Tűnődések csütörtök délelőtt és délután

Egy ilyen finom, sárga fedelű vonalas füzetkéhez illik az aranyhegyű Mont Blanc töltőtoll. Ez a notesz zsebre dugható. A kisujjnak és a gyűrűsujjnak kellemes a lapokon siklaniuk. Reggeli után bevillamosozom vele a városba, hogy valahol letegyem egy száraz asztalra és írjak bele valamit.

Elmenni? De hiszen tegnap jöttem meg Belgrádból, hétfőn meg már Stockholmba kell mennem! Kérdés hangzik a távolból: „Mondja csak K. úr: Most mi lesz?” A tanácsadót szokták meghívni, aki általános eszmékkel és etikai ösztönzésekkel csábítja az olvasót. Néhány korábbi sejtelme valóra vált: mi lesz tíz év múlva? Ő meg – mint egy készséges levelibéka – ezt-azt jövendöl.

Nem szívesen vendégeskedem, mégis minden héten utazom. Csak hát ez a hat hét; most kissé összesűrűsödtek a kötelezettségek. A meghívott minden órája be van osztva, a meghívás úgy fizetődik ki, ha egy percre sem hagyják magára. Hosszan időz az árnyékszéken, hogy kicsit egyedül legyen.

Ebben a korban már megengedhetném magamnak, hogy csökkentsem a rajtam áthaladó szóforgalmat. Ennyi szót bevenni is, kiadni is egészségtelen. Minél kevesebbet és minél ritkábban beszélj. Ne ártsd bele magad az ügyek alakulásába. Tapasztalati tény, hogy semmi jó nem származik abból, ha beleavatkozol a négyéves Áron meg a két és fél éves József civakodásába.

Három napon át minden este a dobogóra ültem, kellett mondani valami formásat, magvasat. Menekülhetnékem volt. Rögtönözni egy mondókát a televíziónak, a rádiónak, az egyik napilapnak, a másiknak is, szerbnek is, magyarnak is. Pipára gyújtok és eldörmögök egy megfelelő hosszúságú szekvenciát. Megtapsolnak, fényképeznek, dedikálok, kezet rázok, erre mosoly, arra mosoly. Mélyen nézel a kamerába egy talpraesett zárómondat után, pontosan öt perc volt. Állsz és hallgatsz, ahogy az operatőr kívánja, a kellő időben bevégezted a mutatványt. Illúziótlanul tudom, hogy amit írok, előbb vagy utóbb mások szeme elé kerül. Eszembe sem jut ezt a füzetkét megsemmisíteni.

Ülök az asztalnál, a lengő vadszőlőágak között átnézek a gyengéd nyárfákra. Fejem mellett a zöld üvegburás sárgaréz lámpa tetején kürtjébe fúj egy sellő. Kávé, tollak, tinták, dohányzókellékek, szelencék. Az erkélyablakban cserepes sárgarózsa; Jutka nézte ki a piacon, drága volt, letette, habozott, aztán megvette és az ablakom elé állította. Irattartók, papírok, hajlékony szöveglemezek, csupa feldolgozatlanság. Kellett volna velük csinálni valamit, szűrni, sűríteni, pepecselni. Félretolom a leveleket, amelyek fontos eszmecserékre hívnak.

 

*

 

A szomszéd szobában alszik Jutka, a harmadikban a gyerekek, több szoba nincs. Nemsokára nyílik az ajtó és betotyog Józsi a térdén már rongyos meleg pizsamában. Mindig ő ébred a kisfiúk közül elsőnek. Tegnap sétáltunk az erdő szélén, egy kertből két nagy fekete kutya tapadt a kerítésre, hevesen ugattak. Jutka és Áron távolabb húzódtak. Józsi megindult a kerítés felé, rájuk szólt: „Menj innen!” És azok hátrébb faroltak, saját területükön, a kertajtó mögött. Józsi utánunk indult, hátat fordított a legyőzött kutyáknak, mire a két szemtelen ismét hangoskodni kezdett. Nocsak! Józsi erre kis mosollyal megfordult és újra megszűköltette őket. Áron előbb távolból hívogatta Józsit, hogy meneküljön abból a veszélyes közelségből, majd látva öccse sikerét, mögéje állt és élvezte a fekete vicsorgók meghátrálását.

