Úton a kommunizmusból a demokráciába

Mikor és hol kezdődött ez az út? 1956-ban Budapesten? 1968 tavaszán Prágában? 1980 késő nyarán Gdanskban? Azokban a ritka, majd egyre sűrűsödő pillanatokban, amikor a Keleti Birodalom lakosai megmondták a központból küldött szónoknak, hogy nem úgy van? Amikor elszórt baráti körök elkezdték titkon sokszorosítani cenzor nem látta írásaikat? Amikor parasztok és falusi munkások a kollektivizáció után meghagyott, egy hektárnál is csekélyebb saját földjükön elkezdtek nagy leleménnyel a piacra termelni? Amikor a nyugati rádióadásokat már nem zavarták? Amikor a kelet-európai átlagturista a vasfüggönyön át hazatérve evidenciaként fölismerte az elmaradottság és az egypártrendszer összefüggését? Amikor a polgárok ugyanúgy megkívánták a kifejezés és a vállalkozás szabadságát, mint a színes televíziót és videorekordert? Amikor a kormányok már politikusabbnak látták elszigetelni, de szabadlábon hagyni a disszidenseket? Amikor fiatal nyomdászok vállalták a kockázatot, hogy titokban, feketén kinyomtassák az ellenzéki szövegeket? Amikor értelmiségiek a kommunista országokból nyugati újságírókkal találkozva, őszintén válaszoltak a kérdésekre, és ezek az interjúk az éteren át eljutottak több százezer rádióhallgatóhoz? Amikor a nyugati médiumok már rendszeresen visszaközvetítették a vasfüggönyön túlra, az ott betiltott beszédet? Amikor az ideológiai prioritásokat kiszorították a költség-haszon számítások? Amikor az akadémikusok ismereteik alapján nemet mondtak a pártközpontnak? Amikor a politológusok és az újságírók hangyaszorgalommal bevezették a pluralizmus szót a megtűrt szavak szótárába? Amikor a nemzeti irodalom korábban kitagadott klasszikusai ismét megjelenhettek a könyvesboltokban? Amikor az engedékenyebb viszonyok között élő magyarok elkezdték látogatni szigorúbb viszonyok között élő, nemcsak polgári, hanem nemzeti mivoltukban is, tehát kettősen elnyomott rokonaikat, honfitársaikat a ma Romániához tartozó Erdélyben, a ma a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján, a ma Csehszlovákiához tartozó Felvidéken? Amikor rockzenekarok ordították, hogy a szolgaság undorító? Amikor kisebb vallási közösségek hálózatokat alkottak? Amikor már százan, ezren írtak alá egy közös tiltakozást? Mikor civilek, akiket hatósági emberek megütöttek, az ügyészségen föl merték jelenteni bántalmazójukat? Amikor 1848. március 15-ének az évfordulóin, tehát a sajtószabadság ünnepén évről évre diákok verődtek össze menetbe néhány százan, néhány ezren, egyre többen, noha az előző évi tapasztalatok alapján várhatták, hogy lesz gumibotozás? Amikor a tüntetők rájöttek, hogy a gumibotozást ki lehet bírni, és megsokasodva kiabálták, hogy „Demokráciát! Demokráciát!”? Amikor a hozzátartozók és az egykori barátok mertek közösen szót emelni, hogy részesítsék emberhez méltó temetésben az ötvenhat utáni politikai terrorperek áldozatait, akiknek csontjai egy elzárt, gazos, némelykor titkosrendőrök által felügyelt temetősarokban, jeltelen, besüppedt sírokban feküdtek? Amikor a lakosság, amelyet váratlanul személyi jövedelmi adófizetésre köteleztek, és ezáltal az adófizető polgár rangjára emeltek, észrevette, hogy az állam eladta alóla az országot, körülbelül akkora adósságot halmozva fel, amennyi a nemzeti vagyon értéke? Amikor a paternalizmus már nem jelentett többé szerény gyarapodást, hanem éppen ellenkezőleg, folyamatos és egyre gyorsuló szegényedést? Mikor már szinte járványszerűen ki-ki a maga módján leszedte a markát a szájáról, amit addig a rémület tapasztott oda? Mert a normális szocialista ember se lát, se hall, se nem beszél. Amikor a szerkesztőségek fellázadtak és elkezdték azt nyomtatni, amit hallottak, láttak, gondoltak? Amikor az embereket elfogta a normalitás lázas ragálya, hogy mindenki az legyen, ami? Hogy ne kelljen tettetni valami butát és hamisat, hogy ne kelljen egyetértést vagy legalábbis közönyt színlelni az iránt, amit rosszallunk. Amikor előállt a diktatúra tisztviselőiben a rezignáció: nem megy, az ellennyomás nő, és már ők maguk is jobban vonzódtak a polgári demokráciához, mint az ortodox kommunizmushoz? Elvégre ők is jártak már nemegyszer Nyugaton, és reggelenként az asztalukon találták a nyugati sajtó kivonatát fordításban. Mikor kezdődött? A nyolcvanas évek végén, egy-két éve, amikor egyre több békés polgárt ingerelt a saját meddő lojalitása? Amikor egy növekvő kisebbség egyszer csak úgy érezte, hogy életstratégiát kell cserélnie? Amikor előáll az az euforikus érzelmi hullám, hogy most, igen, most kell visszanyerni az elrabolt szabadságot és szuverenitást?

