Az első forduló után

(1990. április)

Én 1945-ben tizenkét éves voltam, akkor volt egy aránylag demokratikus választás Magyarországon. Mire nagykorú lettem, csak egy közül lehetett választani: azt az egyet. Kötelező is volt szavazni, hűségnyilatkozatképpen. Részvételemet ebben a kutyakomédiában idővel elszégyelltem, hatvannyolc után többé már nem mentem el szavazni. Jöttek sürgetni, mondtam, nem megyek. Akkoriban azt mondták, hogy a hatóságok számon tartják a részvétel megtagadóit. Ez a kis dacoskodás lehetett az egyetlen választópolgári ellenvéleményem az ország állapotáról. Ötvenhét éves vagyok, tegnap volt alkalmam először többpártrendszerű, demokratikus választáson részt venni.

Vous est ému? Meg van rendülve? – kérdezett egy hölgy a Liberationtól a szavazóhelyiség előtt. Nem, mondtam. Hát? Normálisnak találom a dolgot, mondtam. Persze hogy meg voltam rendülve. De hát ki beszél ilyesmiről csak úgy? A belga televíziótól egy fiatalember megkérdezte, hogy optimista vagyok-e Magyarország jövőjét illetően. Kérdésére igennel válaszoltam. Ha az ember csak igennel vagy nemmel válaszolhat, akkor persze, igen. Egy lassú, gondolkodó bólintás kíséretében.

Idén 1990. március 25-e vált úgy mérföldkővé, mint tavaly március 15-e volt, a negyvennyolcas forradalom évfordulója, amelyet az ország lázadóan és rituálisan megünnepel. Akkor összejött másfél százezer ember a Parlament előtt és kinyilvánította igényét a szabad, többpártrendszerű választásokra. Egy évvel és tíz nappal később ez megtörtént.

Kitűnt, hogy az akkor uralkodó pártot, illetve annak jogutódját, a Magyar Szocialista Pártot az ország egytizede támogatja, ami nem sok, de nem is szégyenletesen kevés, hacsaknem ahhoz a kilencvenhat százalékos szavazótáborhoz képest, amelyről jogelődje – az egylistás szavazások után – négyévenként hírt adott. A rangsorban az első forduló után magasan fölötte van a nemzeti-keresztény irányzatú Magyar Demokrata Fórum (24,7), a szociálliberális irányzatú Szabad Demokraták Szövetsége (21,4), kevéssel fölötte a polgárosodó parasztérdekeket képviselő Kisgazdapárt (11,8), amelynek azonos nevű előzménye a háború után a legerősebb párt volt. Rögtön az exkommunista szocialista párt után következik a választók kedvence, az ugyancsak szociálliberális, de tíz-húsz évvel ifjabb, játékosabb és arrogánsabb Fidesz, a Fiatal Demokraták Szövetsége (8,9), sok nagymama is rájuk szavazott. A sor végén tisztes helyezéssel jobbára őszes jó modorú urak állnak, a kereszténydemokraták (6,5). Kár, hogy a szociáldemokraták kiestek a versenyből, mivelhogy nem érték el a négyszázalékos küszöböt.

Mintha új évet köszöntöttünk volna, szilveszteri hangulat volt a városban. Az emberek összejöttek együtt nézni a televíziót. Azt az ígéretet kaptuk, hogy este már dőlni fognak a számadatok, az elemzők és a kommentátorok a helyükön ültek, de az eredmények alig csordogáltak, a monitorokon csak ez a két szó: „Nincs adat”, egyszóval a gépezet számos bonyolult ok miatt ezúttal sem működött. Láttuk Magyarország helyét az európai statisztikai rangsorokban, nos a közepesnél jóval lejjebb. Nincsen sok okunk a nemzeti dicsekvésre, pedig annyi vereségélmény után sokan szeretnének egy kicsit dicsekedni. Az adatok késve és részlegesen jöttek, a show egy kicsit elromlott. A játszma még tart. Már csak egy béna-kacsa kormány van, a leendő kormány még egy második forduló és koalíciós egyezkedések függvénye. A legfontosabb azonban megtörtént: az ország lakossága az első fordulóban kimutatta az érdeklődését és kinyilvánította az akaratát.

