták és az üzletemberek. Kelet-Közép-Európa után most a Balkán jön és a szovjet térség, most a tulajdonképpeni Kelet-Európa lesz a drámai változások színtere. Új nemzeti öntudatok születésének termőtalaja. A birodalom visszaszorította őket, de minden elfojtott közös érzület felszínre tör.

 

*

 

Polgári társadalmat akarunk, ami annyit jelent, hogy nem igazán vagyunk polgárok. Annál is inkább vonakodunk tőketulajdonunkkal azonosulni, mert nincsen olyanunk nekünk. Kétségtelen, a demokráciának a kapitalizmus az ára, elfogadjuk, ki forróbban, ki hűvösebben. Nem csodálkoznék, ha a szocializmus után, amely módfelett tudományos volt, a honi kapitalizmus is inkább tudományos lenne, mint hasznothajtó, mert a kapitalizációba is több beleszólása van az állami értelmiségieknek, mint a független vállalkozóknak.

Most mindaz, ami szocialista, rossz osztályzatot kap. Fenyegető kijelentések tolják át a tegnapi kommunistákat az elvi bűnösség állapotába. Aki nemrégen még a szocialista tervgazdaság reformjáról beszélt, most hívő monetarista lett, és engesztelhetetlen a szocializmus minden gondolatával szemben. Ami a szegényeket illeti, velük kapcsolatban az álláspontja változatlan, mellőzni kénytelen őket.

 

*

 

Van-e még érvénye a szocialista értékeknek? Jogos igény-e, hogy mindenki ehessen, akkor is, ha naplopó? Hogy mindenki tanulhasson és gyógyulhasson akkor is, ha szegény? A nyugati szocializmus nem egyéb, mint a kapitalizmusba törvényesen beépített korrekció, mint az a biztonsági védőháló, amelyet a közösség nyújt az egyénnek a kallódás és elnyomorodás veszélyével szemben. A nyugati szocializmus van, ha nem is nevezik annak. Nem a központi államhatalom agresszív kiterjeszkedését jelenti, hanem a messzemenő önkormányzatot. Fő értéke nem az államérdek, hanem az egyének félelemmentes élete, akkor is, ha nem nyertesek a versenyben. Ez a szemlélet azt mondja, hogy minden ember, minden tanya, minden városnegyed önmagában való érték. Az egyének javára működő, az egyének szabadságát védő községi szolidaritás a polgárosodással (embourgoisement) nemhogy nincsen ellentétben, hanem éppenséggel annak magasabb stádiuma.

 

*

 

Itt áll egy ország a szocializmus és a kapitalizmus között. Itt vagyunk, afféle szociálkapitalista mixtúrák, közbülső variánsok. Itt mindennap elmondják, hogy a szocializmus halott, de én inkább úgy látom, hogy él. Legalább az, aminek tegnap még a létező szocializmus volt a neve.

Él a központi hatalomnak az az ösztönszerű törekvése, hogy lehetőleg minden hatalmi pozíciót megszerezzen, és kulturálisan, közös világnézet által összeolvasszon. Itt most a kapitalizmus inkább remény, mint tapasztalat. Amikor az emberek még lelkesen beszéltek a szocializmusról, alig sejtették, hogy mi az. Belebonyolódtak a teljes etatizációba, ami könnyű volt, most meg igyekeznek kibonyolódni belőle, ami nagyon nehéz. Úgy-ahogy átmentették magukat rajta. De aki egykedvűen szolgálta az államot, az a tulajdonos-főnök után se nagyon kívánkozik és nem hiányolja a kiszolgáltatottságot egy másik embernek. Az állami főnök is lehet kellemetlen, de egy idősebb munkavállaló már ugyanazon a helyen több főnököt megért, és inkább a magáénak érzi a vállalatot, mint a jövő-menő igazgatók. Van érzelmi tulajdonrész, a régi bútordarabok egyszersmind tulajdonosok is.

Amíg a szocializmus szilárd volt, a gondviselő állam biztosította az ügyes lojálisoknak a kényelmes életet. Most ez a biztonság is megingott, a lógás kimegy a divatból. Kevésbé lehet munkaidőben bevásárolni, légyottot bonyolítani, ellátni egy mellékállás teendőit. Az ember úgy élt, ahogy tudott. A radikális antiszocialistáknak még sohasem volt kapitalista főnökük. Voltak bátrabbak, voltak óvatosabbak, de mindenki rendes ember volt, aki mást mondott, mint A HATALOM, mindenki aki bosszantotta ŐKET. Amazok pedig mindenhova odadugták az orrukat és bosszankodtak. Sok időnk ment rá erre a nem túlságosan szellemes társasjátékra. Egy korszak végetér, a bensőség kora, ami éppúgy hozzátartozott az államszocializmus udvari világához, mint a disszidencia. Elmúlik az az idő, amikor az ember iszik, káromkodik és rezignáltan legyint, hogy nem érdemes, úgysem lehet, ne is lovald bele magad. Sokan úgy érzik, hogy most megmutathatják, hogy mit tudnak.