 

*

 

Kik voltak a folyamat fontosabb szereplői? Országonként más és más összetételű színiegyüttes, de mindenütt az értelmiség a címszereplő. A lassúbb és gyorsabb forradalmak az ellenzéki hangulatú értelmiség különböző csoportjait emelték magasba. Lengyelországban harminc ellenzéki értelmiségi mögé odaállt a sokmilliós munkásosztály. Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Romániában szinte egyetlen naphoz köthető zendülések, forradalmak robbantak ki. Kelet-Berlinben a fal áttörése, Prágában néhány megismételt tüntetés is elég volt ahhoz, hogy a rendszer feladja a játszmát. Bukarestben az a nap hamar összevéreződött, kezdettől érezni lehetett a temesvári vérszagot. Magyarországon a metamorfózis nem így történt, szakaszosabb, lépcsőzetesebb volt, sok dátumot említhetnénk. Vért se golyó, se gumibot nem fakasztott. A pártállam társadalmi nyomásra felszámolta magát. A konzervatív pártbürokráciát a reformkommunisták félreállították. Utóbbiak szociáldemokratává átalakulva (nemcsak szóban, hanem gyakorlatban is, hiszen kelletlenül, makrancoskodva, és akadozva, de alávetették magukat a demokratikus játékszabályoknak és lemondtak előjogaikról), megkapták a szavazók egytizedének támogatását, nem többet. Kevesebb szavazatot, mint ahány párttag volt még egy éve. A rendszer belülről megolvadt, tisztségviselői belátták, hogy ez így nem jó, ez így nem megy. Elvesztették a hitüket a leninista egypártrendszer reformálhatóságában, és lemondtak arról az illúzióról is, hogy az egypártrendszer és a többpártrendszer között valami harmadik utat fedezzenek föl.

 

*

 

Sem a szkepszis, sem a pesszimizmus nem tagadhatja, hogy Magyarország a demokrácia felé tart. Lehet pártot alapítani, lapot, kiadót indítani, lehet tüntetni, nyilvános helyeken sokadmagunkkal összejönni, és lehet beszélni, beszélni, ha van, aki meghallgatja. Új arcok, nevek, fogalmak tűnnek fel, és tűnnek le. Ha van lappangó mű és idea, amely nyilvánosságot érdemel, az valószínűleg teret fog kapni. A sajtó nagyétkű, a nézők a képernyőtől igazságot, sőt bölcsességet várnak. Hogy kapnak-e? Kissé csalódottak. Annyit kapnak, amennyi van. Nincsen túl sok bölcsesség raktáron. Az ország megmutatja magát. A fiókokban nem rejtőzködtek remekművek. Nemcsak az derül ki, hogy az országnak nem adatott meg a demokrácia, de az is, hogy az országban kevés volt a demokrata.