Lábon hagyott hat pártot, a többieknek csak töredékes bizalmat szavazott. Hat valóságos pártnak kijelölte a valóságos helyét a parlamentben és az ország politikai térképén. Az államhatalom a választás két turnusával törvényessé válik. „Döntsön a nép!” – így szólt tavaly a jelszó, nos, döntött és dönteni fog. Az ország kinyilvánította az akaratát és ezt az akaratot tisztelni kell. A választópolgárok döntését józannak nevezném. Egyik pártnak sem adtak uralkodó helyzetet, egyiknek sem tették kényelmessé a kormányzást. Azokat a pártokat jutalmazták, amelyek megtalálták a maguk hiteles arcát és stílusát. A választók elsősorban a pártot nézték, de ettől a jelentős személyiségek kedvéért eltértek és méltányolták a rokonszenves viselkedést, és ráadásul többféle különös egyéniséget tudtak rokonszenvesnek tekinteni. A számok tükrében a pöfeteg ugyanúgy leértékelődött, mint a halovány. A demagógiát, az olcsó felfuvalkodást a nép – úgy látszik – nem díjazza. Kíváncsian nézi és sztárokként megvitatja az új szereplőket a politikai teátrumban. A közönség nem adja ingyen a tapsot, de a jóhiszemű gyengeséget és gyakorlatlanságot alkalmasint megbocsátja. Mint a labdarúgásban – igényeli a szép játékot.

Az elmúlt másfél év heveny időszak volt, a harc ideje, ki-ki a hozzá hasonló eszközökkel vívta. A stílus hol goromba volt, hol giccses, gyakran szellemes is. A negatív kampány néha átment becsületsértő szavak hangoztatásába. A sok álpárt örömest szidalmazta a Szocialista párttal és a Demokrata Fórummal együtt a Szabad Demokratákat. Mindenki jó volt, csak ők voltak a rosszak, meg a Fiatal Demokraták, egyszóval a radikálisok, akik valóban meg akarják a rendszert változtatni és a kommunista paternalizmust nem óhajtják nacionalista paternalizmusra fölcserélni. Ez a hajsza egyre groteszkebb, a választóknak mintegy harmada erre a két pártra szavazott. Nehéz mostantól kétségbe vonni bármelyik parlamenti párt legitimitását és jelentőségét. A harc után érlelődik a belátás, hogy a nép akaratát kell tisztelni minden pártban. Annyi embert kell tisztelni bennük, ahány rájuk szavazott. Vagyis nagyon sokat. Pedig már egy is figyelmet érdemel.

Abból kell kiindulnunk, hogy ma itt a parlamentben mindenki ilyen vagy olyan demokrata. Keresztény-, keresztény-nemzeti-, parasztpolgári, liberális, szociál(ista) – ezek lehetnek a melléknevek a demokrata főnév előtt. Egyikük sem tervez erőszakos akciókat a parlamentáris kormányzás ellen. Kifejeződik ebben az új névsorban a választópolgárok többségének a mérlegelő döntése. Ilyen ma az ország. Háromszáznyolcvanöt képviselő arcával a mai Magyarország hitelesen bemutatkozik. Sok jogász, közgazdász, orvos, történész, irodalmár, filozófus, színész, a gyakorlati szakemberek, a vállalkozók aránya ellenben a vártnál szerényebb. Sok érdekes, beszédes ember ebben a ma még életteli nemzeti színházban, amelynek üléseit a televíziónézők jócskán figyelni fogják.

Előállt továbbá egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott politikai struktúra. Egyik párt sem nőhet az összes többi nyakára. Ma nincs meg a lehetőség arra, hogy bármelyik párt teljhatalmat szerezzen és tekintélyuralmi hajlandóságait korlátozás nélkül kiélhesse. Tarka ország vagyunk, mostantól fogva a pluralista játékmezőnyben senkit sem lehet ellenségnek tekinteni. Egyenjogú állampolgárok egyenjogú képviselőket küldtek a parlamentbe. Nincs semmiféle olyan ideológia, amelynek a nevében egyik képviselő, vagy egyik párt kevésbé lenne illetékes, jogosult, felhatalmazott, méltó és értékes, mint a többi. Nincsen semmi olyan legitim értékelő szempont, amelynek a nevében hierarchiát lehetne teremteni a képviselők és pártjaik között. Tudható volt, hogy a képviseltek és a képviselők abszolút egyenrangúsága a demokrácia axióma, ám ez az elv csak most kezd görcsoldóan, megkönnyebbítően működni. A harcosokból kollégák lesznek, akik nemcsak a sajtóértekezleteken üzennek egymásnak sok olyasmit, ami a nyájasnak inkább az ellenkezője, hanem le is fognak ülni az Országház büféjében egymás asztalához, és mert az ember kíváncsi az ellenfelére, bárhogy óhajtanák is meglátni a rosszat benne, akaratlan is meg fogják látni benne – a jót? Talán inkább a magukhoz hasonlót.