 

*

 

Ha a politikai életet nézem, ott is van mivel elégedettnek lennem. Van néhány politikus – az elnöki székben, a parlamentben, a kormányban – akiknek az eszéről, stílusáról elég jó véleményem van. Másrészt kezd a politika jelentősége zsugorodni, mivelhogy kevésbé függök tőle. Így visszanézve, alighanem az egész el volt túlozva. Én a kormányzattól leginkább azt várom, hogy ne akadályozzon, ne tiltson, ne engedélyezzen, ne szóljon bele a munkámba. Végezze a dolgát udvariasan, mint egy patinás szálloda személyzete. Gondoskodjon a biztonságomról, de ne fenyegessen. Fizetem a számlát, az adót, a személyzet is tegye a magáét. Ez most nagyjából így alakul. A patinához viszont még idő kell.

 

*

 

A magyar politika nemcsak az elmúlt két évben, de az elmúlt két évtizedben is centrista volt, középre játszott, enyhíteni, közvetíteni igyekezett, ellentétes rációk között egyensúlyozott. Többé-kevésbé kiszámítható, konzervatív reformpolitika volt. Van folytonosság ebben a középutasságban, amelyet a szarkasztikus megfigyelő nevezhet alkalmazkodó hintapolitikának is. A rosszmájú spektátor felismeri a csatlós napraforgó lelkét ebben a keletről-nyugatra fordulásban, mert ezen a tájon mindig az erősebb úrnak van igaza. Szoktuk mondani, hogy fő erényünk a túlélő képesség, és szoktuk ezt realizmusnak, józan tanulóképességnek is nevezni. Sem a hagyomány, sem a földrajzi helyzet nem kedvezett az idealizmusnak és a filozófiai következetességnek.

Van abban valami magyaros íz, hogy a liberáldemokratikus reformot egy konzervatív kormánynak kell végrehajtania. Akarva-akaratlan követnie kell a nyitás logikáját. Kevés kivételtől eltekintve az új magyar politikai osztálynak van önuralma.

 

*

 

Van valami hasonlóság a rendszerváltozásokat követő új kurzusok emberei között. Maguk sem értik, hogy történt ez az egész, hogy esett a kezükbe a hatalom. Most alkalmazkodnak a szerepükhöz, átérzik, hogy ezzel a címmel-ranggal nekik találkozniuk kellett. Tegnap még körmük hegyéig párttagok, most leváltva, megbántva kiábrándultak a politikából. A tegnapi vezetők kajánul figyelik utódaikat, lesik az asszimilációt a szerephez. Hátradőlnek a karosszékben, és a kívülmaradás, a belső emigráció szólamait gyakorolják, amelyek tegnap még azokhoz tartoztak, akik most íme a mai kor divatfigurái.

 

*

 

Ami az emberekben bennük rekedt, az most kijöhet belőlük, de csak az tud kijönni belőlük, ami bennük volt. Ez volt bennük. A normális, egészséges, többségi ember nem is köpönyegforgató, hanem szivacs. Megtelik azzal, ami jön és szentül hiszi, hogy mindig is azt gondolta, amit most mond. A kommunista retorika összeomlott, magával sodorta a szociáldemokratákat is, a játszma az újkonzervatívok és a liberálisok között zajlik. Mivelhogy a politikai inga jobbra leng, nem időszerű föltenni a kérdést, hogy ki van szélsőbalon. Azt a helyet mindenki szörnyen kerüli. Az óvatos emberek tudják, hogy most mérsékelten jobboldalinak illik lenni. A szélsőségesen jobboldali retorikának egyenlőre kicsi a vevőköre. A társaság igyekszik eltávolodni saját tegnapi alkalmazkodásának emlékétől. A megbízható kommunistából megbízható nacionalista lett. Ennek a benyomásnak a fölkeltéséhez sok divatszó használata kell. Van aki minden uralkodó pártban titkár, minden szöveg megtanulható. Az öröktitkár vádló ujjal mutat tegnapi kollégájára, aki nem tudott idejében az új uralkodó párt felé fordulni. Hallottam már a köpönyegforgatás dicséretét is. Ostobák erénye – mondta egy okos ember – mindig ugyanannak lenni. Aki nem képes az átalakulásra, az el van meszesedve. Recseg-ropog az erkölcse, a szélkakasé viszont halkan forog. Siklik fölfelé a simulékony, intrikus kegyenc. Ezt már láttuk. Az élet banálisan ismételi a színházat. Ezt az arcot is láttuk már, ezt a hangot is hallottuk már, képes bármit mondani.

