Mi igaz?

Az előző héten a hasonmásom, a tanár Stockholmban volt, előadást tartott, holnapután New Yorkba megy, előadást tart, szombaton, alighogy megjön, indul Antwerpenbe, ahol az egyetem díszdoktora lesz, kap valami piros-arany hermelinprémes válldíszt, amely varázslósüvegként a fiúkat szórakoztathatja, majd haza és újra el, Bonnban német televízió, felolvasás egy hágai templomban, majd egy erdei szeminárium, végül Bécsben kell beszélnie az egyetem aulájában. Elragadtatta magát, engedett a hívásoknak, virtuskodás, egoburjánzás, és nem utolsó sorban az öreghegyi ház célképzete. Nagyvilági túlzások a falusi remetelakért. Minden el van túlozva. Hogy lehet az énrák ellen védekezni? Miért nem bírta csendben meghúzni magát? Elképzelni szeret és nem csinálni.

 

*

 

Az új keresztény-nemzeti kurzus visszahozza a háború előtti frazeológiát, szépíti a zsidók meggyilkolását, és azt akarja hinni, hogy ők az okai a negyvenéves kommunizmusnak? Az antikommunizmus lassan átadja a helyét az antiszemitizmusnak. Eltűnt az ellenség, ledőlt a párturalom, nincs kit gyűlölni, maradtak a zsidók. Ebben nőjön fel Áron és József, ebben a sebzett, gyűlölködő, sunyi, önsajnáló hangulatban? Kezdettől érezzék, mihelyt iskolások lesznek, hogy ők mások? Szégyelljék magukat azért, mert zsidók, vagy ellenkezőleg, dacosan vállalják? Ez is, az is görcsös állapot. Vírus ez a zsidózás, tavaly még csak egy-egy megjegyzés, most mind gyakoribb, burkolt, sanda, célozgató alakban, körös-körül felbátorodik, polgárjogot nyer, jóakaratú, együtt érez, de tapintatra int: ne legyetek olyan feltűnőek. Apránként tüntessük el a különösségeinket, húzódjunk észrevétlen zugokba? De vajon tudnak-e az én furcsa, tüzes fiaim szerényen beilleszkedni?

 

*

 

Itthon fejek hullanak, de az etatizmus marad, a jó állások gazdát cserélnek. Aki célirányosan jelenti föl a másikat, az a helyére ülhet. Az emberi anyag marad, a jóság is, az aljasság is új kifejezési formákat talál. Az inga visszaleng balról jobbra, de mert a többség szavazata folytán, már nem bizonykodhatom, mint egykor, a kényszeruralom idején, hogy a társadalom jobb, mint az állam. Olyan az ország, amilyennek látszik, amilyen a munkája, ahogy kinéz, ahogy beszél, amilyen a tudása. De miért lenne inkább ez a mai arca az igazi, ha a tegnapi sem volt az? Este a televízióban bemutatkozott a kormány fele, egyik sem volt ellenzéki, nem is első vonalbeli szakemberek. Túlélők, úri-polgári származásuk miatt a Rákosi-korszakban némi késéssel vették föl őket az egyetemre. Ennyi van a szenvedés-listán, onnan simán mentek felfelé, de nem voltak kommunista párttagok, persze ellenzékiek sem voltak. Az Amerikában járó köztársasági elnök elmondja, hogy állandóan védekezni kényszerült, állítgatta, hogy az ország és a vezetés nem nacionalista-antiszemita. Most azt mondja mindenki, hogy ő nem az, és nem is szép dolog annak lenni. Az országnak romlott a sajtója. Tegnapelőtt felhív valaki a Spiegeltől, hogy írjak egy esszét Magyarország visszahajlásáról a harmincas évekbe. Nem fogom megírni ezt a cikket. Pipára kell gyújtanom hallván: az új külügyminiszter azt mondta, hogy nagy korszakváltás ez, mert vége van egy fagykorszaknak, amely 1945-ben kezdődött. Eszerint 1944-ig nem volt fagykorszak. Nekem negyvenötben nem a fagykorszak kezdődött, hanem egy olyan kor, amelyben a magyar állam nem készül nagy szövetségesével együtt engem meggyilkolni. Eltérően az előző, a külügyminiszter szemében megszépülő évtől, amelyben a leghatározottabban arra készült. Mint magyar állampolgár szégyenlem, hogy ezentúl egy darabig, de éppen az új demokrácia kezdetén ez a tördelt beszédű, bujkálós tekintetű ember fog engem képviselni.

