Parton

Letelepszem a balaton-parton az Egérfogó nevű kocsma kerthelyiségében. A mellettem lévő asztalnál egy német apa rávezeti a gyermekeit a német sör mellől, hogy schön still szebb játszani, mint verärgert, nichtwahr, oder? Az oder hangsúlya inkább parancsoló, mint kérdő. Egy gyönyörű lányka szolgálja fel a kávét, a kis pohár cseresznyepálinkát és a szódavizet. Néhány éve még itt játszott a mamája szoknyája körül, Bella, az Egérfogó tulajdonosa most büszkélkedik vele. A csárda mögött homoktöltés, azon túl most türkizkék a tó, nemsokára zöldbe fordul. Vörös vitorlával jön egy széllovas. Hosszú nő áll a parton, a szél rátapasztja a combjára a selyemnadrágot. Veréb ugrál a műanyag székek körül, vidéki fiatalember csináltatott öltönyben és texasi csizmában mereven figyeli a verebet, szeretne valamit mondani a kislánynak, de nem jön ki hang a száján, áll a söröspohara fölött, pirosodik, melege van, a kislány elhúzódik a pult túloldalától. Kevesen tudják, hogy nem kell más emberekhez túlságosan közel állni. Fölöttem tölgyfa, hársfa, a régi vasasztalon viaszosvászon, szeretem a levelek rezgését és a szellőt, ahogy az ingembe fúj. A víz még ugyanolyan kék, mint az ég és a túlsó parton a hegyek. Kiderül a német vendégről, hogy katonai fogorvos. Elmondja a gyerekeknek, hogy az amerikai katonák lelőtték az indiánokat, na ja az indiánok vesztettek a nyilaikkal, övék volt az egész ország, most már nem az övék, kevesen vannak. A felszolgáló kislány elnézést kér, elvinné az üres kávéscsészét. Te is lőttél az indiánokra? – kérdi a német apát a kisfia, ó nem, a katonáknak gyakran kaputt a foga, und dann Papa macht fertig die Zähne.

 

*

 

Hosszú lábú, napbarnította fiú megy a töltésen fehér ingben, fekete nadrágban, a homoktöltést elborítja a pipacs. A kocsmárosné azt mondja, hogy nyáron sok a munka, télen csak a házidolgok, eléldegélnek a nyári jövedelemből. Jöjjön már az a vendég, akarjon enni-inni-aludni-vásárolni-ringlispilezni, az árusok várják a szép időt, amely talán a vendéget is meghozza. Finoman csapódnak a partra a hullámok, ráhengerednek a zöld sziklákra, egy szőke lány egy deszkán hasal, a vitorla nincsen rá felszerelve, nagyon kivágott fürdőruha, lebarnult test, borotvált szeméremszőrzet. Elegáns, őszülő úr lép a vízbe, kezében cigaretta, a nyakán napszemüveg lóg, gázol egy feszes, fiatal nő nyomában, aki nem visel melltartót.

 

*

 

Az Egérfogó mögé négy asztal van kitéve, rajtuk viaszosvászon, fölöttük napernyő. Nagy a forróság, de itt kellemes szellők járnak. Előttem homokgátak között száradó, lecsapolt tófenék. Egy teherautó körül rakodómunkások körülményeskednek, minden mozdulatot hosszan megvitatnak, sikerül néhány szál gerendát legördíteniük, a teherautó eldurrog. Leeresztett vitorlával két hajó horgonyoz a látótér közepén. Egy kamaszlányka a fürdőruha aljáig érő ingben a húsz méteres homoktöltésen ide-oda szaladgál a kocsmabódé és a víz között. Bella, a kocsmárosné rövidnadrágban és trikóban álldogál a parton. Sok gyakorlatias elégedetlenséget ad elő mondhatni bárkinek, aki arra jár. Egy szőke nő csizmában, erős combokkal, boglyasra dauerolt hajjal, rövid szoknyában, fémszögekkel kivert bőrszíjjal a derekán, érthetetlen sietséggel fel-alá nyargal a tanár asztala előtt. Gyerekek ugrálnak a száradó homokon, amely előbb még szittyós volt, de most már kezd kiszikkadni. Ha nagyot ugranak, kissé besüllyed a lábuk. Békák kéjesen, jajgatva brekegnek. Két kisfiú egyre szenvedélyesebben mártózik bele az iszapba. Egy nagylány rájuk szól, viszi fürödni őket. Helikopter berreg, két nőalak halad át a tiszta háttéren. K. elfuttatja a tekintetét a sárga homokgát mögött kéklő tavon, a túlparti hegyeken és a felhőtlen égen. Fecske röppen alacsonyan az iszaposodó gödör fölött.

