Nézelődés

A Bilderberg hotelben ülök, az erdőben, arnheim közelében. Tegnap még a Hotel des Indesben ébredtem Hágában, tegnapelőtt Henning, a német fordítóm lakásán Frankfurtban, azelőtt való reggel Bonnban, a The Scandic Crown Hotelben. Inkább nem szeretek úton lenni, mint amennyire vonz, nehezemre esik reggeltől estig más emberekkel beszélgetni. A Bilderberg Szálloda körül fenyőavaron kerékpározom, aztán megengedem magamnak, hogy fellopózzam szobámba nyugton lenni. Ha néhány órát a füzetem környékén tölthetek, meg vagyok mentve. Megdolgozom a szabadságomért, ami mindenekelőtt szabad időt jelent. Lehet, hogy a mulatságnak ma van vége. Lehet, hogy nincs is jövő. Ennek a mai délutánnak kell sikerülnie. Almát tett be az asztalra a szállodaszemélyzet, a szobaszolgálattól kávét kérek, a pincér megérzi a pipám füstjét, ah, mi kellemes, mondja.

 

*

 

Hosszabb életet, nagyobb esti nyugalmat sejtek Öreghegyen, mint Budapesten, de addig is, jó rejtőzés kínálkozik az alagsori műhelyben, ahonnan nem kell kibújni, ha családomhoz csak úgy beállít valaki. Az odú összefér a szállodákkal a Föld különböző pontjain. Mindenütt azonos távolságban vagy a végponttól. Kétszáz kilométernyi messzeségből fogom belélegezni Budapest levegőjét. Jó, ha a közelben sok fa és kevés ember van. Az emberek izgatott aurája átjön a falon. A térben cikáznak a sugarak, nyomott lelkek úsznak a füstködös ég alatt. A tó vizének el kell nyugodnia, hogy a gondolat a mélyből – akár egy buborék – fölszállhasson a napfényes felszínre. Megtaláltam a megfigyelőhelyet az Öreghegy tövében, szükségét érzem, hogy a világomat belülről kifelé, koncentrikusan rendezzem el.

 

*

 

A politika Öreghegyen csak annyiban lesz jelen, amennyiben újságot olvasok vagy kinyitom a televíziót. Mondvacsinált ügyek, látom, hiszen egy-két ötletemből mutatós história kerekedett. Az ember kitalál valamit, és valóság lesz belőle. A történelem néhány esetleges ötlet megvalósulása. Elhárultak a jó munka akadályai. Az államhatalom színtereire, a kormányra, a parlamentre, nem kell különösebb figyelmet fordítani. Jobbra érdemes emberek, beszorítva egy formába; többé-kevésbé meg van írva a szerepük. Ez a játék úgy érdekes, mint a tenisz, vagy a futball. Engem ezek a mostani politikusok már nem tudnak betiltani. Az okosabbak az eszük élével továbbra is meg fogják sérteni a butábbakat, és valószínű, hogy akik az elemiben is majd kiestek a padból és úgy emelték magasba a két ujjukat, valószínű, hogy ezek a nyújtózkodók most is magukhoz ragadják a szót. Mihelyt kiépül a parlamentáris demokrácia, visszaváltozom esztétikai anarchistává.

 

*

 

Állandóan csobog a víz egy feneketlen fürdőkádba, a falban zuborog a cső. A zaj is szöveg. Minden szöveg kezdete tetszőleges. Szeretnék megszabadulni a kötelességtudattól, de amikor már azt hinném, hogy sikerült, akkor még mindig rabja lehetek az illendőségnek. Tegnap az volt a jó, hogy Hágában voltam, ma az a jó, hogy az erdőben vagyok. Amíg a guta meg nem üt, azt írhatom, amit akarok. Megengedem magamnak a folyamatos rögtönzés luxusát. Halat és fehérbort ebédeltem, aludtam, sétáltam, és a nagy karosszékben ülve néztem a lombot az ablak előtt.

 

*

 

Tizenkét éves koromban, 1945-ben bukott meg a fasizmus Magyarországon. Tizenötéves koromban, 1948-ban győzött a kommunizmus Magyarországon. Ötvenhét éves koromig tartott. 1990-ben parlamentáris választásokkal a kommunista párt uralma véget ért. Tizenkét éves koromig tartott a régi rendszer, a nyilasok alatt is tovább szolgáló Horthy adminisztráció. Helyzetem 1945-ig eléggé vitatott volt, ha a régi rendszer még néhány hónappal tovább húzza, akkor most nem lakom itt Budán, akkor az én hullámat a Duna valameddig elvitte volna. A kommunizmus győzelmétől fogva helyzetem Magyarországon ismét vitatott lett, nem azért, amit én cselekedtem, hanem már a szüleim miatt. A születésemmel volt valami hiba mindkét rendszer nézőpontjából, rosszallottak engem mint faji-társadalmi jelenséget. Alig kezdtem megszokni, hogy nem rosszallanak eleve, már ismét azt tapasztaltam, hogy megint eleve rosszallanak. Magyar-zsidó polgárnak születni önmagában nem olyan rémes, nem egészen véletlenszerűen azonban mégis úgy adódott, hogy eleve vitatott pozíció lett, és valószínű, hogy továbbra is az lesz.

