A nagy kihívás

Erkölcsös ember a társát nem eszköznek, hanem célnak tekinti. Van-e egyáltalán erkölcsös ember? Politikusan viselkedem, ha ráveszem a másik embert, hogy tegye azt, ami nekem jó. Ő is azon van, hogy tegyem azt, ami neki jó. Kölcsönösen politikusok vagyunk. Az ember verseng, terjeszkedik, hódít, nehogy legyőzzék, nehogy kiszolgáltatott vesztes legyen. Az önbecsülés expanzióra kötelez. A hatalom növelni akarja magát, minden szervezet akkor boldog, hogyha nő. Civilizáció nem volna lehetséges politika nélkül. Általa tudunk versengve összeférni egymással. Nélküle ma is egy barlang torkában állonganánk egy nagy husánggal és időnként fejbe kólintanánk egymást. Mi más volna egy jó házasság, mint férj és feleség örökös, finom politikája. A sikeres politikának, amely minél több konszenzust akar elérni, nem az erőszak az uralkodó eszköze, hanem a megnyerés, a csábítás. Az emberi dráma abban áll, hogy az Énnek a Te egyszerre cél és eszköz, tehát az életünk egyszerre erkölcsös és bűnös, ami természetesen áll a politikára is. Életfontosságú aránykülönbségekkel – minden politikára áll; arra is, amit mi csinálunk; és arra a politikai hatalomra is, amelyet Kelet-Európában értelmiségiek az írásaikkal, szellemi cselekedeteikkel szereztek maguknak, ha nem is óhajtották ezt. Régiónk értelmisége kilépett a kiskorúságból, adva van számára a hatalom esélye és felelőssége.

 

*

 

Adieux kommunizmus, egy korszak inventáriuma elmerül, mint egy nagy hajó. S vele az illúziók és cinizmusok egész rakománya. Négy évtized annyi magyarázata, mentsége, igazolása. Államgazdaság piacgazdasággá csak nagy emberi költséggel tud átalakulni. A felesleges államosítás nagyon sokba került, a szükséges államtalanítás talán kevesebbe, de az is sok. Kezdeményezve az átalakulást, magunkra vettük azt a felelősséget, hogy megzavartatást is okozunk más embereknek, azt tesszük nekik, amit magunknak nem kívánunk. Lehet, hogy az egész országnak jó lesz a most zajló átalakulás, lesznek azonban vesztesei is sokan. Emberek elveszítik az egzisztenciájukat, s marad a zavarodottság, a kifosztottság érzése. Valószínű, hogy a demokratikus átalakulás több embernek használ, mint ahánynak árt, de az ilyen mennyiségi mérlegelés kívül esik az etika fogalomkörén. Aki politikai folyamatokat kezdeményez, nem tudhatja, hogy mi lesz a cselekedetének a következménye, vállalnia kell azonban érte a felelősséget, mint valami gondatlanságból előálló bűnt.

 

*

 

A huszadik században a politikai eszmék elég sok emberéletbe kerültek. Legtöbbe a nacionalizmus és a kommunizmus. Ezek néha helyet cserélnek. A nemzeti szocializmus után jött a kommunista szocializmus, azután esetleg megint a nemzeti jön, persze másképp. A keleti Közép-Európában vége a kommunizmusnak, s jön helyébe nemcsak a demokrácia, hanem a nacionalizmus is. A nacionalista retorika a legkézenfekvőbb, a legegyszerűbb, sok ember számára nem kellemetlen kizárólagosan azonosulni a saját nemzetével és – még az eszmecserét is elhárítva – engesztelhetetlenül elzárkózni a másik nemzet igazságától. A többségek patetikusan ragaszkodnak a kisebbségi jogok korlátozásához, és mélyen megbántódnak, ha a kisebbség jogokat követel. Lehet, hogy a kisebbségek sem elég tapintatosak jogaik követelésének időzítésében, de kérdés, hogy lehet-e a jogvédő eléggé tapintatos a jogsértő szemében. A parlamenti választásokon az egész kelet-közép-európai övezetben komoly esélyei vannak a jobbközép nemzeti pártoknak. Elképzelhető, hogy a disszidensek a nacionalista bürokráciáknak nyitották meg az utat, amiért ez utóbbiaktól meg fogják kapni a büntetésüket. A kommunizmus elvonulóban, de itt marad az üledéke: az elzárkózás, a gyanakvás reflexe, amely csak egy igazságot ismer el. A nemzeti új fundamentalisták hisznek a harcban, s a másikat legyőzni és nem megérteni akarják.