 

*

 

Nem könnyű olyan országban teremteni szilárd demokráciát, amely éppen gazdasági válsággal küszködik és a világpiac szigorától fél, attól tartva, hogy munkája, vagyona, egész mivolta leértékelődik, s hogy az átállás a piacgazdaságra újfajta létbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot eredményez. Ha nem sikerül az átállás, mert mi magunk nem vagyunk alkalmasak, mert lassúbbak, szórakozottabbak vagyunk, akkor nőni fog az eladósodás, a lemaradás. De még ha sikerül is, akkor is sokan meg fogják szenvedni, annyiban mindenesetre, hogy a korábbi életüket nem folytathatják. Keményebb lesz a tempó, az igény és a verseny. A pártok sorra megtagadták a máig tartó múltat, de amit az általuk elképzelt jövőből mutatni tudnak, az csak szó, többnyire elvont szó. A tájékozatlanabb választópolgár nehezen tudott különbséget tenni a szónokok között: mind derék ember, egyik sem ígér semmi megfoghatót, egymásról barátságtalanul szólnak. A magyar választás első fordulóján öt polgár közül kettő nem szavazott, a másodikon már három mellőzte a képviselő-választás jogát. Az új kormány csak a szavazó kisebbség többségére támaszkodhat. A többség elutasította az előző rendszert, de bizonytalan abban, hogy mit hoznak az ellenzéki pártok. Sok ember úgy gondolja, hogy eddig sem múlott rajta semmi, és ezután sem fog. Kevesen fölfelé mennek, kevesen lefelé, a többség a helyén marad és egyelőre szegényedik. Aki biztos abban, hogy lent van és lent is marad, az idegenkedve és gúnyosan nézi a politikai teátrumot. Van, aki így okoskodik: „Azoknak, uram, akik szerepelnek, biztosan jó, hogy szerepelnek, de abban már nem vagyok biztos, hogy az ő szereplésük énnekem is jó.” A durcás nép úgy szavaz, hogy nem szavaz.

 

*

 

Az egypártrendszerű állam megteremtette az egypártrendszerű állami embert. Az intézmény a neki megfelelő hőst. A rendszer beidegződései személyiséggé váltak. Aki megtanult fölfelé félni és lefelé hatalmaskodni, az talán ezután is gyakorolni fogja ezt a képességét. A kommunizmus megörökölte a háború előtti társadalomból az autoritárius embert, és megerősítette benne a tekintélyelv elsőbbségét. A jobboldali tekintélyuralom után jött a baloldali tekintélyuralom. Alig volt család, amelyet az az átállás a kommunizmusra ne sebzett, ne viselt volna meg. Az indulatok most jobbfelé, legalábbis a jobbközép felé lengetik az ingát. Hogy ettől az új jobbközéptől idegen lesz a tekintélyuralmi hajlandóság? Vannak, akik attól tartanak, hogy ez is cenzúráz majd, lefoglalja a közlőszervek nagyját, és új ellenségképek sulykolásával, új kitagadó retorikával szűkíteni fogja a gondolatszabadságot. Van, aki attól tart, hogy a keresztény-nemzeti, jobbközép kormányzat egyáltalán nem semleges, hanem éppenséggel ideologikus államot akar.

 

*

 

A liberális és szociális demokrácia meggyökeresedéséhez liberális és szociális demokraták kellenek, akiknek eszméi összhangban vannak a viselkedésükkel és a környezetükkel. Ilyenek nincsenek sokan. Ellenben elmondhatjuk, hogy többen vannak olyanok, akik saját nemzeti identitásukat tartják gondolkodásuk kiindulópontjának és legmagasabb értékének. A nemzeti tudatok erősödése, a sokféle nemzeti reneszánsz a szovjet, illetve az orosz impérium egyik legerősebb bomlasztója volt. A kommunizmusnak nem a liberalizmus, hanem a nacionalizmus a legkézenfekvőbb alternatívája, amely az értékek rangsorában a kommunizmus hamis internacionalizmusa után a nemzeti eszmét helyezi a legmagasabbra. Valamennyi kelet-európai országban megjelentek a nemzeti fundamentalizmusok. Világnézetek, amelyek minden jót és rosszat a nemzetek feltételezett érdekéhez mérnek. Hogy ez az érdek miben áll, annak csak ők – a nemzeti retorika beszélői – a hivatott meghatározói. Az ideologikus nacionalista intuitíven tudja, hogy kit-mit tartson nemzetinek, és kit-mit nemzetietlennek, alkalmasint kozmopolitának, netalán hazaárulónak. Aki nem osztozik az ő beszédmódjában, diskurzusában, az gyanús, nemzetietlen, tehát erkölcsileg is fogyatékos.

