Felvonásköz

A magyar posztkommunista társadalom még mindig államtársadalom. A gazdaság kilencven százaléka még mindig állami kézben van, a munkavállalók kilencven százaléka még mindig állami alkalmazott. A magánvállalkozás még nem törte át az állami monopóliumokat, és még igen messze van attól, hogy domináns szektorrá váljon. A vállalatok felülről, a kormánytól – most már a nem-kommunista kormánytól – várják az instrukciókat, a szabályozást és a szubvenciót. A magyar gazdaság még nem tekinthető működő piacgazdaságnak, s még jó néhány év kell ahhoz, hogy azzá váljon. Amíg működő piacgazdasággá nem válik, addig nem is remélhető, hogy a nyugat-európai Közös Piac megnyitja előtte a kapuit. Józan becslések szerint erre az évtized második fele előtt nem kerülhet sor, de inkább csak a vége felé.

Egy paternalista társadalom kívül-belül elapátlanodik, már nincsen apja, de még nem felnőtt, még nem a maga ura. Interregnum. A nyugat óvatosan nyilatkozik arról, hogy támogatja-e egy közép-európai integráció tervét, s a szkeptikusok megkérdezik, hogy ugyan milyen haszonnal járhat válságaink összekapcsolása. A nyugati kapcsolatok nem nőnek olyan mértékben, ahogy a szovjet kapcsolatok csökkennek, ami egy posztpaternalista társadalomban bizonytalanságérzést kelt. Ez a posztpaternalista jelleg a politikai osztály és az autoritás körében is megmutatkozik: a régi apákat ledobta magáról a társadalom, az új vezetőket nemhogy apaként nem fogadja el, de abban is kételkedik, hogy egyáltalán alkalmasak-e kormánytisztviselőnek.

 

*

 

A szakembereket a közhatalomtól tegnap a kommunista pártideológia választotta el, kérdés, hogy a keresztény-nemzeti kormánykoalíció tudja-e ideológiamentesen kiválasztani az új adminisztrációt. Az alól a gyanú alól, hogy nem különösebben ért a kormányzáshoz, az újonnan hatalomra kerültek közül senki sem tudja kivonni magát, mivel ténylegesen még egyiküknek sincsen kormányzati tapasztalata. Ezt a kételyt az sem enyhíti, hogy az előző adminisztrációból sem volt sok öröme az országnak.

 

*

 

Sok szakember úgy gondolja, hogy jobb ilyenkor máshova, nyugatra menni, egyéni megoldásokat keresni ott, ahol a szaktudásukat értékesíteni tudják, mennek a vendégtanárok és a vendégmunkások, hogy netalán egy fél lakásra valót megkeressenek, ami persze az amúgy is szorongó sajtóközvéleményből brain-drain panaszokat vált ki.

 

*

 

Amit korábban értelmiségnek neveztünk, abból most kiválik az új politikai osztály és az új vállalkozók jelentős sokasága. Az új, fiatalabb és demokratikusan választott parlamentben sok történész, közgazdász, szociológus és irodalmár van, képzettebb, jobban beszélő, érdekesebb emberek léptek be a politikai színházba. Az idősebbek szüntelenül megvádolhatók korábbi politikai engedelmességük emlékeivel, előtérbe nyomulnak tehát a fiatalok, akiknek kevesebb alkalma volt kompromittálódni. Való igaz, hogy az idősebbek lényét erősebben meghatározta az alattvalói kishitűség és rezignáció.

 

*

 

Az életutak széttartóbbak, mint voltak, ki erre megy, ki arra; külföldre, másik pártba, másik szakmába; váratlan mozgások tapasztalhatóak, az emberek kevésbé érnek rá egymásra. Az értelmiségi osztály szétválik, felbomlik és beleolvad az új középosztályba, amely kibővül és tagolódik. Ez utóbbinak továbbra is integráns, talán centrális alkotórésze lesz az, amit ma értelmiségnek nevezünk, mellé nő azonban a vállalkozó és tulajdonos polgárság.