 

*

 

Tüntetéseket látunk, sok ezer kiáltó arcot, magasba emelt öklöt, már nem a zsarnokságot szidják, hanem a velük együtt élő kisebbséget. Aztán látjuk, hogy két tömeg áll egymással szemben a téren, köztük katonák, a nagyobbik tömeg ütlegelni kivágja a kisebbiket. A politikai élet perifériáin elszabadulnak az indulatok, névtelen levelek és telefonok politikai terrorral fenyegetőznek, megjelenik a horogkereszt és a zsidózás. A nemzetközi terrorizmus és az új vagy régi fasiszta szervezetek sem akarnak tétlen szemlélők maradni. Sokan megborzonganak, a kirekesztő gyűlölet régi démonait látják a kapuban várakozni. Már nem látszik olyan lehetetlennek, hogy régiónkban itt-ott eljön még a démonok ünnepe, a pogrom. Bármely kisebbség megfelel bűnbaknak, az irányított harag céltáblájának, válság idején az általános leromlás okozójának.

 

*

 

A fogyasztói igény a nacionalista demagógiára körülhatárolt, a városibb, iskolázottabb lakosság kevésbé fogékony erre a beszédmódra. Az is igaz, ha sok szervezett elfogultság verseng és terjeszkedik, akkor ezek várhatólag ellensúlyozzák egymást, és egyik sem lesz képes arra, hogy szolgálatába hajlítsa a többséget. A kommunizmushoz és a nacionalizmushoz képest a harmadik versenytárs, a liberális demokrácia szelleme valóban erőszakkerülőbb. Az előző keltő koncentrációs táborokat hozott létre, a harmadik nem csinált ilyet. Közép-Európában a liberalizmus ártott a legkevesebbet és alkotott a legtöbbet. Ártatlan eszme azonban nincsen. Lehetetlen cél, hogy a politikai alanyok ne harcoljanak, ne versengjenek egymással, de az lehetséges, hogy a versenyt bizonyos szigorúan formális játékszabályoknak rendeljék alá.

 

*

 

Mi fegyelmezi az új, demokratikus kelet-európai államokat? Korábban is a nagyhatalmak ellenőrizték a térséget, a második világháború után pedig a tömbrendszer tartotta féken a nacionalizmusokat régiónkban. Kelet-Európa most kihúzta magát a tömbrendszerből, a szovjet csapatok kivonulnak, s ha tartani lehet valakitől, már nem az idegen páncélosoktól, hanem a helybeli, vasbotokkal felfegyverkezett, gyűlölködésre uszított részegektől, akik az őrjöngésért esetleg pénzt is kapnak soviniszta szervezetektől. A moszkvai birodalmi központ tüntetéseket, pogromokat eddig nem engedélyezett, a főtéren hangoskodni tilos volt, a tartományoknak csend volt a neve. Kelet-Európában ma nincsen semmilyen állam fölötti szuverenitás, transznacionális tekintély és fegyelmező erő. A nacionalizmusok nem ismernek el maguk fölött semmilyen univerzális kódexet. A nemzet általuk értelmezett sérelméhez és érdekéhez képest számukra nincsen magasabb elv.