 

*

 

Ha valaki tekintélyuralmat akar, most, hogy a szovjet transznacionális birodalom bomlóban van, kénytelen a nemzeti eszméhez folyamodni, és abban mintegy megkapaszkodni, mert annál nincsen alkalmasabb igazolása a fennálló uralomnak.

Számára külön előny, hogy a kommunista tekintélyuralom minden megrázkódtatás nélkül át tud olvadni nacionalista tekintélyuralommá, ahogy a kommunista hatalomátvételek ennek a fordítottját is bizonyították. Ha adva van a társadalom rendőri ellenőrzésének a hagyománya, a szervezete és a technikája, akkor edzett demokratát is megkísérthet a lehetőség, hogy többet tudjon hű népéről, mint amennyit tudnia illik.

 

*

 

Itt is, ott is, amott is nyilatkozásra kényszerül a keresztény-nemzeti jobbközép-konzervatív kormány! Nyúzott, igyekvő, kissé megbántott arcok. Dolgoznak tőlük telhetően, az ellenzék és az utca kevesli a teljesítményüket. Megy a hemzsegés, az osztozkodás az állások körül, zajlik a hiúság vására, most tétetnek be a megbízható hívek a kulcspozíciókba. A bírált és megbuktatott előd gyakorlati filozófiáját a győztes utód mindinkább érti és követi.

Kérdezhető, hogy mit kíván konzerválni, milyen politikai hagyományt az, aki a Keleti-Közép-Európában úgy döntött, hogy ő konzervatív. Ha nem a Kádár-korszakot, akkor mit? A Horthy korszakot? Az államszocializmusból ittmaradt személyekkel és hatalmi technikával uralkodóvá tenni egy kontinuussá stilizált jobboldali hagyományt?

 

*

 

Régiónkban a történelmi tudat fokozatosan rehabilitálja az 1945. előtti korszak címszereplőit, velük együtt a politikájukat is. A kegyeleti tisztességadás után megjön a dacosan vállalt igazolás. Ha a kommunisták rosszak, akkor az antikommunisták jók. Jóízlésű ember már nem emlegeti a fasizmusokat.

Hogy a náci Németország engedelmes vagy éppen buzgó kollaboránsai maguk is fasiszták voltak? Ez csak olyan liberális-kommunista, baloldali zsidó beszéd, mondják egyre mérgesebben az újdonsült jobboldali radikálisok.

Lehetséges, hogy a jobboldali pártok szélén keletkezik valami agresszív nacionalista képződmény, olyasvalami, mint a Nemzeti Front Franciaországban, vagy a Republikánusok Németországban, amelyekkel a francia illetőleg a német jobboldali nagy pártok óvakodnak azonosulni. Az itteni újonc jobboldal azonban még jóformán nem is tanulta meg, hogy mit tesz az egy parlamentáris demokráciában jobboldalinak lenni. Aktivistái tavaly még nem is tudták, hogy ezentúl ők jobboldaliak lesznek, hiszen egy éve ők még ellenzéki demokraták voltak, most hát feszengve gyakorolják a szerepüket. Ez az amalgám jobboldal még nem vált külön áramlatokra, s a szélén álló személyek még nem egyesültek külön mozgalommá, szívesebben működnek a kormánykoalíció pártjain belül, annál is inkább, mert a pártvezetés őrizkedik nyilvánosan elmarasztalni őket. A szélsőjobboldali retorika mindig óvakodva, képes beszéddel, célozgatva jön be a réseken, ott, ahol utat engednek neki. Mígnem egyszer csak egyening és csizma jelenik meg az utcán és talán ablaküveg is csörömpöl. Van-e az exvasfüggönytől keletre hajlandóság a radikális jobboldali reneszánszára? Tudnak-e a szórványosan fellépő demagógok mozgalmat szervezni, s tud-e a mozgalom kormányzattá, illetve rendszerré fejlődni? Lehetséges-e, hogy Kelet-Európában a kommunizmustól megszabadulva ezúttal a radikális nacionalizmus felé inognak a lelkek?