 

*

 

Bella kisebbik lánya, a tizenhárom éves Jutka megkérdezi a tanárt, hogy ízlett-e a kávé. Ő csinálta. Kiváló volt. Megy úszni, de még áll. Nyúlánk, finom vonal. „Mit tetszik írni? Csak úgy írogatni tetszik?” A mama felséges sonkái és a kisebbik lány, Jutka csuklóvastag combja. A szellő tarka kartonterítőt lebegtet a vasasztalon. Vállán törülközővel billeg egy dundi nyaralónő, utána a három gyereke sorban, diadalmasan, kidüllesztett pocakkal viszik a palacsintájukat. „Megkezdődik a vedlés”, mondja az egyik sörhasú férfi a másiknak, hámlanak a piros pocakok. Zöldül a víz, fehér ingek és vitorlák a part vonalában, pillangó szálldos a bokrok között. A víz csendes, de nem sima, kajakok siklanak, vonat zúg, a lengő golyó nyomán kemény fabábuk koppannak. Gólya köröz a magasban, szarka ugrál barátságosan, egy szerencsétlen kutya felelget a társának az iszaptó túlsó oldalán.

 

*

 

Bella a nagy testű kocsmárosné, ki-be járkál a part és a kocsmája között. A tarkóján összekulcsolja a két kezét, hátrafeszíti a két könyökét, kimereszti jelentékeny keblét, megy, ringatja magát, aztán két fiatalabb férfivel cseveg, s mellesleg tölcsért formáz a tenyeréből, csónakázó keresztfiának kiált: „Gábor, a kicsikkel csak a partközelben!”, majd a lányaival azon vitatkozik, hogy vajon kecskebéka avagy varangyos béka van-e a gödörben. Jutka odaadja a málnafagylaltját a kutyának. Csak egy olyan szolid medence, mint Belláé, hordozhatott egy ilyen kecses figurát. Jutka a fiúkkal veszekszik: „Bagoly mondja bögölynek!” Most egy fiúval birokra kel, az ellenfele alacsonyabb, de tömörebb. „Meg akarsz erőszakolni?” Jutka hangja fátyolos, mély, a trikója vállpántját igazgatja.

 

*

 

A tanár íráskedve, amit régiesen ihletnek is nevezhetnénk, finnyásan helyérzékeny: van ahol jön, van ahol nem jön. Néha a közterület igen előnyös neki, mert semleges. Egy forma gondozója, kötelességtudóan megmossa a forma arcát, sétálni viszi, leülteti az Egérfogó mögött a parton. Visszanéz a vascső lábú, zöld bádogasztal mellől, amelyre árnyékot vet a piros-fehér csíkos napernyő. Előtte még mindig a száradó, eliszaposodott homokmedence, a csupasz árboc, az időtlen vasszékek, a kristályvíz és a cseresznyepálinka. Asztala előtt elbiciklizik egy fekete inges horgászfiú. A mellette elhaladó emberek mind hátat fordítanak neki, arcukat a tó felé irányozzák, amely most viharra készül. A vízparti nyárfa és szomorúfűz levelei heves sustorgásba fognak. Homok és hullám, a testek tudnak magukról, lassan úszó vitorla tiszteleg. A helyszín forró és szellős, kietlen és tiszta. Száradó, repedezett, fel-fel pattanó gödörfenék. A véletlen ismét megajándékozta a tanárt egy kielégítő bámészkodóhellyel.