Áron kiabál, orrtörlést vagy betakarást igényel. Igyekszem számos kötelesség alól kibújni, de a kakaót én fogom megkeverni. Áron úgy szereti, ha van rajta sok buborék, Józsi meg úgy, ha nincs. Áron azt óhajtja, hogy én keverjem, Józsi azt, hogy Jutka.

Péntek van, kedden és pénteken jön Piroska néni. Nyolcvanéves, még van ereje és erélye. Takarít, ebédet főz, vezényeli a két fiú ebédelését és gyönyörűen vasalja az ingeimet. Jutka dadája volt, már harmincöt éve van a családnál, harsány, goromba, jó humora van. A nagymamát magasztalja, Jutka anyjával olykor zsörtölődik, annál jobban szereti a neveltjét, neki mindent megbocsát.

„Józsi? Az egy vércse!” A két és fél éves Józsi, ahogy helyet foglal az asztalnál a magas székében, megkérdezi: „Husika van?” Piroska néni civakodik vele, egy falat husika, egy kanál főzelék. Ami engem illet, én nem zavarnám Józsefet a kedve szerinti étkezésben, Józsi azonban tekintettel van öreg barátnőjének a gyengeségére, és kedvét is leli a huzakodásban meg abban a morgolódó csupa ránc arcban, amely ilyen hangos kerülőutakon fejezi ki a szeretetét.

A kávéfőzés az én dolgom, Jutkát tejeskávéval fogom ébreszteni, Piroska néninek magas a vérnyomása, de ennyi bűn még elmegy, megisszuk, diskurálunk, kijelenti, hogy ezúttal nem csapja el a kávéinast.

Jutka szobájának az ajtaja nyitva van, vidám hangok jönnek ki onnan, a kisfiúk az én helyemen feküsznek és kuncognak: „A te helyeden fekszünk!” A hanyatt fekvő, még csukott szemű mama kezével játszanak, könyökből felállítják, de nyomban elhanyatlik.

Aztán észreveszik a tintafoltot az én ujjamon, amelyet a kitűnő Mont Blanc töltőtoll hagyott rajta. József azt akarja, hogy neki is legyen tintás az ujja, de a tintásüvegtől visszariad. Kényes kalandor, azt sem szereti, ha a habos borotvapamaccsal közeledem felé. A nagyok, Dorka és Miklós szerették ezt, amikor kicsik voltak, sőt kértek is egy pöttyöt az orrukra. Áron és Józsi elfutnak a szomorú pamacska elől, aki hiába remél szeretetet, iszonyodnak tőle. „Iszonyodunk!”, visítják borzasztó vidáman.

Legyen már valami abból a kakaóból! Megcsinálom a reggelit. Áron gazdátlan cicaként harisnyában a köves folyosón guggol és búsong. Vágyódik elveszett kutyapajtásai után. Talán elrabolták őket gonosz sárkányok, boszorkányok? Jutka elmeséli két álmát, vizsgafélelmek, ma találkozik a könyve szerkesztőjével. „Talán nem tetszik neki az előszavam?” Gyönyörűen felöltözik. „Így elég félelmetes vagyok?” Az ajkát viszont nem festi ki. Ne képzeljen túl sokat az a fiatalember.

Reggel kilenckor jön előébb a húszéves szőke Erika, aki csak mosollyal terelgeti a két fiút, majd a Muki kutya ugat és becsenget egy kedves rádióriporternő. A brain drainről, „a szellemi eláramlásról” kérdez. Szokratikusan kezdem, aztán antiszokratikusan felbosszankodom. Akinek nem kél el a tudása a világpiacon, az ujjal mutat arra, akinek elkel. Az a sok vendégtanár szeretne tanulni meg egy kis pénzt keresni, végre mehetnek és nem kell engedélyt kérniük. Majd korosabban, fáradtabban, érzelmesen visszajönnek. A peremvidék csak nagyobb szabadsággal tudná ellensúlyozni a központok örvényhatását. Hogy nagyobb lesz-e a szabadság? Majd meglátjuk. Miért lenne? A közelmúltban még azt tartották erkölcsösnek, aki a karámon belül bégetett.

Tegnap este egy lesütött szemű újfunkcionárius a televízióban azt mondta a sajtószabadságra, hogy igen, de. A leendő miniszterelnök gondolatok helyett sértődött méltatlankodással látja el a sajtót, sárdobálást emleget. Visszatérően szó esik elszámoltatásról, személycseréről, nagytakarításról. Nem lehetetlen, hogy a hegyek egeret szülnek: egy újabb szürke garnitúrát, amely már a színe miatt is eleve sértődős.