 

*

 

Nem gondolom, hogy a kelet-európai csúszda olyan lendületet képes adni jobboldali radikálisoknak, hogy azoknak sikerüljön a kommunizmusból kijövet meghódítaniok a politikai mezőt egy jobboldali tekintélyuralom számára. Nem gondolom tehát, hogy a jobboldali radikális tendenciák fasiszta rendszerekké szilárdulhatnak. Nem gondolom, hogy polgártársaim zöme beérné a tekintélyuralom színváltozásával. A társadalom demokratikus energiája, politikai tanultsága az elmúlt évben látványosan megnőtt. Vannak polgárok, akik nem ijednek meg az újfasiszta hangoskodástól.

Az én optimizmusom azon a tényen is alapul, hogy a demokratikus fordulat Románia kivételével nem követelt emberéleteket, térségünk nem éhezi az erőszakot. A szélsőségesek kevés helyen jutottak szavazattöbbséghez. Sokat vert nemzetek centrista vezetőket akarnak, járt utakhoz próbálnak visszatérni, nem követnek akarnok kísérletezőket. Az is kellemes tudat, hogy a bandavezérek nem engedik egymást elhatalmasodni. Aki ma itt diktátor akarhatna lenni, annak hozzá hasonló vetélytársai akadnak, és a maffiózók kölcsönösen elgáncsolják egymást.

Ha a jobboldali radikálisok a margóról bejutnának a politikai centrumba, ennek nem lenne sok támogatója a kontinens nyugati felében, ahonnan ez a keleti fél sokat vár. A segítségkérő önmagában sem nagyon kellemes, de ha még szélsőjobboldali zagyvaságokat mond is, akkor hamar megeshet, hogy átnéznek rajta. A kelet-európai kisfasizmusok csatlósfasizmusok voltak, kellett mögéjük egy fasiszta nagyhatalom. Ennek híján a kisfasiszta tartalék nem annyira elbizakodott, hogy a demokratikus nyilvánosságon, a parlamentáris játékszabályokon és a nyugati közvéleményen túl merje tenni magát. A nemzeti fundamentalistáknak nehéz dolga van, hogyan egyeztessék össze saját szólamaikat a demokrácia logikájával, márpedig nyíltan nem utasíthatják el ezt a logikát, csak alattomban.

 

*

 

Sokan tartanak annak más alakban való megismétlődésétől, amiből már elegük volt. Szépen csengő szavak valóságos jelentését csak úgy, lakva, a mindennapos használatban ismerjük meg, ha látjuk, hogy milyen arcok hangoztatják őket. A kommunista frazeológiát már kiismertük, most ismerkedünk a keresztény-nemzeti frazeológiával. Az államot, sőt annak az eszméjét ez is, az is az egyén fölé magasztosítja. A figyelmes polgár nem lehet meggyőződve arról, hogy a kiválasztás elve meritokratikusabb lett, mint az előző években volt. A kinevezéseknél az ideológiai hűség ma is nyomósabb tényező, mint a szakmai hozzáértés. A rendszerváltás kedvez a tegnapi szürkéknek, akik érthetően előnyben részesítik a kormánypártokat az ellenzékhez képest, mert a sértett léleknek jobb gyógyír egy kis hatalom ma, mint esetleg holnap, amivel nem akarom azt mondani, hogy az ellenzéki pártoknak ebből a rétegből ne jutott volna. A rendszerváltozás szükségképpen szellemi összevisszaságot hoz magával, sületlen, felkapott álgondolatokat, rigolyás badarságokat, amelyeket egy gyakorlott konzervatív adminisztráció sebtiben kirostállna. Az új emberek azonban kiállnak értük csakazértis. Akinek nincsen meggyőző szakmai tekintélye és politikusi múltja, a koros kezdő aránytalanul megbántódik minden bírálattól, s szorongva, igenis megmutatja, hogy övé a hatalom. Ehhez a görcshöz társul valami komor ünnepélyesség is. Az ő kinevezése a nemzeti üdvtörténet aranybetűs napja, nemcsak egy új adminisztráció, hanem egy új világnézet, egy új rendszer örömhíre is. Eddig is voltak azonban és ezután is lesznek hozzáértő és dolgos hivatalnokok, akik viszik az ügyeket, tőlük telhetően és a lehetséges keretek között jól. Némely kormányhivatalnak lesznek érdemei, becsülendő teljesítményei. Az ellenzékre a kormánytisztviselők nemcsak neheztelni fognak, de a vele való vitában saját gondolataikat is tisztázzák. Remélhetően gyakorolni fogják a felelős középutasság önfegyelmét. Nem baj, ha nem csillognak, csak ne kövessenek el semmilyen erőszakos hebehurgyaságot.