 

*

 

Kerékpárral megyek a Balatonra, kellemetlen, hogy nem lehet Magyarországon vásárolni a rúdra és a csomagtartóra szerelhető gyerekülést, mert ezzel a kombinációval mind a két fiamat fuvarozhatnám. József ismétlődő kérdései, a rosszfiúságai, az akaratossága, a makacs szétszedési hajlama, a dühös tanulékonysága – mindez levesz a lábamról. Megyünk kettesben szagolni a garázst, megnézni a csigákat, hogy kijöttek-e a fűből, veszünk a piacon kézen fogva csodás paprikát, karalábét, málnát. Gyere ide, kisangyalom, mondd a papának, hogy tőlem is vegyen!

 

*

 

Egy hosszú szőlőlugason, majd két hibiszkuszsövény között haladok át, elsétálok harmincféle fenyő és egy emeletes filagória mellett, majd kiérve a partra, leülök az asztalomhoz az Egérfogó mögött. Jutka szolgálja fel a kávét, a cseresznyepálinkát és az ásványvizet. Elnézést és engedélyt kér, hogy elvihesse az üres csészét, és megkérdezi, hogy jó volt-e a kávé. Tölgyfa, hársfa, régi asztalon viaszosvászon terítő.

 

*

 

Biciklisták a homokgáton, család a vízparton, a feleség kivárja a férjét a vízből. Mindent szeretek itt, s benne az öreg trombonszólót, a levelek rezgését, az arcomat simogató szelet, ahogy a nyakam és a gallérom közé befúj. A homoktöltést elborítja a pipacs. Kisfiú megy nagy vitorlarúddal, amelyre tarka vitorla van felgöngyölve. Mohás kövekre gördülnek, hengerednek a hullámok, gyep, betonozott part. A füvön gyerekkocsi, fölötte ernyőcskével, a kisbaba a mama combján bukdácsol át. Mindent hoznak az emberek magukkal, termoszt, csészéket, hogy meleg kávét ihassanak. Sirálytoll a sziklák között, a síkos köveken kócolja, fésüli az algát a vízáramlás. Szaporodnak a férfimelleken az aranykeresztek, ezüstösen vibrálnak a nyárfák, fehér ingben mászkálok, válltáska lóg az oldalamon.

 

*

 

Visz a vonat Budapestről a családhoz. A szemközti ülésen egy ropogós császárzsemle foglal helyet. Bő szárú rövidnadrágban olyan színű comb, mint a dobostorta cukormázas teteje. Szegény útitársnőnk egy spanyol nyelvkönyvvel kínlódik. Előre-hátra túrja a haját, hol kinyújtja a lábát, hol meg behúzza maga alá. Kinéz az ablakon, csirkecombot marcangol. Kis házak, nyúlketrecek, van, aki abban a szobában hal meg, ahol megszületett. Nyomott vagyok és hurutos, ég a szemem, a végemet járom. Boldog érkezés. A feleségem, Jutka már volt a piacon, sült csirke lesz paradicsomos, fokhagymás spárgatökkel, majd pedig meggyes pite, delet harangoznak, Jutka mozdulataiban kecses mértéktartást észlelek.

 

*

 

Reggel fél nyolc, kinn ülök a verandán s hátamat a falnak támasztva nézem az egészséges lombrengeteget és benne azt az egy ágat, amely öt napja a nagy vihar órájában az őt tápláló és tartó nagyobb ágról letört, de egészen le nem szakadt, s ott árválkodik fonnyadtan az egészséges lombozaton. Most az ég felé nyújtózó túlélők a magasba tárják magukat, s nem nézik azt a száradó, összecsavarodó, magába pöndörödő levéltársaságot, amelynek a fényből idő előtt muszáj lehullania. Vászonnadrágban, flanelingben ülök a verandán, amelynek csendesnek kellene lennie, de szakadatlanul itt nyüstöl fölöttem egy helikopter, a szomszéd kertben pedig berreg-durrog a fűnyíró gép. Minél rendesebb egy hely, annál kiállhatatlanabbak ezek a fűnyírók; koszolnak, pöfögnek. Félő, hogy az emelkedő középosztály még többet fogja nyírni a füvét, ha lesz egy szusszanásnyi ideje. Most még dolgoznak, ahogy bírnak, a szívüket fájlalják. A verandán árnyék van, régi ház, kellő szintmagasság, tarka lombsátor körülöttem, a berregők hamar kiberregik magukat. Már csak kutya ugat és gyerek kiált; a világ tele van jó helyekkel. A fák sokat tudnak, szelídebbé hangol a közelségük.