 

*

 

Vannak érdekellentéteink, mit tehetünk? Előszobázzunk egymásra árulkodva a nagyhatalmaknál, amint ezt régen tettük? Bízzuk a dolgokat a helyi megfélemlítésre, amely apránként, vér nélkül is semmivé tehet jogokat? Kell, hogy legyen egy magasabb instancia, egy közép-európai, transznacionális testület, független személyekből álló békebíróság, amely egy közösen elfogadott Demokratikus Charta alapján véleményt nyilvánít a térség konfliktusairól. Ez a békéltető testület gyakorlatokat elvekkel és törvényekkel szembesítene, és bár igazának nem tudna fegyveres kényszerítő hatalommal érvényt szerezni, de arra volna ereje, hogy erkölcsi nyomás alá helyezzen szervezeteket vagy akár kormányokat is. Most nyílnak a lelkek, erkölcsi ébredés is tapasztalható, a közérdeklődés mozgásba jött és mérlegel, félő azonban, hogy jön az új bezárkózás, még mielőtt a polgárok begyakorolnák a demokrácia éthoszát, amely egyszerre tud lenni önérzetes és udvarias.

 

*

 

Tény, hogy Közép- és Kelet-Európában az értelmiség újabban rendkívüli hatalomhoz jutott. Legyőzte a cenzúrázó kommunista pártbürokráciát, létrehozta önálló szervezeteit, elfoglalta és elfoglalja az államot, a médiumokat. Az előző politikai bürokrácia elbizonytalanodott és hajlandó az új elit szolgálatára, ezt tanulta, ezt a szolgálatkészséget. Itt a kihívás: megfogalmazni az új kérdéseket. Ebben már senki sem gátolja meg a gondolkodókat, hacsak nem ideologikus belső cenzúráik, különféle lojalitásaik. Nincs külső tabu, a tisztánlátás nem tilos. Most talán még az időhiány akadályoz, a betódulás az új politikai osztályba vagy a vállalkozók világába, amely a sajtót és a könyvkiadást most hódítja meg. Az erők most az új, többpártrendszerű politikai struktúra megteremtésére, a valóságos parlamenti választásokra koncentrálódtak. Az új politikai osztály moralistaként indult, de nemsokára professzionalista lesz. A civil társadalom bevonul a parlamentbe, kérdés, hogy polgárai képviselőként, miniszterként civilek-e még. Nem alaptalan megjósolni, hogy a kirajzó értelmiségiek nem hosszú idő múlva hivatásos mesterei lesznek a politikának, gazdaságnak, sajtónak, és ez megnyugvás, sőt felszabadulás lesz a maradéknak, a tisztánlátás professzionalistáinak.

 

*

 

Nem hinném, hogy elgondolhatunk-e egyáltalán hatékony, de ártatlan politikát. Bízzuk a jövő történészeire annak megítélését, hogy velünk csakugyan beköszöntött-e a történelem vége, hatalom és szellem, politika és erkölcs kiengesztelődése. A tisztánlátásról le nem mondó politikus nem feledkezik meg arról, hogy nem lehet egyszerre jóllakatni a kecskét és megtartani a káposztát, továbbá arról sem, hogy a pokol útjai jószándékkal vannak kikövezve. Őszinte politikus számol azzal, hogy döntései bizonyos embereknek kedvezőek, másoknak kedvezőtlenek, s ez utóbbiak, hajlandók a döntést, ami nekik fáj, bűnnek nevezni. Tudja, hogy döntései által bűnbe esik, s ha nincs szerencséje, akkor különösképpen. Értelmiségi barátaink vállalkoznak a hatalom gyakorlására, és elfogadják a felelősséget, amelyet a történelmi szerencsekerék forgása eléjük állított és felkínált nekik. Nem kerülhetik el a kérdést: lehet-e elfoglalni a bürokrácia helyét és nem változni bürokratává? Lehetséges volna, hogy az értelmiség éppen most veszíti el a tisztánlátását, most, amikor a kezébe vette a hatalmat? Lehet, hogy vége a kritikai beszédnek és jön a moralista apológia?