 

*

 

Ha tehát Magyarország belső folyamatait figyelem, akkor az az első megjegyzésem, hogy kiépülőben van az alkotmányos jogállam, amely polgártársaim alapvető emberi jogait eddig még nem sértette meg. Úgy látszik, hogy ez meg is marad. Habár válság van, bár a kormány késlekedik szükséges törvényjavaslatokkal, bár az örökölt államgazdasági struktúra még nagyjából a helyén van, mégis van élet és magánkezdeményezés a gazdaságban. A külkereskedelmi mérleg aktívumba fordult, nőttek a belföldi polgárok devizabetétei a belföldi bankokban, a nyugati valuták hivatalos és fekete ára között egyre szűkül a rés.

Nőtt az ország önbizalma és az iránta való bizalom, amit meg is érdemel, mert életrevaló ország, amely heves vitái és gyakran nagy szavai ellenére magára vállalta a nem-erőszakos önvédelmet olyan sikerrel, hogy ez a nagyszabású társadalmi átalakulás mindez idáig nem került emberéletbe. Pöfögnek az indulatok, jobbra-balra mindenki-mindenkit megsért, táboron, törzsön belüliek kardot rántanak egymás ellen, és én a heveskedések nagyrészét teatrálisnak sőt bohócosnak tartom. Eddig még csak Magyarországon épült ki a nyugati típusú kétsarkú – konzervatív-liberális – politikai struktúra, amelyben a polgárok megtalálják a szószólóikat. Helyesebben csak a polgárok fele, mert a másik fele unja (talán mert nem is érti) a parlamenti csatákat, és már csak azt nézi komoran, hogy nőnek az árak hétről-hétre. Mivelhogy liberális vagyok, nem örülök a jobboldali-konzervatív előretörésnek. Az új giccset nem élvezem jobban a réginél, sajnálom, hogy a konzervatív képzelet oly kevéssé kreatív. Mindenesetre igyekszem a hazai jobbratolódást abban a tágabb kontextusban szemlélni, amivé az egész közép- és kelet-európai térség változott.

 

*

 

Ha Jaltának vége van, ha nincs többé Kelet-Németország, ha bomladozik a Szovjetunió, ha szlovének és szlovákok éppúgy önálló államról ábrándoznak, mint a litvánok, vagy az örmények, akkor miért lenne bármi is változtathatatlan földrészünk politikai térképén? Ha a vasfüggöny sem szent, akkor miért lenne szent bármely vonal, amit politikusok rajzoltak a térképre? Az európai integrációs hajlamokkal párhuzamosan a kontinens keleti, posztkommunista felében nagyszabású etnikai-vallási-nemzeti reneszánsz bontakozik ki. A szovjet impérium tömbállami retorikája ezt korlátozta, ha azonban vége a blokknak, és lassan talán a Szovjetuniónak is, akkor valószínű, hogy Kelet-Európában az Uralig és azon is túl hangsúlyozottan nacionalista nemzetállamok lépnek a hírek színpadára. Örökölni fogják a nemzetállamok végzetét ebben a régióban: vagy elcsatolt kisebbségeik miatt elégedetlenek, vagy pedig azért, mert nem tudnak homogén nemzetállamot alkotni és a többséget nyugtalanítja a kisebbség vélt szeparatizmusa. Magukat homogénnek tudni akaró nemzetállamok nem szeretnék elismerni a valóságot, hogy voltaképpen multinacionális és multikulturális alakulatok. S hogy felmentést adjanak maguknak a higgadt gondolkodás alól, így vagy amúgy okot lelnek a sértődésre és a bizalmatlanságra. Kialakulatlan, ám heves identitások toppannak elő a néma háttérből. Mindegyik új színpadi hősnek számos sérelme van, mind visszafojtott nehezteléstől ingerlékeny.

Ezek az újabban szóhoz jutó kollektív, politikai alanyok többnyire egymás ellenében határozzák meg magukat. Úgy szereznek öntudatot, hogy szívósan, elszántan ellenségeskednek egy szomszédos nemzettel vagy kisebbséggel. Így aztán rögződnek a világ szemében a marakodó ikerpárok, az egymásba gabalyodó ellenségek, akiknek a konfliktusai közelről tragikusak, messziről abszurdak.