 

*

 

Megyünk föl az Öreghegyre az építési vállalkozóval megállapodni. Szakmunkásból lett építési vállalkozó, jó arca, jó kézfogása van, megállapodunk abban, hogy a ház jövő tavaszra meglesz, és akkor már a saját udvaromon faraghatom a tiszta levegőt. Öreghegyen alaposan megtekintem a szikáran álló oromfalat, és a többi kőfalmaradványt, meg a fantasztikusan, magányosan feltornyosuló kéményt. A tetőzet már le van szedve. Minden elbontható, korhadt, nedves anyag lekerült a házról; innen már lehet újrakezdeni. Most már tartozom ennek a háznak, ha egyszer ennyire megcsonkítottam, nem hagyhatom így. Az ember házat épít, fát ültet, az unokájára gondol. Ha a ház felépül, ha nem hagysz magad után adósságot, akkor a legfontosabbal megvagy.

 

*

 

Reggelenként hat körül ébredek, s mire asztalhoz ülök, megjelenik József valami komoly gonddal. Éppen teletömködte kis szögekkel a kulcslyukat, érdeklődik, hogy lehet-e így is kulcsolni. Ő a nagy technikus, a hírhedett szétszerelő. Érdeklődését féléves ifjúságától fogva lekötik a nyílászáró szerkezetek, nyit és csuk fáradhatatlan, de inkább nyit. Vigyem a nyakamban a függőágyhoz, amit ő hintalónak nevez. Hanyatt fekve ábrándozik, jobb hüvelykujja a szájában, nekem a bal kezét nyújtja, jobbjának dolga van. Kegyes engedmény ez, ha a papa éppen nem „csúnya”, mely szónak József inkább erkölcsi, mint esztétikai értelmet ad, mert például Piroska néni, amikor finomat főz szép, amikor kiabál, hogy kiverem a fakanállal a fenekedet, akkor csúnya. Rigó és rózsa, fehér ülőgarnitúra, meggy és körte, József kétszer annyit eszik, mint Budapesten, tud már mezítláb szaladgálni a kavicson, megszínesedett, keveset sír, sokat nevet, pelenka nélkül még csinosabb.

 

*

 

Asztalomon egy távirat, kérik egy előadás szövegét, amire még régen tettem ígéretet, és amiért meg is fizetne egy holland egyetem, csak hogy most nyár van, és nekem semmi kedvem politiko-filozófiai elvontságokon gondolkozni. Kell előre a szöveg, hogy megvitathassák, kinyomtathassák. Minden, amit mondanak ésszerű és praktikus. Csak én nem vagyok az. Nem tudom még, hogy mit gondoljak mostanában az európai helyzetről, és ezen belül Magyarországról. A nyugati ésszerűség a pórusaidat is átitatja, az arcodra rámerevedik a nyájas kiszámíthatóság. A szabad nyugati ember késztetve van önmaga megsokszorozására. Az igazi helyett a sok. Ésszerű, hogy a keresletnek eleget tegyen, a hívásokra válaszoljon és ereje szerint elmenjen, ha pedig elmegy, akkor az akadémiai és civilizált szokásoknak megfeleljen. A professzionálisok érdekeltek abban, hogy intézményesítsék és médiumosítsák önmagukat. Kapitalista demokráciákban azt akarod, hogy minél gyakrabban fordulj elő. Bezárod magad logikus és önkéntesen vállalt kötelezettségekbe. Loholsz egyik kötelezettségtől a másikig, és mindegyik a morális evidencia súlyával lóg a lelkeden. A szövegszerkesztőgép időt takarít meg. Ki hány könyvet ír meg egy év alatt? Professzor K., ön nem liberális, ön anarchista, mondta egy nagy tudású és nagy vagyonú öreg amerikai egyetemi tanár, aki önmagát konzervatív realistának nevezte, mert ő tárgyilagosan nézi az uralkodó középszerűséget, és éppen azért tiszteli, mert olyan jóravalóan középszerű.