 

*

 

A kérdés az volt, ki mennyire tagadja meg magát. Persze, ha van mit megtagadni. Hajbókoló országban ki mennyire hajbókol? Valamelyest mindenki, amennyiben nem szegi meg a játékszabályokat. Például, megszabták, hány napot tölthetek külföldön. És én az érvényes határidő lejárta előtt hazajöttem. Papa megmondta, hogy meddig tart a kimenő, és én respektáltam a papát, aki órával a kezében állt az ajtóban. Mindenesetre, azt a különbséget, hogy a kommunizmus nem akart megölni, méltányolni tudom. Tizenöttől ötvenhétig = negyvenkét év, ez már egy egész korszak. Az én életemnek is a nagyobbik része. A legfontosabb dolgok, amelyek az emberrel megtörténhetnek, az én életemben a kommunizmus idejére estek. Mivelhogy a rezsim egyik ismert közellenségének a képe kapcsolódott a nevemhez, feljogosítom magam arra, hogy búcsúbeszédet mondjak egy korszak, önmagam fölött. Egy úr a régi időkből. A történelem – háztartások történetében. Szerény állás, szerény jövedelem, gyereknevelés, újra meg újra – emberöltőnként, és megélni családostul közös erővel, tudva, hogy a megélhetés igencsak függ a politikától. Ha a köztörténetet egy magántörténetben keresem anélkül, hogy mások életéről kutatásokat folytatnék, ha azt csinálom, ami számomra a legegyszerűbb, ha mindenekelőtt a saját emlékezetemben kutatok, ami a lustaságommal a leginkább összefér, akkor méltányolhatóan józan ez a szándék.

 

*

 

Lehet dolgozni, valahogy kiadhatod, piacra léphetsz, megmutathatod. Az emberek rákapcsoltak, mindenki hajszolt és hajt, a lógás már nem dicsőség, és a savanyú a szőlő beszédek elvesztették a történelmi létalapjukat. Lehet dolgozni, nincs mentség a meddőségre. A könyvet, ha nem találsz kiadót, magad is előállíthatod. A barátok kevésbé érnek rá egymásra, és arról beszélgetnek, ami a nyilvánosság előtt zajlik. Régen olyasvalamiről beszélgettek, amiről az újságban nem volt szó, valami ellenvilágról. A politikai képzelőerő bűnösen hajlik a leegyszerűsítésre, az olvasók engedik, hogy ami az újságban áll rátelepüljön a memóriára. És mindig vannak őrök, akik felvigyáznak, hogy a dolgokról az időszerű felfogásban emlékezzünk. Már mindenki úgy beszél, ahogy manapság szokás beszélni.

 

*

 

Végállomás, a történelem vége, megérkezés, révbe jutás. Elhelyezkedtem a barlangban, lemegyek polgárilag az irodába, ahogy apám ment le az emeleti lakásból a boltba. Én is lesietek reggel a munkahelyemre, és hamarosan már a túlsó partról integetek, amikor meghallom a felelősség, a bajok, a halmozott mulasztások szirénhangját. A szervezőemberek loholó-szenvedélyét riadozva nézem. Alkalmatlan férj, tőlem, egyetlenem, nem remélheted, hogy estére bármiféle programot megszervezek. Sz.-ék megjöttek, és lám ma este már operába mennek. Ott voltunk a nagy kanyon szélén, és nem néztük meg a szakadékot. Megérkeztem a pinceparadicsomba, itt meghúzhatom magamat. Azt kell mondani, hogy eljutottunk a Nirvánába ebben a napos barlangban, ahonnan egy japán naspolyára látok. A dolgok, mihelyt beszélni kezdek róluk – nyelvi valósággá átalakulva – már csak az én képeim. Úgy illik, hogy a nyelvi valóság tisztelettel bókoljon a képi valóság előtt, mert a látás istenibb, mint a beszéd.

 

*

 

KJ felhív: ne legyenek a zsidók a parlament által elismert etnikai-nemzetiségi kisebbség. Ne legyenek fogalmilag megkülönböztetve. Majd, ha sokan kérik, hogy képviseljék őket, majd akkor jelentkezzenek a képviselők. Ezek most önjelölt volt-kommunisták, akiknek nem kerül nagy megerőltetésébe, hogy sietve átnyergeljenek cionistáknak. A zsidóság, mondja KJ, az valami szellemi. Ha nemzetiség, akkor formálisan más, és akkor be van rekesztve egy nemzetiségi közegbe. „Ha magát tőlünk megkülönbözteti, akkor nem tartozik miközénk, akkor az érdekei mások, mint a mieink. Foglalkozzon csak a maga belzsidó ügyeivel.” Erről írtam 1956-ban egyetemi szakdolgozatomat arról, hogyan ment bele Pap Károly a maga krisztiánus messianizmusával a populista-nacionalista kelepcébe. Már nem emberként írt, hanem egy nemzet tagjaként és még csak nem is egy állam polgáraként. Ha állampolgár, akkor egyenjogú, ha nemzettag, akkor kétes, akkor az ugyanannál a kávéházi asztalnál ülő egynyelvű szomszédok egyszeriben – valami új erő folytán – két nemzet tagjaivá oszolnak szét.