 

*

 

A reformkommunistáknak és a disszidenseknek komoly szerepük volt a kommunizmus felbomlasztásában, arra azonban nincsen komoly esélyük, hogy a szabad választások után is ők alkossák a politikai elit zömét. Valószínű, hogy a kommunista hatalmi monopólium szétolvadása után nem a liberális és a szociáldemokrata irányzatok kerekednek felül, még kevésbé a reformkommunisták, hanem inkább a populista-keresztény-nemzeti irányzat hívei. Lehet, hogy az ingamozgás és a parlamenti alternancia természete szerint, a konzervatívokat a liberálisok követik újra, de ez még messzebb van. A népi eredetű, diplomás középosztály a kommunizmus éveiben pártértelmiségként elfoglalta a hatalom első körét, párton kívüliként, szaktudása és lojalitása alapján a másodikat. Ez utóbbi, a második kör embere hajlott a tekintélytiszteletre, de a kétes vörös csillagos ikonográfia helyett nemzeti szimbólumokat igényelt. Ezer év történelmére kívánt hivatkozni, nem az elmúlt negyven esztendőre, erre a kevéssé üdvös epizódra. Az első kör most jórészt megüresedik és pozíciók kínálkoznak benne a második kör sikeresebb tagjainak. Velük társulnak a háború előtti úri középosztály leszármazottai, akiket éppen származásuk miatt a kommunizmus klasszikus éveiben hátrányos megkülönböztetés ért. A szenvedés ugyanúgy része lesz a családi történetnek, mint a ritka jó szerencse; sérelemtől dús családi mitológiákat örökölnek az utódok. A népi értelmiség a nemzeti eszme által fölemelkedik a nemesi múltba. A vezető állásoknak megvan az a természete, hogy a többé-kevésbé tehetséges emberrel úgy össze tudnak forradni, hogy szerep és személy találkozása már-már a szükségszerűség méltóságát nyeri el. A keresztény-nemzeti irányzatok választási sikereiben az úri és a népi származású értelmiség találkozását, tehát egy reális politikai elit jelentkezését ismerhetjük föl. Az lép be a szobába elsőnek, aki a legközelebb állt az ajtóhoz.

 

*

 

Államosodás vagy polgárosodás, nacionalizáció vagy embourgoisement? Így fogalmaznám meg a közép- és kelet-európai társadalmak legfőbb dilemmáját. A nacionalizmus inkább az állami tisztviselőknek előnyösebb, mert igazolja az állami állások számának a növelését. A polgárosodás inkább az adócsökkenést, tehát a bürokrácia fogyatkozását igényeli. Az állam kultusza – akár szocialista, akár nemzeti frazeológiával, vagy mindkettővel – tartósítja a túlszabályozást és nyomasztja a vállalkozókat. A harmadik világban – az elmúlt évtizedekben – számos etatista rezsim keletkezett, amelyek gazdasági nacionalizmusukkal tartósították országuk elmaradottságát. Kelet-Európában a kommunista nómenklatúra hatalmának megdöntésére éppenséggel azért volt szükség, hogy a helyébe lépő professzionális értelmiség szabad utat nyisson a magánvállalkozásnak. Ha nincsen erős vállalkozó- és tulajdonos középosztály, ha az értelmiség zöme az állam révén keresi meg a kenyerét, ha nincsen erőteljes magánszféra, akkor a demokráciának nincsen szilárd alapja. Ha csak annyi történik, hogy a kommunista bürokrácia helyére nacionalista bürokrácia lép, s az egyik nyelvezet felváltja a másikat, ha a régi ellenségkép helyére egy új ellenségkép kerül, ha az öntudat fundamentalista kettőssége – mi itt a jók, ők ott a rosszak – ismét helyreáll, ha az új bürokrácia nem segíti elő pozitív diszkriminációval a vállalkozó polgárság, a tőle független magánszféra kifejlődését, akkor helyzetünk csak annyiban módosul, hogy most mások fogják növelni az államadósságot.