 

*

 

Az egyetemi, kutatói fizetések nem magasak. Csak az marad meg az állásában, aki valóban szereti a munkáját. Az marad értelmiségi, aki valóban az akar lenni. Akit sem a hatalom, sem a tőke nem érdekel annyira, mint a gondolkodás. Akit a cselekvés a szemléletnél jobban érdekel, az mostanában talál elég cselekednivalót Magyarországon. Az aktivisták nem panaszkodhatnak, a rezignáció árfolyama leszállt, megy fölfele a kísérletezésé. Aki eddig nem írta meg a novelláit, ezután sem fogja, s ha választhatna egy regény vagy egy BMW között, most inkább utóbbihoz hajlanék. Annyi biztos: regényből nem lesz BMW. Az írók kezdenek elszegényedni, hacsak a kibővült sajtó föl nem tartóztatja esésüket.

 

*

 

A kommunizmusban mindenki értelmiségi akart lenni. A kötelező ideológiai képzés által mindenki rá volt kényszerítve arra, hogy intellektuelként viselkedjen, hogy társadalomfilozófiai elvontságokkal foglalatoskodjék, ha másként nem, akkor hát bosszankodva, szűk társaságban, vagy egyedül vitázva, hogy ugyan micsoda képtelenséget mondanak neki, és ha eltolta is a hivatalos válaszokat, a kérdés, a műszó ott maradt mindenkinek a tudatában. Az embereket összefogta az államideológia vagy a berzenkedés ellene, s ez közös magyarázatot adott az életutaknak.

 

*

 

A szűrő-nevelő egyetem bejuttatta a megfelelő fiatalokat az államtársadalom felső emeleteire, s rajtuk állt, hogy melyik hierarchiában akarnak mozogni. Volt két eléggé zárt hierarchia, a politikai hatalomé és a szakmáé. Mondhatnánk két nómenklatúra. Az volt a sztár, aki ebben, is, abban is benne volt, akit innen is, onnan is megbecsültek. És voltak a disszidensek, akiket az állam láthatatlanná tett, és akik a legalista szakértelmiség körében vegyesen ébresztettek rokonszenvet és ingerültséget. Ha zajlott is a pozícióharc az udvari kultúrán, Kádár János hosszantartó királyságán belül, mindezek igen stabil pozíciók voltak.

 

*

 

Most meg íme az életutak széttartanak. Kezd vége lenni a paternalista bensőségnek, a szocialista biedermeiernek, amelyben Kádár királlyal szemben állottak a szellem antifejedelmei alattuk és körülöttük egész udvarukkal. Tegnap az államkultúra még egész világ volt, és a bien pensant, tehát a normális emberek elfértek benne. Legalábbis nem bújtak ki belőle. Nem érezték a cenzúrát szellemi akadálynak. Benne éltek, s válaszul a külső szigorra létrehozták a barátságos intimitás zugait. Abból az intim társaságból, most mindenki a maga módján kiválik.

 

*

 

Akit lekötnek a pártja ügyei, azt idegesíti az irónia. Érthető, hogy politikus a politikusokkal van sülve-főve együtt, a vállalkozóknak meg okosabb olyan társaságba járni, ahol üzleti kapcsolatok is szövődhetnek. Az értelmiségi osztályból kirajzanak a tudatipar menedzserei, mindenki, akinek az irodalom vagy a tudomány valami másra kell, nem arra, amire való, a megértés fényűzésére.

 

*

 

Sokan azt gondolják, hogy egymaguknak és most kell boldogulniuk, nem várhatják meg az egész országot. Áll az ország, ahogy állni bír, ők mindenesetre szilárdan állnak. Nekik van is és lesz is. A hajléktalanok pártot alapítottak, az aluljárókban, tereken, piacokon szánalmas holmikat árulnak emberek a Szovjetunióból, Lengyelországból, Romániából. Koldus több van már, mint volt, a televíziós híradó az ingyenkonyha képeit mutatja.