 

*

 

Lemegyek a partra és az Egérfogó mögött leülök az egyik vasasztalhoz. Hátam mögött nyikorog egy olajozatlan deszkaajtó. Hogy elmúlt ez az élet! Lehetséges, hogy az epikának éppenséggel ez a tárgya, az idő természete, s néhol a lassú folyáson belül a felgyorsulások. Déli szél fúj, száguldanak a hullámlovasok, van, aki messzire távolodik el a parttól. Elmúlt a viharágyú ideje, már csak egy fényjelzés forog, amit senki sem néz. Felkavar a szélfújta levelek moraja. Nézem a kőgáton megtorlódó hullámok tajtékát. A székek, támlájukkal a pucér vasasztalnak támasztva, egy kissé szomorúak. Előnyösnek találom az olyan női fürdőruhát az arra érdemeseken, amely a fenéknek épp csak a vágását takarja el. Vihar- és havivérzés előtti idegesség vibrál a levegőben, frontváltozások.

 

*

 

Leeresztett vitorlájú hajó dülöngél előttem a vízen, túloldalt a templomtornyok kis, fehér hasábok. Erős a szél, nem tudom meggyújtani a pipámat. Fekete gumiöltözetű férfiak jönnek ki a partra, vastag testükhöz hozzátapad a gumiruha. A homokgáton még csak alacsony bokrok tudtak gyökeret verni. Idős pár sétál a töltésen, szél fújja az úr ingét, a hölgy blúzát, bő szárú női nadrág kelméje lobog, szél csapkodja a nyugágy vásznát s lenget egy nyekergő kerítéskaput. A világoszöld vízen barnászöld felhőárnyék rohan. A sárga homokgát mögül vérvörös vitorlák tűnnek föl. A békák szüntelenül kommentálnak. Pálinkát iszom, a szél belekapaszkodik a hajamba. Nem csinálok semmit, csak ülök és nézem a tavat, aztán nem is nézek, behunyom a szememet, majd újra kinyitom: egy sirály pontosan követi az úszó felhő szegélyvonalát. Hogy tud ragyogni egy sárga vitorla acélkék szélzúgásban, oldalozó fényben! Meleg van, fúj a déli szél.

Mindannyian ugyanabban a munkában vagyunk érdekeltek. Itt vagyunk, kaptunk átlagosan hetven évet. Azon kéne lennünk, hogy ez a hetven éve mindenkinek jól teljen el. Szeretem a Balaton hajnali nyugalmát, mikor az egész szendergő tömeg önmagával egyensúlyban van. Ilyesmit kívánok magunknak is. Fennáll az az erkölcsi kötelesség, hogy jól szórakozzunk. A mulatság némelykor a szem tágra nyitását, máskor pedig a lesütését igényeli.

 

*

 

A társalgások zöme fecsegés, éppen csak érinti a tárgyat; és mihelyst érdekesre fordulna, a beszélgetés visszakanyarodik a pletykához. Mivelhogy én nem versengek senkivel, nincsenek riválisaim. Kit akarnék én legyőzni? A gyerekeimet? Egy vadidegent? Egy ideges szamarat, aki belém köt? Egy kisembert, aki azzal van megbízva, hogy ártson nekem? Valakit, aki nem ért egyet velem? Kicsodát? Mindezeknek a legjobbakat kívánom. Nyugodjanak szépen, és élvezzék ezt a hátralevő rövidke vénasszonyok nyarát – sütkérezzenek. Minél kevesebb vizet zavarni! A harcosok gyerekesek. Miért akarnak mindenáron ott lenni a páston? Miért nem szeretnének éppenséggel nem ott lenni?

 

*

 

Ideig-óráig azzal igyekszem nyugtatni magam, hogy cselekvés volt az a néhány politikai jóslatunk és javaslatunk is, amelyek időközben megvalósultak. Önbeteljesítő utópiák. Azért tudtak megvalósulni, mert másokéval korreszpondenciában voltak. Amiből az következik, hogy az én legvadabb rögeszméim is túlságosan jámborak voltak. És van, amikor úgy képzelem, hogy a cselekvés is formaalkotás.

 

*

 

Falun világos, hogy az emberek zöme a helyén van. Különös értelmiségi gőg mindenkit, aki nem értelmiségi, a körülmények áldozatának tekinteni. A falusi munkás azt csinálja, amit tanult, ami adódott, amit megszokott, amivel kibékült. Se jobb, se rosszabb attól, hogy az.