 

*

 

Kilépve az akarások forgatagából, oldalt állunk ismét, meditálunk, kommentálunk, ez most nem az a terep, amelyen játszani csábulunk. Abban a múlt századi zsidó kocsmában, amely az én részeg hajóm lett, tótágast álló és az égen sikló hajó, jó néhányan, elevenek és holtak ismét összejöhetnek. Öregurak megülnek a vackukban, maga meg szálldos, mint a légy! Jönnek a vendégek, a házigazda meg valahol repül.

 

*

 

Cseng a telefon, a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője okvetlenül szeretne meglátogatni, jól van, jöjjön. Jutkával találgatjuk, hogy mit akarhat, regényes forgatókönyvekkel szórakozunk, de csöndben a tudat hátterében működnek a régi beidegződések, némi aggodalom, mert hiszen akárhogy is keresztelik át ezt a hatóságot, nemzetbiztonság, állambiztonság, mindegy, hogy mi a neve, ez azért mégiscsak politikai rendőrség. Mi lehet ennek a főnöknek olyan sürgős? Megjön N. ezredes és elmondja finoman, szerényen és némi feszélyezettséggel, hogy szeretnék kiszerelni a fejem fölül, a padlás agyagos, poros talajába beszerelt lehallgatókészüléket, amely egyébként már most is döglött készülék volt, vagyis a töve el volt vágva az utcán januárban, a Dunagate históriát követő napokban, az összes többit már titkos módszerekkel leszerelték, tizenhét maradt ellenzéki körökből az egész országban, amelyet most akarnak leszerelni, tudatva az érintettekkel a tényállást, mert ha netán megint találnánk valamit a fejünk fölött, akkor tudnunk kell, hogy azt már az új kormány helyezte oda el. Amennyiben közép-európai gyanakvásom nem jár egészen téves nyomon, akkor szabadságnak tekinthető az a periódus, amely mostantól addig tart, amikor ismét beszerelnek ugyanoda, vagy néhány arasznyival odébb, egy modernebb poloskát. Ez a gesztus, amelyet levél kísér (N. ezredes úr maga írta és kézbesítette), továbbá egy általa átadott bocsánatkérés, amelyet kézfogás követett, a házigazda által elegánsnak minősíttetett, az ezredes úr pedig megköszönte K. úr nagylelkű viselkedését, különösen azt az önfeledt köszönömöt, amelyet a ház előtti BMW-ben ülő, munkásnak öltözött, tagbaszakadt fickók után küldött, miután beadták a padláskulcsot. Elvégezvén a munkájukat, ment lefelé a két görbe lábú, piros arcú rosszposztó, húzták be a nyakukat, s úgy adták le a padláskulcsot az egyik szomszédnak, ahonnan most elkértük, mint akik talán nem először teszik ezt. N. ezredes úr őszintén aggódott, hogyan fogadjuk közlését, mert talán vannak olyan feleségek, akik ezt nem is gyanították, és rosszul lesznek a hír hallatán, hogy ők eddig le voltak hallgatva. Ezen egy kicsit mosolyogtam, és biztosítottam, megszoktuk, hogy úgy éljünk, mint akit lehallgatnak, és ez alighanem így is marad. Az ezredes úr modorában volt valami egy sokat tudó szállodaigazgatóéból, aki tudna egy-két dolgot mondani arról, hogy mi minden zajlik ezekben a szobákban. A fenyegető leveleket, amelyek zsidó szabad demokrata vezetők címére jöttek, az ezredes úr szerint néhány ismert és számon tartott diliflepnis alak írta, akik mindenféle irányban művelik ezt a tehetségüket, ők a notórius megfélemlítők, távolból félelmet kelteni ez a gyönyör nekik, és persze mindig abban az irányban fogalmazzák meg a szövegeket, ami az uralkodó széljárásnak megfelel. Jogilag nem lehet hozzájuk férni, mert elismert elmebetegek. Ha éppen antiszemitizmus van a levegőben, akkor tudnak ők ehhez is alkalmazkodni. Sajnálatos körülmény, hogy a választás ideje éppen tavaszra esett, ugyanis ezek a zavart elméjű emberek télire bemennek az elmegyógyintézetekbe, tavasszal kijönnek onnan és ilyenkor nincsen határa a levélíró buzgalmuknak. Ismeretes ugye országunkban, így N. úr, ismeretes a rendszerváltások serkentő hatása a feljelentő levelek irodalmára. Igen, most nő a hivatalokba beérkező feljelentő levelek száma. No és a fenyegető leveleken kívül az a rengeteg gyalázkodó levél! Tévedés volna azt gondolni, hogy ez valami új hullám, volt ez azelőtt is, de régebben a levélvizsgálat kiszűrte ezeket a leveleket, megvoltak az írásmintáik, a szitkozódást nem kézbesítették ki. A. kijelölt miniszterelnök úr már kapja a leveleket, ragaszkodott hozzá, lássunk tisztán, mondta, most azonban már elege van belőlük, a továbbiakban nem tart igényt rájuk, mondta A. úr titkára N. úrnak. És mindez találkozott N. úr asztalán. Ő aztán tud valamit arról, hányféle alantasság forrong a mélyben. Semmi rendkívüli, csak a rendes, némi növekménnyel. Az ezredes távozása után az információ és a dezinformáció olyasféle összetartozásáról beszélgettünk, mint a színe és a visszája. Jutkában felötlött, hogy az én szobám fölött leszerelték, de más helyiségek fölött otthagyták. De ki az, aki feljár a padlásra az agyagporban szabályellenes huzalok után kotorászni? Mi nem, ez bizonyos. Minden kormányról hajlamos vagyok minden emberit feltételezni. Nem hiszem, hogy az újak Szent Antalként győznek a kísértéseken. Van az emberben egy kis kíváncsi, akinek ha felajánlják a mindenható fület, ha csak egy szavába kerül és bármely baráti társaság passzív részese lehet, akkor azt mondja, hadd lám, hadd halljam. Kell a kísértés eltaszításához egy olyan hagyományos tréning a fair, illetve unfair dilemmájában, amellyel a kelet-európai belügyminiszterek nem látszanak felvértezve lenni.