 

*

 

Nyugati ismerőseink várakozóan, barátságosan, némi hűvösséggel szemlélik változásainkat. Nemcsak érdekesebbek lettünk, hanem unalmasabbak is. Tegnap még a kapitalizmus szocialista alternatívája voltunk, ha nem is vonzó, legalább ijesztő. Aztán már nem volt tovább tartható az a fikció, hogy a liberális demokráciának van értelmes alternatívája. S ahogy az évek múltak, ahogy kiküzdöttük a szabadságot, most már csupán a kapitalizmus és a liberális demokrácia rossz tanulói lettünk. Eddig Kelet nyugati perifériája voltunk, fejlettebbek, mint a központ. Most Nyugat-Európa keleti perifériája leszünk, kezdetlegesebbek, mint a központ. Gyakran elhangzik a megállapítás: negyven év kommunizmus csak arra volt jó, hogy a statisztikai rangsorokban Magyarország hátracsússzon nemcsak Olaszország, Spanyolország és Finnország, de Portugália és Görögország mögé is. Rosszul esik tudomásul venni, hogy szaktudásunk elégtelen, hogy egyéni és kollektív személyiségünk nemzetközi mércével mérve valamelyest leértékelődik.

 

*

 

Én azt hiszem, hogy továbbra is valami furcsa leszünk, amit nem lehet leírni sem a latin-amerikai, sem a dél-koreai modellel. Továbbra is ez lesz a neve: közép-európai. Egyszerre groteszk és kiszámíthatatlan, törés, bukás, vereség nagyobb esélye jellemzi, de mindezeknek a fordítottja is lehetséges. Ennek a társadalomnak számomra, regényíró számára, éppen az a vonzóereje, hogy történik benne valami, csinálja, átszerkeszti, átfogalmazza magát. Sok embernek érdekesebbé vált az élete, új lehetőségek nyíltak előttük.

 

*

 

A magyarok realisták, és inkább sötéten látók, mint ábrándosak. Tudják, hogy most egy darabig igen nehéz lesz, aztán megint egy kissé könnyebb. A hangulat pulzál, egyik nap minden elég jónak látszik, másnapra minden elromlik, de aztán az egész mégsem olyan rémes. Szenvedélyes hangulati hullámzások kísérnek nem is olyan végletes jelenségeket. Katasztrófavárás és akasztófahumor jól megfér egymással. Meg még valami együgyű hit is abban, hogy lesz valahogy, hogy volt már rosszabb is. Mindez együtt létezik.

 

*

 

Az ország az interregnumban is működik, az intézmények ki fogják bírni a további amatőrizmust is, központi utasítások nélkül is elboldogultak. A választások után valamivel nagyobb a békülékenység, a győztesek is megszeppentek és kezdik felmérni, hogy amire vállalkoztak, az igazán nehéz. Most kiderül, hogy a parlamenti pártok valamelyest egymásra vannak utalva.

 

*

 

A kormánypárt nem sokáig engedheti meg magának, hogy fokozza vagy akár tovább folytassa a propagandát a liberálisokkal szemben. A nyugati liberalizmussal szemben a populista konzervativizmus nem tud magabiztosan érvelni. Válasznak a folytonos sértődés kevés. Nehéz ugyanis megfogalmazni, hogy Magyarországon 1990-ben mit is jelent a politikai konzervativizmus, hacsak nem valami olyasmit, mint a nagypapa ezüst zsebórája. Mit is akar konzerválni a politikában? A tekintélyuralmi-paternalista hagyományt, amelynek a kommunizmus csak az egyik, különösen goromba változata volt?

 

*

 

Érv az apátia ellen, hogy annyi mindent meg lehetett csinálni. Alapítások ideje, mindenféle bolondsággal el lehet indulni. Jönnek nyugatról a kalandosabb üzletemberek is, jön a maffia is, és minden, ami a levegőben van. Nem tudom, hogy olyan jó-e részévé lenni a világtársadalomnak, de azt már tudom, hogy kiszakadni belőle sem jó. A mai politikai szervezetek azért vannak, mert akarták és megcsinálták őket. Vannak bizonyítékok arra, hogy lehet akarni és megcsinálni valamit.