Jó, hogy az MSZP is kapott tíz százalékot. Nagyjából reális, hogy volt a Kádár-korszak egyetlen pártjának annyi követője, mintegy félmillió ember, aki a szocialista eszmevilágot komolyan vette, és aki hajlandó demokratikus ellenőrzésnek alávetni a szocialista törekvéseket. Az antikommunizmus többé nem elég hatékony szervező ideológiája a magyar politikai spektrumnak, a mumus nincs többé, az új képviselők pedig nem ellenségei egymásnak. Az MSZP annyiban válik európai szocialista párttá, amennyiben nemcsak a programjában, de a reflexeiben is elfogadja a demokratikus játékot. Onnantól fogva, hogy megválasztották a szocialista – tegnap alighanem még kommunista párttag – képviselőket, alkotmányellenes nonszensz lenne őket amolyan politikai páriaként kezelni.

A tavaly még kommunista párttag szocialistáknak nagy érdeme a bolt vonakodó, de erőszakmentes átadása. Az egypártrendszert elhagyta az ereje, amely erő inkább csak abban állt, hogy a lakosság kisebb része kiszolgálta és hitt neki, a nagyobb rész pedig bár nem hitt neki, de megtűrte. A félelem közös árama keringett a megfélemlítőben és megfélemlítettben egyaránt. Most ez a megfélemlítősdi törvénytelen, el is veszti a varázsát, és csakugyan érzékelhetően apad a közfélelem. Ez most nem forradalom és nem ellenforradalom, hanem alkotmányos jogállam. Egyenlőre a szocialista párt emberei vannak kormányon az új kormány megalakulásáig és az ügyek átadásáig. Most már ők is szinte megkönnyebbülve tudják, hogy a kormányrúdtól elköszönnek, s ahhoz visszatérni csak akkor van esélyük, ha megkarcsúsodtak az ellenzékben. A tegnapi reformkommunisták és mai szocialisták ezzel a lemondással a hatalomról törvényesítették magukat. A bürokrácia megértette, hogy annyiban mentesül a diszkriminációtól, amilyen mértékben önként aláveti magát a demokratikus jogállam logikájának. A fair play a szocialistákat kötelezi is, véd is. Az új demokráciához semmi sem illik kevésbé, mint bármiféle bosszú vagy kiközösítő hangulat. Valamennyi párt elkötelezte magát az emberi jogok érvényesítése mellett, ebbe a legalista politikai klímába nem illik bele semmilyen kollektív diszkrimináció.

Ez az új parlament az új középosztály sikeres megjelenése. Sokelemű, tarka középosztály, nem úri és nem szocialista. Nem az arisztokrata vagy a munkás-paraszt származás jogosítja fel helyük betöltésére a jelölteket, inkább a személyes teljesítmény. Az új képviselők fiatalabbak, mint a leköszönők. Élénkebb, eredetibb színjáték tárul elénk, s félő, hogy a képviselőház üléseit nézve eleinte legalább is sok időt fogunk tölteni a televízió előtt. A szereplők az elmúlt negyven évben nevelkedtek, maguk is a búcsúzó államszocialista rendszerből nőnek ki, nem igazán testhezálló nekik a háború előtti retorika. Tudnak lenni egyszerre józanok és radikálisok, mérsékeltek és határozottak, de azt remélem, hogy az erőszakot mint politikai eszközt egyaránt el fogják vetni, nemkülönben a lappangó, sunyi gyűlölködést.