 

*

 

A szomszédban megint ugat a Muki kutya, megérezte a házbeli közcica felsurranását a lépcsőházban. Felvágottat szeletelek a cicának, tálkában kiteszem az előszobaajtó elé, besurran, elfekszik a szőnyegen, megsimogatom, vakargatom, aztán kitessékelem.

Lemegyek a sarki eszpresszóba, kávé, szóda, konyak. A pultnál valami májrákról beszélnek. „Az orvos nem mondta meg.” Szó esik valakiről, aki egy hónap alatt hatvan liter bort ivott meg, kétnaponta pedig egy palack konyakot. Megduzzadt a mája, vége. Másként ivott az öreg paraszt: „Bekapta a deci törkölyt, utána jól bekajált, megint ihatott. Voltál orvosin?” Hátul egy láthatatlan vendég a flippert rángatja, szörnyen lármáz.

Az egyik vendég (oktatólag): „Einstein is rossz tanuló volt, de aztán megszerette a matematikát.” Egy másik vendég: „Én is rossz tanuló voltam, de aztán a vodkát szerettem meg.” Valaki arról elmélkedik, hogy mi lett volna, ha Lenin a Néva jegén belelépett volna egy lékbe. A presszósnő panaszkodik, hogy csúfolják az orrát.

Vállas fickók lépnek be, kezet fognak, mind ismerik egymást. Megtudjuk, hogy a presszósnő apja artista volt. „Kismajom nem kell? Jövök veletek idomárnak, majd titeket idomítalak.” A presszósnő panaszkodik, hogy valami vírus van benne, amitől kipirosodik az orra. Egy vendég: „Majd gázálarcban idomítsz, Zsuzsika!”

 

*

 

Nem csavaroghatom messzire, déli egy órakor át kell mennünk Jutkával, azaz Mrs. K.-val az angol nagykövethez ebédre. A walesi herceg és a felesége nemsokára Magyarországra látogat, benne leszünk az ebédlőcsokorban. Ülünk a követ házának a teraszán, a kertről beszélgetünk, sajnálatos, hogy a medencét ellepte a zöldmoszat, ki kellene mélyíteni, hogy úszni lehessen benne. Halat szolgálnak fel mártással és spenóttal, utána csokoládés felfújt következik, a kávé megint a teraszon. Szó esik a trónörökös és a felesége budapesti programjáról. A nagykövet sajnálja, hogy nem vállalok politikai szerepet. Én nem sajnálom, ám csak annyit mondok szerényen, hogy nem szeretnék állásba menni.

 

*

 

Valóban csak akkor vagyok a magam gazdája, ha a munka óráiban senki sem jogosult háborgatni. Ha közhivatalt vállalnék, az ajtómra nem tehetném ki a táblát, hogy ne zavarjanak. A nyilvános személynek délelőtt tízkor ott kell lennie valahol. Délelőtt tízkor? Beszédeket hallgatni, amikor csendben dolgozhatnék? Már az iskolából is ellógtam a könyvtárba, pedig voltak jó tanáraim. Mit várhat az ország egy írótól? Hogy írjon. Megtanultam ellenállni az elnémító keleti cenzúrának. Most meg kell tanulnom ellenállni a nyugati kísértésnek, amely fecsegő megtestesülésre csábít. A kamera előtt csak rögtönözni lehet. A színpadon hasbeszélő vagy. Nézőként persze te is igényeled a mágusokat, hogy elragadjanak. Otthonosságot adnak ezek a közös ismerősök. Több nyelven is megy már nekünk ez a tanáros-szélhámos előadóművészet, élőszóban megengedhetek magamnak olyan bakugrásokat, amelyeket a kezem nem bírna követni.

 

*

 

Egy mondat búvik elő a fák közül, közelebb merészkedik, de megcsörren a telefon, s eltűnik az erdőben. Amit könnyen elcsípsz, az a közhely. Arra nem kell várni, az jön és a rögtönzőnek a keze ügyébe tolakodik. Akkor vagyok önmagamnál, amikor se közélet, se kapkodás. Jövőre az év nagyobbik felében családostul falusi tuskók leszünk. Ha isten háta mögött gubbasztok, nem járhatok tanácsülésekre. Örvendezek a nagy haditerven, aztán, egy félóra múlva taxit hívok, és késve bár, de elmegyek a tanácsülésre.