 

*

 

A többséginek rosszul esik, hogy a kisebbség nem akar hasonulni hozzá. Miért nem? Talán nem tetszünk nekik? Talán önmagukat különbnek tartják? Csak nem várja el az a kisebbségi, hogy a többségi tegye meg az első barátságos gesztust?! Nos, ha nem akarnak olyanok lenni, mint mi, ha a maguk nyelvét akarják beszélni, ha külön hagyománnyal büszkélkednek, ha megkülönböztetik magukat tőlünk, ha bírálgatnak, ha nem tetszünk nekik, akkor fel is út, le is út. A türelmetlen többség előbb gyors asszimilációt vár el a kisebbségtől, majd annál is gyorsabb disszimilációt: menjenek innen! Elvileg elgondolható, hogy a hasadásnak nincsen határa, mert minden elszakadt és immár többséggé vált, a kisebbségnek nyomban meggyűlik a baja a kebelén belül élő kisebbséggel, netalán az előző többség szórványával, amitől a nemzeti öntudat mindkét oldalon ölni-halni képes izgalomba jöhet.

 

*

 

Régiónk minden országa többnemzetiségű ország. Az első világháború előtti területének egyharmadára csökkentett Magyarország kevésbé, a megnagyobbodott vagy létrehozott szomszéd államok inkább. A nemzeti állameszméből következik, hogy aki ragaszkodik hozzá, az szüntelenül konfliktusba kerül a területi-etnikai valósággal. Ezt a vesztes nézőpontjából könnyebb belátni, mint a nyerteséből. Ezen az etnikailag kevert vidéken a nacionalista kénytelen historicista konstrukciókba kapaszkodni, be kell bizonyítania, hogy az ő elődei korábban jöttek a vitatott területre. A kollektív ének szeretnék minél régibbnek tudni magukat. Bármilyen különös: emberek állampolgári önérzetének az az alapja, hogy kinek az ősei ragadták el korábban a kérdéses vidéket egymástól. Készséges szerzők kevés adatból önigazoló mítoszokat költenek.

 

*

 

A nemzeti fundamentalizmus lázas állapot, akit ez elkap, az nem tud ebből egykönnyen kiszabadulni, annak keresztül-kasul behálózza az elméjét a kollektív neheztelés pszichózisa, olyannyira, hogy mindenről ez a sérelem jut az eszébe. Diadalmasan gyanakszik, ugye megmondta, hogy a másik nemzeti-etnikai közösség rosszat forral!

A nemzeti fundamentalista idegenkedik a formális logikától, másra válaszol, mint amiről kérdezik, csak színleli a dialógust, a szívébe befogadhat, az elméjébe nem. Soha sincs közös nyelv, mert a különös érdeket mereven fölébe helyezi a kölcsönös méltányosságnak. Nemcsak hogy nem érti, de nem is akarja megérteni a másikat, fél a megértéstől, elbizonytalanodna tőle.

 

*

 

Érett nemzetek átestek már, fiatalok még csak ezután fognak átesni a lázas egocentrizmuson, amelynek tünetei ismerősek: egyszer csak felfuvalkodnak és vallásosan hinni kezdenek a maguk páratlan küldetésében, esetleg épp egy sikeres demagóg, egy leendő diktátor alatt, aki hízelgően megcsillogtatja előttük a nagyság álmát. A nagy európai nemzetek már kitombolták magukat. Mindegyik hitte, de már nem hiszi, hogy az ő hivatása uralni, egységesíteni és birodalommá szervezni az egész régiót. A nagyok után jönnek a kisebbek. Egymás között ezek a kisebb nemzetek nem is olyan szelídek. Ami bekebelezhető volt, azt megpróbálták bekebelezni, aki elárulható, azt elárulták. A huszadik századi történelem itt Kelet-Európában elég vigasztalan: kölcsönös bevonulások egymás területére – nagyhatalmi engedéllyel. Kisebbségek hatósági korlátozása, hátrányos megkülönböztetése. Az európai zsidóság kétharmadának meggyilkolása nemcsak a németek munkája volt. Közreműködtek benne az egész régió kisfasizmusai. Többség és kisebbség látszólag nyugodtan élt együtt, aztán hirtelen megmagyarázhatatlan kegyetlenséggel lincselés, pogrom és deportálás következett.

 

*

 

A népek itt nem tudnak tartósan neheztelni történelmünknek ilyen vagy amolyan korszakára. A nemzeti öntudat természetéhez tartozik az a képessége, hogy utólag igazat adjon önmagának. S különösen áll ez a sérült önérzetű nemzetekre, márpedig ebben a régióban leginkább ilyenek élnek. Az európai fasizmus sokféle alakja mind megfogalmazása volt egy-egy nemzeti törekvésnek, amely a dolog természete szerint részben valódi érdek, részben hagymáz volt. A második világháborús német terjeszkedés teremtett például alkalmat arra, hogy a szlovákok és a horvátok külön államot alkossanak. Ez a későn jöttek balszerencséje: türelmetlenek, bárkinek a segítsége jó nekik. Muszáj volt kivárniuk egy háborús megrázkódtatást, hogy a többségi társnemzettől annak veresége után elválva, érvényesíthessék a maguk – autonomista? szeparatista? – érdekeit.