 

*

 

Miért érdekli Európa keleti fele Európa nyugati felét? Sok józan ok mellett van egy költőibb oka is erre, talán az, hogy eszményt keres. Érdekli a metafora, hogy a mesebeli fiú a börtönből a várba megy, etikába vértezetten, gyalog. Hogy a szellem le tudja győzni a fizikai hatalmat. Hogy a realisták igazságai semmivé lettek, és az utópistáknál, mondjuk inkább a modern idealistáknál lappangott az adu ász. Felcsillannak a szemek ettől az új zsidó-keresztény példázattól, hogy az etikus elszántság mindennél hatalmasabb és győzelmesen áll ellen anyagi vonzásoknak, sodrásoknak és fenyegetéseknek. Figyelemre méltó, hogy van itt egy győztes védekező erő, amely talán csak abban áll, hogy egy pap megragadja a karosszékét, és azt mondja, hogy innen én jószántamból el nem megyek, rángassanak el erőszakkal, de nem vétkezem többé a rossznak való engedelmesség bűnében. Mert annyi materialista hatalmi realizmus után, amely az erőt a pusztítás vagy a felhalmozás számadataiban tudja leginkább megfogalmazni, végtére is meghökkentő tapasztalat, hogy ez a szelíd makacsság, az értelmiségi emberhez illő magaviselet szertegyűrűző hatásában forradalmi változások elindítója lehet, hogy az autonóm gondolkodás és tartás történelmi erő. Ez a felismerés új fejezetet nyit az európai önreflexió történetében.

 

*

 

Emberek kiszabadították magukat a domináns paradigma alól és csináltak helyette maguknak egy másikat. Megjelent egy új érzékenység, amely számos alakban és politikai irányzatban ölt testet, de a diktatúrát felbomlasztani mindenesetre képes volt. És itt nem áll meg, megy tovább, pártszervezésre is képes, helyet foglal a parlament padsoraiban, igazgatótestületek, kuratóriumok és akadémiák széksoraiban, és még azokban sem enyészik el. Megfoghatatlanul szökik tovább, átmegy rajtunk, eszközéül használ bennünket, akik egy évtized stílusához hajlamosak vagyunk leragadni. Ő pedig már új designban jelentkezik, de megismerjük az imposztort. Új meg új nyelvezeteket használ, imád terminológiákat cserélni. Hol vallásnak látszik, hol filozófiának, hol képnek, hol ruhának, de itt sem akad el. Megy a lehetetlen útján, mindig az Eszményt és Valóságot, a tüzet és a vizet egyesíteni. Az embert a lehetetlen kísérti a legjobban. Lábnyomokban szemlélhető, hogy a lehetetlen erre járt. Módunkban áll mindenféle hókuszpókusz nélkül, humorunkat és hedonizmusunkat föl nem függesztve, mondhatni játékosként – vallásosan élni.

 

*

 

Azt hiszem ez a dolog lényege, az antropológiai kísérlet, amely talán éppúgy elenyészik majd, de még él. Talán van egy névtelen és láthatatlan vallás, amely mindenekelőtt személyes. Nincs szervezete, kánonja, gyülekezete, nincsen semmiféle jelvénye, bárki osztályosa lehet, akár anélkül is, hogy tudna róla, legföljebb sejti egy kicsit. Nem kell róla fecsegni, csinálni kell. Lehet vallásos tevékenység az élet maga, az élet mint kísérlet. Ami persze igen unalmas volna, ha az embernek csak önmaga fennentartására lenne gondja, ha csak az önzéseivel és az önsajnálataival bajoskodna, ha csak a traumáit ápolná, ha sehova-senkihez nem transzcendálna. Ez a vallás semmi különöset nem követel, csak a normálisat, az igazit. Semmi extrémet, csak mondjuk azt a gyermeki derűt, amivel Adam Michnik történelmet tudott Lengyelországban csinálni. Nem tőle tudom ezt a történetet, hanem Tadeusz Konwicki írótól hallottam. Íme:

 

*

 

Ha jól emlékszem 1983-ban vagy 1984-ben már erős nyomás nehezedett a hadiállapot főparancsnokára, Jaruzelsky tábornok-elnökre, akinek minden valószínűség szerint nem esett jól a főbörtönőr szerepe, nyomás nehezedett rá, hogy ne tartsa tovább fogva a Szolidaritás vezérkarát és tanácsadóit. Az elnök azonban bölcsen tudta: uralmát ássa alá, ha ezeket a megátalkodott szabadságcsinálókat csak úgy kiereszti a rács mögül. Mert ezek nem állnak le, ezek mennek tovább, ezeken a börtön nem fog, ezek szétszedik a pártállamhadsereg uralmát! Az egyház közvetített, egyezség jött létre, kiengedik őket a börtönből, ha öt évre külföldre távoznak, ha adják úri becsületszavukat, hogy öt évnél előbb nem jönnek haza bajt keverni. Meghívták egy kastélyba a rabok arisztokráciáját, hogy ott vacsorán, kerekasztal-tárgyaláson vitassák meg az elnök üzleti ajánlatát. Legyen vagy ne legyen egyezség a rendszer és a bebörtönzött ellenzék között. Mindenki elfogadta a vacsorameghívást a kastélyba. Egyet kivéve – mindenki. Követek jöttek hozzá, barátok; még be sem léptek hozzá a zárkába, kiszólt: „Tudom, hogy miért jössz, be se gyere.” A nyugat fővárosaiban ünnepelhették volna, Michnik azonban ragaszkodott ahhoz, hogy őt ne valami üzlet keretében, hanem csak úgy egyszerűen, normálisan, törvényesen bocsássák szabadon, mivelhogy ártatlan, és mert ez az ő alapvető emberi és polgári joga. A kormánnyal tárgyalni csak egyenrangú félként lehet. Amíg ő rab, addig nem egyenrangú. Mikor a többiek hírét vették, hogy Adam nem jön, elszégyellték magukat és megmásították a döntésüket: ha ő nem megy, mi sem megyünk. Tartották magukat a lengyel nemesi demokrácia stílusához. És valóban néhány év múlva a hadiuralom tarthatatlanná vált. A kiszabadult rabok ott folytatták, ahol abbahagyták a szabadságcsinálást. Miután Jaruzelsky elnök belátta a tévedését, Adam Michnik (mint a közvélemény szócsövének, a Szolidaritás újságának a főszerkesztője) nem röstell kollegiális tisztelettel kezet fogni a tábornokkal. A diktátornak egy gyenge pillanat erejéig sem volt cinkosa, a realista katonának azonban természetes és egyenrangú színpadi társa. Akkoriban, a kerekasztal-tárgyalás és a választási győzelem után, már szenátorként meglátogatta Kiszcak tábornokot, a belügyminisztert, a főrendőrt. Kiszcak: „Engedje meg, Michnik úr, hogy gratuláljak választási sikeréhez és sajnálkozásomat fejezzem ki a történtek miatt. Tudom, hogy a Belügyminisztérium alám rendelt személyzete önnek sok kellemetlenséget okozott.” Michnik: „Szót sem érdemel, tábornok úr, beszéljünk inkább arról, hogyan csináljunk Lengyelországban demokráciát.” Michnik számára nincsenek démonok – a másik embert se félni, se gyűlölni nem kell. Nem volna szép, ha a szerencsés játékos megvetést mutatna a balszerencsés iránt. Adam Michniket is, akárcsak Vaclav Havelt modern idealistának gondolom.