 

*

 

Tegyük félre a kérdésre a választ, nem vagyunk illetékesek saját erkölcsi teljesítményünk mérlegelésére. Ennél érdekesebb tény, hogy régiónknak még sohasem voltak ilyen kedvező történelmi esélyei, mint most. 1989 a demokratikus kezdet éve volt. Ha 1990 a nacionalista folytatás éve lesz, akkor az esélyeinket most öntevékenyen, a legteljesebb autonómiával elpuskázzuk. Kár volna. Vannak valóságos sérelmek és sértődések, ezek azonban nem függeszthetik fel a folyamatos közép-európai tárgyalást, amelynek célja: önmagunkkal tovább szőni kelet felé Európát. Továbbá: egymást támogatva megerősíteni saját szuverenitásunkat, természetes ökológiai környezetünkben fejleszteni önmagunkat.

 

*

 

Egészséges alkotórésze akarunk-e lenni a kontinensnek, avagy boldogtalan, gyulladásos helye? Megnehezíti a barátkozást, ha az új demokráciák hangadó értelmisége kormányzaton belül és kívül nem kötelezi el magát minden polgártársának csorbíthatatlan emberi jogai mellett, amelyek között elemi fontosságú az anyanyelv használatához való jog, beleértve az anyanyelven történő oktatás jogát, az óvodától az egyetemig. Ha az új demokráciák, a többség nyomására továbbra is ugyanúgy korlátozni fogják a kisebbség kulturális öntevékenységét, mint azt az előző rendszer kormányai tették, ha a multikulturális valóságot monokulturális sémákba akarják belepréselni, ha a többség nem lesz nagyvonalú a kisebbséggel szemben, ha az antiszemita gyűlölködés szokásos jelenség lesz már nemcsak a házfalakon, hanem a sajtóban is, ha a különbözés joga vitatott lesz, ha a kommunista cenzúrát felváltja a nacionalista cenzúra, ha elzárkózó vámszabályok és a határokhoz telepített környezetkárosító művek tartósítják a gyanakvást szomszédok között, ha egy kormány csak a saját mérnökeire hallgat és ökológiai agressziót követ el egy szomszédos néppel szemben, ha tehát a tettek nem követik az elveket, akkor inkább fogunk hasonlítani Közép-Európa múltjához, mint ahhoz a jövőbeni megoldásként elképzelt demokratikus föderációhoz, amely népeink európai integrációjának közvetítő fokozata lehetne.

 

*

 

A közép- és kelet-európai demokratikus mozgalmak sikeresen működtek közre az egypártrendszerű diktatúrák felbomlasztásában. Ellenzéki munkájukban támaszkodhattak egymás szellemi és gyakorlati segítségére, szolidaritására, az egyidejű fellépés többszöröző hatására. Szükség van egy kisebb nemzetekből összeszövődő, közép-európai, semleges és demokratikus föderációra. A semlegesség nem közömbösség, hanem a civil cselekvés választása a katonai cselekvés helyett. Szükség van egy nemzetközi szerződésekkel biztosított közvetítő övezetre a NATO és a Szovjetunió között. Most kezdjük meglátni a négy égtáj felé szerteágazó integráció kihívását. Végzetesen egymás mellé települtünk, nem áll módunkban megfeledkezni egymásról. Úton a diktatúrából a demokráciába gondjaink és céljaink hasonlósága parancsoló érdekünkké teszi a folyamatos tapasztalatcserét. Mi, akik a tegnapi egyeztetett ellenzéket a holnapi egyeztetett Európa-csinálásban kívánjuk barátilag fenntartani, e célok megvalósításában különösképpen elkötelezettnek tekintjük magunkat. A játszma még megnyerhető, még nem rontottuk el, de az elrontás eshetősége kezd már kirajzolódni. Edzett közép-európaiak tudják, hogy a kudarc nagyobb valószínűsége mellett is lehet dolgozni.