 

*

 

Mit jelent a meztelenség? Mit jelent az, hogy mindent tudnak rólad? Van valami fegyelmező hatása. Nem kell csúnyát csinálni, ahogy hároméves fiam mondja, papa, ne csinálj csúnyát. Isten szeme mindent lát, ne lopd el a ceruzát. Ezt meg lehet szokni. Mindig ennek tudatában tértem külföldről haza, hogy ez vár rám megint. Volt ebben az állapotban valami szemérmetlenség is. Mielőtt elmentem, megbizonyosodhattam arról, hogy lehallgatnak: béreltem Csobánkán egy parasztházat, a padláson nagy, fehér lehallgatótárcsákat találtam az agyagfödémben.

 

*

 

Egykori kihallgatóm, a korpulens alezredes telefonon gratulál sikereimhez, örül, hogy emlékszem a nevére. Ő már nyugdíjas, a bérelt kiskertjét műveli. Egészségi állapota felől érdeklődöm, haragot nem érzek, kicsit gyámoltalan és gyermekes öregember, elvesztette azt a biztonságot, hogy neki hivatalból igaza van, és ettől összement.

 

*

 

Lehet, hogy nem is voltunk olyan nyavalyások. Most talán ők félnek tőlem, én meg már nem félek tőlük. Babonás dolgok ezek, ők akkor is féltek, amikor még rendületlen volt a hatalmuk, féltek a szembesüléstől, a felsüléstől, a szellemi hatalomtól, elvékonyodott a hangjuk, csuklani kezdtek. Lehet, hogy ők jobban féltek tőlünk, mint ahogy mi féltünk tőlük. Az ellenzék a börtönnel is számolt, s csinálta mégis, ők pedig az előmenetelüket féltették. Számukra ijesztőek voltak az olyan emberek, akik nem tőrödnek az előmenetelükkel. Mindenesetre, élhetünk az otthonunkban háborítatlan. Senki sem fogja elrabolni a füzetünket. Egy fénymásolatot vagy egy lemezt azonban nem árt ezentúl sem elrejteni. Elég érdekes állapot, hogy a jegyzetfüzetemet bátran vihetem át a magyar határon, úgy, mint Nyugaton. Meg, hogy elég csak felmutatnom az útlevelemet, már kézbe adnom sem kell. Eddig annak tudatában éltem, hogy minden soromat, még mielőtt közlésre odaadnám, elolvashatják. Lehet, hogy mostantól minden, amit írok, magánügy, s ha közügy is, nem államügy, veszélytelen, állambiztonsági szempontból, mondhatni érdektelen.