 

*

 

Hogy a nemzetállam kultusza és színháza ne menjen egészen az agyunkra, vessük tekintetünket két másik áramlatra: országunk beilleszkedésére a nagyobb egészbe, továbbá a kisebb tájak és régiók önállósodására. A kelet-európai demokratizáció szempontjából túlbecsülhetetlen a helyi önkormányzatok függetlenedése a hatalmi központoktól, a nemzetállam többségi kormányától. A területi autonómiák igénye ellene hat mind a kommunista, mind a nacionalista egységesítésnek.

Az embereket semmiféle szentesített államhatalmi és határrendezés nem tudja lebeszélni arról, hogy önmagukat akarják kormányozni. Nem valószínű, hogy tartósan vissza lehet utasítani a kisebbségi területi autonómiák és a konföderatív szerveződés igényét, mert az megfelel a tájunkon élő emberek különös és bonyolult viszonyainak. Karabahtól Koszovóig, Székelyföldtől Dél-Szlovákiáig megjelennek a színen az önkormányzatigények, amelyektől az önrendelkezés reménye nincsen csillagtávolságban. Államszövetség délibábok rajzanak a horizonton, határlebontások kerülnek a történelmi agendára.

 

*

 

Szemben a nyelvi-nemzeti állameszmével, a területi állameszme realista, számot vet az emberi valósággal, amely – mivelhogy mozgékony egyénekből áll – természeténél fogva sokféle. Nincsen nagyobb táj vagy város, amely ne lenne többkultúrájú.

Az embernek azért vannak jogai, mert van, valahol van. Egy községben beírták a nevét az anyakönyvbe, majd kap valami iratot, amelyhez nagykorúságától fogva egyenlő polgári jogok tartoznak. Hogy milyen nyelven beszél, hogy minek tartja magát, hogy mit hisz, az az ő dolga. A politikai állam szubsztanciáját a nyelvi közösséggel azonosítani – rajongó irodalmárok tévedése volt, amelyet uralomvágy színez. Az államnacionalizmus, a nyelvi nemzetállam eszme folyamatos küzdelemben áll a területi-etnikai valósággal. A nyelvi-nemzeti állameszme nem tud mit kezdeni a más nyelvűekkel, zavarják. Ezzel szemben a területi-politikai állameszmét a nyelvi Bábel nem zavarja, eleve minden polgárt egyenrangúnak lát. Régiónk minden országában tekintetbe kell venni a cigányság millióit is, akikről eddig kevés szó esett, nekik is kezd megjönni a szavuk. Most mind megszólal egymás után a sok kelet-európai nemzet és nemzetiség, és már egyiket sem lehet tartósan elnémítani.

Nem valószínű, hogy a kialakult és a kialakuló kelet-európai államok hosszabb távon fel tudják tartóztatni az öndefiníciós lázban égő emberek tömeges igényét a területi-nyelvi-vallási-kulturális autonómiára. Egymás után dőlnek a tabuk, ez a kimondások kora, havonta várható egy-egy újabb kelet-európai identitás megszólalása.

 

*

 

A nemzetek közötti viselkedésben is csak az a helyénvaló mérték, ami az egyének között elfogadott. Hogy egy ember mit csinál egy másik emberrel, hogy egy nép mit csinál egy másik néppel, az meghatározza az ő további sorsát. Ha bűnt követ el vele szemben, a bűn ráragad, nem lehet lekaparni, nem lehet letagadni, csak levezekelni lehet. Minden tömegsír felnyílik, minden titkos okmány előkerül. Minden gaztettnek előbb-utóbb gaztett lesz a neve.

 

*

 

Új tényleges autonómiák birkóznak és egyezkednek egymással. A szomszédok közötti jó viszonynak nem feltétele a szókimondás szüneteltetése. Szükség van azonban egy aránylag elfogulatlan harmadik szemre, független nézőpontra, erkölcs-, illetve békebíróságra olyan kollektívumok között, amelyek fölött nincsen magasabb jogi instancia, és amely közösségek vitás ügyeiben az államok nemzetközi szervezetei nem tudnak finom prevencióval eljárni. Szemmel kell tartani az európai és különösképpen a kelet-európai demokrácia alakulását, és mérni kellene ugyanazzal a hőmérővel a gyűlölet és a türelem erejét az egész kontinensen. Szükség volna rendszeres európai közvélemény-kutatásra, hogy meglegyen a kontinens mentalitástérképe, hogy az európaiak szomszédaik véleményének ismeretében fejleszthessék saját nézeteiket.

