Forradalom vagy reform

A huszadik század magyar történelmét meghatározták olyan jobb- és baloldali forradalmi kísérletek, amelyek azt ígérték, hogy – valamilyen belső ellenség leküzdése után, radikálisan új struktúrák és elitek kialakításával – a korhadt régi társadalom helyén új, egészséges, konfliktusoktól mentes, egységes társadalmat hoznak létre. A jobboldaliak etnikai-faji, a baloldaliak osztályszempontú homogenitást ígértek. Ezek a kísérletek nem bizonyultak sikeresnek, bár tagadhatatlanul sikerült sok szenvedést okozniuk.

A gondolkodó magyarok zöme ma abban reménykedik, hogy a frissen kiépülő politikai demokrácia elősegíti a többszörösen megszakított magyarországi polgárosodás föléledését. Hajlamosak vagyunk Magyarország jelenlegi átalakulását egy új polgári reformkornak – nem pedig forradalomnak, illetőleg ellenforradalomnak – tekinteni, habár számolunk azzal a veszéllyel is, hogy ez az átalakulás elvezethet egy forradalmi retorikával kísért új rendiség kialakulásához.

Történetfilozófiai és társadalometikai általánosításként: a forradalmakkal szemben a reformmozgalmakat hosszú távon eredményesebbnek és emberkímélőbbnek tartjuk. Kevesebb embert hurcolnak és aláznak meg, kevesebb önbecsülést ásnak alá, kevesebb egzisztenciát és családot tesznek tönkre és kevesebb ártatlant büntetnek meg. A forradalom képzetéhez hozzátársulnak a számonkérés, a leszámolás, a bosszú képzetei. A formális jog háttérbe szorul a tartalmi szempontokra hivatkozó „forradalmi igazságtétel” követelményével szemben. Nem hisszük, hogy ez lenne a legrövidebb út a polgári jogállam megteremtéséhez.

A forradalom dinamikája rendszerint létrehozza azt a hiedelmet, hogy csak egy mindenekfelett való igazság van, amelyet csupán az ideológiailag helyesen gondolkodó tiszták tudnak képviselni, ami igazolja a belőlük verbuvált élcsapat (párt) mindinkább kiterjeszkedő hatalmát. Ebből szükségképpen következik, hogy a helyesnek nyilvánított ideológia híveivel szemben pozitív, ellenfeleivel szemben negatív megkülönböztetést alkalmaznak. Ezzel szemben a polgári gondolkodás szkeptikus; az igazságok és érdekek sokféleségét tételezi, és ezért türelmes, sőt kíváncsi az övétől eltérő gondolatmenetekkel szemben.

Azért is reméljük, hogy a társadalom jelenlegi polgári átalakulása inkább reform jellegű lesz, mert talán ez töri meg a legkevésbé a polgárok életútját. Ma már tudjuk, hogy mennyire igazságtalan volt a két világháború közötti korszak elitjének, városi polgárságának, parasztpolgárságának, tisztviselői karának globális elítélése és kollektív diszkriminációja, aminek következtében emberek sokasága méltánytalanul arra kényszerült, hogy titkolja vagy éppen szégyellje a múltját.

Akárcsak a múltban, napjainkban is szembeötlő, hogy a leghangosabban ítélkezők tisztasága és erkölcsi jogosultsága nemegyszer több mint kétséges. Neofita ideológiai túlbuzgalom, a középszerűek reménye, hogy politikai érdemek révén lekörözik a tehetségesebbeket, a tegnapi kollaboránsok szorongó és kényszeres ujjal mutogatása másokra, nehogy rájuk terelődjön a figyelem, no meg a közönséges irigység, és a tárgyát kereső sértett neheztelés: ilyen kevésbé nemes indítékok is párosulnak a forradalmi elszámoltatás követelményéhez. Azt reméljük, hogy a huszadik század végén újrainduló magyar polgárosodás ezeket az antihumánus kelet-európai beidegződéseket legalábbis mérsékelheti.

Akik ma középkorúak vagy idősebbek, életük nagyobb részét az államszocializmus korszakában élték le, s nem akarnak felnőtt múltjuknak jóformán az egészére, mint szégyen és kudarc egyöntetűen sötét korszakára gondolni. Bár mentalitásuknak része lehet a kritikus önvizsgálat, a polgárok szeretnének a saját és családi múltjukban bizonyos kontinuitást is látni, amiben benne foglaltatik önmaguk és eleik megértő respektusa is. Nem lehet semmisként kiiktatni egész előző generációk élettapasztalatát. Amennyire ostoba volt ezer év magyar történelmét „elnyomás és szolgasors” egyetlen komor tablójaként leértékelni, annyira elvakult az átfogó bűnvád az elmúlt évtizedek és a lezajlott dráma szereplői ellen, akik között magunkat is fölfedezhetjük.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznunk a polgári társadalom lényegét: a szférák elkülönítését hangsúlyoznánk, vagyis azt, hogy a politika különválik a szakszerű közigazgatástól, a gazdaságtól, tudománytól, a kultúrától és a vallástól. Az a kérdés, hogy ki milyen párt egykori vagy mai tagja, híve, szavazója, hogy ki milyen politikai elveket vall, ez az állampolgárok magánügye.