 

*

 

Magyarországon mind a Nyugat, mind a Szovjetunió szívesen venné a konszolidációt. Innen is, onnan is inkább jó szemmel néznek, inkább támogatóan és nem kárörvendően. De nem is kívánnak túlságosan belebonyolódni az ügyeinkbe. Kíváncsiak, hogyan boldogulunk egymagunk. Közép-Európában létrejön a sokirányú külkapcsolódások stratégiája, soktól függeni jobb, mint egytől. A német-osztrák kapcsolatokat az ország igyekszik kiegészíteni és ellensúlyozni a latin Európával és Északnyugat-Európával, Amerikával és Kelet-Ázsiával. Az Alpok–Adria-szövetségben, amely még inkább vágy, mint valóság, Olaszország és Jugoszlávia, Ausztria és Magyarország mellé csatlakozni kíván Csehszlovákia, sőt Lengyelország is. Kooperációk és társulások elképzelhetők mind a négy égtáj irányában. A vállalatok, a községek, a tájegységek önállósodnak, mindenfelé keresik a kapcsolódásokat, a szomszédságtól – távoli földrészekig. Az ország jövője ma még meghatározhatatlan, semmi sincsen még eldöntve, a helyzet nyitott.

 

*

 

Lehet, hogy mind többen fognak akarni egy közép-európai integrációt az eltűnt Habsburg Birodalom helyén, amelynek Németország és Oroszország között megvolt a maga funkciója. Szükség van ma is Közép- és Kelet-Európában a demokratikus föderalizmusra, mint fegyelmező-békéltető elvre, különben kiéleződnek a nacionalista konfliktusok. Valószínű, hogy a nyugat-európai közösségnek túl nagy falat volna az egész közép- és kelet-európai térség. Valószínű, hogy ez az észak-dél irányú övezet sem akar csupán Nyugat-Európa hátsó udvara, perifériája lenni, annak a mintájára, ahogy Latin-Amerika az Egyesült Államoké.

 

*

 

A régió emberei az elmúlt évben elég nagy szuverenitást tanúsítottak. A közép-európaiak autonómia-törekvése, energiája és leleménye még sok meglepetést tartogathat. Önmagában való értéknek is látható, hogy még nincsen eldöntve az ország sorsa, hogy az emberek kíváncsiak a jövőjükre, hogy foglalkoztatja őket mind a múlt, mind a jövő.

 

*

 

Az ország bizonyos fokú politikai érettségről tett tanúbizonyságot, a kommunista párt civilizáltan adta át a hatalmát, semmiféle erőszakosság nem történt, a különféle politikai erők között munkakapcsolat van. Mindenki európai akar lenni. Akire azt mondják, hogy nem európai, azt nem dicsérték meg. Mit is jelent ez a jelző: európai? Az egyéniségek tiszteletét, jogegyenlőségét és jogbiztonságot, megbízható, jó minőségű munkát, kultúrák, kisebbségek tarkaságát, komplex identitásokat. Magyarország át akar menni az Európa-vizsgán.

 

*

 

Van nacionalizmus, de az nem teszi nyíltan túl magát a demokrácián. Vannak antiszemiták, de azok nem mondják magukról, hogy azok. A lényeg a megerősödött nemzeti szuverenitás: valószínű, hogy a szovjet csapatok jövő nyárig kivonulnak, a Magyar Köztársaság pedig katonailag semleges állam lesz. A nemzeti szolidaritás a szomszédos országokban élő kisebbségek védelmében csak az európai normatívákra, az alapvető emberi jogokra, személyiségi és kollektív jogokra hivatkozik. A nemzeti szolidaritás arra készteti a magyarokat, hogy akarják a demokráciát az egész szomszédos térségben, következésképpen saját országukban is. Senkinek sincsen esélye arra, hogy egy új tekintélyuralmat meg tudjon szilárdítani. A politikai színpadon még nyitott a verseny, nincs karizmatikus diktátorjelölt. A választók a demagógokat mellőzték. Az ország működik, és e pillanatban, mikor ezeket a sorokat írom, elvan erőteljes politikai vezetés nélkül is. Hogy holnap mi lesz, azt nem tudom. Legalább kevésbé unatkozunk.