Mindazonáltal szép kis háza, verandája lehet, a kertjében van rózsa, paprika és hinta, és van egy szerény kocsija. Az akar továbbra is lenni, ami; jobban megbecsülve és megfizetve. Némelyik egymaga vagy csoportosan önállósul. Pezsgés és panasz, tapogatózó beszélgetés, merész nekilendülés, van minden.

 

*

 

Én csinálom a világomat, a számomra létező világot, mert a világ önmagában elképzelhetetlen. A számomra valóságos világ tehát olyan, amilyennek én látom, de az, hogy milyennek látom, attól is függ, hogyan élek benne. Gyakorlati magatartásom olyannyira meghatározza a gondolkodásomat, hogy utóbbi az előbbinek kutatóintézete és reklámügynöksége. Mindig hazabeszélünk, mindig az elkövetett tetteinket igazoljuk. Mindig a bűneinken próbálunk átbukni, pedig már Káinnak az ajtaja előtt is ott feküdt a bűn, akár egy hulla, mondjuk éppen a testvéröccs hullája. Onnantól fogva Káin meg van pecsételve. Már mindig annak a tettnek a súlyát hordja.

 

*

 

Ha nem lenne jó élni, akkor nem félnénk úgy a halált és nem rosszallanánk olyan elementárisan a gyilkosságot, különösképpen a hozzátartozóink megölését. A halál felől nézve az élet pompás. A vége felől nézve a rövid élet is jó, mert több a semminél. A szenvedés is több a semminél. A szenvedés nem egyenes fokozódás, hanem hullámzás, vannak enyhületei, ezek az ünnepek. Ameddig élünk, féltjük magunkat, ami azt bizonyítja, hogy van mit félteni rajtunk. Erre a semminél többre épül az élet misztikuma.

Ha itt-tartózkodásomnak a végére érek, ez a különös én megszűnik. Bármi maradjon is belőlem – szénatom vagy tiszta ész? – a maga különvált általánosságában olyannyira nem én vagyok, hogy tulajdonképpen kedvem sincsen hozzá.

Nem vigasztalódom vele. Mi más lenne az irodalom, mint ez a különös lét az egyetemes nemlét nézőszögéből.

 

*

 

Miféle zsidó az, aki írva köszönti a szombatot, aki a teremtés 5750. évében a közös ima háza helyett a verandaasztalnál imádkozik? Talán ezért a földgömbért, ezért a nagy labdáért, amelyet most a kisfiúknak, Áronnak és Józsefnek felfújtam. Judit mutatja: „Látjátok ez a kék: ez az óceán. Ez a nagy itt: Ázsia, az a nagy ott: Amerika, ez a kicsi: Európa, ez az icipici meg itt: Magyarország. Itt lakunk mi.” Megnyugtat, hogy a zsidó időszámítás kezdőpontja a Genezis. Nem valami harcias esemény, nevezetes öldöklés, hanem a teremtés. A semmiből, a kietlen sötétségből, a káoszból, a puszta ürességből isten megcsinálja a kozmoszt és az embert a maga hasonlatosságára. Aztán pihen, ez jó, ez megvan. Ilyenre sikerült, most már járjon a maga útján. A fáradt szülő is azt mondja: „Járd az utadat, nem tarthatom örökké rajtad a szemem. Égitestekkel labdázom, mégsem örül a szívem.”

 

*

 

Istenem, ezekben a politikus időkben de jó elzárni a televíziót, megfürödni és kinyújtózni az ágyban. A ma esti televíziós műsorból leginkább arra a barackos süteményre emlékszem, amit Jutka tett elém. Fülemre húzom a takarót, kedves pártállam, kedves jogállam, aludjatok ti is szépen, jó éjszakát. Átsuhan a lélek az egyik sarokból a másikba, ahol az aktualitás átbukfencezik a sohanemvoltba. A test belülről ugyanaz, ötévesen is, ötvenévesen is. A pislákoló sejtelem, hogy vagyok – időtlen. Az öntudatomhoz nem tartozik hozzá az életkorom.