Legveszedelmesebb a zárkózott, hideg, elvont, ideologikus, rendszerré vált, tudományos frazeológiával élő gyűlölet. Az ideologikus gyűlölet megmutatkozik a szövegekben, tartalomelemzéssel mérhető és országok, illetve céltáblák szerint összehasonlítható. A szövegekben nyomon követhető, hogyan csap át a demokratikus nacionalizmus fasiszta jellegű nacionalizmusba.

Logikus, ha az európai közösség olyan mértékben integrál újabb államokat, amilyen mértékben azok megfelelnek az emberi és polgári jogok normáinak, a nyugat-európai demokráciák szellemének, amennyire a felvételre jelentkező államok tiszteletben tartják állampolgáraik, kisebbségeik és szomszédaik szabadságát, emberi integritását. Egy demokratikus nyugati stratégia megkövetelheti a politikai demokrácia és az alapvető szabadságjogok tiszteletét. Az európai közvéleménynek súlya van. Nem jósolok tartós uralmat földrészünkön egy olyan kormányzatnak, amely az általa is törvénybe iktatott emberi jogokat kihívóan és rendszeresen megsérti. Ennek a mérésnek vissza kellene csatolódnia a nyilvános jelentésekben és a gazdasági társulás mértékében. Kívánatos, hogy a társulni kívánó, újonnan jelentkező államoknak érdekükben álljon tisztelni polgáraik szabadságjogait. Az éhség világtérképe azt mutatja, hogy ahol ezeket a jogokat respektálják, ott az emberek jóllakhatnak; éhezés viszont csak azokban az országokban uralkodik, ahol valami magasabb elv uralkodik, mint az egyén szabadsága, ahol a közösség szószólóinak sikerült az individualizmust a sarokba állítaniuk.

A Nyugatnak módja van rá, hogy a jutalmazás és a jutalomelvonás módszereivel ösztönözze régiónkban a számára is biztosítékot nyújtó, demokratikus folyamatokat. Erre nemcsak a kelet-európai kibontakozás, hanem a nyugati biztonság érdekében is szükség van. Hogy ne legyenek átcsúszások/visszacsúszások nacionalista vagy kommunista egypártrendszerekbe (amelyek a többpártrendszert, mint tartalmatlan külsőséget alkalmasint meg is tarthatják), az európai demokratikus chartának világosan ki kell jelölnie a lépcsőzetes integráció politikai feltételeit.

Kétségtelen, a régiónak egyszerre rengeteg dolgot kell megtanulnia. Meg kell tanulnia a parlamentáris demokráciát a hozzátartozó szerepekkel. Meg kell tanulni a kormánypárt és az ellenzék stiláris fegyelmét. Nem bejáratott szerepek ezek, az elcsúszás folyton lehetséges, de a korrektív pályamódosítás is.

 

*

 

Ha van egy univerzális értékrendszer, akkor van alap a békéltetésre. Ki védheti meg a kisebbségeket a többség önkényével szemben? Ha eddig a kommunista kisebbség diktatúrája volt a baj, most a nacionalista többségek diktatúrája lesz a baj. Úgy látszik, a hatalomkoncentráció inherens tradíció a kelet-európai országokban. A nemzeti autoritárius irányzat feltörése általánosságban várható. Természetes, hogy a demokratikus polgárjogi mozgalmak továbbra is fenntartják a kapcsolatot egymással. Megkönnyíti a dolgukat, hogy vannak közös, transznacionális értékeik és még a disszidenskorban kipróbált szolidaritásuk. A második világháború után Kelet-Európában csak a demokratikus ellenzéki mozgalmak jutottak arra a nyilvános belátásra, hogy egymás szabadságának a szövetségesei vagyunk.

 

*

 

A birodalom bomlása után kóbor gyűlöletek futkosnak összevissza. Közép- és Kelet-Európában a politikai térkép átrendeződése, az új játékosok betódulása a színpadra ezután is számtalan konfliktust fog eredményezni államok, nemzetek, társköztársaságok, többségek és kisebbségek között a legkülönfélébb kombinációkban. Az ökológiai konfliktusokban már kezd elfogadottá válni a független nemzetközi szakértőbizottságok fölkérése. Ha pedig vér folyik, akkor jöhet a Vöröskereszt. De vajon nem lenne-e célirányosabb a megelőző munka, hogy lehetőleg ne folyjon vér?