Ha rendszerváltozást akarunk, akkor nem érhetjük be annyival, hogy az egyik párt helyébe a másik párt lép, ezt csak kormányváltozásnak tekintenénk. A rendszerváltozás mindenekelőtt a versenyszabályok megváltozását jelenti. Polgári társadalomban a nem-politikai pozíciók elfoglalásának kizárólag szakmai, teljesítményelvű kritériumai lehetnek.

Évszázadunkban az egymást váltó kormányzatok a magyar szakembertársadalmat sorozatosan politikai diszkriminációval tizedelték meg. Tették ezt a tizenkilences forradalmárok és ellenforradalmárok, tették a harminc-negyvenes évek zsidóüldözői, majd tette negyvenöt után a lépésenként kibontakozó kommunista hatalom ellenségessé nyilvánítva és eltávolítva előbb a polgári, majd a kevésbé megbízható kommunista szakembereket. S ha a politikai megrázkódtatásokat követő kivándorlási hullámokat is tekintetbe vesszük, akkor világossá válik, hogy minél élesebbek a fordulatok, annál többen menekülnek el.

Meggyőződésünk, hogy a magyar állampolgárok újabb politikai szempontú diszkriminációja ismét visszavetné Magyarországot a polgárosodás útján. Abban reménykedünk, hogy a szakmájukhoz jól értő állami tisztviselők, gazdasági vezetők, újságírók, tudósok megmaradnak azokban a pozíciókban, amelyeket szakmai hozzáértésük szerint jól tudnak betölteni.

Természetes, hogy egy többpártrendszerű demokráciában a választott politikai pozíciók betöltői pártállásuk szerint változnak. Egy szakszerű államigazgatás azonban megkívánja, hogy ez a személycsere az állami és az önkormányzati szerveknek csupán a csúcspozícióira korlátozódjék, a végrehajtó funkciókban viszont olyan hivatásos tisztviselők működjenek, akik a tisztviselői munkát élethivatásuknak tekintik. Ez teszi lehetővé a célok megújításának és a hozzáértés folyamatosságának az egyidejű biztosítását.

Egykori kutatásaink során számos olyan termelőszövetkezeti vezetővel, tanácstitkárral, minisztériumi tisztviselővel is találkoztunk, akik az adott lehetőségek keretében a legjobb tudásuk szerint, jóhiszeműen tették a dolgukat. Hozzátennénk, hogy a hatvanas évek végétől fogva a Kádár-rendszer kísérletet tett arra, hogy az államszocializmusra általában jellemző kontraszelekciót mérsékelje és igyekezett állami, sőt pártfunkciókban is képzett szakembereket alkalmazni.

Az a körülmény, hogy ez a kádárelit szakértelmiségiként kezdett viselkedni, érdemleges szerepet játszott abban, hogy a kormányhatalom átadása erőszakmentesen és viszonylag civilizált módon történt. Ésszerűtlen és méltánytalan lenne, ha ennek a folyamatnak a kulcsszereplői a jövőben mint egykori kollaboránsok rendszeres hátrányban részesülnének.

Még inkább hangsúlyoznánk ennek a társadalomerkölcsi álláspontnak az érvényét a tudomány és a kultúra területén, ahol nem politikai célok végrehajtóiról van szó, hanem inkább a célok mérlegelőiről, olyan független értelmiségiekről, akiknek az objektív, kritikai elemzés a dolga, túl minden politikai rokonszenven vagy elkötelezettségen.

Kelet-európai, rendi hagyományaink megújítását jelentené, ha az egyetemi, kutatói, tanári, akadémiai állásokat, az irodalmi és művészi intézmények vezető pozícióit, a művészi és tudományos díjakat továbbra is politikai odatartozások hűségjutalmaként osztanák el, ezúttal azonban nem egy, hanem több párt hívei között. Lehetne azzal mentegetni az egypártrendszerű karrier többpártrendszerűvé tételét, hogy az csak időleges és a korábbi méltánytalanságok korrigálását szolgálja, valószínűbb azonban, hogy az ilyen új politikai-rendi struktúra állandósul.

Válaszúton vagyok: elindulhatunk a forradalmi retorika útján, ami ugyan gyors változásokat ígér, de történelmi tapasztalataink szerint csak elmaradottságunkat tartósítja. Dönthetünk azonban úgy is, hogy a rendelkezésre álló politikai eljárások közül azokat választjuk, amelyek a legméltányosabbak és a lehető legkevesebb embernek ártanak. Meggyőződésünk, hogy a forradalom kultuszánál ez az emberkímélő stratégia nemcsak nemesebb, de sikeresebb is.