Az MSZP-vel egyenlőre senki sem tud koalíciót kötni. Az ellenzéki pártok sorozatos nyilatkozatokkal zárták ki ennek a megoldásnak a lehetőségét. Öten maradnak tehát a játékban. A legérdekesebb kérdés az, hogy koalícióra fog-e egymással lépni a két meghatározó politikai erő, az MDF és az SZDSZ. A nemzeti és a liberális demokrata párt, de mondhatnánk úgy is: család, szubkultúra, klán. Vagy inkább egymás ellen fognak-e a jövőben is politizálni? Ezt kérdi most a választóközönség, amely egyiket sem juttatta kényelmes többséghez. A nagykoalíció szokásos veszélye az ellenzék gyengesége. Előnye viszont a tagolt nemzeti összjáték a rendszerváltozás és a válságkezelés különleges időszakában.

Elvileg és a parlamenti aritmetika szerint talán lehetséges volna két különböző összetételű hárompárti kiskoalíció is vagy az egyik, vagy a másik nagy párt vezetésével, és persze a főrivális kiszorításának nem is titkolt céljával. Az MDF természetes kisebb szövetségese a Kereszténydemokrata Párt, hiszen a Magyar Demokrata Fórum is keresztény-nemzeti értékeket hirdet és tagja a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok társulásának. Az egyház tartózkodott a választópolgárok befolyásolásától, és hogy e két párt közül melyik hogyan, mennyiben keresztény, azt nehéz volna értelmezni. A szabad demokraták természetes szövetségese a Fidesz, a fiatal liberális-demokraták pártja, akik elég magabiztosak és szellemesek ahhoz, hogy ne vállalják a náluk tíz-húsz évvel idősebb liberális demokraták elsőbbségét a szövetségen belül. Őket csak szíveskedjen nem elnyelni az apáskodó nagypárt! Sikeres fellépésükkel sok szavazatot vettek el az SZDSZ-től, amely, ha ők egy kissé halványabbak, első is lehetett volna. E két természetes szövetség között ingadoznak a kisgazdák. Tény, hogy tavaly ősszel a referendum kérdésében a szabad demokratákkal működtek együtt, s érdekeik inkább e szövetség fenntartása mellett szólnak, hiszen Budapesten, a városokban és az ország nyugati részén amúgy is gyengébbek, ahol viszont erősebbek, ott leginkább az MDF-fel találják szemben magukat.

A hármas kiskoalíciók a kisgazdákkal nem adnak biztos többséget. Politikai támogatásuk a szükségesnél keskenyebb és egyoldalúbb volna. A parlamenti többséghez négyes koalíciók kellenének; el kellene csábítani tehát a kisgazdákon kívül a másik nagy párt természetes szövetségesét is, ami kényelmetlen história volna. Ez a választási harc folytatása lenne, és lehetővé tenné, hogy a kihagyott fél menet közben visszacsábítással próbálja destabilizálni a kormányt.

A Fórum, illetve a szabad demokraták egyenlőre még a második forduló sikeréért harcolnak, és még alighanem úgy érzik, hogy a vagy-vagy viszonyában vannak, pedig már a második forduló nyomában munkatársak lesznek a demokratikus intézményrendszer és az új nemzeti stratégia kiépítésében, még akkor is, ha egyikük kormányon van, s a másik ellenzékben. A kommunizmus alatt kormány és ellenzék között nincs beszélőviszony; a parlamentben, a munkabizottságokban azonban lesz. A második forduló után ez a kollegiális viszony kényszerként adódik, s a törzsi harc szelleme – ha nem csalódom – ennek alá fog rendelődni. A harcosok a kampány elmúltával érzékelni fogják azt a tartós bölcsességet, hogy jobb nem két vállra teperni a másik felet, akivel együtt kell majd dolgozni. Egymásban az ország különböző régiói és rétegei fejeződnek ki, amelyek nem ellenségei egymásnak. Nyugat-Magyarországon inkább a szabad demokraták, Észak-Magyarországon inkább a Fórum, délkeleten inkább a kisgazdák népszerűek, Budapesten az SZDSZ és az MDF egyenlően. Felhatalmazottságuk tehát egyenértékű, független a rájuk szavazók statisztikai jellemzőitől.