 

*

 

A Nyugat ma leginkább őket ismeri, vannak azonban sokan ilyenek, kevésbé ismertek, névtelenek. A tapasztalt megfigyelő azonban megismeri őket, van bennük valami tűz, amely túlhajtja őket a személyes érdek körén. Túl, túl, messze túl, mintha látnának valamit. Mintha axiómájuk volna, hogy minden embernek jár a szabadság, s hogy amíg a felebarátom nem szabad, addig én sem vagyok az. Tapasztalható, hogy nagy hatalmú felnőttek is milyen gyerekesek, ami a kevés számú felnőtt emberre azt a kötelességet rója, hogy felelősséget vállaljanak a többiekért. Nehéz kihúzódni ez alól a felelősség alól, hogy együtt gondolkozzunk másokkal és keressük mi igaz, mi nem igaz. Nehéz ez elől a kérdés elől – leírás és értékelés elválasztásával – kitérni. Az említett kortársak, a tartós disszidensek leírása és értékelése, eszménye és gyakorlata, írása és politikája egybevág. Ez az egybevágóság annyi tennivalóval halmozza el őket, hogy önmagukon sajnálkozni egyáltalán ne is érjenek rá. A mondott példákban a különféle disszidensek összegezett históriájában valóban rejlik egy tartózkodó moralitás, amelynek tanárai fehér szakállal is tudnak mindenen és mindenkin nagyokat nevetni.

 

*

 

Egyéni és nemzeti mizériáinkból vajon Európa alkalmas kiút volna? Menekülés a nagyobb térbe? A kisvilágból a még belátható nagyobb világba? Mi más az Európa-expanzió, mint önmultiplikáció? Kívülről nézve az Európa-kultusz gyanús, ha inkább terjeszkedés, mint befelé fordulás. Lehet azonban ez utóbbi is: a multikulturális földrész introvertált figyelme, fogékonyság a személyes egyetlenség iránt, a végtelen múltba mélyedő emlékezés. Leginkább ezekben tűnik ki Európa különös tehetsége. A csúcstechnológiában mások sem rosszabbak, az emlékezésben még mindig Európa a legkevésbé rossz. Említhetnénk Európa befelé forduló eroszát, ami a különbségek kultuszából fakad. Hiszen csak a különbözőnek van erotikus varázsa. Említhetnénk a megszelídített dichotómiákat, mint Európa különös jellemzőit. Úton a huszenegyedik századba, évezredeket archiválunk. Antinómiák, dualitások, paradoxonok, ambivalenciák, kettősségek alkotják az európai gondolkodás vázát, s ezáltal áthelyeződik a tudatos időbe, hiszen a konfliktusok, háborúk, tragédiák feloldására csak a történelmi idő képes, a maga előre nem látható, ironikus válaszaival. Jelenkori csapdákból minduntalan a jövő felé nyílik kiút.

 

*

 

A sors kegyelméből jövőfaggató és jövőtudatlan halandók most újra megkaptuk a nagy kísértést. Most aztán mód nyílik az elbizakodásra Európa keleti felében. Gondolhatnánk, hogy mi csináljuk a történelmet, tudva még hozzá, hogy mit miért teszünk, és előre látva, hogy mi fog az egészből kisülni. Úgy rémlik, hogy az ilyenfajta hübrisz mindenkor nagy arcra esést von magával. Most lehet gőgösködni, most lehet orra bukni. Szoktuk mondani képletesen, ha a kelet-európai új elitre vetjük a szemünket, hogy ezúttal a történészek csinálják a történelmet. Ami még mindig jobb, mint hogyha félanalfabéták csinálnák. Az az igazság, hogy a történészek sem tudják. Az az igazság, hogy senki sem tudja. Mert az összes modell és hasonlat elvont és pontatlan. Az összes prognózis költészet. A nagy biztonságra törekvő prognózisok azonkívül, hogy unalmasak, érdekes módon nem bizonyulnak reálisnak sem.