 

*

 

Ha más, akkor rosszabb, mint mi. Mert világos, hogy mi vagyunk a jobbak. Lehet rosszabb úgy is, hogy sajnáljuk, lehet rosszabb úgy is, hogy irigyeljük. A zsidó esete a huszadik században inkább a második. Inkább irigyelik, mint sajnálják, tartanak tőle, veszélyesnek tartják. Senki sem beszél cigány világhatalomról, ezzel szemben a zsidó világhatalom ideája régi antiszemita hipotézis. Ha irigylik és veszélyesnek tartják, akkor indokolt korlátozni a zsidókat, és ezen az úton szellemileg megjelenik a zsidótörvény logikai helye, majd az igénye is némely szélsőségesek részéről. Ez a törekvés a zsidók kiküszöbölésére az adott nemzetközi kontextusban formálisan megvalósíthatatlan, informálisan azonban nem lehetetlen. Egy államtársadalom felülről, az állami szférából elindítja a zsidótlanítást. A kormányban már nincsenek zsidók. A parlamentben még van egy tucat zsidó képviselő. A zsidók áthúzódnak a magánszférába. Valamelyest oldalt állnak. Nézik a fejleményeket.

 

*

 

Este két szép kisfiú a fürdőkádban, sötét aranyhalak, fickándoznak, elmúlt a félelmük a víztől. Régebben a hajmosás jajveszékeléssel járt, kétségbeesett ordítással, most egy pissz se, dicsérem a fegyelmezettségüket, derűsen fogadják az elragadtatást. Az autóban aludtak, Budakeszi táján Józsi fölsírt, hogy „Fáj a pocakom!” Mellesleg ezalatt a három balatoni hét alatt ő is szobatiszta lett. Áron még költőibb, ábrándozósabb, mint volt, magában verseket mond, kínrímeket farag és szüntelen átképzeli magát valami másba, Annába, egy német kislányba, palackorrú delfinekbe és egy kis piros vonatba. Ő is honvágyó képeket ápolgatott magában, legszívesebben a lépcsőházra és az előszobára gondol, mert onnan még sok út nyílik. Papa ne legyél olyan buta, szól rám, amikor elégedetlenkedem, hogy Áron most miért fázós cica vagy bánatos béka? Hát nem unalmas, kérdi Áron, ha az ember mindennap ugyanaz?

 

*

 

Lehet, hogy társaságibbnak, családiasabbnak, ilyenebbnek, olyanabbnak kellene lennem. Valószínűleg mulasztások özöne terhel, de nem akarom javítani a pozíciómat a mennyei főhatóság előtt. Fölvetem a fejemet, akár a szamár: törődj bele a saját tökéletlenségedbe, így se, úgy se tudnál megfelelni. Hát maga már mindenhonnan kihúzza magát? Maga már sehova sem bír tartozni? A legtöbb ember azon töri a fejét, hogyan tölthetne még több időt mások társaságában. Az odatartozás értelme – az elhárítás egy másik csapattal szemben. „Háború van”, mondta ma reggel a két és fél éves Józsi, plasztik géppisztoly volt a kezében. A nagyobbaktól tanulta, kapta. Megsemmisítő realizmussal mondta ezt, amikor a dúlásait nehezményeztük.

 

*

 

Hol vannak a ma született bárányok? Ki jeleskedett az új hangoskodók közül az ellenzék soraiban? Ki hősködött, hadonászott akkor, amikor még tilos volt. Nem lehet igazságos a prolongált bosszú, amely nem is azt éri, akit büntetni akar, hanem a gyerekeit. Egyszer végre egy vonást kell húzni. Nincs több politikai bűn. Félő, hogy nem tudok egészen elhúzódni, mert sok a félelem és kevesen mernek határozottan beszélni erről az új megfélemlítésről. Ezek a gyűlölettől duzzadó zsírosbödönök, ezek akarnak másokat elszámoltatni? Megismertem ezt a viceházmester fajtát nyilas alakban, kommunista alakban, az egyetlen öröm, amit át tudnak érezni: az irigy káröröm. Ha azt kérdik, hogy lehet a hajdani áldozatoknak igazságot szolgáltatni, akkor azt mondom: nem lehet. Akit most betesznek a kiürítendő lakásokba, azt előbb vagy utóbb ki is fogják tenni onnan. Politikai kirakatpereket akartok? Az állam nem követhet el törvénytelenségeket, csak azért, hogy a csőcselék örüljön. Az is bűnös, aki most nagyszájú, de azelőtt lapult. Elhallgatással hazudott, tudta, de nem mondta. Vagy nem is tudta, és az együgyűség lenne a mentsége?