A pártokhoz nem kötődő közvélemény, a független elemzők és a nyugati megfigyelők a két nagy párt koalícióját javasolják, mert leginkább ezáltal lehetne a kormánynak szilárd politikai bázisa. Ettől válna most csakugyan megbízható partnerré az ország a külpolitikai és külgazdasági kapcsolatokban. Ez az a két politikai irányzat, amelynek kompromisszuma nélkül a magyar fejlődés egyoldalú és kiegyensúlyozatlan lesz. Mivel a kommunista párthoz lojális adminisztráció mellett egy alternatív árnyék-adminisztráció nem tudott kifejlődni, az ellenzék egyik vagy másik fele egymagában nem tud elegendő szakembert felsorakoztatni, hogy az új adminisztráció az előzőnél valóban kompetensebb legyen. A liberálisok nélkül nehezebben megy az átalakulás és az európai integráció, a keresztény-nemzeti irányzat nélkül a változás kevésbé látszana organikusnak. Mindkét esetben az alig többségi kormány-konszenzusnak nyomasztó belpolitikai feszültségeket kellene kiállnia, figyelembe véve a krízishelyzet megoldására vállalkozó újonc-kormányok fokozott sebezhetőségét.

A két nagy párt választótábora inkább pártfogolná a két nagypárt koalícióját, mint a tagság, de még a tagság is inkább, mint a vezérkarok, ami arányban áll a választási harcban elszenvedett sértődések mennyiségével. Úgy tapasztaltam, hogy az MDF vezérkara sértődősebb, ami sok egyéb mellett azzal is magyarázható, hogy a Fórum tavaly ősszel volt a zenitjén; népszerűsége azóta valamelyest csökkent, de az elsőbbséghez még mindig elég volt. A szabad demokraták viszont tavaly ősz óta erőteljesen feljöttek, mintegy megkettőzve a befolyásukat. A 24,7 és a 21,4 távolsága nem drámai. Ez ingerlő lehet annak, aki az uralkodó párt pozíciójára készült. A szabad demokratáknak kevesebb oka volt erre az illúzióra, így hát kevésbé kellett az ország döntése miatt csalatkozniuk. A két vezérkar igen tartózkodó a másik irányban teendő koalíciós gesztusok tekintetében. Ma még inkább a büszke elfordulás járja, annál is inkább, mivel a második forduló előtt a fáradt pártvezetőknek még a harc légkörében kell élniük. A Fórum vonakodása a másik féllel való együttműködéstől őszintébbnek és hagyományosabbnak tetszik: már a szerveződésük kezdetén is a kommunista hatalom és a radikális demokratikus ellenzék – ma Szabad Demokraták Szövetsége – között álló erőnek tartották magukat. Ennek megfelelően a továbbiakban is elhárították a közös fellépést a liberálisokkal. Lehetséges, hogy a nagy pártok konfliktusa már olyan szenvedélyesen ingerültté vált (jóllehet aktivistáik – különösen vidéken – jó ismerősei, kollégái vagy akár barátai egymásnak), hogy már nem tudnak egyezséget kötni, vagy ha mégis, akkor a köztük lévő feszültség a kormányzati munka során fog újra meg újra kirobbanni. Én inkább azt hiszem, hogy a pragmatikus munkafeladatok háttérbe szorítanák az egymás ellenében kitalált ideológiai frázisokat. A válsággal birkózó kormány manőverezési szabadsága amúgy sem különösebben tágas, a tisztviselők nagyjából hasonló döntésekre juthatnak. A gyakorlat, azt hiszem, inkább a lojális együttműködés tapasztalatát eredményezné.

Még áll a harc, az esélyes pártok nekilendülnek a második fordulónak, a döntő játszmának. Még mindenki önmagát tolja előtérbe, tárgyalások zajlanak az egymás javára történő visszalépésekről. Udvarlások és kikosarazások, ez még a megengedett hűtlenség ideje, frigyek által még győzelemről és vereségről van szó, de annyi már biztos, hogy akár így, akár úgy alakul az elkövetkező négy évben a kormányzó koalíció összetétele, az egész politikai osztály előtt annyi munka áll, hogy a politikai diszkrimináció, amely az ellenzéket nemrég még bűnös ellenséggé nyilvánította, ebben a parlamentben, ha nem vagyok túlságosan naiv, már nem lesz sikeres. Nem tartok új diktatúrától, ideológiai fanatizmust nem tapasztalok, fáradtabb és kételkedőbb az ország, hogysem gőzös retorikáktól hagyná önmagát elcsábítani. Apad a komoly szigor népszerűsége, a közönség a politikusoktól most némi bölcsességet igényel, olyan arcokat, amelyeknek nem kínos a mosolya.