 

*

 

A diktatúrák belsejében szerény, marginális erőként megszületett az európai erőszakmentes civil politika. Tolsztoj, Gandhi és Martin Luther King jó módszertani tanácsadóknak bizonyultak. A beszéd a leghatalmasabb erő. Amely társadalom a szabad beszéd hatására nem bomlik szét, az szilárdnak és kiegyensúlyozottnak mondható, és megérdemli a gondozást. Európa keleti felében a demokrácia igénye összetalálkozott egy modern, de nem hagyománytalan idealizmussal. Van, akiben ez az idealizmus istenhittel párosul, vannak továbbá istenhittel nem élő idealisták.

 

*

 

Európa nyugati felében a demokratikus kapitalizmus fennálló adottság; megléte nehezebben ébreszt idealizmust, mint a hiánya. A Szovjetunióban még ma is bátor eretnekség a szabad magánvállalkozásért síkra szállni, Magyarországon már egy-két éve nem az, Svédországban mi sem természetesebb ennél. Az ellenkezője irracionális nonszensz volna. Lelkesedni valamiért, ami magától értetődő, nem könnyű. Mármost mit gondolnék én, ha svéd volnék, Európa keleti felének demokratizációjáról és kapitalizációjáról? Talán valami olyasmit éreznék, mint a férj, akinek a feleségébe húszéves házasság után másvalaki beleszeretett.

 

*

 

A demokrácia szelleme odaszökik, ahol szerelmesek belé, ahol életet áldoznak érte. Egy román nő magyarul mesélte nekem, hogy a forradalom napján bevarrta a kabátjába vízhatlan zacskóban a személyi igazolványát, hogy a holttestét majd azonosítani tudják, aztán előkészítette két gyerekének a vacsorát, és kiment a főtérre, amelyen a tömeg állva maradt, noha lőtték. „Én józan asszony vagyok, mondta ez a román hölgy, nem szoktam bolondságokat művelni, de azon a délután teljesen világos volt előttem, hogy most kell a szabadságot kinyilvánítani és a félelem falát áttörni.” Aznap összejött sok belső elhatározás. A forradalom valóban misztikus koincidencia. Nos, ez az egyébként józan román hölgy és számos kollégája – Európa új és gyarló demokráciáiban – valóban szerelmes az alapvető emberi jogok eszméjébe, mivelhogy életrajzuk megannyi jogsérelem. Sehol annyi szó nem esik az emberi méltóságról, igen, éppen ott beszélnek róla, ahol a legutóbbi időkig a megaláztatás volt a gyakorlat.

 

*

 

A személyes felelősségvállalásnak ez a hulláma végiggyűrűzik a társadalom felszínén, de megy mélyebbre, és ha először a pártszerveződésben, a parlamenti struktúra kialakításában találta is meg a fő feladatát, az a prognózisom, hogy itt nem fog megállni, mert nem mindenki parlamenti képviselő. A megválasztott képviselők valószínűleg híven tükrözik választóikat, bennünket azonban semmi sem kötelez arra, hogy gondolkodásunkban ehhez a reprezentatív mintához igazodjunk. A civil társadalomból most kirajzott az új, demokratikus politikai osztály, akár egy méhraj. Ősszel jönnek a helyhatósági választások, az ország politikai rendszere nem lesz kényszerzubbony többé, hasonlítani fog a társadalomhoz. Ez a civil hullám azonban nem éri be ennyivel, széthordja az embervédelmi érzékenységet, amely áthatol a határokon.

 

*

 

A Nyugat nem keveset költött a Kelettel szemben katonai védelemre, a hidegháborúra. A cél szerény volt: feltartóztatni az oroszokat, maradjanak a vasfüggöny mögött. A kelet-európai disszidensek a Jalta-struktúrában destabilizáló tényezőnek minősültek. Annál is inkább, mivel a Nyugat stratégiai célját is elégtelennek találták: a szovjet birodalmat nem feltartóztatni akarták, hanem belülről feloldani. Úgy tetszik, hogy ez a munka a század végére meglesz. Az álmodók józan realistának bizonyultak. Kétségtelen, hogy az erőszakmentes felszabadítás eddig sokkal kevesebbe került, mint a hidegháború. Érdemes ezen gondolkozni.